May 31

Irány észak

Mi a szart kiabál már megint ez a nő, hasít beléd a gondolat, miközben haladsz végig a gangon, és azon jár az agyad, bezártad-e egyáltalán az ajtót. Nem, ez így nem mehet tovább, nem fordulhatsz vissza megint, ahogy például tegnap, az utolsó előtti napon tetted. Egyébként is, ha a tegnapi volt az utolsó előtti, akkor a mai az utolsó, úgyhogy teljesen mindegy, bezártad-e az ajtót, mert éjjel úgyis elmész innen. Vagy mégse olyan mindegy. Hiszen ott van becsomagolva három pár cipő, fél tucat ing, két zakó és húsz pár zokni meg néhány egyéb, pótolhatatlannak tűnő tárgy, amit magaddal viszel oda, északra, ahol olyan hideg van, hogy azt feltehetőleg elképzelni sem vagy képes. Megint kiabál a nő. Haladsz lefelé a lépcsőn és a hangja nemcsak hogy éles, de iszonyatosan fárasztó is. Fogynak a fokok. Erősödik fejedben a kábulat.
Tegnap alig bírtál elaludni. Komoly hangzavar és állandó villogás szűrődött be az udvarról, azonban az okát valamiért nem voltál képes földeríteni. Nagy vértócsa van az udvar közepén. Ott áll mellette a szomszéd nő a fakó, vörösre festett hajával, a műszálas tornadresszében, és ez az egyetlen pillanat eddigi közös életetekben, mikor valamiféle harmóniát érzel, amint meglátod.
– Marika, a kurva életbe, gyere már le! Mit kezdjek itt ezzel a rohadt folttal? Ez vér, bassza meg, ezt sikálhatod órákon át és nagyon, de nagyon gyorsan el kéne tüntetni innen ezt a picsába – üvölti rekedten, miközben fölfelé bámul, mint akinek nincs már türelme higgadtan várni a megváltásra. Igyekszel elosonni mögötte, mielőtt észrevenne. Persze esélyed sincs. Mintha fékeződnél mozgás közben, érzed, hogy biztosan nincs menekvés: beszélned kell vele. Nem próbálsz színlelni, ahogy kerekedik a szája, gyorsan köszönsz, majd a foltot bámulod. Közelebb lép. Mozdul az árnyéka. Megcsap a belőle áradó kissé savanykás szag, összekeveredve az évek óta szekrényben tárolt cuccokból szivárgó bűzzel. Az egészben csak az a furcsa, hogy más ruhában még nem láttad. A testére nézve aztán eszedbe jutnak a lakásába beáramló vendégei, akik az elmúlt pár hónapban, mióta itt laksz, minimum heti rendszerességgel vannak jelen. Ott van például az a majdnem teljesen ősz fazon, aki a sliccének fölhúzását minden esetben az ajtón való kilépés utánra halasztja. Fölengedi a kilincset, láthatóan megelégedve kifordul az udvar közepe felé, majd ránt egyet a nadrágján, végül kiszivárog az oszlopok között. Igazából nem tudod biztosan, milyen szolgáltatást nyújthat a nő. Hogy teljes körűt-e, vagy komoly szabályokhoz kötött inkább az együttlét, de azt azért sejted, hogy köze lehet a szexualitás egy bizonyos formájához.
Nem vagy képes tovább gondolkodni, mert nagyon közel van már. A szájszagát is érzed. Arról érdeklődik, mit szólsz ehhez az egészhez. Nem tudod, miről van szó, így csak annyit felelsz, hogy semmit.
– Semmit, hogyhogy semmit? – szólal meg ismét. Épp rákérdeznél, hogy mi történt pontosan, de már újra fölfelé bámul és üvölteni kezd, mintha egyetlen másodperc alatt elfelejtette volna, hogy kérdezett tőled valamit. Forgás közben a keblei szinte hullámzanak és azon kapod magad, hogy figyeled őket. Tényleg érthetetlen, mi készteti a férfiakat akkor is merev bambulásra az ilyen mozgások láttán, ha a mozgó alany, mint ez a nő is, meglehetősen visszataszító. Ez jut eszedbe, miközben ott állsz és bámulod a melleit, és valóban azt érzed, hogy az ember leginkább önmagával nincs tisztában.
Megdörzsölöd a szemed, mielőtt újra rád nézne, és valamiféle koncentrációt erőltetsz magadra. Ő pedig kiprésel magából még néhány szót, ilyeneket, hogy Marika, vér meg felmosó vödör, aztán csak annyit mond flegmán, hogy egy fiatal nő tegnap leugrott arról a gangról, ahol a te ajtód is van, és hogy a helyszínelés hajnalban zárult csak le, egész éjjel itt voltak a zsaruk, meglepő, hogy semmit sem vettél észre az egészből. Bólintasz. Talán nem is várja, hogy kérdezz. Bizonyára látja, hogy a vérfoltra mered a tekinteted. Ilyenkor meg nem illik zavarni senkit, még akkor sem, ha valójában köze sincs az egészhez. Sötét és sűrű a folt, pedig jól láthatóan leöntötték már néhány vödör vízzel. A vér beette magát a repedések közé. A nőnek föl-le jár a keze. Az árnyéka ott mozog a folt mellett. Talán beszél is. Nem hallod.
Lepereg előtted a tegnap este. Ahogy fölkapcsolod a villanyt lent az udvaron, majd haladsz fölfelé a lépcsőn az omladozó, sárgás vakolatot figyelve, amin különféle alakok rajzolódnak ki, ha akarod. Aztán ahogy elfordítod a kulcsot, majd belépsz a lakásba. Még a szendvicsedet sem készítetted el, már zuhogott az eső. Az egyik villámot követő dörrenés megzavart és egy suta mozdulat következtében úgy egy centi hosszú sebet ejtettél a bal tenyereden. Kurvára fájt. Ki tudja, lehet, hogy ezért nem hallottad a puffanást. Meg talán azért, mert pakolnod kellett, hogy elkészülj, és elég sokat szentségeltél, gondolod.
– Mi van a kezével? – kérdezi a nő. Ezt valahogy kihallod a mondatok közül. Semmi, feleled. De aztán észbe kapsz, mert ennek így tulajdonképpen nincs értelme, mert ha semmi, akkor minek is van ugye bekötve. Aztán csak annyit teszel hozzá, hogy tegnap elvágtad egy marha nagy késsel és még a hús is kifordult belülről. A nő eltorzult arccal bámul, majd megjegyzi, hogy így is sokkal jobban jártál, mint az, akinek a nyomai most itt vannak az udvaron. Mosoly kúszik az arcodra, bár ennek igazából, gondolod közben, még annyi értelme sincs, mint annak, amit az előbb mondtál, hiszen ha leugrott, akkor az a valaki önként tette, amit tett. És ki tudja, még az is lehet, hogy jól döntött. Az viszont biztos, hogy te nem akartál egy köbcentis lyukat a tenyered közepébe. Közben újabb árnyék jelenik meg. Mintha valami eltakarná a fél eget. Fülledt az udvar. Megcsap a vérszag. Marika az, hisz a nő először csak elmosolyodik, aztán bólogatva mondja, hogy na végre, hogy jössz, már azt hittem, ezt is nekem kell megcsinálni – folyamatosan beszél, de már nem érted a szavait, mert csak arra tudsz figyelni, ahogy a fehéren bugyogó vízzel Marika ütemesen sikálja a foltot.

Mikor kilépsz az utcára, érzed, hogy túlöltöztél. Meleg van. Áthaladsz a téren, ahol néhány anyuka ingáztat különféle színű babakocsikat. Az egyik nő mellett több kisgyerek is ugrál, és annak ellenére, hogy éget fény, neked mégis gyanús, hogy mindegyiken sapka van. Úgy néznek ki, mintha kis tengerészek volnának, akiket száműztek játszani ebben a betonrengetegbe. Rád mosolyog az egyik nő. A szeme csillog a napfényben, ide-oda mozgatja a kocsit, te pedig olyan hosszan bámulod, hogy nekimész az egyik parkolást szabályozó, zöld oszlopnak, az meg csikorogva körbefordul a lyukban, amiben áll. Dudál egy autó. Azon töprengsz, hogyan tudnád legalább minimálisan összeszedni magad. Az egyetlen terv, ami motoszkál a fejedben, hogy este indulsz, fél tízkor megy a vonat, oda föl, északra, ami bizony rohadt messze van. A repüléstől azonban iszonyodsz. És hogy miért halogattad a tervezgetést, és a napi teendőid végiggondolását, az most egyre inkább kezd kitisztulni előtted. Az arc, a magas homlok, középen azzal az árokszerű ránccal, és a mindig sötétszürke öltöny. A szemed előtt megjelenő bárgyú mosolyba pedig belerázkódsz, miközben csorog az izzadtság a hátadon. Elhúz még pár autó előtted és olyan erősen ömlik már a fény így tíz óra felé, hogy minden szemben lévő ablak vakít. Elkéstél, de igazából nincs jelentősége, mert pár nappal ezelőtt fölmondtál, és csupán apróságokat kell elintézned bent meg a főnökkel váltanod néhány szót. Megígérted, hogy viszonylag hamar beérsz, hogy túl legyetek ezen az egészen, de nem sikerült. A srác amúgy nagyjából annyi idős lehet, mint te, és fogalmad sincs, mit keres abban a székben. Ehhez köze lehet annak is, hogy Viki tulajdonképpen miatta hagyott el. Azóta persze nincsenek már együtt, ráadásul Viki az a fajta nő, aki csak fekszik és vár a csodára. De az utóbbi apróság mellett jobban kiborít, hogy ha bármikor mutattál egy tervet, amit neki kellett ellenőrizni, csak annyit tudott mondani, hogy „egészen szépek a színek”. Igen, egy komplett sétálóutca-tervnél ez szempont, de azért ennél többet kéne nyújtania ahhoz, hogy fölnézz rá. A munka hideggé és kimértté tett, amit elsősorban mások tekintetén éreztél, nem a saját viselkedéseden. És ez egyre jobban zavart. Amúgy Viki a pénze miatt hagyott el, és nem a pacsmagolós, szőrös mackó miatt, legalábbis azt hiszed. Persze, az ember hajlamos rá, hogy azzal nyugtassa magát, hogy ez baromira nem számít. Pontosabban: ő az, aki baromira nem számít, csakhogy a dolgok azért mégsem ilyen egyszerűek. Egyedül maradtál a lakásban, mikor elment. Egy nap alatt kiköltözött. Elvitt kanalat, tányért, porszívót, függönyt, és még sorolhatnád a soha meg nem írt listán szereplő tárgyakat, de nem akarsz sík ideggé válni, mert ha így folytatod, még véletlenül valami másból is lenyisszanhatsz egy darabot. Egyik nap, ahogy bámultál kifelé a lakás ablakán a szemközti, csupasz telekre, ahol épp parkolót rendezett be az azzal megbízott cég, úgy döntöttél, elköltözöl. Jobb környékre, barátságos szomszédok közé. Hiszen fölöslegessé vált fenntartani egy nyolcvan négyzetméteres lakást, és amikor éjjelente már a falat bámultad, és néha azt vetted észre reggel, hogy friss kaparásnyomok vannak a kanapén, nyilvánvalóvá vált, hogy odébb kell állnod. A gondolkodás nem segít, mit és hogyan kéne, sőt, ami azt illeti, rohamosan súlyosbítja, és a biztosnak tűnő területekre is kiterjeszti a tehetetlenséget. A mozgástered beszűkült, és nem érdekeltek már a dolgok, amikben sokáig örömödet lelted. Ismerős lett a táj, benne az arcokkal. A saját arcodat pedig már óvakodva figyelted.

Nincs messze a munkahely. Csupán a parkon kell átvágnod meg egy kétszer két sávos úton, ahol szokás szerint dugó van. Az átkelő előtt már tisztán látod az anyukát a két gyerekkel. Mindkét gyerkőc kezében játék, csak úgy vonszolja őket. Látszik, hogy ebben a korai, szokatlan melegben lassan mozognak, és inkább bábjátékhoz hasonlít az egész, amíg meg nem állnak a túloldalon, veled szemben. Nagyjából egy percig szinte semmi sem mozdul, csak a levegő válik olyan bizonytalanná, mint amikor égő tűz fölött néz el az ember. Mivel hegyekben állnak az autók még az átkelőn is, elindulsz, hogy végre történjen valami. A mozdulataidat buzdításként fogja föl a nő, ránt egyet a két gyereken, majd belépnek a járművek közé. A hőségnél csak a dudálás rosszabb. Ráadásul teljesen értelmetlen: mind a négy sávban beállt a forgalom és valamiért a lámpák sem a megoldáson dolgoznak. Néhány kocsi ajtaja már nyitva is van, és azon gondolkodsz, miközben végigsimítod az egyik motorháztetőt, hogy milyen csodás lehet ezt a levegőt szívni mondjuk úgy egy órán át itt a tömegben.
Az egyik gyerek hirtelen elejt egy játékautót és az cikázva begurul egy kék színű Opel alá. A nő észre sem veszi. Csak mikor a srác kirántja magát a kezéből és már négykézláb mászik az aszfalton. Vánszorog előre a sor. Mozdul a kocsi. A gyerek már szinte alatta van. Nehéz eldönteni, pontosan mi történik, aztán a nő üvöltése ráz föl a döbbenetből, és a rövid csikorgás, meg ahogy nyílik az autó ajtaja. Vakít a fény. Egyre közelebb érsz az Opelhez. Csak egy láb lóg ki alóla. Elég ijesztően néz ki, de aztán megmozdul a gyerek, kidugja a fejét és kimászik a bal első kerék mellett. Emeli a matchboxot és úgy mosolyog közben, mint akinek az igazi boldogság került a birtokába. Mosolyognál te is, mert aranyos, ahogy ott áll, de az üvöltés elnyom mindent. Még a vakító fény is másodlagossá válik.
Magas férfi emelkedik ki a kocsiból. Ő is üvölt. Az izzadt feje és a gyorsan mozgó szája elvonja a tekinteted. Megcsap az öblös hang, rövid időre felfüggesztve a hőséget. Tisztán és egyértelműen hallod, hogy lekurvázza a nőt. A sor közben egy méterrel továbbhaladt, és ez éppen elég ahhoz, hogy hátul a kürtölés beinduljon. Mire közel érsz a nőhöz, aki mellett már ott áll az üvöltöző férfi, vagy egy tucat fej sandít ki az ablakokon, hozzátéve az ügyhöz a magáét. A nemi szervek emlegetését felettébb unod. Főleg, ha mindez ilyen melegben és jó magas páratartalom mellett történik, de amikor a férfi szája mellett a karja is mozdul, már te is formálod az első szavakat. Mint egy lassított felvétel, tényleg olyan, ahogy arcon csapja a nőt. Megtántorodik. Talán csak az tartja állva, hogy fogja az egyik gyerek kezét. Közben valami olyasmi hagyta el a szádat, hogy semmi értelme üvöltözni a nővel, és hogy engedje le a karját, mert lesz, aki lenyomja. De mire a lendület kihozza belőled ezt a mondatot, addigra az ütésen már jócskán túl vagytok. Időzavar lép fel. Úgy érzed, nem igazán volt összhangban a két esemény és újra a hideg futkos a hátadon, cikázva a lefelé gördülő izzadságcseppek között. A férfi tovább üvöltözik. Csupán annyit hámozol ki a szavai közül, hogy te is kaphatsz egyet, ha olyasmibe ütöd az orrod, amihez semmi közöd. Végül egy jó nagyot csap a motorháztetőre, aztán visszaül a kocsiba.
Valószínűtlenül meleg van. A nő a könnyeit törölgeti. Az egyik gyerek rángatja a karját, a másik pedig torkaszakadtából üvölt és olyan vörös a feje, hogy majd’ szétpukkan. Megkérdezed a nőt, hogy minden rendben van-e. Ez persze marhaság, gondolod aztán, hisz jelen pillanatban semmi sincs rendben. Ő azért bólint, majd lehajol, nyugtatja a gyerekeket. Még annyit szólsz, hogy jobban tennék, ha arrébb mennének, de közben hátulról bekiabál valaki, hogy „Mi a fene van már?”, és a férfi is kiszól, hogy húzzon arrébb és vigye a kölykeit is, ha nem akarja, hogy újra kiszálljon. Leteszed a táskád. Rettentően tűz a nap. Közelebb lépsz az autóhoz. Megszólal valami idióta zene a háttérben. Nyílik az ajtó. A férfi kiszáll.
– Miért kellett megütni? – kérdezed. Miután egy gyors és éles fénycsík eljut a retináig, hirtelen teljes lesz a sötétség.

Forró a tarkód. Szúr a felület, amin fekszel. Egyszerre sós és édes a szád, mintha összevissza zabáltál volna mindent. Nyomást érzel az egyik, majd a másik oldaladon. Csak akkor csapódik föl a szemhéjad, mikor valami az arcodhoz ér. Még mindig iszonyatosan éget a fény. Egyre több hang jut el a füledbe és formálódik lassan néhány szó is, kitöltve a körülötted lévő szokatlan vákuumot.
Az úton fekszel. Emberek állnak melletted. Beszélnek, mutogatnak. Látod az autókat: a csillogó karosszériák és alvázak közti kontrasztot, a fölfelé szálló, püffedt levegőt, ahogy a lábszárak és vékony szoknyák közt végzi izzasztó simogatását. Gyereksírást is hallani. Valami idióta folyamatosan tülköl a háttérben, kiabálás, sziréna, minden, ami még lehetetlenebbé teszi, hogy fölkelj a nagyjából negyven fokos aszfaltról. A tarkód húz lefelé. Hirtelen megjelenik előtted egy kék autó, egy női arc, néhány mondatfoszlány kering a fejedben körbe-körbe, megcsap a szivárgó benzin szaga és nem is tudod már, mi az, amit képzelsz, és amit valójában érzékel a tested.
Föléd hajol egy nő. Mozog a szája. Nem hallod a hangját, elnyomja a mindenhonnan érkező zaj. Az arca mellett szüremlő fény pedig teljesen esélytelenné teszi, hogy bármit is leolvass a szájáról. Észrevehette, hogy nem érted, mert kiegyenesedik, majd néhány szót vált az egyik férfival. Többen feléd fordulnak. Nekik is mozog a szájuk. Az egyikük rád is mutat. Eltelik néhány másodperc, aztán egyenesbe jönnek a tárgyak és az arcod ismét teljes fényárban úszik.
Idegen emberek fogják a karod, ölelnek át és vezetnek egy autóhoz, hogy leülj. A műbőr ülés talán még a betonnál is forróbb. Nehéz a mindenhol sajgó fejed és igencsak zavar, hogy egyrészt nem nagyon bírod fölemelni, és hogy közben erősödik a szirénazaj. Eléd villan a reggeli tócsa meg Marika kissé petyhüdt és rózsás arca attól a napi két-három rakétától, amit beküld a szemközti kisbolt ötméteres körzetében.
Valaki szélesebbre tárja az ajtót, megfogja a karod, eléd guggol. Megkérdezi, hogy érzed magad, te meg csak bólintasz, mire ő azt javasolja, hogy állj föl – feltéve, ha képes vagy rá –, ők szívesen segítenek, mert át kellene menni a mentőautóhoz, hogy megvizsgálhassanak. Nem túl jó előérzettel gondolsz arra, mi fog következni ezután. Ahogy beléd karolnak, feszítő és lobogó érzés önt el. Valami azt súgja: nem fogsz eljutni este a vonathoz. Elhal a szirénazaj. Már csak a sofőr és a másik mentős hangfoszlányai és a nem messze elfutó sugárút hangjai szűrődnek ide. Az erős fény megszűnik. Mintha tíz fokkal hűvösebb lenne, mint az előbb. Végigfektetnek egy ágyon. Csukódik az ajtó. A hangok tompábbak. Enyhe sós és jódos szag szállingózik. Nem vagy biztos benne, hogy érdemes-e egyáltalán fölnyitnod a szemed, aztán mégis megteszed: árad a fehérség és látod, hogy melletted az üveg átláthatatlan, zavaros.
Ismét nyílik az ajtó. Valaki fölkapaszkodik melléd. Körvonalazódik, hogy valamiféle egyenruhát visel. A mentős közben a válladra teszi a kezét. Annyit mond, hogy most egy kis szúrást fogsz érezni a jobb karodon, aztán megkér, hogy mostantól óvakodj a heves mozdulatoktól, mert sós oldatot kezd el beléd csöpögtetni. Visszaengeded a fejed. Valóban érkezik a csípésszerű érzés. Némi megkönnyebbülést hoz, mintha kötelezővé tenné egyúttal, hogy pihenj. Duzzad az érfalad. Enyhül a szorítás. A szervezet alkalmazkodik.
Csapódik az ajtó, elindultok. Pár perc elteltével sem hagy nyugodni a sejtés, hogy a melletted ülő fickó folyamatosan bámul. Magadon érzed a tekintetét. Másodpercről másodpercre jobban zavar, hogy a közeledben van. Talán alagúton haladhattok át, gondolod, vagy egyszerűen csak eltakarta valami az eget. Néhány fénycsík húzódik el srégen, és az oxigénpalack szürkesége, valamint az egyik gép fehér szegélye miatt nem látod tisztán a férfi arcát. Koncentrálsz. Mintha attól gyorsabban változna körülötted minden. Lassít a kocsi. Egy fokkal világosabb lesz a belső tér. A beszűrődő sárgás fény erős nyomást gyakorol a benti tárgyakra. Minden megnyúlik. Hátrahajtod a fejed. Hirtelen ott van előtted a férfi, mintha bele akarna mászni az arcodba, mozdul a karja, az egyikkel átnyúl fölötted, megtámaszkodik, a másikkal pedig hirtelen ráfog az alkarodra, pont ott, ahol a branül, vagy hogy is hívják, bele van vezetve. Egyre jobban szorít. Préselődik beléd a vékony tű. Mintha szakítana szét belülről. Üvöltenél, talán üvöltesz is, de a férfi befogja a szád, és ott van már egészen a szemednél. Ha rajtam múlik, innen nem jutsz ki élve, te rohadék, valami ilyesmit mond, és ez az egyetlen mondat, amit úgy ahogy értesz, mert aztán hatalmasat fékez a mentőkocsi, a férfi pedig átzuhan fölötted. A fejed nekicsapódik az ágy acélkarjának. Hosszú időn keresztül csak egyenletes sípolást hallasz.
A tű már nem feszít, kiszakadt a karodból. Szivárog belőled a vér. Szanaszét hevernek a gyolcsok, tűk, kisebb-nagyobb gépek, két sztetoszkópot látsz a recés ablakon át szivárgó fény hasábjai között.

Valaki a homlokodra teszi a kezét. Vársz. Ketten beszélgetnek melletted.
– Megvizsgálták, igen. Pár órán át nem volt magánál, de ez teljesen normális, hisz akkora ütést kapott a fejére, hogy az egy ideig még látszódni is fog, az biztos. Egy hétig bent tartjuk megfigyelésen.
– És a másik?
– Elképesztő, de jól van. Annak ellenére, hogy előrezuhant és úgy állt meg végül a kocsi, hogy félig kilógott a szélvédőn. Nem volt hajlandó fekve maradni.
– Micsoda? És hol van most?
– Kint a folyosón. Sétál.
Lépteket hallasz. Nyikorog az ajtó, majd csukódik. Homály uralkodik a teremben. Az ágyak függönnyel vannak elválasztva egymástól. Egyetlen arc sem körvonalazódik, mikor végre teljesen fölnyitod a szemed. A falat vékony csík választja ketté, a belmagasság pedig az öt méterhez közelít.
El kellene jutnod a kabátodig. Feltehetőleg benne van az órád. A karodról, ahogy látod, leszedték. Arra gondolsz, hogy el kell érned a vonatot, ami megy föl északra, fél tízkor indul és már nem lehet túl sok hátra addig. Nyomasztó érzés sugárzik lefelé a tarkód felől. Nem is fájdalom ez, inkább a test égése. Mintha belülről kopogtatna valaki, a fejedből, jelezve, hogy ez baromira nem jó így: vagy feküdj vissza, vagy állj föl és rohanj, de ezt a köztes támaszkodó-nézelődő baromságot hanyagold. Hátradőlsz. Alig bírod tartani a felsőtested. Miután végiggondolod a dolgot – ahogy közeledsz a kocsihoz, majd hirtelen sötét lesz, villannak a fények a mentő belsejében, és ahogy föléd hajol a férfi és beleüvölti a füledbe azt a mondatot –, úgy érzed, minthogyha ez a hely is, minden: a kórház, a jódszag, a neon és a foszöld függönyök csak a szabadságodtól akarnának megfosztani. Ráadásul egy hétig itt akarnak tartani, ha jól értetted. És még a fickó is itt van valahol. Ez így nem lesz rendben, gondolod. Elkezded lefejteni magadról a csövet a tapaszokkal együtt, majd szép lassan, egy vékony, fémes idegvillanás közben kihúzod az eredből az infúziós tűt. Hűvös áramlat fut végig rajtad, és csak erősödik, mikor a talpad a linóleumhoz ér. Vér csöpög az alkarodból a padlóra.
Teljesen üres a terem, már ami a függönyök közti kis folyosókat illeti. Fújtatás hallatszik. Lassan elhúzod a bal oldali függönyt. Látod, hogy egy testes férfi fekszik az ágyon. Ő szörcsög ilyen embertelenül. Katéter fut a nyakán keresztül befelé.
A bejárat mellett hatalmas fémszekrény áll, bizonyára abban vannak a cuccaid. A lakat félköríves vas része lehet vagy fél centi vastag: esély sincs rá, hogy leverd valamivel. Elég hangos is volna egy ilyen művelet, gondolod, tehát meg kell szerezned a kulcsokat. Hirtelen megkérdőjeleződik benned mindaz, amit az elmúlt két percben tettél. Sőt, valójában minden megkérdőjeleződik, és azt is értelmetlennek látod, hogy értelmetlennek látsz bármit is. Vissza kellene feküdnöd az ágyba. Pihenned kéne és nem gondolni semmire: se Vikire, se a vértócsára, Marikára vagy az ütésre, amit az opeles fickó mért a nő arcára, a sötétre a mentő belsejében, vagy az orvos hangjára a vizit utolsó utáni pillanataiban. Próbálod fölfelé feszíteni a vagy három méter magas ajtót, hogy ne nyikorogjon annyira. Lassan tolod kifelé, de még így is szorul, erőlködik, akárcsak te.
Hosszú fénycsík szeli ketté a folyosót. Az oldalt sorakozó műanyag székekre, a kis tálalókocsira és az egyik ablakra is rákúszik. Jól kivehető egy hatalmas repedés az egyik belső üvegen. Hangok szűrődnek ki az egyik teremből. Nem érted, miről beszélnek, csak annyi biztos, hogy a férfihang mellett egy női is hallatszik. Elindulsz a fényforrás felé. Hideg alattad a föld. Ez már nem linóleum, hanem műkő, izmos kis repedésekkel. Két méterre lehetsz az ajtótól. Most csönd van. Aztán néhány apróbb mozdulat hangja szivárog kifelé meg valami aktasurrogás, mintha lapoznának odabent. Csoszogás hallatszik és be is mozdul a fény, mint amikor bolygó halad el az őt vonzó csillag előtt.
– Meg kell kérjem újra, hogy feküdjön vissza a helyére. És ha nem teszi, akkor szeretném, ha ezt aláírná, mert nem vállaljuk a felelősséget önért abban az esetben, ha nem hallgat az orvos utasításaira!
– Az előbb neki is elmondtam már, hogy mi történt. Hol van most egyáltalán?
– Egy másik osztályra ment át.
– Minek?
– Ne haragudjon, de ezt nem vagyok köteles közölni magával!
– Nézze, itt egy rendőrségi ügyről van szó. Beszélnem kell azzal az emberrel. Gondolom, őt is ide hozták.
– A doktor úr pedig bizonyára elmondta magának, hogy komoly ütést kapott a fejére és a válla is csúnyán zúzódott. Azért is van bekötve, nem viccből. Még egy sor vizsgálat vár magára, úgyhogy feküdjön vissza.
Fölismered a férfi hangját, aki a mentőben föléd hajolt. Nyilván téged keres, és talán azt a férfit, aki megütött, ahogy a további szóváltásból ki tudod venni a részleteket.
– Az az ember leütötte az öcsémet, akinek szintén itt kell lennie valahol. Miféle hely ez? Hová dugják az embereket?
Újabb csönd. Közelebb húzódsz a fénycsíkhoz.
– Fogalmam sincs, miről beszél. Ki ütött le kit?
– Az az ember, aki bent feküdt a mentőben. Megütötte az öcsémet, aki elterült ott az út közepén!
– Ha látná azt az embert, ön is elismerné, hogy inkább őt ütötték le, méghozzá elég alaposan.
Mintha kinyílna valami a fejedben. Lassítva figyeled az eszméletvesztésed előtti pillanatokat. Látod a kerék mögül előbújó kisfiút, a nő kerekedő száját, deformálódó ajkait, a kétségbeesésről és dühről árulkodó szemek alatti enyhén sötétedő sávot, látod az egyik szemközti ablakból kifelé bámuló, zöld köntösben hadonászó férfit, aztán a kék kocsi, a férfi visszataszító feje, közeledsz, a súlyvesztés a lerakott táska miatt, nyílik az ajtó, a közeledő kéz, de nemcsak a közeledő, hanem a távolodó is, mert egyértelmű már, hogy a te öklöd is mozdul a fickó arca felé. Mint valami reflex, nem volt szándékos. Nyomást érzel a felső ujjperceken, mintha épp az imént ütötted volna arcon a férfit. Hihetetlennek tűnik, de ezek szerint egyszerre csaptátok meg egymást, akár egy bokszmeccsen. Csakhogy ott legalább az egyik versenyző talpon maradt volna, gondolod. Próbálod fölidézni az eszméleted visszanyerése utáni időszakot. Dereng a nő, aki föléd hajolt. A fölfelé irányuló hő szakadozása, a vakító fényvillanások, majd a két mentős, a mindenhonnan érkező tülkölés és a szűrődő zenefoszlányok. Az opeles fickó viszont nincs meg. Miután fölemeltek az aszfaltról, akkor sem láttad, és fogalmad sincs, mi történhetett vele. Azon töprengsz, hogyan került egyáltalán oda a bátyja. És hogy nyilván azt a férfit is mentővel vitték el, de akkor ez miért veled jött? Ki akart csinálni már a mentőben, mert úgy lezúztad az öccsét, hogy neki már mindegy volt? És mi lenne, ha beszélnél ezzel az emberrel? Baromság, gondolod, hiszen ha ez a férfi rendőr, akkor a zavart érvelésed sehogy sem állná meg a helyét. Másrészt, nincs kedved ehhez az egészhez, ahogy Marikához meg a felmosóvödörhöz sem volt kedved, ahogy nem volt kedved a vakító fényhez, hogy Viki eszedbe jusson, és a volt főnököd fejéhez sem. Csak fel akarsz ülni arra a vonatra, majd leszállni és sétálni egy hófödte tájon, egyedül.

Egyre hidegebb van. Fázol. A kis lábujjad egy repedésre talált. Ide-oda húzogatod a lábfejed, mintha örömöt okozna, aztán rájössz, hogy simán csak kényszercselekvés. Fogalmad sincs, hogyan tudnád megszerezni a kulcsokat. Bent ismét beszélni kezdenek. Alig tudsz koncentrálni, leköt a repedés.
– Hol van?
– Itt a kórházban. Az egyik kórteremben.
– Ne szórakozzon velem! – mondja ingerülten a férfi. Aztán megint mozdul a fény, árnyék vetül keresztbe a folyosón és fölkúszik a törött üvegű ablakra. Arra gondolsz, hogy nincs sok időd, hogy eltűnj, ha nem szeretnél már itt a folyosón találkozni a fickóval. Néhány hosszabbra nyújtott lépéssel közelebb húzódsz a terem bejáratához. Szerencsére nem zártad be teljesen az ajtót.
Fújtatást, aztán csoszogást hallasz. És ahogy a nő kint felszólítja a férfit, hogy hagyjon békén, mármint téged, ez jólesik, mintha tényleg gondoskodni akarna rólad – pedig csak a munkáját végzi, gondolod aztán. Behúzódsz a szekrénysor mögé. Lassan nyílik az ajtó. Először a vékony, fekete hajú nővér jelenik meg. A keze hosszú és csak úgy leng hanyagul mellette, ahogy halad. Megfordul, talán azzal a szándékkal, hogy lelassítsa a férfit, vagy egyszerűen csak jelezni akarja: itt nem tehet azt, amit akar. Belép a fickó. Neki is kötés van a fején, akárcsak neked. Megkerülik az ágyat. A férfi azt hiheti, rajta fekszel. Amikor eltűnnek a körbevezetett fém tartószerkezetről lógó zöld függöny mögött, szép lassan kihúzódsz a teremből. A fickó közben már üvölt. Egy csattanás is jól hallható, majd a nő parancsoló, mégis szelíd hangja szűrődik ki a folyosóra.

A kis szoba ajtaja még mindig nyitva van. A lámpa is ég. Hosszúkás, mindkét oldalon szekrényekkel beépített helyiség ez, ahol négy szék áll. Orvosi eszközök, kartonok mindenütt. Rögtön az ajtó mellett nyitva egy téglalap alakú kis doboz. Kulcsok lógnak benne, és néhány másodperc elteltével már a kezedben is van a 4-es számú csomó. Kinézel a sötétbe. Semmit se látsz. Eltűnt a tálalókocsi, az oldalt sorakozó műanyagszékek, és minden izgalmas repedés a padlón. Figyelsz. Nem hallasz semmit. A folyosó másik végében álló, dupla szárnyú lengőajtó mögé kéne eljutnod. Talán ott volna a legbiztonságosabb, gondolod. Elindulsz a jéghideg padlón. Lassítasz, majd szép fokozatosan kitárod az ajtó bal szárnyát. Belépsz mögé, visszaengeded. Vársz. Úgy egy perc telhet el. Kicsapódik a terem ajtaja, a fickó kiviharzik a folyosóra és eltűnik a folyosó végén tátongó sötétben. A nővér a szobába megy. Megtolod a lengőajtót, és amilyen gyorsan csak tudsz, bemész a terembe, hogy kiszabadíthasd a cuccaidat. Sajog a nyakad. A tarkódon tompa nyomás ül, és folyamatosan azt érzed, mintha vér folyna végig a karodon. Nem akar elfordulni a kulcs. Mozgatod, de hiába. Egyre dühödtebb vagy: lihegsz, közben beszélsz is, de fogalmad sincs, miről, rángatod a lakatot, az egész szekrény mozogni kezd, szentségelsz: bassza meg, mondod, mikor valaki a válladhoz ér.
– Azzal nem fogja tudni kinyitni. Ha kérte volna, odaadtam volna a lakathoz illő kulcsot – szólal meg mögötted a nővér. Mikor kértem volna, teszed föl magadban a kérdést. – Hová akar menni? – szólal meg ismét. Megfordulsz. Kerek, mélyen ülő szemekkel néz rád. – Ezzel tudja kinyitni – mondja, miközben átnyújt egy kulcscsomót, majd rámutat arra a kulcsra, amelyikre szükséged van. Ég az arcod. Remegő kezekkel válogatsz a kulcsok között, jól össze is kevered az egészet.
– Ezt használja – szólal meg ismét. Közben a szemedbe néz. Mintha szuggerálni akarna. Irányítani. Éreztetni veled valami olyasmit, amire soha, egész életedben nem voltál fogékony.
– Fáj a feje?
– Igen.
– A karja hogy van?
– Szarul – mondod reflexszerűen.
– Akkor ezt vegye be most – mondja még.
Kihúz a zsebéből egy kis dobozt, amiből pár szem fehér kapszula kerül a kezed ügyébe. Gondolkodás nélkül bekapod mindet, aztán csak nézed a nővért.
– Most mire vár? Fogja a ruháit, ha menni akar. Azt a férfit úgysem lehet lebeszélni arról, hogy megkeresse magát.
– Miért nem hívja a zsarukat?
– Lenne értelme? Ő is rendőr.
– Igaz – mondod hirtelen. – Hol van most?
– Fölküldtem a harmadikra. De nem hiszem, hogy sokáig tartana, amíg rájön, hogy maga nincs fönt.
Az utolsó néhány mondat közben tűnik csak föl, hogy a nő arca hófehér. Egyetlen ránc sem húzódik rajta. Még akkor sem, ha beszél. És olyan élénk vörös a szája, hogy egy darabig nem tudod levenni róla a tekinteted.
– Miért enged el? – kérdezel vissza, de meg is bánod, mert egyrészt borzasztóan hülyének érzed magad, másrészt ezzel tisztázod a helyzetet, és a kötelességeidet.
– Nem engedem el. Csak megadom a lehetőségét, hogy elszökjön. Egyáltalán nem javaslom, hogy elmenjen.
Olyan tisztán, érthetően beszél, hogy nem bírsz a szemébe nézni.
– Hogyhogy nem javasolja?
– Nem javaslom, mert nincs jól. De legyen úgy, ahogy akarja. Mondjuk azt, hogy elengedem. De csak azért, mert úgyis visszajön hamar – teszi hozzá. Teljesen logikus, amit mond. És ez az első dolog ma az utazás szándéka mellett, aminek látod értelmét. Csakhogy ez a kettő nagyon is ellentétben áll egymással.
– Csak azért, hogy meglegyen, amit én akarok?
Hosszan néz, bele a szemedbe, és szinte észrevehetetlenül, tényleg csupán milliméternyit emelkedve, mosolyra húzódik a szája.
– Nem. Azért, mert nem szeretném, ha több bántódása esne. Végül is ez a dolgom, hogy ezt megakadályozzam – mondja.
Mielőtt szólhatnál, elveszi a kulcscsomót és egy határozott mozdulattal kinyitja a zárat, aztán kimegy a folyosóra. Lüktet a szíved. Nem is a mellkasodban, hanem a tarkód tájékán és az alkarodban. Utána mennél. De aztán mégsem.
Felváltva villan be a gőzölgő aszfalt, a mentő villogó belseje, Marika álmos arca és a nőn párolgó műanyagdressz, a vakolat, majd a villanások az előző estéről, és ahogy lassítva figyeled, amint a tenyeredbe mélyed a kés hegye: éget és zavar és mennél már el innen, enyhül a fájdalom, a tarkód bizsereg, érzed, hogy egyszerűen csak rád másznak a ruhák, az órád, mint egy pókfonál, rátekeredik a karodra, nadrág, cipő, ing, rángatod a kötést, kabát, a szakadt táskád, majd az ajtó nehézkes mozgása, fülledt teaszag, az ajtó lengése, az enyhe szél és a sötét folyosó nedves levegője, föltűnik lassan az őr, aki a kapu melletti kis szobában emelkedik, hangfoszlányok, mozog a szád, berregés: nyílik a kapu, majd a friss levegő, ami nem ébredés, inkább a kábulat egy más foka, árnyékok suhannak el, sárga csíkok lámpatestekké állnak össze és a nedves aszfaltban ott él egy másik város, majd a kapaszkodó fekete csíkja: hosszan, végeérhetetlen hosszan ráncigál és mindig gyorsabb valamivel, előreúszik vele a kezed, reklámok futnak föl-le, váltakoznak egy üvegkalickában, két lány mosolyog, az egyik meg is érint, de nincs időd maradni, mert a szerelvény már ott áll, nyílik az ajtó, fekete keret, bent kapaszkodók, és mintha rajtad is csüngne valaki, végtelen zakatolás, majd újra az ajtó, a fehér márvány repedései közül alakok bújnak elő, a csíkos, szabdalt lépcső hullámzik, árad a fény, megjelenik az újságos-stand vakító pirossága, megcsap a kinti szél, nyugalomra int és lelassít, mint a célszalag a vágta legvégén.
Mindkét kezeddel a combodat fogod. Kezd kiúszni belőled a kábulat. Annyit sejtesz, hogy összefügg azzal a néhány kapszulával, amit a nővér még a kórházban adott. Zihálsz. Alig kapsz levegőt. Nem tudod biztosan, hogy azért van-e, mert egyszerűen csak rohantál, vagy azért, mert rohantál és mellé azt képzelted, hogy nem rohansz eléggé. Fölbotorkálsz a lépcsőn, balra fordulsz. Nem messze ott tornyosul a hatalmas épület. Ötven méter és eléred a bejáratot. Néhány lépcső, aztán megnyílik a tágas tér a hatalmas kijelzővel. Mögötte ott húzódnak, távolodnak a sínpályák. Beszéd, targoncahang és kutyaugatás. Rengeteg ember mindenütt. Lassan kúszik vissza a tompa nyomás a tarkódba és a feszítő érzés az alkarod ereibe. Közelebb húzódsz a műmárvány szegélyhez. A lépcsőkön egyszerre vagy húsz ember emelkedik, akik már megvették a jegyüket az útra. Úgy képzeled, mindenki arra a vonatra szeretne följutni, amire te is. De amikor a táblára nézel, rengeteg sort látsz és számtalan elfolyó időpontot. Lassan tisztul a kép. Az óriási kijelzőn a helységnevek és időpontok kavalkádja.
Berlin. Ott van. Oda kell elsőként eljutnod. Mosolyogsz, amikor benyúlsz a tárcádért a belső zsebedbe és megtalálod benne a vonatjegyet. Mellette lapul egy igazolványkép Vikiről. Kiveszed, nézed egy darabig a vékony, hosszúkás arcát, a szemébe lógó haját, a zöldes szemét, aztán a melletted álló kukába hajítod a képet. Mikor följebb nézel, látod, hogy erős fény áramlik át a fönti üvegtetőn. Mintha valami rád nehezedne. Lejjebb hajtod a fejed. Vársz, hogy hozzászokj a sugárzó fényhez. Kihúzod magad. Nem zsibbad már a karod, a remegés is elmúlt a combodban, fázni se fázol. És ebben a pillanatban nem érdekel, hogy semmi sincs nálad abból, amit otthon gondosan összekészítettél, és nem számít, hogy az a férfi keres, hadd keressen. A nő izzadt tornadressze is teljesen hidegen hagy. Figyeled a kijelzőn a betűket, majd az órát, amin lassan lépked körbe a hosszú, fekete mutató, a vonat oldalát, ahogy egyre életlenebb lesz, amint távolabbra és távolabbra pillantasz, és hirtelen eszedbe jut a lány, aki odaadta a kulcsokat, hogy itt lehess. Megjelenik előtted a hófehér táj, és ahogy lassan feloldódik benne az arca, ahogy áll veled szemben. És már most, egyetlen tiszta gondolat után átkozod magad amiatt, hogy nem vagy képes hiányérzet nélkül dönteni.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.