Jan 09

Bevilágítani önmagunkba – Izsó Zita a Váltóáramról

Szöllősi Mátyás első novelláskötetében megjelenik érett, kiforrott hangja

Szöllősi Mátyás költő, drámaíró két verseskötet (Aktív kórterem, Állapotok – negyvenöt töredék), után prózaíróként is bemutatkozott, kilenc novellát tartalmazó, Váltóáram című könyve nemrégiben jelent meg az Európa Kiadó gondozásában.

Rendkívül izgalmas és egyedülálló az írásokat átható atmoszféra, ami úgy érzékelteti a lét önmagán túli, transzcendentális vetületének lehetőségét, hogy eközben elkerüli az ismert vallások fogalomrendszerét, a pontosan körülhatárolható hitet. Szöllősi Mátyás novelláiban a valóság fölötti szférát mindössze egy égi jelenség, az Orion csillagkép egy csillagának felrobbanása idézi meg, aminek fénye bevilágít az összes novellába, mintha az önmagunkkal való szembenézés lehetőségét egy furcsa, misztikus közbeavatkozás teremtené meg, aminek az a szépsége, hogy a létrejötte nem számít csodának, mert különleges ugyan, de tudományosan is pontosan megmagyarázható. Mégsem tűnik véletlennek azonban, hogy igen sajátos élethelyzetekben éri az esemény a novellák szereplőit, pont akkor, amikor szembe kell nézniük önmagukkal. A fentről jövő beavatkozás lehetősége vagy igénye néhány helyen, még ha csak képi asszociációk formájában is, de a novellák szereplőiben is felmerül: „Úgy nézett ki, mintha valaki a felhőkön át elemlámpával fürkészné a várost.” (Hárman.)

Az írások elbeszélője minden esetben egy-egy férfi, aki valamilyen kellemetlen élethelyzetből igyekszik szabadulni. Egyértelmű, hogy rokon lelkekről van szó, mintha egy vonallal lennének megrajzolva ezek a figurák, a történetek pedig helyenként valóban összeérnek. A pontosan leírt alapszituációkból a legtöbb esetben nincs menekvés, így a novellák érzékletes állapotleírásokká válnak. Egyedül az utolsó, a Lefekvés előtt, ébredés után című írásban sikerül az alaphelyzetből kimozdulni, azzal, hogy az egyik szereplő a halála előtt szembenéz önmagával, és elmondja hozzátartozóinak azt, amit elkövetett ellenük.

A legtöbb novella egyes szám első személyű – illetve egyes szám második személyű – elbeszélésmódjával a szerző komoly kockázatot vállalt, ugyanis nem szemlélhette az egyes helyzeteket biztonságot jelentő távolságából, a külső megfigyelő pozíciójából, hanem teljes mértékben azonosulnia kellett a megjeleníteni kívánt alakokkal. Ez nem minden esetben sikerült tökéletesen, a Vendégjáték című írásban például a cigány származása miatt megszólt főhős reakciója kicsit tankönyvízű, egyértelműen hiányzik mögüle az a keserű tapasztalat és az ebből fakadó érzelmi reakció, ami az olyan emberben játszódik le, aki életében valószínűleg nem először szembesül hasonló, torz előítéletekkel. Az ehhez hasonló részekben a kevesebb talán több lett volna, s ha a szerző az egyes szám első személyű elbeszélésmód miatt nincs abban a kényszerhelyzetben, hogy majdnem mindent kimondjon, akkor talán elkerülhetőek lettek volna a jellemábrázolások néha felmerülő, apróbb pontatlanságai. Számos más helyen ugyanakkor nagyon jól működik a szerző által alkalmazott elbeszélésmód: jó példa erre a kötet egyik legkiemelkedőbb darabja, a Gerely című novella húsba vágó, emlékezetes felnövéstörténete.

Szöllősi Mátyás kötete összessé­gében igen emlékezetes olvasmány, az általa felvázolt élethelyzetek fontos problémákat dolgoznak fel, amelyek sokak számára ismerősek lehetnek, az egyes szövegek nyelvi megformáltsága pedig tökéletesen átgondolt, minden esetben illeszkedik a tartalomhoz. A szerző elkerülte a kezdő prózaírók gyermekbetegségeit, és már az első novelláskötetében karakteresen megjelenik érett, kiforrott hangja. A Váltóáram Szöllősi Mátyás méltó bemutatkozása novellistaként, és biztosak lehetünk abban, hogy nemcsak költőként és drámaíróként, hanem prózaíróként is hallunk még róla.

Izsó Zita (Magyar Idők, 2017. január 9.)

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.