Hazudnék, ha azt mondanám, soha nem ítélek meg egy könyvet a borítója alapján. Tovább megyek: úgy gondolom, ez bárki számára elkerülhetetlen. Akartlanul is prekoncepciókat gyártunk egy-egy könyv látványvilágából kiindulva. Eldöntjük, igényes-e a kötet, a kiadó, a szerző. Eldöntjük, érdemes-e levenni a polcról, elolvasni a fülszöveget, belelapozni, hazavinni. Hiába tagadnánk: a könyv sorsát determinálja a borító.

Szöllősi Mátyás legújabb kötetének borítója pedig megszólítja az olvasót. A könyvre jól esik ránézni, kellemes kézbe venni, önmagában is műalkotás. A szerző saját fotóját láthatjuk a borítón, ez teszi rögtön, már az első találkozáskor személyessé a kötetet, a lírai látásmód mellé egy szavak nélkül beszélő narrációt is kapunk. Az erdélyi, gyimesközéploki tájban végtelenség, időtlenség van, mélység van és magasság, felemelő magány. Ugyanakkor az előtérben látható kunyhóra mintha ránehezedne ez a végtelen magányosság, ez a lélegzetelállító kicsinység, amely az emberre oly jellemző. A kötet tehát már a kinyitása előtt feszegeti a kérdést: áldás-e vagy átok szabadnak lenni? Képes-e az ember ezt a tériszonyos szabadságot, ismeretlenben létezést feldolgozni, élni vele, vagy mind belesüllyedünk a hétköznapok ködébe, miközben karnyújtásnyira zöldell tőlünk az élet? Bár a szabadság kérdése relatív, mégis érezhetünk némi iróniát a címválasztás mögött, hiszen a könyvet kinyitva szembesülünk a ténnyel, hogy Szöllősi a szabadság hiányáról, a test és lélek börtönéről beszél. A szabadság beteljesületlen vágyként jelenik meg a kötetben és az életünkben is: az egyén soha nem tapasztalhatja meg igazán, rabságra ítélik a társadalmi konvenciók, a munka, a különféle szerepek, fizikai és lelki betegségek – végső soron pedig önmaga.

A Szabad beltartalma szoros egységet alkot a borítóval, hiszen borongós, olykor már-már nyomasztó a kötet, mégis meditáció, elmélyülés olvasni a sorait, köszönhetően az élénk természeti képeknek, amelyek a versek nagyrészét jellemzik. Míg „[a] város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond.” (Batthyány tér, 17.), a természethez fordulás feloldhatja a kötetben lassan csordogáló szorongást.

Egy nő arcára néztél éppen akkor –

aki halk léptekkel szivárgott,

akár a gáz, vakon tekeregve

a járdaszélen, mint az inda,

ösztönszerűen futva szét a térben –,

majd újra rá. Mozgott az ajka,

akárha hívott volna, hogy legyél közel.

(Szakítás, 119.)

Szöllősi Mátyás lírikusként kezdte pályáját, debütáló kötete, az Aktív kórterem (Parnasszus, Budapest, 2010) tizenhárom évvel ezelőtt került a boltok polcaira, majd egy évre rá megszületett a negyvenöt töredékből álló Állapotok (Kalligram, Pozsony, 2011). A Szöllősi-életműben ezután megjelent a próza, előbb egy elbeszéléskötet (Váltóáram, Európa, Budapest, 2016), majd egy regény (Simon Péter, Európa, Budapest, 2018), végül két kisregény (Illegál, Helikon, Budapest, 2020) formájában. Mindazonáltal Szöllősi művei nehezen behatárolhatók, sokkal inkább nevezhetők átmenetnek vers és próza közt, érezhetően nem tartoznak sem egyik, sem másik skatulyába. Elbeszéléseinek líraisága, verseinek elbeszélő jellege összemossa líra és epika poétikai jellegzetességeinek műfaji határait, sajátos, látomásszerű világot teremtve, amelyben az olvasó otthonosan mozog.

Szöllősi legújabb kötete, a Szabad pályaösszegző szándékot sejtet, hiszen a szerző visszatér karrierje kiindulópontjára, és ismét lírai oldalát tárja fel olvasói előtt. A gondolatébresztő borító az elmúlt 15 év terméséből összeválogatott verseket rejt – ahogy ezt az alcím is előrevetíti –, leporolva az Aktív kórterem és az Állapotok egy-egy költeményét, kiegészítve az azóta születettekkel.

Szöllősi kötetének rendezőelve rendkívül egyszerű: négy versciklusból épül fel, jól elhatárolható tematikájú költeményeket válogatva össze egy-egy főcím alá: Kamaszkor, Gyulladás, Noktürn, Szégyenlős álmok. E négy cikluscím: hívószó. Az előzetes képalkotás, kapcsolódás egy-egy szakasz tartalmához már azelőtt megtörténik, hogy olvastuk volna a bennük található verseket.

A kötetindító vers, amely – nem kifejezetten meglepő módon – az Előhang címet viseli, prológusként funkciónál, a négy versciklus előtt kap helyet. Az Előhang valójában egy egyetlen lélegzetvétellel kinyilatkoztatott vágy a nyugalomra, a szabadságra, egy egyszerűbb, hazugságok nélküli életre. Különös a kontraszt az itt felbukkanó sóvárgás, és a kötet egésze közt, mintegy belső küzdelem az idealista fiatal költő és a kiábrándult, csalódások mentén felnőtt poéta közt. A Szabadot olvasva körvonalazódik a küzdelem végkifejlete: bár mind vágyjuk az Előhangban néhány tollvonással megfestett ideális életet, kevés esélyünk van rá, hogy valaha elérjük. Felnőtté válásunk során elkerülhetetlen a csalódás, a kiábrándulás, a szenvedés.

a vágyam mindig is a könnyű

ébredés volt figyelni a felhők

vonulását a fák között az ablakon át

függöny nélkül élni hol halk szívdobbanás

visszhangja rázza csupán az ütőér falát

mint meleg fény a hajnali ködöt

(Előhang, 5.)

Az első versciklus a Kamaszkor címet viseli, előrevetítve, hogy a fő motívuma az emlékezés. A legtöbb itt található verset balladai homály lengi be, hűen leképezve az emberi elme működését: minél távolabbra tekint vissza, annál hiányosabb az emlék, több az impresszió és kevesebb a konkrétum.

Megkapó momentuma a versciklusnak az Emlékfoszlányok egy testvérnek, melyben az én szinte szakrális magasságokba emeli a testvér születését, eljövetelnek nevezve azt: „Látom apró kezed ráncos redőit / néhány nappal eljöveteled után” (Emlékfoszlányok egy testvérnek, 20.) E vers azonban nem csupán a fiatalabb testvér érkezését mutatja be, hanem a testvérkapcsolatokban rejlő ambivalenciát is, valamint az idősebb testvér bizonytalanságát, azt a szorongást, amit még talán megfogalmazni sem képes: „Volt elég időm / megfigyelni téged a korai időkben, / mégis minél inkább ismerni véltelek, / annál jobban féltem, hogy elsőként is / második leszek –„ (Emlékfoszlányok egy testvérnek, 21.)

Felbukkan a Kamaszkor ciklusban egy, Szöllősi több kötetéből is ismert történet, amelyet vers és kisregény formában is fellelhetünk az életműben. A Szabadban az Emlékmű címet viselő vers először az Állapotokban került közlésre, Somnium (Álom) címmel. Bár a két költemény meglehetősen hasonló, mégsem teljes az egyezés, a két kötet közt eltelt több mint tíz év érlelte, finomította a művet. A Somnium/Emlékmű mögött rejlő történetet a szerző az Illegál címadó elbeszélésében fejti ki bővebben.

A ciklus záróverse egyben a kötet címadója is. A vers szereplője, aki „Egyszer csak úgy döntött, vége. / Elég volt, föltornyoz mindent, / mostanában úgysem szokás már semmit / építeni.” (Szabad, 52.), megszabadul mindentől, ami a tárgyi világhoz köti, halomba hordja hasznos és haszontalan holmijait az utca közepén. A vers olvasása közben egyre csak Janne Teller Semmi című regénye (Scolar, Budapest, 2011) járt a fejemben, melyben a gyerekek építeni kezdik a Fontos Dolgok Halmát, reagálva egy osztálytársuk kijelentésére, miszerint semminek nincs semmi értelme. Míg a regényben a gyerekek az értelmet keresik az életben, addig a Szabad névtelen alakja a szabadság reményében halmoz fel mindent, és semmizi ki teljesen otthonát. De vajon szabadság-e, ami felé névtelen hősünk menetel? Elég-e a kapitalizmus által ránk testált harácsolástól megszabadulni, segít-e a tisztítótűz eljutni abba az állapotba, amit az Előhang megfogalmazott? A válasz természetesen önmagunkban keresendő.

Tíz-tizenöt perc – azt hallotta.

Egy vékony cső és semmi izgalom.

A hosszú asztalon pihen a test.

A cső elindul lefelé,

kamerával fölszerelve,

mégsem ég a vágytól,

hogy lássa a gyomor köreit.

(Kontraszt, 63.)

A legrövidebb, csupán kilenc versből álló második ciklus, a Gyulladás a legnyomasztóbb pontja a kötetnek. Azok számára, akik olvasták Szöllősi debütáló kötetét, a költemények nagy része ismerősként köszön vissza. Az Aktív kórterem egészére jellemző hangulat, betegségtudat, kórházszag és reménytelenség járja át a Gyulladást, a test árulását állítva előtérbe. A kamaszkor sebezhetetlenségével, időtlenségével szemben megjelenik a felnőttkor nyers valósága, az elpusztíthatóság és az egyre fogyó idő mellkasszorongató megállíthatatlansága.

Abban a testtartásban akarok meghalni.

A hajad illatával. Ahogy az ablak négyzetén át

egyszer csak ránk szakad az ég.

(Démon, 102.)

Míg a Gyulladás a lélek és test, az ember önmagával való kapcsolatát boncolgatja, addig a Noktürn a lélek és lélek, vagyis az emberi kapcsolatok vizsgálatát helyezi előtérbe. A Noktürn költeményeiben a magány szerelmi kapcsolatba olvad (Lélegzet, Áprilisi nyár), olykor válságba jut (Nyolc után, Nem érvek), majd ismét magánnyá lesz (Szakítás, Mérgezés). A szülő‒gyermek kapcsolat is szerepet kap: a Láz, amely testvérverse az Aktív kórteremben szereplő Délutánnak, egy villamoson elcsattant pofon történetét meséli el. Talán ebben a ciklusban a leghangsúlyosabb a természetábrázolás, az igény az épített környezetből való kitörésre – ezáltal nem csupán az ember-ember, hanem az ember-természet kapcsolatot is vizsgálja (A fákról, Tükör, Erdő).

Mert egyszer minden eljön. A bánat is.

Amikor azt hiszed, valaki meghalt,

és előre tudod, hogy búcsúzáskor

unja a prédikációt a pap majd.

Mert egyszer minden eljön. Az öröm is.

Öröme egy önálló mozdulatnak.

Amikor nem néznek, nem méregetnek.

Csak jönnek, aztán elhaladnak.

(Mantra, 115.)

Az ismétlésre épülő Mantra szerkezete és tartalma is sok hasonlóságot mutat a Prédikátor könyvének harmadik fejezetével:
Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.

Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.

Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek.

Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.

(Prédikátor könyve 3:1-4)

E hasonlóság nem az egyetlen bibliai áthallás a kötetben (amint azt már láthattuk a testvér eljövetelének esetében), ami egyúttal Pilinszky hatását is érezteti a költő műveiben.

A szolgaság a tonnás kő mögött

végtelen izzadással önti el

a testem, majd a hőtől fáj a bőr

és megreped, mint hajnaltájt az ég.

(Sziszüphosz, 178‒179.)

A Szégyenlős álmok, amely a kötet záróciklusa, szerepversekből áll össze, történelmi személyeket szólaltatva meg. Visszafelé haladva az időben, egyes szám első személyben mutatja be nagy gondolkodók (Freud, Galilei védőbeszéde), képzőművészek és zeneszerzők (Schiele, Rothko naplójából, Modigliani a tükör előtt, Van Gogh, Beethoven), valamint bibliai alakok (Cirenei Simon, Getsemáne, Ábrahám) gondolatait. Különösen érdekes az egyetlen fiktív szereplő megszólalása a Razumihin az alvó Raszkolnyikovhoz című versben, amely a Bűn és bűnhődés figuráit hívja újra életre. A kötet Sziszüphosz örök rabságával zárul, megjelenik a szolgaság a szabadsággal szemben, az Előhangban pusztába kiáltott vágyat beletörődés és elengedés váltja fel.

A Szabad különféle aspektusokból vizsgálja az egyén szabadságát, gyermekkori traumákat, testi és lelki válságokat boncolgat egészen egyedi nyelvezetet alkalmazva. Mindannyiunkhoz szól, hozzánk, akik vágyjuk és keressük a talán megtalálhatatlant, elrejtőznénk abban a kis kunyhóban a fölénk tornyosuló élet alatt. Mérnöki pontossággal méri a szavak mellett a hallgatást is. Csendjei oly jelentőségteljesen hallgatnak, akár a Gyimes hegyei. A Szabad alkalom önreflexióra, belső csendünkre figyelésre – divatos szóval élve a lassulára. A Szabad elvonulás és elmélyülés, emberségünk megélése – még akkor is, ha ez olykor fájdalmas.