Jan 24

Hárman

Előző este a három részből álló égősor két tagja csődöt mondott, és nem villant fel soha többé, így tulajdonképpen sötétben kellett matatnom a konyhában. Feltörtem pár tojást, felvágtam a hagymát, jól megkönnyezve persze, hogy nemsokára az olajon fog pörkölődni azzal a darabokra vágott kolbásszal, amitől azonnal összefutott a nyál a számban. Mikor kinyitottam a hűtőt, egy pillanat alatt betöltötte az egész helyiséget mély és komoly illata. Nehéz eltalálni, mikor kell levenni a tűzről a rántottát. Utálom, ha kiszárad. Komoly kudarcélmény, ha az ember még egy ilyen egyszerű kaját sem képes elkészíteni úgy, ahogy szereti. Tűrhető lett. Találtam egy leheletnyi pirospaprikát valahol hátul, a jobb felső szekrény belső részében, s bár a kenyér száraz volt, a kolbász lassan még áthatóbbá és teltebbé váló illata és íze kárpótolt.
Kinéztem az ablakon. Borult, ólomszínű ég. Csak a szemközti tízemeletes házak fölött szűrődött át némi fehér fény. Úgy nézett ki, mintha valaki a felhőkön át elemlámpával fürkészné a várost. Azt hittem, lenyúl és kiemel valamit magának, de nem egy kéz volt, hanem egy fölrobbant csillag fénye. Anyám legalábbis erről beszélt szinte egész délután. Meg hogy a rádió és a tévé is ezzel van tele, de persze bárki láthatja, aki fölnéz az égre úgy hét után, mondta, mintha már szakértő lenne a témában. Megismételtem magamban a dolgot, és azzal együtt, hogy nem rázott meg egy cseppet sem, mégis hihetetlennek tűnt, hogy ez pont most történik.
Nagyjából két perc alatt befaltam a rántottát. Indulás előtt benéztem a szobába. Anyám a fotelban aludt. A lábát megint elfelejtette kivenni az ecetes vízből. Különféle színek vibráltak a folyadék felszínén, és maró szag terjengett a helyiségben. Tudtam, hogy nem is a hangokra, inkább a villogásra van szüksége, úgyhogy lenémítottam a tévét. Néha horkantott egyet, és az arcát is megvakarta, miközben aludt. A bal karja csak lógott a karfa mellett, és az jutott eszembe, milyen baromira zsibbadt lesz, mikor fölébred. De nem akartam bolygatni, nehogy fölébredjen. Nyugodtnak tűnt. Átmentem az előszobába, fölvettem a kabátom. Ellenőriztem, hogy van-e nálam, pénz, cigi, telefon, majd kiléptem az ajtón.

Összevissza szabdalták az eget a felhők. Néhány denevér mozgott a levegőben. A kis fekete pontok fölöttem cikáztak a fehér, olvatag fényben. Mire átértem az út túloldalára, már láttam az egyik bódé mellett lézengő alakokat. Fölvillant egy láng. Valaki rágyújthatott. Közben erős dörrenés hallatszott, mintha egy fém rúd zuhant volna le pár méter magasról. A szél ide-oda tépdeste a fehér fénnyel behintett bokrokat és fákat. Odaértem a bódéhoz, köszöntem. Mindenki intett vagy mormogott valamit. Ott volt Gyula, aki vagy kétszáz vonatot megfestett, és nem csak itthon, külföldön is. A króm rajzai ott virítanak minden állomáson. Aztán Andy, aki folyton arról beszél, hogy ő jó néhány olyan országban járt már, ahol a fű legális, és hogy itthon is legalizálni kéne, mert akkor nem ilyen sötét helyeken, bujdokolva kéne tépni, hanem nyugodtan, kényelmesen lehetne: mindenki tarthatna magánál egy tövet, és arról, ha okosan, tisztességesen gondozzák – ezt valahogy mindig tagoltan, hangsúlyozva teszi hozzá –, vagy két-háromszáz is lejön, szóval még sok is, de biztosan elég pár embernek egy időre.
Tulajdonképpen csak azért mentem, hogy elvigyek valamit Móninak. Gyakran megesik, hogy a bátyjánál hagyja a cuccait, ezeket aztán nekem kell szállítgatni. Néztem Dávid arcán a soknapos, kusza borostát, a zsíros haját és nem is értettem, genetikailag hogy lehet szinte azonos azzal a gyönyörű nővel, akit úgy imádok. A kapucnis fickó közben jelezte neki, hogy jobb lenne, ha eloltaná a cigit. Dávid visszaszólt, hogy fölösleges ennyit parázni, mert amúgy is olyan világos van, hogy aki erre jár, lát minket. A bódé oldalának dörzsölte a csikket, majd egy határozott mozdulattal áthajította a mögöttünk húzódó kerítésen. Kérdeztem tőle, hogy elhozta-e a jegyzeteket, de csak nézett rám ostoba fejjel, és azonnal tudtam, hogy semmi ilyesmi nincs nála. Dühös lettem, mert úgy gondoltam, ennek meglesz a következménye még az este folyamán. Andy közben dumálni kezdett, hogy fázik és menjünk be valami fedett helyre, vagy legalább át az út túloldalára, ahol be lehet húzódni a gombatetejű bódék alá. Erősödött a szél. A kapucnis fickó intett, hogy csönd legyen. A HÉV elindult a megállóból. Néhány másodpercre láthatóvá váltak a barna, szürke, fehér és fekete kövek, mint az egyenletes, puha víz, úgy fedték be a sínek által szabályozott földet. Láthatóvá váltunk mi is, ahogy átvonult rajtunk a fény. A megálló üres volt. Az úton is csak ritkán húzott el egy-egy autó, azok is vagy hetvennel. Nem figyelt ránk az égvilágon senki. A sorompó lámpáin kívül csak az út túloldalán álló tízemeletes házak néhány ablaka világított meg az a folt az égen, ami fokozatosan terjedt szét. Óráról órára jobban hasonlított az éjszaka egy elcseszett nappalhoz. Az elmúlt két éjjel tulajdonképpen az egész város az eget bámulta. Kis táborok alakultak mindenfelé, hogy megfigyeljék ezt a „különleges látványt”, ahogy anyám mondta, mielőtt bealudt volna a tévé előtt.
A fickó kijjebb húzódott, körbenézett, aztán odalépett a bódéhoz. Kivett a zsebéből egy vaskos, vagy húsz kulcsot egybetartó csomót. Szöszmötölt kicsit, szétpattant a lakat, nyikordult az ajtó és mutatta, hogy menjünk beljebb. Dávid közben elkezdett ráncigálni és odasúgta, hogy most le ne lépjek, mert akkor kimaradok a jóból. Tudtam, hogy Móninak hamar kellenének a jegyzetek, de arra gondoltam, ha már úgysincsenek itt, maradok még.
– A gyerek oké? – kérdezte közben a fickó Andytől és láttam, hogy engem bámul. Andy bólogatott, és mondta, hogy teljesen rendben vagyok.

Szokásos vasbódé. Két apró, rácsos ablakkal, főzőlappal, ággyal, kis éjjeliszekrénnyel, egy asztal, két szék. Néhány ruhadarab az egyik sarokba hányva, közvetlenül a szemetes mellett. Egyébként olyan tisztaság és rend, amit egy ilyen kis térben nehéz lehet fenntartani. Az egyetlen furcsaság a preparált szarvasfej volt. Hányingert kapok, ha valaki azzal kérkedik, egy állat fejét a nyomorult falára helyezve, hogy volt képe agyonlőni egy legelésző, vagy épp vizet nyaldosó jószágot a puskájával, puszta kedvtelésből. És a vasbódéban még természetellenesebb volt az egész. A fickó lehúzta a fejéről a kapucnit, aztán intett, hogy üljünk le. Gyula, B. és Andy az ágyra telepedett. Nekem maradt az egyik üresen álló szék. Eltelt néhány másodperc. Feszült csönd lebegett a bódéban.
– Valami baj van? – kérdezte a fickó. Valószínűleg a kelleténél tovább bámultam az arcán tátongó viszonylag friss sebet. A var leszakadt róla és a szélén némi genny gyűlt össze. – Mi a fasz van? Nem tetszik valami? – szólalt meg, mielőtt válaszolhattam volna. Aztán csak annyit mondtam, hogy nem, nincs semmi baj. – Akkor jó – mondta higgadtabban. A többiek hátul kuncogtak, elég idegesítően. Rájuk is szólt, hogy kussoljanak, merthogy velük is történhet ez-az. Majd hozzátette még, hogy volt némi problémája a szerbekkel, de szerencsére időben lenyugodtak a kedélyek. Mikor kihúzta a másik széket, érződött, hogy a bal karja nem úgy működik, ahogy kellene. Nem igazán volt képes hajlítani, sem előre-hátra mozgatni. Próbáltam koncentrálni, hogy ne bámuljam.

Eszembe jutott egy verekedés, ami jó néhány éve történt. Tipikus cseszegetésből indult. Edzés után, már csak hárman maradtunk az öltözőben. Forró nyár, augusztus eleje. A városra boruló kipufogógáz-felhőkön át úgy tűnt, mintha a betonfalak is izzadnának. A fű kopott mindenütt, az élet vonaglik a tízemeletes házak között. Dél volt, a legnagyobb hőség. Bent a teremben szólalkozott össze a két srác, aztán az öltözőben folytatták. Szartam rá eleinte, mert naponta két-három ilyen vitát végig kell hallgatnia mindenkinek, aki egy tizenkét főből álló csapatban játszik. András elkezdte Barnát finom, lágy szavaival masszírozni, hogy rohadt dagadt és ideje volna, hogy lefogyjon, mert nem centert játszik, és hogy ha nem vette volna észre, elkezdődött az edzőtábor, klassz lenne, ha végig tudna sprintelni egyetlen teljes hosszt a pályán. Sokáig mondta, különféle variációkban rendezve egymás után gyakorlatilag ugyanazokat a szavakat. Már akkor is hajlamos voltam figyelni az emberek reakcióit. Ahogy egymásra épül néhány szájrándulás, a szemöldök mozgása, pár szemlesütés, vagy amikor úgy tesz az illető, mintha nem is hallaná a dolgot. Barna még a tekintetünket is kerülte egy darabig. De mivel csak hárman voltunk, nem lehetett másra figyelni. Folyamatosan szóródtak szét a jelzők, elakadt néhány mozdulat és Barna arca egyre torzabbá vált. Kegyetlen volt az egész. András aztán föltette a srác cipőjét az öltöző plafonján húzódó fehér csőrendszer tetejére, és amikor az kijött a zuhanyzóból, betelt a pohár. Rettentően meleg volt. Barna először finoman, halkan kérdezte, hol a cipő. András bugyuta módon ingatta a fejét, én pedig nem bírtam türtőztetni magam, fel-felbuggyant belőlem a röhögés. A srác felém fordult, odajött, megragadott és ráncigálni kezdett a padon ülve, én meg ide-oda csúszkáltam a vékony deszkákon. Szidott, ahogy csak bírt, András cinkosának nevezett és néhány másodperc elteltével már baromira nem esett jól. Főleg, merthogy bizonygattam: semmi közöm az egész nyomorult játékhoz. De csak nem akarta abbahagyni, és ha kirántottam magam a szorításból, utánam nyúlt. Nekem meg valahogy nem volt kedvem és erőm kergetőzni. „Döntsétek el kint, tudok egy jó helyet” – mondta András keresztbe tett karral ülve, olyan komolyan és határozottan, hogy tizenhét évesen elhittem, jelentősége van. Mármint annak, hogy bebizonyítsam az igazamat. Arra eszméltem, hogy kint vagyunk egy kis téren. Andris koordinálta az egészet, mi meg követtük. Kétségtelenül volt valami bénító, megmagyarázhatatlan hatása ránk. Barna bizonyítani akart. Jóval keményebbnek mutatta magát, mint amilyen. Ez persze érthető. Álltam. Zavart a tűző nap. „Nem mersz megütni” – hangzott el a szokásos szöveg. Nem egyszer, nem is kétszer. Sokszor. Vártam, hátha megoldódik magától, de nem oldódott meg. Nem tudom, mennyi idő telt el, csak arra emlékszem, hogy ütöttem. Nem számított rá senki. Talán Barna a legkevésbé, aki bezuhant a bokrok közé, és bugyogott a vér az orrából. Nem nyugodtam meg. Annyit azonban leszűrtem később, hogy az a mozdulat ébresztett föl bennem valamit, amiről korábban fogalmam sem volt, hogy ott van. Ha provokálnak, nehezen tudok uralkodni magamon.

A bódéban ingadozott a feszültség. Fél másodpercekre el-elszökött a világosság, hogy aztán ránk lobbanjon újra.
– Ez meg micsoda? – szólalt meg Dávid a szarvasfej felé bökve.
– Mi lenne? Egy szarvasnak a feje – mondta a fickó.
– Honnan van?
– Még Amerikából. Ott lőttem, Syracuse-tól nem messze. Egy nagy tó partján.
– Aha – mondta Dávid. Érződött, hogy jó ideig nem fog leszállni a témáról. – Az szép lehetett. És hogy került ide? – kérdezte aztán, és azt hiszem, a fickó szeme csak azért nem szűkült tovább, mert érezte, hogy a srácot őszintén érdekli a dolog.
– Magammal hoztam, mondjuk úgy.
– Hogy a picsába? Egy élő állatot?
– Nem élő, halott. És akkor is az volt, amikor hoztam – mondta, és a többiekkel együtt én is röhögni kezdtem.
– Jól van, nagyon vicces, nem úgy értettem! De nem szúrták ki a poggyászban? Vagy megkentél valakit a reptéren? – igyekezett korrigálni Dávid.
– Nem, hajón hoztam el. Azon dolgoztam két hónapig.
– Ja, értem.
Dávid hosszan nézte az állat fejét. Nem látszott az arcán semmi, mint általában. Eltelt vagy fél perc. Senki sem szólt, csak a neonvilágítás zúgása hallatszott.
– És ki tömte ki ilyen szépen? Elég tartósnak tűnik… – érdeklődött tovább, valahogy úgy, mintha értene hozzá.
– Igazából ez a szakmám. Ezért mentem ki, hogy ilyesmiket csináljak. Nyitni akartam egy saját műhelyt. Arrafelé még szaladgálnak vadak és gondoltam, szükség lehet rám. Nem úgy, mint itt.
Közben elkezdett mindenfélét kipakolni a zsebéből. Volt ott gázspray, gyufa, cigi-papír, vastag postásgumival összefogott pénzköteg, aztán egy kis dobozhoz nyúlt az asztalon, fölnyitotta, majd egy kis reteszt még belül. Elővett pár kisebb csomagot. Lehetett ott vagy tíz-tizenöt gramm.
– Itt is nagy szükség van rád – mondta Gyula vigyorgó fejjel. A fickó nem szólt egy szót sem, csak ránézett, aztán vissza.
– És mi lett az ötlettel? Befuccsolt a dolog? – kérdezett Dávid ismét.
– Ja, mondhatjuk úgy is, hogy befuccsolt a dolog. Volt némi megtakarított pénzem, kimentem. Egy fickó, akinek üzlete volt kint, szerzett melót, hogy össze tudjak szedni még egy kis pluszt. Dupla műszak, elég kemény volt. Egy présüzemben kellett pakolgatni a fémeket, aztán az egyik srácnak kicsúszott a kezéből a lemez. Ketten fogtuk épp. Rám nehezedett a súly és nem tudtam időben elvenni a kezem. Ez lett belőle – mondta, és közben mutatta a jobb kezét. Két ujja hiányzott. Addig észre sem vettem. – Nem vagyok már olyan ügyes. A finom munkákhoz suta lettem. A megtakarított pénz meg elment a kórházi számlákra. Vagy legalábbis a nagy része. A lényeg, hogy az üzletből nem lett semmi.
– Hát ez kurva nagy szar! Remélem, azért bemostál egyet annak a rohadéknak – mondta Dávid, miközben a fickót nézte, aki a zacskókkal babrált. – Szóval? Remélem, nem hagytad annyiban a dolgot!
– Kussolj már – szólalt meg Andy hátul.
– Most mi van? Csak tudni akarom, mi lett a vége!
– Nem kell mindent tudni, bazdmeg!
– Fogjátok már be! – szólt a fickó, majd fölnézett. Higgadtnak tűnt, és az még rémisztőbbé tette az arcát. Kivett egy szál cigit az egyik dobozból, meggyújtotta. Slukkolt párat. – Bemostam neki, igen. Kicsit durvább is voltam annál. Szétvertem a fejét.
– Komolyan?
– Nem, bazdmeg, csak viccelek.
– És mi lett vele?
– Nem sok jó, elhiheted. Fekszik egész nap. Másra nem képes – mondta még.
Láttam, hogy Dávid szeme kinyílik, mint egy virág, amikor napfényhez jut. Látszott az arcán, ahogy az információk eljutnak az agyáig, és hogy mindaz, ami eddig poén volt, komoly dologgá változik a fejében. Andyre nézett, aki csak bólintott párat.
A fickó bolygatni kezdte a zöldet. Hamar megcsapott a fű tömény, friss, édeskés illata. Mintha arcon ütött volna, olyan erős volt, ahogy kint szellőztette, amíg készült a cigi. Ollóval aprította föl a dohányt. A szép, egyenletes összekeverés után mint egy óramű: pontosan, arányosan osztotta szét a papír hengerében a cuccot. Figyeltem a mozgását, és eszembe sem jutott, hogy mindez azért történik, hogy elszívjuk ott helyben. Teljesen lekötött a mozdulatok harmóniája. Valószínűleg megint bambán meredtem előre. Szerencsére nem az arcát bámultam, leginkább a kezét.
– Azért a tekerés például elég jól megy, pedig ez is precíziós munka – szólt Andy röhögve, aztán fölállt és mozgatni kezdte a nyakát. Olyan erőseket roppant, hogy kirázott a hideg.
– Ez picit más. Mondanám, hogy próbáld ki, de persze ne – mondta a fickó. Először látszott valami mosolyféle az arcán.
Meggyújtotta a cigit. Lassan ereszkedett lefelé néhány megfeketedett papírdarab. A vége fölizzott, lángolt, majd szépen csendesedett és parázslott, ahogy azt kell. Körbejárt párszor, igen csak izmos lett, mi meg nem voltunk rá sokan. A körök közben figyeltem, hogy a többiek mennyire harapnak a dologra. Néhány dicsérő szó, mormogás, egy-két köhintés kivételével tényleg az élvezetről szólt az egész, és pár perc elteltével már a házigazda is sokkal kellemesebb jelenségnek tűnt.
Kezdtem ellazulni. Már a szarvasfej sem zavart annyira. Hosszú ideig nem tudtam levenni róla a tekintetem. Ide-oda ingáztak bennem a gondolatok az állatról, egy hatalmas erdőről, hangyavonulásról, szűrődő fényről a fák dús koronája közt, fákkal szegélyezett, szürkés-kékes tó víztükre villant a szemembe, meg ahogy elhajítok valahol a távoli múltban egy kavicsot, ami kacsázik kettőt-hármat, majd alámerül. Indulni kéne, gondoltam. Egyre fülledtebbnek tűnt a levegő, a benti neon éles fénye pedig csak erősítette a néha rám törő hányingert. Levegőre vágytam. A kabátom alatti póló szorosan tapadt a testemre. Izzadtam, mint egy igásló. Köhintettem is néhányat, mert a füst olyan vastagon ült a légtér közepén, hogy Gyula arcát, aki a legtávolabb ült tőlem, alig ismertem föl.
– Kimennék – mondtam a kapucnis fickónak, aki a telefonját nyomogatta. Hosszasan figyeltem megint az arcát, ahogy a sok működő izom váltja egymást a mozdulatok közben. Az egyik elernyed, a másik megfeszül, újra és újra.
– Mi van? – kérdezte aztán, majd letette a telefont. Sárgás, piros színek mosódtak össze a kijelzőn. – Nem ismered ezt a játékot? Én egyszerűen nem bírok lejönni róla, pffú, teljesen rá vagyok állva – mondta, mint egy kisgyerek, akit a kelleténél jobban fűt az izgalom. Fölemelte a készüléket és felém fordítva különféle színes számokat tologatott ide-oda az ujjával. Rövid idő elteltével annyit fölfogtam, hogy a kettesek, négyesek, nyolcasok és tizenhatosok összeadódnak, és hogy egyre kevesebb a hely. Egyre jobban át kéne gondolni, mit hová csúsztat el az ember. És tényleg muszáj volt hozzányúlni. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amíg tologattam a számokat csupán a megérzéseimre hagyatkozva. Nem volt semmi koncepcióm. Aztán letettem a mobilt, mert betelt a felület az utolsó kettes fölvillanása után.
– Tomikám, tedd már le azt a szart – szólalt meg Andy a hátam mögött. Megfordultam. Ők elnyúlva az ágyon röhögcséltek. Készült közben egy másik spangli is, azt ízlelgették kómás állapotban. Úgy éreztem, hogy muszáj kimennem a bódéból. A szarvasfej jóval nagyobb lett, és hiába tudtam, hogy mindez lehetetlen, mégis az járt a fejemben, hogy kinézett magának és szívesen utánam jönne, még úgy lábak nélkül is.
A kapucnis fickó elszundított. A falnak dőlve rotyogott, mint a régi típusú kávéfőzők, miközben kibuggyan belőlük az ébresztő, fekete lötty. Lenyomtam a kilincset. Zárva volt az ajtó.
– Hová mész? – köhintett utánam Dávid.
– Ki akarok menni, ennyi – feleltem. Szinte kongott a hangom a bódé belsejében.
– Minek? Itt a második kör! Huppanj le inkább és slukkolj egyet – mondta úgy, hogy az egyik mondat közepén izmosat szívott a cigiből és a befejezést a tartalékolt oxigénből oldotta meg.
Fájt a fejem. Nem akartam többet tépni.
– Kösz, de most nem – mondtam.
Dávid csak legyintett, aztán visszadőlt az ágyra. Belegondolnom is nehéz volt, hogyan bírják együtt abban az izzasztó fülledtségben. Közelebb léptem a fickóhoz. Mozgolódni kezdett. A feje néha elemelkedett a bódé falától, és ahogy visszahajtotta, egyet-egyet finoman koppant. Hirtelen nem tudtam, hogyan ébresszem föl. Néztem az arcát. Zsibbadt a fejem. A tarkómról indult el a nyomás, hasonlóan ahhoz, ahogy egy pumpát próbál az ember izomból lefelé tolni, de az csak nem megy. Még ellenkezett az agyam, hogy befogadja a lassan befelé terjedő tompaságot.
– Én a helyedben nem kelteném föl. Nem igazán örülne neki – mondta Gyula röhögve.
– Miért, mit csinál, ha kicsit megcsiklandozom az állát? – kérdeztem vissza.
– Ő is megcsiklandozza a tiédet – felelte, aztán beleszívott az éppen nála lévő cigibe.
Az nem lenne túl jó, gondoltam. Közben az arcát figyeltem, mert szinte kitüremkedett belőle a pirosas seb. Negyedóra elteltével kezdett újra mozgolódni. Addigra a cigiből már csak egy csonk maradt. A többiek nem szóltak semmit. Ernyedten ültek, és szerintem nekik is megfordult a fejükben, hogy jót tenne a friss levegő. Eszembe jutott Móni, és hogy mennyi lehet már az idő. Egy határozott mozdulattal aztán kivettem a fickó kezéből a kulcsot. Vékony volt és szikár, a rajta lógó teniszing pedig fülledt szagot árasztott, mintha egy jó nagy celofánban áztatták volna kint az esőben.
Végre sikerült kinyitnom az ajtót. Kiléptem a kövekre, nyújtózkodtam. Átjárta a testem az oxigén és a nagy lélegzetvételektől megtántorodtam. A fehér fényben zuhogó eső olajossá, elkentté változtatott mindent. Megfordultam, benéztem a bódéba. Úgy tűnt, a fickó megint elaludt, mert a feje ütemesen a falat verdeste, és nagyjából tíz másodpercenként horkantott egyet. A többiek hátul fetrengtek. Dávid intett, hogy menjek vissza, de én inkább a szélmozgást figyeltem, ahogy a szűrt fényben a fák és a bokrok ide-oda hajladoznak. Vízfüggöny húzódott a bódé bejárata előtt, öblös hangok préselődtek ki bentről, kint pedig a friss szél folyamatosan hasított egyet-egyet a táj szövetén.
Átléptem a küszöböt. Elővettem a tárcám, kivettem két rongyot, majd az asztalra tettem. Lecsippentettem kicsit a dobozban heverő egyik nagyobb darabból, aztán a cigis dobozról lehúzott celofánba csomagolva becsúsztattam a zsebembe. Letettem a kulcscsomót. A fickó hirtelen megfogta a karom. Elindult bennem valami lüktetés, a torkom vaskos és kemény lett. Nem kaptam levegőt. Azt hittem, megüt, hogy hozzányúltam a cuccához, de meglepetésemre aztán fölvette a ledobott pénzt, felém nyújtotta, és csak annyit mondott, hogy ne szórakozzak. Elengedte a karom. Nem bírtam megszólalni. Nyeltem egy nagyot, bólintottam. A többiek közben vitatkoztak valamin, de semmit sem fogtam fel az egészből. Átléptem a vékony fém küszöböt, becsuktam az ajtót. Még hallatszott néhány tompa morajlás, feltehetőleg Dávid anyázott, de nem érdekelt. Az eső megnyugtatott. Pont annyira szemerkélt csupán, hogy még ne zavarjon.

Fölsétáltam a megállóig. A telefonomon láttam, hogy már negyed tizenegy van, én pedig tízre ígértem magam, és az út még vagy negyven perc, ha szerencsém van a járatokkal. A kanyarban fölvillant a HÉV lámpáinak fénye. Jöttek a hőhullámok meg a bezártság-érzet, pedig még fel sem szálltam a járműre. Kicsapódott a kétszárnyú ajtó. Már hallatszott is a berregés, miközben élveztem a kövek ropogását a talpam alatt.
A HÉV-en nem történt semmi érdekes. Két üzenetet kaptam Mónitól. Az elsőben elküldött a fenébe, hogy megint csak kések, és hihetetlen, hogy egyszer sem vagyok képes időben megérkezni. A másodikban pedig – mintha nem is késnék, és nem is írt volna három perccel korábban semmit –, hogy vigyek neki cigit. Mindegy mit, csak ne mentolos legyen. Hozzátéve azt is, hogy reméli: nálam vannak a jegyzetek, mert ha nincsenek, akkor ne is menjek. Néztem a kijelzőt, a fehér felületet a fekete betűkkel, és úgy gondoltam: jobb, ha erre most nem írok semmit.
Felüdülés volt leszállni a HÉV-ről, pedig szerencsére egyetlenegy néni sem pakolta rám a táskáját vagy gázolt át a lábamon sziszegve meg morgolódva, hogy milyenek ezek a mai fiatalok. Az utolsó kocsiba szálltam, így aztán végig kellett sétálni az egész hosszú megállón. Apró üvegszilánkok hevertek mindenütt, recsegett-ropogott az aszfalt és attól féltem, a szemcsés üveg szétvágja a cipőm műanyag talpát, de szerencsére nem. A kettessel bementem a Borárosig, aztán átszálltam a négyeshatosra. Működött a légkondi. Eszméletlen lökést mért a fejemre. Az egyik ülésen egy nő kiskutyát szorongatott az ölében. Pontosabban egy táskát, amiben az állat teste el volt rejtve mélyen, és így az egész kutyus csupán egy fejből állt, ami ide-oda hajladozott a térben. Az ülések között hajléktalan fickó araszolgatott. Néhányan arrébb vonultak. Láttam, hogy ketten befogják az orrukat, ahogy közeledik. Az arcán lövészárokszerű ráncok húzódtak. Olyan színe volt, mint az erjedt sárgabarackbefőttnek, s mintha lilás penészfoltok telepedtek volna rá. A következő megállónál csöpögő kabátok árasztották el a benti teret. Az ajtó záródása után a tömeg összeszorult, mintha talpalatnyi hely se lenne már a járművön belül, aztán valahogy mégis szétnyíltak, középen utat engedve a fickónak, aki szó nélkül, egy baseball-sapkát tartva lépegetett. Teljesen elkábított a hullámszerű mozgás. Miután elhaladt, a tömeg ismét összehúzódott, nekem meg bevillant néhány kép egy halrajról, ahogy szétnyílik, majd összezárul aszerint, hogy a fóka torpedószerű mozgása merre irányul a türkizkék vízben. Azon kaptam magam, hogy másodpercekre elveszítem a kontrollt. Hogy leköt a sárga villogó, vagy hogy egy lány nyakára mered a tekintetem, amin leng valami nyakbavaló, színes bizsu.
Megrezzent a mobilom. Rögtön be is villant Móni, ahogy foghatja a készüléket és heves mozdulatokkal nyomogatja rajta a gombokat, hátha akkor jobban, érthetőbben ér át hozzám az üzenet, hogy menjek már és ne felejtsem a cigit. Mikor a bátyjának ír, van, hogy a földhöz is vágja. Összetört így már vagy két telefont. Mikor aztán megérkezem, a durcás játék zajlik még bő negyedórán át. Először üvölt, majd jön az a szakasz, mikor tudomást sem vesz rólam. Kizár mindenből, mintha ott se lennék. Leül a kanapéra, eszik és közben a tévét nézi, amit egyébként utál. Valahogy azzal próbál büntetni, amit valójában ő maga sem szeret. Nevetni szoktam ilyenkor, de általában nem szólok semmit. Egyszer megkérdeztem tőle: „Ugye tudod, hogy igazából most magadat bünteted, és nem engem?” – de ennek meg az lett a vége, hogy bezárkózott a fürdőszobába, és nem láthattam az idegességtől pirosodó, kerek kis arcát. Elém villant, ahogy fekszik mellettem az ágyon, hempereg, várja, hogy beletúrjak a hajába és egy erős mozdulattal húzzam végig a kezem a hátán.
Rázkódott a villamos. Fémes hangok szóródtak szét a térben. Egy kissrác befogta mindkét fülét, úgy bámult ki az ablakon. Nekem is kedvem támadt a mozdulathoz, de tudtam: hülyén érezném magam, ha megtenném. Egyre inkább nyomultak rám az emberek. Szorultunk össze, mint a különféle kistestű tengeri halak a dobozban. Móni teste járt a fejemben. A kulcscsontján megbúvó két anyajegy és a vágás a nyakán, ami egy üvegfalon való átrepülés miatt van ott.
Megint zörrent egyet a zsebem. Mentem még két megállót, csak utána vettem ki a telefont. Feloldottam a biztonsági zárat. A vonalak elmosódtak és erősen koncentrálnom kellett, hogy fölfogjam, kinek a neve van odaírva. Móni volt. Háromszor hívott. Épp nyílt az ajtó. Kiléptem a szemerkélő esőbe, majd a megálló fedett részéhez húzódtam. Benyomtam a gombot. Csörgött. Nem vette föl, csak sípolás hallatszott. Kinyomtam. A srácok jutottak eszembe, hogy vajon mit csinálhatnak meg a szarvasfej, ahogy nő és nő, mintha le akarna szökni a falról, amihez hozzá van szögezve. Aztán újra Móni, hogy miért nem veszi föl, és vajon milyen hangulatban lesz majd, ha találkozunk. Arra gondoltam, mosolyog épp és a fehér bőre csillog, ahogy ráhullanak a hatalmas cseppek.
Újra zörögni kezdett a mobil, a kijelzőn pedig kirajzolódott Móni kerek arca. Átevickéltem a sorban álló kocsik közt, majd behúzódtam egy erkély alá. Félkörívben száraz volt alatta a talaj.
– Halló – mondtam erőteljesen. Fújt a szél. Azt akartam, hogy hallja.
– Tamás, ott vagy? Alig hallak.
– Itt vagyok – mondtam. Eszembe jutott a nyakszirtje és a háta, ahogy húzom rajta végig a kezem. – Miért hívtál? Hol vagy? – kérdeztem.
– Nem tudunk ma találkozni, sajnálom – mondta.
– Miért, mit csinálsz? Mi történt?
Nagyot dörrent az ég. Nem értettem a szavait, csak azt hallottam, hogy selymesen, lágyan beszél, mintha óvó szándékkal mondaná.
– Hogy? Ne haragudj, nem értettem, mert baromira nagy a hangzavar, fúj a szél – mondtam hangosabban. A hangja akkor már szomorú volt.
– Apum rosszul lett. Azt hiszem, a szíve. Még nem tudunk biztosat. Itt vagyunk most a kórházban, várunk.
– Odamegyek – mondtam hirtelen, aztán egy-két másodpercig nem szólt bele. Felszökött bennem az adrenalin. Szinte láttam, ahogy átverekszem magam a tömegen, hogy eljussak hozzá. Kihívásnak tűnt az egész. Vártam. Lüktetett a szívem.
– Nem, azt hiszem, jobb, ha most nem jössz. Fölhívlak később, jó?
Meredten néztem az előttem nyújtózó hatalmas tócsát, amiben néhány lábszár és a mozgó villamos sárga oldala tükröződött, mosódott el.
– Jó – mondtam kissé megkésve. És attól, hogy marad a tétlenség, meg hogy nem fogom látni, egy pillanat alatt lehangolt lettem én is.
– Akkor majd beszélünk – mondta még. Mire szólhattam volna bármit is, csak az üresség kongott a fülemben. Néha belehasított egy-egy szélfutam. Zsibbadt a tarkóm. Tucatnyian rohantak el előttem, és a szemem káprázott a különféle színű ernyőktől, ahogy cikáztak előttem. Leengedtem a telefont. Álltam még pár másodpercig. Próbáltam minél több oxigént magamba szívni. Ilyen lehet, ha egy kiütés után valahogy fölállsz. Kijjebb léptem. A cseppek a homlokomat verték, aztán visszalökődtek és puhábban újra rám hullottak, hogy aztán csorogjanak, érintve a nyakamat, haladva egyre lejjebb és lejjebb.

Az utca közepén hatalmas tömeg vonult, és a zuhogó esőben is jól látszott, hogy különböző méretű táblákat lobogtatnak. A legkülönfélébb színű kabátokban haladtak előre, nekem pedig eszembe jutott a játék, amivel a bódéban szerencsétlenkedtem. Miközben figyeltem őket, az egyik fazon hirtelen odalépett hozzám. Valami olyasmit mondott, hogy itt a világvége, és hogy nincs sok időm, használjam ki, menjek velük. A kapucnija alól meredt rám éles hüllőszemekkel, és úgy éreztem: sokakat felfűthetett már ezzel a tekintettel. Jobban teszem, ha velük tartok, mondta, mert akkor az utolsó napoknak, óráknak, vagy csupán néhány percnek, lesz értelme legalább. Kérdeztem tőle, hogy tudja-e, mi történt pontosan, és hogy miért van ennyire világos ilyen későn. Habozott kicsit, aztán arról beszélt, hogy amit látunk, intő jel. És hogy sok ehhez hasonló eset volt már a történelem folyamán, de senki sem tudta jól értelmezni az ilyen jeleket, vagy legalábbis csak nagyon kevesen, és azokat is általában máglyán égették el. Pedig olyan egyértelműek, tette még hozzá. A nála lévő táblára azt volt fölírva: „Kevés az időnk, kövessetek!”. Fölnéztem az égre. Az egyik ház kéménysora mellett látszott a folt, még a szürke felhőkön át is. Néztem egy darabig, aztán elfordítottam a fejem, mert eléggé vakított. Az volt az első alkalom, hogy jobban szemügyre vettem, és úgy találtam, egész szép. Eszembe jutott, hogy az égnek vajon melyik részén lehet, de nem volt semmiféle viszonyítási alapom. Érdeklődtem, hogy szerinte minek a jele ez. A férfi előbb értetlenül nézett, majd azt mondta: nehogy bedőljek ennek a barátságos, fehér fénynek, mert csakis rosszat jelent, és ha nem tartok velük, akkor nagyon könnyen a gonosz fogságába kerülhetek. De szerencse, tette hozzá, hogy egyes jósok már megjövendölték ezt, és hogy abban a könyvben, ami nála van, minden fontos óvintézkedés össze lett gyűjtve, és újra hangsúlyozta, hogy kövessem őket. Aztán kérdezte, hogy hallottam-e a könyvről, olvastam-e, és mutatta a borítót, amin a cím összekuszálódott előttem. Nem tudtam elolvasni a szavakat, és mondtam neki, hogy nem, egészen biztos, hogy nem olvastam. Feltétlenül vegyem meg, javasolta, mert ez igazán nem nagy ár azért, hogy megmeneküljek. Megköszöntem neki, és csak annyit kérdeztem – miközben néhány dudálás zavarta össze a fülemet –, hogy tényleg az van-e beleírva, hogy most vele kéne mennem. Kitágultak a kis hüllőszemei és megkérdezte, ki a fasznak képzelem magam. Arra gondoltam: ez elég vicces így, de nem szóltam semmit, talán csak elmosolyodtam, ő pedig látványosan ingatta a fejét.
Elindultam a templom irányába. Kikerültem pár táblás, színes esőkabátban vonuló férfit és nőt, majd lekanyarodtam balra az egyik mellékutcán. Egymás után különféle színű neontáblák fénye keveredett össze a levegőben zuhogó eső cseppjei között. Találomra lenyomtam egy kilincset és azonnal megcsapott a bent gomolygó cigifüst átható, kesernyés szaga. Meglepett a szinte szelhető füst, mert egy ideje nem lehet dohányozni a kocsmákban. Leültem a pulthoz egy magas bárszékre. Nem ért le a lábam, támasz pedig nem volt az aljára erősítve, ami idegesített. A pultos csaj göndör, vörös haja olyan sötéten izzott, mint a fölsője. Alatta hatalmas keblek ringatóztak. Figyeltem, ahogy ide-oda lépked, hogy csapoljon egy korsó sört, vagy öntsön valakinek egy narancsszelettel díszített limonádét.
– Helló, kérsz valamit? – szólt oda a csaj.
– Hogyhogy lehet cigizni nálatok? – kérdeztem vissza.
– Termékbemutató van, úgy – mondta, és a pult vége felé mutatott, ahol az egyik dohánycég márkajelzését viselő szórólapok és alátétek hevertek.
– Ügyes – mondtam, a csaj pedig mosolygott.
Elővettem egy cigit, rágyújtottam. Közben az járt a fejemben, hogy milyen szar lenne, ha újra ki kéne menni az esőbe. Lentről zene szűrődött föl. Hátul keskeny lépcső vezetett a pincehelyiségbe. Fönt alig ültek néhányan. A pultnál is csak egy kalapos fickó, aki sűrű, fekete színű löttyöt szívott ki a poharából egy hosszú, vastag szívószálon át.
– Inni kérsz valamit?
– Igen, de majd inkább lent. Ott is van pult, ugye?
A csaj bólintott.
Elnyomtam a cigit, aztán elindultam lefelé a végeérhetetlennek tűnő falépcsőn. Olyan meredeken bukott alá, hogy az egymás után elnyúló vékony fokokra csak oldalazva lehetett lépni. Lent ezerféle színű izzó égett. Inkább játszóházra hasonlított az első helyiség: hosszan nyúlt hátra, mint egy bálna teste a puha vízben. Boltíves átjáró vezetett a hátsó, tágasabb térbe, ahonnan könnyű jazz hallatszott. Főleg fiatalok ültek mindenfelé. Úgy tűnt, afféle első randis hely ez, ahol kellően hangos a zene ahhoz, hogy ne lehessen mindent tisztán érteni, és elég sötét is van, hogy két testrész mindenféle kockázat nélkül érhessen össze az asztal alatt. Hátraevickéltem a szabálytalanul elhelyezkedő asztalok között, majd átsuhantam a másik terembe. Pont úgy csapott arcon a zene, mint az eső, mikor kiléptem a bódéból. Átjárt, mint egy tiszta lélegzetvétel, ami az alkaron is lomha zsibbadást okoz.
A pultnál volt szabad hely. Néhányan behunyt szemmel hallgatták a cintányér hosszan elnyúló, vékonyodó hangját, és ahogy a szaxofonos srác erősödő futamokat szór szét, hogy a falak visszaverve lágy búgássá alakítsák az ismerős dallamot. Hullámokat vetett bennem a zene. Olyan lomha lettem tőle meg a bennem burjánzó cucctól, hogy csak egészen lassan járattam körbe a szemem a teremben meg-megbújó, majd fel-feltünedező arcokon. A bárpult mögött egy kopasz fickó ürítette az egymástól fél méterre lévő hamutálakat. A hátsó falon kiragasztva pár papírpénz lifegett. Egyébként talán lomtalanításkor összegyűjtött bútorok, hosszú fa pult, színes izzók burjánzó rengetege, amik elsősorban nem fényt, hanem árnyékot kölcsönöztek a helynek. Az összefirkált falakon ott volt minden, hogy Mario i love you, meg hogy This is the best place in the World.
Az egyik bárszékre tettem a kabátom, ráültem. A pultos megkérdezte, mit kérek. Egy rozé hosszúlépést, mondtam. Gondoltam, hátha fölfrissít a szóda, a bor pedig szinten tartja az agyamban a nyomást. Fél perc és már szopogattam is az italom. Még lágyabb lett a zene, mintha egy harmadik teremből szűrődne át. Beleborzongtam. Éreztem, hogy vizelnem kell. Nagyot hullámzott a tér. A fénycsíkok bent ragadtak a szememben, és jó hosszan tartott egy-egy pislogás, mert tetszettek a sötétben vibráló színek.

A bár mögött, balra volt a vécé. Beléptem a hosszú folyosóra. Az első ajtón kilépett egy barna, nagyon alacsony lány. A homlokán éles vágás húzódott és arról megint csak Móni jutott eszembe. Szűk volt a folyosó. Kissé elfordultam, a lány pedig, anélkül, hogy rám nézne, elment mellettem. Nyitva maradt az ajtó és teljesen elzárta a folyosó hátsó részét. Ráfogtam a kilincsre, benéztem. Magas nő állt nekem háttal, a tükörrel szemben, épp a szempillájával babrált. Hunyorogtam és lúdbőröztem is – nekem a szem kényes téma. Mégsem tudtam levenni róla a tekintetem. Arrébb is léptem valamicskét, hogy olyan szögben álljak, ahonnan az egész arca látszik a tükörben. Nagy szeme volt, szinte világított. A homlokát apró szeplők borították. Úgy tűnt, mintha káprázna a szemem. Észrevett, mielőtt befejezte volna azt a néhány mozdulatot, amitől még dúsabbak és hosszabbak lesznek a pillák, és úgy, hogy közben engem nézett, visszacsúsztatta a tokjába, majd eltette a spirált. Néztük egymást. Nem tudtam leolvasni semmiféle érzelmet az arcáról. Arra gondoltam: rá akarom tenni a kezem. Aztán biccentett, láthatóan arra, amerre a férfi vécé van, én pedig annyira meglepődtem, hogy rándult egyet a testem, nekiütköztem az ajtónak, az megfeszült, majd visszalökődve komoly ütést mért rám oldalról. Hallottam, hogy a nő fölnevet. Gyorsan becsuktam az ajtót. Beléptem a másik helyiségbe. Lüktetett a mellkasom. Vizelés közben előbb Móni jutott eszembe, ahogy ülhet a folyosón az anyjával, aztán a nő szinte áttetsző arca, amint néz vissza rám a tükörből. Hallatszott a dob pergése, és a szaxofon nyers, gágogáshoz hasonlatos hangja. Nekitámaszkodtam a falnak. Mintha vagy tíz centi mélyen belesüppedt volna a tenyerem. Fölhúztam a sliccem. Megnyitottam a csapot, de akárhogy tekergettem, csak forró víz ömlött a kezemre.
Kiléptem a szűk folyosóra, majd a vöröses árnyalatú térbe. A zenekar már abbahagyta a játékot. Néhány ember állt a kis színpad előtt. Beszélgettek, kortyolgattak a sörükből. Ahogy igyekeztem tágabbra nyitni a szemem, láttam, hogy egy férfi ül a helyemen. Mielőtt odaértem volna, fölemelte a fejét, a nevemet mondta. Széles arca volt, elöl kopaszodott. A tekintetéről a kis hüllőszemű fickó jutott az eszembe. Már épp szólni akartam, mikor valaki a vállamra tette a kezét. Meleg volt az érintés, mégis hideg örvény vonult végig a hátamon. Elém lépett. A nő volt. A szeplőktől úgy hullámzott az arca, mintha egy szitán keresztül nézném. Közelebb léptünk a fickóhoz, aki azonnal beszélni kezdett. Ismerős volt a szituáció, mintha találkoztunk volna már: kérdeztek anyámról, Móniról, arról, hogy miért hagytam ott az egyetemet három év elvégzése után, vagyis tulajdonképpen mindent tudtak, amiről azt gondoltam, hogy csak a legközelebbi ismerőseimnek van némi tudomása. Jó néhány fröccsöt ittam, amíg beszélgettünk, és annyit izzadtam, hogy megint lucskos lett a hátam. Néha elkalandoztam a nő arcán, ahogy a kék, sárga és piros fények itt-ott más éleket domborítanak ki rajta, és a vastag ajkain: mint két meghajlott rózsaszirom. Vissza kellett kérdeznem párszor és lassan olyan homályos lett minden, hogy a színek szivárványt formáltak, a tárgyak elveszítették tartásukat, akárcsak én. Nem hallottam a saját hangomat, csak a poharak koccanása, bizonyos anyagok hangja, ahogy súrlódnak egymáshoz, vagy egy ajtó csapódása tűnt biztosnak.

Mikor fölnyitottam a szemem, úgy éreztem, sok idő telt el. A tágas szobában hatalmas, fából készült polcrendszer futott körbe. Előtte nagy franciaágy. Azon feküdt a nő, vagy inkább hempergett, el-elmosódott minden, ahogy igyekeztem koncentrálni a mozgásra. Megpróbáltam fölállni. Nehezen, de sikerült. Hullámzott az ágy, a függönyök. Észrevettem, hogy a másik fotelban a kopaszodó fickó ül. Pohár volt a kezében. Mosolyogva előbb engem figyelt, majd a nőt nézte, akiből időnként apró kacaj tört elő. Kongott tőle a szoba, mint a cseppkőbarlang, mikor aláhull benne egy vízcsepp. – Érintsd meg nyugodtan – mondta a férfi. Felfogtam a szavait, de valahogy nem vettem komolyan. Aztán máshogy mondta: – Szeretném, ha megérintenéd. – Arrébb léptem. A nő fölemelte a fejét. Ott volt a maga fehérségével, tisztán, és a szája olyan vörösen izzott, mint a friss hús, amire legszívesebben azonnal ráharapna az ember. Elkezdte simogatni magát. Elfordultam, pedig nem vagyok az a szemérmes fajta. Hosszú csíkokká torzult minden a szobában. – Ugyan már! Elmondta, milyen fejjel néztél rá. Érintsd meg – mondta még. Visszafordultam. A fickó továbbra is a fotelban ült. Kortyolt az italából, miközben a nő már egészen belejött a dologba. Megkívántam. Az egész testét parányi szeplők borították, és abban a gyenge fényben úgy tűnt, mintha egy búzatábla kalászai lengedeznének a kora esti szélben. Közelebb léptem az ágyhoz. Föltérdepeltem. Néztem egy darabig. – Érintsd meg! – kiabált a férfi mögöttem. Először csak a lábát érintettem meg, apró pihék borzolták föl az idegeimet, aztán csúsztam följebb, a melléig, majd a nyakát ragadtam meg, beletúrtam a hajába, alig láttam az arcát, úgy hátrafeszítette a fejét, föl-le ringatózott, mintha egyszerre be akarna fogadni és le akarna lökni magáról, lüktetett a szívem, ő meg fújtatott, kacagó hangok törtek föl belőle, a fickó pedig hátul csak mondta, mondta, hogy másszak rá, másszak rá, másszak már rá…
– Mássz már le a pultról, nem hallod? – állt össze hirtelen egy üvöltés valami egészen mássá. A két élesen húzódó határ közti még vizenyős sávban kirajzolódott néhány ferde tárgy: egy szék támlája meg valami fa borítás, és ahogy az évente egymásra rakódott gyűrűk kacskaringóznak rajta. – Nem itt kell alukálni, haver! Menj haza szépen és ott szundikálj! Ki a fene fogja ezt most föltakarítani? – kérdezte ugyanaz a hang. Igyekeztem jó nagyokat pislogni, közben pedig nyilvánvalóvá vált, hogy elaludtam a pulton.
Lassan egyenesbe jött minden. Láttam, hogy nagy tócsa fénylik mellettem: még az italom is kiborult. A kopasz fickó arcán egyszerre értetlenség, döbbenet és harag tükröződött. Egy ronggyal törölgetni kezdte a pultot. Nedves volt az alkarom. Nem tudtam, mit mondhatnék, így csak egy halk „bocs” szivárgott ki belőlem. Páran engem néztek. A zenészek a pult másik végében álltak, nevettek. Nem tudtam, hogy rajtam-e, vagy valami egészen máson. Ki akartam jutni. Rohadtul égett az arcom, a tarkómon a nyomás pedig mintha a csigolyáimat is össze akarta volna roppantani. Vártam még egy darabig, aztán leszálltam a bárszékről. Zsibbadt a bal lábam, de úgy, hogy alig tartott meg. Kivettem egy ötszázast a tárcámból, a pultra tettem. Gondoltam, elég lesz arra, amit végül nem sikerült meginnom, majd átbotorkáltam a másik terembe. Úgy éreztem, minden lépésnél valaki fejbe ver.
Miközben vánszorogtam föl a lépcsőn, zizegni kezdett a zsebem. Kivettem a telefont. A képernyőről Móni nézett rám. Erősen fogtam a korlátot a bal kezemmel, hogy fölhúzzam magam a felszínre.
Szemben volt egy ajtó, benyitottam. Odaálltam a tükörhöz. Megnyomtam a gombot.
– Halló – szóltam bele vagy hat szótaggá törve ezt az egy szót.
– Én vagyok – mondta.
– Igen – motyogtam. Többre nem voltam képes, mert erős görcs állt a gyomromba. Féltem, hogy mit fog mondani. A homlokomon leszökött egy vékonyka izzadságcsepp, amit szétkentem a szabad kezemmel. Egymás után leptek meg a képek: előbb a bódé, aztán a növekvő szarvasfej, a HÉV belseje és a szétszórt üvegcserepek, a fickó hüllőszemei, a nő szeplős arca, ahogy nevet, majd lassan eltűnik, mintha szétolvadna, aztán a pult erezete, közben piros, sárga és kék fények cikáztak a szemem előtt.
– Apu jobban van. Nem tudok hosszan beszélni, mert bármelyik pillanatban beengedhetnek hozzá. Te jól vagy? – kérdezte végül.
Újabb izzadságcsepp indult el lefelé a fülem mellett, és ahogy néztem magam a mondatok elhangzása közben a tükörben, azt hiszem, mosolyogtam. Szokatlan érzés hullámzott át a hátamon és lassan pezsegtetni kezdett bennem valamit, de azt egyelőre még nem voltam képes szavakká formálni.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.