Röviddel a Margó-díjas Váltóáram megjelenése után Szöllősi Mátyás első regényével jelentkezett 2018 őszén. A Simon Péter című rövid regény sok szempontból tekinthető a Váltóáram egyfajta továbbírásának, folytatásának. Egyrészt a novelláskötet utolsó írásából (Lefekvés előtt, ébredés után) nő ki a regény alapszituációja, és az elbeszélést kis változtatásokkal teljes egészében átemeli az új kötetbe, másrészt a tavalyi könyvben megismert hang, látásmód érvényesül a most napvilágot látott regényben is. Ahogyan az előző prózakötet esetében, úgy itt is telitalálat a borító, rendkívül ízléses, ugyanakkor kellően figyelemfelkeltő, és kiválóan tükrözi azt a borzongató bizonytalanságot, amit a szöveget olvasva tapasztalhatunk. A borító a fotósként is közismert szerző fényképének felhasználásával készült, Jozef Suchoža Missing Generation című térinstallációjának részletét örökíti meg. Az üresen lógó esőkabátok, a lehajtott fejeket imitáló kapucnik sora olyan elveszettséget, reménytelenséget áraszt, mely a regényre is több helyen jellemző, valamint a kabátok alól hiányzó (de hiányukban mégis jelenlevő) testek megfoghatatlansága azt a bizonytalan, titokzatos atmoszférát hangsúlyozza, mely a Simon Péter című szöveget az első mondatoktól az utolsókig uralja.

Szöllősi új kötete műfaji szempontból a novelláskötet és a regény határán egyensúlyoz, mert bár a főhős, Simon személye összeköti a jeleneteket és koherenciát visz a szövegbe, azért jól látható, hogy lazán összefűzött jelenetek sorakoznak itt, külön-külön elbeszélésként is megállva a helyüket. A jelenetek mindegyike Simonhoz kötődik, hiszen vagy kihallgat egy lépcsőházi beszélgetést, vagy a történet fókuszába kerül, mikor például egy befagyott tavon próbál átkelni. A krisztusi korban lévő főhős felesége elvesztése után, életével igyekszik számot vetni, ez a számvetés pedig szimbolikus jelenetek soraként kerül az olvasó elé. A bizonytalanság, a titokzatosság végig jellemzője az írásnak, a köd, a sötétség, a szürkület és a szitáló eső, mint állandó időjárási körülmények is ezt az érzést erősítik. A legtöbb epizódban nem világos, merre járunk, kit keres a hős, kivel beszél, és egyáltalán hogy került oda, ahol éppen van. Vannak kézzelfogható és valószerűbb szakaszok (például az apával, majd az anyával folytatott beszélgetés), de vannak szinte szürrealitásba forduló részek, mint mikor saját maga „kitalálójával”, egy titokzatos, öltönyös férfival beszélget, nem tudni hol, nem tudni, mikor és még azt sem pontosan, miről. David Lynch filmek tudnak ilyen hátborzongató érzést kiváltani, olyan szituációkat teremtve, melyekben minden ismerős, és mégis érthetetlen, idegen. Ha irodalmi asszociációt keresnénk, talán Kafka juthat még eszünkbe, az ő hősei, akik keresnek valamit, de folyamatos akadályok és bizonytalanság szegélyezi útjukat, így a cél elérése lehetetlen. A Szöllősi-regény főhőse, Simon is egyértelműen kereső karakter, de bizonytalan, mit keres egész pontosan. Keresi ismeretlen testvérét, keresi a bűn(tudat) alóli felmentést, keresi a megnyugvást, keresi Istent (ld. a regény egyik mottója: „Ha Isten nincs és nem is volt, akkor miért hiányzik annyira?”), keresi a másik emberhez kapcsolódás lehetőségét, és ki tudja, még mennyi minden mást. Megnyugvást keres és bizonyosságot, ez tudható és érzékelhető, de a konkrét kérdések nincsenek kimondva a szövegben. Kérdéseket sem kapunk és válaszokat sem, legfeljebb jelképes nyomokat, olyan részletes képekké merevített jeleneteket, melyek túlnőve önmagukon, rendkívül sűrített, metaforikus helyzetekké változnak. Éppen ezért tűnik találónak a fülszöveg megállapítása: „…nyitott mű, sok szabadságot enged az olvasónak.” Sok szabadságot és az ezzel járó bizonytalanságot, rengeteg talányt.

A könyv címe sokakban felidézheti Nádas Péter Egy családregény vége című regényének főhős-elbeszélőjét, de a rokonság a szövegek között nem lesz egyértelműsítve, nem elég erőteljes. A nevek problémája ugyanakkor elgondolkodtató: egyrészt közismert bibliai nevekről van szó, a Péter kősziklát, a Simon meghallgatást jelent, s e két név között „vergődik” a főhős is, aki bár Simon, többször és több ponton szólítják Péternek, sőt a legutolsó jelenetben ő maga is Péternek nevezi saját magát. A „meghallgatás” egyébként mintha jobban jellemezné őt, mint a szilárd, rendíthetetlen kőszikla attribútum. Simon ugyanis folyamatosan megfigyel, kérdez. Keresésének alaphelyzete ez a nyitottság, nagyfokú érzékenység. Nem tesz kijelentéseket, nem állít bizonyosságot, hanem szakadatlanul figyel, észlel és igyekszik megérteni a körülötte zajló eseményeket, embereket (legyenek azok akár a pályaudvar közelében tanyát vert menekültek vagy egy tüntetés résztvevői) és mindebben saját szerepét, lehetőségeit. Isten keresése, az ember keresése és önmaga keresése az, amire vállalkozik az egzisztenciális válságba került, hitében is megingott diakónus, Simon.

Keresése, a világ és önmaga megértésére tett kísérletei azonban nem csak szellemi síkon zajlanak. Mint ahogyan a Váltóáram hősei, úgy Simon sem kizárólag az értelem és a racionalitás felől közelít, hanem valamiféle különös egységben próbálja észlelni és felfogni a világot. Nagy szerephez jutnak az érzékek, az érzékszervek és az azokon át szerezhető tapasztalatok (és továbbra is azt gondolom, ez Szöllősi prózájának legnagyobb értéke és ez teszi igazán egyedivé). Az egyik legjobb epizód egy vak nővel való találkozás egy teljesen sötét lakásban, ahol a hallás és a tapintás kell, hogy átvegye a látás szerepét: „Előrelépett néhányat, s közben szinte várta, hogy beleütközzön valamibe, vagy csupán változást érezzen a cipőn keresztül a talpa alatt, hogy megváltozzon a burkolat anyaga, amin lépked. Maga előtt tapogatott a sötétben, majd váratlanul egy falhoz ért. A simára vakolt felületen nem érzett semmi egyenetlenséget, viszont a fal mentén haladhatott tovább, még ha nem is tudta, jobbra vagy balra induljon el. A nő hangját ugyan képes volt fölidézni magában, de hogy merről jött, lehetetlenség volt. Balra indult. Aztán megállt, hogy hallgatózzon.” A valóság nem csak látható és megérthető, de tapintható, hallható, akár ízlelhető is, és teljességét csak minden észlelési formánkat kiterjesztve fogadhatjuk be, és talán még ez sem lesz elég – mintha ezt is mondaná ez a könyv, ami egyébként szerencsésen kerüli a direkt bölcselkedést (talán csak a lépcsőházi beszélgetés jeleneténél fut bele kissé). A testen keresztül megélt valóság élményének megragadása eredményezheti azt, hogy a regény egyes jelenetei szinte állóképszerűen kimerevítettek. Egyes epizódok mindössze pár perces események leírásai, de ezek a leírások végtelenül részletesek, fotográfiaszerűen rögzítettek. Az elbeszélő figyelme minden apró árnyalatra, rezzenésre kiterjed, és ez egy rendkívül lassú folyású prózai szöveget eredményez.

A test azonban nem csak tapasztalja a valóságot, hanem nagyon gyakran kifelé is közvetít, olyan jeleket bocsát ki, melyek a szubjektum tudatállapotáról hoznak hírt. A fiának vallomást tevő apa például éppen akkor kap köhögőrohamot, mikor ki kellene mondania, mi nyomja a lelkét, és miután végül elmondott mindent, az összes ételét visszaöklendezi a tányérba: „Vizenyős volt megint a szeme. Simon figyelte, ahogy rágómozdulatokat tesz, és nem is remegett, himbálózott a keze. Köhögni kezdett. Rátört megint a roham, s úgy tűnt, hasítja szét a mellkasát, majd öklendezett párat, és mindent, amit az este folyamán és talán előtte evett, visszaokádott a tányérba. Nagy, vörös gömb lett a feje. Az erek megduzzadtak a halántékán és a homlokán.” A Simonnal történő események nem csak a tudatban csapódnak le, hanem a testben is, különböző tünetek, állapotváltozások (remegés, szédülés, izzadás, köhögés, stb.) formájában. A test és a tudat nem egymás fölé- és alárendeltjei, hanem szétszakíthatatlan, egymást feltételező egység. A test nem lebecsülendő dolog, jelzései sokszor biztosabbak bármi másnál és lehetséges, hogy nem testünk van (amúgy, mintegy mellékesen), hanem testek vagyunk (és ha eddig nem is, ezen a ponton mindenképpen eszünkbe jut Nádas Péter).

A regény különböző részei, lazán összeszőtt jelenetei egyaránt fontos kérdéseket járnak körül. Az aluljáróban várakozó menekültek között epilepsziás rohamot átvészelő lány és Simon segítsége a részvét kérdését veti fel nagyon hangsúlyosan. Ugyanez a kérdéskör kerül elő a feleség, Sára halála kapcsán: meddig terjed a részvét, hol húzódnak a határai? Hogyan lehet segíteni? Segíthetünk-e valakinek akarata ellenére? Az átkelés-jelenet, a befagyott tavon való séta a bizalom és a hozzá kapcsolódó kérdések tömegét veti fel, majd az ezt követő, egyik legtitokzatosabb részben a teremtő és teremtett viszonya kerül elő, mely akár az írásra, mint teremtő aktusra is vonatkoztatható. A tüntetésre, majd innen a pódiumra keveredő Simon az önmagunkkal való szembenézés, a (magunknak való) megbocsátás lehetőségeire fókuszál, s ez a zárófejezet meglehetősen nyitott marad, ezzel a nyitottsággal is a könyv alapvető álláspontját aláhúzva: kérdezni sem könnyű, válaszolni pedig szinte lehetetlen. A szöveg nagy részének történetei – éppen a már sokat emlegetett bizonytalanság miatt – valamiféle tér- és időnélküliégben zajlanak, általános érvényű bölcseleti kérdéseken gondolkodva, de nem racionálisan, hanem a zsigeri érzékelésen keresztül. A konkrétumoktól való elemeltség ellenére azért beszivárog a szövegbe napjaink világa, politikai hangulata is. Az aluljáróban játszódó szakasz például a 2015-ös menekülthullám eseményeit eleveníti fel, az emberek Keleti-pályaudvarbeli várakozását, feltorlódását idézi. A lépcsőházbeli beszélgetés (melynek Simon fültanúja lesz) is a menekültek tömeges megjelenésével összefüggő jelenségekre reflektál pro és kontra. A két lakó beszélgetéséből két markáns álláspont rajzolódik ki, egyikben a megértésé és az együttérzésé a főszerep, míg a másikban a félelem és az elutasítás a meghatározó. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy ez utóbbi álláspont származik a keresztényi értékeket magáénak mondó lakótól, míg az előbbi egy hit nélküli személyé. Simon ebbe a vitába sem avatkozik egyébként bele, kívülállását megőrzi, ebben a jelenetben is a megfigyelő szerepében tűnik fel, nem válaszol, csak figyel, érzékel. Érdekes és felkavaró utazás a regény olvasása, Simonnal együtt feszülten, felzaklatva mászkálunk egy homályos térben, ahol mindennek van jelentősége, s csak úgy koppannak körülöttünk a lényeglátó, szikár mondatok.

megjelent a Bárka folyóirat 2019/március-áprilisi számában