Jóval túl a kezdeteken – Ránki Fülöp zongoraestje a Zeneakadémián

Az ember, az alkotó feltehetőleg akkor fejlődik tényleg a legintenzívebb módon, ha olyasmire vállalkozik, ami különleges erőfeszítést igényel, s bizonyos értelemben meghaladja az erejét. Ha van zenei ciklus, mely ilyen helyzetbe hozza a zenészt, aki a megszólaltatására vállalkozik, akkor Liszt Ferenc Transzcendens etűdjeinek összessége bizonyára az. Ránki Fülöp A zongora című sorozatban vállalkozott erre a nem mindennapi feladatra 2019. április 3-án.

Ranki_Fulop_Szollosi_ZAK_2

Szerencsésnek mondhatom magam, mert a koncerttel járó, azzal összefüggő élmény bizonyos értelemben már az estét megelőzően elkezdődött számomra – nem csak egy szűk másfél óra volt, annál jóval több. Olyan folyamat, amelybe lehetőségem volt sokkalta inkább belelátni, mint ha egyszerűen csak beültem volna a Zeneakadémia Nagytermébe a koncert kezdete előtt. Ugyanis amellett, hogy milyen fontos nekem mint zenehallgatónak ez a tizenkét etűd, néhány hete lehetőségem nyílt interjút készíteni Ránki Fülöppel, amikor többek közt Lisztről, és Dinu Lipattiról is beszélt nekem. Már az, ahogy nyilatkozott róluk, majd a zongorajátékról, a zenehallgatásról, mélyen megérintett, és a koncerten olyan szintre emelte azt a kettősséget, ahogy valaki egyszerre gondolkodik a zenéről és alkotja újra azt, hogy azon még nagyon sokáig töprengeni fogok. Aki a beszélgetés idején velem szemben ült, higgadtságot és önuralmat sugárzott, s úgy tűnt, kellő kritikával és objektivitással szemléli magát, és a körülötte létező dolgokat. Mindez ebből a beszélgetés-részletből is jól kitűnik: „Ami számomra az eddig ugyan nem túl sok éves, mégis valamennyire összegyűjtött tapasztalat alatt kikristályosodott a zenehallgatással kapcsolatban, legyen szó klasszikus, vagy épp kortárs szerzők műveiről, hogy érdemes úgy közelíteni a zenéhez, hogy nem várunk el semmit. Mert ha az ember olyasmiket vár, hogy legyen követhető dramaturgia, legyen feszültség-oldás viszony, legyen egyszerű harmónia, fülbemászó melódia, erőteljes ritmus stb., akkor akár csalódhat is. Viszont ha úgy hallgatja, hogy nem vár el semmit, akkor nagyobb az esélye arra, hogy be tudja fogadni és meg tudja érteni a “lényegét”. Meg kell adni az esélyt a zenének, hogy működjön, és ez szerintem sok esetben csak elvárások nélkül lehetséges igazán. Persze vannak zenék, amik éppen a hallgató előzetes ismereteire alapozva tartogatnak meglepetéseket”.”

Ranki_Fulop_Szollosi_ZAK_8
Az utolsó mondat különösen fontos az aktuális koncerttel kapcsolatban, de erről még lesz szó később. Az előtte elhangzó állításhoz hasonlót pedig magam is megfogalmaztam egy korábbi írásban, és ezt csupán azért említem, mert nagyon jó volt megtapasztalni, hogy egy zenész erősít meg abban, ami számomra is meghatározó lett az évek során zenehallgatás közben. Ebből a részletből az is kiderül, milyen határozott elképzelés áll amögött, amit Ránki Fülöp működtet, amivel naponta hosszú órákon át foglalkozik, s bár a nyelv lehetőséget biztosít, az írott vagy épp íratlan kommunikációs szabályok által, hogy némileg visszafogottak legyünk, ne mondjuk ki „mindent”, ám a zenei nyelvben talán ez egészen másként van, főleg, ha az elsődleges megnyilvánulási formánk éppen az. A Liszt Ferenchez fűződő “viszony”, az, hogy kitüntetett szerepet kap a zeneszerző-zongoravirtuóz néhány műve (vagy akár az életmű jelentős része) egy fiatal tehetség életében, nem meglepő, főként ha annak a háttérnek is teret engedek az ezen való töprengésben, amely Ránki Fülöp számára adva volt egészen születésétől kezdve.

Ranki_Fulop_Szollosi_ZAK_1

Az azonban már nem annyira egyértelmű, nem kell feltétlenül az legyen; mennyire alapos is valaki, és hogyan áll egy adott műhöz (ciklushoz), mennyire tudatos, és hogyan képes megmutatni a játékában azt az alázatot, amiről a hétköznapokban vagy akár egy interjúhelyzetben beszél. Hiszen bármennyire is meghatározó a háttér, mégiscsak rendkívüli önállóságra van szükség az interpretáció során, legfőképp, ha egyedi, sajátos világot igyekszik kialakítani az ember. Ennek a nagyon is határozott nyomait fedeztem fel már a beszélgetésünk alatt is, és ennek az útnak-folyamatnak volt ez a koncert egy, vagy inkább tizenkét – a kezdeteken jóval túl létező – „pillanata”. A darabok közti elengedhetetlen űrt nem zavarta taps, s bár kellett egy kis idő Ránki Fülöpnek a feloldódáshoz, az igazi elmélyüléshez, rendkívül szuggesztív, lírai, s ugyanakkor analitikus, elemző volt. Ami különösen tetszett, a kidolgozottság. Illetve hogy a darabok ismerősségükkel együtt is komoly meglepetésekkel szolgáltak ezen az estén, és nagyon erős atmoszféra uralta már szinte a koncert legelejétől a termet.

Ranki_Fulop_Szollosi_ZAK_3

Volt egy olyan érzésem, mikor a b-mollban zúgó hóvihar elcsendesült, hogy akár elölről is kezdődhetne az egész. Mintha egy óra lapján a két kéz volna a két mutató, melyek újra és újra végigjárják a tizenkét egységet, a nekik rendelt utat, s hogy közben sikerült egyetlen lenyűgöző szövetté összeszőniük mindent. Ránki Fülöp arányt talált a ciklusban, és az egyes darabokon belül is. Tudatossága és precizitása életkorát messze meghaladó módon fogja össze játékát – és ezen az utóbbi szón, hogy mit is jelent, érdemes eltűnődni kicsit. Nem volt hibátlan, szerencsére, viszont nagyon is hiteles, őszinte, mindenféle modorosságot és hivalkodást mellőző, már-már filozofikus, amiről sejthetjük, honnan is ered, s egyre kíváncsibbak lehetünk, merre tart.