Aktív kórterem (versek)

Részlet a kötetből

“Az én maga is olyan, mint egy kis birodalom. Hiszen egymagunkban is sokan vagyunk: test, gyomor, száj, torok – fájdalmak, emlékek, megaláztatások. És bármelyik (test)részünk megfertőződhet. De „nem a test választja a kockázatot” – még Szöllősi Mátyás betegségekről is szóló verseiben sem. A testi szenvedés olyan, mint a reflektor: láthatóvá teszi a nyelv elárulását, az emberi kapcsolatok akaratlan megrohadását, a szellemi igénytelenséget, a sokféle kudarcot és szégyent, az emberi egzisztencia radikális átértékelését.”

(Bánki Éva)

(versek 2006-2009)

GYULLADÁS

A záróizmok összehúzódásának hiánya.

Az izzadás. Fosás, nyilvános helyen –

s a közízlés számára furcsa pillanat

látni, testedből mi maradt

fogyás után.

Megbetegedtem.

A görcseimet értelmezni kellett

az orvosoknak.

Engem csak dühített az egyre lassulás,

s hogy nem az élvezettől nyúlok el

puhán. A bódulatban fájdalmam zavart.

Az ismeretlen kór

régi vágású félelmet okoz:

félt, hogy elrabolja

fiatal életét.

Tudtára adni egy magányos

érdeklődőnek problémáimat;

viszontagságos élvezet –

határidőre tisztázni helyzeted.

Emlékszem, kávét rendeltem, talán

rá is gyújtottam mellé.

Igen, és csak azért tudom, mert

az első hányás íze megmaradt.

A mellékhelyiségekbe költözöm

fölélni minden készletem.

Ujjam nyugalmi állapotban –

gyomrom magától visszaad mindent.

A görcs merev üvegszilánkjai.

S velük határozni irányokat.

Nehéz. Nehéz.

EGYÉNISÉGE NEM LEHET

Belépve

az adósságok eltörpülnek hirtelen,

a számlák is megsemmisülnek

és a parkolóóra se kattog.

Csak a sikeres mozgás érdekli,

fizetne vagy akár ölne is érte.

„De hogy történhetett meg, doktor úr?” –

szólna, de ilyet nem kérdezhet.

Idegenség,

ez volt az első, a szégyen után.

A szégyen egyszerű és pontos.

„Mi az, hogy félrekezelés, doktor úr?” –

„Noflamen és Salazopyrin.

Az elhullajtott tárgyakat

fel kell venni, feltéve, ha

képesek vagyunk hajolni.

A maga belében azonban

a gyulladási gócok másra is

engednek még következtetni;

számolhatunk végbélrepedéssel,

netán végbélsipollyal.” – mondta.

A legigazabb boldogságszünet.

Az őszinteség netovábbja volt:

„Hm, ami azt illeti, ez más… Úgy tűnik.

Addig is, kérem, feküdjön föl,

biopsziát veszek, hogy biztosak legyünk.

Most még nem mernék konkrétat állítani, de

betegsége nem szokványos dolog.” –

Akárhogy is, szégyenletes.

Nem adhatunk neki nevet.

Egyénisége nem lehet.

KONTRASZT

Szélcsend kéne, netán cigarettaszünet –

Tíz-tizenöt perc – azt hallotta.

Egy vékony cső és semmi izgalom.

A hosszú asztalon pihen a test.

A cső elindul lefelé,

egy kamerával fölszerelve,

de mégsem ég a vágytól,

hogy lássa a gyomor köreit.

Mikor lejárt az erre szánt idő,

lidokaint igényel és egy nővért.

A fuldoklás-érzet hozza a kétségbeesést,

s hogy nem tud arra gondolni,

van, akinek rosszabb – bár eltervezte.

Szelíd, akár egy megcsonkított vizsla,

akit etetnek, mert elhitte, hogy éhes.

Negyven perc és a patkóbélbe értünk.

A cél a vékonybél; kontraszt-anyag

töltése egyre beljebb. Csordultig.

A hosszú cső most lassan megtelik –

úgy tűnt felhizlalhatatlan,

s a hatvan centi hűvös végigégette.

De persze elkerülhetetlen;

a bolyhok lassan látszanak.

Képernyő. Kirántás. Törlés.

Egy félmosoly fölülről,

s a röntgen kattogása.

Feltölthetné már más is ezt a testet.

AMIT VÁRNI LEHET

Délután egy óra van.

Fel kell készülnie az estére.

Alapos lesz az izgatás, beletörődnie mégsem lehet.

Néha még gondol magára a test,

hogy megtartsa magában másnak a világot.

Fokozatosan gondol:

előbb az izzadásra,

ahogy a hőséggel együtt egyre terjeszkedik.

Kilenc körül indul a gyulladás.

Az ízületek kis pontjai égnek először

és már nemcsak gondol; helyezkedik.

A test egésze is leszűkül;

a lüktető részek dominálnak.

Értelmet kereső várakozás. Nincs ennél rosszabb.

De mások bezzeg felfigyelnek.

Egy sápadt test a legjobb alkalom a

szánakozásra.

„Megbocsátjuk, ha holnap nem vagy velünk.”

„Megköszönöm, ha holnap elfeledtek.”

Már látja a foltokat. A látás elhomályosulása

késztet az indulásra. Majd a térd, a váll

nyomott merevsége tartja vissza.

(Ne hagyd, hogy megzabolázzanak,

menj, amíg menni enged.)

RAJZÁS

Semmi köze a nőkhöz.

Egy fertőzött testrésztől

akár egy kapcsolat is megrohadhat.

Egyre inkább nem hagyja aludni:

„Míg ő altatókkal pihen ki engem,

én lassan visszasírom a megszokást.”

Semmi köze a nőkhöz.

Talán mégiscsak a test

az egyetlen szövetségesük.

Fáradságos dolog küzdeni azért,

hogy azt az embert találják esténként,

akit valaha már ismertek,

és valljuk be, a próbálkozás

becsülendő dolog.

Bár ölében végül nem találnak vigaszt.

A rajzás megindul ugyan,

de a terményt már lepusztította más.

Hogy viselné el, hogy az éhező szájak

csak húst akarnak?

„Ez rád volt a leginkább érvényes;

gyermekien őszinte voltam,

de mentséget mégsem találni rám.

Mikor mellém feküdtél,

azt még egyszerűnek éreztem.

Azonban ahogy a semmiből

egyszer csak lejjebb nyúltál

és megfogtad a nemi szervem;

akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok.

Mert nem tudlak kielégíteni.

Nincs hozzá erőm.

Ha egy ilyen helyzetben hozzád

érnék, megmutatkozna gyengeségem;

nem a test választja a kockázatot,

csak eszközként asszisztál.

Gyere le erről a drogról. Rólam.”

AKTÍV KÓRTEREM

A tágas kórteremben

nyugszunk, ízlelgetjük a várakozást.

A valódi mozgás kiváltság joga –

nekem mégsem öröm az öröm.

Túlélők vagyunk, akiknél a fogyás megkezdődött.

Mikor ötödik társunk vért hányt,

az nemcsak szájízünket bolygatta meg.

Tiltott mezőre lép, aki a kórteremben

félelmet okoz.

Legnehezebbek a szagok.

Közös helyiségben közös ocsmányságok.

Magyarázkodásnak nincs helye.

Sóvárognak utánad, ha a folyosón lebzselsz.

Cél vagy és egyben eszköz.

Érdeklődésük fiatalságod felé

legalább őszinte:

te még nem a halállal játszol,

és ez gyűlöletük alapja.

Mert te vagy az egyetlen, aki még

testileg fel tudod venni a versenyt

az élőkkel.

Az esti szezon mozgalmas

a köréd épített gyásszal és öregséggel.

Két ágytál. Hét egység vér. Egy katéter.

Ilyen apró dolgokon osztozunk.

A BETEGSÉG MIATT ELVESZTETTE A MUNKÁT

A betegség miatt elvesztette a munkát.

A munkát, amivel megkereshetné a pénzt

a betegségre. Drága jószágot nevel,

bár tény, hogy szépen növekszik.

Sokáig hitt abban, hogy a megbélyegzés

nem létezik, főleg egy ilyen zárt közegben.

Hogy védettség az eltelt idő,

s hogy a mosolyok melletti ráncok

csak az öregség jelei.

A két típus egymással is perel:

az egyikük finomkodik, lesütött

szemmel toporog – szemérmes kétkedés.

A másik meg sűrűn kezet szorít,

mint egy domináns hím.

Nappali tanulást éjszakai munka követ.

Rendszeres hanyatlást követel

az éjszakai élet. Záráskor a csaposnak

is inni kell, szomjasan nem maradhat.

Azonban kiderült; viszolygással tölt

el sokakat a hír: beteg.

Bonyolult félelmet egyszerű döntés követ.

A betegség miatt elvesztette a munkát.

ÚJRA PÉNTEK

És ismét itt a lépcső, s a fehér

formálatlan csönd az ajtó mögött.

A görcs merev üvegszilánkja ég

föl. A gyomorból induló rögök

savas anyagként ülnek föl a számra,

szememre, s nemcsak én érzékelem,

hogy rendjéből püffedt formára rántja

magát lázcserepes vékonybelem.

Valami enyhe-zöld lapályon

fekszem, közel a tágas monitorhoz.

„Ne nyeljen már, utána hányjon!”

mondja valószínűtlenül az orvos,

mert tükrös csöveknek fekszik alá

gyomrom, önmaga kerítette tájon,

hol belem húz csikorgó pislogássá

megalvadt félszt a mozdulatlan ágyon

és a lidokain hatása múlik.

Érzem, hogy kiszáradt torkomra ráforr

a cső s bennem dárdává formálódik

közel félméternyi determinátor.

Most már a gép zúgására figyelek,

a hangok közül szűröm ki a csöndet.

Igét még pislognom sem érdemes –

ha nem nyelek, belélegezni könnyebb.

Így már nincs öklendezés, az a kényszer,

hogy merev vagyok, mint egy síkidom.

Derengő kéz turkálgat bennem s éber

fáradtság hirtelenje nyom.

A felbuggyanó nyálcsomók után

itt csakis egy dolog, mi érdekel;

hogy lélegezni, nyelni is talán

meg negyven centit öklendezni fel.