Mar 30

A zseni két arca – Grigorij Szokolov jubileumi zongoraestje a MüPá-ban

Tizenöt év, tizenöt koncert – ez Grigorij Szokolov mérlege A zongora sorozatban itt Budapesten, és március 28-án ismét bebizonyította a csordultig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy az egyik legfelkészültebb és legmeghatározóbb zongorista ma a világon. Hat óra előtt pár perccel szinte teljesen üres volt a hangversenyterem.  A menedzserén kívül csak maga Szokolov ült bent, ő nem máshol, mint a hangszer előtt, én pedig igyekeztem zajtalanul mozogni, hogy ne zavarjam meg semmilyen módon, mert már az egyik Schubert impromptu-t játszotta, egészen finoman, könnyedén, mintha csak a koncerten lennénk. A technikusok még próbálgatták a fényeket, közben megérkezett Felvégi Andrea is, hogy aztán ketten fotózzuk az orosz művészt, tevékenykedjünk körülötte a próba ideje alatt, lehetőleg láthatatlanul. Sokszor hallgattam már őt, ott a MüPában, de így, a koncert előtti próbán még soha, és nem csak az volt megdöbbentő, hogy milyen hihetetlenül erős hatást kelt már önmagában az, ahogy a hangszernél ül, ahogy bánik vele, hanem hogy megfigyelhettem, ahogy billent, a gesztikulációját egészen közelről, mert megesett ott velünk az a szerencse, hogy Szokolov egyáltalán nem zavartatta magát, s úgy játszott ott, kissé talán nekünk is, mintha valóban nem érzékelne maga körül semmit, csak az általa létrehozott zenét, holott az is lehet, hogy pontosan tudta, […]
Mar 22

Simon Péter – részlet (3.)

A nyirkos lépcsőházban lépések zaja hallatszott. Mindenféle nesz, amelynek nem ismerni a forrását, gyanakvásra ad okot. Simon várt, hogy elhaljanak a külső zajok, s hogy újra csak a tompa zúgást hallgathassa a fülében, ami sosem múlik, hiába várja. A motozás halkabb lett. Nyikordult egy rács, aztán csönd lett, majdnem egészen. A vakolat apró, nedves púpjai a sárga felületen élő szövetként domborodtak, s a két nagy ablakon beáramló fény még az erek hálóját is kirajzolta, ami csupán néhány repedés volt. Simon mozgást hallott. Nagyjából egy perc után már biztos volt benne, hogy valaki lefelé halad a lépcsőn, s hogy mindjárt megpillantja, ha fölnéz a fönti fordulóba. Először csak egy árnyék jelent meg. Fokozatosan mászott rá a bal oldali falra, majd tömörebb lett, aztán a különálló hangok állandó, folyamatos csoszogássá változtak, mintha a közelség a zajokat is szilárd anyaggá gyúrná össze. Végül megjelent a test, mely egyetlen egészként foglalta össze az addig különálló részeket. Kicsi volt. Simonnak az tűnt föl először, s hogy az árnyék, mely megelőzte, mintha hazugság volna, vagy legalábbis csalás. Erre gondolt, amíg a szűrődő fényben teljesen láthatóvá nem vált az idős nő. Lassan haladt, így volt ideje alaposabban megfigyelni. Lefelé nézett, mintha keresne valamit. Vagy egyszerűen csak a […]

Simon Péter (2. részlet)

Simon már ott állt az előtérben, ahová csak kevés fény hatolt be, és ahonnan néhány ajtó nyílt. Érezte, hogy a fény hiánya a hőmérsékletben is megmutatkozik. Hátul, ahol már csak a csupasz, szürkés fal tátongott, aránytalanul távol tőle, egy lépcső vezetett lefelé. Talán a pincehelyiségekhez, gondolta. Mivel azonban a lépcső jobbra kanyarodva kijátszotta a kíváncsiskodó tekinteteket, így ebben az esetben Simonét is, nem volt biztos benne, hová hatol le az, aki lelépdel a fokokon. És a hideg meg a félhomály nem is biztatta, hogy utánajárjon.

Kolozsi Orsolya: A test beszél

Egy panelház fölött az éjszakai égbolt, csillagok, erkélyen álló alakok fénye vetül a szemközti házra, mintha erős reflektor világítaná meg őket. A két verseskötettel már rendelkező Szöllősi Mátyás Margó-díjas kötetének borítója egyértelmű utalás az Orion csillagkép egyik csillagának, a Betelgeuse-nak a felrobbanására és az ezt kísérő erőteljes éjszakai fényjelenségre.

Simon Péter – részlet

Nem látta tisztán az ajtóban álló férfi arcát, mert az előszobaszerű beugróban félhomály volt. Meglepetten vette észre, hogy nem izgul. A vérnyomása stabil volt. A szívverése nem gyorsult fel, s közben arra gondolt, hogy végül is számított erre. Hogy mindez egyszer bekövetkezik. Sőt az volt az érzése, mintha már meg is történt volna, és egy állandó ismétlődésnek lenne a része, ahol újabb és újabb részletek bontakoznak ki különféle variációkban.

Szabadulás – Kerengő (részlet)

Azon az estén is átsétáltam a téren, és a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz értem, föltűnt a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman ülnek egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nem csak a fejek tűntek föl, de a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében.

Szégyenlős álmok

Az ajtófélfának dőlve röhögött, mint egy ostoba kölyök – hiába hogy közel negyven volt már, kurvákkal a háta mögött és az ölében.

S lőn világosság – de mit kezdjünk vele? – Dominka Ede harald a Váltóáramról

Egy felrobbant óriáscsillag fénye világítja be az éjszakai eget, egyúttal az alatta mindennapjaikat tengetőket. Vajon a betlehemi redukált szakralitású, távoli rokona megvilágítja az élet lényegi pontjait, avagy éppen elvakít, s még annyira sem látjuk? Vagy hol így, hol úgy?

„Az írásaim formái nálam egy lelkiállapotot jeleznek.” – Szilvási Krisztián interjúja

A népszerűség kifejezésről Alejandro González Iñárritu Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmje és annak egy mondata jut eszembe, mely lényegileg arról szól, hogy a népszerűség önmagában véve nagyon kevés, és talán nem is lényeges, általában nem azt tükrözi vissza, amit az emberről, adott esetben az alkotóról tudni érdemes

“A világosság a sötétségben fénylik” – Csaba Lilla a Váltóáramról

A Szöllősi Mátyás kötetében körvonalazódó miszticizmus (transzcendens érzékenység) pedig szinte egyedülálló a kortárs prózában. A novellaciklusban együtt van jelen a reális és a misztikus, utóbbi egyfajta költőiséget kölcsönözve a szövegvilágnak. A mindent átható, ég felől süllyedő fehér sugárzás, a fény misztikája, a megváltás lehetőségét közvetítve a lehető legközelebb van a kulcsszereplőkhöz, s közben mégis egészen távol, elérhetetlen marad.