A másik én – részlet (1.)

Simon lassan tárta ki az ajtót, mert volt egy olyan érzése, hogy valaki várja, és fel akart készülni a találkozásra, ami ugyanakkor mégis képtelenségnek tűnt, hiszen gyakorlatilag betörni készült valahová. És arra gondolt, hogy a találkozásra így nem lehet felkészülni. A levegő megmozdult, amint nyílt az ajtó, és Simont szokatlan otthonosság-érzet lepte el. Az első pillanatban ugyan kellemes, de utána már, főleg ebben a szituációban, ijesztő volt. Óvatosan belépett. Azonnal becsukta maga mögött az ajtót, majd, miután fülelt egy kicsit, hall-e valami mozgásra utaló jelet, hogy rajta kívül esetleg más is tartózkodik-e a lakásban, kulcsra zárta az ajtót. Bent félhomály volt. Elsőre legalábbis nehezen tudta kivenni a tárgyakat. Szürkés foltok voltak a fal tövében vagy arrébb, például az egyik ajtónyílás mellett, amit, épp a sötétebb tónusa miatt, jobban észlelt. Állt vagy egy percig, hátha történik valami, de minden csöndes maradt. A tárgyak mozdulatlanul vártak. Talán arra, hogy leessenek, jutott eszébe, mert még az is jobb, mint a ki tudja meddig tartó tehetetlenség. Hallotta a saját lélegzetvételét, s ahogy csendesedik a lüktetés a mellkasában, ami izgalomra utalt ugyan, de közben mégis az egyetlen megnyugtató dolog volt, hiszen legalább összhangban volt azzal, amit tett. Egyedül érezte magát, mert rájött, titkon reménykedett abban, hogy valaki itt majd elmagyarázza neki mindazt, ami az elmúlt három napban történt. Vagy netán kiderül, az csupán egy tréfa, mely a harmincharmadik születésnapja miatt van. Nem tudta, miért érzi azt, hogy ennek a számnak jelentősége lehet, hiszen még csak nem is kerek évforduló, és hiába igyekezett logikus magyarázatot találni az érzésre, nem jutott eszébe semmi. Számolni kezdett magában. Kivont és összeadott, próbált felidézni néhány fontos eseményt a múltból, ami öszefüggésben lehet az elmúlt napok eseményeivel, és a korával, de a gondolatai önmagukban üresnek tűntek, mintha nem csak arról lenne szó, hogy nem találja az összefüggéseket, hanem hogy már az se volna meg, nem volna felidézhető, ami annyira egyértelmű volt sokáig, hogy gondolkodnia sem igen kellett rajta. De vajon mi volt egyértelmű? Nem tudta, mert ez is csak egy érzés volt. Valamiféle homályos összkép magáról, a múltjáról, a gyerekkoráról, a szerepeiről. Rádöbbent, hogy csak az utóbbiról vannak határozott emlékei, azokról a pillanatokról, amikor tulajdonképpen nem is önmaga volt. Látta, hogy az asztalon világít valami, és kíváncsi lett, mi az. Óvatosan levette a kabátját, fölakasztotta, majd a cipőjét húzta le. Nem akart a világos szőnyegre lépni, nehogy nyomot hagyjon maga után, és annak már egyébként se látta értelmét, hogy ott az ajtó mellett álldogáljon, ha már úgy döntött, bejön. A szőnyeg puha volt a talpa alatt. Az első pár lépés után megtorpant és ott is állt egy-két percig, annyira élvezte az alatta elterülő, lágy fűhöz hasonlító szövetet. Akkor már azt is látta, hogy az asztalon egy nyitva hagyott laptop világít. A képernyőjén egy hosszabb szöveg betűi kásásodtak össze. Az asztalon a laptop mellett csak egy állókeretbe tett fénykép körvonalait vette észre még, de azt, hogy mi van rajta, a félhomály miatt nem látta biztosan. A szoba is, akkor tűnt csak föl neki igazán, a méretéhez képest szinte teljesen üres volt. Egy vékony szekrényen, egy kanapén, az asztalon, két fotelon meg a hátul nyújtózkodó állólámpán kívül csak a puha szőnyeg volt benne, amin állt. Érezte, hogy egyre jobban belesüpped a két lábfeje a szőnyegbe, s úgy tűnt, mintha nem csak számára volna kellemes ott álldogálni, hanem mintha a tárgy is betöltené végre a rendeltetését. Simon közelebb lépett az asztalhoz. Kíváncsi volt, vajon mi vagy ki lehet az asztalon álló képen. A fény srégen esett az üveglap mögött húzódó fotóra, amin, ahogy közelebb jutott, egy arc bontakozott ki, melynek főbb vonásai elsőre nem voltak ismerősek neki, de aztán, ahogy kezdett hozzászokni, hogy a határozott fény világítása mellett nézzen az asztal sötéttebb része felé, látta, hogy rá emlékeztet. Ijesztő volt a felismerés, amikor már ott állt közvetlenül az asztal előtt, az arcára vetülő erős, fehér fényben, hogy magát látja viszont a fotón. Elkezdte keresni a különbözőségeket, melyek azt bizonyítják, az ott valójában mégsem ő. Amint közelebb hajolt, látta, hogy a fotón szereplő férfi aggasztóan hasonlít rá, bár maga a felvétel nem volt jó minőségű, inkább homályos, mintha a fókuszt nem sikerült volna beállítani, mikor készítették, és, ahogy egyre jobban és jobban figyelte, az ottléte mellett mégis csak a bizonytalanság érzését erősítette benne annak életlensége. Mintha az, aki vele szembe nézne, nem hasonlítana, csak hasonlítani akarna rá. És épp arra készülne, hogy előlepjen, egy olyan területről, ahová nem lehet egyértelműen belátni. Ezt az érzést erősítette a félhomály is, ami miatt még több időt vett igénybe a képen szereplő arc feltérképezése, és ismét csak rádöbbent, milyen sok mindenből áll össze egy tekintet. Aztán eszébe jutott, hogy az ellenkezése ugyan természetes dolog, hiszen az önállóságát védi vele, de persze nem bizonyít semmit. Nem értette, mit keres ott az a kép. Főleg, ha arra gondolt, hogy az, aki a képen szerepel, egyedül él itt, legyen az bárki. Ha igaz ez, minek van kitéve róla egy kép az asztalra? Ez értelmetlennek és feleslegesnek látszott, mert azt nem gondolhatta, hogy a férfi magát szereti nézegetni. Aztán eszébe jutott, hogy talán csak azért van itt, hogy ő, ha ide jön, láthassa – ez a gondolat azonban félelmetes volt. Az, hogy ő esetleg más, és nem az a valaki, aki a képen látható, tehát hogy olyasvalakiről készült a felvétel, aki ennyire hasonlít rá. Nem mintha az a lehetőség, hogy ő maga az, ne lett volna aggasztó, mert nem tudta volna megmondani, mikor készült a kép, ha ugyan tényleg róla készítették egyáltalán, bizonytalanodott el ismét. Ezeken még gondolkodott egy ideig, de nem értette, melyik változat mit jelent pontosan, s hogy mi lehet a következménye. Nézte a képet, egyrészt, hogy megvizsgálja az arcot. Másrészt, hogy képes legyen megbarátkozni a gondolattal, hogy az ott talán mégiscsak ő. A fény közben már zavarta, olyan éles volt. Oldalról vágott a szemébe, így, hogy nem a képernyőt figyelte, úgyhogy egy mozdulattal arrébb fordította a laptopot, hogy ne pont rá világítson. Amint megmozdította az eszközt, önkéntelenül is a képernyőre tévedt a szeme, ahol a szöveg már nem csak egy kusza folt volt, mint korábban, amikor még távolabbról nézte, hanem nagyon is olvasható, szavakból és mondatokból álló egész, amelynek egyik sorában meglátta a saját nevét. Megdöbbentő volt, szinte kiugrott a szövegből az az egy szó. Mintha központi elem lenne. És a többi szó csak elmosódva tengődne körülötte. Akkor legalábbis úgy tűnt, mert nem bírt hosszú ideig másra nézni, annyira hihetetlen volt, hogy ott van. A nevére gondolt, ki is mondta egészen halkan, majd arra, hogy nincs, aki meghallgassa, pedig nagy szüksége volna rá. Visszanézett a fényképre. A sötétből határozott mozdulatlansággal tekintett rá a saját arca. Várta, hogy megmozduljon. Hogy beszélni kezdjen, mintha helyette kellene megszólalnia, de ezt persze hiába várta. És azt is tudta, hogy ő maga sem beszélhet a kép helyett, hiszen milyen keveset tud magáról, s hogy az is nagyrészt talán tévedés, mert hát hogyan is láthatná belülről önmagát. Félt attól, hogy nem kíváncsi rá, pedig csak egy kép volt. Megfogta a keretet, majd lefektette, mert már nagyon zavarta, hogy nézi. A szeme visszatévedt a képernyőre, s mivel jobb ötlete nem volt, olvasni kezdte a szöveget, hangosan, hogy a lehető legjobban értse. Lassan haladt. Át akarta látni az összefüggéseket, és gyakran ismételt meg szavakat, vagy akár egész mondatokat, mert egyszerre volt számára ismeretlen a szöveg – hiszen teljesen biztos volt benne, hogy nem olvasta még –, és mégis ismerős, már csak a név, a saját nevének olvasása, és a fokozatosan kibomló események miatt, melyek néhol kísértetiesen emlékeztettek a vele történtekre. Talált egy-két betűhibát, amit legszívesebben javított volna a kényszeres rendszeretete miatt, azonban nem volt elég bátor ahhoz, hogy a szöveghez nyúljon. Mintha nem volna joga hozzá. Néhol a szórenden is változtatott volna. Úgy érezte, talán még folyékonyabb, még sodróbb lehetne a szöveg, de ez sem bontotta le a benne épült gátat, ami megakadályozta, hogy változtasson. Egyre jobban belemélyedt. Annyira lekötötte az olvasás, hogy hosszú időn át bele sem gondolt, hogy köze lehet hozzá, azon túl, hogy épp olvassa. És amikor mégis visszatért a gondolat, mert olyasmi következett, ami nagyon is hasonlított valamire, amire egyébként emlékezett is, akkor továbbhajszolta magát a szövegben, s vagy újraolvasta a részt, mert azt hitte, talán félreértett valamit, vagy épp hogy előrehaladt gyorsan, mert megijedt az egyértelműnek tűnő kapcsolattól, amivel, ahogy belegondolt néha, abban a pillanatban képtelen lenne mit kezdeni. Aztán egy idő után félelmetessé vált olvasni a szöveget. Már vagy egy órája ült ott. Alaposan elmerült benne, és letagadhatatlan párhuzamok mutatkoztak az elmúlt napjaival. Lejjebb akart görgetni a lapszélen, hogy olvashassa tovább, de nem ment. Nem volt mit tovább olvasni. Zörgést hallott az ajtó felől. Megfogta a laptop képernyőjét, hogy lehajtsa, de azonnal ráeszmélt, hogy az is jelentős változást idézne elő a szobában. Elkezdte visszagörgetni a szöveget az elejére, hogy látszólag minden úgy legyen, ahogy akkor volt, amikor belépett a lakásba. Nyílt az ajtó. Arra gondolt, hogy megpróbál elrejtőzni. Föl is állt, hogy elinduljon, egy másik helyiségbe, de valami azt súgta, semmi értelme nincs. Kíváncsiság is ébredt benne, hogyan reagál az, ha meglátja, aki most érkezik, és hogy ki is az egyáltalán.

Nem látta tisztán az ajtóban álló férfi arcát, mert az előszobaszerű beugróban félhomály volt. Meglepetten vette észre, hogy nem izgul. A vérnyomása stabil volt. A szívverése nem gyorsult fel, s közben arra gondolt, hogy végül is számított erre. Hogy mindez egyszer bekövetkezik. Sőt, az volt az érzése, mintha már meg is történt volna, és egy állandó ismétlődésnek lenne a része, ahol újabb és újabb részletek bontakoznak ki különféle variációkban. Nem volt szokatlan mindez, csak a felismerés lepte meg, hogy ismét azt érzi, valami elvonja a figyelmét a saját gondolatairól, csak épp nem tudta, mi. A férfi beljebb jött, anélkül, hogy a cipőjét lehúzta volna, és ez Simont kifejezetten idegesítette. Tudta jól, hogy a tisztaságmániája nyilvánvaló, de hogy az egy másik lakásban is ilyen határozottan jelentkezhet, nem gondolta volna. Hogy zavarni kezdi, ha valaki, aki valószínűleg a saját lakásába érkezik haza, magán hagyja a cipőt, és úgy lép a világos szőnyeggel borított szobapadlóra. De aztán, pár másodperc elteltével már az volt az érzése, életében először, hogy ostobaság ezen töprengenie, merthogy nem az ő gondja, másrészt, jelentéktelen dolog, amihez hasonlókra túl sok időt pazarolt el eddig. A férfi sötét öltönyt viselt. Fölötte vékony kabát lógott kigombolva, pont olyan, amilyen neki is volt, s amit ritkán viselt, mert mindig szűknek érezte. A férfin azonban hibátlanul állt. Egyenes vonalban zuhant le két oldalt a teste mellett, sehol egy gyűrődés, ránc, minden tökéletesnek tűnt, s mivel kellően sötét volt ahhoz, hogy ne lássa tisztán a részleteket, nem is fedezett fel semmi egyenetlenséget, ami irigységet ébresztett benne.
– Kicsoda maga? – kérdezte Simon. A hangjában rejtőzött némi felháborodás. Mintha ő kérné számon a férfin, hogy hol is jár, pedig egyértelmű volt, hogy ez csak fordítva elképzelhető.
– Simon, tudod, hogy ki vagyok – szólalt meg a férfi.
Arra gondolt, hogy ezek szerint a nevét is tudja, s hogy talán a félreértésről is van tudomása. Kétségbeejtő volt a gondolat, hogy a férfi többet tud az egészről, mint ő. Hiszen akkor az is lehetséges, gondolta, hogy nem is félreértés, hanem egy előre eltervezett dolog, ami összekuszálta a napjait. Amint végignézett a másikon, látta, hogy korántsem hasonlít hozzá annyira, mint ahogyan azt az elmúlt napok tapasztalatai látszólag alátámasztották. A mozgása darabosabb volt, mint az övé, bár ezt akkor azonnal másodlagosnak vélte. Rájött, a saját mozgását nem képes megfigyelni, így már maga az összevetés is értelmetlennek tűnt. Azt viszont egyértelműen látta, hogy a férfi nincs olyan magas, mint ő. Ebben biztos volt. Főleg, amikor újra megmozdult, és egy kintről érkező fénysáv végre teljesen láthatóvá tette. Az arca ugyan emlékeztetett rá, de idősebbnek látszott. Valamivel ráncosabbnak is. Úgy rémlett neki, a saját arca kerekebb, s mintha a homloka szélesebb lenne. A haja is más volt. Talán a színe miatt, bár ebben sem volt egészen biztos. Nem értette, hogyan tévesztehették össze ezzel az emberrel, mert a hasonlóság összességében igen csekélynek tűnt.
– Péter? – kérdezte félszegen Simon.
– Tudod, hogy én vagyok – mondta a férfi.
Simon úgy látta, otthonosan mozog, s hogy egyáltalán nincs meglepődve azon, ami történik, mintha a lehető legtermészetesebb volna számára, hogy ő itt van. A férfi levette a kabátját, majd helyet foglalt az egyik karosszékben, Simonnal szemben.
– Miből gondolja, hogy tudom, kicsoda? – kérdezte elfúló hangon. A mondat felénél már zavarban volt. Azt hitte, az óvatoskodása csak ront a helyzeten. A férfi előbbi válasza is erre utalt, mintha a fölényét, s a nyilvánvaló pozícióját akarta volna hangsúlyozni, erre gondolt.
– Onnan, hogy pontosan tudom, mire gondolsz. Hogy mi jár a fejedben – mondta a férfi.
Simon ezt a mondatot már végképp zavarba ejtőnek találta, és hihetetlennek is. Mert hát honnan tudhatná ez az ember, hogy mire gondol.
– Ezt azért nem hiszem. Azt viszont feltétlenül tudnia kell, hogy semmi rosszat nem akartam. Egyszerűen csak összekevertek magával és…
– Ne magyarázkodj. Tudom, hogy így van, Simon – vágott közbe a férfi. – És tegezz nyugodtan.
Simonnak eszébe jutott, hogy az ittléte sehogy se mondható véletlennek, és örült, hogy a férfi közbevágott, megakadályozva, hogy összevissza beszéljen arról, hogy hogyan is került ide. Kulcs volt nála, jutott eszébe, amivel bejött a lakásba, s amit szánt szándékkal megszerzett, tehát egy nagyon is érthető folyamat eredménye, hogy itt van, egyáltalán nem a véletlené. Az viszont bosszantó volt, hogy a férfi úgy beszél vele, már az első mondatától kezdve, mintha ismerné. Méghozzá jól, legalábbis ez sugárzott belőle. Mintha azt akarná éreztetni vele, hogy nem emlékszik rá, hogy elfelejtkezett valamiről. És mivel sehogy sem jutott eszébe, miről, az érzés szinte elviselhetetlenné vált, mert még csak rá se kérdezhetett, hiszen nem tudta, honnan, milyen irányból közelítsen. Úgy tűnt, hiába, hogy a férfi érkezett ide, neki kell közelebb jutnia hozzá.
– Ugyan honnan tudná? – kérdezte mégis, mert kíváncsi volt, mit válaszol a másik.
– Szorosabb a kapcsolatunk, mint hinnéd.
– Ezt honnan veszi? – tette föl magában a kérdést.
– Látom, beleolvastál a szövegbe – mondta a férfi.
Simon az asztalon álló laptopra nézett, fehéren világított a megnyitott dokomentummal a képernyőn.
– Ez nem egészen az, aminek…
– Én hagytam nyitva a gépet. Szerettem volna, hogy beleolvass – folytatta a férfi. – Bár ahogy nézem, nem jutottál messzire.
Simonnak ez érthetetlen volt, hiszen hogy hihette ez a valaki, hogy ő egyáltalán idejön? Ugyanakkor eszébe jutott, hogy a történet kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami az elmúlt napokban vele történt. Persze olvasva azért mégis csak más volt, nyugtatta magát rögtön. Úgy érezte, valami szokatlan erő ellenáll benne. Ellenáll annak, hogy azzal a valakivel azonosítsa magát, akiről olvasott. A szövegre nézett és észrevette, hogy csak a feléig sikerült visszagörgetnie igyekezetében, és arra gondolt, hogy akkor a másik bizonyára azt hiszi, csupán odáig olvasta el. Nem látta értelmét, hogy magyarázkodjon, mert egyrész szerette volna leszoktatni magát arról, hogy megpróbálja kitalálni mások gondolatait, ami annyi félreértéshez és vitához vezetett korábban, másrészt közben már úgy érezte, hogy, ha lehetősége lesz rá, megkérdez egy-két dolgot, amit ellentmondásosnak vélt, s egyben nagyon érdekesnek is.
– Hogy tetszett? – kérdezte közben a férfi.
– Zavarbaejtő volt – mondta, teljesen spontán módon, mintha nem is ő gondolná így hirtelen.
– Ezzel nem vagyok előrébb. De igazából ez nem a te hibád.
– Hogy érti ezt?
– Úgy értem, hogy nem lehet objektív véleményed a szövegről. Ebben is hasonlítunk – mondta a férfi.
Simon ezt igaznak érezte, annak ellenére, hogy maga a szituáció meglehetősen abszurd volt. És nem is értette, miért nem ébred benne egyértelmű ellenkezés az állítással kapcsolatban, hiszen nem is látta át pontosan, mire utal a másik. A férfi a belső zsebéből cigarettatárcát, gyújtót vett elő. Simon a határozott mozdulatok után döbbent csak rá igazán, hogy egy idegen lakásában van. Közben pedig furcsállta, hogy a döbbenete nem igazi döbbenet, mintha valaki kölcsönözné neki. Vagy egyszerűen csak egy kötelező érzés lenne, ami a szituációhoz köti, és nem az a fajta, ami rávilágít bármire is. Fölállt ugyan, de érezte: ez nem azt jelenti, hogy el kéne mennie. A férfi fölnézett. Mutatta neki, hogy üljön vissza. A mozdulatban volt valami utasító jelleg. Ez sem zavarta, ami szintén meglepő volt. Már újra a széken ült.
– Gondolom, nem zavar. Azt meg tudom, hogy nem kérsz. Ugye? – kérdezte a férfi, miközben följebb emelte a dobozt.
Simon először arra gondolt, hogy valóban nem kér. Aztán pedig arra, hogy ha a férfi tudja ezt, akkor meg minek kérdezte. Szóval, hogy ez az ember valószínűleg csak szórakozik vele.
– Nem, tényleg nem kérek. És nem, nem zavar.
– Valójában tudom, hogy nem zavar.
– Tényleg?
– Igen.
Simon várt. Elsősorban arra, hogy a férfi rágyújtson, de nem tette. És ez még érthetetlenebbé és bosszantóbbá tette a kérdéseit.
– Nem gyújt rá?
– Majd később, Simon – mondta a férfi.
– Hogy érette azt, hogy tudja, mire gondolok?
– Úgy, Simon, hogy tudom, mire gondolsz.
– Már honnan tudná – vágta rá, miközben nem volt biztos benne, hogy az utolsó kérdést kimondta-e egyáltalán, vagy csak gondolta. Mindketten hallgattak egy kicsit. – Nos, akkor mire gondolok? – szólalt meg most határozottan.
– Az előbb arra gondoltál, hogy meglepő, hogy egy ilyen szituációban szóba állsz velem, és nem hagyod el a lakást, ahová valójában nem volna jogod bejönni. Ezt szokatlannak érezted.
– Ugyanmár! – vágott közbe Simon. – Ezt azért nem volt nehéz kitalálni.
– Arra is gondoltál, hogy hogyan keverhettek össze velem az emberek. Hiszen nem hasonlítunk, legfeljebb emlékeztetünk a másikra. Alacsonyabb vagyok, mint te, idősebb is. Valamint arra, hogy nem vezet sok jóra, ha megpróbálod kitalálni a gondolataimat – mondta a férfi, és Simon köhintett párat, annyira melepte, amit hall. Hirtelen nem tudta, mit kezdhetne vele.
– Mit akar ezzel elérni? – kérdezte tanácstalanul.
– Mondom, hogy tegezz, Simon.
– Elnézést – mondta ösztönösen. Szokatlan volt, hogy nem érez semmiféle szégyent, s mintha magát az érzést sem tudná feleleveníteni egyáltalán. – Miért ismételgeted a nevemet? – folytatta gyorsan, mert el akarta terelni a témát. De szinte biztos volt benne, hogy bármiről is beszél, az mindig ugyanaz.
– Mert egyrészt tetszik a neved. Másrészt, nem tudom eldönteni, hogy megfelelő-e.
– Megfelelő? Mihez megfelelő?
– Hogy megfelelő-e a számodra.
– De hát, ez a nevem. Már elég régóta.
– Azért nem olyan régóta.
– Igen, végül is ez a közel harminchárom év nem olyan sok – mondta Simon.
A férfi nevetett.
– Nincs az harminchárom.
– Néhény nap múlva leszek harminchárom – tette hozzá határozottan, bár azt sem tudta, hányadika van, s így már feleslegesnek érezte a magyarázkodását, mintha annak, hogy ennyi idős, mégse volna jelentősége. Ha csupán abban a tekintetben nem, hogy sohasem annyinak érezte magát, mint amit a számok mutattak. A gyerekkorából például alig tudott felidézni valamit. A helyszínek, néhány kép, egy-egy játék, vagy szobabelső még csak-csak ott volt előtte, de hogy mi történt pontosan, hogy mivel telt el az a rengeteg idő, miket csinált azokban a belső terekben, kikkel találkozott, nem tudta. Hiányoztak az arcok, az illatok, az érintések. A képek soha nem elégítették ki egészen. Miközben ezen töprengett, önkéntelenül is körbejáratta szemét a szoba tárgyain. Rájött, hogy még szét se nézett a lakásban, annyira hamar lekötötte a figyelmét a képernyőn olvasott szöveg, s szokatlan is volt számára, hogy korábban végig se járta a szobákat, mert egyébként, ha teheti, mindig körbenéz. Eszébe jutott a kép is, ott feküdt az asztalon lefordítva, s hogy esetleg megnézni. De egyre ijesztőbb volt a gondolat, hogy a rajta kirajzolódó arc szabadon tekintsen szét a szobában. Mintha ez eleve nem volna elképzelhető, mert közben arra gondolt, hogy mindig van a szobának egy olyan része, amit nem lát, sőt, hogy akkor már tulajdonképpen hárman volnának itt, és hogy az a harmadik fél a némaságával elviselhetetlen terhet róna rájuk. Hozzáért a képhez, mert szinte vonzotta a kezét, de azonnal elkapta, nehogy kísértésbe essen.
– Nem a pontosságodról vagy híres, Simon, ezt mindketten tudjuk. És el kell szomorítsalak, mert nem vagy harminchárom éves. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy azt általában érti az ember – mondta a férfi.
Az első állítást igazságtalannak érezte, mert igenis volt, amiben kifejezetten pontos tudott lenni. Igaz, gondolt rá hirtelen, leginkább azokban a dolgokban, amik kizárólag neki voltak fontosak.
– Maga hogy érti? – kérdezte aztán.
– Mondom, hogy tegezz, Simon.
– Igen, persze…
– Én is állandóan ezt csinálom, ne aggódj. Sok mindenben hasonlítunk.
Simon megijedt, mert épp arra gondolt, hogy sokkal kevésbé aggódik, mint kéne.
– Így volna? – kérdezte zavartan.
– Pontosan így.
– Nekem nem úgy tűnik.
– Szerinted nem hasonlítunk?
– Mármint külsőleg? Nem annyira, mint hittem, azok alapján…
– Úgy összességében.
– Honnan tudnám?
– Mit érzel?
Simon nem válaszolt, mert nem érzett semmit, és ez kifejezetten zavarta. Csupán várakozás volt benne, ami egy nagy veremhez hasonlított, és üresen tátongott lefelé.
– Mi ez a zagyvaság?
– Ez nem zagyvaság, Simon. És ha figyelsz magadra egy kicsit, vagy ha az elmúlt napok eseményeire gondolsz, rájöhetsz, hogy igazam van.
– És mindez a korommal függ össze?
– Nem, Simon, a korod csak egy dolog. Ezzel arra utaltam, hogy nem az vagy, akinek gondolod magad.
– Honnan tudja… tudod, hogy kinek gondolom magam? – kérdezte, s közben az jutott eszébe, hogy ilyen módon még sosem gondolt magára. Ösztönösen volt mindig valaki más, de hogy ő ki valójában, azt nem tudta volna megmondani.
– Pontosan tudom, Simon. Hidd el. Nagyon sok közöm van ahhoz, hogy mit gondolsz.
– Ezt hogy érted?
– Úgy, Simon, hogy ha én nem lennék, te sem lennél.
Simon nem értette, mire utal ez a mondat, mégsem volt igazán ellenére. A nyilvánvaló képtelensége mellett volt benne valami megnyugtató. Mintha levenné a felelősséget a válláról, és könnyebbé tenné még egy-egy lélegzetvételét is. Közben újra eszébe jutott a szöveg, s hogy milyen pontosan, az eseményeket követve, a részleteket kibontva mutatja be, mi történik azzal, akit a szövegben szintén Simonnak hívnak, akárcsak őt. És hogy az a rész, amit olvasott, épp ott ér véget, hogy az, akit Simonnak hívnak, ül egy lakásban és olvas egy számára érthetetlen, de mégis ismerős szöveget, s hogy a szereplő érzései kuszák, legalábbis a számára. Szívesen olvasta volna tovább, hogy mi történik vele, de véget ért a dokumentum, s így nem volt képes eligazodni benne, csupán egy töredék maradt, amiről nem tudta, bosszantja vagy felcsigázza inkább. Mert ráadásul az, amit az imént a vele szemben ülő mondott, csak még inkább megerősítette benne az érzést, hogy a sejtésnél, vagy a szokatlan hasonlóságnál jóval több köze van a leírtakhoz. Mintha tényleg róla szólna, ami ugyanakkor elképzelhetetlennek tűnt, hiszen számos részlet ismeretlen volt előtte, és a szereplő is, nem talált jobb szót, idegennek tűnt.
– Találkoztunk már korábban? – kérdezte. Tudta, hogy nem talákoztak, mégis ez tűnt logikusnak.
– Tulajdonképpen nem. De közben mégis, csak nem úgy, hogy egymással szemben ültünk.
– Akkor hogyan?
– Máshogy, Simon.
– Hogy értetted azt, hogy ha… te nem lennél, akkor én se lennék?
– Szerinted hogyan lehet ezt érteni?
– Nem tudom, azért is kérdezem.
– Dehogynem tudod. Koncentrálj.
Simon nem tudta, mire kéne koncentrálnia. Néhány másodperc elteltével azonban már olyan gondolatok és részletek öntötték el az agyát, amik addig nem is léteztek számára. Mintha a következtetései nem a saját tapasztalataiból táplálkoznának, hanem valaki máséból, vagy csak úgy a semmiből törnének elő. Ismét a kép felé nyúlt, de nem mert hozzáérni. Hirtelen nagyon kevésnek érezte magát, mint aki arra vár, hogy megalkossák. Hogy megmondják neki, kicsoda is ő valójában. Ez ugyanakkor nem volt szokatlan neki, mert közben eszébe jutottak a színművészetin eltöltött évek, ahol gyakran úgy lecsupaszodott, hogy napokig érzések nélkül támolygott a folyosókon, s akit csak az menthetett meg, ha valaki más lehetett pár órányira. Most még erősebben érezte ezt, mint bármikor korábban, mégse szorongással töltötte el, inkább kíváncsiság, várakozás volt benne, mintha a párbeszéd, bármennyire hihetetlen volt is, és bosszantó, elvezetné valahová, ahol ezelőtt még nem járt.
– Még mindig nem tudom – szólalt meg.
– Úgy, Simon, hogy én találtalak ki – mondta a férfi.
Simon megismételte magában a mondatot, annyira valószínűtlennek tűnt. Nem is értette meg azonnal.
– Ez nevetséges – felelte aztán.
– Valóban?
– Persze, hogy az. Hiszen nem lehet csak úgy kitalálni valakit – mondta. Azonnal kétsége, szinte bűntudata támadt, hiszen ő, aki annyi karaktert formált meg különböző szituációkban, tulajdonképpen nem is mondhatná ezt. Csakhogy most róla volt szó, és ez egészen másként működött. Mintha bizonyítania kellene a saját létezését, ami önmagában lehetetlennek tűnt, mert hát hogy kezd hozzá ilyesmihez az ember?
– Már hogyne lehetne, Simon. Téged, akárhogy ágálsz, én találtalak ki.
– Ezt nem hihetem el – mondta széttárt karokkal, de közben észrevette és zavarta is, hogy a férfi ugyanazt a szót használta, mint ő. Érezte, hogy a felháborodása nem olyan egyértelmű, amilyennek lennie kéne, bár az rejtély volt számára, hogy mihez képest volt olyan nagyon bizonytalan. Újra eszébe jutottak az elolvasott oldalak, és már valamiféle rokonszenvet érzett az iránt a Simon iránt, akiről olvasott. De azonnal, elsősorban maga előtt, le akarta tagadni, hogy ezt érzi. Behunyta a szemét, hogy egy pillanatra egyedül lehessen.
– Miért nem hiszed el, Simon?
– Mert itt ülök, és beszélgetek veled, azért. Ez csak elég bizonyíték – mondta ingerülten, miután ismét fölnyitotta a szemét.
– Ez nem bizonyíték, Simon. Hány olyan szituációban voltál színészként, ahol két ember ült, és beszélgetett egymással, miközben mégse léteztek, a szó valódi értelmében?
– De ez nem egy darab, hanem a valóság.
– Tévedsz, Simon, ez egyáltalán nem a valóság.
– Akkor hát mi?
– Egy történet, ami rólad szól.
– Igen, az életem. De kezd elegem lenni ebből az egészből – mondta dühödten. Azonnal érezte: a mondat nagyon is félreérthető, mégsem akart már magyarázkodni, s hogy közben valami mégis rákényszeríti, hogy maradjon, és folyatassa.
– Ez nem az életed, Simon…
– Megtennéd, hogy nem ismételgeted állandóan a nevemet? – vágott közbe.
– …leginkább az enyém.
Simon hallotta ugyan a mondatot, de nem akart tudomást venni róla.
– Nem szereted a nevedet? – kérdezte a férfi.
– De igen, teljesen megvagyok a nevemmel. Ilyen sokszor azonban nem akarom hallani egyetlen beszélgetés alatt!
– Meg is változtathatjuk, ha netán úgy akarod.
Simon nevetett. A nevetése azonban visszatetszőnek, őszintétlennek tűnt, mintha csupán a kétségbeesése fejeződne ki benne. Félelmetes volt ez az utolsó mondat. A lehetősége annak, hogy csak úgy megváltoztatják a nevét. Kezdte aggasztani a helyzet, mert eszébe jutottak az elmúlt napok találkozásai, amikor jó néhányan hitték azt, hogy ő valaki más. Ráadásul az, aki most itt ül vele szemben, és ilyesmiket állít. Az még csak elviselhetőnek tűnt, hogy mások, ráadásul egy idegen környéken, azt hiszik, ő valaki más, de hogy az is valami hasonlóról beszél, akivel azok az idegenek összekeverték, több mint ijesztő volt. Kirázta a hideg, mert ötlete sem volt, hol kezdje el. Hogyan cáfolja meg az állítást, hogy őt a vele szemben ülő férfi találta volna ki. Nem is értette, mit jelent ez, vagy hogy egyáltalán hogyan mondhat normális ember ilyet, hiszen itt ülnek egymással szemben, és ez már önmagában megcáfolja az állítást. Eszébe jutott egy bizarr lehetőség. Vagyis hogy ha mégis így volna, ami persze nevetséges, akkor mindent, amit érez, mindent, amit gondol, valójában nem ő érzi, nem ő gondolja el, hanem az, aki kitalálta őt. Izzadt. A hátán kövér cseppek gurultak lefelé. A halántéka és a homloka nedves lett, a tarkóján forróság vonult végig. Ha mindez netán igaz, folyt benne tovább a dolog, akkor a reakciói sem valódiak, és a gondolatai csak valaki másnak a gondolatai, és a testi tünetek is csak azoknak a gondolatoknak a következményei, gondolta. Nem, ez elképzelhetetlen. Hiszen lázad ellene. És ha úgy volna, ahogy a férfi mondja, akkor nem tudna lázadni. Semmi értelme nem lenne, mert teljesen ellentmond annak, hogy ő egy olyan személy, akit csupán kitaláltak. A szíverrése lassult. Az érv elég erősnek tűnt. Igazolni látszott, hogy neki nagyon is helye van itt, és a körülötte lévő világ is valódi, s hogy mindez bizonyára csak egy tréfa, bár kétségkívül jól kidolgozott. Végiggondolta még egyszer az egészet, hogy határozottan, lényegre törően fejezhesse ki magát, s hogy néhány kérdéssel összezavarja a vele szemben ülőt, és megcáfolja az iménti állításait.
– Végiggondoltad a dolgot? – szólalt meg a férfi hirtelen.
Ez kissé összezavarta Simont. Próbált visszatalálni a gondolatmenethez, de nehezen ment. Jobbnak látta, ha megszólal, hátha közben megtalálja, amit akart.
– Tegyük fel, hogy így van – kezdte el. – De akkor mivel magyarázod az ellenkezésemet? Az önálló véleményemet erről? Hiszen ha te találtál ki, ami nyilvánvalóan elképzelhetetlen, akkor nem ellenkeznék. Mert hát, miért akarnád, hogy ellenkezzek? Nem érzed ebben az ellentmondást? – kérdezte végül. Némi megelégedettséget érzett. Közben azt is, hogy nem elég erős. Azt hitte, jobban meg tudja fogalmazni, amit gondolt, de nem látta át egészében a problémát, és ez félelmetes volt.
– Simon, ez nem igazol semmit. Hiszen azt is kitalálhattam, hogy ellenkezel. A gondolatok, amik most benned kavarognak magadról, az arcodról, a szavaidról, hogy ki is vagy egyáltalán, vagy hogy én ki vagyok, szintén csak egy elgondolás eredményei. Az én elgondolásomé – mondta a férfi. Simon úgy látta, mindez összhangban van a korábbi gondolataival. Nem örült neki.
– Szóval, azt állítod, hogy ha akarod, megváltoztathatod a nevemet. Ebből akkor az következik, hogy én egyik pillanatról a másikra azt kezdem hinni, hogy úgy hívnak, azon a másik néven – fűzte tovább. Igyekezett név nélkül megfogalmazni ezt, nehogy valami még aggasztóbb dolog történjen.
– Nem azt kezded hinni, hanem azt is hiszed – mondta a férfi.
Simon megismételte magában a szavakat. Tudta, hogy ezt kellett volna mondania, és bosszantotta, hogy nem ő mondta ki végül.
– Szeretnéd kipróbálni? – kérdezte közben a szemben ülő.
– Nem – mondta határozottan Simon. Izgatta ugyan a dolog, de biztos volt abban, hogy nincs hozzá elég bátorsága. Arra gondolt, hogy ha a neve megváltozna, akkor nagyon sok minden más is átalakulna körülötte, és az elmúlt napok tapasztalatai jócskán alátámasztották ezt az érzést. Inkább hallgatott, és maga elé bámult egy ideig.
– Igazából örülök neki.
– Igen? – kérdezett vissza.
– Igen, mert ha megváltoztatom a nevedet, akkor nagyon sok minden mást is meg kellene változtatnom, és nem vagyok biztos benne, hogy jól menne – mondta a férfi.
Simon azt érezte, hogy ezek tulajdonképpen az ő gondolatai, amik ugyanakkor mégis ellene irányulnak.
– Ezt fejtsd ki jobban, kérlek – folytatta Simon. Üldözte a kíváncsiság, és már nem hihette azt, hogy nincs valami igazság abban, amit a férfi mondott. Mérhetetlenül egyedül érezte magát a bőrében, azzal együtt, hogy végre volt valaki mellette, aki, úgy tűnt, mindenkinél pontosabban látja. Ez azonban még magányosabbá tette, amit végképp lehetetlenség volt megmagyaráznia önmagának. Rádöbbent, hogy egész életében így érzett, és félelmetes volt, hogy talán soha nem vetül rá határozott fény, hogy tisztán láthassa.
– Arra gondolok, hogy nem könnyű veled dolgozni.
– Rám akarod kenni a dolgot? – kérdezte felháborodottan.
– Ezt hogy érted?
Hiányérzete támadt, mert a férfi most nem fűzte hozzá a nevét a kérdéshez, és így kissé olyan volt, mintha önmagának tette volna föl. Nem felelt azonnal. Muszáj volt lehiggadnia, hogy átgondolhassa a dolgot. Arra jutott, hogy az, amin gondolkodik, szintén nem jelent sok önállóságot.
– Amit ki akarok fejteni, végül is te fejted ki, erre gondoltam – mondta, mert közben eszébe jutott, hogy megfordítja a dolgot. Hátha úgy hamarabb eljutnak a megoldásig.
– Rendben, értem, ez nagyon érdekes, de engem nem tudsz megkerülni, kijátszani, Simon – fűzte hozzá a férfi. – Egyébként pedig, fáradságos dolog lenne az átalakítás. Nem biztos, hogy úgy sikerülne, ahogy elképzelem. Vagy ahogy elképzelném, ha el akarnám képzelni.
Simon arra gondolt, hogy ha mindez igaz, akkor nem ő próbálja kijátszani a férfit, hanem ő saját magát, általa. Ez a gondolat azonban annyira kézenfekvőnek tűnt, hogy hirtelen megijedt tőle.
– Félsz valamitől? – kérdezte reflexszerűen.
– Te félsz, Simon? – kérdezett vissza a férfi.
Simon az elmondottak alapján nem érezte igazságosnak ezt, de maga a gesztus jelentéktelennek tűnt az egész téma fényében.
– Ha úgy van, ahogy mondod, akkor nem is kell válaszolnom.
A férfi csak nézte Simont, s ő nem tudta eldönteni, hogy ki vár tulajdonképpen kire.
– Van úgy, hogy félek, Simon.
– Most érzem először, amióta itt ülünk, hogy őszinte vagy.
– Ezzel nem vagy egyedül – mondta a férfi kényszeredett nevetéssel.
– Igen, mert ha úgy van, ahogy mondod, akkor csak úgy kérdezhetnéd meg, hogy félek-e, ha te magad is félsz, Péter.
– Igen, ebben van valami.
Simon zavarba jött, mert megint nem volt benne biztos, hogy kimondta-e az előző mondatot, annyira erősen koncentrált a tartalmára. Nem tudta, mit kezdjen a válasszal, s hogy hogyan mondjon valami még frappánsabbat. Hallgattak egy ideig.
– Még egy kérdést engedj meg nekem – folytatta aztán, mert furdalta a kíváncsiság.
– Amennyit csak akarsz – mondta a férfi.
– Szóval, akkor valójában te döntöd el, hogy adsz-e nekem másik nevet, és csak látszólag én, ugye?
– Mondjuk úgy, hogy az a részem, aki te vagy. Illetve, aki szeretne te lenni.
Simon elgondolkodott. Azzal együtt, hogy nem látott tisztán, mégis érzett némi megnyugvást, mintha jobban értené, a korábbi tapasztalatai alapján, mit is jelent ez. Hogy mit jelent másnak lenni. Mássá válni, ha csak egy rövid időre is. Miként lehet kizárni a külvilágot, s micsoda döbbenet és teher az, amikor újra rád zuhannak a saját világod körülményei. Mégis bizarrnak érezte, hogy ez nem csak egy-két órára lehetséges, hanem hogy egy egész élet telhet el ebben az állapotban.
– Ez meglehetősen beteges – mondta.
– Hidd el, tudom. Közben pedig nagyon is hétköznapi. Sokat gondolkodom ezen. Rajtad.
– Addig sem kell magadon gondolkodnod. Ezt akartad mondani?
A férfi újra nevetett.
– Igen, Simon, többek közt ezt akartam mondani, de végül is te mondtad ki.
– Ha úgy van, ahogy mondod, akkor te mondattad ki velem.
– Nagyjából.
– Nagyjából?
– Igen, nagyjából.
– Szóval, engem használsz arra, hogy értelmes válaszokat fabrikálj a magad számára.
– Önállóbb vagy, mint hittem.
– Szóval, így van?
– Tulajdonképpen igen.
– De így egyáltalán mi értelme a vitának?
– A vitának mindig… vagy legalábbis majdnem mindig van értelme.
Simon izzadt. Eszébe jutott valami. Még gondolni is félelmetes volt rá. Várt, hátha elillan a vágy, hogy föltegye a kérdést, de csak egyre elkerülhetetlenebbnek tűnt.
– Ha így van, mi értelme egyáltalán a létezésemnek?
– Nagyon is van. Minek találnék ki olyan valakit, aki nem áll ki magáért? Aki nincs meggyőződve arról, hogy ő az, aki? Vagy legalábbis az, akinek hiszi magát. Egyéniségeket, összetett karaktereket alkotok, máshogy nem is működhet a dolog, Simon.
– Na jó, de ha én csak a te képzeleted szüleménye vagyok, akkor egyfolytában magaddal vitatkozol, és nem valaki mással. Ezt, amit most adok válaszként, szintén csak te válaszolod magadnak. Vagyis pontosan tudod. Minden válasz egy eleve elgondolt dolgot tükröz, és nincs benne valódi választás, csak látszólagos. Jól gondolom? Illetve, így gondolod? – folyatta úgy, hogy alig kapott levegőt, s mégis valamiféle büszkeség töltötte el. El is mosolyodott, mert ez a kombináció most tetszett neki. Mintha sikerült volna megfognia, sarokba szorítania vele a szemben ülőt, pedig erősen gyanakodott, ezek talán tényleg nem is a saját gondolatai.
– Valóban, Simon. De hát, nem magunkkal vitatkozunk egész életünkben?
– Péter, ha te találtál ki, akkor bármit is mondok, az csak az lesz, amit hallani akarsz.
– Nem gondolod, hogy van bennem némi önfegyelem? Valamiféle önkritika? Hogy nem csak olyasmit írok le, amit hallani szeretnék?
– Mármint akkor ezek szerint te úgy gondolod, hogy van benned. Mert ugye, ezt sem én gondolom… Azaz mondom most.
– Mivel kitaláció vagy, így bizonyos értelemben magammal vitatkozom, igaz. Mégse egyszerűsíteném le ezt ennyire. Ennél jóval összetettebb a helyzet, mert a szövegek egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy bennünk élnek, de rajtunk kívül is folytatódnak, és folyamatosan változnak.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy egyáltalán nem úgy gondolok rád, mint aki ne volna önálló, nagyon is változó, alakuló személyiség. Azzal együtt, hogy valóban én találtalak ki. Minden, amit mondasz, tőlem származik, bennem fogalmazódik meg, de mégse engem tükröz, vagy legalábbis egyre kevésbé engem. Van egy határozott elképzelésem a jellemedről, az egyéniségedről, ami ráadásul minden szóval, mondattal bővül, összetettebbé válik. És így egyre inkább eltávolodsz tőlem. Hogy úgy mondjam, önálló életre kelsz. Hányan képtelenek elképzelni, hogy aki ír, nem írhat mást, mint ami ő maga. Hányszor azonosítottak azokkal a szereplőkkel, akiket megalkottam… Te jó ég! Bosszantó, hogy milyen szegényes az emberek képzelőereje. Mindegy, ezen kár évődni. De most itt vagy te. Sokkal több van benned, mint amit leírok rólad, sőt, leginkább az vagy, amit elhallgatok. Az a részem, ami magam számára nem megfogalmazható, mert kell hozzá valaki más is.
– Én? – kérdezte óvakodva Simon.
– Igen, te.
– Szóval, ezek szerint a szöveg…
– Igen, Simon.
Hirtelen azt akarta mondani, hogy akkor ezek szerint róla szól, de mielőtt belekezdett volna, rájött, hogy ez így egyáltalán nem pontos, mert ennek legalább két lehetséges értelmezése van. Hiszen írhatják róla úgy is, hogy ő itt van, és valaki ismeri a történetét, és azt írja le. De ez, ahogy végiggondolta az elmúlt napok eseményeit, és azokat a dolgokat, amiket eddig ebben a beszélgetésben hallott, lehetséges volt ugyan, de nem volt számára tökéletesen elképzelhető, be kellett vallja magának. A másik pedig, ami sokkal félelmetesebb volt, hogy ha róla írják, az azt is jelentheti, hogy a történettel együtt születik meg, az által lesz az, aminek egyébként – bár egyre kevésbé, de még – gondolta magát. Ismét hiányérzete támadt, mert több lehetőséget nem látott, s a meglévők közül egyik sem tetszett neki igazán. És így az a hiány mintha önmagát jelentette volna.
– Most azt érzem, akár el is érzékenyülhetnék, de közben mégse megy – szólalt meg.
– Örülök, hogy képes vagy uralkodni magadon.
– Mármint te vagy képes.
– Nem, Simon, én nem vagyok képes. Ezért is találtalak ki.
Simon várt. Semmi nem jutott eszébe. A fénysávok, amik addig a falon futottak keresztbe, leereszkedtek. Sötét volt odakint. Alig látta a szemben ülő férfit. Tulajdonképpen csak egy fekete folt volt előtte, s az, hogy nem látta az arcát, ami korábban mégis csak magára emékeztette, megnyugtató volt. A férfi fölállt, megmozgatta a nyakát, a vállait. Úgy látszott, szüksége van a helyváltoztatásra, jó ideje ültek már egymással szemben. Simon is érezte, hogy jólesne neki a mozgás, de mintha egyszerre két erő, két szándék dolgozott volna benne. És nem először érezte azt az elmúlt napokban, hogy választania kell, ami korábban, most gondolt csak bele igazán, nem volt ennyire szembetűnő. Sokáig minden egyértelmű volt. Tudta, ösztönösen, hogy mit kell tennie. Eszébe jutott, hogy ha igaz az, amit a férfi állított, amiről persze továbbra sem volt meggyőződve teljesen, akkor arról van szó, hogy ő, mármint a férfi – igyekezett a lehető legpontosabban összeilleszteni magában a részleteket – gondol valamire, amit neki ad, útjára bocsájt úgymond, és valójában vele mondatja ki. Vagyis minimum két külön személyiség él benne egyszerre, ahogy arra talán utalt is korábban, s ha így van, nagyon ébernek, koncentráltnak, alaposnak kell lennie, hogy tudja, az egyes gondolatai kinek a gondolatai valójában. Vagy hogy kinek a gondolatai lesznek, kinek is szánja őket igazából. Vagyis akkor nyilvánvaló, hogy a gondolatokat, amiket szabadjára enged, és – vagy ő, vagy maga a férfi – kimond, rengeteg más gondolat előzi meg, amikhez ő nem fér hozzá, csak a férfi, s hogyha így van, ő csupán egy báb. Egy fércekből összeillesztett, késznek nem mondható… – hosszasan gondolkodott rajta, hogy mi is, de tökéletes kifejezést sehogy sem talált – valaki. Aggasztó volt ez a lehetőség. Önmagában az, hogy így gondol magára. Vagy netán így gondolnak rá. Így gondolják el. Megint izzadt. Úgy érezte, megismétlődnek, sokkal intenzívebb formában, a korábbi reakciói. Nem tudta, hogy az ő hiányossága-e ez, vagy netán tényleg azé, aki most rajta keresztül esetleg önmagára gondol. És hogy az netán azokat a gondolatokat kölcsönözte neki, amiket nem volna szabad tudnia. Düh és irigység ébredt benne, hogy egyrészt csak felhasználják valamire, aminek az okát nem ismeri, s hogy közben nem fér hozzá, és ez volt a legbosszantóbb az egészben, azokhoz a gondolatokhoz, amikhez – ha úgy van, ahogy a férfi állítja – mégis csak joga volna, vagyis az összes gondolathoz. Hiszen annak is van valami joga, aki sosem kérte, hogy legyen. De miféle irigység ez, ha tényleg arról van szó, hogy ezt is csak a férfi gondolja így? Akkor honnan ered, és legfőképp mi értelme van? Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez a gondolat csak valami zavar-e abban a folyamatban, amit ez a kettősség jelent, vagyis zavar netán a férfi gondolataiban – melyek így értelemszerűen átragadnak rá is –, vagy csak egy olyan gondolatsor mellékzöngéje, mely valóban egy tréfára vezethető vissza, ahogyan arra korábban jutott. Megijedt, hogy túlságosan beleélte magát abba, hogy a gondolatai nem önálló gondolatok. Ugyanakkor érezte, hogy az a lehetőség, hogy nem a saját gondolatai alapján cselekszik, egyfajta felmentést is jelent. Mintha nem volna felelős. Elsőre talán könnyített a lelkén, ami aztán egy szempillantás alatt lett mérhetetlenül nehéz – és ez szintén arra utalt, hogy nem sok önállósága van. Hiszen ha nem kell felelősséget vállalnia, akkor végül is, jutott el egy látszólagos nyugvópontra, nincs is semmiféle tétje annak, amit tesz, hisz nem az ő gondolatainak a következménye, s így mintha nem is ő cselekedné. Nagy levegőt vett. A szíve ismét hevesebben vert a kelleténél, s újra észrevette, hogy csak egészen aprókat lélegez. Várt, hogy kirajzolódjon egy viszonylag tiszta kép a fejében, amibe belekapaszkodhat, de nem volt ilyen kép, hiába koncentrált. Viszont mindezzel együtt továbbra is határozottan hitt benne: van valamiféle önállósága a gondolatainak. És újra felötlött benne, hogy talán ezt is csak azért érzi, mert valaki, talán a vele szemben álló, azt akarja, hogy érezze. Ez azonban már olyan messzire vezetett, hogy rémület fogta el. Mintha egy lefelé tartó örvénybe keveredett volna, amiből, egy bizonyos pont után, nincs már visszatérés.
A férfi hátrébb állt, majdnem az ajtónál. Fölvillant egy kis lángcsóva, rágyújtott. Simon pedig arra gondolt, hogy le kéne szoknia.
– Tudom, le kéne tennem – mondta a férfi hirtelen.
Simont szorongás fogta el, mert újra elindult benne a korábbi gondolatsor, és azt hitte, kezd teljesen belegabalyodni.
– Ideje volna – mondta gyorsan.
– Ami az illeti, utálom is. Nem tudom, minek szívom.
– Megszokás. Ahhoz hasonló, mint amikor én képtelen vagyok tegezni valakit – mondta.
A férfi nem szólt, így Simon azt érezte, talán még mondania kéne valamit.
– Illetve te – fűzte hozzá. Rádöbbent, hogy ezzel a félmondattal már nem a másikat, leginkább saját magát gúnyolta ki. Sőt, közben úgy látta, egy helyben toporognak, mert itt, ebben a szobában talán soha nem fog kiderülni, mi igaz abból, amit a férfi állít. Még mindig félelmetes volt az egész, de azzal már kezdett megbarátkozni, hogy nem teljesen lehetetlen. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy jelen pillanatban még képzeli, csak pontosításra szorul, amire, kezdte el nyomasztani egy újabb gondolat, rámehet az egész élete.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.