Jan 24

Gerely

Apám megvert ma is. Nem olyan keményen, mint szokott, de azért fájt. Sajog a hátam, a derekam. Ott vékony a bőr, és ha szíjjal ver, azon a helyen csíp a legjobban. Nehéz, zsíros szag terjengett a levegőben, mikor hazaértem. Félhomály szorította össze a hosszúkás előszobát. Tudtam, hogy anyu még nem érkezett haza, a cipője nem volt ott a fogas alatt. Szerda esténként a barátnőivel van. Ez az egyetlen szabad elfoglaltsága, egyébként vagy főz, vagy mos, vagy a boltban dolgozik. Napi tizenhat órát. Sokat áll. A visszeres, foltos lábain jól látni, hogy öregszik. Évek óta figyelem, ahogy változik a teste. Mióta beszélt nekem a szülésről. A fájdalomról, amitől pár percenként elájult. A fájdalomról, ami szétszakít. Eleinte nem értettem, most pedig zavarban vagyok. Rám áldozta a testét, nekem adta.
Sokszor gondolkodom azon, miközben hajítom a gerelyt, milyen szerencsém van. Szerencsém, mert fiatal vagyok. Van erőm lépni, mozdítani a tagjaimat, irányítani a testem. Fejlődésben vagyok és tudom, hogy leszek ennél még jóval erősebb is. Ez jár a fejemben, mikor ver az apám. És hogy nem vagyok elég nagy, hogy visszaüssek. Egyszer megpróbáltam. A lila foltok pár hétig emlékeztetőül tátongtak rajtam. Próbáltam ellenállni, az még rosszabb volt. Olyankor jobban fájt, mert úgy éreztem, nagyobb súllyal nehezedik rám minden ütés. Hogy az ellenállásom miatt jobban koncentrál, többet ad bele. Azt mondta, nem érti az értetlenkedésemet, és hogy miért vagyok ennyire ostoba, hisz meg kell tanulnom a leckét, hogy ne legyek haszontalan. Meg is tanulom, tudom. Csak nem úgy, ahogy ő képzeli.
Bent tartom a levegőt. Izzik az arcom, az egész fejem. Érzem, hogy biztosan nem mozgás az idő. Piszkosul fáj, amikor üt. Minden mozdulattal erősödik. A hangok a legrosszabbak, ahogy a falakról visszaverődik minden csattanás. Vele együtt számolok, csak én magamban. Néha azt képzelem, hogy a hang a becsapódást jelzi. Ahogy a gerely áthalad a testén, amit én hajítok el. Néhány hete rádöbbentem, hogy a halálát kívánom. Küzdök ellene, de fölösleges, mert így van. Egyszer olvastam valahol, hogy minden ember kívánta már a szerettei halálát. Növekszik bennem valami, amit az ütések dagasztanak egyre nagyobbá. Fogalmam sincs, mi ez pontosan.
Csak a pályán vagyok nyugodt. Mikor kisétálok a füves területre és melegíteni kezdek. Előbb a csuklómat, aztán a karomat mozgatom. Végül a felsőtestem és a derekamat. Lazítok. Lassan kiürül belőlem minden. Könnyű leszek, mikor nekifutok. Elhagyja a düh a testem, amint kirepül kezemből a gerely. Hosszan száll. Olyan messze, mint senkinek a környéken. Ma közel hetven métert dobtam. Ez nagyon jónak számít az én koromban, pedig még egy éve sincs, hogy edzésre járok. De már az első dobás után úgy éreztem, ez a legtermészetesebb.
Az arcomon fekszem. Zsibbadt mindkét karom. Így heverek már vagy tíz perce, azóta, hogy kiment. Biztosan dohányzik. Két szálat szív el, ha kemény volt. Van vagy kilencven kiló, vagy akár több is. Én jó, ha ötven. Szar érzés, ha az ember nem elég valamihez. Ha nem elég erős, hogy megvédje magát, vagy nem elég ahhoz, hogy elküldje ezt a rohadékot a picsába. Ha nem elég bátor. Ha letett arról, hogy vakmerő legyen. Ez volna a szégyen? Nem tudom, de zavar. Zavar a tehetetlenségem.
Elaludhattam. Hirtelen éles fény terített be, a szemhéjamon keresztül is sütött. Fehér tócsaként lebeg előttem a szoba, mintha minden tárgyat vízbe mártottak volna és úgy világítanak, mint egy-egy negyven wattos izzó. Még mindig zsibbad mindkét karom. Próbálom mozdítani őket. Nehezen megy. A bal karom lelóg az ágyról. Megtámaszkodom, de nem bírom tartani magam. A föld szigorúan húz lefelé, mint egy mágnes.
Este van. Érzem a szagokon és a levegő súlyából. Libabőrös lesz az alkarom. A csípőm megremeg a mozdulatok közben. Halványan, de látom az órán a számokat és a mutató állását. Elég sokat aludhattam, háromnegyed kilencre jár az idő. Késő van, de közben meg világos, mintha a nappal elfelejtett volna elmúlni. Felülök, kifújom magam. Húzódik a bőr a derekamon, enyhén éget. Szerencsére nem vészes. A csípőm viszont fáj, és a lábam is. Érzem, hogy üres a lakás. Apám elment. Csak éjfél körül jön haza, olyan állapotban, hogy azt nem szívesen várnám meg. Az esti órákban, mikor hűl a levegő és a zsíros, nehéz szagok előmerészkednek a spájzból, mindig fölteszem magamnak a kérdést: anyu hogy mehetett hozzá? Eszembe jut, hogy ha nem tette volna, nem is lennék. Néha úgy érzem, jobb volna úgy. Nem kéne ilyesmiken törnöm a fejem.
Fölállok, leveszem az ingem. Keresem a foltokat. Szerencsére alig találok valamit. Csak a csípőm fölött lett érdes a bőr, érzem, ahogy tapogatom a kezemmel. Leveszem a nadrágom. Alsónadrágot, zoknit. Meztelenül állok a szobában. Rám esik a fehér fény. A mellkasomra nézek, kirajzolódnak oldalt a bordáim. Nem tudom eldönteni, hogy szép vagyok-e vagy csúnya. Tele vagyok kisebb-nagyobb szeplőkkel, furcsa mintázatot rajzolnak rá a testemre. Fehér vagyok. Az átlagosnál is fehérebb. A nyár sem fog rajtam, csak piros foltok jelzik, hogy nem bírom a napfényt. A hosszú végtagjaimmal egy óra után úgy nézek ki, mint egy csupaszra borotvált, foltos láma.

Valaki dörömböl az ajtón. Magamra kapom a ruhákat, aztán a tükörhöz megyek. Zilált a fejem, kócos vagyok. Pont úgy festek, mint aki most ébredt. Benyálazom a kezem, igazítok a hajamon. Közben újra a dörömbölést hallom. Végigmegyek a hosszú előszobán. Fény szűrődik az ajtó felől, vékony csíkokat éget a parkettába.
– Ki az?
– Szabolcs, te vagy az? Azonnal nyisd ki az ajtót – válaszolja egy női hang. Néhány másodperc úszik el, amíg rájövök, hogy Réka az.
– Mi történt? – kérdezek vissza.
– Ne dumálj, nyisd ki – szűrődik át a hangja.
Mielőtt kitárnám az ajtót, elkezdem begombolni az ingem. Nem akarom, hogy lássa a hófehér testemet. Nyomja befelé az ajtót. A kilincs nekem ütközik, amíg a gombokkal babrálok.
– Beengedsz végre? – kérdezi. A beáramló fényben nem látom az arcát. – Mit csinálsz? Mi van veled? Hívtalak, de nem vetted föl – folytatja, de én még mindig a gombokkal szarakszom, a legfölsőt sehogy sem tudom átcsúsztatni a lyukon. Közelebb lép. Megcsap a virágillat, ami árad belőle mindig. Fehér foltokat látok. Éget a fény. Lehunyom a szemem, élvezem az illatot. Körbevesz, mint egy puha takaró.
Réka fölöttem jár eggyel. Gyönyörű lány. Hónapok óta gondolkodom azon, vajon miért bír annyira. Sok időt töltünk együtt. Talán azért, mert itt lakik a szomszéd házban. Általában fiúkkal látom. Körberajongják, ami érthető. Érthető, de persze zavar. Hiába, hogy velem mászkál a legtöbbet. Nem hiszem, hogy ez volna a szerelem, de ha velem van, mindig többet akarok belőle. Ha közel van, többet, mint az illata. Ha megérinti a karom, azt, hogy érintsen meg máshol is. Ha csókot nyom az arcomra, azt, hogy máshová is adjon.
– Azonnal velem kell jönnöd, gyerünk – mondja, és ráncigálni kezd. Közben a másik kezével kitárja az ajtót. A szokatlan, fehér fény valamivel halványabb már, de a körgangon a színes műanyagcserepek azért erősen világítanak.
– A cipőmet még föl kéne vennem – mondom neki. Elenged. Türelmetlenül topog, amíg a fűzőmet kötöm. Minden mozdulatával sürget. Sosem láttam még ilyennek. A szokásosnál is jobban csillog a szeme, ide-oda lépked a gangon. Rám néz és a szemében furcsa indulatot látok. Mintha könyörögne, talán azért, hogy menjünk már. Zárom az ajtót. Ő már a lépcsőnél áll és fölfelé bámul, az égre, ami nem szürke, nem is sötétkék, hanem tiszta fehér. Fölnézek én is, de annyira vakít, hogy azonnal elfordítom a fejem. Talán hozzászoktam a benti félhomályhoz, vagy valami tényleg nincs teljesen rendben, gondolom. Megy lefelé a lépcsőn, követem. Kettesével veszi a fokokat, én is rágyorsítok. De aztán visszább veszem a tempót, mert félek, hogy a kopott műmárvány kicsúszik alólam.

Az utcára lépve elképesztő látvány tárul elém. Nemcsak hogy vaskos, fehér fényben úsznak a nyárfák, de amint körbenézek, látom, hogy vagy harminc-negyven ember áll a közeli házak előtt és mindenki az ég felé bámul. Vagy legalábbis a csupasz nyárfaágak irányába, mert az égből nem sok mindent lehet látni innen. Réka már a sarkon áll. Egy darabig fölfelé néz, aztán int, hogy siessek.
A belváros felé kanyargó hosszú utcában mindenhol emberek állnak. Lehetnek vagy százan és az ég felé néznek, mintha érkezne onnan valami. Valami, amire szükségük van, ami kell nekik. Az ismerős sárga falak tompák, a színek kihaltak, csak az árnyékok erősek és feketék, akár egy-egy hosszúra nyújtott lyuk. Zsibbadni kezd a csípőm. Talán egy izom gyulladt be, vagy egy ízület. Alig bírok lépni. Féltem a csípőm. Nagy szükségem van rá a dobások közben. Mióta tudom, mire vagyok képes, egészen máshogy gondolok a testemre. Fontosabb lett, amit óvni kell. De amint fontossá válik valami, rögtön menthetetlen lesz.
Ott vagyok már Réka mellett. Rám néz. Úgy érzem, méreget.
– Mi az? – kérdezem.
– Minden oké? Miért sántítasz?
– Csak az edzéstől van. Semmiség.
– Biztos?
– Persze – mondom hirtelen. Réka mosolyog. Fölemeli a kezét, megérinti az arcom. Meleg a tenyere. Enyhén nedves is. Mikor elhúzza a kezét, megint érzem az illatát. Az arcáról lassan eltűnik a mosolyától mélyülő, lágy kis gödör, és már újra az eget fürkészi, ahonnan egyenletesen ömlik ránk a fény. Körbenézek. Figyelem az arcokat. Egy sápadt, picike nénit, aki hol az égre, hol a földön nyüszítő kutyájára pillant. Mögötte néhány méterrel egy öltönyös fickót, aki a nyakkendőjét igazgatja. Alig kap levegőt, lazít rajta. Közben az eget nézi kerekedő szemmel. Az úton föltorlódnak a kocsik. Elöl a troli nem mozdul. Néhányan kiszállnak. Egy kopasz fickó bambán néz fölfelé, a fejét vakarja, mögötte a taxis a kormányt veri és anyázik. Néhány szót az üvegen keresztül is értek.
– Nézz már föl – mondja Réka.
Megfogja a vállam. Elindul fölfelé a tekintetem. Az egyik ház kopottas oldalát látom, majd egy nyárfa fakó ágait. Végül a szemközti két bérház közt az eget, amin, pont szemben, egy fehér folt tátong, és mintha lüktetne, mint egy gennyes seb. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint bármelyik égitest, amit valaha is láttam. És hiába, hogy Réka sokat beszélt nekem eddig is az égboltról, a csillagokról, ködökről meg fekete lyukakról, fogalmam sincs, mit látok most. Vakít a fény. Elfordítom a fejem. Amúgy is sokkal izgalmasabb figyelni, ahogy az emberek kémlelik a foltot. Ahogy értetlen, tompa arccal bámulnak, mint a kirakati bábuk. Rékára nézek. Olyan arcot vág, mint aki az elégedettség teljességét éli át.
– Mi az ott az égen? – kérdezem tőle. Int, hogy várjak. Mosolyog, a szeme könnyes lesz és nem tudok másra gondolni, mint hogy ilyen őszinte örömben, mint neki most, még sosem volt részem. Tudom, hogy fontos számára, ami történik éppen, és hogy szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és majd biztos elmondja, mitől van nappal, amikor valójában éjszaka van. Mégis, ürességet érzek. Senki nem néz felém. Réka sem figyel rám. Mintha kívül esnék mindenen.
Egyre több autó torlódik föl az utcában. Beindul a dudálás, páran már beszélnek is. Réka megmozdul, bár még mindig az eget nézi. Láthatóan nem akar lemaradni egyetlen pillanatról sem, pedig nem történik semmi, csak süt az a folt onnan föntről.
– Mi ez az egész? – kérdezek újra. Megint rám néz. Még a korábbinál is vidámabb az arca, nagy és kerek. Sima a bőre. Egyetlenegy pattanás vagy sérülés, semmilyen hiba nem látszik rajta. Tökéletes. Legszívesebben megérinteném, de nem merem fölemelni a kezem. Nevetségesnek érezném magam, ha megtenném.
– Az Orionnak annyi – mondja bizarr hangsúllyal. – Fölrobbant az egyik csillaga! Nem is tudom, melyik, azt hiszem, a Bellatrix, vagy a Betelgeuse – teszi hozzá. Közben nagyokat pislog és hadonászik. Ez hihetetlen, ez elképesztő, ilyen szavakat ismételget, de bennem valamiért nem hatolnak elég mélyre a szavak, a fehér, sugárzó fény pedig még zavaróbbá válik. Figyelem az arcát. A vékony, ívelt szemöldökét, a formás száját és a zöldes szemét. A csillagok méreteiről, atomokról, hidrogénről, héliumról és vasról beszél, meg hogy talán a kínaiak jegyeztek föl ilyet utoljára vagy ezer éve. Fölvillan előttem egy kínai arc. Próbálom elhessegetni. Azon töprengek, kinek az arca juthatott eszembe. Az emlékeimből, egy filmből, vagy egy valaha látott reklámból kaphatta elő az agyam, és ebben a pillanatban az az ember is lélegzik, eszik vagy alszik, mindenesetre él, gondolom.
Rengetegen vannak kint az utcán, kerülgetjük őket. Réka a galaxisról, és a mi Napunkról beszél, hogy majd fölfúvódik és megeszi a belső bolygókat, ilyesmiket mond. Nem értem tisztán, pedig az arcát nézem. Ha egy kövér, szőrös valaki bandukolna itt mellettem és tőle hallanám ezeket, biztos nem érezném ennyire fontosnak. De így, hogy Réka mondja, sokkal lényegesebbnek, félelmetesebbnek és valóságosabbnak tűnik, annak ellenére, hogy az arca, a teste és az illata miatt képtelen vagyok koncentrálni.

Hosszú, árokszerű mélyedést látok. Az alján, vékony csíkban patak fut el hosszan. Meredek az árok fala és a fény a rajta futó füvet csillogó fehérré változtatja. Zavarja a szemem. Réka még mindig beszél. Most már arról, hogy a folt még hosszan látszódni fog, és hogy a csillagászok rengeteget tanulhatnak így a szupernóvákról. Megáll, fölfelé néz. Kikerekedik az arca és annyit mond még, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, mert ilyen az egész galaxisban jó, ha száz évente történik és a galaxisunk baromi nagy. Én is így érzem. Ő a foltot nézi, én meg őt, ahogy fölemelt fejjel az égre figyel. Oldalt mozgást látok. Néhány alak körvonalazódik az árokparton. Valamit dobálnak lefelé. A hangjukat is hallom.
– Meg akarlak csókolni – mondom neki hirtelen.
Eltelik néhány másodperc. Rám néz. Nem tudom, mit látok az arcán. Talán csak meglepettséget.
– Meg akarsz csókolni? – kérdez vissza. A nyugalmam hirtelen heves szívdobogássá változik, és szerintem olyan vörös az arcom, mint egy érett paradicsom.
– Igen – válaszolok. Egy szót még képes vagyok határozottan ejteni.
– Miért? – kérdez újra. Fogalmam sincs, mit kéne mondanom ahhoz, hogy tényleg megcsókolhassam, de a csillag olyan vidámmá tette Rékát, hogy akár még ez is megtörténhet.
– Mert régóta csak ez jár a fejemben – mondom aztán, de úgy érzem, nagyon kevés. Nem bírok megszólalni, lesütöm a szemem. Tudom, hogy ebből így nem lesz semmi. Újra ránézek. Valamivel közelebb vagyunk már egymáshoz, megint érzem az illatát. Megborzongok és a karom erőtlen lesz. Arra gondolok, hogy ha meg kell ölelnem, mint egy barátot, akkor egészen biztos, hogy összeesem. Látom magam, ahogy élettelenül fekszem a földön, mint egy szerencsétlen nyomorult, és nem akarom ezt látni. Nem akarom a horzsolásokat látni a testemen, és ahogy ül anyu a konyhában, várva, hogy véget érjen apám tombolása. Nem akarom látni az arcán a kétségbeesést, hogy nem tud tenni semmit, ne is kérjem, mert attól csak rosszabb lesz. Hűvösség árad szét a testemben. Talán a fény miatt. Mintha átjárna ez a fehér áramlás és nyomná ki belőlem a haragot. Azt érzem, mint a dobások közben, hogy megy ki belőlem a félelem és könnyebb leszek, sokkal könnyebb.
Közel vagyok hozzá, mozdítom a fejem. Látom a száját, amin apró repedések húzódnak. Hajolok, hogy megcsókoljam. Emeli a kezét. Bent tartom a levegőt. Keze a mellkasomon van, de aztán nem csúszik följebb, a vállamra, hogy átkaroljon. Nem csúszik följebb. És nem is tudok közelebb hajolni. Fölnyitom a szemem. Szinte eltart magától és az arca jóval távolabb van már.
– Mit csinálsz? – kérdezi.
Olyan ez a mondat, mint egy szúrás, egy döfés. A mellkasomat éri és jó mélyre hatol. Nem kapok levegőt. Forróság önti el az arcom, izzadság csapódik ki a bőrömre. Csurog lefelé a hátamon. A tenyerem hideg és nedves, mint egy vízbe mártott szivacs.
– Ugye nem akartál tényleg megcsókolni? – kérdez újra.
Kezd visszatérni belém a düh, és kevés a levegő, érzem. Kevés az egész világnak. Mintha körülöttem minden csak fuldokolna.
– De igen! – mondom jóval hangosabban a kelleténél.
– Látod, mondtam, hogy nem figyelsz rám – mondja Réka.
– Mondtad? – kérdezem, ő pedig bólint. Préselődik össze a mellkasom. Az arcát figyelem. Nagyokat pislog. Mozdítja a fejét, apró redők alakulnak ki a nyakán. Nem tudom, mit kéne mondanom, úgyhogy inkább hallgatok. A fehéren lobogó fűre nézek, ide-oda hajladozik a szélben. Nincs levegő.

Újra látom a mozgó alakokat. Száz méterre lehetnek. Olyan messze, ahová már nem tudnám eldobni a gerelyt. Réka megfordul. Az egyikük integet. Elindulnak felénk. Az árok fölött csövek ívelnek át. A túloldalon álló autók színtelenül verik vissza a fényt. Lassan összemosódik Réka mögött minden.
Még mindig az van bennem, hogy meg fog csókolni. Hogy csupán idő kérdése az egész. Eszembe jut, hogy talán csak játszik, kéreti magát. Vagy tudni akarja, komolyak-e a szándékaim. Biztos erről van szó.
– Kíváncsi vagy, miért jöttünk ide? – kérdezi váratlanul.
– Igen. A csillag miatt, nem? – kérdezem aztán.
– Igen, azért is, persze, meg be szeretnélek mutatni valakinek. Talán látásból ismered is.
– Kinek? – vágom rá hirtelen.
Az alakok egyre határozottabb formát öltenek a háttérben. Mintha kilépnének egy hófehér függöny mögül. Az egyik srác ismerős. Biztos a suliból, gondolom. A másik kettőt nem láttam még soha. Izmosak és magasak. Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én. Figyelem őket és a levegő helyett megint dühvel telik meg a tüdőm. Az ismerős srác megáll Réka mellett. Emeli a kezét, átöleli a derekánál. Réka mosolyog. Lüktet a mellkasom. A srác az arcához hajol, szájon csókolja. Olyan határozottan, ahogy nekem kellett volna néhány perce. Suhog a vér a nyakam környékén, fájni kezd a fejem. A kezem ökölbe szorul. Izzad a tenyerem, csúsznak szét az ujjaim, így nem tudok annyi erőt kifejteni, hogy igazán fájjon.
– Szabolcs, ő Ákos – mondja Réka. Két másik nevet is említ. Ezeket azonnal elfelejtem. Nézem az arcukat. Telik az idő. Mozog a háttérben egy fa. Erősödik a szél.
– Helló – mondom neki. Közelebb lép. Nyújtja a kezét. Nem számítottam erre, úgyhogy tétovázom kicsit, de aztán én is nyújtom az enyémet. Érzem, hogy csurom vizes. Miután kezet fogunk, látom, hogy a tenyerét a nadrágjába törli. Közben azért mosolyog. Igazi seggfej. A két másik srác köveket vesz föl a földről. Némelyik megcsillan a levegőben, ahogy elröpülnek sorban az árok mélye felé.
– Én ismerlek – mondja Ákos. Mormolgatom magamban a nevét. Nem jut róla eszembe semmi. Arra gondolok, hogy kurvára nem ismer. Nem is értem, mit jelent ez a kifejezés. Idősebb lehet nálam, vagy legalábbis fejlettebb valamivel. Az a fajta jóképű srác, akire buknak a lányok. És ezek szerint Réka is. Ránézek, és próbálom duzzasztani magamban az érzést, hogy nem fontos nekem. Valami megcsavarodik a mellkasomban. Biztos nem a szívem, mert az csak egy köteg izom. Nem érez semmit. Nincsenek benne idegek. – Én is ott edzek, ahol te – folytatja a srác. Tudom már, Réka miért jött olyan gyakran elém. És hogy miért volt úgy felvillanyozva mindig. Nem miattam, most már biztos. Meglep, hogy eddig nem láttam őket együtt soha. – Elképesztő, ahogy dobsz, láttalak párszor kint a pályán mostanában – beszél tovább. Zavar a vékony hangja. Egyáltalán nem illik a külsejéhez. A háttérben hajladoznak a fák. A ringó mozgástól és az autókról visszaverődő nyers, határozott fénytől imbolyogni kezdek. Arrébb lépek, hogy el ne terüljek a fűben.
– Aha, köszi – mondom aztán. A két srác közben röhögni kezd. Lökdösik egymást.
Réka érdeklődik, mit csinálnak itt az árok szélén. Ákos egy játékról beszél, amit most találtak ki. Lent jó sok béka ült ki a nagyobb kövekre, talán mert a fehér fényben akarnak sütkérezni kicsit. Mindenki felszed három darab követ a földről, utána kiválasztunk egy jószágot, így mondja, és azt kell eltalálni. Aztán magában beszélve mintha számolna.
– Ha elsőre megvan, kilenc szál cigit kapsz. Ha másodikra, hatot. Ha a harmadik dobásra, akkor hármat. Ha nem találod el, te adsz egy-egy cigit mindenkinek, aki játszik – mondja még. Nem tulajdonítok különösebb jelentőséget ennek, és csak akkor lesz előttem világos, miről beszél, amikor Réka nevetni kezd. Visító hangokat ad ki. Hirtelen nem tudom, azért-e, mert szörnyülködik, vagy mert tetszik neki a dolog. Mint kiderül, az utóbbi. Vörös lesz az arca. Még mindig nevet, majd azt mondja, kíváncsi, el tudjuk-e találni a kiszemelt békát. Nézem a kerek arcát, de már nem találom gyönyörűnek. Idegesít a kerek szája és a torkából áradó hangok. A többiek közelebb lépnek az árok széléhez. Mozdulok én is.
Lent mintha egy miniatűr világ rajzolódna ki törpe növényekkel, kövekkel, a patak vékony csíkjával, amin szintén a fehérség csillog. Látom a zöldes-barnás kis pontokat. Tényleg ott ülnek a köveken, és csak néha mozdul közülük valamelyik. Néhány alak mozdul a túloldalon. Az egyikük hirtelen megáll és nagy kurjantással az ég felé mutat. Nem értem, mit mond. Messze van. Mentőautó zaja szűrődik ide a kerületből és a környező utcákból kiáradó dudálást is hallom. A szemközti házak közt pedig gyűlik a sötétség, mintha oda száműzte volna valaki.
Néha Rékára nézek, de csak egy-egy pillanatra. Megint a csillagról beszél. A barátját láthatóan nem köti le a téma, ide-oda mozgatja a fejét. Időnként odaszól a két srácnak, akik gyűjtik össze a köveket maguk körül. A magasabb egyszer csak felém fordul, és félvállról annyit mond, hogy próbáljam meg nem elijeszteni a békákat. Nem értem, mire gondol. A többiek nevetnek, Réka is. Zavar a tekintetük, aztán magamra nézek, hogy kiderítsem, mi olyan ijesztő bennem. Most látom csak, hogy a fehér bőröm szinte világít a fényben. Jól látszanak a szeplők a kézfejemen és az alkaromat borító, vöröses szőr is elég rikítóan fest. Újra érzem a tüdőmben a nyomást. Nehezen tudom türtőztetni magam. Figyelem a fiú arcát és arra gondolok, hogy legszívesebben beleöklöznék egyet. Látom magam előtt, ahogy zuhan hátra és gurul lefelé az árokparton. Nagyokat pislogok. Ég a csípőm.
Ákos már arról beszél, hogy nem sok esélyük van, merthogy biztos elsőre eltalálom a kiszemelt állatot. Mellém lép. Magasabb, mint én. A vállamra teszi a kezét. Bárgyú fejjel beszél. Nem bírom elviselni.
– Nincs cigim – mondom neki. Alig kapok levegőt.
– Nincs is rá szükséged, ha egyből eltalálod – mondja, és közben már röhög. Nem akarom megdobálni azokat a szerencsétleneket, teszem hozzá, de erre senki sem felel. Csak azt hallom, hogy az egyik srác dühödten fölkiált. Nyilván nem találta el a megcélzott békát. Lefelé nézek már én is. Réka rámutat az egyik vaskosabb fűcsomó mellett nyújtózó hosszabb kőre, amin egy jókora, barnás példány ül. Világít körülötte minden. Az állat teste mintha lyukat ütne a sugárzó felületen. Mint egy mélyedés, amibe bele lehet dobni a követ, ha pontosan céloz az ember. Egymás után elhajítják a köveket a többiek, de egyikük sem talál. Beindul a mozgás. Néhány állat a vízbe csobban. Csak az nem, amelyiket Réka kiszemelte, hogy találjuk el. Valaki mondja, hogy dobjak, de én a szemközti ház egyik erkélyét nézem, ahol egy nálunk is fiatalabb lány dohányzik. Nagyokat slukkol a cigiből. Látszik, nem sok szálhoz volt eddig köze. Ledobja a csikket az erkélyről és amint földet ér, parázsló darabokra esik szét a betonon. Aztán a lány előveszi a telefonját, készít magáról egy képet a fénylő égbolttal a háttérben, majd bemegy és becsukja maga után az ajtót.
Réka a kezembe nyom egy követ. Ott áll mellettem, nem mozdul. Várok, hátha történik valami, de mintha a szél is elállna. Már a dudálást sem hallom. A fehér fény oldalról beteríti a szemem, könnyezni kezd. Nem jut eszembe semmi más, csak hogy szabadulni akarok ettől a sugárzástól. Lassan elindul lefelé az arcomon egy csík, már a számig ér. Kidugom a nyelvem, lenyalom a szám széléről. Lent valami mozdul. Úgy érzem, lemaradok róla. Lüktet a halántékom, lépek hátra a jobb lábammal, hogy biztos támaszt találjak. Éget a fény. Mindennek határozott körvonalat ad. Nem szól senki, csak valami zúgást hallok. Nem szűnik, hiába hallgatunk. Elhajítom a követ, minden lassulni kezd, a vakító, fehér fűszálak pedig egyenként mintha belemélyednének a szemembe. A bénító fájdalomtól fehér hályog húzódik elém, amit aztán egy erős villanás hasít ketté, majd látom, ahogy az állat teste darabokra szakad és a cafatok szétterülnek az árok mélyén. Mellettem valaki fölnevet. Hosszan tart a nevetés, és mintha visszhangzana a kihalt utcában álló házak faláról. Ismét összeszorul a kezem. Szorítom addig, amíg el nem ájulok. Mert máshogy nincs bátorságom lehunyni a szemem.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.