Tizenöt év, tizenöt koncert – ez Grigorij Szokolov mérlege A zongora sorozatban itt Budapesten, és március 28-án ismét bebizonyította a csordultig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy az egyik legfelkészültebb és legmeghatározóbb zongorista ma a világon.

szokolov_honlap_5

Hat óra előtt pár perccel szinte teljesen üres volt a hangversenyterem.  A menedzserén kívül csak maga Szokolov ült bent, ő nem máshol, mint a hangszer előtt, én pedig igyekeztem zajtalanul mozogni, hogy ne zavarjam meg semmilyen módon, mert már az egyik Schubert impromptu-t játszotta, egészen finoman, könnyedén, mintha csak a koncerten lennénk. A technikusok még próbálgatták a fényeket, közben megérkezett Felvégi Andrea is, hogy aztán ketten fotózzuk az orosz művészt, tevékenykedjünk körülötte a próba ideje alatt, lehetőleg láthatatlanul. Sokszor hallgattam már őt, ott a MüPában, de így, a koncert előtti próbán még soha, és nem csak az volt megdöbbentő, hogy milyen hihetetlenül erős hatást kelt már önmagában az, ahogy a hangszernél ül, ahogy bánik vele, hanem hogy megfigyelhettem, ahogy billent, a gesztikulációját egészen közelről, mert megesett ott velünk az a szerencse, hogy Szokolov egyáltalán nem zavartatta magát, s úgy játszott ott, kissé talán nekünk is, mintha valóban nem érzékelne maga körül semmit, csak az általa létrehozott zenét, holott az is lehet, hogy pontosan tudta, a színpadnak melyik négyzetméterén állunk éppen. Megdöbbentett a tapintata, ahogy hagyta, hogy figyeljük őt. Hogy mi is végezzük a munkánkat, akárcsak ő, és sosem fogom elfelejteni, amint kifelé menet megköszönte, talán nem csak formaságból, hogy figyeltünk rá.

szokolov_honlap_3

A koncert első felében három Haydn-szonátát játszott. Ami nagyon hamar feltűnt, hogy milyen egyszerűen teszi mindezt. Azt gondolom, ez a sajátosság Szokolov játékára önmagában igaz, úgy értve, hogy semmi “mellébeszélés”, semmi manír, körülményeskedés, ami a Haydn-daraboknál kifejezetten fontos volt. És pont ezzel arra döbbentett rá, hogy a játékosságuk mellett milyen nehezek és komplexek ezek a darabok, s hogy mennyi lelemény, ötletesség van bennük, ami Szokolov játékával egyértelműen kidomborodott, a tempókban és a trillákban, amik szerintem elbűvölték az ott ülőket.

szokolov_honlap_6

A koncert második fele Schubertről szólt, akinek a műveit – én mérhetetlenül élvezem, mert az egyik kedvencem – sok zongorista tűzte műsorára mostanában a sorozatban. Talán őt, és Beethoven különböző szonátáit (például a Hammerklaviert) hallhattunk viszonylag sokszor. Elég csak Korobejnyikovra gondolni, akiről a legutóbb írtam. És nyilvánvaló, hogy azért érdekes ez, mert a klasszikus zene hallgatása, az önmagában való élvezeten túl, azért is fontos és különleges, mert lehetőség van általa – az interpretációk sokfélesége, az új felfogások megjelenése miatt – egy valóban véget nem érő rengetegben barangolni, és még ha nem is tetszik egészében egy adott darab előadása, részletek majdnem mindig akadnak, amik felkeltik az ember érdeklődését, vagy akár le is nyűgözik. Richter hangoztatta gyakran, hogy ő csak azt játssza, ami a kottában van, a szerző szándékainak megfelelően, és ha létezik ilyen – és úgy gondolom, hogy itt is az egyszerűség, a lényegre törő, elnagyoltságoktól, szélsőségektől mentes játékmódról van szó -, akkor ebben a tekintetben (talán másban is) Szokolov igazi utód, mert olyan magától értetődő, amit csinál, hogy néha azt érzem, és mástól is hallottam már ezt, hogy nem is lehetne elképzelni azt, ott, másként.

szokolov_honlap_4

Nagy szerencsém volt ezen az esténs, mert a koncert után, amikor az öltözőben fotózhattam, feltárult egy olyan oldala, arca, amit eddig még sosem láthattam. Nagyon kimért(nek tűnik). Ahogy kijön a színpadra, meghajol, egyszerűen és gyorsan, majd leül, és szinte azonnal játszani kezd, mindent a lehető legnagyobb precizitással és fegyelemmel. A “másik énje” már a próbán megvillant, mikor Andreával csak álltunk ott a pódiumüléseknél, és egyszer csak elment mellettünk, majd ránk mosolygott. Megdöbbentő volt. És ugyanezt tapasztaltam, amikor a koncert után az öltözőjében álltam. Egy mosolygós, végtelenül kedves és nyílt szívű ember állt ott, ami a zenéjéből ugyan sugárzik, de a megjelenéséből talán nem mindig egyértelműen. S hogy miért is írom ezt? Jó érzés volt látni, hogy élvezte az estét, amit így nem csak az öt ráadás (Schubert: Asz-dúr impromptu, op. 90, Rameau: Les sauvages; A madarak párbeszéde, Chopin: Desz-dúr prelűd (esőcsepp), c-moll prelűd) bizonyított, hanem a mosolya is, és hogy látszott, otthonosan érzi magát. Szerintem nagyon fontos az, hogy egy zsenit, mert Szokolov minden bizonnyal az, ha van lehetőség rá, ne csak alkotás közben lássunk, hanem, hogy azt az arcát is megismerhessük, még ha csak egy leheletnyire is, amely mégis az esendőről, az enyhén gátlásos, zavarba esett emberről szól nekünk.

szokolov_honlap_2