Jan 24

Hajsza

Éles fény hatol a szemembe, mikor kilépek a kávézó ajtaján. Valaki meglökte a vállam, de hiába nézek vissza, nem látok szinte semmit, a szemüvegem homályos. Hallani is csak a szitáló esőt hallom, a járdának csapódó apró cseppek neszezését, amint szép fokozatosan elhalnak, szétoszlanak körülöttem.
Amikor délután megérkeztem az egész éjszakás utazást követően, gondoltam, beugrok egy kávéra, itt mindig történik valami izgalmas. Azon kívül, hogy szétmentünk B.-vel, és a huzavonának, ami tartott vagy egy évig, hogy végre rászántuk magunkat a szétköltözésre, vége lett, mostanában semmi sem történt velem.
Egy fickó elaludt a pultnál. Először csak bökdösték a mellette ülők, aztán üvöltözni kezdett vele a csapos, hogy menjen inkább haza, pihenje ki magát és ne itt csorgassa az italát – és legfőképp a nyálát – rá a poharakra, mert amúgy is elég szar mostanában a forgalom. Egyébként B. anyja tett tönkre mindent, aki az utóbbi időben velünk lakott. Kilenc évig voltunk házasok, ami, ha úgy vesszük, sok is, de valójában arra sem elég, hogy megszokjam, miért kell nekem két nővel együtt élnem, mikor egy is éppen elég. Főleg, hogy B. anyja állandóan azzal nyaggatott, hogy jó volna már egy unoka. Méghozzá egy lány. Mert csakis lány lehet, ő a fiúkat, és legfőképp a férfiakat, gyűlöli, igen, nem riad meg ettől a kifejezéstől, valahogy így mondta ezt a szemembe egyszer vacsora után, két gerezd mandarin látványra kissé nyálkás elharapása közben. Az ehhez hasonló részletek általában megmaradnak a fejemben, de arra például nem emlékszem, hogy fehér vagy inkább vajszínű volt-e B. ruhája az esküvőn. Szóval, olyan idő volt, mint most is, csak nagyobb szél. Szemerkélt az eső, és a gyűlöletről szóló mondat elhangzása közben a szél folyamatosan a ház oldalához csapdosta az udvarunkon álló fa ágait. Nem tudtam nem jelként értelmezni mindezt, csak éppenséggel nem voltam benne biztos, hogy az volna-e a helyes, ha egy jó nagy ütéssel kiteríteném B. anyját – érzékeltetve, miként manifesztálódik a gyűlölet –, vagy ha egyszerűen csak venném a kabátom és sétálnék egyet a viharban. Persze nem lepett meg, amit mondott, inkább csak az zavart, ahogy mondta. B. anyjának van egy vágás az arcán. Még gyerekkori sérülés. Egyszer elmesélte, hogyan történt az eset, de már nem emlékszem pontosan a történetre. A lényeg az, hogy ha ideges, a két ajka egészen furcsa alakzatba rendeződik. Nekem pedig folyamatosan bűntudatom volt az undor miatt. Miközben hevesen gesztikulált, tudtam én, hogy nem kéne ezt éreznem, de nem volt mit tenni. Mellesleg azért élt velünk, mert a combnyaktörése után, ő úgy gondolta, nem képes többé egyedül ellátni magát. Nem is hajlandó többet dolgozni. Még bent a kórházban közölte a csodás hírt B.-vel, és én csak akkor szembesültem vele, amikor egyik este a nappaliban találtam a mamát annyi cuccal, ami egy szeretetszolgálatnak is már-már kellemetlen egyszerre. Ráadásul teljesen fölépült. Takarított egész nap, tisztaságmániáját az utolsó porszemig kiélvezve, és onnantól kezdve minden este azt bámultam, valamiféle negatív transzban, milyen akkurátusan szedegeti össze a bolyhos szőnyegről a legapróbb porszemeket, bár nem is tudom, igazából miket, mert én nem láttam ott soha semmit. „Elegem van ebből az állandó rendetlenségből” – mondta tökéletes nyugalommal, ami még a szedegetésnél is jobban kiborított. De hát, elege lett B. apjából is, aki elég sokat ivott, kétségtelen. És nem volt az a barátkozós fajta. Talán ha húsz mondatot beszéltem vele összesen a pár év alatt, amíg volt egymáshoz valamiféle közünk. Nem volt agresszív. Ő egyszerűen csak elment, ivott, aztán hazatért és lefeküdt. Még enni se nagyon kért. Egy-két vasárnapi ebéden kívül nem is láttam soha, hogy ételt emelt volna a szájához, ami azért elég meglepő. Én bezzeg, mikor hazaérek egy komoly ivás után, rendszerint megtámadom a hűtőszekrényt egy kiadós fosás reményében. Amikor együtt ittunk, akkor is csak néhány szót szólt, pedig nagyon sok minden lehet abban az irigylésre méltóan szép, ősz fejében.
B. anyja eljött és beköltözött hozzánk. Átvette az irányítást, ami valójában sosem volt a kezemben. Azt hiszem, mindig is arra vágytam, hogy minden folyjon csak úgy magától, de ezt az odaköltözést alaposan át kellett volna gondolni, most már tudom. Meg kellett volna tervezni, hogyan mondjak egyértelmű nemet, de amikor hazaértem, már nem volt mit tenni.

Sárgán villognak a lámpák az utca sarkán. Legalább két órám van még addig, amíg visszamehetek G-hez. Délután már fönt jártam nála, lepakoltam. Megengedte, hogy nála lakjak, ameddig nincs saját albérletem meg munkám.
Mintha valaki hozzám érne. Megfordulok. Senki. Hunyorogva látom, hogy egy női fehérnemű-szaküzlet van szemben és a kirakatból hatalmas szemű, kreol nő néz rám. Erősen fúj a szél, így nyilván csak az legyintett meg. A sarkon áll egy nő. Hosszú harisnyát visel, és egy egészen rövid szoknyát, ami, úgy tűnik, nincs is. Mintha rátapadt volna a testére, vagy csak hanyagul oda lenne illesztve. Nem takar az semmit. Amit mégis, azt az ember amúgy is igyekszik elképzelni, persze képtelen rá. Húszévesnek látszik és ez a legjobb esetben is azt jelenti, hogy tizenhat. Néhány másodperc után azt látom, hogy egy fűtött szobában vagyunk: gyér világítás mellett veszem le róla a csöppnyi szoknyát, húzom le a harisnyát, ő csak nevet, előreomlik a haja, befedi az arcát, és a melleit is. És ahogy újra hozzáérek, mintha vízbe nyúlnék, elmerül a kezem. Már az arcom is vizes. Dudálás. Fogdosok valamit. Érzem, hogy az nem egy női test, hanem a kabátom, és olyan nedves, mintha behugyoztam volna. Megint csak ott tartok, hogy nem látok semmit. A lány sehol. Talán nem is létezett soha. A falat tapogatom. Behúzódok a legközelebbi kapualjba. Megtörlöm a két lencsét, aztán visszateszem az orrnyergemre a szemüveget. Elállt az eső. Az ütemes, sárga villogás teljesen egybeolvad előttem. Semmi vész, egyszerűen csak alig látok. Kifújom magam. Közben az oszlopokként szolgáló nőszobrokat nézem, ahogy állnak, olyan kíméletlen fegyelemmel, amire, tudom, sosem leszek képes.

Eszembe jut a megismerkedésünk. Az ostoba szembekötős játék és az úszómedencés ház. B. elmebeteg öccse, aki még egy születésnap alkalmával is csak arra volt képes, hogy az erkélyen rögzített puskájával körbe-körbe lövöldözzön tulajdonképpen mindenre, ami az embernél kisebb és mozog. Mire leszállt az este, mindenki a parton fetrengett vagy a vízben igyekezett a felszínen maradni. Az udvar hátsó része pedig tele volt leszakított szárnyú és fejetlen madártetemekkel, merthogy az az idióta valami olyan speciális töltényt használt, ami becsapódáskor szétrobban. A fülledt nyárszagban a tollak úgy hulltak alá, mint a hó. Mikor kiléptem az ajtón, hogy szemügyre vegyem a terepet, minden és mindenki feküdt. Állatok és emberek egyaránt. B. kivételével, aki egy fehér nyugágy szélén ült, lapozgatva a kezében lévő újságot. Fölnézett, aztán fölállt, odalépett hozzám és csak annyit mondott, hogy ideje volna fölmennünk az egyik szobába, mert ő nagyon fázik. Föl is mentünk. Tíz-tizenkét feles után is képes voltam egyenesen járni, akkor még láttam is, és olyan természetességgel meg nyugalommal beszéltem a szexről, illetve annak minden finom vonatkozásáról, hogy magam is meglepődtem, és valamiféle szokatlan izgalom töltött el. Pedig B. nem tetszett úgy igazán. Ezt ma már bevallhatom. A buli korábbi szakaszában kinéztem magamnak egy lányt. Magasabb volt, mint B. Rövid szoknyát viselt és harisnyát. Talán feketét. Azóta is gyakran elkövetem azt a hibát, hogy olyan nőkre próbálok nyomulni, akiknél egyáltalán nincs esélyem. Nem is azért, merthogy marhaságokat beszélek, vagy határozatlan volnék. Még csúnyának sem vagyok mondható. Egyszerűen csak túlságosan kinyilvánítom, hogy tetszenek nekem. B.-vel valahogy minden mindegy volt. Fölmentünk az emeletre, végigjártuk a szobákat. Volt egy teljesen faburkolatú, hatalmas ággyal a közepén. Az mindkettőnknek tetszett. Örültem, hogy azonnal egyetértünk egy ilyen lényeges kérdésben, és ez a tendencia pontosan addig folytatódott, amíg B. anyja át nem vette az irányítást és be nem költözött hozzánk. Az emlékeim amúgy kizárólag fekete-fehérben működnek. Akárhogy igyekszem, nem tudom kiszínezni őket.

Kiérek egy hatalmas térre. Újra szemerkél az eső. Eszembe jut, hogy majdnem öt éve nem utaztam a metrón. Azóta kicserélték a teljes járműparkot és néhány állomás is átalakult. Egy kiadványban láttam még korábban. Egy férfi épp fölfelé indul egy kerekes bevásárlókocsival az előttem tátongó följárat négyszögében. Hevederrel vannak ráerősítve különböző plédek, paplanok, zsiráfmintás párna a tetején, gyerekholmik, oldalt zsákok. Amikor elhaladok mellette, érzem, hogy nem azért nem akarok lemenni, merthogy sötét van lent, hanem mert világos. A nagyjából egy perc alatt, amíg átérek az aluljáró egyik végéből a másikba, vehetnék újságot, petárdát, ha nagyon rámenős lennék drogot szintén, de akár kiskutyát vagy kismacskát is. Az egyikük kint téblábolt a járókelők közt, és csak arra a pár másodpercre állt le a mozgás, amikor egy szőke hajú, fehér műbőr egyveleget és magassarkút viselő nő rosszul számította ki a távolságot két lépés között. A kisállat nyivákolására minden összerezzent, aztán megmerevedett hirtelen. Mintha a hanghullám sokkal erősebb mozgást indított volna be, mint amire valójában képes. A nő ment tovább, a férfi meg, aki a doboznál ült, fölpattant, elkapta a kis foltos jószágot, majd egy izmosat köpött a nő után. Majdnem be is érte. Égett műanyag és alkoholszag. Vibrál az egyik égő. Rángatja valaki, akire régóta senki sem figyel.

Van egy jegyem. Nagy nehezen előkotrom a zsebem mélyéről, még időben. Nem szeretem, ha méregetnek vagy siettetnek a mellényesek, akik ott állnak most is a lejáratnál. Az elmúlt öt évben mintha nem mozdultak volna innen. Betolom a jegyet. Zizzen a gép. A kis lámpa zöldre vált, közben tompa mosoly jelenik meg az egyik férfi arcán. Rándul egyet a testem, mikor rálépek a szürke fémre. A mozgólépcső kihalt lefelé. Önkéntelenül is rámeredek a barázdált fém fokokra és elviselhetetlenül csíkos lesz a világ, mikor visszatérek. Fémes a levegő. A falról élesen verődik vissza a neonfény. Érzem, hogy butít, ha hosszan bámulom. Lent félpercenként vált a piros óra a plafonról lelógó dobozban, a kattanásokat pedig lehet, hogy csak én képzelem hozzá. Már csak harminc másodperc. Megjön a hang, aztán a szél lök meg, végül a két világító szem meredne rám, ha odanéznék. Nyikorogva megáll a szerelvény. Nem az új, amit a prospektusban láttam, de nagyon is valódi. Látom a két kocsi közt futó huzalokat, a lekerekített ütközőt, a rozsdás-zöld fémet, ami ha szótlanul ugyan, de szenved. A tompa puffanásról tudom, hogy kinyíltak az ajtók. A fém- és műanyagszag emlékeztet valamire, amit azonban nem vagyok képes fölidézni. Tömeg van. A hosszú, műbőr-borítású ülőalkalmatosságokon minden hely foglalt. A kapaszkodókról hanyagul lógnak a testek. Egyik ajtónál sincs hely, így behúzódok egy raszta hajú, bpm-király fiatal srác és egy öltönyös, fényesre suvikszolt cipőjű ügyvédforma fickó közé. A srácból úgy dől a ritmus, hogy folyamatosan szédelgek, amíg átvágunk az első megállóig tartó embertelenül zajos sötéten.

Hozzám simul egy lilás kabátot viselő nő. Jóval alacsonyabb nálam. Elhalad mellettem, közben a zsebébe csúsztatja a kezét, és amikor kihúzza, kiránt vele egy összehajtott papírt, ami a csillámporos, seszínű padlóra hullik. Egy megállót még mindenképp utaznom kéne, hogy átszállhassak a másik vonalra. Nézem a papírt. Az ajtók nyitva. Ki-be szállingóznak az emberek. Lassan minden rendeződik egy nagyjából két percig tartó állapotba. A nő kint a peronon. Már az oszlopok között. Visszanéz. Elkapja a fejét. Nem látom. Berregés. A kis lámpa világít. Dönteni kell.
Fölkapom a papírt. Az utolsó pillanatban kipréselem magam a két ajtószárny között, kint vagyok a fekete sávon, már az oszlopok között. Föltorlódik a tömeg a lépcső előtt. Valaki zenél. Népdalfoszlányok közé vegyülő ütemes kattogás, műanyag fogódzó, pusztító neon. Próbálom megtalálni a nőt: sorra veszem az előttem állókat, ide-oda ingázik a tekintetem, nehogy kihagyjak valakit. Ott van. Már majdnem fönt. Még mielőtt inthetnék, elfordul, fölér a lépcső tetejére, majd kikerül a látóteremből. Igyekszem előrejutni, hogy beérjem. Bizonytalanság fog el, miért is. Visszaadni a papírt, igen. Ezt szeretném. De mi van, ha nem is fontos, ha nincs semmi jelentősége? Fogom a papírt. Vajon mi van ráírva? Széthajtom egyszer, de valamiért összeszorul a mellkasom. Visszazárom. Kattog a lépcső. Mintha meg is emelkedne, pedig csak a szívem pumpálja a vért egyre intenzívebben. Fokozatosan terít be a fény, ahogy a felszínre érkezem. A nő sehol. Négy irányba is el lehet hagyni az aluljárót: jobbra fordulok, kettesével veszem a fokokat, nyolc lépést teszek fölfelé. A lábam zsibbad, mintha évek óta nem használtam volna. Körbenézek, de mindkét lencse újból vizes, folyékonyak lesznek a tárgyak, gyorsabb a mozgás, törött a fény. Az árkádok alatt semmi. A szemközti üvegpalota előtt a nedves beton zölden csillog, minden becsapódó csepp egy-egy moccanó béka. Föltűnik a túloldalon. Mintha a folyó felé menne. Megáll, én is megtorpanok. Holtidő. Megtörlöm a szemüvegem. Az autók elindulnak a lámpánál. A szélső sávban buszok csapják föl a vizet a járdára. Figyelem egy darabig a nőt. Nem sok mindent látok belőle innen. Egy helyben áll, körbenéz, majd a sarkon lévő szálloda mögötti utcába fordul és újra eltűnik előlem. Nincs időm, ha utol akarom érni. Át kell hogy vágjak az úton, gondolom. Mindkét irányból van nagyjából ötven méter előnyöm, hogy keresztülszeljem a húsz méteres utat. Kevés. Nincs időm, hogy gyönyörködjek az elfolyó színekben, beborít a lüktető fény és kiemel a sötétből. Szem előtt vagyok, rossz helyen. Dudálás, ismét. Megállok a tíz centi széles, fehér csíkon. Mindkét oldalról menetszél ráncigál, kibillenek az egyensúlyomból, szemben mintha folyékonnyá válna az üvegpalota, egyre közelebb van, de még mindig nem elég közel. Rohanni kezdek. Most már tényleg nem számít más, csak hogy visszaadjam azt a rohadt papírt és kielégítsem a bűntudatot, ami talán nem is létezik. Föl a járdára, át az árkádok alatt. A szálloda hatalmas üvegablakain csorog a víz. Bent a vendégek elképesztően nagy, megnyúlt kezekkel esznek. A sarki járda, akár egy móló. Előttem hosszú tengerszakasz, ahol tovább már lépni nincs hová, hacsak nem a vízbe. A saroktól mintegy húsz-harminc méterre világít egy lámpa. Megállok. Ha túlhaladt már azon a ponton, esélyem sincs, gondolom. Várok. Csak az ütemes csepegést hallom.

Azon az estén, amikor megismerkedtünk B.-vel, nem a lövöldözés volt a legrosszabb. És még csak nem is az, hogy nem ő tetszett a társaságból leginkább. Sőt, amikor fölébredtem mellette a faburkolatú szobában, szokatlan elégedettséget éreztem. Feküdt. Egyenletesen szuszogott. Megnyugtató volt látni, milyen csöndesen alszik. Sokáig figyeltem az arcát. Nyitva volt az ablak. Hűvös, nyers levegő áramlott be kintről. Fölálltam, nyújtózkodtam. Körbe-körbe járkáltam a szobában. Fogalmam sincs, mire gondoltam akkor. Szorít a hólyagom, legfeljebb arra. Kinyitottam az ajtót, kiléptem a folyosóra. Elindultam le a lépcsőn. Csak egy vékony, éles csíkot láttam. Óvatosan lépkedtem lefelé, de valamiért megzavart a fény. Az egyik fokról azt hittem, hogy az utolsó. Nem az volt. Táguló sötét, rövid, de iszonytató zuhanás, már-már pánik, amit a fájdalom szakít ketté brutálisan és a csekély önféltést is szánalommá butítja.

Tocsogást hallok. Lassan úszik be a fénykörbe egy alak. Óvatosan mozog, hátranéz. Észrevehetett, mert a mozgása felgyorsul, alakja újból egybeolvad a sötéttel. Visszhangzanak az egyre gyorsabbá váló léptek. Mintha egy hatalmas csőben futna, amibe készülök én is behatolni. Lelépek a járdáról. Merülök. Nehéz test, amit nem tart fönt, csak egy megmagyarázhatatlan feszültség. Áthúzódok a másik oldalra. A hatalmas tócsában visszatükröződik a kirakatszerű éjszaka a sugárút nagy részével. Benne a torz, nyúlós vacsorakép. Hallom, hogy fut. Szárazabb részre érhetett, mert tompul az ütemesen érkező visszhang. Alá kell merülnöm, ha lélegezni akarok. Egyre följebb szökik a víz. Vajon mit érezhet aközben, hogy hallja, a nyomában vagyok? Elképzelésem sincs. Csak a saját érzéseim súlyától lep el egy nyomasztó fülledtség. Talán a foglyul ejtés vágya ez, ami egy érintésben is kiteljesedhet. Összekeveredik a két ritmus. Minden gyorsul: balról fény szűrődik be, az alak átér a sávon, aztán hirtelen megáll. Megfordul. Elhagytam a lámpát. Feltehetőleg nem lát belőlem semmit. Lassítok. A tocsogás megszűnik. Állunk egymással szemben. Nem látom tisztán az arcát. Megindulok. Az arcom kettévágja egy árnyék. Tíz méter. Legfeljebb annyi lehet közöttünk. A zsebembe nyúlok, hogy kivegyem az ázott papírt, amit nem volt bátorságom korábban szétnyitni. Itt az idő csak elkeni a dolgokat. Mielőtt bármit is tehetnék, megfordul és rohanni kezd: gyorsul minden, a kerítés rácsai egybeolvadnak, néhány kilógó ág csapódik nekem, majd a sarok kőtömbje hajlik meg, szinte rám dől, ahogy az éles fényben próbálok talpon maradni, jobbra át, a fekete test hol föltűnik, hol elpárologni látszik a rácsok közül fölfelé szivárogó édeskés gőzben, autók jönnek szembe, a templom előtti tér úgy hullámzik, mint egy izzadt női has, az itt-ott elnyúló padok szőke pihék, megcsillan rajtuk a fény, néhány sarok, majdhogynem beérem már, amikor befordul egy kapun és eltűnik előlem a lépcsőház sötétjében. Megállok. Légszomjam van. Igyekszem nagy levegőt venni. Az ereszről kövér cseppek zuhannak rám. Belépek a kapun. A sötét folyosón nekiütközök egy műanyag kukának és az nagy robajjal elterül a földön. Hibát hibára halmozok. Valami arra késztet, hogy számoljak visszafelé, mintha egyszerűen csak lejárni készülne az idő. Hallom, hogy valaki fölfelé halad a lépcsőn. A második emeleti gangon megjelenik egy árnyék. Óvatosan, a falhoz húzódva halad. Nem vagyok teljesen biztos benne, hogy látom, inkább csak a hangok összjátéka teremti meg a lehetőségét, hogy van. Nekitámaszkodom a falnak. Éles kattanás mellettem. Hirtelen minden fényárban úszik. Lefelé bámul, aztán megindul, az egyik ajtóhoz lép, babrálni kezd a zárral. Jobbra pillantok. Nekidőlhettem a kapcsolónak, azért lett egyszerre világos minden. Rohanni kezdek, föl, hogy beérjem, mielőtt kinyitja az ajtót és eltűnik előlem oda, ahová már biztosan nem követhetem. Kettesével veszem a fokokat. Lihegek, mint egy ázott kutya. Már fönt a lépcső tetején, aztán balra. Megnyílik előttem a gang elnyúló, vékony sávja. Tíz méter. Már csak öt. Kettő. Egy. A kulcszörgés abbamarad. Elönt a forróság, amit egy lüktető, idegen test közelsége okoz. Nem néz rám. Hátrébb lép. A korlátnál, zsebre tett kézzel áll.
Egyszerűen csak vissza akarom adni, amit elveszített. Visszaadni, és utána menni. Fogalmam sincs, hogyan kezdjek hozzá. Lassan nyúlok a zsebem mélyére. Még mielőtt elővenném a papírt, kihúzza a jobb kezét a zsebéből, felém nyújtja. A ránk vetülő fehér fényben nem látom tisztán, mi van benne. Aztán néhány pislogás után egyértelmű: egy tárca. Méghozzá az enyém. Nyomban elindul visszafelé minden, az emeletek fölfelé haladnak, elhal a szélzúgás, a templom előtti tér lecsendesül, nem hullámzik már a sugárút sem, a békák sem mozdulnak, a dudálás is elhal, haladok lefelé a lépcsőn, néhány idegen mondat, a műanyag tespedt szaga, nyílik az ajtó, a papír a földön, hozzám simul, csönd van.
Nyújtja a tárcát. Közben nyöszörög, motyog valamit. Elsőre nem értem. Majd újra.
– Én nem akartam, tudja…
– Hogy? – kérdezek vissza.
Közelebb lépek. Ő is mozdul. Leszegett fejjel tartja a tárcát, de nem veszem el. Képtelen vagyok rá. Fölnézek. Látom, hogy gyorsan mozognak a felhők, és hogy fehér fény mögülük érkezik. Megint csak a számok haladnak monoton visszafelé bennem. Eltelik vagy fél perc is, mire erőt merítek ahhoz, hogy újra, lassan nyújtsam felé a papírt. Óvatosan mozdul. Nem ér hozzám. Valahogy mégis helyet cserél a két tárgy. Visszhangzik egy kattanás. Még hallom a hangját, folyamatosan beszél, de egyre gyengébb. Nem értem. Aztán hirtelen átveti magát a korláton és csak egy tompa puffanás hallatszik.

Kezdettől fogva éreztem, hogy a válla a legérzékenyebb pontja B.-nek. Finoman, óvatosan húzom le róla a fölsőt, a teste sós az izzadtságtól és világít, mint egy lebegő medúza a sötét vízben. Fölemeli a kezét, a haja végtelen súllyal zuhan alá, befedve a háta felső felét, ahogy lassan elnyúlik az ágyon. A gerince megfeszül, és tudom, hogy mosolyog, pedig az arcát többé már nem láthatom.

Ott áll mellettem a rendőr, a hullát nézi. Följegyez pár dolgot. Lehajol, kiveszi a papírt a nő kezéből. A szél be-becsap az oszlopok közé, suhog, szinte beszél, mintha zavarná, hogy minden lámpa ég. A férfi széthajtja a papírt, nézi egy darabig, közben az egyik mentős behúzza a fekete húzózárat, fölrakják a testet a hordágyra, aztán az oszlopok között kimennek.
Zacskóba teszi a papírt, majd int, hogy kövessem. Újra a kattanás.
– Mi van a papírra írva? – kérdezem még kifelé menet.
– Ja, arra? Semmi. Üres.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.