Jan 29

C. jegyzeteiből

(1.)
Hosszas bolyongás után megleltük a házat ahonnan
korán száműztek minket vár bújócskák helyszíne halál
is volt ott valaki hosszú kötélről lógott le egykor egy ingben
A sekély posványos vizű tó fodrozódása jelzi most
hogy nem az élet feltétele a mozgás s amikor
bújtunk akkor fedtük föl magunkat leginkább
Leszámoltuk az időt ami nem fordul felénk többször
A vágyhoz sötétet rendeltünk a szélhez szabadságot
az asztalnál is ha ültünk mindig úgy hogy a tájat lássuk
ami sárgás volt délután a finom szemcsés lösztől
Nem tapintottunk a dolgok lényegére csak figyeltük
őket hosszan ahogy átfordul a homokóra és megáll
egy pillanatra s hogy minden ugyanolyan abban a pontban
Így teltünk be aztán lecsuktuk szemünket
A délután álmot hozott minden testrészünkre arcunkra kezünkre –
és nem jutott eszünkbe hogy akár gyilkolhatunk is egyszer

(2.)

A.-hoz

Hiába védted hogyha mennie kellett Neki is mennie kellett
mint ahogyan ezrek enyésztek el ott lent a hosszú parton
Az elhalt testet nézd csak görgeti a víz az arcra vékony homokréteget von
Neki is mennie kellett ahogy az írnok tette tegnap
diktálás után Ha odapillantasz még láthatod
a vérnyomot és néhány karcolást a mészkőoszlop déli oldalán
Kötél volt egyszerű kötél Fegyver nélkül az ember mintha néma
volna Nem is hallotta senki ahogy talán perceken át
keringett a saját testsúlyától fuldokolva
Egész csontszínű volt mikor levágták akár a tenger lábnyoma
a sziklák szélein Felgyűrődik a víz lecsap a nyugvó partra
Béke nincs
Neki is mennie kellett ahogy neked is menned kell
Te sem lehetsz kivétel sőt szinte elvárjuk hogy bukásod példa legyen
már szinte ünnep Reményt nem ismerő kemény jel
Nekünk is mennünk kell ahogy neki is mennie kellett Nem is lehetne
másképp Halálunk hosszú pillanat lesz akár a pestises tekintetében
zajongó furcsa tájkép

(3.)

Először nem értettem azt a hangot merev volt idegen és szinte néma
Csak belül szólt akár a csontra mért ütés mely a hét réteg bőrt lazán átszakítja
és van hogy tovább is hatol reped törik a tompa váz a láb az alkar
A visszhangtalan sivatag beszélt Csak annyit mondott, hogy menjek
és vigyem magammal Fát vágtunk közösen majd fölpakoltunk
Pirkadt Egyedül voltam ott a hanggal Szokatlanul ködös reggel terült el
a síkon úgy ült ott akár egy angyal A fiú nem hallotta és a szolgák
sem értették hogy mért vagyok feszült Egy óra út után homokvihar
terült szét mindenütt Vörös magányban ültünk fülünket szánkat is betömve
amíg a rajzás el nem ült Három napig tartott az út a hegyhez
Alig beszéltünk – nem is volt miről Amíg én oltárt építettem a fiú
csak állt és szinte várt hogy megkötözzem Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt
A vékony csukló egyenes maradt A penge is feküdt kivárt akárcsak én
Mezítelen testéből csak az arc világított ki mely csontos mint az anyjáé
kemény és széles is akárha kőből faragta volna ki egy ember
Szelíd nyugalma mintha évszakokon át ívelt volna Szeme akár a tenger
Aztán ráemeltem a kést Csukott szemhéjaim falán kirajzolódott
hogy választás nem is volt és nem is lesz Öröktől fogva vannak így a dolgok
Majd újra szólt a végső mozdulat előtt Nem emberi nyelv volt melyen beszélt
de hangjának tónusa metszően ismerős könnyedséggel simított meg akár a szél
akár a víz Hűvös és tiszta volt Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának
hogy visszaadja kit el sem rabolt

(4.)

Én megszerettem azt az embert Árnyékos délelőtt volt már szinte hűvös
szél kapkodott bele minduntalan a kiterített ruhákba Egy asszony a sarokban pihent
Figyelte a völgyben konokul meredező tompa fákat
Az olajfa-liget nyugodt volt A napsütés olyan mint bármikor
Kórus sem énekelt az összes jel pihent Méla szamárfej emelkedett ki
a vályúból közben a hangok egyre élesedtek majd láttam hogy a nő is összerezzen
mint amikor a méreg egyre terjedelmesebb részt sajátít ki a körkörös erekben
Aztán csak jöttek egyre följebb a fény is emelkedett nemcsak ők
Kiálltam hát a ház elé ahonnan tisztán láttam a csőcselék magjában azt a férfit
rézsút elől a csuklyás hegytetőt Az út véletlen íve arra tévedt
percekig néztem ahogyan a nyomorult lépked két lábon állva szinte mászik
Mindig zavart a testre kiülő nyomor A vér látványa mint az éjszaka
Csukott szemmel számolva százig álltam álltam addig amíg oda nem értek
Az első szóra nem adtam magam Néhány taszítás ráncigáltak én
mégis másért de tudtam ellenkezni vétek Vétek a félelem nélküli szemmel
kikezdeni amely mögött talán már nem is volt ember az az ember
Aztán a súly valahogy átkerült Izzadt a fa Izzadtam én is
Egyetlen egyszer nézett rám de hosszan – miközben megpihent a táj
a kéz is lehullott nyilván vonzotta a föld mit az ekkor már jócskán tomboló nap
embertelenül meggyötört Végül megálltunk én már nem mehettem s tudom
nem is bírtam volna tovább Veríték vér és méreg a kezekben együtt félrelöktek
mint egy kutyát

(5.)

Évekig nem beszélt mint aki néma Ő nem tudta, hogy látom föl-alá
mászkál és álmában is verítékezik A tárgyakkal nem békélt meg soha
Az útépítés sem csigázta már föl rendszerint
Az utolsó évek az írás bűvöletében szó szerint csak vízen élt és kenyéren
Mindig is gyűlölte a háborút Egyszer azt mondta törvény
mégis győznünk kell fölötte s hogy gyorsan kilökődnek mind a gyöngék
amíg harc van akár az álom örvény ahol csomóként a folyton lobogó moraj
kötöz le Azt mondta gyönge gyönge is volt az ellen küzdött mi alatta megszilárdult
Nevetve néztem minden szemle közben ahogy a testek árnyékától majd’ elájul
és csak zokog akár egy gyerek Emlékszem sosem zokogtam Én mindig csak álltam
álltam látszólag meghatottan Apám volt de hát nemcsak az enyém nemcsak
Másnak is kellett tőle mások is remegtek nem aludtak figyelték
ahogy mozog hová halad kivel Mindenki kutatta a döntések miértjét hiányát
Furcsa hogy megölni senki sem akarta szándék nem mutatkozott Vele
sírtak ha sírt és mosolyogtak ha mosolygott Pedig ő is csak gyilkolt
A nyomorult öreg kezével évről évre valahogy mindig elsimította a dolgot
Talán a beszédek És folyton írt Ez bosszantott leginkább minthogyha értene
bármihez is a sormintát követve mindig is precíz volt Hazug ebben a bölcs szerepben
És hát egyedül csak én
csak én értettem őt Csak én
aki sohasem szerettem

(6.)

Úgy osztódnunk szét hogy el is tűnünk Nem alkotunk meg semmilyen egészet
hiába vágy vagy gondolat mely összerak Azt hiszem téved mindkettő ha hozzánk
ér befogad dédelget hisz valójában mást érint az ujj
Érzem ahogy elárul elhagy visszalép tömérdek gúnnyal körbefúj leráz elnémít
és ledönt Minden irányból támad Egy jó gyilkosról azt mondják ilyen
Kegyetlensége gyönyörű és közönye is áthat
A gyűlöletről nem beszélünk Ez most már mindig úgy lesz
hogy ha jössz én elmegyek Ha ott vagy be se lépek
Ne siránkozz ha úgy érzed hogy nem vagyok
Majd ha már alszol a szemedbe nézek

(7.)

Olyan vagy akár a tenger kiokádott roncsa törmeléke hordaléka fölösleges
ragozni sosem vagy egész Valaki évszázadokig jár majd a nyomodban
s ha egyszer összerak a mozdulatlanságban tönkremész
Ő reggel ablakot nyit majd hogy rád essen a fény délben etet-itat
megóv hogy újra szét ne törj – este sarokba állít elrejt és letagad
hogy más ne lásson csak számára tündökölj
Egy tárgy leszel kemény és szinte mozdulatlan többé nincsen káprázat vagy bukás
már véletlenek sincsenek és gyorsan megszokja magát a dohányfüstként
gomolygó lassúság A tér is araszonként szűkül rávetnéd magad bármi moccanásra
Reflex csupán ha izom megfeszül Az idő állaga akár a kása

Mondják a magány nemesít de inkább csak vitatkozni szeret
Tükröd homályos fésűd is beőszült és nincs már másod csakis a neved

*

Jobb volna mindezt csupán hinni rólad a hosszú nyakad és a széttépett
körmeid fölött a bőrt rágod kiköpöd elveszíted helyét tested
mégis néhány nap alatt elsimítja puhára szelídre az áramtól telített borzolt pihéknek
A részletektől erőtlen leszek Súlyosnak látlak valami kezdeti igének
Így vagy lehetnél ha hagynád de közben mindig hiány ha ott vagy mindig
elszöksz ha érkezel A nagy szemek alatti mosoly kibomlik mint a táj
üvegen át vergődő néma jel lehetsz – szóval bizonytalan Számomra legalábbis
Inteni volna jó csupán vagy mindent egy elfojtott mozdulatba zárni

(8.)

Rozsdás szögesdrót a testem Nem vagyok szép nem tudom
mit mutassak Egy vázlat készítése közben is a kezem gyakran megzavar
eltántorít hogy formát adjak egy vékony nőalaknak
Formátlan csuklóm ferde is a kéz öt ujja szikkadt mint a föld aszálykor
Néha a rémület – magamtól –  késztet arra hogy mégis hírt adjak innen
kinyúlva a csonka tájból
Én valamiért más vagyok kinéznek nem szeretnek A bőröm tónusa sötét
akár az árnyék vagy álom Szemem elvétve fogékony a vékony
hídként nyújtózó női testre ahogy a szeplős arc emelkedik teret
foglalva el a csontszín-pőre vásznon Legtöbbször tétovázom van-e jogom
változtatni a test arányain A nyak az arca a váll érdekel igazán
úgy érzem új formára vágyna mind hogy végre látsszon
A táj mögöttük mindig néma fal szinte közöny vékony egy pasztellszín tere
ahol a lélek elhagyja hogy aztán újra körbefogja a női test központját
a szemet A végtagoktól rettegek riaszt a kézfej széthúzó öt ága
így ez is csak csonk A vállnál néha megreked a test vászonra ejtett
sikamlós porcelánja Botticellit mindig csodáltam bár közöm hozzá semmi –
talán meg sem értem Nálam a nő aki előttem áll csontváz leginkább szikár néma rög
Egy fehér ing a délutáni szélben

(9.)

A felejthetetlen domborzatú város most mindkét partja remeg mintha élne
a két rész határa előtted szürke víz rajta sziget úszik ami laposan nyújtózik
és hosszan ível észak felé csak itt-ott villan mintha térde volna talán egy nőnek
de az is lehet csupán csak barna föld romok keményen megmunkált
terek a vastagodó fák közé beékelődve rejtenek dőlt ajtót omló falat ahol
az idő végül nem hagy hátra mást csak egy nevet
hídon átkelés vágy vagy félelem a nyugodt lebegést a láb zavarja
és az egyre inkább éledő szél önző mint bármelyik elem jajongó csapat sirályt
taszít a partra megáll majd visszahőköl a szárazföld fölött szétoszló enyhe hőtől
A gondolat hiányzik csak szél van meg a víz Nap közhelyes alábukása
a korong lehulló vöröses váza egyre laposabb és lüktetőbb
mintha most gyorsabban mozdítana az idő mindent
A hídról végül le kell mondani akár a lebegésről a partnál megszűnik a szél talán
nyugalomról árulkodik mint csönd a sötétről Mi közel van látni lehet pedig nem
látni kéne A túlsó part úgy búcsúzik hogy nincs És az a térd se térd így visszanézve

(10.)

Csak ritkán állok meg mert nincs időm Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem
a hegyet mely előttem tornyosul talán csak azt mondanám szigorú
de egyetlen szó azt hiszem kevés főleg ahhoz hogy megértsék megértsem
A hegy lábánál még növények is akadnak zöldek és erősek érzem
az illatuk Mindig valahogy akkor érek vissza amikor virágoznak éppen
Fölöttük már csak puszta kőtömeg terül szét hosszan semmi zöld sehol
lakatlan és üres a táj akárcsak én akár a föld akár a nap akár a hold
Aztán az indulás emelkedés a szolgaság a tonnás kő mögött
végtelen izzadással önti el a testem majd a hőtől fáj a bőr
és megreped mint hajnaltájt az ég Mindegy hogy nyár van-e vagy tél talán
bizonyos magasság fölött a légzés olyan akárha kötéllel szorítanák
a torkom és a tüdő tágulása csökken ahogy a szikla visszadől nyom
Órákig tart egy mozdulat Az alkony ezernyi fénye szinte hívogat magához
majd eljön az a pillanat mikor a látóhatár összeszűkül ég a testem és a szikla is lazul
Elengedem vagy ő enged el engem És én csak nézem ahogy visszahull

(11.)

Pontosan tudtam, hogy megfizetek majd mindenért Nem volt vita
itt nincs helye semmiféle vitának A városnak is csak afféle dermedt béna arca
fordul felém egyöntetűen jelezve hogy a némaságra némaság a válasz –
s hogy egyszerre feltár és bezár az Először csak a légmozgás zavart
A neszek mindig egymásra rakódásának most már egyértelmű hiánya
Csökkenés zsugorodás a léptekről leolvasott szinkópának a nagyon is zavaró
döccenése miben semmi harag és semmi béke A fények élesebbek
A tapintás hol finomabb hol durvább Van hogy enyhébb simítás jelzi azt
aki szeret még vagy ajtócsapódás ahol a nyikorgás egyre tompább közöny
és csak egy szűk regiszteren hatolhat át a hang – zárt egy egészen
lecsupaszított közön végül a sziszegés személytelen már szinte gúnyos nevetése
oldódik ki egy mozdulatból amelyben semmi jel az újjászületésre
Szinuszhang hosszan Zúgás néma csönd Két részvét közt is
tetszhalálban miközben valami nyirkos homály terül szét
crescendo utánam

Búcsúlevél C.-nek

Nagy voltam szónoklataimban Nem volt csatorna miben bent ragadt
volna a legkönnyebb emberi nedv mely egyúttal a legfájdalmasabb is
Ezzel teltek be napjaim
A hangokra sokáig nem figyeltem a játék fontossága holmi frázis volt csupán
A kéz csak eszközként előttem évekig biztos alap támaszkodáshoz
Nem is a nyelv hozta meg a sikert inkább egy mozdulat egyszerűsége
Közöny nem kergethetett el egyetlenegy tekintetet sem Szomorúság nem
létezett csak ráhagyatkozás szavaimra A szemek mereven a rögzítés kín
Döbbenet terül rá az arcra néha láthatod te is ha figyelsz
Azt sem lehetne mondani hazudtam – legfeljebb hogy hallgatásom jókor érkezett
Sokan nem tudják töprengésük mérgezett nyíl hegyes akár a tekintet amely
kikényszeríti Talán máshogy nem is negédes álom volt amelyre vágytak
de szikárságom elűzött minden manírt ami a kétkedésnek alapja lehet
Brutális színházat emeltem Megtört kezet mutattam föl
holott csak elbeszéltem mindannyiunkra érvényes történeted

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.