Purgatórium

Lélekzet

O.-nak

Mondd, mire eszméltél aznap reggel. Milyen volt
az első lélegzetvétel. Milyen volt leküzdeni a sírást,
pedig valakit eltemettél a téllel. Milyen volt idegennek lenni.
Milyen volt belépni a kádba. Milyen volt a víz érintése.
Hogy azt hitted, senki, de tényleg senki se láthat. Milyen volt a hőség,
s hogy izzadsz a forró víz után. Milyen volt az arcod a tükörben.
Milyen volt egyedül, félni tán. Milyen volt öltözködni. Hogy valami
a testedhez ér. Érezni, lüktet a halántékod. Ahogy az arcod elönti a vér.
Milyen volt a lakás csöndje. Hogy a szomszéd nénitől semmi sem
szivárog át, aki minden egyes éjjel csak a délelőtti misére vár.
Milyen volt a kulcs zörgése. Zavart-e a hőség odakint.
Gyalog menni egy kilométeren át. Hogy a szembe jövők
végigmértek mind. Milyen volt szépnek lenni. Egyszerűnek.
Terhet hordozni legbelül. Milyen volt könnyes szemmel elvonulni,
majd a sötétben énekelni felhőtlenül. Milyen volt arcot mosni.
Mutatkozni megint. Milyen volt enni, mert muszáj. Milyen volt kinevetni
a kínt. Milyen volt elindulni, a sok beton közt, a város zajában.
Milyen volt hazafelé menni, ahol lehet, hogy csak magány van.
Milyen volt megérkezni. Leülni az ágyra. Megérezni egy illatot.
Nemet mondani egy vágynak. Milyen volt bámulni a falat.
Hosszasan zokogni, úgy igazán. Milyen volt a düh. Szidni az időt,
hogy múlna már. Milyen volt talpra állni. Azt mondani, jól vagyok.
Ruhát váltani. Finoman sminkelni. Szétszórni mindent, mert most
úgy a jobb. Elindulni ismét, abban a piros kabátban. Belépni a helyre.
A pulthoz állni – látszólag vidáman. Milyen volt rám nézni először.
Milyen volt a pillantásom. Miért engedted éreznem, vágysz rá,
hogy valaki lásson. Milyen volt az első mondatom. Milyen volt a nevetésem.
Milyen volt a hangom. Mikor először a szemedbe néztem.
Milyen volt zavarba esni. Mégis mosolyogni rám. Milyen volt hazafelé
az izgalom, hogy kereslek-e egyáltalán. Milyen volt gondolkodni rólam.
Miféle hőség volt, ami átjárt ott belül, mikor felvillant
az első szó tőlem, neked, és már nem voltál egyedül.

(1.)

Mikor megnyílik a nagy feketeség, mint az űr,
méterenként lesz egyre hűvösebb. Itt még Isten
leheletét is érzed, ami sós. A nyugatról hozott tákolmány
halad befelé, míg a felmart vasrudakba kapaszkodva
nagyjából négytucatnyi ember zötykölődik
egy más világ felé. Az első turnus a tiéd. Lábnyom
sehol a poros talajon, nem járt itt ma senki még,
oldalt a halovány lámpák pedig, mint a hold,
nagy lélegzetű, végtelen éjszakává dermesztenek mindent.
Sehol egy ugatás. Csak könnyed só szitál a szem előtt,
a suttogás nagy visszhangban oldódik fel:
itt szó nem hagy nyomot a falakon.
A falépcső szűkölő rácsa csupa bukdácsolás,
míg eléred a látogatók szintjét. Szinte minden egyszínű
és lágy. A fontos talán csak az, hogy itt légy, még akkor is,
ha percenként papír csörög és jócskán zsibbaszt az ütemes
harákolás, miközben groteszk módon elmosódsz a tükörsima
talajon. A falat itt sokan úgy nyalják, mintha méz volna
s egy tehéncsorda biztos halála lenne, ha ide leengednék.
Itt minden játék álca, hisz időleges.
Az ámulat helye ez,
ahol elidőzöl, hogy aztán menj még.

(3.)

Egy órával korábban úgy beszélt, mint aki pontosan
tudja, valami készül. Szemében még az előző
éjszaka nyomai villogtak, és a középső kék űr
kétségbeejtő biztonsággal meredt a meredek dombon fölfutó
házak csupasz falára. Ha elered az eső, az valaminek a
halála lesz – mondta, aztán újra ivott.
A többiek nevettek, bent a vízben állva. Közben
a hőség erejétől szinte lángra lobbantak lent a part-menti sátrak.
Porzott az út. Fehér ködként szitált a szem körül
a hő. Ő már gyászolt, mi még csak lihegtünk.
Fölállt, nem szólt, arrébb ment. Nagy üveg volt
fönt a nap. Kárörvendő tisztasága lassan,
ahogy a varr a sebre kúszik, ömlött rá a tájra fokozatosan.
Ha volna sarka az égnek, én oda gyűlnék,
nem számítón, inkább alattomosan –
szólt újra, aztán elterült a fűben. Rá néhány másodpercre lett
az ég egy kis darabja szürke. Egyre nőtt, a sátrak árnyéka
hosszabbodott egy sakktáblát rajzolva rá a partra hűen –
gyanú fel sem merül, hiába árnyék,
a színek mélyülő tónusa nem kedvetlenít senkit.
És aztán esni kezdett.
Megjött a szél, a csend is.
A szájakon a döbbenet betűi úgy jelennek
meg, mint a kifosztott sírok körüli törmelék:
értéktelenül, mégis jelentőségteljesen.
A part mellett a víz dühöngve vágtat, agyag, homok,
letört nádak közt rohan a nép, hogy legyen holnapja
a mának.
És egyszer csak elül. Nem az a csend már.
A kitisztulni látszó ég egy pillanatra maga a bizonytalanság,
mitől most felszakadni, elsüllyedni sem lehet.

(4.)

Sápadt már a patak, a kövek sem csillognak,
hiába tűz a nap szikáran és rendületlenül.
Csontos könyökét vakarja, ütés
utáni kényszer, szorítás, ezer nyílhegy
most a délután, ahonnan menekülni nincs hová.
A többiek az árokparton ülnek. Lábat ingáztatva
izzadnak és várják az árnyék eljövetelét,
ahogy az általában lenni szokott mifelénk.
Macskák bagzása, sikoly ad hírt a szerelemről, ami fáj,
hosszan zihál, zihál a por, a város határában
vonat zakatol és fémes recsegés hasítja szét
a rádióból szüremlő dallam álmosító mintázatát.
Az ütés nem hagyja nyugodni. Sem a szája száraz
íznélkülisége. Szinte csak rándul, nem is lép
egyet-egyet arrébb ez a délutáni semmitmondó béke
a parton, és még mindig ülnek, mintha egy egész tonnát
nyomna rájuk az ég, olyan nehéz hogy hallod
minden mozdulatát – amit csak akar, vagy eltaszít.
Lent hatalmas, lapos kövek hevernek. Vakít, vakít
a nap és hiába terül egyre jobban szét,
mégsem ad árnyékot a falomb. Föláll. Arrébb megy,
minthogyha várna egy egyszeri alkalomra.
A szeme olyan mosolyt ölt, akárha ezreket
ölne halomra mindjárt. Lent a kövek. Rajtuk a lengő,
miniatűr tájak tobzódnak, szétesnek a felloccsanó víztől,
hisz ahol egy fűszál illik be fának, ott semmi sem
maradhat érintetlenül. Nem is marad. Szokatlan
pattogásra lesz figyelmes. Összeszorul a szája.
Az ínyére harap véletlenül, miközben a napszak
csak izzad, és makacs kitartása terhes
fényben úsztatja a patak menti tájat. Alul a mozgás
ütemes, mint a hőség: fel-fellobban. A szája vérzik,
bosszúsan törölget, de közben tág szemmel figyel,
hogy merre és mi mozdul, és pontosan honnan
ugrik elő az áldozat. Hirtelen sekély lesz a víz.
A lenti mozgás is leáll. A kövön már csak egyetlenegy
zöld pont van. Körbenéz. Lapos követ keres. Talál is.
És huszonnégy fázisra bomlik, ahogy a nyugvó test
a partról szüremlő nevetés közben szerteloccsan.

(5.)

Gyanútlan voltál és felelőtlen. Sokat beszéltél
és a szavak kihordtak belőled mindent.
Szidalmaztál és vádoltál, felsoroltad a hiányokat,
a ráolvasás pedig errefelé súlyos bűn. Emlékezz,
hányan kérdezték közben, hogy ki vagy,
s honnét merítesz a szigorú vádaskodáshoz,
de te csak nevettél, maszatoltad a lecsorgó
könnyeket. Közben tudom, hogy minden mozdulatot
szépnek láttál, szinte gyönyörködtél és csodáltad
az arcokat, és harcodat az erősítette leginkább,
hogy mindig tisztátalanul éltél. Úgy érezted, jogod
van az ítélkezéshez. Aztán jött a törés.
Azóta néma vagy, mint akit megzaboláztak.
Éjszaka volt és sötét, lágy zuhogás szegte meg
a háromszög alakú udvar tompa csöndjét.
Kattant a zár. Az ablak is elhomályosult, mikor belépett.
Arról fogalmam sincs, ilyenkor gyorsul-e az idő,
vagy lassabb, mint amikor egy ismeretlen erő darabokra
téphet szinte mindent. Hogy honnét jött, senki sem tudja.
Nem tartották számon azt az embert. Mintha
csupán azért létezett volna, hogy megöld. Betört, de úgy,
mint aki hazajön.
És te lelőtted, pedig föltette a kezét, önként.

(6.)

Egyszer csak úgy döntött, vége, elég volt.
Feltornyoz mindent, mostanában úgysem szokás
már semmit építeni. A nehéz, porfogó tárgyakkal
kezdte, akkurátusan, s ami fém, biztos pont,
a rozsda akkor is mar, ha cipel, kredenc, komód,
kanapé egymáson, minden, ami jó lesz alapnak,
ha ügyel. Az unalmas, szürke utca közepén valami
növekedésnek indult. Bent a falakra az elmúlt
harminc évben folt került, bárki árnyéknak nézné,
ha belépne. Közben csak por, ujjnyom, dühödt veszekedések,
sóhajtások eltékozolt anyaga, lepedéke borít körbe mindent.
A képek mögött újabb keret, fekete csíkkal lezárt táj.
A kordon alól felszabadult fal végre üres és a fény is máshogy
vetül. Egyértelműbb, lágy. Míg bent tágul, kint csomósodik
a tér, az arányok maguktól rendeződnek, szög és sarokív
szerint zár egymáshoz két oldal, és finom szemcsés,
ujjnyi vastag porral terül be az utca néhány négyzetméternyi
része. Nő, mint a lián, emelkedik, akár a víz, ránő a falra,
és árnyéka egyértelmű válasz a rohamosan növekvő
utcazajra. Az alap után jöhetnek a díszek: az összes csetres,
kép, párna, a fürdőszoba kellékei csorognak lefelé, egy
plüssmackó kapaszkodik az egyik karján – szatyrok, mint
karácsonyfán a díszek, világítanak egyre mohóbban és tarkán.
Végül egy inget dob rá, hátha kedve támad élni. Ám egyre ingatagabb,
ahogy rájár a nép, s a tekintetek csak nehezítik. És kész.
Ott állnak, nézik, valaki rágyújt, aztán csak úgy mozdul,
hanyagul elhajítja a csikket. Még mielőtt belobbanna
– s hogy ne fájjon –, időben leveszi róla az inget.

(7.)

Kovács Katalinnak

A kis udvar zárt világa egykor kutyát rejtett,
ma csendes, még a szél se nagyon jár be, a kinti patak
vizének hangjait is csak ritkán hallani. Szinte
testetlen az egész. Minden tárgy lakójához idomul,
hát végül elrendeződik az élet. Csoszog, mégis
lába csak épphogy súrolja a földet, mintha az, hogy
akadály nélkül volna jó már minden, felmentést
hozna legalább az ismert tájon, amit otthonnak nevez.
A kaktuszok csak merednek szerteszét, nem
kívánnak figyelmet. Az élet egyfajta átmenet, amit
legalább itt nem a szomjúság határoz.
A város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond,
a megközelíthetetlen, a baljós. Még szerencse,
hogy csakis a templom két tornya látszik,
s mintha annak, hogy eljátszik vele a fény, a szél,
óránként pár másodpercre csak a kongás vetne véget.
Szú rágja a küszöböt, az ajtót. Lábán a domborodó
ér tízezer út a piacig és vissza, kezén a májfoltos pergamen
az írásbeliség számomra egyetlen bizonyítéka.
A szakadt huzatú, piros fotelban az estének úgy örül,
mint lassú folyó a tiszta égnek. Arca, mint egy madáré,
ha alszik, hogyha ébred. Hisz akkor szabad, akkor még repül.

(9.)

Szokványos kórházkert fákkal, szoborral.
Körbe sövény hivatott eltakarni
minden málló falat és életet,
ahonnan tisztaság és bizalom,
akár az első emberpár, kiűzetett.
Mindenki menetel, mégis mindenki csöndes
beletörődéssel nyugszik, akár a kő.
Az érzelmektől mentes napszakok
folynak vagy hengerednek észrevétlenül,
beosztva holnapot, evést és pislogást,
az ébrenlét még egynéhány csikorgó törmelékét.
Az öregek párban ereszkednek alá.
Ha nincs, ki elkísérje őket, akkor
egyedül kelnek útra imbolyogva,
néhányan közülük a tó felé csoszognak
s örömükben sírnak a délutáni naptól.
Vagy ágyban fekve, mozdulatlanul.
Reggel, akár egy tárgyat, tolja ki a nővér
egy pasztellszínű, bizonytalan térbe,
hogy azt hihesse, lélegzik talán,
s hogy van még, aki közeledik – érte.
De nincs. És órák mozdulnak tovább hiába,
miközben egykedvűséggel növekszik
alvás és ébrenlét ütemszerű
cseréje, poros monotóniája.
Hónapok telnek öntudatlanul.
Hiába ébredés, hiába minden álom,
az elsorvadt izomzat gyenge már
ahhoz, hogy egy utolsó táncra összeálljon.

(10.)

Júliának

Belépek. Minden rendezett,
mint a gyerekkor idején.
Csakis fehér falak mindenütt,
egy idegen lakásban a sárgától
rettegnék, a zöld keserű gyógyszeríz,
a többi színről pedig szót sem érdemes.
Kutyád, akár egy sötét pont, jön felém,
mancsa tócsák mélyének hírnöke.
Természetes határ, nyugodt moraj
később testének már lábunknál
fekvő félköre. Könnyű a lélegzet,
ha nincs miért beszélni. Sokáig hallgatunk,
mintha lehetne, hogy a szavak ne rombolják
le ezt a békeidőt. A némaság szárnyait
mégis letöri a türelmetlenség démona.
Talán csak egy óra tisztaság adatott
nekünk, de az legalább. Végül kibuktak
az emésztő történetek, a jóhiszem
és az őszinteség felesleges nehezékei.
Nem volt soha semmi szebb annál,
mint látni, ahogy lélegzetvisszatartva
vársz egy érintésre, mert egy sóhajt
bekebelezni már régen nem elég.
Abban a testtartásban akarok meghalni.
A hajad illatával. Ahogy az ablak négyzetén
át egyszer csak ránk szakad az ég.

(11.)

Majdnem teljes volt már a sötétség.
Állt, még meztelenül. A tükörben alig
látszódtak testének körvonalai.
Csupán a szeméből sugárzott némi fény,
éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.
Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,
a kezében tartva őket, odázva még
pár percig a lassú mozdulatok éjfél
előtti árulását, amitől nem tudta, kívánatosabb
lesz-e, vagy egyszerűen csak puhább, s hogy
egy fokkal biztonságosabb lesz-e tőle a világ –
csak hogy menni kell, bár fogalma sincs, hová.
Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.
A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva
az ágy alá, jelezve: kutakodni kell, hogy bármit
is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,
hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán
a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,
sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében,
ami nem tolakszik, és kitart egészen az utolsó
leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi
magány után. Hirtelen elérzékenyült.
Közben szemerkélni kezdett kint az eső.
Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.

(12.)

Olyan vagy akár a tenger kiokádott roncsa,
törmeléke, hordaléka, fölösleges
ragozni, sosem vagy egész. Valaki
évszázadokig jár majd a nyomodban,
s ha egyszer összerak, a mozdulatlanságban
tönkremész. Ő reggel ablakot nyit majd,
hogy rád essen a fény, etet-itat,
megóv, hogy újra szét ne törj –
majd sarokba állít, elrejt és letagad,
hogy más ne lásson, csak számára tündökölj.
Tárgy leszel, kemény és szinte mozdulatlan.
Többé nincsen káprázat vagy bukás.
Már véletlenek sincsenek, és gyorsan megszokja
magát a dohányfüstként gomolygó lassúság.
A tér is araszonként szűkül, rávetnéd magad
bármi moccanásra. Reflex csupán, ha izom
megfeszül. Az idő állaga akár a kása.
Mondják, a magány nemesít, de inkább
csak vitatkozni szeret. Tükröd homályos
fésűd is beőszült, és nincs már másod,
csakis a neved.

*

Jobb volna mindezt csupán hinni rólad.
A hosszú nyakad és a széttépett
körmeid fölött a bőrt. Rágod, kiköpöd, elveszíted,
a helyét tested mégis néhány nap alatt
elsimítja puhára, szelídre, az áramtól telített
borzolt pihéknek. A részletektől erőtlen leszek.
Súlyosnak látlak, valami kezdeti igének.
Így vagy, lehetnél, ha hagynád, de közben
mindig hiány ha ott vagy, mindig elszöksz,
ha érkezel. A nagy szemek alatti mosoly
kibomlik mint a táj, üvegen át vergődő néma jel
lehetsz – szóval bizonytalan. Számomra legalábbis.
Inteni volna jó csupán vagy mindent egy elfojtott mozdulatba zárni.

(13.)

Egyszer csak vége lett az ásításnak,
kinyíltak a szemek, a szájak becsukódtak.
A szoba fülledt ámulatba zuhant,
végre ígéret és elvárás nélkül ültünk.
A történetek végét jött idő megélni,
mindenkinek saját szennyesére kötni csomót.
Ha már kidobni nem lehet, mi volt, legyen zárt,
mint egy játszótér este nyolc után.
A csönd azonban rég nem illik ránk,
föltűnik pislogása, jajgatása,
s hogy alábbhagy szinte mindegyik mozdulásra,
azt hirdeti, a szív is félrever.
Öngyújtó kattanása, lélegzetvisszatartva
nézel, mint akire fal omlott, nincs erőm
levenni, bátorság se már, mindenem füst takarja
el. Fölállok, aztán körbe, ahogy szoktam.
Ebben a pillanatban szinte bármiről azt
mondanám: értelmetlen hogy van.
A beszéd persze nem segít, tovább a hallgatás.
Ketten mondatok nélkül, semmi más.
Ha indulok, áldott leszel ugyan, de elhagyott.
Még itt vagyok.

(14.)

Hatóránként változik benned minden.
Pont úgy jön, akár az apály, dagály,
de nem lehet tudni, melyik van épp,
és tenni ellene csak úgy, ha várok,
mert hátha megtörténik majd a meglepő,
bár a vízből lehet hogy csak üres illat,
felesleges remény marad, játszani azzal, ami alig volt,
a te meg én, a szabad-nem szabad.
Nem hittem, de tényleg úgy vagy, mint a víz,
ami hányódik, önmagába néz, rakódnak
hullámai magára, rám, mindenhová, és
brutálisan szép, hisz nincsenek vágyai.
Telítesz, és a várakozás közben mindig úgy
hiszem, hogy a következő hat óra majd
ha súlyos is ugyan, de szelíd lesz. De persze
nem. Nem lehet szelíd.
Szénszínű felhő a magány,
tömör és precíz.
Hatóránként változik benned minden.
Pont úgy jön, akár az apály, dagály,
és nem lehet tudni, melyik van épp.
Ha innen nézem, mindkét felszín ég
és közöttük pedig már semmi sincsen.

Hatóránként változik benned minden.
Apály, dagály.
Nem tudni, melyik van épp.
Aggaszt, ahogyan változik a víz, a mély,
hiszen nélküled nem lehetne már megszökni innen.

(15.)

A felejthetetlen domborzatú város
most mindkét partja remeg,
mintha élne. A két rész határa előtted
szürke víz, rajta sziget úszik, laposan
nyújtózik és hosszan ível észak felé –
csak itt-ott villan, mintha térde volna,
talán egy nőnek, de az is lehet, hogy csak
barna föld, romok. Keményen megmunkált
terek a vastagodó fák közé beékelődve
rejtenek dőlt ajtót, omló falat, ahol az idő
végül nem hagy hátra mást, csak egy nevet.
Hídon átkelés, vágy vagy félelem.
A nyugodt lebegést a láb zavarja,
s az egyre inkább éledő szél önző,
mint bármelyik elem, jajongó csapat sirályt
taszít a partra, megáll, majd visszahőköl
a szárazföld fölött szétoszló enyhe hőtől.
A gondolat hiányzik. Mélyben csak
a víz. Nap közhelyes alábukása.
A korong lehulló, vöröses váza egyre
laposabb és lüktetőbb, mintha most
gyorsabban mozdítana az idő
mindent. A hídról végül le kell mondani,
akár a lebegésről. Éled a szél.
Nyugalomról árulkodik, mint csönd
a sötétről. Mi közel van, látni lehet,
pedig nem látni kéne.
A túlsó part úgy búcsúzik, hogy nincs.
És az a térd se térd így visszanézve.