Felemás emlékezet – Bánki Éva: Elsodort idő

„Aminek nincs középpontja, azt nehéz birtokba venni.” (B. É.) „Szigeten könnyebb uralkodni.” (A. C.) Szeretem a zavarba ejtő könyveket, amiknek olvasása egyszerre nyújt igazi élvezetet, s egyszerre dolgoztatnak meg, kényszerítenek a visszalapozásra, néhány rész újraolvasására, és arra, hogy utánanézzek bizonyos kérdéseknek – tehát az olyan olvasási élményt, ami rádöbbent, hogy milyen keveset tudok a világról, és hogy ez nem feltétlenül baj. Bánki Éva Elsodort idő című könyve ilyen kötet, akárcsak korábbi művei, folytatva annak az univerzumnak a feltárását, bemutatását, ami csak látszólag távoli, s amihez sokkal több közünk van itt és most, mint ahogyan arra az első pillantás alkalmával gondolnánk. Bánki Éva regénytrilógiájának második része – összetettsége, nyelvi leleményessége, képi világa, már csak azért, ahogyan jellemeket mutat be, vagy ahogy a természeti jelenségekről szól – lebilincselő olvasmány. Ezt előttem persze már mások is megállapították. Korábbi könyveire, regényeire is igaz talán az a megállapítás, hogy mindig valamiféle élen mozognak, leginkább azon, ami egy, az ismert történelmi tények alapján megrajzolható kor, és egy elképzelt világ határmezsgyéjét jelenti – különleges elegyet alkotva a szokásokból, hiedelmekből, valamint a képzelet nyújtotta lehetőségekből. És itt azonnal fel is merül, s igazán lényeges kérdés, hogy mi is a valóság, mondjuk a nagyon különböző kultúrákban, de akár egyazon […]

VALAMI ÚJ – Török András jegyzete a Váltóáramról

A Margó-díjat – amelyet első könyves prózaírók kaphatnak meg – az egyik leghasznosabb intézménynek tartom. Mint nem hivatásos kritikus, nem szívesen nyúlok még nem bizonyított szerzők könyve után. A munkát helyettem elvégző zsűri listája, a tíz esélyessel megtekinthető itt. A Váltóáram a lehető leglazábban összefüggő novelláskötet, amely egy képzeletbeli Budapesten játszódik. A kilenc írást egy égi természeti tünemény köti össze: egy távoli Naprendszer csillaga felrobbant, annak a robbanásnak a fénye most ért ide, nappali világosságot áraszt, s az emberek nem tudják levenni a szemüket róla. A tévé és rádió csak arról beszél, még nem tudni, hosszú távon mivel jár mindez. Ám ez csak mellékesen jelenik meg a történetekben, amelyek egyáltalán nem egy srófra járnak. Van belső monológ és párbeszédes formában írt novella, és olyan is, ami egyes szám harmadik személyben szól hozzánk. Mindemellett a hősök sem egyformák. Azt azonban mindannyiukról el lehet mondani, hogy a legkevésbé sem a társadalom nyertesei. De az sem lenne igaz, hogy a novellák – Térey János szavajárásával élve – a nyomorpornó kategóriába tartoznának. Van benne magát a lakásából véletlenül kizáró öregúr, aki „szégyenszemre” egy másik lakásban lakó meleg párnál keres menedéket és vizelési lehetőséget. Van, akinek a bőrében (erre lassan jövünk rá) egy helyi érzéstelenítéssel […]

Ternovácz Dániel: Egy szupernóva mikrotörténetei

Szöllősi Mátyás első prózakötetében olyan egységes szövegvilágot alakít ki, amelyben az egymástól látszólag független történetek azonos tematikus, motivikus és nyelvi megformáltságukból adódóan szerves egésszé állnak össze. A novellák cselekménye úgy épül fel, hogy miközben kozmikus változások mennek végbe a naprendszerben, a szubjektív terek, a mindennapi életben bekövetkező törések és azok kapcsán kialakuló vagy felerősödő belső tartalmak kerülnek előtérbe. A kötet első soraitól kezdve végig folyamatban levő csillagrobbanást az egymást követő szövegek kohézióját biztosító mozzanatként, a térjelölő fényjátékot származtató és a családi szférán belüli válságokat szimbolizáló motívumként értelmezhetjük. A létnek mint lineáris folytonosságnak a különböző pillanataiban következnek be ezek a robbanások, többek között válás, halál, visszautasítás, magány, megaláztatás, baleset, megcsalás vagy betegség formájában. Hangsúlyos, hogy a főhős önmagát nem látja, így mások szemében és reakciójában ismeri meg a saját személyét: „(…) talán nem véletlen, hogy az ember legtöbbször nem képes látni önmagát, szinte semmilyen formában” (298). A Betelgeuse nevű csillag felrobbanásából eredő fehér fénynek köszönhető ki- és megvilágosodás az emberi lét fizikai dimenziójának az érzéki felismeréséhez vezet. A novellákban körvonalazódó élettörténetek alanyai emberi és testi, tökéletlen és véges létükben fedezik fel (újra) magukat. Következetesen ismétlődik a történetekben az érzés, hogy mindaz, ami a főszereplőket éri, a maguk testiségében érinti őket. Önnön […]

Simon Péter – részlet (4.)

Simon a mentesítő járatok egyikével jutott vissza végül a fővárosba. A buszúton végig aludt. Nem álmodott semmit, olyan mélyre taszították az érzései. Leszállás után a hatalmas szél elől az aluljáróba menekült, több tucat emberrel együtt, akik csalódottan vették tudomásul, hogy a kiírás szerint a város felszíni közlekedése teljes mértékben megbénult. A vonatpályaudvarokat lezárták, és a menetrend szerinti járatok a városban összegyűlt tömeg, a tüntetések és egy ünnepi felvonulás miatt nem üzemelnek, vette ki a közel állók beszélgetéséből.
Mar 30

A zseni két arca – Grigorij Szokolov jubileumi zongoraestje a MüPá-ban

Tizenöt év, tizenöt koncert – ez Grigorij Szokolov mérlege A zongora sorozatban itt Budapesten, és március 28-án ismét bebizonyította a csordultig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy az egyik legfelkészültebb és legmeghatározóbb zongorista ma a világon. Hat óra előtt pár perccel szinte teljesen üres volt a hangversenyterem.  A menedzserén kívül csak maga Szokolov ült bent, ő nem máshol, mint a hangszer előtt, én pedig igyekeztem zajtalanul mozogni, hogy ne zavarjam meg semmilyen módon, mert már az egyik Schubert impromptu-t játszotta, egészen finoman, könnyedén, mintha csak a koncerten lennénk. A technikusok még próbálgatták a fényeket, közben megérkezett Felvégi Andrea is, hogy aztán ketten fotózzuk az orosz művészt, tevékenykedjünk körülötte a próba ideje alatt, lehetőleg láthatatlanul. Sokszor hallgattam már őt, ott a MüPában, de így, a koncert előtti próbán még soha, és nem csak az volt megdöbbentő, hogy milyen hihetetlenül erős hatást kelt már önmagában az, ahogy a hangszernél ül, ahogy bánik vele, hanem hogy megfigyelhettem, ahogy billent, a gesztikulációját egészen közelről, mert megesett ott velünk az a szerencse, hogy Szokolov egyáltalán nem zavartatta magát, s úgy játszott ott, kissé talán nekünk is, mintha valóban nem érzékelne maga körül semmit, csak az általa létrehozott zenét, holott az is lehet, hogy pontosan tudta, […]
Mar 22

Simon Péter – részlet (3.)

Bármiféle nesz, amelynek nem ismerni a forrását, gyanakvásra ad okot. Simon várt, hogy elhaljanak a külső zajok, s hogy újra csak a tompa zúgást hallgathassa a fülében, ami sosem múlik, hiába várja. A motozás halkabb lett. Nyikordult egy rács, aztán csönd lett, majdnem egészen. A vakolat apró, nedves púpjai a falfelületen szinte élő szövetként domborodtak, s a két nagy ablakon beáramló fény még az erek hálóját is kirajzolta, ami néhány repedés volt.

Kolozsi Orsolya: A test beszél

Egy panelház fölött az éjszakai égbolt, csillagok, erkélyen álló alakok fénye vetül a szemközti házra, mintha erős reflektor világítaná meg őket. A két verseskötettel már rendelkező Szöllősi Mátyás Margó-díjas kötetének borítója egyértelmű utalás az Orion csillagkép egyik csillagának, a Betelgeuse-nak a felrobbanására és az ezt kísérő erőteljes éjszakai fényjelenségre.

Simon Péter – részlet

Nem látta tisztán az ajtóban álló férfi arcát, mert az előszobaszerű beugróban félhomály volt. Meglepetten vette észre, hogy nem izgul. A vérnyomása stabil volt. A szívverése nem gyorsult fel, s közben arra gondolt, hogy végül is számított erre. Hogy mindez egyszer bekövetkezik. Sőt az volt az érzése, mintha már meg is történt volna, és egy állandó ismétlődésnek lenne a része, ahol újabb és újabb részletek bontakoznak ki különféle variációkban.

Simon Péter – kerengő

Azon az estén is átsétáltam a téren, és a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz értem, föltűnt a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman ülnek egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nem csak a fejek tűntek föl, de a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében.

Szégyenlős álmok

Az ajtófélfának dőlve röhögött, mint egy ostoba kölyök – hiába hogy közel negyven volt már, kurvákkal a háta mögött és az ölében.