„A jó szándék sokszor sajnos nem elég, vissza is üthet” – Tegdes Péter Interjúja

Tavaly Váltóáram című novelláskötetével megnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat, az idei irodalmi fesztiválon pedig első regényét, a Simon Pétert mutatja be Szöllősi Mátyás. A Simon Péter főszereplője egy krisztusi korú diakónus, aki életének egy olyan szakaszához érkezik, amikor több kérdéssel találja szembe magát, mint válasszal. A regény olyan témákkal foglalkozik – kezdve a hittől a 2015-ben a Keleti aluljárót ellepő embertömegig –, melyek nemcsak Simon Péterben, de az olvasókban is kérdéseket vethetnek fel, és amikre nem könnyű válaszolni. A két éve megjelent novellásköteted, a Váltóáram egyik novellája, a Lefekvés előtt, ébredés után főszereplője szintén egy diakónus, aki hasonló helyzetben találja magát, mint a regénybéli Simon Péter. Már akkor tudtad, hogy ebből a novellából regény lesz? Nem. Eredetileg egészen máshonnan indult volna a könyv, fél évig teljesen mást is írtam, más volt az alapötletem. Aztán, ahogy alakultak, és egyre jobban körvonalazódtak bennem az új szálak, valahogy összeért, összecsúszott a két történet. Mi volt a Simon Péter eredeti alapötlete? Annyiban volt más, hogy más helyszínen játszódtak volna bizonyos részek. Sok minden nincs benne a könyvben abból, amit az elmúlt időszakban írtam. És persze az, amiről a szöveg utolsó része szól, a megítélés, megítéltetés, egyfajta evangéliumparafrázis. A történetet körüllengi az a […]
Sep 04

Fóbia (1. rész)

Üres volt a kávézó, mikor beléptem. Szűrt fény volt és hőség, csak a lábamon éreztem, hogy enyhén mozog a levegő – vehettem volna rövidebb szoknyát is. A nagy szemű lány a pultnál úgy mosolygott, mintha ismernénk egymást vagy legalábbis gyakran járnék arra a helyre, pedig először voltam ott. Megingatott a kávé illata. Megint Cs.-re gondoltam, bizonyára azért, mert állandóan itta, tisztán, feketén, a nap minden részében, és akárhogy próbáltam az elmúlt hónapok alatt kiűzni a fejemből, nem lehetett, mert nemcsak a fejemben volt.

Mindennap becsapjuk magunkat – Bak Róbert interjúja

Már egészen korán volt elképzelésem arról, hogy valamilyen formában összeszövődhetnének a Váltóáram elbeszélései. Szerettem volna, ha egy összetett képet rajzolnak ki, ahol a történetek kapcsolatot teremtenek egymással, még ha nem is nagyon szorosan, csak úgy, ahogy egy adott városban egymás mellet élő, de mégis egymás számára idegen emberek történetei összekapcsolódnak.

Szemben önmagunkkal – Szabó Imola laudációja az Arcok című kiállítás kapcsán

Egy kisfiú szemébe néztem órákon át. Sárga pulóverén a kosz bolyhokba tapadva. Zsebében egy zacskó, melegítőnadrágos combján a keze. Körme alatt csonka holdívben a piszok, és csak ül, szemben velem, egy elárvult ház lépcsőjén. Lakó. Az otthontalanság bérlője. Percekig elkerültem a tekintetét, zavarba ejtett a keserű huncutsága. Inkább a kép színeibe vesztem bele, betűket kerestem, formákat, hátha megmentenek a szembesüléstől. A kerek arc félénk, de csintalan, és megrázóan őszinte tekintetétől. Nem ez volt az első Szöllősi Mátyás kép, amiben ezt a megrázóan szép és furcsa elegyet láttam. Ahogy a nyomornegyed közepén is a boldogság ismeretlen és meglepő vonásait rögzíti. Ahogy egy csapat kölyök meg meri mutatni neki, hogy a gyermekiség nem az élethelyzettől függ, és szakadt szandálban is lehet teli mosollyal szaladni az udvar felé. Hogy a megdőlt vályogházban is gyengédséggel öleli az anya a csecsemőjét. A képeit nézve kicsit elszégyellem magam. Én feleennyire sem vagyok kíváncsi, és negyedennyire sem tudok ilyen levegőszerűen rögzíteni. Nem félni az emberektől. Nem zavarba jönni a közelségtől. Nem felszínesen kérdezni, ahogy a Budapest Katalógusban teszi időről-időre. Nem szánni, hanem együttérezni. Pont olyan távolról, ahonnan még látni lehet. Belátni az emberi ismeretlent. Újra és újra úgy indulni el egy idegen mozdulat felé, hogy tényleg érdekeljen […]

Felemás emlékezet – Bánki Éva: Elsodort idő

„Aminek nincs középpontja, azt nehéz birtokba venni.” (B. É.) „Szigeten könnyebb uralkodni.” (A. C.) Szeretem a zavarba ejtő könyveket, amiknek olvasása egyszerre nyújt igazi élvezetet, s egyszerre dolgoztatnak meg, kényszerítenek a visszalapozásra, néhány rész újraolvasására, és arra, hogy utánanézzek bizonyos kérdéseknek – tehát az olyan olvasási élményt, ami rádöbbent, hogy milyen keveset tudok a világról, és hogy ez nem feltétlenül baj. Bánki Éva Elsodort idő című könyve ilyen kötet, akárcsak korábbi művei, folytatva annak az univerzumnak a feltárását, bemutatását, ami csak látszólag távoli, amihez sokkal több közünk van itt és most, mint ahogyan azt az első pillanatban gondolnánk. Bánki Éva regénytrilógiájának második része – összetettsége, nyelvi leleményessége, képi világa miatt, vagy csupán azért, ahogyan jellemeket mutat be, és ahogy a természeti jelenségekről szól – lebilincselő olvasmány. Ezt előttem persze már mások is megállapították. Korábbi könyveire, regényeire is igaz talán az a megállapítás, hogy mindig valamiféle élen mozognak, leginkább azon, ami egy, az ismert történelmi tények alapján megrajzolható kor, és egy elképzelt világ határmezsgyéjét jelenti – különleges elegyet alkotva a szokásokból, hiedelmekből, valamint a képzelet nyújtotta lehetőségekből. És itt azonnal fel is merül, s igazán lényeges kérdés, hogy mi is a valóság, mondjuk a nagyon különböző kultúrákban, de akár egyazon kulturális […]

VALAMI ÚJ – Török András jegyzete a Váltóáramról

A Margó-díjat – amelyet első könyves prózaírók kaphatnak meg – az egyik leghasznosabb intézménynek tartom. Mint nem hivatásos kritikus, nem szívesen nyúlok még nem bizonyított szerzők könyve után. A munkát helyettem elvégző zsűri listája, a tíz esélyessel megtekinthető itt. A Váltóáram a lehető leglazábban összefüggő novelláskötet, amely egy képzeletbeli Budapesten játszódik. A kilenc írást egy égi természeti tünemény köti össze: egy távoli Naprendszer csillaga felrobbant, annak a robbanásnak a fénye most ért ide, nappali világosságot áraszt, s az emberek nem tudják levenni a szemüket róla. A tévé és rádió csak arról beszél, még nem tudni, hosszú távon mivel jár mindez. Ám ez csak mellékesen jelenik meg a történetekben, amelyek egyáltalán nem egy srófra járnak. Van belső monológ és párbeszédes formában írt novella, és olyan is, ami egyes szám harmadik személyben szól hozzánk. Mindemellett a hősök sem egyformák. Azt azonban mindannyiukról el lehet mondani, hogy a legkevésbé sem a társadalom nyertesei. De az sem lenne igaz, hogy a novellák – Térey János szavajárásával élve – a nyomorpornó kategóriába tartoznának. Van benne magát a lakásából véletlenül kizáró öregúr, aki „szégyenszemre” egy másik lakásban lakó meleg párnál keres menedéket és vizelési lehetőséget. Van, akinek a bőrében (erre lassan jövünk rá) egy helyi érzéstelenítéssel […]

Ternovácz Dániel: Egy szupernóva mikrotörténetei

Szöllősi Mátyás első prózakötetében olyan egységes szövegvilágot alakít ki, amelyben az egymástól látszólag független történetek azonos tematikus, motivikus és nyelvi megformáltságukból adódóan szerves egésszé állnak össze. A novellák cselekménye úgy épül fel, hogy miközben kozmikus változások mennek végbe a naprendszerben, a szubjektív terek, a mindennapi életben bekövetkező törések és azok kapcsán kialakuló vagy felerősödő belső tartalmak kerülnek előtérbe. A kötet első soraitól kezdve végig folyamatban levő csillagrobbanást az egymást követő szövegek kohézióját biztosító mozzanatként, a térjelölő fényjátékot származtató és a családi szférán belüli válságokat szimbolizáló motívumként értelmezhetjük. A létnek mint lineáris folytonosságnak a különböző pillanataiban következnek be ezek a robbanások, többek között válás, halál, visszautasítás, magány, megaláztatás, baleset, megcsalás vagy betegség formájában. Hangsúlyos, hogy a főhős önmagát nem látja, így mások szemében és reakciójában ismeri meg a saját személyét: „(…) talán nem véletlen, hogy az ember legtöbbször nem képes látni önmagát, szinte semmilyen formában” (298). A Betelgeuse nevű csillag felrobbanásából eredő fehér fénynek köszönhető ki- és megvilágosodás az emberi lét fizikai dimenziójának az érzéki felismeréséhez vezet. A novellákban körvonalazódó élettörténetek alanyai emberi és testi, tökéletlen és véges létükben fedezik fel (újra) magukat. Következetesen ismétlődik a történetekben az érzés, hogy mindaz, ami a főszereplőket éri, a maguk testiségében érinti őket. Önnön […]
Mar 30

A zseni két arca – Grigorij Szokolov jubileumi zongoraestje a MüPá-ban

Tizenöt év, tizenöt koncert – ez Grigorij Szokolov mérlege A zongora sorozatban itt Budapesten, és március 28-án ismét bebizonyította a csordultig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy az egyik legfelkészültebb és legmeghatározóbb zongorista ma a világon. Hat óra előtt pár perccel szinte teljesen üres volt a hangversenyterem.  A menedzserén kívül csak maga Szokolov ült bent, ő nem máshol, mint a hangszer előtt, én pedig igyekeztem zajtalanul mozogni, hogy ne zavarjam meg semmilyen módon, mert már az egyik Schubert impromptu-t játszotta, egészen finoman, könnyedén, mintha csak a koncerten lennénk. A technikusok még próbálgatták a fényeket, közben megérkezett Felvégi Andrea is, hogy aztán ketten fotózzuk az orosz művészt, tevékenykedjünk körülötte a próba ideje alatt, lehetőleg láthatatlanul. Sokszor hallgattam már őt, ott a MüPában, de így, a koncert előtti próbán még soha, és nem csak az volt megdöbbentő, hogy milyen hihetetlenül erős hatást kelt már önmagában az, ahogy a hangszernél ül, ahogy bánik vele, hanem hogy megfigyelhettem, ahogy billent, a gesztikulációját egészen közelről, mert megesett ott velünk az a szerencse, hogy Szokolov egyáltalán nem zavartatta magát, s úgy játszott ott, kissé talán nekünk is, mintha valóban nem érzékelne maga körül semmit, csak az általa létrehozott zenét, holott az is lehet, hogy pontosan tudta, […]

Kolozsi Orsolya: A test beszél

Egy panelház fölött az éjszakai égbolt, csillagok, erkélyen álló alakok fénye vetül a szemközti házra, mintha erős reflektor világítaná meg őket. A két verseskötettel már rendelkező Szöllősi Mátyás Margó-díjas kötetének borítója egyértelmű utalás az Orion csillagkép egyik csillagának, a Betelgeuse-nak a felrobbanására és az ezt kísérő erőteljes éjszakai fényjelenségre.

Szégyenlős álmok

Az ajtófélfának dőlve röhögött, mint egy ostoba kölyök – hiába hogy közel negyven volt már, kurvákkal a háta mögött és az ölében.