Állapotok – negyvenöt töredék

„Aligha létezik ma sok olyan magyar költő, aki ennyire elvont, fogalmi szókinccsel, mégis kézzelfogható, húsba, sőt lélekbe vágó pontossággal képes rögzíteni környezet és belső világ konfliktusait. De ami ennél is meglepőbb: Szöllősi Mátyás verseiben olykor a belső világ is rideg környezetként mutatkozik, vagy épphogy a látszatra ellenséges környezet válik belső történéssé. Kedveli a pontos, gazdaságos kifejezésmódot: talán épp ezért szinte ijesztő szemléletességgel mutatja fel a nyelv eredendő kegyetlenségét. Könyve egyetlen folyammá összeálló gondolat- és tudatregény – egészen rendkívüli, hasonlíthatatlan versnyelven” (Csehy Zoltán)

első könyv

(1.)

ignominia

Csak három év. Csupán csak három év.
Egy filmen nézem vissza az egészet;
koszos, szemcsés, ellentmondástól ég
a múlt. És személyem is hevenyészett.
Sosem hittem, hogy elfelejtem,
amire most újra ráébredek.
Megélek. Megfogalmazok. Felejtek –
mint kézfogás közben hallott nevet.

Az április most mégis tiszta emlék;
felismeréstől oldódnak a szemcsék,
akár szeretkezés után kívánt
ölelkezés vagy nem-lét.
Mintha újság közölne minden apró
részletet, érdeklődésem feszült.
A magyarázkodástól mentes élet,
melyet a tisztánlátás képessége küld.
Csak visszamenni oda, ahol egyszer
megaláztak, és félretenni érvet.
A másikat, csak őt, magát figyelni –
pusztán a helyzet tisztasága éltet.

Azonban egyértelmű, mi következik.
Csak az fáj, hogy most már nem szólhatok.
Ebben az összehasonlító módban
látni látok, nem változtathatok,
ahogy azon se,
hogy végül mindig magamról beszélek.
Most is látnivaló az állapot,
a szándék megvolt, mégis hova érek:
„A másikat, csak őt, magát figyelni”
elmaradt, mert elmaradtunk mi ketten –
ámde a megaláztatás állapotát
legalább értem, és birtokba vettem.

(2.)

morbus insanabilis

Gyanakvásod megalapozott.
Már nemcsak azok alapján mozogsz;
érzed is mozgásod törvényeit.
Egy otthon hagyott fontos tárgy bocsánatát
várnád el, ha lehetne,
mert nem volt hozzád hű, aki csak égsz,
és elmorzsolódsz a sematikus
lüktetésben.

A rosszullét hamar, következetlen
érkezik. (Tűrés, tülekedés a tömegben.)
A szokások már el-elmaradoznak,
hisz az érvek felsorakoztak ellened,
s mintha az összes mozdulatra tested
kényszerű bűnbánattal telne meg.
A cselekvés visszavált gondolatra.
Az automatizmus inkább –
ami eddig olyan természetes volt –
először elgondolkodásra késztet;
bizalmatlanságod magad felé.

Ha kockázatot rejt egy mozdulat,
éveken át csak töredék leszel –
s ha számon kéred is magadtól (bárkitől),
a nyomorúság akkor is marad.
Talán eljön, hogy újra élj,
önállóan és szervezetten.
Remélve, ébredő nosztalgiád
számára mindez megnevezhetetlen.

(3.)

mors voluntaria

Az, hogy bevette, az még semmi sem volt.

A kötelesség és a kényszer közötti
ingadozás volt a valódi próba.
Hogy tartozunk magunknak, és
hogy némiképpen gyűlölünk
(pillanatnyilag) – ilyenkor elég.
A makacsság, a kellő indulat,
hogy bármi áron ártsunk, érthető,
és az értelem feloldódva percnyi
indulattá sűrül, egyre nő.
Az elhatározás, a félelem
két egyenértékű készségre bomlik,
s talán csak nyamvadt hiúsági kérdés –
mivel másként már nem lehet: Ma, pont itt.

Aztán a kételyek. Hogy szabadulni mégis.
Rémület, hogy hülyeség az egész.
Mikor pár másodpercben érlelődik,
hogy ismeretlen területre érsz.
De ez itt mégsem az, amire vártál,
hisz elvezetnek, akár egy rabot,
s a sziréna annyira nem zavar, mint
az elhomályosított ablakok.

A kórteremben nyitott redőnyökkel álmodsz,
és nyugodt vagy, akár képzeletedben.
Sókkal dúsítják véredet, miközben
az orvos kérdez; válaszolsz: Igen. Nem.
Majd visszavezetnek, lefekszel és
egy mozdulat nélkül a csöndre vársz.
Szűrődő fény, sötétség váltja egymást –
meg amit félelmedben megtalálsz.
Utána csakis pislogás, szégyen marad.
Zárójelentés. A kartonozó –
hol ingoványos területre állsz.
Sápadt vagy, mint egy elsőbálozó.

Az otthon melege most ridegebb,
ahol egy pillantással megaláznak,
s így azért mégis inkább harcnak érzem,
mint elsősorban szimpla lázadásnak.

(4.)

excusatio

A rostán átjutni mindig nehéz.
Ott felrémlik egynéhány emlék;
a legközelebbi s legtávolabbi
eggyé adódik, összenő –
bár a történetbe a hézagot
egy teljesen más tudatállapot
illeszti be, egységgé formálva teret, időt –,
a rekonstruálás mégis hamis.

Ahogy felfoszlanak a részletek,
bizonytalanság vesz rajtad erőt,
hogy mégis az elismerés
az egyetlen kiút.

A bűntudatkeltést hamisnak érzed.
És vele együtt a légüres teret is.

De a helyzet, saját hibádból, így is,
a rajtad tornyosuló vádak éber
szigorától (s hogy felidézni nem),
kínpadra ültet néhány perc alatt –
s hogy visszaszólni sem lehet, nyilvánvaló.
A hallgatás az egyetlen kiút.
Egy olyan alkalom tárul eléd,
ahol a szégyen és önuralom
kioltja egymást, s maradsz egyedül,
meghúzódva.
Az ítéletre várva,
mely feltehetőleg benned előbb
fogan meg, mint bennük, akik
még élvezkednek rajtad egy kicsit.

(5.)

indignatio

Az rossz volna, ha csendben kéne ülni.
Ha minden terv vagy indulat
csupán beszűkült hunyorgás maradna.

Az egyedüllét nem kívánt, de megszokott
vedlése, korrodálódott malasztja
azonban összeszorít legbelül, és
baráti társaságban is szavak
kényszere, mi árnyékként rád vetül.
Merthogy csak magyarázkodni ne kelljen.
A kényszer szimplán indulatra ébreszt,
ahogy az emléktöredékek újra,
már szinte terrort indítva érnek
utol.

Szemed okádja vissza minden éved,
szavakká rogyva, pár érthető érvre
omlasz s a felnagyítás nem segít
a nagyon is baráti figyelemnek.
Az újra-felidézett múlt pedig
káprázat nélkül illik be jelennek.
Az asztal kínos társasága rémiszt.
Vagy te magad vagy kínos? – nem tudod.
Ülsz. Gomolyogsz, tévelyegsz. Mégis
magabiztos arc csak neked jutott.
Ez tiszta sor: a megnyugvás nem ünnep.
Csak minden visszaáll a régi rendbe.
Egy hajnalban téblábolsz egyedül, és
nincsen, aki helyetted hazavinne.

(6.)

inanitas

Egyedül ülök itt már napok óta
s tulajdonképpen semmit sem csinálok.
Szomorúnak lennem nincsen miért;
néhány tárgyat rakosgatok ide-oda.
Mindennap, minden egyes alkalommal
teljes kudarcba fullad indulásom.
Talán ha éreznék valami fontosat;
igényelném, hogy bárki lásson –
de még az sem zavar, hogy nincs mit enni.
Maga az éhség sem zavar.
Kedvetlenségem, tompaságom
esetlenebb, mint bármi utcazaj.
Praktikusan élek. Akárki megcsodálhat.
És mentegetőzni nincsen okom.
Lépésről lépésre csak körbejárok
egy tervszerű, bejárható úton.
Bevezetés ez, némi felfutás.
Egy élőlény egyszerű hallgatása.
Hiszen nem engedhetem meg magamnak,
hogy rászabadítsam magam a külvilágra.

(7.)

professio

Először nem értettem azt a hangot.
Merev volt, idegen és szinte néma.
Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,
amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja –
és van, hogy tovább is hatol; reped,
törik a tompa váz, a láb, az alkar.

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit
mondott, hogy menjek és vigyem magammal.

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.
Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.
Szokatlanul ködös reggel terült el
a síkon – úgy ült ott, akár egy angyal.
A fiú nem hallotta. És a szolgák
sem értették, hogy mért vagyok feszült.
Egy óra út után homokvihar
terült szét mindenütt. Vörös magányban
ültünk, fülünket, szánkat is betömve,
amíg a rajzás el nem ült.

Három napig tartott az út a hegyhez.
Alig beszéltünk – nem is volt miről.
Amíg én oltárt építettem, a fiú
csak állt és szinte várt, hogy megkötözzem.
Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.
A vékony csukló egyenes maradt.
A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.
Mezítelen testéből csak az arc világított ki,
mely csontos, mint az anyjáé, kemény
és széles is, akárha kőből
faragta volna ki egy ember.
Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át
ívelt volna. Szeme, akár a tenger.

Aztán ráemeltem a kést. Csukott
szemhéjaim falán kirajzolódott,
hogy választás nem is volt, és nem is lesz.
Öröktől fogva vannak így a dolgok.

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.
Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de
hangjának tónusa metszően ismerős
könnyedséggel simított meg, akár a szél,
akár a víz – hűvös és tiszta volt.
Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,
hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

(8.)

existentia

Azt mondják, mindig a legkisebb állapotba,
a legszűkebb állásba zárna,
ha otthonra találna – s mintha
néha egészen megközelítené
ezt a szinte mozdulatlan egyenletest.
A tény, hogy nagyjából a kezdeteknél
nem választhatja meg; akar-e vagy nem,
hogy menni, vagy maradni úgy,
valami bizalmat feltételez,
esetleg ráhagyatkozást.
De mindenképpen egy felsőbb erőt
láthat akárki a dolog mögött.
És az az igazság, hogy haragudni
is lehet nem kívánt eset miatt –
maximum értelmetlen az egész.
El kell tűrni az állandó beszédet.
A mozdulatok nem kívánt irányát,
és legfőképp a pillantásokat –
s ez így korlátozottságot jelez.
Olyan egyedül van mellettetek,
ahogy ébred, előtör, és
ahogy fölenged, mint a szenvedés,
mely elbizonytalanít orvost, beteget.
De az talán a lényeg, hogy fölenged.
Önállóságra tör. Időt, teret igényel.
Másként a pusztulékony testeket
más testek mozdulatlansága mentené meg
az élettől.

(9.)

miseria

Lemásztam rólad. Nem érzem a tested.
Utcára lépek – megkönnyebbülés.
A magyarázkodást most elhalasztjuk,
hogy mit és hogyan kellett volna még.
Ha csak elképzelem, úgy egyszerűbb.
Sokkal könnyebb és ismételhető.
Mert kérni nem megy – arról már leszoktam.
A megszokás itt tetten érhető.
Egymásnak esünk. Ez még legalább
beosztja a másikra szánt időt.
A test, úgy érzem, mindent eltakarhat;
a te szemedben mást, az én szememben őt.
Bár jobb az, hogy vagyunk – kétségtelen.
Minden egyéb távoli és hideg.
A szerelmi kudarcot pedig fölülírja
az a néhány rángatózó ideg.

(10.)

error

Sokáig azt hittem, hogy komolyabb,
vagy komolyabbnak látszó indokok
tették tulajdonképpen semmivé
ezt az elvesztett rekvizítumot.

Mert talán ésszerű elgondolásnak
tűnt minden, amit rólad tudhatok –
kis idő és már kezdett is felsejleni
pár bántó, nem kívánt mozdulatod;
nyilván előre elképzeltelek –
építettem, hogy milyen is lehetsz.
Reflexszerű, gyerekes, néma játék,
öröm. A csalódás veszélye ez.
Abban, hogy csalódás lesz, nem csalódtam.
Ezt a tanulságot neked adom.

A legjobb dolgok dőlhetnek meg egy
előre elképzelt mozdulaton.

(11.)

inopia

Nincs egyetlen értelmes érzés,
mi felhívná magára a figyelmet.
Szempontok sincsenek, se tér még,
ami biztonsággal megszabná terjedelmed.
Már sejtés sincs. Se tudata a kornak.
Semmi sem tűnik már ki semmiből.
Csak most van. Se tegnap, se holnap.
Minden rozsdásodik és minden öl.
Se megjövés, se megbocsátás,
se gyermekek, se nők, se férfiak.
Se elmenés, mi köszönésre vált át –
csakis csőd, végelgyengülés miatt.
A hátakon hideglelős hűvösség
szorong, majd terjed, szertefoszlik.
A reggel mindig túl ködös még
annak, kit alvás közben álma foszt ki.
Se ötletek, se terjedelmek,
se kérdések, se válaszok.
Csak ütleg követhet fegyelmet.
És árulás alázatot.

(12.)

ignobilitas

A legrosszabb: magunktól megijedni
és félni az elcsúszott mondatoktól.
Fölismerni, hogy úgyis számítasz,
ha nem te köszönsz vissza a falakról.
A láthatások és a mosolyok
mögül a vád kilátszik, mint egy árnyék.
Folynak a napok és a mondatok.
Csak azért álldogálsz, hogy állj még.

Az utcán egyetlen járókelő se,
még szórólapokat sem osztanak.
A fény nem ült ki a palatetőkre.
A tömegközlekedés nem halad.
De lassan fölemészt a tér, a szó,
hisz arcok mutatkoznak, mondatok.
Remélve, hogy nem vagy kimondható;
mire közeledne, te otthagyod.

(13.)

expectatio

Körülmények, zajok előtt a csönd,
mint vékony köd után a tiszta ég,
most alázatos, engedelmes.
A szomorúságot itt nem emészti
öröm, és nem javítja semmi jó
látszata. Itt hangsúlyosan tiéd,
ami másé nem is lehetne.
A reggel kint öltözködik, föláll
az ablakon túl, tőled méterekre.
A délelőtt teljességgel üres,
merev vagy – minden mozdulat taszít.
A némaság nem olyan egyszerű;
úgy érzed, csak ember hallgathat így.
A test szavára figyelsz egyre inkább.
Beszéd helyett a lélegzés az úr.
Talán itt az idő, hogy kényszer nélkül,
némán bevárd, amíg bealkonyul.
És be kell osztani minden erődet,
hogy kiérdemelhesd ezt a nyugalmat –
miközben körülötted lassan éled
a tárgyak mozdulatlan forradalma.

(14.)

somnium

Hat óra lehetett. A Nyugatiban álltunk,
a hétkor induló vonatra várva.
Emlékszem, a szél sárga levelet
nyomott a váróterem ablakára
s az két méter magasban úgy feszült
az üvegnek, állt mozdulatlanul;
mint aki valahonnan elszakítva
most időzik, új életet tanul.
Elindultunk. Felszálltunk, lélegeztünk.
Azt mondják, közel egy órát aludtam.
A leszállás után csak az a kép maradt
bennem, hogy menetelünk, vontatottan,
majd fölérünk lassan a temetőhöz,
ami mindenhol egy határt jelez.
Nem is merészkedtünk ennél tovább.
Várakozás. Pár furcsa nesz.
Aztán elindultunk, egymás után,
hogy négyen ellepjük a pályaudvart –
másfél órányi készülés után
másfél órányi izgalommal.
(A vonat oldalán egy emlékmű az éjjel.)
Vagy nyom csupán. A színek lázadása.
Negyed kettőkor érkezik a mozdony,
ami már ok a visszavonulásra.
Újra a temető és a határ.
A várakozás és az izgalom.
Aztán négykor a séta lefelé,
kezdődő hajnal. Utolsó vagon.
A kalauz felszáll, elindulunk.
A jegyeket kéri egy mozdulattal.
Sejtésünk igazolódik; mikor
kilépnék a kupéból, ő marasztal,
s csak annyit mond kimérten és szikáran:
„A másodiknál már várnak önökre.” –
aztán hátrébb lép, bezárja az ajtót.
Tömör. Mint mikor egy élet pörög le.
Úgy egy percig mozdulatlanul állunk.
(A tanácstalanság merev ruha.)
Az ablakot lehúzzák, ugranak –
majd én is ugrok. Lábamra fog a
férfi, aztán egy rúgás – lent vagyok.
A vonat elhalad. Csak enyhe fájdalom.
Legtöbbször arra ébredek, ahogy a
szorítás terjed szét a lábamon.

(15.)

expergiscor

A megkönnyebbülés a kávé
és a cigaretta után. Öröm,
hogy az éjszaka tényleg fekete
volt és üres, látszólag nyomtalan,
hol minden akarás másodlagos,
pusztán mögöttes tartalom, ha van.

A reggel nem csupán érzet, hatás,
a reggel dadogó emlékezet.
És hűvös fürdőszobavíz. A száj.
Lágy részek, limlomok, kezek.
A reggel az ablakkeretbe zárt
csömör, ami már szabadulna inkább.
A reggel a test rövidzárlatát
kihasználó szorongás.

A reggel kényszer, tértapasztalat.
Anyagok, színek, illatok.
Kulcszörgés, kapkodás.
Megkerülni a kertpadot.
Kihangsúlyozott, mégis érthetetlen,
leginkább dühítő kényszercselekvés,
hol minimális megszabott időben
ritkán adatik, hogy szeress még.

(16.)

allevatio

Fölébredtem. Szűk volt az ágy alattam.
A fény is zavart, ahogy átszivárgott
a függönyön, mi tegnap elszakadt, de
a szemben álló Sváb-hegy mégse látszott
jól. Némi nyoma megvolt még a reggeli
kétes érzésnek, hogy minden marad
már szinte elviselhetetlenül
ütemszerű, mint a tegnapi nap.
A hold az égen még mindig keringett.
Hallottam, a kutyák vonyítanak.
Egy ideig még mozdulni se bírtam.
Mikor kinéztem, semmi sem haladt,
de mégis egyértelműnek hatott,
hogy minden tárgy mozog, miközben áll.
Zavart, hogy éppenséggel jólesik
a testen végigkúszó vízsugár,
az étel, minden megszokott dolog.
Úgy tűnt; nem is természetes,
hogy ennyi mindent birtokolni kell.
Nyilván csak kényszerképzet ez.
A villanykapcsoló se működött.
Az ablakok se voltak nyitva már.
A falak megrepedtek s látható volt,
hogy újraértelmezhető a táj.

Elkezdtek zavarni a tárgyaim.
Kiraktam minden elektromos eszközt
a ház elé – vigyék, hogyha akarják.
Mintha titokban szeszt főz-
tem volna, pár percen belül figyeltek,
hogy mindent kihordok, egymás után.
Új készülékeket, szekrényt, komódot.
Összes, vállfára akasztott ruhám.
Amikor visszatértem a lakásba,
üres volt. Már egy tárgyat se találtam.
A helyükön ma megkönnyebbülés,
a térnek néha jóleső magány van.

(17.)

resignatio

Lakatlanok az esték körülöttünk.

Pedig az esték valószínűleg
hasonlók vagy ugyanazok maradtak,
csak mi hiányzunk most már innen-onnan,
az éjszakából, ismeretlenül.
Hogy másnak hiányzunk-e, nem tudom.
Nekünk is csak a nyirkos kapualjak
óvóhelyszerű félhomálya,
cserepes szájak, a fűrészporos
reggel dereng csak igazán,
ahogy a kulcs nem illik be a zárba.

Hiányzik, ahogy félve felhívsz,
mert nem tudod, hogy hol vagy.
Hiányzik az, amikor láthatóan
nem érint meg a holnap
és nincs következmény, várakozás,
tartózkodás vagy félelem.

Hiányzik az a telhetetlen évszak,
ami mindent felperzselt, hirtelen.

Meg kell szoknunk, hogy minden más lesz,
és az alkalmazkodás elbutít.
Valószerű dolgok és sablonok
embertelen rutinja hív.
Meg kell szoknunk, hogy az már múltidő.
Hogy már a fájdalom se fájdalom.
Kétségtelen, hogy elfelejtenek,
mint elbomló tetemet pár atom.

(18.)

concitatio

Azt mondta, hogy ott feküdt az a férfi,
mereven, mozdulatlanul.
A kapu melletti falnak esett,
talán infarktus – vagy valami más.
A sarkon meg befordult az az autó,
amely a lomtalanításból vitte volna el
a ház körül akkor hegyekben álló
szemetet, minden szétszórt kacatot.

Igen, én is láttam, még délelőtt,
mondtam, de ő mégiscsak felsorolta
a tárgyakat (már amennyit tudott),
a lámpákat, kannákat, vödröket,
két sezlont, Orion tv-t, gitárt.
Három napja áztak már az esőben,
amely nyolcvan órája el sem állt.
Valószínűleg nem rég eshetett el;
a hátrébb pakolók észre se vették
a tetemet, mert tudniillik, azzá
alakult néhány pillanat alatt –
mondta. Csak puszta testté változott,
amit a környezet magába szív,
és soha többet el nem engedi.
Tíz perc sem telt el, máris körbevették;
a látvány minden lakót izgatott.
Akkor került elő két matrac is,
a kerti slag, mert télen szétfagyott.
Mintha egy tárgy lett volna mind közül,
mit szétszerelnek és elhordanak.
Valaki mentőt hívott. A sziréna-
zajra mindenki csöndben elhaladt.
Aztán csak pakolás és neszezés
a ház előtti tízméternyi részen.
Másnap nem tudták pontosan, hogy hol
feküdt. A helyét nem jelölte vér sem.

(19.)

supplicium

Avas lehelet volt a kert.

Akárha régi temető
húzódott volna ott a fű alatt,
az édeskés bűz átjárt mindenen.
A készülődés nyomai, mikor
árnyékok keresztezik egymást.
A házból kitévelyedettek
légszomja a tán túl sok oxigén miatt.

Tízévesen fel sem fogtam, hogy mit emel,
és mi fölé tart mit, és mire sújt
a kéz, ott a pajtában, aznap délelőtt.

Az árnyékot adó kapu tövében
vártam a számomra még ismeretlen –
s a mások számára oly megszokott –
halál utáni csöndet.
(A libát fölhelyezte a farönkre.)
Csak én meg az állat nem tudtuk, hogy mi
rejtőzik a mozdulata mögött.
Most már tudom;
tapasztalat és fájdalom
kézen fogva oldódnak megszokássá –
ahogyan a nyaktól elváló törzsre mért
rúgás lényegült tompa gágogássá.

(20.)

suspicio

A hűvösség szinte tapintható a
helyen, ahol ülök és hallgatok.
A kartonfal csak lassan szivárogtat
át magán egy kivehetetlen mondatot.
És ismétlődik és nem áll el a beszéd.
Hallgatva: foszlány. Nem törődve: nesz.
A fogcsikorgatás sem csillapítja azt, mikor
egy lecsiszolt üveglap megsebez.

Valakik motyoghatnak odaát.
Kimért szünetek közt váltott beszéd.
Csupán az indulat szivárog át
a kartonon, az érthetetlenségig
fokozva le két ember szégyenét.
Hallom, a két tónus egymással disszonáns.
Pár másodpercnyi csönd.
Egy csattanás.

(21.)

appetitio

A reggel nyugalmával úgy köszöntsön,
mint az egyre lejjebb bukdácsoló
még visszamaradt hőemelkedés.
Minden, mi megvolt, aztán hagyjon is magamra.
Viszketni, és persze így vakarózni
se volna jó, csak úgy, akár egy eszköz,
ülni, esetleg terpeszkedni hosszan.
Maradni mozdulatlan, hogyha csönd van.
Embertelenül gyors, ahogy távolodom
attól, amit úgy hívnak: jó közérzet.
Van, hogy az őrlődés sem rejteget
semmilyen pótszert, önigazoló
hazugságot, vagy jobb esetben, terveket.
A nagyapám egy szíjjal verte meg
apámat. Napi rendszerességgel ütötte,
ha késett, vagy csak úgy, egyáltalán.
Azt hiszem, tán hiányzik egy verés
emléke, ahogy nehezedne rám,
de ez nem történt meg, így el se múlt.

(22.)

miserabilis

Mivelhogy ismerem, miket beszélsz,
már elbújnod sem lehetne előlem.
Épp elég büntetés neked, nekem,
hogy fel sem tűnik már a hallgatásod –
egész egyenletesen vagy jelen.

Tárgyakhoz menekülsz, letörlöd őket,
eljátszva tisztulást, és azt, hogy élsz.
Bár jól tudom, hogy éjjel esdekelsz,
mégsem zavar nappali büszkeséged.
Igen, belátni nem lehet, hogy félve nyelsz,
mert rég tudod, hogy nincs is élet.
Hogy feltáruljon bármi is;
harcolnod kéne ellene –
hogyha a kóros döntésképtelenség
nem tenne sápadttá, nem verne le.

Egy nap számodra nem cselekvés,
legfeljebb várakozással teli homály,
és látom, mikor elérzékenyülsz,
olyan mód, ahogy azt csak önmagunktól
lehet vagy érdemes.

Akár egy mellszobor,
csonk vagy.
Majdnem tökéletes.

(23.)

motus

Szinte készültem a szomorúságra –
már amennyire készülni lehet rá.
Hogy tanácstalanul állok majd akkor is,
miközben pár tucatnyi szempár alakít
szándékot, lassan, mozdulattá.

Alattunk műanyag. Nagy, szürke föld.
És tapad, mintha mozdulni se kéne.
Mindenhol hatalmas nagy ablakok
merednek tiszta szemmel rá az égre.
A térközök, a hasadékok, kint az udvar
félkört leíró műköves határa.
Az első mozdulat bizonytalanít,
ahogy egy testrész másodpercekig
lappang – sehogy sem talál önmagára.
A gyermeki tagok egy pillanatra
nagyon is megzavarnak, mikor
egy görbe hát szinte természetellenes
módon zár be tompa szöget a fallal.
A kéz esendő, mint a gravitáló
tárgyak és visszatérő részletek.
A néma csönd nem részvét, nem közöny –
pusztán csak alkalom, hogy észrevedd.
Akár néha az ébredés, bizonytalan
a mozdulat – a tárgy már lent a földön.
Gyermeki, mégis büszkeség. Magány.
(A próbálkozás önmagában börtön.)

A szinte vízszintes vonal
végül emelkedik, szeme talán a szárnya,
melyen keresztül megmutatkozik
egy védtelen test
belső lényege, tiszta anatómiája.

(24.)

retardatio

Mostantól gyorsabb lesz a lassulás.
A nyár nagy tündöklése fel sem éleszt
s azt hiszem, most először várok arra,
hogy minden kormosabb és hűvösebb legyen.
A természet meghal, részlegesen,
így nyilván belőlem is pusztulásra
ítéltetett pár hónapnyi semmittevés –
ahogyan fut a nyár, furcsán, odázva,
hogy lépteink alatt egyszer valami zaj
lehet.

A fapadon egy tompa test hever.
Mozog, mozdulni látszik, mintha élne.
Arca mosolyra fordul, pedig nincs oka
örülni; a lélegzés a szenvedélye
csupán. Néz, néz, minthogyha várna rám –
érdes szemében meglőtt vad lapul.

Szétszórt flakonok csoportos magányán
még tündököl a fény, kedvetlenül
ereszkedik alá néhány madár,
s az elhalt rokonokat körbejárva
csak bólogatnak, értelmetlenül.
Az öregek még hevenyészve ki-kijárnak,
de bosszankodva: időnk nem olyan,
mint néhány hete volt. És összegyűlnek,
akárcsak a halódó elefántok, egy helyen.

(25.)

casus

Nagy voltam szónoklataimban.

Nem volt csatorna, miben bent ragadt
volna a legkönnyebb emberi nedv,
mely egyúttal a legfájdalmasabb is.
Ezzel teltek be napjaim.

A hangokra sokáig nem figyeltem.
A játék fontossága holmi frázis volt csupán.
A kéz csak eszközként előttem évekig –
biztos alap támaszkodáshoz.
Nem is a nyelv hozta meg a sikert,
inkább egy mozdulat egyszerűsége.

Közöny nem kergethetett el egyetlen egy
tekintetet sem.
Szomorúság nem létezett, csak ráhagyatkozás
szavaimra. A szemek mereven,
a rögzítés kín. Döbbenet terül rá
az arcra, néha láthatod te is, ha
figyelsz.

Azt sem lehetne mondani;
hazudtam – legfeljebb, hogy hallgatásom jókor érkezett.
Sokan nem tudják, töprengésük mérgezett nyíl,
hegyes, akár a tekintet, amely
kikényszeríti.

Talán máshogy nem is;
negédes álom volt, amelyre vágytak,
de szikárságom elűzött minden manírt,
ami a kétkedésnek alapja lehet.
Brutális színházat emeltem.
Megtört kezet mutattam föl –
holott csak elbeszéltem
mindannyiunkra érvényes történeted.

(26.)

phthisis

Szokványos kórházkert fákkal, szoborral.
Körbe sövény hivatott eltakarni
minden málló falat és életet,
ahonnan tisztaság és bizalom,
akár az első emberpár, kiűzetett.
Mindenki menetel, mégis mindenki csöndes
beletörődéssel nyugszik, akár a kő.
Az érzelmektől mentes napszakok
folynak vagy hengerednek észrevétlenül,
beosztva holnapot, evést és pislogást,
az ébrenlét még egynéhány csikorgó törmelékét.
Az öregek párban ereszkednek alá.
Ha nincs, ki elkísérje őket, akkor
egyedül kelnek útra imbolyogva,
néhányan közülük a tó felé csoszognak
s örömükben sírnak a délutáni naptól.
Vagy ágyban fekve, mozdulatlanul.
Reggel, akár egy tárgyat, tolja ki a nővér
egy pasztellszínű, bizonytalan térbe,
hogy azt hihesse, lélegzik talán,
s hogy van még, aki közeledik – érte.
De nincs. És órák mozdulnak tovább hiába,
miközben egykedvűséggel növekszik
alvás és ébrenlét ütemszerű
cseréje, poros monotóniája.
Hónapok telnek öntudatlanul.
Hiába ébredés, hiába minden álom,
az elsorvadt izomzat gyenge már
ahhoz, hogy egy utolsó táncra összeálljon.

(27.)

obitus

Ma nem számít, hogy tegnap még beszélt.
Ma nem számít, hogy tegnap este járt még.
Egy lélegzetvétel is készülést
igényel, egy mozdulat is ajándék.
Szájából az a lassú nyomorúság
szavakká állna össze, ha lehetne –
hangot sem ad, amikor nyugtalan
ütés csapódik rá a kórteremre,
és aztán megadja magát.

Szürkévé válik, semlegessé
az enyhén eltorzult ajak,
hívogató, tátongó űr marad
csupán, ahol a fej hátravetése
az elveszített harc utáni béke
szomorúsága.

Itt többé nem lesz nyugalom.
Csak egyetlen út lehet menekvése
s a test tökéletes márványszegélye
kiviláglik a takaró alól.

 

második könyv

 

K.-nak

(28.)

recordatio

Igen, aznap is fölkeltem talán,
s ha fölkeltem, egészen biztosan
a csap-hideg víz alá nyomtam a
fejem. Akartam hallani a sercegést
és érezni a zsibbadást, ahogy
az erek megfeszülnek a fejemben.
Igen, aznap találkoztam azzal a lánnyal,
aki akkor is veled volt, mikor
megismertük egymást.
Igen, aznap még nem sejtettem semmit
belőled. Nem következtettem ennyi
maradandó, eljövendő időre.
Igen, aznap írtam le azt a dolgot,
ami miatt utálsz vagy egy hete –
merthogy hogy is voltam képes ilyet leírni.
Igen, aznap gyulladt ki az az autó,
amelynek nyomait később veled
néztük, viselve azt a bűzt,
ami még hetekkel utána is
terjengett alattomosan.
Igen, azon a napon délután
történt, hogy házunk főbejáratánál
a lakók körbevették azt a halott férfit,
valamelyik szomszédunk édesapját,
és összesúgtak a hátam mögött –
merthogy szótlanul mentem fölfelé,
s hogy meg sem álltam, rá se néztem.
Igen, aznap nem bírtam volna elviselni
az izgalmat, ha halott van közel.
A teste által vetett árnyékot,
mi egyre súlyosabb, mondhatni nyers.
A nyirkos konyhánkban egyedül ettem,
amit anyám a tűzhelyen hagyott.
Nem sejtettem, hogy majd az is zavarhat,
ha bármi oknál fogva nem vagy ott.
Így aztán fel se tűnt, hogy nem te jössz meg.
Ültem. Minden körülmény elhaladt.
Úgy emlékszem, soká néztem anyámat,
ahogy a lábán egy ér lassan megdagad.

(29.)

fides

A test évente új formákat ölt.
Legutóbb ez a péntek szerda volt.
Egy szökőévnyi együttlét, idő
határolja be számunkra a kort.
Ezek vagyunk mi: néhány mozdulat –
leginkább ennyit olvasnak le rólunk.
Naponta alakulnak nyilván képzetek,
hogy majd más oldalán igazolódunk.
A változás mindig másban fogan
meg; egy szó, egy test, mi összezavar
s könnyű felhőként terül rá az arcra,
hozva egyaránt aszályt, zivatart.
Egy testtel szemben mindig kétkedéssel
állok; nem tudhatom, mit is akar.
Veszélyt hoz el?, vagy csak játékra készül?
Mit is jelent az arc, a láb, a kar?
Veszélyt jelent. Rám nézve is veszélyt,
ahol megágyaztak az ösztönök.
Csak annyit mondhatok: nyugodt legyél.
Bárhonnan érkezem, tőled jövök.

(30.)

caecitas

Egy hétig egy sötét szobába zárva.
„Ezt is ki kell próbálni egyszer” –
mondom, és magabiztos mosolyod már
akkor egyet jelent a félelemmel.
Végre sikerült kizárni a nappalt.
(Amikor ébredünk, az is csak éjjel.)
Életterünk mindinkább szűkre szabva.
Az ablakok nem nyithatók ki kézzel.
Az első órák izgalommal telnek;
a szemhéjunk csukva, így fel se tűnik,
hogy kettészakít minket a sötétség,
majd újra összekötve gyűlik
körénk. Először csak az ösztönök.
Ha nyitva a szem, vagy ha csukva, mindegy.
A színek megszűnnek – nincs róluk emlék.
És egy idő után a kint vagy bent, az mind egy.
Az éjszaka egyre lassabb, kimértebb.
Aludnál, de mellettem nem lehet.
A sötét tudatossá válik. És már
harmadnap nem találod a kezed.
Kaparászol, de csak engem találsz.
Semmi biztos, semmi megfogható.
Sötéthez nyúlsz, hogyha engem ölelsz.
Páros magányunk nem oldja a szó.
Csütörtökön egy szó se hangzik el.
(Nem is éreztem, mozdultál-e aznap.)
Emlékszem, lent, az ágy tövében ültem,
mikor először kimondtad, hogy vak vagy.
Csak azt sejtem, hogy péntek volt, sötét.
A vakságban a napok egybefolynak
s csak annyit szóltam, hogy „Három, azaz…
végtelen éj, mire eljön a holnap.”
Akkor volt az utolsó alkalom,
hogy el tudtam jutni hozzád, közel,
mert a folyamatos sötét teret
nyit, mely az érzékeket törli el.
Vakságunk egymás próbájának indult.
Hétfő reggel aztán egyszerre láttam,
ahogy botorkálsz a fénnyel teli,
hófehérre mázolt előszobában.

(31.)

exigentia

Ahogyan néha figyelem magunkat,
mikor eszünk; olyan, minthogyha minket
enne valami közös rettegés.
Kiült nyoma a bent ragadt szavaknak.
A húsról lassan vájja le a tompa kés.

Az egymásról való tapasztalat, akár
a hallgatás – mögé legtöbbször túl sokat
képzel az ember.
Mint egy visszatérő álom, amit
már nemcsak éjszaka, de nappal is leél,
fokozatosan tölt meg félelemmel.

Az egyszerű formákra vágyom inkább.
Leegyszerűsített mozdulatokra.
Ha bűntudat, hát legyen bűntudat
a bére a terméketlen napoknak.
És egyértelmű cselekedetre
tőled. Hogyha kimondod, tedd is úgy.
A haragot ne csak mímeld, de játszd is
tovább, ha lehet, öntudatlanul.
Csinálj olyat, amit később köszönni
fogok, bár most az okát még nem értem.
Tegyél üressé, kiszolgáltatottá.
Csak legyél szigorú, akár a szégyen.

(32.)

perceptio

Mert egyszer minden eljön, mire vágyunk.
Legfeljebb mégsem úgy és mégsem akkor,
ahogyan a lepergett film vagy álom
mutatta éjféltájt, esetleg pirkadatkor.
Mert egyszer minden eljön. Néha többször
is. Egyértelműen vagy észrevétlen.
A húgyszagú reggelek monoton
vihogása néha pokol, máskor meg éden.
Mert egyszer minden eljön. Bárhogy is
osztják meg vagy kötik le figyelmed.
Csoda, ha csak egy dolog mozdulatlan
és nem lejmol és nem oszt szét kegyelmet.
Mert egyszer minden eljön. Úgyis, akkor.
És roppant nagyra nő a félelem,
ahogy kirajzolódik lencsén át a napfolt –
s mindennek vége hirtelen.
Mert egyszer minden eljön.
A bánat is.
Amikor azt hiszed, valaki meghalt.
És előre tudod, hogy búcsúzáskor
unja a prédikációt a pap majd.
Mert egyszer minden eljön.
Az öröm is.
Öröme egy önálló mozdulatnak.
Amikor nem néznek, nem méregetnek.
Csak jönnek, aztán elhaladnak.

(33.)

contentio

Ez a lélegzés első és utolsó.
Első neked és utolsó nekem.
Utánunk nem marad csak páranyom
az ablakon. Zárt forma, hőhatás,
amely egyszeri, ideiglenes,
mi eloszlik, minthogyha valaki
elkenné és lassan szárad, akár a föld,
amit az eső, ónnal elkavarva,
tisztátalan reménnyel újratölt.
A víz a földbe fagy. Mosolyod is
kemény lelombozódott arcodon.
Fehér mosoly. Ordít a nyaki ér,
melyet kidomborít a mozgó szívizom.

(34.)

mutitas

Durva kövek voltak a számban akkor.

Csak hallgattam, hogy fel-le járkálsz, elkerülsz,
miattam, ellenem vagy értem,
miközben tudod, hogy tudom; milyen félelem feszül
neked a zárt ajtó mögött – ahol
mindentől elvonulva már nem állsz,
csak percenként hánysz meggörnyedve, térden.

Érzem, milyen a villogás, mikor
betessékelnek az ajtó mögé
és rád szakad a csönd, a szürke hályog.
Cipődet keresnéd, de a linóleum-zöld
tengerre hiába nézel, lesüllyedt: nem találod.

Fázol, mikor a víz térdre csapódik.
Hideg. Huzat.
A lépcsőházból ismerős zaj is
zavar. Az ablakon a műanyagredőny
ereszkedik, ahogy jön a sötétség,
és az, hogy élsz: öröm – majd egy
kétes emlék kopog, belép és fölkavar.

Vizsgálnak, mintha áru volnál.
A tested éghajlata kileng napi hétszer.
A párna nyirkos. A paplan rövid,
melyet minden éjjel lerúgsz, vagy gondolatban
roncsolsz, ezret harapva tépsz el.

Ez itt a néma környék. A kilincsek
szürkén élnek, feltöltött állapotban
ráznak. Az ajtón túl a linóleumtenger
ugyanolyan keményen ott is ott van. Áthat
az is, ami egy másik ágyban éppen
megül – a megkönnyebbülés, vagy fájdalom.

Akár egy tökéletes tárgy a térben,
olyan vagy. Nem érintelek.

Próbálom érteni, hogy mindezt láthatom.

(35.)

surditas

Pontosan tudtam, hogy megfizetek
majd mindenért. Nem volt vita –
itt nincs helye semmiféle vitának.

A városnak is csak afféle dermedt, béna arca
fordul felém, egyöntetűen
jelezve, hogy a némaságra némaság
a válasz – s hogy egyszerre feltár, és bezár az.
Először csak a légmozgás zavart.
A neszek mindig egymásra rakódásának
most már egyértelmű hiánya. Csökkenés,
zsugorodás. A léptekről leolvasott
szinkópának a nagyon is zavaró döccenése,
miben semmi harag és semmi béke.
A fények élesebbek. A tapintás
hol finomabb, hol durvább. Van, hogy enyhébb
simítás jelzi azt, aki szeret még
vagy ajtócsapódás, ahol
a nyikorgás egyre tompább közöny
és csak egy szűk regiszteren
hatolhat át a hang – zárt,
egy egészen lecsupaszított közön.
Végül a sziszegés személytelen,
már szinte gúnyos nevetése
oldódik ki egy mozdulatból,
amelyben semmi jel az újjászületésre.
Szinuszhang hosszan. Zúgás, néma csönd.
Két részvét közt is tetszhalálban.
Miközben valami nyirkos homály
terül szét crescendo utánam.

(36.)

suffocatio

Nyúzottak és szánalmasan
elesettek voltunk, akár a fegyver,
amit használtak, és amivel öltek.

Így indultam neki az éjszakának.
Dühösen, de inkább kedvetlenül
ereszkedtem alá a félhomályban,
elhagyva szavakat, végül indulatot
söpörve el magam elől egy mozdulattal.
A lépcsőházban még visszhangra vártam,
sarokba szorított alakra,
aki megmenthető –
de csak a küszködő sötét. Egy fulladás,
ami ott bent szilárdan megkötött.

Az utcán azonban már émelyített
a busz-göngyölte aszfalt dupla csíkja,
a korlátokról pattogzó zománc, s hogy
a város túlérett gyümölcsként
csak (t)ehetetlenül rohad tovább.
A járműben egy gombnyomásra nyílik
az ajtó. A fehér fénytől meg csak izzadok,
akárha vallatás volna az út,
ahol minden tekintet fojtott indulat
és minden indulat belül
létfontosságú szerveket emészt.
A két mutató pont most egyesül.
A tegnap úgy bomlik, akár a mész.

A táj cserélődik, arcok soha.
Az éjjel is korhad, hogy újra reggel
legyen s a körforgás sem újraéleszt,
hanem örvényként szív le, visz magába,
és minden pislog, reszket, mintha fájna –
pedig nem.

(37.)

solitudo

Emlékszem, vigasztalni próbált,
hogy nem úgy van, hogy ne féljek.
Következtetéseim nem egyenlők
még semmivel. Csak érzések, nem érvek.

Egy pillanatra minden kiderült,
s rövid gondolkodás után
rádöbbentem, hogy önként vállalom,
sőt akarom – talán csak bűntudatból,
néha netán kényszercselekvés –,
hogy egyedül legyek.

És egyszer csak megtiltottam magamnak
azokat az egyszerű napokat.
Az enyhe megnyugvást vagy a nyugalmat.
És nyomban elvesztettem a találkozás
örömét. Az arcokat. (A bizalmad.)
Kétségtelen, önállóságra leltem.
Nem zaboláztak más szokásai,
hivalkodó rendje zárt otthonoknak.
Tetszett, hogy semmit sem ajánlhatok föl,
s ha elveszek, az is esetleges.
A pusztulás természetes kora
volt ez, mikor az ember inkább tényező,
akarnok – mintsem elviselhető.
De aztán ott van az a pont, ahol
már nem kellek, ahonnan nincs kiút.
Ahol az emlékezés csak teher.
Mikortól téged őszintén nem izgat az,
hogy csak egy mozdulatot mért vállaltam el.
És hamar láttad; megfékezni nem tudsz.
Én is láttam, hogy én sem magamat.
Nyugodt szívvel szóltam, mozdultam arrébb,
hisz többet nem mondtad, hogy nem szabad.
Sosem hittem volna, hogy benned eljön
a közöny teljes, tompa tisztasága.
Hiába is rekonstruálom ismét,
a szabadságot nincs, ki megbocsássa.

(38.)

discidium

A kutyák csaholása megzavart,
amikor kimondta, hogy vége van,
hogy nincs tovább, hogy ennyi már elég.
Egy nő arcára néztél éppen akkor –
aki halk léptekkel szivárgott,
akár a gáz, mintha vakon tekergett
volna a járdaszélen, mint az inda,
ösztönszerűen futva szét a térben –,
majd újra rá. Mozgott az ajka,
akárha hívott volna, hogy legyél közel
s a csönd utána szinte égi jel,
mivel nem mozdul többet már a száj.
Elindulsz úgy, hogy itt maradni minden.
A betonkockák is izzadni látszanak, ahogy
a táj nyomban homályos félelemmel
mutatja arcát – ilyenkor éberebben
különül minden tárgy és minden ember.
Öreg arcok merev tekintetében
gyanú, hogy tőlük is csak elveszel
talán, űznek tovább, nem is kell szólniuk,
hogy értsd; itt minden puszta vád.
Erősödő zajok, nyomaszt a tér.
Egybemosódó formák szélei
égetnek billogot beléd a sarkokon,
miközben te már mész és messze jársz
s leülsz ott, ahol semmi irgalom.

(39.)

toxicosis

Nagyjából kétezer szál cigaretta íze
avasodik, köt meg a szádban –
ennyit szívhattál el, mióta nem vagyok.

Az ajkak szűk határai előttem,
az alig pirosló lázas vonal
körbe, fölötte árnyék, a bőr
fehér felülete, önálló gondolataival,
a dupla ívvel, hol mindig a lobbanás, a
meg nem szűnő, csak fogyó fehér
gerenda, amit az ideg
nem érez, nem ízlel, csupán elér,
a semleges idő ötpercnyi váza,
a nehéz ébredés, keserű kényszer,
oszlopa egy bejáratott,
ismerős architektúrának,
melyet formál a száj – majd a tüdőben vész el.

Önző módon hát ezért féltelek, hogy
hány négyzet-milliméternyi anyag
marja naponta az egyébként mályvaszín
falat, tényleg, hány milligrammnyi kátrány
rakódik rá a szádra,
ahogy nő s ereszkedik a tüdő, és már-már
ütemtelen kapál a
légzés egyre kínosabb diszharmóniája.

(40.)

febris

Várok, mint mindenki. De nem látni hová
tart a várakozás, merre irányul.
Aki eltávozott, az nem szeret.
És ha szeret is, kivár. Elmúlik, aláhull.
A fegyelem még mindig nem elég
a felejtéshez, túl szigorú és hideg.
Kihűlt szemedről levált a szemem. Még
nincs megfelelő szavam szólni senkihez.
Hiába mosolygok, hogyha utána
az első mozdulat merev, kimért.
Az arcod mérges illat, félelem, melyet
az emlékezet, vagy csupán egy reflex,
a meg nem szűnő virrasztásban tetten ér.
És hát a szád. Puha, piros köpeny,
az arcon hagyott lassú szakadás,
amit már letörölni nem lehet,
s amelyben formát bont az eddig néma vád.
A lázban minden éles és töretlen.
Egy képről arcod kerek köve üt meg,
akár a száraz, majdnem-fény neon,
amelyben kapcsolástól kapcsolásig
meztelen-fehér jelenléted lüktet.

(41.)

passio

Én megszerettem azt az embert.

Árnyékos délelőtt volt. Már szinte hűvös
szél kapkodott bele minduntalan a kiterített
ruhákba. Egy asszony a sarokban pihent.
Figyeltem, ahogy figyeli a völgyben
konokul meredező tompa fákat.
Az olajfa-liget nyugodt volt,
a napsütés olyan, mint bármikor.
Kórus sem énekelt, az összes jel pihent.
Egy méla szamárfej emelkedett ki
a vályúból, közben a hangok egyre élesedtek,
majd láttam, hogy a nő is összerezzen,
mint amikor a méreg egyre terjedelmesebb részt
sajátít ki a körkörös erekben.

Aztán csak jöttek, egyre följebb.
A fény is emelkedett, nemcsak ők.
Kiálltam hát a ház elé, ahonnan
tisztán láttam a csőcselék magjában azt a
férfit, rézsút elől a csuklyás hegytetőt.

Az út véletlen íve arra tévedt.
Percekig néztem, ahogyan a nyomorult
lépked, két lábon állva szinte mászik.
Mindig zavart a testre kiülő nyomor. A vér
látványa, mint az éjszaka. Csukott
szemmel, számolva százig, álltam.
Álltam addig, amíg oda nem értek.
Az első szóra nem adtam magam.
Néhány taszítás, ráncigáltak, én
mégis – másért, de – tudtam: ellenkezni vétek,
vétek a félelem nélküli szemmel
kikezdeni, amely mögött talán már
nem is volt ember az az ember.

Aztán a súly valahogy átkerült.
Izzadt a fa. Izzadtam én is.
Egyetlen egyszer nézett rám, de hosszan –
miközben megpihent a táj, a kéz is
lehullott, nyilván vonzotta a föld,
mit az ekkor már jócskán tomboló nap
embertelenül meggyötört.

Végül megálltunk. Én már nem mehettem.
Tudom, nem is bírtam volna tovább.
Veríték, vér és méreg a kezekben
együtt félrelöktek, mint egy kutyát.

(42.)

levitatio

Egy rozsdás szögesdrót a testem.
Nem vagyok szép. Nem tudom, mit mutassak.
Egy vázlat készítése közben is
a kezem gyakran megzavar, eltántorít, hogy
formát adjak egy vékony nőalaknak.
Formátlan csuklóm ferde is. A kéz
öt ujja szikkadt, mint a föld aszálykor.
Néha a rémület, magamtól, késztet arra,
hogy mégis hírt adjak innen – kinyúlva
a csonka tájból.

Én valamiért más vagyok. Kinéznek, nem szeretnek.
A bőröm tónusa sötét, akár az árnyék
vagy álom. Szemem elvétve fogékony a
vékony, hídként nyújtózó női testre,
ahogy a szeplős arc emelkedik, teret
foglalva el a csontszín-pőre vásznon.
Legtöbbször tétovázom; van-e jogom
változtatni a test arányain. A nyak,
az arc, a váll érdekel igazán –
úgy érzem, új formára vágyna mind,
hogy végre látsszon.

A táj mögöttük mindig néma fal,
szinte közöny. Vékony, egy pasztellszín tere,
ahol a lélek elhagyja, hogy aztán újra körbefogja
a női test központját, a szemet.
A végtagoktól rettegek.
Riaszt a kézfej széthúzó öt ága. Így
ez is csak csonk. A vállnál néha megreked
a test vászonra ejtett
sikamlós porcelánja.

Botticellit mindig csodáltam.
Bár közöm hozzá semmi – talán meg sem értem.
Nálam a nő, aki előttem áll,
csontváz, leginkább szikár, néma rög.
Egy fehér ing a délutáni szélben.

(43.)

infirmitas

Kinyitják az ajtót és te betódulsz,
akár egy sereg, megállíthatatlanul.
Látom a sótlan,
indulatot, erőt nélkülöző
terem eddigi hiábavaló,
kimért és egyenletes lüktetését,
s ahogy föloldódik jöttödre és
átszellemül, akár az arc, a test
minden nagy megrázkódtatás után.
Lehetnél olyan, akár a korábbiak.
A hallgatás azonban figyelemmé
lényegül és itt a várakozás
kivételesen nem oldódik semmivé.
A tehetetlenség okozza mindig
az igazi nyugtalanságot, és
ami igazán fontos, az csak egyszer jön el.
A későn ébredés, akár a bűntudat,
valami éppen akkor
jóleső lustaság nyomorult törmeléke.
Kinyitják az ajtót és te kitódulsz.

(44.)

tranquillitas

Vasút haladt itt régen, látható.
Pár méter sín a jel – érzem, korán
bukik alá, a láthatár előtt
veszítve el magát.

Most nem lehetnék máshol semmiképpen
egyedül. Mint egy csonka tornyot,
észlel a táj, majd megforgat kezében,
miközben szédelegve egyre hűl.
Évente egyszer mindig erre
járok; leköt, mintha adóznék
néhány kiszabott mozdulattal.
Csak emlékeztetőül nőtt ki, arrébb,
a földből, virág helyett, egy konok fal.
Talán mementó. Nincs, ki elmesélje,
hogyan égett szinte magára mászva,
miként hatolt belé, akár a méreg,
a tűz után a csönd. Milyen volt
az első, embermentes éjszakája.
Ma már csak kormos faldarab
emelkedik pár méter magasan.
Egy vastag deszka tartja túlfelől,
de, hogyha innen nézem, maga van.
Egy szoba nyomai a másik oldalon.
Négy, csonkká olvadt szék, egy tompa bádog-
lemez, leroskadt pamlag. Olvadt műanyag-
csomó szorult egy fadarabra. Fázok.
(Hajlott könyök a megperzselt eresz.)
A törmelék megmoccan, mint az
élő, nagy, visszatartott lélegzet után.
Látom, ahogy egy vékony test kikúszik
a repedésből, lassan, oldalazva, vár.
Zöld, mozdulatlan gyík kacsingat
a fal felületén, majd kiúszik a fényre
s árnyéka, mely alatta fut,
nyúlik, mintha lemaradna. Kemény
hideg van. Néma, bűn utáni béke.
Ahol a világ leginkább szerény
vidéke szunnyad el,
rábízva mindenét az éjre.

(45.)

desperatio

Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem
a hegyet, mely előttem tornyosul,
talán csak azt mondanám: szigorú.
De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,
főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.
A hegy lábánál még növények is
akadnak, zöldek és erősek, érzem
az illatuk. Mindig valahogy akkor
érek vissza, amikor virágoznak éppen.
Fölöttük már csak puszta kőtömeg
terül szét hosszan, semmi zöld sehol.
Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,
akár a föld, akár a nap, akár a hold.
Aztán az indulás, emelkedés,
a szolgaság a tonnás kő mögött
végtelen izzadással önti el
a testem, majd a hőtől fáj a bőr
és megreped, mint hajnaltájt az ég.
Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán,
bizonyos magasság fölött a légzés
olyan, akárha kötéllel szorítanák
a torkom – és a tüdő tágulása
csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.
Órákig tart egy mozdulat. Az alkony
ezernyi fénye szinte hívogat magához,
majd eljön az a pillanat, mikor
a látóhatár összeszűkül, ég
a testem és a szikla is lazul.
Elengedem. Vagy ő enged el engem.
És én csak nézem, ahogy visszahull.

 

Jegyzetek

első könyv

1./ megaláztatás
2./ hosszadalmas betegség
3./ öngyilkosság
4./ magyarázkodás
5./ felháborodás
6./ üresség
7./ hit
8./ létezés
9./ nyomor
10./ tévedés
11./ tanácstalanság
12/ névtelenség
13./ várakozás
14./ álom
15./ ébredés
16./ megkönnyebbülés
17./ beletörődés
18./ izgalom
19./ kivégzés
20./ gyanú
21./ vágy
22/. nyomorúság
23./ mozgás
24./ lassulás
25./ bukás
26./ sorvadás
27./ halál

második könyv

28./ emlékezés
29./ hűség
30./ vakság
31./ elvárás
32./ felismerés
33./ vita
34./ némaság
35./ süketség
36./ fulladás
37./ magány
38./ szakítás
39./ mérgezés
40./ láz
41./ szenvedés
42./ lebegés
43./ tehetetlenség
44./ háborítatlanság
45./ kétségbeesés