Simon Péter – kerengő

Azon az estén is átsétáltam a téren, és a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz értem, föltűnt a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman ülnek egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nem csak a fejek tűntek föl, de a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében.

Simon Péter – tüntetés

Sötét volt az ég, mikor kilépett a nagy, kovácsoltvas kapun. Szemerkélt az eső, és Simon érezte, ahogy a tarkójára hullnak a cseppek. Szűrt, sárga fényben ázott az utca és hűvös volt minden, a gyomra környékét kivéve. Fölvillant előtte a nő arca, miközben a hangját képtelen volt fölidézni. A szavai ugyan ott kavarogtak a fejében, de ijesztő volt, hogy nem az zavarja, amit mond, hanem hogy nem tudja visszaidézni a hangja tónusát. Simon azt sem tudta, magas-e vagy mély, és így azt gondolta, képtelen egyértelmű választ adni, mintha nem tudná, hogy kivel beszél.