Aktív kórterem (versek)
Részlet a kötetből
“Az én maga is olyan, mint egy kis birodalom. Hiszen egymagunkban is sokan vagyunk: test, gyomor, száj, torok – fájdalmak, emlékek, megaláztatások. És bármelyik (test)részünk megfertőződhet. De „nem a test választja a kockázatot” – még Szöllősi Mátyás betegségekről is szóló verseiben sem. A testi szenvedés olyan, mint a reflektor: láthatóvá teszi a nyelv elárulását, az emberi kapcsolatok akaratlan megrohadását, a szellemi igénytelenséget, a sokféle kudarcot és szégyent, az emberi egzisztencia radikális átértékelését.”
(Bánki Éva)
(versek 2006-2009)
GYULLADÁS
A záróizmok összehúzódásának hiánya.
Az izzadás. Fosás, nyilvános helyen –
s a közízlés számára furcsa pillanat
látni, testedből mi maradt
fogyás után.
Megbetegedtem.
A görcseimet értelmezni kellett
az orvosoknak.
Engem csak dühített az egyre lassulás,
s hogy nem az élvezettől nyúlok el
puhán. A bódulatban fájdalmam zavart.
Az ismeretlen kór
régi vágású félelmet okoz:
félt, hogy elrabolja
fiatal életét.
Tudtára adni egy magányos
érdeklődőnek problémáimat;
viszontagságos élvezet –
határidőre tisztázni helyzeted.
Emlékszem, kávét rendeltem, talán
rá is gyújtottam mellé.
Igen, és csak azért tudom, mert
az első hányás íze megmaradt.
A mellékhelyiségekbe költözöm
fölélni minden készletem.
Ujjam nyugalmi állapotban –
gyomrom magától visszaad mindent.
A görcs merev üvegszilánkjai.
S velük határozni irányokat.
Nehéz. Nehéz.
EGYÉNISÉGE NEM LEHET
Belépve
az adósságok eltörpülnek hirtelen,
a számlák is megsemmisülnek
és a parkolóóra se kattog.
Csak a sikeres mozgás érdekli,
fizetne vagy akár ölne is érte.
„De hogy történhetett meg, doktor úr?” –
szólna, de ilyet nem kérdezhet.
Idegenség,
ez volt az első, a szégyen után.
A szégyen egyszerű és pontos.
„Mi az, hogy félrekezelés, doktor úr?” –
„Noflamen és Salazopyrin.
Az elhullajtott tárgyakat
fel kell venni, feltéve, ha
képesek vagyunk hajolni.
A maga belében azonban
a gyulladási gócok másra is
engednek még következtetni;
számolhatunk végbélrepedéssel,
netán végbélsipollyal.” – mondta.
A legigazabb boldogságszünet.
Az őszinteség netovábbja volt:
„Hm, ami azt illeti, ez más… Úgy tűnik.
Addig is, kérem, feküdjön föl,
biopsziát veszek, hogy biztosak legyünk.
Most még nem mernék konkrétat állítani, de
betegsége nem szokványos dolog.” –
Akárhogy is, szégyenletes.
Nem adhatunk neki nevet.
Egyénisége nem lehet.
KONTRASZT
Szélcsend kéne, netán cigarettaszünet –
Tíz-tizenöt perc – azt hallotta.
Egy vékony cső és semmi izgalom.
A hosszú asztalon pihen a test.
A cső elindul lefelé,
egy kamerával fölszerelve,
de mégsem ég a vágytól,
hogy lássa a gyomor köreit.
Mikor lejárt az erre szánt idő,
lidokaint igényel és egy nővért.
A fuldoklás-érzet hozza a kétségbeesést,
s hogy nem tud arra gondolni,
van, akinek rosszabb – bár eltervezte.
Szelíd, akár egy megcsonkított vizsla,
akit etetnek, mert elhitte, hogy éhes.
Negyven perc és a patkóbélbe értünk.
A cél a vékonybél; kontraszt-anyag
töltése egyre beljebb. Csordultig.
A hosszú cső most lassan megtelik –
úgy tűnt felhizlalhatatlan,
s a hatvan centi hűvös végigégette.
De persze elkerülhetetlen;
a bolyhok lassan látszanak.
Képernyő. Kirántás. Törlés.
Egy félmosoly fölülről,
s a röntgen kattogása.
Feltölthetné már más is ezt a testet.
AMIT VÁRNI LEHET
Délután egy óra van.
Fel kell készülnie az estére.
Alapos lesz az izgatás, beletörődnie mégsem lehet.
Néha még gondol magára a test,
hogy megtartsa magában másnak a világot.
Fokozatosan gondol:
előbb az izzadásra,
ahogy a hőséggel együtt egyre terjeszkedik.
Kilenc körül indul a gyulladás.
Az ízületek kis pontjai égnek először
és már nemcsak gondol; helyezkedik.
A test egésze is leszűkül;
a lüktető részek dominálnak.
Értelmet kereső várakozás. Nincs ennél rosszabb.
De mások bezzeg felfigyelnek.
Egy sápadt test a legjobb alkalom a
szánakozásra.
„Megbocsátjuk, ha holnap nem vagy velünk.”
„Megköszönöm, ha holnap elfeledtek.”
Már látja a foltokat. A látás elhomályosulása
késztet az indulásra. Majd a térd, a váll
nyomott merevsége tartja vissza.
(Ne hagyd, hogy megzabolázzanak,
menj, amíg menni enged.)
RAJZÁS
Semmi köze a nőkhöz.
Egy fertőzött testrésztől
akár egy kapcsolat is megrohadhat.
Egyre inkább nem hagyja aludni:
„Míg ő altatókkal pihen ki engem,
én lassan visszasírom a megszokást.”
Semmi köze a nőkhöz.
Talán mégiscsak a test
az egyetlen szövetségesük.
Fáradságos dolog küzdeni azért,
hogy azt az embert találják esténként,
akit valaha már ismertek,
és valljuk be, a próbálkozás
becsülendő dolog.
Bár ölében végül nem találnak vigaszt.
A rajzás megindul ugyan,
de a terményt már lepusztította más.
Hogy viselné el, hogy az éhező szájak
csak húst akarnak?
„Ez rád volt a leginkább érvényes;
gyermekien őszinte voltam,
de mentséget mégsem találni rám.
Mikor mellém feküdtél,
azt még egyszerűnek éreztem.
Azonban ahogy a semmiből
egyszer csak lejjebb nyúltál
és megfogtad a nemi szervem;
akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok.
Mert nem tudlak kielégíteni.
Nincs hozzá erőm.
Ha egy ilyen helyzetben hozzád
érnék, megmutatkozna gyengeségem;
nem a test választja a kockázatot,
csak eszközként asszisztál.
Gyere le erről a drogról. Rólam.”
AKTÍV KÓRTEREM
A tágas kórteremben
nyugszunk, ízlelgetjük a várakozást.
A valódi mozgás kiváltság joga –
nekem mégsem öröm az öröm.
Túlélők vagyunk, akiknél a fogyás megkezdődött.
Mikor ötödik társunk vért hányt,
az nemcsak szájízünket bolygatta meg.
Tiltott mezőre lép, aki a kórteremben
félelmet okoz.
Legnehezebbek a szagok.
Közös helyiségben közös ocsmányságok.
Magyarázkodásnak nincs helye.
Sóvárognak utánad, ha a folyosón lebzselsz.
Cél vagy és egyben eszköz.
Érdeklődésük fiatalságod felé
legalább őszinte:
te még nem a halállal játszol,
és ez gyűlöletük alapja.
Mert te vagy az egyetlen, aki még
testileg fel tudod venni a versenyt
az élőkkel.
Az esti szezon mozgalmas
a köréd épített gyásszal és öregséggel.
Két ágytál. Hét egység vér. Egy katéter.
Ilyen apró dolgokon osztozunk.
A BETEGSÉG MIATT ELVESZTETTE A MUNKÁT
A betegség miatt elvesztette a munkát.
A munkát, amivel megkereshetné a pénzt
a betegségre. Drága jószágot nevel,
bár tény, hogy szépen növekszik.
Sokáig hitt abban, hogy a megbélyegzés
nem létezik, főleg egy ilyen zárt közegben.
Hogy védettség az eltelt idő,
s hogy a mosolyok melletti ráncok
csak az öregség jelei.
A két típus egymással is perel:
az egyikük finomkodik, lesütött
szemmel toporog – szemérmes kétkedés.
A másik meg sűrűn kezet szorít,
mint egy domináns hím.
Nappali tanulást éjszakai munka követ.
Rendszeres hanyatlást követel
az éjszakai élet. Záráskor a csaposnak
is inni kell, szomjasan nem maradhat.
Azonban kiderült; viszolygással tölt
el sokakat a hír: beteg.
Bonyolult félelmet egyszerű döntés követ.
A betegség miatt elvesztette a munkát.
ÚJRA PÉNTEK
És ismét itt a lépcső, s a fehér
formálatlan csönd az ajtó mögött.
A görcs merev üvegszilánkja ég
föl. A gyomorból induló rögök
savas anyagként ülnek föl a számra,
szememre, s nemcsak én érzékelem,
hogy rendjéből püffedt formára rántja
magát lázcserepes vékonybelem.
Valami enyhe-zöld lapályon
fekszem, közel a tágas monitorhoz.
„Ne nyeljen már, utána hányjon!”
mondja valószínűtlenül az orvos,
mert tükrös csöveknek fekszik alá
gyomrom, önmaga kerítette tájon,
hol belem húz csikorgó pislogássá
megalvadt félszt a mozdulatlan ágyon
és a lidokain hatása múlik.
Érzem, hogy kiszáradt torkomra ráforr
a cső s bennem dárdává formálódik
közel félméternyi determinátor.
Most már a gép zúgására figyelek,
a hangok közül szűröm ki a csöndet.
Igét még pislognom sem érdemes –
ha nem nyelek, belélegezni könnyebb.
Így már nincs öklendezés, az a kényszer,
hogy merev vagyok, mint egy síkidom.
Derengő kéz turkálgat bennem s éber
fáradtság hirtelenje nyom.
A felbuggyanó nyálcsomók után
itt csakis egy dolog, mi érdekel;
hogy lélegezni, nyelni is talán
meg negyven centit öklendezni fel.