Jan 24

Betelgeuse

„Mintha egy másik hold is sütne az éjszakai égbolton” – ez a mondat szivárog a rádióból, miközben tekergetem a sávváltót, hátha megszűnik a mellette motozó, idegtépő zörej.
Épp egy csillagász beszél arról a felrobbant csillagról, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni. Pedig előző este is hallgattam fél füllel egy műsort, ahol a különféle szupernóva-típusokról beszélt egy fickó, és hogy a szétszóródott anyagból jönnek létre később a bolygók, olyanok is, mint a Föld, meg hogy mi magunk valójában csillagok maradványaiból lettünk mind a sok százmilliárd atomunkkal együtt. Amikor ilyen dolgokat hallok, gyakran úgy érzem, mintha valami eltömné a torkom. Légszomjam lesz és néha enyhe halálfélelmem. Meg is lepődöm, miközben újra tekerek egyet a rádió kis gombján, hogy a hosszú, recsegéssel vegyülő beszéd közben milyen nyugodtan lélegzek tovább. Gázburok, anyagvesztés, gravitációs erő, interferométeres mérés. Ezeket a szavakat hámozom ki a hol erősödő, hol pedig gyengülő zúgás hullámai közül. Állítólag egy nagy folt fehérlik az égen esténként, a csillag szétszóródott maradéka. Én azonban még nem láttam, mert szinte az egész hetet végiggüriztem a raktárban, hogy most nyugodtan, észrevétlenül hagyhassuk el a várost.
A lányom, Juli ül mellettem az anyósülésen. A nagyjából fél méter magas, vörös hajú babájával játszik, aminek olyan rémisztő az arca, hogy nem szívesen fordítom oldalra a fejem. Kata, a volt feleségem, a hátsó ülésen alszik. Az arca tisztán látszik a visszapillantó tükör jobb alsó sarkában, mégis, ahogy újra és újra rápillantok, az az érzésem, hogy csak káprázik a szemem. És valójában valahol egészen máshol van, valaki egészen mással. Néhány határozottabb pislogás után aztán rádöbbenek, hogy ott szunyókál a hátsó ülésen, és a jelenléte előbb zaklatottsággal, majd idegenségérzettel tölt el.
Nagyjából egy hét különbséggel történt, hogy bejelentette, elhagy és magával viszi a gyereket is, illetve hogy kiderült: „a megszorító intézkedések miatt” nem alkalmaz tovább az ügynökség, ahol kilenc évig szerkesztőként dolgoztam. Ennek az utóbbi döntésnek persze semmi köze a megszorításokhoz. Inkább arról van szó, hogy kellett a helyem valaki másnak. Azóta túl vagyok bő félévnyi jogi hercehurcán meg vagy három hónapnyi önsajnálaton és iváson, amit pont az értelmetlenség tesz nagyon is kézzelfoghatóvá. Tulajdonképpen az egészből csak annyira emlékszem, hogy egymáshoz nagyon hasonló, óriási épületek belsejében megyek föl-le a lépcsőkön, és hogy folyamatosan olyasmiről beszélnek nekem ismeretlen emberek, amitől dupla erővel ver a szívem és egyfolytában izzadok.
Kata egy színházi előadás után közölte, hogy nem képes tovább együtt élni velem. Jó hangulatú estének indult. Még egy pohár bort is ittunk valahol a körúton a darab után. Aztán, mikor hazaértünk, Kata felém fordult és közölte, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy ő már nem élvez gyakorlatilag semmit a kapcsolatunkból: friss, új dolgokra vágyik, és hogy sokat gondolkodott ezen, de kár volna meghazudtolnia magát, valahogy így. Úgy emlékszem, nevettem. Közben próbáltam megölelni, de ő szigorúan eltartott magától, én meg csak legyintettem és bementem a szobába.
Reggel arra ébredtem, hogy pakolja össze a ruháit. Mire kikászálódtam az ágyból és összeszedtem magam, már a gyerek cuccait is összerakta. Olyan precízen, helytakarékosan, mintha hónapok óta tervezgette volna az egészet. Álltunk az előszobában és én még mindig azt hittem: csupán rám akar ijeszteni, vagy hogy az egész csak valami ostoba színjáték. Aztán megjött a kisbusz, amibe két férfi nagyjából fél óra alatt bepakolt mindent. Néhány olyan tárgyat is, amit azóta még inkább a sajátomnak érzek, ám ahogy a két kertésznadrágos szállító hordta kifelé a cuccokat, nem voltam képes ellenkezni.
Egy hetet szinte katatón állapotban töltöttem. Vártam Kata hívását, hátha beismeri, hogy tévedett, és elhúzhatom a dolgot addig a pontig, amikor már tényleg bűntudata lesz. Egyik reggel aztán meg is csörrent a telefon, de nem Kata volt, hanem a főnököm, aki komor hangon közölte, hogy amennyiben képes vagyok rá, másnap menjek be, mert sürgősen beszélnie kell velem. A szavaiból nemcsak arra következtettem, hogy mindez bajt jelent a számomra, hanem hogy valamiért tudja, milyen szánalmas állapotban vergődöm otthon a kádban vagy a kanapén fekve, megközelítőleg ugyanabban a pózban. Másnap az irodában semmiféle jelet nem érzékeltem az arcán, aminek a sajnálathoz, esetleg a bűntudathoz volna köze, s miközben megformálta az ajkaival, hogy többé nem vagyok a cég alkalmazottja, szokatlan, idegesítő érzés kerített hatalmába, ami elsősorban a profizmusával függött össze.
Azóta voltam eladó egy boltban. Szállítottam bútort. Két hónapja pedig egy áruházban pakolom éjszakánként az árucikkeket, ami semmiféle kockázattal nem jár, talán ezért sem hagytam ott még mindig.

Megállás nélkül az égbolton történt eseményről van szó, bármerre is tekergetem a keresőt. Sosem figyeltem a csillagképeket, még a tiszta nyári vagy téli éjszakákon sem. Most mégis kíváncsian várom, milyen lesz a látvány, ha a városon kívül, csupán a falu utcáján pislákoló lámpák fénye mellett nézhetek föl az éjszakai égre. A fény azonban még mindig vakít, pedig a horizontig süllyedt már a Nap égető korongja.
Két órája lehetünk úton. Szeretem figyelni, ahogy mozdul a táj az alkonyatban. És ahogy gyűlik a sötét az ég peremén, mintha szívná magába a színeket. Sűrűsödve először teltebbek lesznek, aztán fokozatosan megszűnnek, és beáll a jól ismert, egyenletes csönd. Jó ideje úgy ólálkodik mellettünk a táj, hogy azt érzem, eltévedtünk. A bokrok és a fák ismeretlen magasságba húzódnak, a zöld és a barna árnyalatai pedig olyan csíkokban futnak föl-le az utat szegélyező füves pusztán, mintha egy összefüggő békanyáj hullámzó tömege lenne.
Juli folyamatosan dúdol. Pár percenként fölnevet. Mintha szavakat is hallanék időnként, és elképesztő, miként produkálja egyszerre ezeket a hangokat. Látom, hogy föl-le mozgatja a fehér ruhás műanyagtestet, és magában felelget a kérdésekre, amiket ő maga tesz föl a babának. Beszél vele, egyértelmű. És annak ellenére, hogy érzem, nincs ebben semmi különös, mégis rémisztő az érthetetlen párbeszéd, miközben rálépek a gázra, hogy jobban elmosódjon körülöttünk a táj.
– Hogy hívják a barátnődet? – kérdezem. Közben újabb recsegés hasít be közénk.
– Julinak hívják, de ő nem a barátnőm – feleli úgy, hogy nem néz rám, csak följebb emeli a babát és az ajkát csücsöríti. Látom, hogy motyog valamit, de nem tudom leolvasni a szájáról a szavakat, mert az utat figyelem.
– Nem a barátnőd? Akkor kicsoda?
– Látnod kéne, hogy kicsoda. Nézd csak meg jobban – mondja, aztán tüntetőleg följebb emeli a nagyfejű műanyagnőstényt. A festett szemei fölött vastag sérülés fut keresztbe, és ez jócskán öregíti. Egy jó testű ötvenesnek tűnik inkább, nem egy lányom korabeli játszópajtásnak. Hol az útra, hol a babára nézek, amit Juli közelebb tol hozzám.
– Nem tudom, ki lehet – mondom pár másodperc elteltével.
Visszább húzza a babát. Fölemeli, majd az arcába néz hosszan, mintha farkasszemet nézne vele.
– Én vagyok, csak idősebb koromban. Pont így fogok kinézni, mikor öreg és csúnya leszek – mondja bizarr mosollyal az arcán.
– Aha – felelem. Más hirtelen nem jut az eszembe.
Egyenes vonalban, hosszan nyúlik előre az út. A vége egy összesűrűsödött fekete pont, ahol az ég és a föld összeér valahol a távolban. Elfordítom a fejem. Közben erősen fogom a kormányt, hogy jobban érezzek minden apró rezzenést, ahogy a göröngyök miatt hullámzik a kocsi az úton. Juli még mindig a babát nézi. És amikor odakoncentrálok úgy egy másodpercre, fölfedezem a hasonlóságot, amit talán csak a morbid kijelentése hoz létre a fejemben.
Olyan sávba érünk közben, ahol jól fogható az adás. Szinte teljesen kitisztul a párbeszéd, amit eddig a zúgás érthetetlen mormogássá butított. Idegesítő, vinnyogó hangon beszél a műsorvezető. Mivel azonban érdemi információt nem hallottam az elmúlt két órában, nem kapcsolom ki a rádiót.

– Értem, ez igazán nagyon érdekes. És milyen messze történt mindez a Földtől?
– Nehéz pontosan megítélni az Alfa Orionis távolságát, mivel egy változócsillagról…
– Aha, egy változócsillag! Mit is jelent ez?
– Tehát nagyjából öt-hatszáz fényévre van a Földtől. A változócsillag esetében pedig arról van szó, hogy vagy a fizikai változások, vagy a kísérőcsillag fedése miatt, a fényessége nem állandó. Röviden így tudnám ezt…
– Ez rettentő érdekes! És mi lesz, ha a Nappal is ez történik majd? Akkor nagy bajban leszünk, ugye?
– Akkor nagy bajban lennénk, ha egy közeli csillaggal ez történne, igen. De megnyugtathatok mindenkit, hogy a Nappal ilyen nem történik majd. A központi csillagunk túl kicsi ahhoz, hogy szupernóva váljon belőle. A halála egészen másmilyen lesz.
– Miért, milyen lesz?
– Minden bizonnyal vörös óriássá duzzad mintegy négy-ötmilliárd év múlva. Ez azért következik majd be, mert az üzemanyagként szolgáló hidrogén, amit a csillag a fúzió során…
– Folytassa, folytassa, csak hamarosan majd reklámoznunk kell!
– Szóval, kitágul, aztán összeroskad és egy fehér törpe marad utána. Nagyjából ennyi.
– Ennyi?
– Röviden ennyi.
– Négy-öt milliárd év múlva?
– Nagyságrendileg igen.
– Az jó sok.
– Az valóban.
– Hát, ez igazán megnyugtató! Ami azt illeti, én alig várom az estét, hogy végre újra láthassam a… Mi is a pontos neve?
– Betelgeuse.
– Ez az, köszönöm! És bizonyára hallgatóink sincsenek ezzel másként! Ne feledjétek, hogy van egy játékunk. Fotózzátok le magatokat a csillaggal és töltsétek föl az oldalunkra. A beküldött képek tulajdonosai között értékes nyereményeket sorsolunk ki. A részletekről később. Most egy kis zene meg reklám jön, de utána tovább beszélgetünk erről a különleges jelenségről!

Zene szűrődik ki a készülékből. Újra bele-belehasít a recsegés.
– Apa, mi az a csillag? – kérdezi Juli váratlanul. Rám mereszti nagy, zöldes szemeit. Ebben a szűrődő fényben olyan, mint egy macska. Amíg Julit figyelem, fokozatosan kifelé húzódunk a jobb oldali árok felé, de aztán korrigálok és még időben visszairányítom a kocsit a szaggatott vonalak és fűcsomók szegélyezte sávba. Átfut az agyamon vagy három variáció is, de egyik sem nyugtat meg. Rádöbbenek, hogy valójában nem tudok pontos választ adni erre a kérdésre, főleg úgy, hogy a lányom is megértse. Valamit azonban mondanom kell. Juli mozgatja a babáját. Előbb rá, utána pedig rám néz, várva a választ a kérdésére.
– Tudod, kicsim, az olyan, mint a Föld, csak sokkal nagyobb. A felszíne pedig forró, és… – nem fejezem be a mondatot, mert nem lenne értelme. Juli megint dúdol valami dallamot, aztán hirtelen abbahagyja.
– A Nap az egy csillag, ugye?
– Igen, az egy csillag – felelem.
– Akkor nem hiszem, hogy olyan volna, mint a Föld – teszi hozzá. Kétségtelenül igaza van. És csak azért kérdezek vissza, mert kíváncsi vagyok, mire gondol pontosan.
– Miért, szerinted milyen?
– Olyan tündöklő, mindig világít. A Föld nem világít, az csak úgy van – válaszolja. Közben fél szemmel látom, hogy a baba ruháját igazgatja. – A Föld mindig látható, még éjszaka is. A csillagok pedig néha elbújnak, és akkor nem lehet őket látni.
– Igen, teljesen igazad van – mondom.
Az út ezen a szakaszon még az eddiginél is göröngyösebb. Néhány nagyobb rázkódás vonul végig a kocsin.
– Apa, nagyon sok csillag van?
– Nagyon-nagyon sok.
– És a Nap a legnagyobb csillag?
– Nem, vannak nagyobbak is. Miből gondolod, hogy az a legnagyobb?
– Mert az a legfényesebb, nekem az a kedvencem – mondja, és nevet. Teljesen logikus, amit mond, így nem próbálom elmagyarázni, mitől a legfényesebb, mert a végén még jobban belezavarodnék az egészbe.
– Jól van – mondom még.
Folyamatosan erősödik a recsegés. Tekergetem a sávváltót, de egyre rosszabb, úgyhogy inkább benyomok egy gombot, majd csönd lesz. Az utat vastag diófák szegélyezik. A koronájuk árnyékot vet az aszfaltra, miközben még vörösebbé válik az ég alja.

– Miért kapcsoltad ki? – szűrődik előre Kata öblös, rekedt hangja. A visszapillantó alsó sarkában látom, hogy följebb emeli a fejét. Nyújtózkodik. Ismét rácsodálkozom, hogyan tudta ennyire megváltoztatni az külsejét. A fél éve még göndör, vörösesszőke fürtjei most sötétbarna, hegyes szálkák, és ebben a fehér szegélyű ruhájában egészen úgy fest, mint aki apácának öltözött, hogy eltűnhessen a tömegben. A szája vékonyabbnak látszik így, és a szeme is beesettebb. A barna alaptónus öregíti az arcát. Amikor pár hete becsöngetett és először megláttam ezzel az új ábrázattal, alig ismertem meg. Rémült tekintettel hallgattam fél órán át. Arról beszélt, hogy Juli asztmája súlyosbodott és az orvos azt javasolja: amikor csak lehetőségünk nyílik rá, vigyük el a városból. Nem is az döbbentett meg, hogy nem azt az embert láttam, aki hozzám jött. Hanem hogy még ahhoz képest is teljesen más, mint aki fél éve kilépett az ajtón és bezárta maga után. Figyeltem az arcát, a gesztusait, és úgy láttam: pont annyira nem tud ezzel az új nővel mit kezdeni, mint én. Azt viszont azóta sem tudom, melyikünk tévelygése zavar jobban.
– Hány óra van? – kérdezi még öblösebb hangon. Látom, hogy próbálja elfojtani az ásítást.
– Háromnegyed hat – felelem, miután ránézek a halványan villogó zöld számokra a műszerfalon.
– Miért kapcsoltad ki? Jólesett, hogy elnyom ez a kis duruzsolás – mondja, miközben előre nyúl, megbirizgálja Juli fejét, aki fölnevet, mozgatja a babát a kezében, azt játszva, hogy együtt örülnek.
– Az lehet. De azért az nem volna annyira jó, ha engem is elnyomna, ugye? – kérdezek vissza.
– Nagyon vicces. Téged nem nyom el semmi – feleli.
A visszapillantóban találkozik a tekintetünk, de azonnal elfordítja a fejét.
– Hihetetlen, hogy sosem voltál képes aludni mellettem – teszi még hozzá.
– Én senki mellett nem tudok aludni – mondom.
– Szuper!
– Muszáj most ezen összevesznünk? Mit csináljak, ha így van?
– Mit tudom én, szedhettél volna valami…
– Valami szart, hogy aztán nappal is olyan kómás legyek, mint egy mérgezett légy?
– Az meg milyen?
– Olyan, mint én, ha szedtem volna valami szart – igyekszem lezárni az értelmetlen vitát.
Juli közben hátrafordul. A szemem sarkából látom, hogy följebb emeli a babát. Érzem a mozgásán, hogy ha váltanom kell, útban lesz. A kocsi néhány erősebb rázkódás után simább útszakaszra ér, a szemben lappangó sötétség pedig mélyül. A színek a vörös felé tolódnak nyugaton. Mellettünk laposan húzódik szét a táj. A távolságok nehezen mérhetők. Pár perce nincsenek már fák sem, és ha rejtőzik zöld valahol, az is egyenletes szürkévé fakult az alkonyatban.
– Kicsim, húzd arrébb a lábad, mert így nem tudok vezetni – szólok rá Julira, aki tovább mászik hátrafelé. Ki is bújt már a biztonsági öv szorításából, és ahogy oda-oda pillantok, elképzelem, mi történne, ha fékeznem kellene egy nagyot. Újra szólok, de rám se hederít. A tükörben látom, hogy Kata kifelé néz az ablakon: az arcát beteríti a lemenő nap fénye. Juli belép a két ülés közé, egy zökkenés közben aztán megcsúszik, a baba arca szinte az arcomba csap és a műanyag test bezuhan az ölembe. Juli a vállamra támaszkodva próbál hátrajutni.
– Kicsim – szólok rá valamivel hangosabban.
– Ne kiabálj a gyerekkel, rendben? Érti, amit mondasz, kurvára nem kell felemelned a hangodat! Oké? – szólal meg Kata hátul, majd előre nyúl és a tükörben látom, ahogy a hóna alatt fogva megemeli a lányunkat, és hátrahúzza maga mellé.
– Oké – felelem. Megfogom a babát és a másik ülésre teszem. Egy nagy rázkódás miatt aztán lecsúszik az ülés előtti, sötét térbe. Megpróbálom fölvenni, de ahhoz, hogy elérjem, le kéne hajolnom, és akkor nem látnám az utat. Így inkább hagyom a fenébe. Közben azon gondolkodom, mennyivel jobb az, hogy ő ilyen szavakat használ, mint hogy én kissé fölemelem a hangomat – és némi büszkeséget érzek, hogy végül is képes vagyok mindezt magamban tartani.

– Anyádéknak ugye mondtad, hogy jövök? – kérdezem aztán, és próbálom megtalálni Kata arcát a tükörben, hogy lássam, milyen képet vág, de a mögöttünk haladó autó beáramló fénye sötét folttá változtatja a fejét.
– Mondtam, persze.
– Nem furcsállták a dolgot?
– Nem, egyáltalán nem furcsállták.
– Tudják, mi történt?
– Persze! Akkor is tudnák, ha nem mondtam volna, hisz ismered őket – feleli.
– Jó, ez igaz. De azért ez elég… hogy is mondjam…
– Elég… milyen?
– Furcsa.
– Hogyhogy furcsa?
– Nem tudok most jobb szót erre.
– Miért? – kérdez tovább. Érzem, hogy egyre erősebben lüktet bennem a vér.
– Mindegy.
– Mindig ezt csinálod!
– Mit csinálok? – kérdezem, majd kissé jobbra tekerem a kormányt, mert a hátsó autó indexel, és hosszas előzésbe kezd.
– Hogy mindig mások véleményére hagyatkozol.
– Nem erről van szó! De azért az nem szokványos, hogy fél éve külön élünk, és aztán együtt megyünk le a szüleidhez, mint egy normális család.
– Nem mint egy normális család! Csak tudod, van egy közös gyerekük, aki ráadásul beteg!
– De szépen mondtad!
– Most mi a fene bajod van?
– Semmi – felelem.
– Gondot jelent, hogy lehozol minket?
– Atyaég! Ezt most hogy találtad ki? – kérdezem, miközben az jut eszembe, hogy tényleg gondot jelent, még ha nem is azért, amire ő valószínűleg gondol.
– Így érzem – feleli, aztán előrébb hajol és úgy folytatja. Talán azért, hogy Juli ne hallja a szavait. – Még ezt az áldozatot is képes vagyok meghozni, képzeld el! Fontos a gyereknek, hogy együtt is legyünk!
– Akkor talán nem kellett volna elmennetek – vágom rá.
A másik autó, még azelőtt, hogy teljesen megelőzne, elkezd befelé húzódni a sávba. Ha nem rántanám el a kormányt, valószínűleg nekünk jönne.
– Azt a rohadt… – mondom, de szerencsére elharapom a végét. A tükörben fölvillan Kata. Megvető arccal néz rám.

Miután sikerül egyenesbe hoznom a kocsit, néhány percig csöndben haladunk tovább. Csak a menetzaj egyenletes búgása hallatszik meg pár kisebb rázkódás hangja, és ahogy Juli hátul néha kuncog egyet-egyet.
– Hátraadnád a babát?
– Muszáj most? Nem szeretnék forgolódni.
– Én meg nem szeretném, ha a gyerek visszamászna – folytatja Kata, miközben föltűnik Juli feje a tükörben. Hallom is, hogy mozgolódik.
– Akkor tartsd magad mellett – mondom még.
– Szerinted menne? – kérdezi színlelt értetlenséggel.
– Igen, szerintem menne. Kérd meg, hogy maradjon ülve.
– Ha ideadnád a babát, akkor erre nem lenne szükség!
– Erre egyáltalán nincs szükség! De fontos, hogy lássam az utat, mert száztízzel megyünk.
– Akkor álljunk meg!
– Dehogy állok meg! Legfeljebb fél óra és ott vagyunk. Minél előbb oda akarok érni, nem szeretek sötétben vezetni.
– Picim, maradj nyugton még egy kicsit! Nemsokára odaérünk és akkor visszakapod a babádat – mondja Kata. Némi elégedetlenséget érzek a hangjában, bár lehet, hogy csak azért, mert ezeket a szavakat alig hallom.
Juli feje megjelenik a tükörben. Engem néz.
– Mi baj, kicsim? – kérdezem tőle, miközben az egyre szürkébbé váló utat figyelem, amin két gömbölyű sárga foltként lüktet az autó lámpáinak fénye.
– Hol van Juli? – kérdezi akadozó hangon.
– Ki?
– Juli – mondja kétségbeesetten, bennem meg valahogy összecsúsznak a dolgok. Eltelik jó néhány másodperc, amíg fölfogom, hogy a babáról van szó.
– Lecsúszott a földre és most nem tudom fölvenni – mondom.
A lányom vinnyogó hangot ad ki. Mintha szavakból állna, de úgy eltorzulnak az egyes szótagok, hogy fogalmam sincs, mit mond pontosan.
– Vedd fel – mondja aztán.
– Kicsim, most vezetek.
– Nem baj, vedd fel!
– Most nem tudom fölvenni!
– Kérlek, vedd fel – mondja olyan selymesen, elnyújtva a szavakat, hogy végül meglágyul a szívem.
Figyelem az utat, hogy föltűnik-e egy kanyar, vagy valami buktató, ami veszélyessé teheti a műveletet, amire készülök. Az út egyenes, mint egy kifeszített, szürke vászondarab, és amint meggyőződöm róla, hogy csak minimális kockázattal jár a mozdulatom, bal kézzel a kormányt fogva lefelé nyújtózom a sötét, ülés előtti tér felé. Érzem, hogy a rekeszizmom erősen húzódik, ahogy veszem a levegőt. Jobb kezemmel nyúlok a baba irányába, el is érem a kis lakkcipőjét. Csúszik, mintha zsírral kenték volna be. A sebességváltó szinte a mellkasomba fúródik valahol a gyomorszájam fölött. Megfogom a lábszárát, húzom magam felé, kiemelem a sötétből és emelkedni kezdek. Megszűnik a nyomás a mellkasomon. Az izmaim ellazulnak a tüdőm és a gyomrom körül. Jobbra húzódnak a rádió gombjai, a műszerfalon villogó óra zöld számai elmosódnak, és már Juli visító hangját hallom meg Katát, aki csak annyit mond: fékezz! Elrántom a kormányt, mert néhány barnás testet látok az úton előttünk a lámpák fénykörében. Zökken párat a kocsi, majd egy hatalmas csapódás után zúgást hallok, végül sötét lesz.

Valami kopog. Hallom, de nem tudom eldönteni, honnan érkezik a hang. Csak a műszerfal körvonalait látom és a zölden villogó számokat. Mintha összehúzódott volna minden. A kormány, a műszerfal fölső része, még a szélvédő üvege is, amin a repedések sűrű rácsszerkezetet alkotnak. Megmozdulok. A lábam beszorult. Hiába próbálom mozgatni, nem megy. A légzsák ugyan kinyílt, de löttyedten hever az ölemben meg a műszerfal és a kormány nagy részén, ami úgy rám mászott, hogy fogalmam sincs, hogyan fogok kijutni a kocsiból. A fehér anyag rám tekeredett, és a biztonsági öv is úgy szorít, mintha az üléshez lennék szögezve. Újra hallom a kopogást. Mintha egy tárna mélyéről jönne. Zúgássá, sípolássá alakul a fülemben. Kintről szokatlan fény szűrődik be. Kata, szólalok meg, de nem hallom tisztán a hangomat, csupán egy belső zúgást, mintha levegőt pumpálnának keresztül a fejemen. Válasz nem érkezik. Megismétlem, de most is csak a belső préshang árasztja el a fülemet. Balra fordítom a fejem. Egy férfi sápadt arca körvonalazódik az üvegen túl. Forróság önti el a testem. Valami áramlik szét az ereimben. A férfi rángatni kezdi az ajtót, de az meg se mozdul. Látom, hogy mozog a szája. Nem értem, amit mond. Ingatom a fejem. Mintha azt mutatná, hogy fordítsam vissza, közben megemeli a másik kezét, amiben egy fahusángot tart. Kezdem érteni: be akarja törni az üveget. A jobb vállamra szorítom a fejem. Hangot alig hallok, pedig a fejemtől csupán fél méterre zúzza be az ablakot. Visszafordítom a fejem. Az egész autó összement. Be vagyok csomagolva az ülés és a műszerfal közé. A férfi a keret széléről próbálja leszedni az ott ragadt üvegdarabokat. Folyamatosan néz, mozog a szája, de csak tompa hangokat hallok. Behajol az ablakon. Először a légzsák rám csavarodott maradékát emeli ki, majd a nagyobb üvegdarabokat. Kint a szél zúgása csak motoszkálás, pedig a légzsák kidobott foszlányai a férfi mögött ide-oda kavarognak a földön, mint egy szellem. Az egyik vászondarabbal megtörli az arcomat. Olyan gyengéden, óvatosan, ügyelve a szememre, mintha Kata csinálná. Figyelem a férfi vaskos, csontos állát, az egyenetlen borostát a képén és a vágást a homlokán, amiről Juli babájának feje jut az eszembe. – Hol van Juli és Kata? – kérdezem. Nem hallom a saját hangomat. A férfi csak ingatja a fejét. Próbálok kiszabadulni. Nem megy. Néhány határozottabb mozdulat után már zihálok. A fickó elemeli a kezét. A fehér vászondarab nagy részét vörös folt színezi el. Hátrébb lép. Így már jobban látom és nem csak a fejét. Vékony, szakadt ing van rajta és egy farmernadrág. Nem tudom megítélni, mennyire, de nagyon magas lehet. Esetlenül mozog. Láthatóan nehezére esik kordában tartani a nagy testét, ami csupa izom. Az arcát fehér, éles fény világítja meg. Fogalmam sincs, honnan jöhet. Nézegeti az autót. Talán azt kutatja, hogyan tud kiszedni a belsejéből. Aztán olyasmi történik, amit elképzelni sem tudtam volna korábban. Megfogja az ajtókeretet. A bal kezével valahol fölül, a fejemhez közel, a jobb kezével ott, ahol nem látom, és két vagy három határozott mozdulattal leszakítja az autó testéről. Áll egy darabig a kocsi ajtajának vázával, majd leteszi, mintha csak egy széket tenne arrébb. Ferdén állhat a kocsi, mert szív valami srégen lefelé. Elkezdek kifelé csúszni a műszerfal és az ülés közti résből. A tüdőm húzódik, mint egy lufi vékony, hártyaszerű anyaga, és úgy érzem, a túltöltéstől mindjárt elpattan. A férfi megmozdul. Látom a lábát, de mielőtt hozzám érne, szó szerint kidőlök a kocsi összetömörült belsejéből, mint egy tehetetlen bábu. A földön fekszem. Lüktet a homlokom. Két kéz alám nyúl. Egyenesbe jön az árok pereme, fölbukkan az út szürke sávja, és a kocsi eleje, ami gyakorlatilag nincs is. Nem bírok sokáig egy pontra fókuszálni. Hullámzik a kép előttem. Sugárzik ez a fehér fény és a körülöttünk szétfutó tájnak szokatlan tónust kölcsönöz. Teljesen lapos minden. Csak az úton egymás után következő jelzőrudak merednek ki a földből. Próbálom kihúzni magam. Nekitámaszkodom az autónak. A fickó közelebb lép, megérinti a hátam, közben csak annyit mondok, hogy minden rendben, bár érzem: ez erős túlzás, főleg, hogy csupán tompa morajként lüktet mindkét szó, amit nem tudnék értelmezni, ha másvalaki mondaná. Aztán, ahogy a szemem túlhalad a jelzőrudakon és elindul fölfelé arról a szürkés-fekete peremről, ami fogalmam sincs, milyen messze lehet, és hogy az az ég-e egyáltalán vagy a táj szokatlan fénnyel burkolt felszíne, egyszer csak megpillantok egy fehér és néhol narancsszínben játszó, kusza gömböt, ami egészen biztos, hogy nem a Hold. Mintha valami szétfröccsent volna az égen, amit ugyanakkor egyben tart egy ismeretlen erő. Nem bírom levenni róla a szemem. Pedig már ég a tarkóm, és azt hiszem, vér csurog le a jobb arcfelemen, valahonnan a fülem környékéről. Minden ebben a lágy fényben fürdik. Néhányszor elindul a tekintetem körbe, aztán többször is visszatérek a fényes foltra. Nem tudom, az égnek pontosan melyik részén lehet. Átnézek az autó fölött. Látom a hosszan elnyúló, lapos tájat, az út szürkés, néhol hullámzó felületét, a túloldalon elterülő szántóföldön egy házat jó messze: az egyetlen domborulat a tájon. Kata, mondom magamban. Az autó összetömörült belseje sötét, és ahogy hátrébb lépek, hogy lássam a hátsó ülést is, rádöbbenek, hogy üres. Ismét körbejáratom a tekintetem, hátha csak nem vettem észre Katáékat a kocsi közelében. A szél elállt. Egyetlen autó sem közeledik az úton. Elkiáltom magam. Válaszként csak a néhány másodpercenként ismétlődő lüktetés suttog a fülemben.

Hosszú idő telik el, mire összeszedem magam annyira, hogy elinduljunk. Szikrázó pontokat látok minden pislogás közben. Levettem az ingem. Muszáj volt letörölnöm az arcomat. Próbáltam szót érteni a férfival, de ha beszélek, a látásom pár másodperc után összezavarodik. A szájpadlásom vékony csíkban fölszakadt, keskeny kis húsdarab lifeg a számban. Muszáj birizgálnom a nyelvemmel. Összevissza kavarognak bennem az emlékek. A szakításunk jut eszembe, majd ahogy pakolom monoton egymás után a dobozokat a raktárban. Aztán Misi, az egyik újdonsült haverom, aki, mikor nevet, hörgő hangot ereszt ki magából, mintha egy lerobbant motor próbálna újra üzembe állni a mellkasában. Kata jut eszembe, ahogy mosolyog azon a fényképen, amit egy görög szigeten készítettem róla. Nagy, kopár sziklán áll, rákvörös a bőre, felém nyújtja a kezét, és az fehér a habtól, amit aztán a testére kent. Juli jut eszembe, mikor az első lépéseit tette egy hatalmas fésűvel a kezében, amiről azt hihette, biztonságot nyújtó menedék. És ahogy fejbe lőnek egy labdával az általánosban, amitől elveszítettem az eszméletemet. Majd az jut eszembe, mikor nem tudtam leszállni a buszról edzésre menet, mert az ölembe vett táska miatt merevedésem volt. Végül a rádióban hallott párbeszéd részletei merülnek föl. Próbálom fölidézni a csillag nevét. Talán ha a kezdőbetű előbukkanna valahonnan az agyam blokkolt szegletéből, kifutna az egész. De hiába próbálgatom magamban a betűket.

Az út túloldalán kopár földsáv húzódik, mintha fölégették volna a tájat. Csak itt-ott tarkítja néhány fűcsomó a földet, amin szokatlan pára lebeg. Talán a föntről érkező fény miatt van így. A férfi beszél. Még mindig nem értem. A távolban álló ház felé mutogat. Annyit le tudok olvasni a szájáról, hogy „arra”. De csak ezt az egy szót. És hiába mond még sok minden mást is, az alsó ajkának ferde mozgása lehetetlenné teszi, hogy kisilabizáljam az egymás után következő betűket és szavakat. Tényleg nagyjából két méter magas, és a karja szinte a térde vonaláig ér. Lomhán, nehézkesen mozog, mintha hozzám akarna igazodni. Az ingén hosszú szakadás fut végig. Kitüremkednek a vastag izmai. Nincs rajta cipő. A lábfeje majdnem teljesen fekete, csak a körmeiről verődik vissza némi fény. Hirtelen iszonyatos módon zúgni kezd a fülem. Megint mintha levegőt, vagy annál is sűrűbb anyagot próbálnának befelé nyomni a fejembe. Feszít a homlokom és a tarkóm. A horizont ferdülni kezd. A földnek támaszkodik a vállam. Az ég fehér fénye egyenesen az arcomba világít. Gyönyörű. Mégse bírom hosszan nézni, mert apró, pattogó szemcsék lepnek el mindent. Lehunyom a szemem. Még a szemhéjamon keresztül is látom a tejszerű fehérséget: szokatlan forróság jár át, hullámokban vonul végig a testemen, és visszatér a zúgás, amit csakis akkor hall az ember, ha csönd van. Fölnyitom a szemem. Jócskán eltávolodtunk az úttól. Minden mozdulatlan. A férfi megérinti a vállam. Arrébb húzódom, és jelzem neki, hogy egyedül is megy. Újra állok. Mikor ránézek, látom, hogy olyan képet vág, mint akit bánt a visszautasítás. Lehangolt lesz. Le is szegezi a fejét. Hosszan nézem a földet, mert ilyen színűnek még sosem láttam. Föltűnik, hogy egy nagy tócsa terül el tőlünk csupán pár méterre. Hófehér az egész. Fodrozódik a szélben. A kis hullámok végigfutnak a fehér felszínen, s mintha befutnának a föld alá. Közelebb húzódom a hosszan elnyúló víztömeghez. Csak pár centi mély lehet. Lassan hajlítom be a lábamat. Bal kezemmel a nedves földre támaszkodom. Ebből a magasságból úgy tűnik, a tócsa is az égbolt része: egyetlen, nagy, mozdulatlan tükörré változik a táj, és minden, ami fönt van, megvan lent is. A víz fölé hajolok. Éles körvonalat kap az arcom és a seb, akár egy lyuk, tátong a fejemen. Kiegyenesedem. Visszafordulok az út irányába, hogy szóljak a férfinak. Nem látom sehol. Csak az útig kifutó hosszú földsáv nyúlik el előttem. Körbefordulok. Fűcsomók. A tócsa. Arrébb néhány épület. Figyelem a házak közti térséget, ahol valami mozog. Elindulok az épületek felé.

Bevonszolom magam a szemközt elnyúló térre, amit néhány hosszú raktárépület vesz körül. És egy egészen kicsi, tornácos ház. Jóval korábban épülhetett, mint a többi. A tetőszerkezetét friss deszkákkal erősítették meg és azok a fényben szinte világítanak a többi, korhadt deszka között. A tér közepén rozsdás, földbe süppedt traktor áll. Tőle nem messze csupasz eperfa. Az egyik épület tövében fölhalmozva néhány köbméternyi, darabokra vágott rönk. A traktor mellett vaskos betonvályú nyújtózik a földön, az is jócskán beette magát a homokos földbe. Közelebb húzódom hozzá, majd ráengedem a testem az érdes felületre. Kifújom magam. Visszafordulok az út irányába. Nagyjából egy kilométerre lehet. Hosszúkás árnyék suhan el mellettem. A földbe süppedt gép mögül termetes, fehér test mozdul kifelé. A kutya rám néz. Arra gondolok, hogy sehova sem tudok menekülni előle. Látom, hogy kötéllel egy vékony fém huzalhoz van kötve, amit a kisebb ház és az egyik szomszédos épület közé feszített ki valaki. A kötél olyan rövid, hogy a kutya csak a huzal mentén képes mozogni. Két lábra áll. Hirtelen hátrabucskázik. Újra föláll. Megint felém fordul. El akar szakadni a kötött pályáról, de ismét megfeszül a kötél és visszarántja az állat testét. Ez ismétlődik jó néhányszor. Mintha egy fehér, izzó gömb forogna a szürkés-feketés földön. Kiáltást hallok. A kutya megmerevedik, a deszkázott tetejű ház felé fordul. A tornácon egy egészen alacsony, hosszú szoknyás, öreg nő áll. Éles füttyszó hasít a levegőbe. Az arcomnak csapódik, annyira éles. A kutya szűköl. Lefekszik, összehúzza magát. Kúszni kezd a földön, a ház irányába. A jobb hátsó lába rövidebbnek tűnik, mint a bal, és mögötte növekszik egy sáv, amiben megül a táj fölött lebegő, fehér pára. „Bendegúz”, mintha ezt üvöltené a nő. És az egész ház, tőle nem messze a hasábokra vágott fákkal, közelebb húzódik. Pedig csak pár métert teszek meg. Azt is elég lassan. Beérem a kutyát. Hosszan nyújtózik a földön. Amikor mellé lépek, akkor sem fordítja el a fejét. Meredten a ház felé figyel, mintha az élete múlna rajta. Nem tudom, milyen fajta lehet. A mellkasa vaskos, a csípője azonban szűk: tisztán látszanak az izmai, mintha huzalok futnának végig a testében. A szőre hófehér. Csak a hátán fut végig egy kopottabb szürke sáv, egészen a farka végéig, ahol a legsötétebb. Figyelem a mellkasát. Gyorsan lüktet. A nő újból kiált egyet. Most már azt is hallom, ahogy a félkörben elhelyezkedő házak faláról visszaverődik a hang.
– Jöjjön csak közelebb – mondja a nő, bizonyára nekem. Látom, hogy int egyet, mintha közelebb akarna húzni, és közelebb is érzem már magam a házhoz, csupán néhány méterre van. Aztán ott vagyok a lépcsőnél, pedig alig bírom mozdítani a lábaimat. Az idős nő újra felém int, én pedig néhány erőlködő, suta mozdulattal föllépek a három kis lépcsőn.
– Jól beverte a fejét – mondja, aztán visszaül a mögötte mozgó hintaszékbe.
– Igen, eléggé – felelem.
– Ott az a vacak, arra nyugodtan leülhet.
A jobb oldali ablak alatt áll egy sámli. Nem úgy néz ki, mint ami könnyedén elbírna. Az az érzésem, hogy ha ráülök, összeroskad. Minden tárgy: az ajtó, az ablakok, de maga a ház is, vele együtt az öreg nő, meglehetősen kicsinek tűnik.
– Üljön már le – mondja határozottan. – Nem szeretném, ha elájulna, vagy valami még rosszabb történne. Nem bírnám összekaparni a földről – mondja még. Leülök. Egy ideig csönd van.
– Telefonálnom kéne. Van itt egy telefon?
– Látja ott azt a póznát? – kérdezi. Közben az ujjával kifelé mutat a térre. Követem a szememmel. Tényleg áll egy pózna a traktor maradványaitól nem messze. Vékony, fekete huzal fut ki belőle egy másik pózna irányába, hosszan. Vályúk, püffedt zsákok hevernek az egyik penészes fal tövében. Szürke traktorkerék rohad az egyik kis füves területen.
– Látom.
– Na, amióta ez az istennyila világít, azóta nincs telefon. Áram sincs. Teljesen megzavarodott minden. Eltűntek a madarak, este is nappali fény világít. A kutya is csak vonyít, mint egy idióta. Elzárhatná már valaki ezt a szart.
Kint az udvaron a tárgyak élesen világítanak.
– Fáj a feje?
– Nem – válaszolom.
Megérintem a homlokom. Zúgás, semmi határozott fájdalom.
– Nekem bezzeg fáj, a fene egye meg és még a telefon se működik – mondja a nő. Vakargatja az arcát, amin mély, árokszerű ráncok futnak szabálytalanul.
– Kit szokott felhívni?
– Na ne szórakozzon! Senkit. Egyszerűen csak jó, ha van, nem? Magának is jól jönne most például!
– Valóban – mondom aztán.
Erősödik a szél. Elszórt kartondoboz-maradványokat mozdít meg az egyik ház tövében, és a traktor lelógó ajtaja nyivákol párat, ahogy mozog.
– Tényleg nem fáj? Pedig elég ronda a feje – mondja, miközben a körmét rágja.
– Igen?
– Igen. Szívesen mondanám, hogy segítek, de itt nincs semmi kötszer. Az arcát meg tudja mosni bent.
– Köszönöm – mondom neki, de aztán csak bámulok kifelé a térre, ahol fehér áramlatok vonulnak ide-oda, mintha egy vaskos dunyha himbálózna a szélben.
– Maga a városból jött? – kérdezi a nő váratlanul, nem túl sok izgalommal a hangjában.
– Igen – mondom. Közben arra gondolok, hogy nem is kérdezte, melyikből.
– Én is laktam ott valamikor.
– Tényleg?
– Nem, csak szórakozom – mondja ingerülten.
– Ideges? – kérdezek tovább.
– Amíg meg nem jelent, addig egész nyugodt voltam.
– Akkor talán jobb is, ha indulok – vágom rá, és az ablakpárkányra támaszkodva próbálok fölállni, de nem megy.
– Üljön már vissza! – förmed rám a nő. Mire kiejti a szavakat, már újra a sámlit nyomom.
– Szerette? – szólalok meg aztán.
– Micsodát?
– A várost.
– Nem különösebben.
– Miért nem?
Nem válaszol azonnal. Hosszú ideig csak méreget.
– A rengeteg ember miatt. Mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Minél többen voltak, annál magányosabb voltam.
– Itt nem az?
Fölnevet, bólogatni kezd.
– De igen. Talán ha valaki felhívna, akkor nem volnék. De arra hiába várok, ugye? – kérdezi és hangosan röhög. – Itt elviselhetőbb. Ott rosszul éreztem magam már az érzés miatt is.
– Ezt hogy érti?
– Az bujkált bennem, hogy jól kéne éreznem magam. De nem ment. Ne kérdezze, miért.
– És itt?
– Mi az, hogy itt?
– Itt mitől jobb?
– Nem tudom, ne kérdezzen ilyeneket! – mondja, aztán csak a levegő suhog megint. Hűvösség önti el az arcom, de érzem, hogy nem a szél miatt. Mintha párás, nedves lenne körülöttünk minden. A nő közben folytatja.
– Talán mert itt nem jutnak eszembe bizonyos dolgok. Mert nem kell, hogy eszembe jussanak. Itt nincs már tulajdonképpen semmi. Valakinek azonban felügyelnie kell. És úgy alakult, hogy én vagyok az. Pontosabban, mi vagyunk azok.
– Hogyhogy mi?
– Láttam, hogy együtt jönnek az út felől. Találkozott vele, nem?
– Már hogy…
– Igen, vele – mondja nyomatékosan. – Szerencsétlen, süket is, néma is. Meg még sok baja van. Mindegy.
– Ő szedett ki a kocsiból.
– Igen, nagyon segítőkész. Olyan jótétlélek.
– Egyszer csak nem volt sehol.
– Igen, általában ezt csinálja. Nem lehet irányítani. Beszélt hozzá?
– Igen.
– Biztos megsértődött. Nagyon érzékeny. Túlságosan is.
– De ha süket, akkor…
– Mindent leolvas a szájáról. Mindent! És nem csak a szájáról. Tudja, valami hatodik érzék, vagy mi a fene. Mint egy gyerek, olyan. Talán mert az is.
– Hol van most?
A nő erre nem felel.
Szemben az eperfa fekete ágai ide-oda mozognak. Egy kisebb füves területet a szél dőltre vasal, a kutya pedig még mindig ott gubbaszt a földön, mint egy fehér csomó. Az éles fénytől minden ház világít a tér körül és olyan világos van, mint általában kora délután. Megint úgy érzem, a hangok nem a fülemen keresztül jutnak a fejembe. Nem érzek szagokat. Nagyot szippantok a levegőbe, de semmi. A kutya mozgolódni kezd. Időnként felvonyít. Figyelem, ahogy a nő rezzenéstelen arccal nézi a fehér testet.
– Nyomorult dög! Attól tartok, eljött az ideje, hogy megváljunk tőle. Van kutyája? – kérdezi. Nem néz rám, csak hátrébb dől a hintaszékben. Enyhén ringani kezd. Látom, hogy a hosszan előre nyújtott lábával tartja magát egyensúlyban. A fehér háttérben lassan összemosódnak a tárgyak. A körvonalak egyre bizonytalanabbak.
– Nincs.
– Nem is volt soha?
– Nem.
– Nem tudja, mit hagyott ki!
– Nem, valóban nem tudom, mert még nem volt – felelem és engem is meglep, miért pont így.
– Furcsa egy alak maga – mondja a nő, és aztán röhög, teli szájból. – Nekem ez a harmadik már. Az elsőt megmérgezték. A másodikat egy autó ütötte el innen nem messze.
– És ezzel mi a baj? – vágok közbe.
– Rákos. Egy rohadt nagy csomó van az egyik hátsó lábában. Akkora mint egy kisebb narancs. Ki kellett volna metszeni. De most már késő – válaszolja, aztán megint hallgat egy darabig. – Ettől a fénytől meg teljesen begolyózott. Azért is kellett megkötni. Jár ide egy fickó. Hoz néha ezt-azt. Tetszem neki – teszi hozzá flegmán, és megint röhög. – Na szóval, azt tegnap reggel a telep végéig kergette. Pedig ő hozta ide pár évvel ezelőtt. Már nem ismerte meg.
– Honnan hozta?
– Messziről. Valahonnan a hegyekből. Ezzel a döggel vadászott. Valami farkasféle ez, nem is kutya, a fene egye meg – mondja, és az arca nedves lesz, de nem a pára miatt. – Még szerencse, hogy a lába miatt nem valami gyors. Alig tud már mozogni ez a szerencsétlen. Nem fog többet vadászni, az biztos! Csinálni kéne valamit.
Hosszan méreget. Mintha közelebb is lenne már. Tisztán látszanak a szemei, pedig jó mélyen hevernek a két szemgödre alján. Ismét csak a szél zúgását hallani.
– Maga megtehetné – mondja hirtelen, miközben folyamatosan néz.
– Már hogy mit? – kérdezek vissza.
– Azt, hogy végez vele. Hogy ne kelljen tovább szenvednie.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
– Dehogynem! Maga pont olyannak látszik, aki nagyon is képes rá.
Föláll, bemegy a házba. Eltelik egy kis idő, majd egy rövid, kézi kaszát fogva lép a tornácra. A lépcsőhöz megy, közelebb hívja az ebet. Meg se szólal, csupán biccent neki, az meg kúszik a földön a tornác felé. Látom, hogy a nő széthúzza a szőrt az egyik hátsó lábán, amin nagy, vörös csomó lüktet a fehér fényben. Fölállok, hogy jobban lássam. A nő eloldozza az állatot. Rövid pórázon tartva elindul a ház mögé. Int, hogy kövessem. Lelépdelek a lépcsőn, közben a szégyenhez hasonló, nyomasztó érzés önti el a mellkasom. Úgy szorít, mintha még mindig a kocsiban nyomorognék, beszorulva az ülés és a műszerfal közé. A ház mögött mintha nyújtózkodna a táj. Föltűnik a férfi magas alakja. Kétségbeesett arccal ugyan, de átveszi a nőtől a pórázt. Remeg a keze. Közeledem. Az állat egyre dühödtebbé válik: a férfi már alig bírja tartani. Két lábra áll, megfeszül a kötél, megint nyüszíteni kezd, leereszkedik a földre, újra megemelkedik, majd vissza, habzik a szája, felém kap a mellső lábaival, közben a nő megfogja a karom, arrébb húz, kezembe adja a kaszát és felszólít, hogy csapjam le a fejét. Nem, mondom, nem megy, erre képtelen vagyok, de a nő újra rám szól, és amikor újra csak ingatom a fejem, röhögni kezd, kikapja a férfi kezéből a kötelet és egy egészen lassú mozdulattal elengedi: a fehér test kirobban felém, egyre közelebb van a habzó pofájával, ott van már előttem, és éppen csak annyi időm marad, hogy suhintsak egyet.

Széles, fekete sávot látok. Csönd van. Telik az idő. Ezt onnan tudom, hogy lüktet a homlokom és ütemet ad a térnek, amiben vagyok. Fekszem. Izzadok. Próbálok megmozdulni. Érzem, hogy nem úgy megy, ahogy szeretném.
Valaki megérint a vállamon. Fölnyitom a szemem. Kerek arc rajzolódik ki előttem. Kata az. Fölém hajol. Halk sistergést hallok, néhány mozdulat hangját. Ahogy a vér áramlik a fülem környékén.
Újra egy arc, most egy férfié. Azt kérdezi, hallom-e, amit mond. Elhagyja pár hangfoszlány a számat, de nem tudom, értelmes szavak formálódnak-e belőlük. Könnyű a testem, szinte súlytalan. Úgy érzem, arra is képtelen lennék, hogy megmozdítsam a fejemet.
– Meg tudja mondani a nevét? – kérdezi. Nagy nehezen megmondom. Földerül az arca.
– Jó – mondja. – Sejti, hogy mi történt magával? – kérdez tovább. Zúg a fejem. Muszáj lehunynom a szememet. A szürke utat látom, az autó belsejét. A férfi arcát, rajta a vágással meg a lányom kezét, ahogy tolja felém azt a ronda babát. A hatalmas, hófehér víztükröt. Katát látom és a napfénybe mártózó arcát. A kutyát, ahogy szűköl a földön, majd a nőt, ahogy rágja a körmét. A csillag maradványát, amint terjed szét az égen.
Újra Kata van előttem. Megviselt az arca. A homlokán hatalmas, lila folt tátong. Tágas, magas szobában vagyunk. Az ablakokon csíkos függöny. A háttérben megy a falra szerelt tévé. Csak homályosan látom. Lassan rendeződnek a vonalak, fokozatosan válik élessé a tér.
– Hallasz?
– Igen – mondom erőtlenül. Zúg a készülék. – Jól vagy? – kérdezem, még mielőtt újra szólna.
– Jól – feleli, de a hangján egészen más érződik. Mosolyogni próbálok, de úgy érzem, nem sikerül.
– Mi történt?
– Elaludtál vezetés közben. Lesodródtunk az útról és nekicsapódtunk az árok szélének – mondja. Nem sok érzelmet látok az arcán, csupán az alsó szemhéja környékén gyűlik össze némi könny, ami akár az örömtől is lehet. – Nagyon nagy szerencsénk volt, azt mondta az orvos.
Nem néz rám, csak forgatja a szemét. Hosszan figyelem a kinti lágy, fehér fényben úszó, csupasz fákat.
– Igen? Miért nem fekszel te is?
– Nem bírnék most feküdni.
– Mennyi az idő?
– Késő van. Nem is tudom.
– De nappal?
Alig ismerem fel a saját hangomat.
– Nem, éjszaka. Jó sokáig tartott, amíg téged kiszedtek a kocsiból. Teljesen összepréselődött az eleje. Az egyik mentős azt mondta, hogy nem is érti… Mindegy. Megműtötték a vállad. Az orvos szerint egészen jól sikerült, és idővel fogod tudni használni majd a bal karodat is – mondja. Elengedi az ágy szélét, tesz néhány lépést a szoba másik vége felé. Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék.
– Juli? – kérdezem aztán.
Kata nagy lélegzetet vesz, hátrasimítja a haját. Felém fordul, igyekszik kiegyenesedni.
– Hogy kicsoda?
– Hát… Juli.
– Ki, a baba? – kérdezi értetlen arccal.
– Nem a baba, hanem a lányunk. Hogy van?
– Ez hihetetlen!
– Micsoda? – kérdezem. Nyomást érzek a mellkasomon. Égni kezd az arcom.
– Kár, hogy a fejedet nem vizsgálták meg alaposabban. A lányunk Zsófi. Ez a neve – mondja nyomatékosan. Valami nagyon nincs rendben, jut eszembe, és az égető érzés csak erősödik. – Egyébként jól van. Szerencsére csak zúzódásai vannak – teszi hozzá.
– Ő is velünk volt?
– Igen, velünk!
– Hogyne, persze – habogom, mert fogalmam sincs, mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem.
Kint szokatlan, fehér fénnyel borít be mindent az éjszaka.

– Mi is annak a csillagnak a neve?
– Hogy?
– Mi annak a csillagnak a neve? – kérdezem újra. Ingatja a fejét, és mosolyog, mint aki a tehetetlenségtől nem képes másra.
– Elképesztő vagy! Tényleg ez az, ami most foglalkoztat?
– Egyszerűen csak eszembe jutott.
– Értem.
Zavar a hangjából áradó csalódottság. Megigazítja a rám terített takarót. Rendezgeti, pedig már egészen sima lehet.
– Szóval?
– Nem tudom! Tényleg nem tudom, hogy hívják – mondja.
– Megkérdeznéd valakitől? Hátha tudják.
– Ez most komoly?
– Kérlek!
Nem felel semmit, csak néz rám hosszan, aztán kimegy a teremből. Hallom, hogy a folyosón beszél valakivel, de nem értem a szavakat, mert összekeverednek a tévéből szüremlő hangokkal. Bejön, visszalép az ágy mellé.
– Valami Betel…
– Betelgeuse – mondom, majd önkéntelenül is nevetni kezdek. Próbálom elfojtani, mert fáj.
Megint csak a készülékből szűrődő morajt hallani.
– Megnézem Zsófit – mondja aztán, és már fordul. Utána nyúlok, megérintem a karját.
– Kata!
– Igen?
– Szeretsz még?
Erős nyomás és forróság önti el a mellkasom. Visszább lép. Megérinti a homlokomat. Párszor végigsimít rajta. Nem mozdul az arcán egyetlen izom sem, csak a szeme alján gyűlik össze még több nedvesség.
– Később megbeszélünk mindent. Pihenned kell, rendben?
– Rendben – felelem.
– Hunyd le a szemed és pihenj – mondja még.
És én lehunyom.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.