Eleven gyengédség, féltő gondoskodás – Andrej Korobejnyikov zongorakoncertje

A zongora című koncertsorozatban Január 7-én, a 2018-as év nyitányaként a fiatal orosz generáció egy, a hazai közönség által talán még kevésbé ismert, viszont annál lenyűgözőbb alakja, Andrej Korobejnyikov adott fantasztikus koncertet a Zeneakadémián. Az életrajzát nem szeretném boncolgatni, jobban is szeretem, ha úgy hallgathatok – főleg élőben – valakit, ha minél kevesebbet tudok róla. A név már önmagában is sokat elárul. Korobejnyikovról azonban érdemes tudni, hogy olyan kiváló eredménnyel végzett tizenkilenc évesen a Moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban, mely előtte, ennyi idősen, legutóbb Rahmanyinovnak sikerült. Nem is csoda talán, hogy az orosz szerző állt bizonyos értelemben az est középpontjában. Korobejnyikov három nyelven beszél. Jogász is, és jogi témájú cikkeket publikál különféle orosz folyóiratokban.

korobejnyikov_zak_szollosi_4

Az est bár hivatalosan két részből állt, mégis, érzésem szerint, inkább három plusz egy egységből tevődött össze. Az első Franz Schubert három impromptu-jére épült, melyek rögtön elmélyítették a hangulatot, és igazolták: Korobejnyikov hihetetlenül érzéki és felkészült zongorista. Az első a D935/3-as B-dúr volt, mely az eljátszott impromptu-k közül a legkésőbb született. Majd ugyanebből a kései sorozatból következett az f-moll, mely az egyik legösszetettebb és legsejtelmesebb darab. Ami kiváltképp tetszett a nyitó művek esetében – s ez az egész koncertre igaz volt úgy általában –, hogy elképesztően jó tempókat játszott Korobejnyikov. Schubertnél érzésem szerint különösen fontos ez. (Az f-moll impromptu-t jó néhány előadóval hallottam már, de csak néhány esetben éreztem ezt fajta aránytalálást, mint az orosz zongoristánál, mely a schuberti tömörítést igazán hiteles módon volt képes közvetíteni. A harmadik darabbal kapcsolatban még elfogultabb vagyok. Illetve annak előadási módjával, mert Schubertnél gyakran érzem, hogy milyen hálás és izgalmas dolog, ha női kéz szólaltatja meg a zeneműveket, mintha a szövetük, a felépítettségük közelebb állna a női nem lelkivilágához. Mintha Schubert zenéjében a leglényegesebb az eleven gyengédség, a féltő gondoskodás volna – amit egyébként Korobejnyikovnak érzésem szerint sikerült megmutatnia. És ha már a harmadik, Esz-dúr darabhoz értünk, amit hihetetlen szélsőségek közt ingadozó dinamikával, és különleges pianókkal játszott, akkor meg kell említenem Maria João Pirest, aki Schubert és a nőiség kapcsolatának számomra legkülönlegesebb megtestesítője, s aki néhány nappal korábban adta utolsó koncertjét.

korobejnyikov_zak_szollosi_1

A kövekező egység, mely pozícióját és tartalmát tekintve is egyfajta gerincét alkotta a koncertnek, az említett Rahmanyinovról szólt, akitől elsőként az Op. 3. No. 1-es Elégiát, majd a Variációk egy Corelli-témára című művet játszotta Korobejnyikov. Itt – illetve a későbbi Liszt-szonátában – domborodott ki csak igazán az orosz zongorista hihetetlenül alapos felkészültsége, jól látható és érezhető összpontosítási képessége, figyelme, valamint technikai tudása. Főleg az utóbbi Rahmanyinov-darabbal kapcsolatban igaz ez, mely nagyon komoly kihívások elé állít bárkit. Talán jól igazolja azt, hogy maga a szerző, aki köztudottan az egyik legnagyobb zongoristája volt korának, úgy nyilatkozott, hogy csak egyetlenegyszer játszotta jól a variációkat, akkor se az összeset, a többi előadás pedig felejthető, sőt hanyag volt. Nem is rögzítette felvételen a művet soha. Én ugye nem hallhattam a szerző előadásban az 1931-ben komponált variáció-sorozatot, de azt viszont biztosnak érzem, hogy Korobejnyikov interpretációja nem volt hanyag, sem felületes. A zene ugyanakkor nagyon megkívánja a koncentrációt, s úgy érzem, nehéz végig igazán élő figyelemmel fordulni a darab felé, annyira sokrétű. Könnyű elveszni, elkalandozni egy-egy variáció összetettségében, és annak a felismerésében és felfedezésében, hogy Rahmanyinov miként épít hidat két nagyon is különböző korszak között a zene eszközeivel.

korobejnyikov_zak_szollosi_5

A szünetet követően Liszt-Schubert dal-átiratokat, majd a h-moll szonátát játszotta Korobejnyikov. Különleges várakozás volt bennem, egyrészt azért, mert mindig nagyon izgat, ha új, és komoly előadótól hallhatom Lisztnek ezt a valóban rendkívül ellentmondásos, és egyben letaglózó, lelki értelemben újraformáló művét, másrészt, mert legutóbb, élőben, épp a Zeneakadémián Várjon Dénestől hallottam egy igazán egyedi, eredeti felfogásban. Korobejnyikov kimért volt, sejtelmes és precíz. Ami különösen tetszett a játékában, hogy jól hallhatóan egyetlen egységként kezelte ezt a nem mindennapi zeneszövetet, amelyben persze jól elkülöníthető részként jelentkezik a három (illetve négy) szonáta-tétel, s amiket szintén külön egységek építenek föl, de – sok más előadóval ellentétben – Korobejnyikov itt is szimmetriát talált, például a decrescendokat illetően: a visszafojtott erejű hangokban is komoly erő rejtőzött. Különösen tetszett az Andante sostenuto rész, majd a visszavezetés és a fugato, valamint a mű ereszkedő lezárása, ami egyfajta légszomjhoz volt számomra hasonlatos.

korobejnyikov_zak_szollosi_2

A vasárnap estében előreugorva kicsit, Ránki Fülöp szavai csengnek a fülembe, aki a gratuláció előtti várakozás alkalmával, amikor még (illetve már) az öltözőjében tartózkodott az előadó, az alábbi hozzáfűzést tette a koncerthez: “Soha nem értettem, hogy ha a h-moll szonátát játssza az ember, utána hogy lehet bármi mást is játszani még egy koncerten.” Mosolyogtam Ránki Fülöpöt hallva, mert alapjában véve teljesen egyetértek vele, de azzal, és ahogy, előtte ráadásként Korobejnyikov eljátszotta még Beethoven d-moll (Vihar) szonátájának harmadik tételét, valamint két Rahmanyinov-prelűdöt, egy másik, ellentétes felfogást is teljesen hitelessé tett a számomra.

/Megjelent a Fidelio.hu-n 2018. január 12-én./