Feb 11

Aktív kórterem

“Az én maga is olyan, mint egy kis birodalom. Hiszen egymagunkban is sokan vagyunk: test, gyomor, száj, torok – fájdalmak, emlékek, megaláztatások. És bármelyik (test)részünk megfertőződhet. De „nem a test választja a kockázatot” – még Szöllősi Mátyás betegségekről is szóló verseiben sem. A testi szenvedés olyan, mint a reflektor: láthatóvá teszi a nyelv elárulását, az emberi kapcsolatok akaratlan megrohadását, a szellemi igénytelenséget, a sokféle kudarcot és szégyent, az emberi egzisztencia radikális átértékelését.”
(Bánki Éva)

(versek 2006-2009)

GYULLADÁS

A záróizmok összehúzódásának hiánya.
Az izzadás. Fosás, nyilvános helyen –
s a közízlés számára furcsa pillanat
látni, testedből mi maradt
fogyás után.
Megbetegedtem.
A görcseimet értelmezni kellett
az orvosoknak.
Engem csak dühített az egyre lassulás,
s hogy nem az élvezettől nyúlok el
puhán. A bódulatban fájdalmam zavart.
Az ismeretlen kór
régi vágású félelmet okoz:
félt, hogy elrabolja
fiatal életét.
Tudtára adni egy magányos
érdeklődőnek problémáimat;
viszontagságos élvezet –
határidőre tisztázni helyzeted.
Emlékszem, kávét rendeltem, talán
rá is gyújtottam mellé.
Igen, és csak azért tudom, mert
az első hányás íze megmaradt.
A mellékhelyiségekbe költözöm
fölélni minden készletem.
Ujjam nyugalmi állapotban –
gyomrom magától visszaad mindent.
A görcs merev üvegszilánkjai.
S velük határozni irányokat.
Nehéz. Nehéz.

EGYÉNISÉGE NEM LEHET

Belépve
az adósságok eltörpülnek hirtelen,
a számlák is megsemmisülnek
és a parkolóóra se kattog.
Csak a sikeres mozgás érdekli,
fizetne vagy akár ölne is érte.
„De hogy történhetett meg, doktor úr?” –
szólna, de ilyet nem kérdezhet.
Idegenség,
ez volt az első, a szégyen után.
A szégyen egyszerű és pontos.
„Mi az, hogy félrekezelés, doktor úr?” –
„Noflamen és Salazopyrin.
Az elhullajtott tárgyakat
fel kell venni, feltéve, ha
képesek vagyunk hajolni.
A maga belében azonban
a gyulladási gócok másra is
engednek még következtetni;
számolhatunk végbélrepedéssel,
netán végbélsipollyal.” – mondta.
A legigazabb boldogságszünet.
Az őszinteség netovábbja volt:
„Hm, ami azt illeti, ez más… Úgy tűnik.
Addig is, kérem, feküdjön föl,
biopsziát veszek, hogy biztosak legyünk.
Most még nem mernék konkrétat állítani, de
betegsége nem szokványos dolog.” –
Akárhogy is, szégyenletes.
Nem adhatunk neki nevet.
Egyénisége nem lehet.

KONTRASZT

Szélcsend kéne, netán cigarettaszünet –
Tíz-tizenöt perc – azt hallotta.
Egy vékony cső és semmi izgalom.
A hosszú asztalon pihen a test.
A cső elindul lefelé,
egy kamerával fölszerelve,
de mégsem ég a vágytól,
hogy lássa a gyomor köreit.
Mikor lejárt az erre szánt idő,
lidokaint igényel és egy nővért.
A fuldoklás-érzet hozza a kétségbeesést,
s hogy nem tud arra gondolni,
van, akinek rosszabb – bár eltervezte.
Szelíd, akár egy megcsonkított vizsla,
akit etetnek, mert elhitte, hogy éhes.
Negyven perc és a patkóbélbe értünk.
A cél a vékonybél; kontraszt-anyag
töltése egyre beljebb. Csordultig.
A hosszú cső most lassan megtelik –
úgy tűnt felhizlalhatatlan,
s a hatvan centi hűvös végigégette.
De persze elkerülhetetlen;
a bolyhok lassan látszanak.
Képernyő. Kirántás. Törlés.
Egy félmosoly fölülről,
s a röntgen kattogása.
Feltölthetné már más is ezt a testet.

AMIT VÁRNI LEHET

Délután egy óra van.
Fel kell készülnie az estére.
Alapos lesz az izgatás, beletörődnie mégsem lehet.
Néha még gondol magára a test,
hogy megtartsa magában másnak a világot.
Fokozatosan gondol:
előbb az izzadásra,
ahogy a hőséggel együtt egyre terjeszkedik.
Kilenc körül indul a gyulladás.
Az ízületek kis pontjai égnek először
és már nemcsak gondol; helyezkedik.
A test egésze is leszűkül;
a lüktető részek dominálnak.
Értelmet kereső várakozás. Nincs ennél rosszabb.
De mások bezzeg felfigyelnek.
Egy sápadt test a legjobb alkalom a
szánakozásra.
„Megbocsátjuk, ha holnap nem vagy velünk.”
„Megköszönöm, ha holnap elfeledtek.”
Már látja a foltokat. A látás elhomályosulása
késztet az indulásra. Majd a térd, a váll
nyomott merevsége tartja vissza.
(Ne hagyd, hogy megzabolázzanak,
menj, amíg menni enged.)

RAJZÁS

Semmi köze a nőkhöz.
Egy fertőzött testrésztől
akár egy kapcsolat is megrohadhat.
Egyre inkább nem hagyja aludni:
„Míg ő altatókkal pihen ki engem,
én lassan visszasírom a megszokást.”
Semmi köze a nőkhöz.
Talán mégiscsak a test
az egyetlen szövetségesük.
Fáradságos dolog küzdeni azért,
hogy azt az embert találják esténként,
akit valaha már ismertek,
és valljuk be, a próbálkozás
becsülendő dolog.
Bár ölében végül nem találnak vigaszt.
A rajzás megindul ugyan,
de a terményt már lepusztította más.
Hogy viselné el, hogy az éhező szájak
csak húst akarnak?
„Ez rád volt a leginkább érvényes;
gyermekien őszinte voltam,
de mentséget mégsem találni rám.
Mikor mellém feküdtél,
azt még egyszerűnek éreztem.
Azonban ahogy a semmiből
egyszer csak lejjebb nyúltál
és megfogtad a nemi szervem;
akkor éreztem, hogy nyomorult vagyok.
Mert nem tudlak kielégíteni.
Nincs hozzá erőm.
Ha egy ilyen helyzetben hozzád
érnék, megmutatkozna gyengeségem;
nem a test választja a kockázatot,
csak eszközként asszisztál.
Gyere le erről a drogról. Rólam.”

AKTÍV KÓRTEREM

A tágas kórteremben
nyugszunk, ízlelgetjük a várakozást.
A valódi mozgás kiváltság joga –
nekem mégsem öröm az öröm.
Túlélők vagyunk, akiknél a fogyás megkezdődött.
Mikor ötödik társunk vért hányt,
az nemcsak szájízünket bolygatta meg.
Tiltott mezőre lép, aki a kórteremben
félelmet okoz.
Legnehezebbek a szagok.
Közös helyiségben közös ocsmányságok.
Magyarázkodásnak nincs helye.
Sóvárognak utánad, ha a folyosón lebzselsz.
Cél vagy és egyben eszköz.
Érdeklődésük fiatalságod felé
legalább őszinte:
te még nem a halállal játszol,
és ez gyűlöletük alapja.
Mert te vagy az egyetlen, aki még
testileg fel tudod venni a versenyt
az élőkkel.
Az esti szezon mozgalmas
a köréd épített gyásszal és öregséggel.
Két ágytál. Hét egység vér. Egy katéter.
Ilyen apró dolgokon osztozunk.

A BETEGSÉG MIATT ELVESZTETTE A MUNKÁT

A betegség miatt elvesztette a munkát.
A munkát, amivel megkereshetné a pénzt
a betegségre. Drága jószágot nevel,
bár tény, hogy szépen növekszik.
Sokáig hitt abban, hogy a megbélyegzés
nem létezik, főleg egy ilyen zárt közegben.
Hogy védettség az eltelt idő,
s hogy a mosolyok melletti ráncok
csak az öregség jelei.
A két típus egymással is perel:
az egyikük finomkodik, lesütött
szemmel toporog – szemérmes kétkedés.
A másik meg sűrűn kezet szorít,
mint egy domináns hím.
Nappali tanulást éjszakai munka követ.
Rendszeres hanyatlást követel
az éjszakai élet. Záráskor a csaposnak
is inni kell, szomjasan nem maradhat.
Azonban kiderült; viszolygással tölt
el sokakat a hír: beteg.
Bonyolult félelmet egyszerű döntés követ.
A betegség miatt elvesztette a munkát.

ÚJRA PÉNTEK

És ismét itt a lépcső, s a fehér
formálatlan csönd az ajtó mögött.
A görcs merev üvegszilánkja ég
föl. A gyomorból induló rögök
savas anyagként ülnek föl a számra,
szememre, s nemcsak én érzékelem,
hogy rendjéből püffedt formára rántja
magát lázcserepes vékonybelem.
Valami enyhe-zöld lapályon
fekszem, közel a tágas monitorhoz.
„Ne nyeljen már, utána hányjon!”
mondja valószínűtlenül az orvos,
mert tükrös csöveknek fekszik alá
gyomrom, önmaga kerítette tájon,
hol belem húz csikorgó pislogássá
megalvadt félszt a mozdulatlan ágyon
és a lidokain hatása múlik.
Érzem, hogy kiszáradt torkomra ráforr
a cső s bennem dárdává formálódik
közel félméternyi determinátor.
Most már a gép zúgására figyelek,
a hangok közül szűröm ki a csöndet.
Igét még pislognom sem érdemes –
ha nem nyelek, belélegezni könnyebb.
Így már nincs öklendezés, az a kényszer,
hogy merev vagyok, mint egy síkidom.
Derengő kéz turkálgat bennem s éber
fáradtság hirtelenje nyom.
A felbuggyanó nyálcsomók után
itt csakis egy dolog, mi érdekel;
hogy lélegezni, nyelni is talán
meg negyven centit öklendezni fel.

ÍGY NYERSZ

Fel lehet-e még tölteni
a felgyülemlett érveket
valami tartalommal,
mit mindkettőnk csak nézeget,
szétszór, majd újraépít,
akár köpenyeket a múltról?
Mondd, mi jut el hozzám tetőled
azokból a kimondhatókból?
Az árvaság utódaként
milyen jövőt szánsz még nekem?
Majdnem színültig töltve már
összes kabátzsebem
s másokkal ágál az a tér,
mely befogadna régen,
pár képem is több, mint a te
marha nagy büszkeséged.
Minek hallgassam így tovább,
hogy nem vagy képes másra?
Hová dobbanjon még egyet
érzelmeim csodálkozása? –
és főleg úgy, hogy állandóan
tőled merít a félelmem,
a pánik s ebből akarat lesz,
így nyersz te is velem;
így nyered meg, hogy egyre inkább
a birtoklás feloldoz,
s én nem menekülhetek ettől,
mit bennem görccsé gyolcsoz
esélyed, ami ott lebeg
mindegyik nyomorult napon,
hogy mellettem ülve forrongsz
mással és én csak hallgatom,
hallgatom, hogy nyugalmad
a már közeli szájakon
nyugszik, mikor szemem redőin
lavírozik a fájdalom.
Csak azt tudom, hogy nem szeretlek.
Na meg, hogy kettőnk szövetében
egyetlen megnyugvásom az,
hogy értem, értem, értem.

A LÁGY RÉSZ

AKKORD

„Megnyugszol, hogyha minden bűnt bevallasz.”
Párévnyi múltból hangzik fel a mondat.
Azt hittem az vagyok, kit elfogadsz –
egy gyermeknek nem egyszerű a gondja.
Megroppant bennem minden áhítat
irántad – régen vonzott még a házad.
S látványul szolgált minden kárhozat,
mi példaként emelte bent a lázat.
Hová üljek most, kivel beszéljek?
Főleg, tudod jól, mi vár odakint.
Akkor lennék tökéletesen árva,
hogyha csak benned bízhatnék megint.
Társat akarok és érezni azt;
nekünk nemcsak a közöny szabhat gátat.
Állíts meg. Hihessük bizalmunkat.
Egyszer lássam, hogy végzed a munkádat.
A kérdésektől már megszabadultunk.
Az ünnep az, mikor mellém lefekszik;
és tudd, a böjt, az minden este böjt.
Végem. A teste negyven napja tetszik.
Azóta készülök, hogy elkövessem,
miről megoszlanak a nézetek.
Csupán feloldódás a küzdelemben,
hogy újra élhessem az életet.
A tudás terhe nemcsak engem ért el.
Mégis, fájdalmam csak bennem szorít.
És hogy várjam el, hogy más is megértse?
Vágyam: mindenki engem boldogít.
Mit kápolnádban nem találtam egykor,
mit tegyek, ha magamban sem találom?
Biztos belőlem hiányzik az akkord,
mi áthangzik egy szimpla öncsaláson.

FIGYELEM

Az illetlenség első jelei.
Nem kívánatos, ahogy visszanéz.
Barna, vékony és kicsit idegen.
Tiszteletet parancsoló, nehéz.
Haja hátul összefogott köteg;
esetlenül hanyatlik egyre lejjebb.
A csontos arcon feltűnő jelek:
két kis sovány gödre az orra mellett.
Szemöldöke vékony – erős töréssel.
A szája keskeny, szinte egyenes.
És arca illetődöttséggel érlelt
piros alma – ajánlkozik, hogy levehesd.
Hosszú nyakán a szokott mélyedés
kissé széthúzó, tán jobban kiterjedt,
mint másnak. Mellkasán a lüktetés
ütemtelen. Kicsit zavarba ejtett.
Az illetlenség első jelei.
Tudom, hogy engem is zavar, ha néznek.
A mellei kicsik. Mellkasa tágas.
Hozzásápadt a szoba hőmérsékletéhez.
A mellkasában kulcsolódó csontok
félkörívben simulnak rá a testre.
Ha biccent, nyaka akkor sem redőzik.
Szolgálatkész, mire megjön az este.

PÓRUS ÉS IDEG

Megláttam a testet. A sík lapockát.
A gyengénél is még gyengébb kezet.
És arca elfordult, de nem nézett rá
magára. Majd a nyak következett.
A vállra rádobott haj, mint letört
nádak – valami elsöpörte mindet.
A megbicsaklott test most összenőtt
egésszé és engem szétszedni intett.
Láttam, hogy ráparancsol önmagára;
hogy minden pórus és minden ideg
nekem nyújtózzon szét, mint kint a tájjal
együtt mozgó és ziháló hideg.
Láttam a lábat. Hogy csontos, inas.
Majd a homorító hátat figyeltem,
ahogy helyezkedik a vágy. Kirak-
ja mindenét még csukottan, de telten.
Aztán a kéz. Az erek megfeszült,
halványan elvonuló rácsait
kötöztem egybe, s láttam; összegyűl
ölében összes kívánalma itt.
Felnézett, végre a szemébe néztem.
Megilletődött volt és eleven.
Éreztem, hogy magához nyúl. Kezében
tócsává duzzadt pelyhes félelem.
Lassan egy mosolyt is megengedett
magának – saját rohamára várva.
Úgy láttam, széthullik és csak remeg.
Hallottam, fölüvöltve mondja: „Várlak!”
A két comb közé csúsztam, majd a csikló.
Áttörve azt a láthatatlan ívet,
testemben felbőgött a gondolat, hogy
„Nem tudlak eléggé szeretni téged.”

MINDEGY IS

Nyugtalanít, amit beszélsz.
Bennem feszeng a mondatod.
Mondd ki. Rábíznád félszavakra – mért?
Hiányoznak a vonzatok.
Vagy ne beszélj. Vetkőzz egészen.
Csupasz vagyok – csupasz legyél te is.
Dühösnek látnálak. Vagy mondd, hogy „még nem…”
Nevess. Üss arcon – mindegy is.
Kitől remélhetek őszinteséget,
egy kis bánatot, megszánó fölényt?
Veled unalmamban csak üldögélek –
inkább a rossz, mint bármilyen remény.
Ha nem szeretsz eléggé – nem szeretsz.
Látnám, hogy tombolsz. De csak pislogásod,
lerágott körmeid, ujjad, kezed
nézem. Ezt a kimért nyomorúságot.
Hiába is próbálom, úgysem érted.
Nem úgy nevetsz ki, ahogy akarom.
Ostoba a reggel, hogy újraéled.
Magányunk nem hat rád, így elhagyom.
Kicsit rám is várnak talán.
Számítanak még valahol.
Neked, mert nem kellek – magán
érezhet az, ki elrabol.
Az köt legjobban, hogy megyek.
Vártam már a szabadulásra;
itt láncba kötne a kezed.
Az utca fülledtsége vár csak.
Az hittem, szerelmes vagyok,
pedig ostoba voltam,
s míg van kinek, addig hagyom,
hogy kiárusítson a múltam.

TISZTA EMLÉK

Azt hittem, itt hagytál, de el se jöttél.
Csak vonzódsz és kötődsz, de nem szeretsz.
Az érzéketlenséged nem valódi;
inkább idegződés, korábbi minta ez.
Mit tud az ember ilyenkor csinálni? –
Felajánlja az indulást a lábam.
Csupa tettvágy és csupa akarás kéne.
Cigaretta, neonvilágítás van.
Rám néztél s bennem minden felszakadt.
Főleg, mikor kimondtad: ismered.
Iszonytató volt hallani, miként
öntöd rám neki szánt gyűlöleted.
Ő folyton csak ivott. Még tiszta emlék.
Látom, hogy szenvedsz – és én is veled.
Mindent feljegyzek és leírok, látod.
Hozzá hasonlít emlékezeted.
Én felrovom; hogy is lehetsz ilyen,
hisz ismerem, s örökre meghatároz.
Azt kívánnám: bárcsak mi, hogy előbb… –
a feltétel mellékhatása káros.
Időben megmondtad, hogy nem szeretsz.
Becsüllek és tisztellek is ezért.
Bár, néha jó volna még játszani,
mozdulatot adni mozdulatért.
Ahogy az ajkadba harapsz, és nézni,
mikor a lábad keresztbe veted,
(hiába, hogy feljegyzi, mégsem érti)
látnom kell. Kevés az emlékezet.
Hazudtam. Mert, ha megszánnál, az volna jó.
Ha bűnt követnék el, csakis miattad.
Ha meggyaláznál és ki is nevetnél –
ha egyszer adtad, mindörökre adtad.
Aki miatt most elveszítelek,
azt még nálad is jobban szeretem.
Ezért bocsáss meg. S csak hogy tudd: nehéz
a barátsággal járó fegyelem.

MOZDULATLANUL. EGYSZERŰEN

Az ő volt, ez meg én vagyok.
Jó lenne, ha ezt nem felejtenéd.
Még mindig hordozod, ki eldobott,
ahogy vizet tart meg a tófenék.
Csak azt látom, hogy megaláztak,
bizalmadat felélték.
Levegőd is elfogy, mégis hiába,
hogy hiányod megértsék.
Én értem és érzem hiányod,
bár tőlem nem kérdezte senki,
hogyan érnék vállhoz, a szájhoz.
Nekem nem derogálna semmi.
De sosem elég nagy a szerelem.
Legfeljebb unalom vagy megszokás;
sok lelakott vágy, kiásott verem –
nézz körbe, megmondhatja más.
Kérlek, hogy tanulj meg mindent elölről.
Nyugodtan hidd el, hogy szeretlek.
Hogy láthassam; négy kemény évetekből
átcsúszol az én emlékezetembe.
Mert itt vagyok, de mozdulatlanul.
Veled, még egyszerűen.
Alkoss meg úgy, ahogy a kéz vonul
egy könnyen megrajzolt betűben.

CSARNOK

Ez szétfeszít: ledöntött arcképcsarnokok,
kik emelkedve mégis újra néznek.
Sok homlok tisztasága körbefog.
Hűs oszlopai a hófödte égnek.
Mert fejcsóválva most az égre állnak,
bennük kegyetlen és erős a tartás –
de már csak állnak, néznek, nem remélnek;
komoly szimmetriájuk súgja: nincs más.
Én nézhetem az oszlop tagjait.
Egyenként állnak, mosoly-kimérten,
s tán zaklatott leszek, ha combjaik
kihullanak a térből: már nem értem.
Látom az arcokat. A már merev,
szilárd testeket márvány-napsütésben
és egyre zártabb, érthetetlenebb,
hogy nem enyém a megkövült szemérem.
De egyre csupaszabb, és egyre holtabb
mind, oxigén-hiányos sorvadás.
És egyre rémültebb, egyre borultabb.
Vihar készül, valami lázadás.
Nekik már jobban fáj, hogy nem vagyok.
(Mint istennők, kik vágytól dühösek.)
Hiány telepszik, növő szánalom.
Az égi szólamok tompák, üresek.
Magas utódai az árvaságnak –
annyian vannak, mégis egyedül.
Jobb itt adózni homok-lepte tájnak.
A lét esőnyi könnyben elmerül.
Ti sírjatok. A hőség itt feloldoz.
Egy puszta-négyszöglet királyi kertem.
Elnézem a sok tartóoszlopot,
s csak most szabad lábam, kezem s a nyelvem.

NEGATÍV

Alig várja hogy felfedett lehessen
de nem fecsérel pillantást
hiába fodra pattan
az ablakok közötti párbeszéd is szebben
mutatkozik mint itt a táj reflektorokban
az emlékezet csak szavakra éhes
hiába nyáladzunk ha vak korok
visszhangja torzultan-beszédes
mint fehér megvadult komondorok
hangok hiánya kéne most fölénk elénk
képek kiégetett megkonduló harangja
(a mozdulatba állított remény-
ből ázik minden szólam most tán hangtalanra)
mert hangtalan de élő nem középen áll
s szimmetriáját kattanásra szabja
lencsébe zárt idő pislog: madár –
több árnyékot köt rá egy mozdulatra
és úgy hajtja el most észrevétlen
tükre az utca nemvárt-képeit
mint egy zilált teremben eldobott szó
mely hallgatóságára fényt terít
egy lélegzetvétel alatt terített
idő majdhogynem megfulladva néz ránk
mert a negatívról leoldott utca szín lett
a képeknek ismerős fonadékán
lent pocsolyák kifordult állapotban
fent egy homályos horizont-vonal
és tükörkép tanul születni csobban
mégis játszik az ég ujjaival
amennyire merev annyira élő –
milyen szabály szerint valószerű a látszat?
kérdésként érthetetlenül hull ránk e dőlő
megmérhetetlenül pontos alázat
a megdermesztett pillanatra éhes
s mivelhogy napestig ott a végzet
a fénytelen szobában ülve kétes
míg összebújik vizsgálgat szemlézget –
kérdéseiben mennyi düh és gondolat
és tétova áhítat keresi nevét –
a véletlenben is csak válogat –
de közben megtalálta mindenét
és most a pillanat itt körbeér
felettünk bennünk mázsás kő lebeg
mert mintha léteznének még a máért
a vissza-nem-fordítható lélegzetek:
a pillanatban benne van hogy értsem
város oldódó rendszereinek
szigorát köti a legszűkebb térben –
hisz úgy igyekszik egy lélegzetért
mindent egy másodpercnyi rendszerért
itt-ott alak és éppenhogy csak árnyak
alásimulva egy könyöknyi tájnak

KERÜLET

Király utca Teret kíván
az autó-szántott járdapart
s jéggel bélelt pocsolya-csillám
villant egy cipőtalpnyi szart
Havak hiányát nyeldesi
egy ábrán lépkedő gyerek
Téli fagyok létét ismertetik
vázlatos északi szelek
Sűrül a város képe mintha
dobok pergése lenne
s tekintetem iránya nyílna
a ház-hiányos végtelenre
Alabástrom-sötét Kezén
a hűvös télszerű rögök
Neonfény-izzású szegélyén
török kifőzde gőzölög
s a felbomlott körútra ér
egy sárga fénycsík-képszelet
Elbomló tél-hiány remény
csurgó húgytócsa fény kerek
kigőzölgés szilánkok ülnek
a futtatott kutyák szemébe
Zongoradallam szűrten ül le
a Liszt Ferenc tér éterére
hol minden mészként omlik el
s horogra tűzött évszakok
meg-megcsörrentik néha még
hogy látszom de már nem vagyok
s kérdésre összepréselődöm
ha bárki zeng néhány szakaszt
Titokteljes utódom inkább
nevetést adna mint panaszt
de elterít ledönt a térről
a forradásos rémület
Nem tudom irányát se hosszát –
a házak tömbje mért remeg?
A lámpák zúgó izzásából
érzem az épülő sötétet
s már hivatali kötelesség
szinte befizetnem mit érzek
Törékeny darabokra kérdez
a reprodukálódott félelem:
ha nincsen tél akkor miért ez? –
itt mégsem egy a tér s jelen
Gyerekként lentről nézve újból
hazugnak érzem a telet
Talán csak készülődik horkol
s az ég csak reflexként nevet

FELOLDÁS

Mint minden normálisnak mondható
ember, a munka után én is általában
már hazafelé venném az irányt.
A kávézóban, ahol dolgozom,
már szinte senki sem ivott,
ült – vagy csinált akármit.
Bár, őszintén bevallom, hogy a képet,
amit minden zárás előtt nekem
hagynak, én élvezettel veszem tudomásul.
A füstgomolyt, mely fönt megáll, leül,
a pult s a szemközt álló székek által
bezárt nyolc-tíz négyzetméternyi térben,
nem is tudom, miért, biztonságként fogom föl.
A semmi és a csönd, a lámpák surrogása
oldja a felgyülemlett légnyomást;
a napnak vége van.
Azonban most G.-t vártam, gondoltam, beszélünk.
Mindkettőnknek feszültséggel teli
időszak volt e néhány
nap. Gondoltam, talán veszünk
egy-két üveg bort,
feloldjuk a feloldhatatlant.
(Mi is, mint minden józan észlény,
efféle segédeszközök
alárendeltjei vagyunk.)
Így is lett, nem csalódtam.
Tudom, milyen egyívású gondolkodás az,
mikor egy helyre érkezünk meg, úgyis,
hogy hetek óta nem beszéltünk.
Rum lett belőle. Az elmúlt hetek
slágere – s méghozzá Kalóz.
(A rumnak nem-nevezhető matróz-ital.)
Csodálatosan undorító,
mint az olaj, barna és égető,
emészthetetlensége rángatózáshoz vezet.
Ez az égető rángatózás, s a fenti oldódó szürkeség –
összefogódzva álltunk a Petőfi hídnál.
Hatalmas körbe bokrok,
húgytócsák, dobozok, esetleg emberek;
a közeli szórakozóhely
már végleg-szenderültjei.
Szokványos nyári éjszakának indult –
azonnal ez jutott eszembe.
Hasonló érzés, más körülmény.
Egy kis domb húzódott az út
mellett, és ott is végig bokrok és
kis cserjék zárták a teret,
alattuk pamlagok, szemét
és szétszórt lim-lomok között néhány alak
(hajléktalan falu).
Egymást megtámasztva beszéltünk,
a rumból már alig maradt.
Csak akkor eszméltünk, mikor egy
hajléktalan állt G. jobboldalán.
Nem hazudok, egy törpe volt,
úgy, mintha egy meséből lépett volna ki;
kegyetlen csúnya – ember?
És a legszörnyűbb az egészben:
ez a kérdés meg kell fogalmazódjon,
így kell meglátnom másokat –
a gyomrom még inkább gomolygott.
Mosolyra billent
a szája,
s aztán rozsdás motorhangok feloldva
valami, hát, nem is tudom… Slájmos, híg bugyborékolásban.
„A kisleány pisilni készül!” –
„Mi van?” – kérdeztem értetlenül,
feltehetőleg hunyorogva.
„Ott, az a kisleány pisilni készül!” – Ez a mondat
persze először nem jutott el
a tudatunkig, csak mikor már
kezét emelve húzta föl tekintetünket,
gurítva át a bokrok által
kerített körbe.
S valóban, ott egy lány botorkált,
de nem láttunk semmit,
ami az említett tevékenységnek bármiféle
jelét mutatta volna.
Aztán mégis, megállt.
S egész kecses mozgással – körbenézve –,
lefelé irányuló mozdulással egybekötve,
a nadrágját letolta;
(G. eddig vállamon nyugvó keze
egész erős szorításba meredt).
Hunyorgó szemmel ittuk
a másfél-másodpercnyi süllyedés
két domborulatát,
ahogy a lábkitárástól feszülnek,
majd újra összehúzódnak a lassú ernyedéstől
és a hideg észlelése okozta csordulástól.
Oldódás;
mindenki számára tökéletes,
megismételhetetlen pillanat, s ahogy
föláll, a visszajátszás dupla borzongással éget.
Két szempillantás közt láttuk eltűnni végleg.
ÁLLAPOTOK

(1.)

ignominia

Csak három év. Csupán csak három év.
Egy filmen nézem vissza az egészet;
koszos, szemcsés, ellentmondástól ég
a múlt. És személyem is hevenyészett.
Sosem hittem, hogy elfelejtem,
amire most újra ráébredek.
Megélek. Megfogalmazok. Felejtek –
mint kézfogás közben hallott nevet.
Az április most mégis tiszta emlék;
felismeréstől oldódnak a szemcsék,
akár szeretkezés után kívánt
ölelkezés vagy nem-lét.
Mintha újság közölne minden apró
részletet, érdeklődésem feszült.
A magyarázkodástól mentes élet,
amit a tisztánlátás képessége küld.
Csak visszamenni oda, ahol egyszer
megaláztak, és félretenni érvet.
A másikat, csak őt, magát figyelni.
Pusztán a helyzet tisztasága éltet.
Azonban egyértelmű, mi következik.
Csak az fáj, hogy most már nem szólhatok.
Ebben az összehasonlító módban
látni látok. Nem változtathatok.
Ahogy azon se változtathatok,
hogy végül mindig magamról beszélek.
Most is látnivaló az állapot;
a szándék megvolt, mégis hova érek:
„A másikat, csak őt, magát figyelni”
elmaradt, mert elmaradtunk mi ketten.
Node a megaláztatás állapotát
legalább értem, és birtokba vettem.

(2.)

mors voluntaria

Az, hogy bevette, az még semmi sem volt.
A kötelesség és a kényszer közötti
ingadozás volt a valódi próba.
Hogy „tartozunk magunknak”, és
hogy „némiképpen gyűlölünk”
(pillanatnyilag) – ilyenkor elég.
A makacsság, a kellő indulat,
hogy „bármi áron ártsunk” érthető,
és az értelem feloldódva percnyi
indulattá sűrül, egyre nő.
Az elhatározás, a félelem
két egyenértékű készségre bomlik,
akár egy szimpla hiúsági kérdés;
mivel másként már nem lehet: Ma, pont itt.
Aztán a kételyek. Hogy szabadulni mégis.
Rémület, hogy hülyeség az egész.
Mikor pár másodpercben érlelődik,
hogy ismeretlen területre érsz.
De ez itt mégsem az, amire vártál,
hisz elvezetnek, akár egy rabot.
S a sziréna annyira nem zavar, mint
az elhomályosított ablakok.
A kórteremben nyitott redőnyökkel álmodsz,
és nyugodt vagy, akár képzeletedben.
Sókkal dúsítják véredet, miközben
az orvos kérdez; válaszolsz: Igen. Nem.
Majd visszavezetnek, lefekszel, és
egy mozdulat nélkül a csöndre vársz.
Szűrődő fény, sötétség váltja egymást –
meg amit félelmedben megtalálsz.
S utána pislogás, szégyen marad.
Zárójelentés. A kartonozó –
hol ingoványos területre állsz.
Sápadt vagy, mint egy első bálozó.
Az otthon melege most hidegebb,
ahol egy pillantással megaláznak.
S így azért mégis inkább harcnak érzem,
mint elsősorban puszta lázadásnak.

(3.)

indignatio

Az rossz volna, ha csendben kéne ülni.
Ha minden terv vagy indulat
csupán beszűkült hunyorgás maradna.
Az egyedüllét nem kívánt, de megszokott
vedlése, korrodálódott malasztja
azonban összeszorít legbelül.
S baráti társaságban is szavak
kényszere, mi árnyékként rád vetül.
Merthogy csak magyarázkodni ne kelljen.
A kényszer szimplán indulatra ébreszt,
ahogy az emléktöredékek újra,
már szinte terrort indítva érnek
utol.
Szemed okádja vissza minden éved,
szavakká rogyva, pár érthető érvre
omlasz, s a felnagyítás nem segít
a nagyon is baráti figyelemnek.
Az újra felidézett múlt pedig
káprázat nélkül illik be jelennek.
Az asztal kínos társasága rémiszt.
Vagy te magad vagy kínos? – nem tudod.
Ülsz. Gomolyogsz, tévelyegsz. Mégis
magabiztos arc csak neked jutott.
És tiszta sor: a megnyugvás nem ünnep.
Csak minden visszaáll a régi rendbe.
Egy hajnalban téblábolsz egyedül, mert
nincsen, aki helyetted hazamenne.

(4.)

excusatio

A rostán átjutni mindig nehéz.
Ott felrémlik valami emlék;
a legközelebbi, s legtávolabbi
eggyé adódik, összenő, –
bár a történetbe a hézagot
egy teljesen más tudatállapot
illeszti be, egységgé formálva teret, időt –
a rekonstruálás mégis hamis.
Ahogy felfoszlanak a részletek,
bizonytalanság vesz rajtad erőt,
hogy mégis az elismerés
az egyetlen kiút.
A bűntudatkeltést hamisnak érzed.
S vele együtt a légüres teret is.
De a helyzet, saját hibádból, így is,
a rajtad tornyosuló vádak éber
szigorától (s hogy felidézni nem),
kínpadra ültet néhány perc alatt.
S hogy visszaszólni sem lehet – nyilvánvaló.
A hallgatás az egyetlen kiút.
Egy olyan alkalom tárul eléd,
ahol a szégyen és önuralom
kioltja egymást; s maradsz egyedül,
meghúzódva. Az ítéletre várva,
mely feltehetőleg benned előbb
fogan meg, mint bennük, akik
még élvezkednek rajtad egy kicsit.

(5.)

morbus insanabilis

Gyanakvásod megalapozott.
Már nemcsak azok alapján mozogsz;
érzed is mozgásod törvényeit.
Egy otthon hagyott fontos tárgy bocsánatát
várnád el, ha lehetne,
mert nem volt hozzád hű, aki csak égsz,
és elmorzsolódsz a sematikus
lüktetésben.
A rosszullét hamar, következetlen
érkezik. (Tűrés, tülekedés a tömegben.)
A szokások már el-elmaradoznak,
hisz az érvek felsorakoztak ellened;
s mintha az összes mozdulatra tested
kényszerű bűnbánttal telne meg.
A cselekvés visszavált gondolatra:
az automatizmus inkább –
ami eddig olyan természetes volt –,
először elgondolkodásra késztet;
bizalmatlanságod magad felé.
Ha kockázatot rejt egy mozdulat,
éveken át csak töredék leszel.
S ha számon kéred is magadtól (bárkitől),
a nyomorúság akkor is marad.
Talán eljön, hogy újra élj.
Önállóan és szervezetten.
Remélve, ébredő nosztalgiád
számára mindez megnevezhetetlen.

(6.)

solitudo

Emlékszem, vigasztalni próbált,
hogy nem úgy van, hogy ne féljek.
Következtetéseim nem egyenlők
még semmivel. Csak érzések, nem érvek.
Egy pillanatra minden kiderült;
s rövid gondolkodás után
rádöbbentem, hogy önként vállalom,
sőt, akarom, talán csak bűntudatból,
(néha netán kényszercselekvés),
hogy egyedül legyek.
És egyszer csak megtiltottam magamnak
azokat az egyszerű napokat.
Az enyhe megnyugvást vagy a nyugalmat.
És nyomban elvesztettem a találkozás
örömét. Az arcokat. (A bizalmad.)
Kétségtelen, önállóságra leltem.
Nem zaboláztak más szokásai,
hivalkodó rendje más otthonoknak.
Tetszett, hogy semmit sem ajánlhatok föl,
s ha elveszek, az is esetleges.
A pusztulás természetes kora
volt ez, mikor az ember inkább tényező
(akarnok), mintsem elviselhető.
De aztán ott van az a pont, ahol
már nem kellek. Ahonnan nincs kiút.
Ahol az emlékezés csak teher.
Mikortól téged őszintén nem izgat az,
hogy csak egy mozdulatot mért vállaltam el.
Hamar láttad, hogy megfékezni nem tudsz.
Én is láttam, hogy én sem magamat.
Nyugodt szívvel szóltam, mozdultam arrébb.
Hisz többet nem mondtad, hogy nem szabad.
Sosem hittem volna, hogy benned eljön
a közöny teljes, tompa tisztasága.
Hiába is rekonstruálom ismét:
a szabadságot nincs, ki megbocsássa.

(7.)

inanitas

Egyedül ülök itt már napok óta,
s tulajdonképpen semmit sem csinálok.
Szomorúnak lennem nincsen miért;
néhány tárgyat rakosgatok ide-oda.
Mindennap, minden egyes alkalommal
teljes kudarcba fullad indulásom.
Talán ha éreznék valami fontosat;
igényelném, hogy bárki lásson –
de még az sem zavar, hogy nincs mit enni.
Maga az éhség sem zavar.
Kedvetlenségem, tompaságom
esetlenebb, mint bármi utcazaj.
Praktikusan élek. Akárki megcsodálhat.
És mentegetőzni nincsen okom.
Lépésről lépésre csak körbejárok
egy tervszerű, bejárható úton.
Bevezetés ez, némi felfutás.
Egy élőlény egyszerű hallgatása.
Hiszen nem engedhetem meg magamnak,
hogy rászabadítsam magam a külvilágra.

(8.)

existentia

Azt mondják, mindig a legkisebb állapotba,
a legszűkebb állásba zárna,
ha otthonra találna. S mintha
néha egész megközelítené
ezt a szinte mozdulatlan egyenletest.
A tény, hogy nagyjából a kezdeteknél
nem választjhatja meg; akar-e vagy nem,
hogy menni, vagy maradni úgy,
valami bizalmat feltételez,
esetleg ráhagyatkozást.
De mindenképpen egy felsőbb erőt
láthat akárki a dolog mögött.
És az az igazság, hogy haragudni
is lehet nem kívánt eset miatt –
maximum értelmetlen az egész.
El kell tűrni az állandó beszédet.
A mozdulatok nem kívánt irányát,
és legfőképp a pillantásokat –
s ez így korlátozottságot jelez.
Olyan egyedül van mellettetek,
ahogy ébred, ahogy előtör, és
ahogy fölenged, mint a szenvedés,
mely elbizonytalanít orvost, beteget.
De az talán a lényeg, hogy fölenged.
Önállóságra tör. Időt, teret igényel.
Másként a pusztulékony testeket
más testek mozdulatlansága mentené meg
az élettől.

EGY HÉT SZIMPTÓMÁI

hétfő

Fölébredsz. És rádöbbensz, hogy kevés
a baj veled. De tenni mégse tudsz
a tehetetlenség ellen. Akár
egy jól nevelt gyerek, inget veszel.
Vársz. A dicséretre, mely nem jön el.
Fölébredsz. És rádöbbensz, hogy kevés
a baj veled. Nem tettél semmi mást,
csak felszolgáltad önmagad. De jól
még senki sem lakott belőled. És
lassan olyan tiszta vagy, hogy nem is
látnak. Pedig szeretnél látszani.
Nem akkor reccsensz meg, mikor szemedbe mondják.
A benned érlelődő űr segít
mindennap mozdulattá bontani
merev, kivégezetthez hasonlatos
lényed. És senki sem látja, mikor
zokognod kéne. És te nem tudsz.
Fölébredsz. És rádöbbensz, hogy kevés
a baj veled. Már csak vakkansz, nem is szólsz.
Gyenge vagy az eddigi hallgatástól –
figyelmed átsiklik már mindenen.
Fölébredsz. És egy pillanatra érzed
csak, hogy te vagy a legunalmasabb
ember a földön.

kedd

Itt van az első éjszaka. A nap
kíméletlenül eltelt nélküled.
Rádöbbensz, hogy már visszahozhatatlan
a rossz is. Nem sokat beszélsz magadban,
mióta magad előtt is szégyelled önmagad.
Az árnyak változásán tépelődsz,
mert sajnálod a fehér falakat.
Addig fekszel, amíg a nappal
igazán komolyan nem vehető.

szerda

Már csak a számok. Csak ezek maradtak.
A hét közepe ez – és még csak az sem.
A november esetlenül
helyezkedik, ahogy
lassan rátekintesz a kertre, lenn.
Majd összeszámolod a perceket,
az órákat, a napokat. Az életed.
Véget nem érő visszhangban
hallod, hogy minden egyre értelmetlenebb.

csütörtök

Először lépsz ki. És óvod magad.
Minden mozdulat (bármi) támadás.
Az útvonal: csak következtetés.
Mintha egy elmúlt életből lehetne
összeszedni a nyomokat. De mégsem.
Ha kérdezel; már tudják: gyenge vagy.
Ezért leginkább csak mormolgatod
a jól bevett, ismert kliséket.
A tapasztalat azt mutatja, hogy
semmit sem lehetséges tetten érned.

péntek

A választóvonal ez, valami
határ. A küzdelem előtt, után.
Itt már nemcsak a megismerhetőre,
a cselekvésre is rákérdezel.
Olyan nap ez, mikor minden talán.
Valaminek vége, de semminek
sem biztos kezdete. A hátralévő:
elérhetetlennek tűnik egész nap.
Az elmúlt négy már letisztult egész.
Négy nincs. Nem elég mélyek szakadéknak.

szombat

Számodra mindig színek a napok,
szürkének nevezve a szombatot.
A tehetetlenség mosolyra indít.
Zsibbadsz a nyelvi megpróbáltatások
esetlen kényszerétől.
Lehetne így, lehetne úgy – de mégsem.
És egyetlen szokásod,
hogy elzárod magad mindenkitől.
Nem mintha ott nem kéne tán beszélni,
csak úgy következmény nélkül üvölthetsz.

vasárnap

Ebben a lepergésben újraéledsz.
Valami bizakodás vesz erőt
egy érzékeden, de semmi köze
az emlékezetedhez. Inkább
megérzés ez, mintsem hogy akarat.
Fárasztó. Csak szervezeted igényli
a napfényt, amely éppolyan hideg,
akár az éppen most visszaderengő
fehér falak.
Két szemed holtjátéka megzavar.
Felötlenek a nem kívánt napok.
Összeszorult fogakkal alszol el,
magára hagyva a vasárnapot.

IDEGENBEN

RETÚR

Magamtól ébredtem fél hat körül.
A Keletiből indult a vonat.
Üres terek, zakatolás. A gyűrt
ingujjak látványa semmit sem ad.
Száznyolcvan percnyi tiszta unalom.
Gödöllő, Miskolc, Hidasnémeti.
Mindenki rajta még az altatón,
minthogyha nem pihenték volna ki
a tegnapot. Lecsukódó szemek
adagolnak látszólagos nyugalmat.
Egy srác a földre köp. Dúdol. Zene.
(Csak valami törmeléke a dalnak.)
Egy ötvenes férfi újságot olvas,
szitkozódik. Az ország helyzete
tanácstalan, mint a kérdése: „Mondja,
családot, vagy szeretőt tartsak-e?”
Talán ha azt mondhatnám: Mind a kettőt.
– ez tűnne logikusnak, azt hiszem.
Választ keresni mégis egyre meddőbb,
hisz azt súgja; „Ön úgysem érti. Nem.”
Kassára érve már látom a Dómot.
Előtte várlak – és te érkezel.
Sosem szólsz, így nagyon nehéz a mód, hogy
feloldódjak, ha mégis kérdezel.
Látom, nem hiszed el, hogy itt vagyok –
lassan eltömi szádat az öröm.
A reggel megvizsgált nyomor adott
erőt ahhoz, hogy nemcsak a közöny
létezhet. S bár itt vagy, így is hiányzol.
Látom, ahogy megfogtak és tereltek,
és érthetetlen az, hogy más, egyéb volt,
akivel próbáltátok a szerelmet.
Csak huszonnégy órát maradhatok.
Egy éjszaka. Kétszer együtt eszünk.
Nem alszol. Álmod is halogatod.
Épp menstruálsz – így nem szeretkezünk.
Kilencnegyvenhét. Még látom a Dómot.
Láttam egy arcot, és egy életet.
Felriadok. S megdöbbentő dolog, hogy
délután Budapesten ébredek.

VÁROS, NÉLKÜLED

Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán félkettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl)
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.

VAKSÁG

Egy hétig egy sötét szobába zárva.
„Ezt is ki kell próbálni egyszer.” –
mondod, és magabiztos mosolyod már
akkor egyet jelent a félelemmel.
Végre sikerült kizárni a nappalt.
(Amikor ébredünk, az is csak éjjel.)
Életterünk mindinkább szűkre szabva –
s az ablakok nem nyithatók ki kézzel.
Az első órák izgalommal telnek.
A szemhéjunk csukva, így fel se tűnik,
hogy kettészakít minket a sötétség,
majd újra összekötve gyűlik
körénk. S először csak az ösztönök;
ha nyitva a szem, vagy ha csukva, mindegy.
A színek megszűnnek – nincs róluk emlék.
És egy idő után a kint vagy bent, az mind egy.
Az éjszaka egyre lassabb, kimértebb.
Aludnál, de mellettem nem lehet.
A sötét tudatossá válik. És már
harmadnap nem találod a kezed.
Kaparászol, de csak engem találsz.
Semmi biztos, semmi megfogható.
Sötéthez nyúlsz, hogyha engem ölelsz.
Páros magányunk nem oldja a szó.
Csütörtökön egy szó se hangzik el.
(Nem is emlékszem, mozdultál-e aznap.)
Emlékszem, hogy az ágy tövében ültem,
mikor először kimondtad, hogy vak vagy.
Csak azt sejtem, hogy péntek volt, sötét.
(A vakságban a napok egybefolynak.)
S csak annyit szóltam, hogy „három, azaz…
végtelen éj, mire eljön a holnap.”
Akkor volt az utolsó alkalom,
hogy el tudtam jutni hozzád, közel,
mert a folyamatos sötét teret
nyit, mely az érzékeket törli el.
Vakságunk egymás próbájának indult.
Hétfő reggel aztán egyszerre láttam,
ahogy botorkálsz a fénnyel teli,
hófehérre mázolt előszobában.

SZERDA. HAJNAL

Az alakot néztem ott a sarokban –
vonaglott és hörgött a padlózaton.
Fél egy. Még sokan voltak a helyen.
Tunyán kezdődő szerda hajnalom.
„El fognak hagyni” – súgta valaki.
(Vagy én gondoltam ezt? – az is lehet.)
A délután jutott eszembe néha:
hogy nem mondtam, hogy megszerettelek.
Újra az alakot néztem, miközben
több százan táncoltak, ittak, nevettek.
Egy tépett rongy, egy húsdarab a földre
vetve, a már jóllakott vérebeknek.
És akkor is ott feküdt még, mikor
zártunk, mostuk és sikáltuk a pultot.
Aztán, ahogy végiggondoltam; ezren
láthatták, összesen, feküdve úgy, hogy
ő még csak meg se moccant, rá se léptek –
egészen biztos, hogy észre se vették.
És mire észbe kaptam, hogy segítsek,
már este volt, nem ülhettem le melléd.
Az alakot néztem ott a sarokban,
s közben neked mondtam, hogy „Nem lehet!” –
magam mégis legjobban a saját
nyomorúságommal érintve meg.
Nem tudtam nem mondani azt, amit
kimondtam – magamnak nem árthatok.
Majd kettőtökből alázat szivárgott,
tönkretéve az önsajnálatot.
Aztán egyszer csak eltűnt. Te se voltál.
Egyedül mosom, sikálom a pultot.
El kéne felejtenem önmagam,
hogy őszintének hazudjam a dolgot.

DÉLUTÁN

Két kisgyermekkel utazott magában
s azonnal feltűnt, alig bír velük.
Egy rész szeretet, nagyobb rész merevség
dorombolt körülöttük mindenütt.
A tömeg egyre zavartabban nézte;
az egyik hallgat, másik nyavalyog.
A megvetés csupasz szemükbe mérte,
ha ők sújtanának, lenne a legnagyobb.
És az anya sem sokat tétovázott.
Arcára kapott a nagyobb gyerek
feltehetőleg már mindennapos
pofont, mitől nem tudta, sír vagy még nevet.
A szája, ahogy össze-összerándult,
tán valami sírással küszködött
úgy, hogy valószínűleg tudta, ráhull-
tak a rendíthetetlen ösztönök.
Egyre összébb húzódott a csoport.
Zavartan nézték, könyörtelenül,
hogy a megvert gyermekből egy komoly
s tán érthetetlen kérdés felmerül.
Szemében merő izgalommal mondta:
„Ha ő sír, miért engem versz, anya?”
S azóta sem értem, hogy éledt újra
kezében a lendület fonala.

AHOGY MOST MONDOD

Egyszerre felfogni nem is lehet.
Úgy csap rám, hogy közben el is rabol
minden érzést, kételyt támaszt, kezet
tördel s a környezet egy pontba forr.
Az én gyerekem is lehetett volna,
akit végleg kikapartak belőled.
Előttem a pillanat, mikor arcod
már félálomban, visszalépne – s dől meg.
Ahogy lassan átcsúszol és zuhansz;
egy ismeretlen élet képei –
érzed, mindennél fontosabb, ha van,
míg benned lüktet, játszik, felnyerít.
Az altató azonban dolgozik.
Néhány perccel később egyedül ébredsz.
A megnyugvás és biztonság nem old fel –
itt a leghaszontalanabb remény ez.
Az én gyerekem is lehetett volna –
csak ez jut eszembe, ahogy most mondod.
Az elsőnek, mert én vagyok az első,
ki megtudja – szerinted: „Ezt a gondot.”
Méltó cinkost talált benned családja,
kiket szégyen nem érhet, jól tudom.
És nagy víkend lesz, hiszen ez az átok
egy meg sem lévő emlék félúton.

IDEGENBEN

Halálhírem elbizonytalanít.
Vagy lehetősége a számadásnak.
Úgy ébredsz, minden mozzanat vakít
és benned tegnap eltelt már a másnap.
Bizonytalanságod legyen vigasz.
A más tájaktól való félelem.
Csak tudd, az egyedüllét itt igaz.
Már rég lemondtak rólad; „Érte nem!”
A város elhagyása is csak kényszer.
Mozdulsz, feltartóztathatatlanul.
S talán a „jobb lesz úgy” naiv reménye –
leendő egyszerűség ejt rabul.
Már készülsz. Végleg elhagyni a várost.
Idegenben tested példázza léted,
s természetes, csekély igényed záros
időn belül elhagyni minden emléket.
Kiirtani magadból minden képet –
ott idegenben ezt várod; hogy árva
minden rád boruló ütem, s a léptek
rendszerének nincs monotóniája.
De nem látsz mást, csak azt, hogy minden emlék.
A beszűkült táj a szemedbe ásít.
És mindenhol ugyanaz a jelenlét;
a város csak jön-jön. Ott van a másik.

APPENDIX

GYULLADÁS
„Normális élet, normális halál –
ez nem mond semmit, a normális élet is
beteg halálhoz vezet. Különben sincs köze
egészséghez és betegséghez a halálnak,
csak felhasználja őket céljaira.
Hogy érti ezt: a halálnak nincs köze a betegséghez?
Így értem: sokan megbetegednek, de életben maradnak.” (Gottfried Benn)
(Egyénisége nem lehet) A két említett gyógyszer sokízületi, illetve egyéb más ízületi gyulladások kezelésére szolgál – mellékhatásként a bélrendszerre gyakorolnak hatást.
„Semmi sem kelt erősebb bűntudatot, mint ha egy betegségnek jelentést tulajdonítunk.” (Susan Sontag)
(Kontraszt) A vékonybél Crohn-betegség kiterjedésének és súlyosságának megítélésére az enteroclyis (selectiv enterographia) érzékeny vizsgálóeljárás. Az ehhez használatos kontrasztanyag a röntgenképen kirajzolja a vastagbelet és a végbelet tizenkét órával a megetetése után. (lásd: orvosi segédeszközök)
(Amit várni lehet) „régebben az emberek közelében maradtam, magányomnak csak a felszínén, s el voltam szánva rá, hogy vész és riadó esetén közébük menekülök: eddig, lényegében véve, amatőr voltam.” (Antoine Roquentin)
(Rajzás)
Csak mondani, de tenni nem.
Ez megdöbbentő állapot,
hogy végül is a test kívánja meg
a legnagyobb alázatot.
(A betegség miatt elvesztette a munkát) Az, hogy kineveltük, ebben az esetben nagyon is jelentőségteljes; kár lenne lemondani egy ilyen hosszú és intenzív sikerről.
(Aktív kórterem)
unnak a gyomorfájós nappalok
hol támolygó mozgás menedékem
talán nem is vagyok csupán a megszokás
öblíti arcom melegével
így egyre tehetetlenebbül
húzódom bármihez közel
és tarkóm zsibbad ahogy elmerül
gondolataimban a semmivel
kívülről látom fölkelek
már reggel izzadozva fázom
és kényszeredetten törölgetem
mindenem hogy tisztának látsszon
(Újra péntek) „A helyiségben endoscopos vizsgálat folyik. Kérjük, ne kopogjanak!”

ÍGY NYERSZ

„Mert a szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről.” (Milan Kundera)

A LÁGY RÉSZ
(Akkord)
„Nem oly nagy bár házam Isten előtt,
mégis örök szövetségre lépett velem,
s az szilárd és biztos teljesen,
mert mindabból, ami üdvösségem,
s mindabból, ami kívánságom,
semmi sincs, ami meg ne valósuljon.”
(Sámuel 23. 5.)
(Figyelem) „A leírás gyakran olyasmivel ruházza fel tárgyát, olyasmit tuljadonít neki, ami a valóságban nincs meg rajta.” (Robert Gilman)
(Pórus és ideg) „Lénye fokozhatatlanul törékenynek tetszett, mintha annyi anyagból készült volna csupán, amennyi egy tiszta leheletben van.” (Krasznahorkai László)
(Mindegy is) „Si fallor, sum” (Augustinus)
(Tiszta emlék) –
(Mozdulatlanul. Egyszerűen) –
(Csarnok) Értelmetlen volna neveket felsorolni, pedig pont a nevek működnek még – bizonyos arcokat képtelenség felidézni.

NEGATÍV
Eredetileg Mohai Balázs fényképeihez készült vázlatok, így neki ajánlanám. Természetesen csak kiegészítésül szolgálnak; inkább csak felidéznek, mintsem újraalkotnak. (Emlékeznünk kell Jásdra.)
(Kerület) „túl sok az érzés, emlék, / elsuhanó test, / s az eltűnés, tűnődés / visszaviláglik / az agyban” (Kovács András Ferenc)
(Feloldás) Egy 2006. augusztus végi hajnal emlékének, ami azóta is feldolgozás alatt áll.

ÁLLAPOTOK
1. Megaláztatás (latin)
2. öngyilkosság
(„Igazságtalan dolog rablásból élni, ellenben a legszebb rablott halállal meghalni.” (Seneca)
3. felháborodás, harag
4. magyarázkodás
5. hosszadalmas betegség
6. elhagyatottság
7. üresség
8. létezés
„Bizony mondom, testvéreim, a teremtés játékához kell a szent igenlés: saját akaratát akarja hát a szellem, saját világát nyeri el a világvesztett.” (Zarathustra)

EGY HÉT SZIMPTÓMÁI

Csak azt láttad, hogy esznek, esznek.
A testüket tömik, zabálnak.
És szájuk mosollyal lefestve
nyújtózik hallgatásba.
Hideg van. Sehol egy jó test.
Csak tépelődés, két ünnep között.
Talán ideje, hogy levesd,
kik rád akaszkodtak. Töröld
már le a világot magadról.
A párnád alá gyűrd az éveket.
Hisz három nap után tudod jól,
hogy meggyűlölted mindened.

IDEGENBEN

(Retúr) Király Krisztináért

(Város, nélküled) „Hiszen amikor az időnket adjuk valakinek – amennyiben minden, amit adunk, az időben van, és mi minden időnket odaadjuk –, akkor mindent odaadunk, odaadjuk az egészet.” (Jacques Derrida)
(Vakság) „Elmúlik, meglátja, elmúlik, néha idegi alapon van” (José Saramago)
(Szerda. Hajnal) „Milliók halálát csak akkor értem ha te sírsz föl” (Louis Aragon)
(Délután) „mert élni általában annyi, mint veszélyben lenni.” (F. W. Nietzsche)
(Ahogy most mondod)
„Hang hallatszik Rámában,
nagy sírás és jajgatás:
Ráchel siratja fiait,
és nem akar vigasztalódni,
mert nincsenek többé.” (Jeremiás 31. 15.)
(Idegenben) Vermont államba küldeném – érti, aki érti.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.