Nyerges Gábor Ádám: Egyre kijjebb, egyre beljebb

„Nincs egyetlen értelmes érzés / mi felhívná magára a figyelmet” – így nyitja Szöllősi Mátyás Inopia című versét. A megállapítás azonban, ha a kötetegészre (vissza)olvassuk, legfeljebb amolyan fordított ars poeticaként volna értelmezhető, elvégre az 1984-ben született költő új, Állapotok című kötetének tétje mintha éppen valahol ekörül rejlene.

B. Kiss Mátyás: Csillagjóslás

Váltóáram akkor keletkezik, ha az elektromos feszültséggel töltött részecskék haladásának iránya és intenzitása periodikusan váltakozik. Hasonló folyamat játszódik le Szöllősi Mátyás novelláiban is: az elbeszélés intenzitásának váltakozása teremti meg a prózanyelv ritmusát. Ugyanakkor a történetmondás irányának váltakozása mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a narratív struktúrák linearitásának megbontása majdnem mindegyik szövegben tetten érhető. A kötet játszik az olvasóval, olykor félre is vezeti, az idősíkok néha egymásba csúsznak, gyakoriak az elhallgatások, a visszautalások és az utólagos magyarázatok. Ebben az írói világban még a narrátor sem lehet biztos a dolgában – sőt, talán épp az ő helyzete a legbizonytalanabb. A Váltóáramban sajátos kötetkompozíciós elvek érvényesülnek, a történetek ugyanis egy közös motívumhálón rendeződnek el. Némi megszorítással az is elmondható, hogy közös tér- és időviszonyok között játszódnak le. Mintha csak egy darabokra tört nagyregény fejezeteit olvasnánk. Egyelőre azonban kénytelen vagyok megmaradni a ciklus műfajmegjelölés mellett, még akkor is, ha kissé pontatlannak érzem. Egy nyugtalanító kérdés azonban így is megválaszolatlan marad: az egyes darabokat összefűző motívumrendszer mint koherenciaképző megoldás vajon utólagos beavatkozás eredménye, vagy az előzetes alkotói koncepció része? Néhány novella a közös motívumok nélkül is lezárt műegész lehetne (Reggeltől reggelig; Irány észak; Hajsza), ezért feltehető, hogy első szövegváltozataik még a kötetkompozíciótól függetlenül keletkeztek. […]