A két évvel ezelőtti fantasztikusra sikerült expedíciót követően – és a tavalyi szerencsétlen bukás után (már ami az autós kontingens hányattatásait illeti), amikor is nem sikerült háromszori próbálkozás ellenére sem bejutni Fehéroroszországba, hogy onnan Oroszországba menjünk tovább Czigóth Sándor operatőr-kollégámmal – idén nem közelebb, mint Szibériában indult az 5. Orosz-Magyar Uráli Régészeti Expedíció, mely a PPKE-BTK Régészeti Intézetének és az MTA-BTK Magyar Őstörténeti Témacsopotjának szervezésében, továbbá a különféle orosz intézetek és egyetemek közreműködésével valósult meg július 4 és 24 között. Az idei út különlegessége maga a távolság, amit Oroszországon belül, és összességében megtettünk, illetve a kapcsolatteremtés és a tudományos munka, mely Dél-Nyugat Szibéria és Baskíria különféle helyszínein zajlott a magyar őstörténet-kutatás szempontjából. Régi vágyam volt eljutni Szibériába, és nagyon örülök, hogy ezt úgy tehettem meg, hogy fotósként is meg tudtam őrizni az útból néhány lényeges és talán érdekes, különleges momentumot.

Július 4-én délben találkozott a csapat (Türk Attila, Füredi Ágnes, Csáky Veronika, Balogh Bodor Tekla, Langó Péter, Harangi Flórián, Budai Dániel, Jancsik Balázs, Langer Dániel, Zágorhidi Czigány Bertalan, és én), hogy Novoszibirszkbe repüljön moszkvai átszállással. Az első délutánon-estén rendben átjutottunk a ferihegyi ellenőrzéseken, vásároltunk még némi ajándékot a kinti kollégáknak, az orosz fővárosban aztán öt órát várakoztunk egy olyan terminálon, amit mintha épp érkezésünk előtt egy órával korábban fosztottak volna ki, ismerkedtünk a helyzetünkkel, előkerültek a 2015-ös és a 2016-os sztorik, ettünk, aludtunk a repülőn, rengeteget nevettünk, hogy aztán helyi idő szerint hajnali fél ötkor landoljunk Oroszország harmadik legnagyobb városában.

Kietlen táj, panelrengeteg, bájos(nak mondható) lepusztultság fogadott minket Novoszibirszkben, mely a klasszikus példája annak, hogy egy kisvárosból a felduzzasztás eredményeként hogyan alakul ki száz év alatt egy közel kétmilliós polisz. Innen hajnali ötkor azonnal egy közeli kisvárosba, tudományos területre kocsikáztunk. Ágival és Veronikával kerültem egy autóba, amit egy kigyúrt fickó vezetett, aki nem csak hogy meglepően kedvesnek bizonyult, de mindent igazolt abból a nyitottságból, érdeklődő természetből, és vezetési sajátosságból, amit két évvel korábban is volt szerencsém megtapasztalni a helyiekkel kapcsolatban.

Felkelt a nap, mire elértünk a szálláshelyünkre, ahol a közel húsz órás utazás után három óra alvás következett. A nap folyamán aztán az Akagyemgorodok-nak nevezett tudományos központ paleogenetikai laboratóriumát látogattuk meg, melyet Alekszandr Pilipenko vezet, akivel a Volgográd térségéből származó kazár kori sírok csontmintáinak feldolgozása kapcsán valósul meg az orosz-magyar tudományos együttműködés, s amelyben Veronikának van kiemelt szerepe, hisz ő genetikusként érkezett velünk kifejezetten azért, hogy az itteni eredményekről és kutatási irányokról tájékozódjon.

Pilipenko, a világhírű kutatói központ vezetője megmutatta a helyi laboratóriumot, és bemutatta egyúttal a működését is. Ezt követően részletes előadásban számolt be az elmúlt tíz év kutatási fejleményeiről, mely az őskortól a kora középkoron át egészen a 19. századig vezette végig a helyi paleogenetikai vizsgálatok eredményeit, elsősorban az Urál irányába terjedő Baraba-sztyepp térségére fókuszálva. Emellett áttekintettük az MTA BTK Régészeti Intézetében működő Archogenetikai Laboratóriummal közös kutatási irányokat, és persze komoly vendéglátásban is részünk volt, s csak késő délután engedtek el minket, hogy legyen idő vásárolni, és a városban is nézelődni kicsit.

A szerdát és a csütörtököt a tudományos kisváros területén töltöttük, mely kifejezetten azért épült az 1950-es évek végén, hogy a különféle kutatási területek és kutatóintézetek kapcsolatban lehessenek egymással. Megtekintettük még az Orosz Tudományos Akadémia Szibériai Részlegének Régészeti és Néprajzi Múzeumát, ahol Gleb Kubarev, a neves türk kori régészszakértő kalauzolt és oktatott minket. 2015-ben, mikor Izsevszkben, az orosz fegyvergyártás központjában jártunk, szintén egy olyan területen mozogtunk, mely még az oroszok elől is el volt zárva rendesen. Ugyanakkor pedig valami bizarr módon inspiráló is volt a közeg, mert ha Oroszországban jár az ember, akkor Tarkovszkij, már amennyiben ismeri az ember a filmjeit (és a naplóját), sarkonként és mezőnként visszaköszön. Tökéletesen érződött ezen a kisvároson valami bújtatott feszültség, mely egyszerre fakadt valami soha véget nem érő kialakulatlanságból, és egy mégis jelen lévő, szokatlan rendezettségből: a parkok idegesítő szabályszerűségéből, és a panelek közt húzódó, buja erdősávből, ami mintha a trópusokig vezetné el egészen azt, aki köztük jár.

Idős bácsik és nénik érdeklődtek – gondolom – arról, hogy mit csinálok ott, és miért fényképezek mondjuk egy fát vagy házfalat. A nők csoportokba verődve sétáltatták a gyerekeket, de azt vettem észre, hogy nem beszélgetnek egymással, ami persze szintén lehet, hogy csak a jelenlétemnek volt köszönhető. Az áruház sem úgy volt raktár, ahogy például a soroksári Lidl az, mert mindennek volt valami bunkerjellege, mintha állandó készültség lenne, aminek nyilvánvalóan csak az a lényege, hogy legyen. Csütörtökön még egy különleges fatemplomot is meglátogattunk egy közeli skanzenszerűségben, mely a 18. században épült, és valahonnan Északról szállították ide egyben. S ha jól értettem, ez az egyetlen, abból a századból fennmaradt ortodox fatemplom Szibéria területéről.

Csütörtök este aztán visszatértünk Novoszibirszkbe, ahonnan a csapat – Veronikát kivéve, aki másnap már indult vissza Budapestre – vonattal indult el vissza Európa felé, bár egyelőre még csak Tyumenyig, mely egy hétszázerzes, egészen élhető(nek tűnő) város az Urál keleti oldalán. (Voltam annyira tehetséges, hogy a telefonomat, töltőstül-mindenestül a novoszibirszki szállás recepcióján hagytam, úgyhogy innentől kezdve még inkább perifériára szorultam, ami ugyanakkor a figyelem és fotózás szempontjából kifejezetten hasznos.) Maga a vonatút tényleg felejthetetlen. Nem csak azért, mert olyan négyes kis bokszokban voltunk összepréselődve, ahol nemhogy a cuccainkkal együtt nem fértünk el, de azok nélkül se ment volna, hanem mert tényleg mindenféle ember megtalálható volt ott.

Beszélgettem például egy tyumenyi nénivel (valami furcsa, az angolra hasonlító nyelven), aki járt öt éve Budapesten, és bizonyára az illedelmesség is benne volt a dologban, de egészen megigézve beszélt a fővárosunkról, annak hídjairól, illatairól, fekvéséről, és a Dunáról külön, mely lenyűgözte. Emellett a vonatfülkék nyitottsága, s az abból eredő ide-oda lógó végtagok rengetege, a halszag, a kézi rádiókból szüremlő orosz beszéd, a vécénél feltorlódott sor, a gyereksírás és -nevetés valahogy meglepően otthonossá varázsolta azt a bő tizenhat órát. Soha nem aludtam még vonaton. Úgy legalábbis biztos nem, hogy egy kvázi ágyban ébredek egy hatalmas fékezésre, ami, ahogy éreztem, nem egy megállással, hanem talán egy kanyar bevételével függhetett össze az éjszaka közepén.

Két napot és éjszakát töltöttünk Tyumenyben. Ellátogattunk a helyi – a városhoz közeli – régészeti parkba és múzeumba, amely bepillantást enged a helyi régészeti eredményekbe-kutatásokba, s a különféle korokat érintő feltárások leletei komoly figyelmet érdemelnek. Emellett a Tyumenyi Egyetem Régészeti Laboratóriumában jártunk, ahol különféle leleteket vizsgált a csapat Alekszandr Zelenykov doktorandusz irányítása alatt. A városi túránk során a helyi kulturális életből is kaptunk egy kis ízelítőt, és például az is kiderült – én nem tudtam, pontosan hol is tartózkodott –, hogy Dosztojevszkij Omszkban és Tyumenyben volt az 1850-es években, mikor is a szibériai száműzetését töltötte.

A következő öt napot aztán a városhoz közeli, Giljevo 2. elnevezésű lelőhelyen izzadtuk át, ahol a helyi ásatásba kapcsolódott be a csapat. A három kurgán, melynek feltárásán dolgoztak, a vaskori Szargatszkaja-kultúrához tartozik, mely a Kr. e. 5. és a Kr. u.-i 4. század között virágzott. Ennek a korszaknak a leletanyaga eddig kevéssé ismert, és a Szargatszkaja-, Bakalszkaja- és Kusnarenkovszkaja-kultúra egymásba való átfejlődése a Kr. u. 4–7. században a magyar kutatás mindmáig egyik legkomolyabb problematikája.

A helyi régészek anyagismeret-óráinak és széles körű tudásának köszönhetően a magyar kutatók – mondta el Türk Attila a beszélgetéseink folyamán – ez alatt a pár nap alatt is átfogó képet kaptak Délnyugat-Szibéria régészeti kutatásairól. A közös munka egy orosz-magyar minikonferenciával folytatódott, melyen többek között Alekszandr Zelenykov tartott rendkívül érdekes előadást a kusnarenkovói kultúra kialakulásáról, Urálon túli gyökereiről, s aki a következő félévben Magyarországon tartózkodik majd egy ösztöndíjjal, és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem doktori képzésén vesz részt. Magyar részről előadást tartott Ági, Tekla, Balázs, Dani, és persze Attila is a saját kutatási területének megfelelően.

Emellett a csapat, két napos bontásban, Natalja P. Matvejeva vezetésével régi erődített telepeket, már feltárt kurgánokat, és egyéb, a helyi kutatás szempontjából lényeges helyszíneket látogatott meg. Az itt töltött öt nap alatt rengeteg kását ettünk, a mocsaras-lápos vidéken a szúnyogok is kóstolgattak minket rendesen, a srácok megmártóztak a Tobol-folyóban, kétszer szaunáztunk a „bányjá”-ban, egy közeli, házi készítésű kis forralóban, és bizony esténként még a helyi, nem épp alkoholmentes finomságokba is bele-belekóstoltunk. Ez a terület az erdős sztyepp és az igazi lápvidék határán fekszik. És még ha nem is arra gondolok, hogy a filmekben milyen Szibéria, hanem hogy milyen vidéket szeltünk át mondjuk az említett első vonatúton, akkor is elgondolkodtató és megdöbbentő, hogy hányféle kultúra vetette meg a lábát itt csak az elmúlt ezerötszáz-kétezer évben. Merthogy igen-igen sok.

Pénteken visszatértünk Tyumenybe, majd egy bő nyolc órás várakozást követően szálltunk ismét vonatra július 14-én, este tizenegy körül, hogy – az eredeti tervekkel ellentétben – Ufába, Baskíria fővárosába utazzunk, hogy onnan aztán a birszki temetőhöz menjünk tovább a helyi ásatásra. Ez az út, már csak a hosszúsága, és az ott rendelkezésre álló, kifejezetten zárt fülkék szűkösebb jellege miatt, még izzasztóbb volt.

A legtöbben alvással – hisz ekkorra már kellően lestrapáltak voltunk – próbálták ellensúlyozni a monoton zakatolást, én rengeteg teát ittam, illetve az egyik megállónál – mikor a jegyek utólagos átváltása miatt egy másik vagonba kellett átcuccolnunk – Attilával elfogyasztottunk egy afféle dobozos levest, amit a peronon dülöngélő bódéban vásároltunk, s amiről egy orosz nő, mikor később meglátta nálunk a dobozát, azt mondta: bármit, csak ezt ne. Ez az út vezetett keresztül a Dél-Urálon, s bár csak az ablakon át láthattuk, mégis csodálatos vidék tárult elénk. Cseljabinszk környékén kezdtünk éledezni, majd kora este, zuhogó esőben érkeztünk meg Ufába. Itt egy rövid kis kulturális kalandozás után, amikor például sikerült helyi mézet is venni, ettünk, majd elfoglaltuk a szállást, ahonnan másnap reggel indultunk Birszkbe, mely sokáig a legfontosabb baskír város volt. A 19. században sokáig úgy nézett ki, ez lesz a Baskír Köztársaság központja, de az állandó ellenzéki álláspont, amit az orosz politikával szemben tanúsított a helyi vezetés, sanyarú sorsra, és lassú leépülésre ítélte inkább a várost.

Birszk így leginkább egy szellemvároshoz hasonlít, főleg a történelmi része, ahol azok a régi házak is találhatók, amelyeknek ablakairól külön sorozatot készítettem az egyik délutánon. A gazzal benőtt utcák peremén ezek a házak lassan az enyészeté lesznek, és sok fa épületben ma már nem is lakik senki. Még a legegyszerűbb kerettel rendelkező ablakok is igézőek, s bizonyára az elhanyagoltságuk, a fa mállása, a legkülönfélébb színben felvitt festék kopása is hozzájárul ahhoz a különleges és egyedi bájhoz, ami a sajátjuk. Több száz ilyen házacska bújik meg a modernebb épületek közé szorulva, és még a félhomályból is kiköszönnek a színes négyzetek egymás mellett, akár egy-egy arc, kérlelő tekintet. Jól példázta számomra, hogy mi is zajlódhatott Birszkben az elmúlt száz-százötven év során az, hogy gyanakvással, kérdezősködéssel, ami a fotózást illeti, csakis abban az esetben találkoztam, mikor ezeknek a házaknak az ablakairól készítettem felvételeket.

Összességében nagy szerencse, hogy végül a Birszk határában zajló ásatáson vehettünk részt, mert régészeti szempontból ez egy legendás hely: a ‘80-es évektől kezdve, egészen 1991-ig több mint hétszáz sírt tártak föl itt, és sokféle kultúra nyomai bukkantak elő – tehát komoly tájékozódási és kiindulási pont a terület. Ez a temető jelentette korábban az Urál nyugati előtere kora középkori régészetének kronológiai alapjait, és ezért a lelőhely további kutatását ettől az évtől a Baskír Állami Egyetem célul tűzte ki. Magyar szempontból pedig azért érdekes, mert a legújabb kutatások alapján az elődökhöz kapcsolt kusnarenkovói kultúra az Uráli nyugati oldalán itt tűnik föl először a 6. század derekán.

Másrészt pedig gyönyörű fekvése van: a temető fölötti dombról a Bjelaja-folyóra látni, mely Baskíria legnagyobb összefüggő víztömege. Baskíria egyébként is kedves nekem, hiszen nagyon sok mindenben hasonlít Erdélyre. A kiterjedése is hasonló, források bukkannak föl szinte mindenütt, a domborzati adottságai pedig annyira emlékeztetnek a Kárpát-medence említett területére, hogy nagyon sokszor éreztem azt, mintha a Maros vidékén vagy épp a Sóvidéken járnék.

A baskír vendégszeretet egészen egyedülálló. Őszinte és nyílt.

Úgy tartják, hogy régebben, amikor egy vendég megérkezett, három napig etették és itatták, mielőtt megkérdezték volna tőle, hogy egyáltalán mit akar, miért jött, és azt hiszem, hasonló dologban volt részünk nekünk is, annak ellenére, hogy nem egy wellness-hétvégére mentünk. Birszkben két különböző helyen nyitottak meg szelvényeket a régészek, és az első két nap komor időjárása után a tűző nap és a harminc fok meleg tette igazi kihívássá az ásást, aminek természetesen meglett az eredménye, mert a negyedik-ötödik napon már sírok is előbukkantak a földből.

Az itteni tartózkodás alatt egyébként végigjártuk a helyi múzeumokat, régészeti előadásokat hallgattunk Nyikita Szaveljev, Vlagyimir Ovszjanyikov, Afija Szungatova és Szergej Botalov előadásában, és a helyiek a tiszteletünkre még rituális birkavágást is végeztek az utolsó előtti napon. Péntek reggel háromnegyed nyolckor már úgy tűzött a nap, hogy minden fénylett és vakított körülöttünk, s amíg a többiek – Ági és Attila kivételével – elindultak az ásatási területre, addig Danyirék megkezdték az előkészületeket, ami az imádkozással kezdődött. Aztán lefogták az állatot, elmetszették a torkát és szakszerűen kivéreztették, hogy utána a tábor szélén, egy kiszáradt fánál elvégezhessék a belső szervek eltávolítását, a nyúzást, végül a test feldarabolását. Szinte napra pontosan egy évvel korábban, ugyancsak egy reggeli órán, az erdélyi Nagy-Hagymás alatt hasonló élményben volt részem, de itt, Baskíriában még nehezebb volt arra koncentrálni, hogy mindezt megörökítsem, mert még bensőségesebb, még intimebb volt az, ami tőlem egy-két méterre történt.

Egy nappal korábban, mint a többiek, július 22-én tértem vissza Ufába aztán Danyir Gajnulinnal, hogy a hajnali géphez ne Birszkből, hanem Ufából mehessek ki. A vendéglátásról már ejtettem szót, de az az idő, amit Danyir családjával töltöttem, szintén különleges volt. Abban a szűk tizenkét órában mindent igyekeztek megvalósítani, ami csak elképzelhető, és nyugodtan írhatom, hogy sikerült is nekik. Amellett, hogy késő este bejártuk a legszebb helyeket Ufában, egy étterembe is elvittek, ami egyszerre volt szürreális, és nagyon is kijózanító, mert egészen más környezetben, más feltételek között töltöttem/töltöttük az ezt megelőző három hetet. Bár nem beszélek oroszul, és baskírul még annyira sem, az idei túra mégis a kapcsolatteremtésről szólt elsősorban számomra is, hiszen rengeteg helyszínen jártunk, és nagyon sok emberrel érintkeztünk az út során. A hajnali ötös ébredés után a becsekkolás, az Ufa-Moszkva, majd a Moszkva-Budapest út tulajdonképpen félálomban, egy olyan belső utazással telt, ami csak az Astorián ért véget, mikor az aluljáróban egy olyan arcra eszméltem, akit pár hónappal korábban a Budapest Katalógusba fotóztam. Mikor ott álltam a metrófeljárónál a két táskámmal, izzadtan, összesen több mint tizennégyezer kilométerrel a hátam mögött, megnyugvással töltött el, hogy itthon vagyok, hogy ismerős arcok jönnek szembe. S bár tudtam, hogy amikor fölérek majd a felszínre, milyen bolt áll a sarkon, és hogy hol lehet igazán jó kávét inni, mégis, elkezdtem végigpörgetni az arcokat, akikkel odakint találkoztam, a helyszíneket, ahol jártam, és csak arra tudtam gondolni: amint lehetőségem adódik rá, vissza kell menni.