Mar 22

Simon Péter – részlet (3.)

A nyirkos lépcsőházban lépések zaja hallatszott. Mindenféle nesz, amelynek nem ismerni a forrását, gyanakvásra ad okot. Simon várt, hogy elhaljanak a külső zajok, s hogy újra csak a tompa zúgást hallgathassa a fülében, ami sosem múlik, hiába várja. A motozás halkabb lett. Nyikordult egy rács, aztán csönd lett, majdnem egészen. A vakolat apró, nedves púpjai a sárga felületen élő szövetként domborodtak, s a két nagy ablakon beáramló fény még az erek hálóját is kirajzolta, ami csupán néhány repedés volt. Simon mozgást hallott. Nagyjából egy perc után már biztos volt benne, hogy valaki lefelé halad a lépcsőn, s hogy mindjárt megpillantja, ha fölnéz a fönti fordulóba. Először csak egy árnyék jelent meg. Fokozatosan mászott rá a bal oldali falra, majd tömörebb lett, aztán a különálló hangok állandó, folyamatos csoszogássá változtak, mintha a közelség a zajokat is szilárd anyaggá gyúrná össze. Végül megjelent a test, mely egyetlen egészként foglalta össze az addig különálló részeket. Kicsi volt. Simonnak az tűnt föl először, s hogy az árnyék, mely megelőzte, mintha hazugság volna, vagy legalábbis csalás. Erre gondolt, amíg a szűrődő fényben teljesen láthatóvá nem vált az idős nő. Lassan haladt, így volt ideje alaposabban megfigyelni. Lefelé nézett, mintha keresne valamit. Vagy egyszerűen csak a […]

Simon Péter (2. részlet)

Simon már ott állt az előtérben, ahová csak kevés fény hatolt be, és ahonnan néhány ajtó nyílt. Érezte, hogy a fény hiánya a hőmérsékletben is megmutatkozik. Hátul, ahol már csak a csupasz, szürkés fal tátongott, aránytalanul távol tőle, egy lépcső vezetett lefelé. Talán a pincehelyiségekhez, gondolta. Mivel azonban a lépcső jobbra kanyarodva kijátszotta a kíváncsiskodó tekinteteket, így ebben az esetben Simonét is, nem volt biztos benne, hová hatol le az, aki lelépdel a fokokon. És a hideg meg a félhomály nem is biztatta, hogy utánajárjon.

Simon Péter – részlet

Nem látta tisztán az ajtóban álló férfi arcát, mert az előszobaszerű beugróban félhomály volt. Meglepetten vette észre, hogy nem izgul. A vérnyomása stabil volt. A szívverése nem gyorsult fel, s közben arra gondolt, hogy végül is számított erre. Hogy mindez egyszer bekövetkezik. Sőt az volt az érzése, mintha már meg is történt volna, és egy állandó ismétlődésnek lenne a része, ahol újabb és újabb részletek bontakoznak ki különféle variációkban.

Szabadulás – Kerengő (részlet)

Azon az estén is átsétáltam a téren, és a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz értem, föltűnt a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman ülnek egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nem csak a fejek tűntek föl, de a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében.

Szabadulás – részlet

Szinte teljesen sötét volt már az ég, mikor kiléptem a nagy, kovácsoltvas kapun. Szemerkélt az eső, és éreztem, ahogy a tarkómra hullnak a cseppek. Szűrt, sárga fényben ázott az utca és hűvös volt minden, a gyomrom környékét kivéve. Az elszívott cigaretták íze, az a kesernyés háttérzaj a számban egyre jobban izgatta a torkomat. Föl-fölvillant az a festmény a falon, és a különféle tárgyak, amiket az irodában láttam. Fekete arca is, de közben a hangját képtelen voltam felidézni. A szavai ugyan ott kavarogtak a fejemben, de ijesztő volt, hogy nem az zavar, amit mondott, hanem hogy nem tudom visszaidézni a hangja tónusát. Azt sem tudtam, magas-e vagy mély. És így azt éreztem, hogy képtelen vagyok bármit, legfőképp nemet mondani, mintha nem tudnám, kihez beszélek. Zavart a seb a számban. Kiegyenesedve a gyomrom is fájt, és olyan ürességérzet lepett el, mintha túl lettem volna mindazon, ami miatt émelyegtem. Kijjebb húzódtam, hogy ha már esik, akkor élvezhessem, ahogy lassan szétoszlik az arcomon a könnyű permet.