Jan 24

Reggeltől reggelig

A plafon fehér négyszöge tárul eléd, mikor fölnyitod a szemed. Édeskés íz lepi el a szádat, mintha tejbe dugnád a nyelved, az első mozdulat csak egy biccentés. Nem vagy teljesen magadnál. Alig aludtál valamit. Arra ébredtél éjfél körül, hogy fehér fény szűrődik be kintről. Órákon át nem hagyott nyugodni. Ráadásul szokatlan meleg volt a szobában. Izzadtál, és csak forgolódni voltál képes. Lassan emelkedsz. A szoba tárgyai ide-oda billegnek. Vékony sávban világít be a fény a két függöny közt húzódó résen, jól látszanak a szállongó por kisebb-nagyobb darabkái: lebegnek, a szoba levegőjét rendkívül sűrűnek mutatva. Fölegyenesedsz. Izmaidban lüktet, hogy korán van. Belebújsz a papucsba, kibotorkálsz a fürdőszobába. Itt sötét van. Megállsz pár másodpercre. Az, hogy láttad beszűrődni a fényt, nem azt jelenti, hogy fel vagy készülve a világosságra. A tükör jól mutatja majd a homlokod redőit, az összekuszált hajad. Minden apró terhet, amit az arcod magán visel. Éles a szemedbe hatoló fény. Hirtelen lecsukódik mindkét szemhéjad, majd lassan, milliméterenként emelkedik. Ott a kétliteres edény, amit tegnap este kikészítettél. Mellette a kis csomag, amiben a sós por van. Arra vár, hogy feloldd. Motoszkálást hallasz kintről. Vársz, figyelsz. Hallod a mozgását. Mindjárt megszólal.
– Jól vagy? – kérdezi. Olyan erővel hullámzik át a hang a hosszúkás szobán, hogy szinte érzed, ahogy bekúszik a fülcimpáid fölött. Jól, feleled esetlenül, mégis erőteljesen. Felkészületlenül ér a beszéd. – Hozzak neked valamit? Kérsz egy teát? – kérdezi óvatosan. Hiába a kedvesség, ma reggel nem szabad enned. És innod se nagyon, csakis a sós folyadékot. Nem, köszönöm, szólsz halkan, de úgy, hogy tisztán értse. Meg se fordulsz. Érzed, hogy figyel. Halkan csukódik a konyha ajtaja. Egy kattanás után zene szűrődik át a vékony falon. Talán Bach. Az biztos, hogy barokk zene, ennyit meg tudsz állapítani. Könnyűnek és logikusnak érzed. A dallam kiszámíthatósága nem az egyszerűség jele, inkább a magától értetődő tisztaságé, gondolod. Nem zárod be a fürdőszobaajtót. Hadd szűrődjön át továbbra is. Hideg vizet engedsz az edénybe. Már majdnem csordultig van. Nagyjából három liter. Kibontod a kis tasakot és nézed, ahogy az apró szemcsék aláhullnak. Mint egy vékony hóréteg a víz bugyborékos felszínén. Szépnek látod, ahogy a felület lassan átázik, és a félujjnyi vastag sáv elkezd alámerülni a vízben. Újabb buborékok jelennek meg, aztán kipukkannak, szétszórva a még száraz szemcséket az edény falán. A tükörben hosszan figyeled magad. Az orrod vékony ívben balra ereszkedik. Eszedbe jut a nap, mikor eltört. Mosolyogsz. Bevillan az ütést követő zuhanás a bokrok közé, és ahogy kergeted a srácot, aki egy bugyuta tréfa miatt öklözött meg. Azt hazudtad az edződnek, hogy elcsúsztál a fürdőszobában. Latolgatod, vajon hányan hittek akkor neked. Végül is mindegy. Könnyebbnek tűnt hazudni, mint elviselni a szégyent. Nincs benned harag. Eltelt azóta majdnem tíz év. Eszedbe jut a fiú napbarnított arca, és hogy mennyivel alacsonyabb volt, mint te.
Közben teljesen megszűnt az oldódás. A víz nyugalmi állapotba került. Már csak az van hátra, hogy szép fokozatosan magadba töltsd a löttyöt. Lassan mozogsz, elodázva a kezdést. Az ismerős íz ott gomolyog a szádban. Nehéz, tömény és sós. Fölhajtod a deszkát, vizelsz. Behunyod a szemed. Próbálsz semleges dolgokra gondolni: a fény játékára az erkélyen, ahogy cikáznak az árnyékok és ellepik a tárgyakat. Vagy arra, mikor a szomszéd férfi szívatja a kutyáját, olyan magasra tartva azt a tíz deka parizert, hogy a szerencsétlen hiába ugrál, esélye sincs megkaparintani. Hallod a bácsi hangját. Magában rötyögve néha ki-kibuggyan belőle néhány szó, hogy „Jaj, te kis hülye, jaj, te kis bolond”.
Megmosod az arcod. Utolsó lehetőség az ébredésre, utána innod kell. Visszahajtod a deszkát, ráülsz. Szemben az edény. Lassan mozdítod. Nehéz, mint egy tömött zsák. Öledbe veszed és a víz felületén visszatükröződik az arcod. A rád meredő tekintet egyetlen kérdésre ad csak választ: tényleg te ülsz ott szemben. Hirtelen aztán elönt az érzés, hogy most, ebben a pillanatban nem is vagy, mintha mindez csak valami játék, hazugság, egy rögeszme volna. Hihetetlennek tűnik, hogy most pont ez van. Nagy lélegzetet veszel. Megemeled az edényt és elkezded befelé folyatni az oldatot. Egyenletes kortyokkal igyekszel a gyomrodba juttatni az egyre inkább visszakívánkozó tömény nedvet. Mintha kioldódna belőle a só és lerakódna a nyelved hátsó részén. Az ínyedet is izgatja a hideg, befelé áramló folyadék. Húzod, húzod, húzod, hogy egyszerre többet, még többet. Aztán egyszer csak elég. Öklendezel, de szerencsére bent marad minden. Égetni kezdi a szád a lerakódott anyag. Nemcsak a nyelved környékén, még a nyelőcsövedben is szorít. Nagyjából egy órád van hátra, hogy elvégezd, amit csak kell. Hogy a folyadék megszabadítson minden fölösleges anyagtól a mai napra. Újabb körre indulsz, néhány apró fehér szemcse úszik szembe, közben az izzás fokozatosan növekvő ereje annyira ingerli a torkod, hogy köhögni kezdesz. A lenyelt anyag nagy része visszakerül az edény szűk terébe. Lihegsz. Nyálkás réteg úszkál a folyadék tetején. Szédülés fog el. Szikrázó pontok szabdalják szét a fürdőszoba tárgyait, majd eloszlanak a szemedben szétfutó erek mentén. Zsibbad az egyik lábad. Hirtelen nem is tudod, melyik. Közben újra megdöntöd az edényt, hogy fogyjon már gyorsabban. Rettenetesen sós. Szinte elviselhetetlen. Számolod a kortyokat: egy, kettő, három, négy. Leengeded.

Néhány lüktető hangot hallasz. Egy szignált. Ezek szerint hét óra lehet. Bach sehol, késő van. Fél órán belül el kell indulnod és még nem történt szinte semmi. Megdöntöd az edényt. Összeszorítod a szemed és hatalmas kortyokkal engeded le a maradékot. Úgy csavarja a tested, hogy teljesen görnyedten ülsz. Belepillantva az edénybe, látod, hogy már csak pár korty van hátra. Megint lihegsz. Felszakadozik belőled néhány köhintés. A torkodban összegyűlő nyálkát nem vagy képes kiköpni, lassan csorog lefelé. Utoljára döntöd meg az edényt. Miközben a sótól már izzadsz, az utolsó néhány csepp is átfolyik a szádba. Tisztán látod a tál repedezett alját. Nagy levegőt veszel. Az egész szád izzik. Úgy érzed, lassú tűzön ég.
Fölállsz. Megmosod az arcod. Kiöblíted a szád, többször is, hogy enyhüljön a sós íz és az égetés. Rátámaszkodsz a mosdókagylóra. Lehunyt szemmel kifújod magad. Nagy hegygerincet látsz, és ahogy az orkán erejű szél söpri le róla a havat, ami összeborzolódik hosszan a levegőben. Fölnyitod a szemed. Hunyorogsz. Pasztát nyomsz a fogkefére, elkezded alaposan átsikálni a fogaidat. Először körkörösen, oldalt és a hátsó részeket. Majd elöl, higgadtan, egészen addig, amíg úgy fel nem pezseg a fehér anyag, hogy köpnöd kell. Letisztítod a nyelvedet is. A hasad tájékáról fokozatosan húzódik fölfelé egy szorítás. Egyre gyakrabban jön, egyre erősebben. A nyakad tájékán simul el.
Kilépsz a fürdőszobából, át az előszobán, be a szobába. Inget, nadrágot veszel fel, zoknit húzol. Közben komoly koncentrációt igényel és egyenletes légzést, hogy ne jöjjön vissza a folyadék. Nyújtózkodsz. Roppan a vállad, a nyakad, de legalább érzed, hogy nincs még veszve minden. Mikor kilépsz a szűk, hosszú előszobába, égett szag legyint meg. Élesebbnek, határozottabbnak érzed, mint korábban bármikor. Megmozdul a gyomrod tájékán valami csomószerű. A sós íz kissé lecsendesül, a fölfelé toluló sav marása veszi át a helyét. Éhes vagy. Émelyegsz. Néhány másodpercig vársz. Hallgatózol, vajon mit csinálhat. Egy evőeszköz a tányérhoz ér. Valami papírszerű anyag súrlódik, talán a kézben. Tisztán hallod, hogy dúdol. Véget ér a dallam. A recés üvegen keresztül csak az árnyékszerű alakját látod, ide-oda mozog, megáll, csavargatja a rádiót. Sistergés, néhány taktus valami impróból, férfihang szűrődik át – talán gazdasági témáról beszélhet –, majd újra a zongora szól, most már egy egész zenekar kíséri. Hallgatod a zenét. Engeded, hogy átjárjon, ellenpontozva a szúró, nyomakodó érzést, ami jön-jön, körkörösen, vissza-visszatérve, áltatva ütemesen a tested, hogy vége van.
Egyre erősebb kint a fény. A szoba felől melegség lepi el a tarkód. Belépsz a fürdőszobába. Ráülsz a deszkára. Vársz. Ott van az edény, most már üresen. Jóval nehezebb vagy alul: dupla erővel vonz a föld és vele együtt mintha te is súlyosabb volnál. Kapar a torkod és száraz a szád a sós löttytől, kavarog benned, mint a tengeri vihar és jó erősen korbácsolja a part menti hullámokat. Szorít, szorítasz. Hiába próbálsz ellazulni, már magadtól égsz belülről ott bent. Néhány másodperc és könnyebb vagy, mint bármikor: a görcs szétoszlott, az ajkad száraz. Mintha homok peregne benned egyre lejjebb és lejjebb. Miközben harmadszor is végigsimítod nedves kezed a homlokodtól egészen az álladig, azon töprengsz, vajon mennyi lehet az idő.
A tisztálkodás csak néhány mozdulat. Nagy levegőt veszel. Fölállsz. Zsibbad a lábad. Bizsergető, könnyed áramlat húzódik át a csípődön, végig a hátad mentén, majd a karodon lefutva az ujjaidban oszlik el. Újra megcsap az égett szag. Összegyűlik egy adag nyál a szádban. Kiköpöd. Kordul a gyomrod. Vissza kell hogy ülj. Újra a lassú pergés: darabokban hull alá a szégyen, de legalább távozik. Könnyebb vagy, és úgy érzed, egyre tisztább. Két koppanás hallatszik az előszoba felől. Ott áll az ajtó előtt. Hallgatózol. Néhány másodpercig csak a zene hallatszik. Kérlek, ne gyere be, szólsz erőteljesen.
– Jól vagy? – kérdezi. Jól, minden rendben, feleled. – Kérsz pirítóst? – folytatja a lehető legtermészetesebb hangon. Tényleg elfelejtett mindent. Nem, most nem ehetek, nem is bírnék, kérlek, hagyjál, válaszolsz, és már hallod is, hogy csoszog visszafelé. Bűntudatod van. Sosem akarnád bántani. A nagyanyád a legkisebb asszonyt, akit valaha láttál. Mint egy apró madár. Hét éve laktok együtt, mióta anyád nem él. Apádról pedig szót sem ejtenél, akit nem láttál már több mint tíz éve. A szorítás rá emlékeztet és az erőlködésre. A nem létező családi életre. Nehezedre esik fölidézni az arca egyes részleteit. Egyben valahogy látod, de ha a szemét, a száját, a fülét kellene leírnod, nem menne. Vékony, hűvös izzadságcsepp mozdul a halántékodon. Úgy érzed, minden azért van így, mert elment. Már csak gondolatban átkozod. A gyomrodban alábbhagy a lüktetés. Lehúzod a vécét, megtörlöd magad. Indulni kell, jut eszedbe. Kilépsz a fürdőszobából, át az előszobán, be a szobába. Ellenőrzöd, hogy nálad vannak-e az orvosi papírok, pénztárca, telefon, majd vissza az előszobába. A recés üvegen át hullámokban ömlik ki a fény a konyhából. Mozgás nem szakítja ketté. Lenyomod a kilincset, nyikordul az ajtó, belépsz. Az asztalnál ül, rád néz. Tucatnyi barázda fut keresztbe-kasul az arcán és barna a sok sétától, mintha puha homokkőből faragták volna ki. Mennem kell, szólsz halkan.
– Ilyen korán? A kórházba mész? – kérdezi őszintén, némi meglepettséggel a hangjában. Oda, igen, bár gondolhatod, nincs túl sok kedvem, mondod. Mosolyra fordul a szája. Föláll, közelebb lép. A mellkasod közepéig ér. Megérint. Cserzett, meleg tenyere enyhén dörzsöl, végigszántja a bal arcod. – Vigyázz magadra – mondja, aztán elfordul és bemegy a kisszobába. Csukódik mögötte az ajtó.
A zene alábbhagy. Monoton női hang kezd el beszélni a darabról, ki is mész a konyhából. Cipőt húzol, kabátot veszel, a kulcsodat keresed. Nincs a szekrényen, vagy felakasztva, ahol lenni szokott. De a kis gyékény kosárban is csak három tollat látsz és különféle számlák másolatait találod. Nyomul fölfelé benned egy fárasztó düh, amit nem akarsz. A telefonodra pillantasz: hétharminckettő. Késő van. Már el kellett volna indulnod. A kulcs a szobában sincs. Se az asztalon, se az ágy támláján, de abban a táskában se találod, amit előző nap használtál. Vissza az előszobába. Kétségbeesetten nézel körbe. Az ajtónál sötét van. Mintha megcsillanna valami a kilincs alatt. A zárban van a kulcs. Elfordítod, kihúzod, nyitod az ajtót. A hátadon még érzed a lakás melegét, de az arcod közben összerándul a reggeli hűvös levegőtől. Zárod az ajtót. Lenyomod a kilincset, hátha nem fordult el jól a kulcs, de igazából, nem is tudod, miért.
Le a lépcsőn. Át a sárgás árnyalatú udvaron, aztán az oszlopok között. Megnyomod a gombot. Berregés. Nyitod a kapuajtót, és hirtelen egyszerre csap meg a tülkölő autók zaja, valami ócska parfüm-illat, ami hosszú, láthatatlan csíkban követ valakit, és a járdáról párolgó, átható húgyszag. Éjjel esett. Az emberek kerülgetik a tócsákat. Átevickélsz két fodrozódó víztükör között, majd a zöld oszlopok mentén haladsz az átkelő felé. Pont zöldre vált a lámpa, mire odaérsz. Sűrű a tömeg. Oldalazva haladsz, a táska pedig néha le akar szakadni a válladról, mikor valaki hozzáér.
Befut a villamos. Nyílik az ajtó. Néhányan leszállnak. Belépsz a hűvös, nyirkos térbe és a szemed kipattan, mintha arcon vágtak volna. Émelyegsz. Enyhe mozgást érzel a gyomrod tájékán. Kavarog benned a sós lé. A nyelőcsövedben fölfelé tolul a sav. Nyomakodnak hátulról. Egy kövér, tömzsi srác a hátadon matat, miközben jól látszik: a kocsi belsejében bőven van még hely. Egy ülőhely is akad. Átfurakodsz egy fehér kardigános öreg néni, és egy nagy szemű, fiatal lány közt, de mire odajutsz, a hely már foglalt. Elindul a szerelvény. Belekapaszkodsz az egyik lelógó, zöld hurokba. Itt nem annyira szűkös, hogy bárki is hozzád érjen. A telefonodra pillantva, látod, hogy már hétötvennégy van. Vagyis pár perc és a kórházban kell lenned. Lassít a szerelvény. A testek összepréselődnek és a legkülönfélébb hangok jelzik, hogy az ajtók felé áramlik a tömeg. Egy piros esőkabát és egy ázott ing között aztán végre kijutsz a szabad levegőre. Megcsap a langyos szél. Jólesik, hogy szemerkél eső. A lefelé futó kis csíkok nagy része lecsöppen, a többi az álladat elhagyva befordul a nyakad felé és végigfolyik egészen a mellkasodig.

Belépsz a kapun. Föl a magasföldszintre. Nyolc ember várakozik a folyosón a fehér műanyagszékeken ülve. Kesernyés szag terjeng. Ránézel a telefonodra: nyolctizenegy. Talán nem szólítottak még, gondolod. Odaállsz az egyik radiátorhoz. Fölötte neki tudsz támaszkodni a falnak. Szinte semmi mozgás. Ketten olvasnak. Az egyik férfi az orrát túrja, olyan gusztustalanul, hogy megremeg a gyomorszájad. Egy idős nő a csizmája száráról próbál eltüntetni valami rászáradt piszkot. A másik radiátornál álló vékony lány fülhallgatójából szűrődő elektronikus zene pedig szinkronban van a teljesen fölöslegesen működő hőszabályzó kattogásával. Nyílik az ajtó. Magas nővér jelenik meg, a kezében papír és csak annyit kiált: Takácsné! Az idősebbik nő becsukja a könyvet, csodálkozva néz, aztán a körülötte ülőktől kérdezi hangosan, hogy vajon tényleg őt szólították-e. – Ha maga a Takácsné, akkor magát – mondja az egyik férfi, mire a nő, miközben elteszi a könyvet, szaggatottan válaszol, hogy köszönöm. – Jöjjön, a doktor úr már várja – mondja a nővér. Az idős nő nagyjából úgy lépked, ahogy beszélt. A nővér arca mozdulatlan. Fikarcnyi érzés sem tükröződik rajta, csak a türkizre mázolt szemhéja rándul párat a jobb szeme fölött. Csukódik az ajtó. Újra a föntről érkező kattogást hallod. Ismét nyílik az ajtó. A nővér ránéz a papírjára, dünnyög egy kicsit, aztán szól. A nevedet mondja. Forróság önti el az arcod, a gyomrod megmozdul. Előrébb lépsz. A nő fölnéz, majd rád. Igen, itt vagyok, mondod bátortalanul, de azért olyan erővel, hogy hallani lehessen. – Remek! És eddig hol járkált? Nem szólt a vekker? – kérdezi magas, idegesítő hangon. De szólt, csak rohadt sokat kellett készülni erre a szarra, amihez senkinek sem lenne kedve, még magának se, fut át az agyadon a gondolat, és jólesne ezt mondani, de nem szeretnél számonkérő és lenéző arcokat látni ma reggel. Elnézést, szólsz halkan. – Haladjunk, ha lehet! Láthatja, hányan várakoznak, és ha jól tudom, nyolcra kellett volna jönnie – teszi hozzá. Átveszi tőled a papírokat. Oldalra pillantasz. Néhányan finom biccentéssel jelzik, hogy egyetértenek.
Belépsz az előszobaszerű helyiségbe, ahol hosszúkás, kis orvosi szekrény és egy fehér, műbőrborítású alumíniumvázas szék áll. A nő becsukja utánatok az ajtót. Feléd fordul, majd felszólít, hogy ülj le, aztán kimegy. Leveszed a kabátod, vársz. Azon kapod magad, hogy számolod a kattogásokat: huszonnégy, huszonöt, huszonhat. Elég, mondod ki halkan. Néhány szófoszlány szófoszlányt hallatszik: fölismered az orvos hangját, a kissé szaggatott stílusát meg a véletlenszerű nevetést, ami néha feltör belőle. Nyílik az ajtó. Araszolgat ki a néni, lépésenként húsz centit ha megtesz, közben a mögötte álló nővér arcát nézed: még mindig nem tükröződik rajta semmiféle érzelem. Mikor kitárul a folyosóra nyíló ajtó, élesen határolt, vakító téglalap jelenik meg a szoba falán. Mintha egy szabálytalan alakú csillag szórná szét fényét a helyiségben. Aztán hirtelen újra a félhomály. Persze a folt még jó ideig lüktet tovább, bármire vetül is rá a tekinteted.
– Jöjjön – mondja a nővér.
A szoba pisztácia színű, vékony csíkkal vágva ketté fejmagasságban. Középen fehér lepedővel borított ágy. Mellette egy gép, amiből csövek lógnak kifelé. Hátul asztal. A sarokban álló kis szekrény vékony üvege mögött orvosi könyvek címei rajzolódnak ki: A Basedow-kór, A belgyógyászat alapjai. A doki érdeklődik, hogy érzed magad. Egy papírra fölír néhány dolgot, majd leül az asztalhoz és a klaviatúrán babrál. Fél perc elteltével be is indul a polcon elhelyezett nyomtató és kiad magából néhány tintával szennyezett lapot. Elmondod, hogy az elmúlt néhány hétben egyre többször éreztél szúró fájdalmat az alhasadban, és hogy párszor hőemelkedésed is volt. A súlyod nagyjából nyolcvankét kiló, ami a százkilencvennégy centis magasságodhoz képest kevés. Az orvos megkér, hogy vetkőzz le és feküdj föl az ágyra. Csak egy póló maradhat rajtad, mondja még. Leveszed a ruháidat. Amikor fölülsz az ágyra, érzed a hűvös műanyagréteget, amivel a lepedőt leterítették. Közben a nővér nagy, vaskos tűvel már valami folyadékot szív ki egy fiolából. Meredten nézed, ahogy a megtelt hátsó részből kinyom egy keveset, talán azért, hogy minden levegő távozzon. Megbök, nővérke, kérdezed teljesen kontrollálatlanul. Már az utolsó két szótag kiejtése közben izzik az arcod, mint egy jó kis lépcsőzés után. Az orvos felröhög. Mintha falat akadt volna a torkán, pedig csak a szavaidat ízlelgeti. – Látom, ma vicces kedvében van. Nos, megsúgom, hogy én nem igazán – mondja a nővér, majd fölemeli a tűt. Erősen izzadsz. Némi csönd után a doki megkérdezi – miközben a nővér finom mozdulattal jelzi: dőlj el –, hogy elvégeztél-e mindent, amit kért. Megittad-e, amit meg kell. Igen, válaszolsz. Elterülsz az ágyon. Általában nem zavar, de most megint úgy érzed, magasabb vagy a kelleténél. A lábad lelóg az ágyról és a fém keret nyomja a bokacsontod. A nővér megérinti az oldalad. Szúr a kesztyű hűvössége. Borzongás fut végig rajtad újra és újra. Fázássá alakul. Beleremeg a lábad, ahogy a tű behatol a vállad puhább részén a testedbe. Idegen anyag áramlik beléd. – Könnyebb lesz, kicsit el fog kábulni – mondja a nővér, és valóban, már az is homályosabb, ahogy kidobja a tűt az erre a célra fenntartott kukába. Fokozatosan elmosódnak előtted a tárgyak körvonalai. Bágyadt homály ereszkedik a helyiségre, legalábbis te így látod és az idő is elkezd valahogy lassabban telni. Tisztán érzed a matatást a végbelednél. Először nedves anyag ér hozzá, aztán a cső. Fokozatosan hatol beléd, és nyomul egyre följebb. Mozgolódsz. Valaki ismét megérint. Egy kongó hang pedig közli, hogy próbálj meg nyugton maradni, nem mozogni, mert különben semmi értelme a vizsgálatnak. Esélytelen, hogy ezt hosszan elviseljem, gondolod. Mindened feszül és tágul, egyre csak tágul. Tudod, hogy a síkosító anyag szabad utat biztosít a csőnek, mégis mintha percenként csupán pár milliméteres sebességgel haladna, és az idő olyan érzékelhetetlenné válik, mint amikor igazán boldog az ember. Hangfoszlányok jutnak el hozzád. Határozottan érzed, hogy valami nincs rendben. Az érzéstelenítés nem is létezik. A kábaság nem egyenlő azzal, hogy nem érzékelsz semmit. Két jajdulás közt megkérdezed az orvostól, meddig tart még. – Kiabálhat, mondhat, amit csak akar, de hadd végezzük a dolgunkat, mert még sehol sem tartunk – mondja, és szinte látod a hullámokat, ahogy terjednek szét a szavak, majd összekeveredve értelmetlen masszaként nehezednek rád. Az egyetlen dolog, amit szeretnél: kiszabadulni ebből a szobából. Hogy délután legyen. És nem is érdekelne, hogy fáj még, rosszul vagy, hogy görcsölsz, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Összezárod a szád. A nyelvedbe hatol az egyik metszőfogad. Nem a fájdalom lep meg, inkább az édeskés, telt íz, és ahogy ellepi a szádat, majd ahogy vékony csíkban kifolyik rajta a vér, szinte pezseg, éreztetve, hogy azért élsz. Fölhúzod a lábad, de hamar rádöbbensz: ezt nem kellett volna. Eddig csak a végbeled tájékán volt elviselhetetlen a nyomás, de most, hogy megmozdult a tested, a beleidben érzed kanyarogni a csövet. Feszít és tágít folyamatosan. Éget, és ami a legrosszabb: viszket. Üvöltesz. Néhány értelmetlen hang szabadul ki belőled. A lüktetés nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom. Majd hirtelen megszűnik.
Homályosan ugyan, de látod, hogy a cső a testeden kívülre került. Kissé megnyugszol. Hűvös áramlatok indulnak el a combod felől. Egyszerre zsibbadsz és fázol annyira, hogy mosolyra húzódik a szád, mintha több nő kényeztetne, simogatná az arcod, kenné olajjal a tested, pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszel pucéran, szarosan. – Ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy megitta a folyadékot, de mégse látom, amit kéne. Várnunk kell pár percet, hogy kitisztuljon a kép. Milyen volt a széklete? – kérdezi az orvos. Nem bírsz megszólalni. Ha mondanál valamit, az is csak annyi lenne, hogy nem szoktad figyelni, milyen a szar, ami kikanyarodik belőled. Ismét a sós íz és az égetés. Öklendezel. Az orvos megkérdezi, jól vagy-e. Bólintasz. Megint a behatolást érzed. Behunyod a szemed. Rászorítasz minden létező izmodra és nem érdekel, hogy rád szólnak, ne tedd, nem vagy képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemed, a fejedet is nehéznek, súlyosnak érzed, hideg hullámok vonulnak alulról fölfelé, a nyakad merev lesz, görcsöl, és tudod: még egyetlenegy perc és kirobbansz innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindened. Lassan megnyugszol. Alul törölgetnek, mert a sűrű nedv intenzíven csordogál belőled.

Az ágy szélén ülsz. Fázol. Tompa nyomás nehezedik rád. Nem akar szűnni, egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, fertőtlenít. Az elmúlt néhány perc, miután fölkeltél, megtörölted magad és fölvetted a ruháidat, meg sem történt. Csak a vonaglás és a jajdulás pillanatait vagy képes fölidézni. Néha tisztán hallod az üvöltést, és a szégyen, ami majdnem olyan intenzíven éget, ahogy a cső tette, csöndben is tart. Az orvos belép, beszélni kezd. – Nos, sikerült bepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is végeztünk. Ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi a baj. A gyulladás jelenléte valószínű, de emellett szükség lesz még egyéb vizsgálatokra is – mondja, és még sok minden mást is, de képtelen vagy koncentrálni. Mozog a szája, ám a hangok elsuhannak melletted, és az egész érthetetlen némafilmként pereg le előtted. Arra eszmélsz, hogy csukódik az ajtó.

A kórterem a második emeleten van. Lifttel mész föl. A 4-esben kapsz ágyat, az ablak mellett. A nővér ágyhuzatot nyom a kezedbe, és csak mosolyog azon, mennyire csapzott vagy. Olyan fehér az arcbőre, hogy a köpenye szürkésnek tűnik, és minden folt, apró rezdülés, ahogy mozog, feltűnő. Rajtad kívül két férfi van a teremben, és mindkettő László. Miután bemutatkoznak egymás után, jót nevetnek ezen. Figyeled a mosolygós arcukat, és bosszantó irigységet érzel. Fáradt vagy, tompa. Elterülsz a tört fehér lepedővel bevont ágyon. Lassan telik az idő. Néha kezedbe veszed a telefonod, vagy a magaddal hozott könyvet, de néhány sor elolvasása után érzékeled, hogy igazából semmit sem fogsz föl az egymás után következő mondatokból. Mikor visszalapozol, rádöbbensz, hogy egy olyan burok vesz körül, amin semmi sem képes áthatolni. Hat óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét vártad, hogy aludhass. Hogy aztán reggel legyen és mehess végre.
Pár perccel fél hét után betolnak egy idős férfit a mentősök. Annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágy alaposan kifeküdt matracának közepén. A vizit megindul. Mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az ügyeletes orvost és a nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis új beteg van a láthatáron. Minden egyes pácienstől megkérdezik, hogy érzi magát, és kifejezetten örülsz, hogy nem keltesz feltűnést a kis tükrözéseddel. Amikor a vizsgálatra gondolsz, újra érzed a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését és a feszítő tülekedést a végbeledben.

Éjszaka van. Aludtál néhány órát. Még egy beteget hoznak a mentősök, így már öten vagytok a teremben. Látod, ahogy befelé tolják a szoba új lakóját. Az egyik nővér igyekszik a vékony karjába belevezetni a tűt, ami csak nem sikerül, hiába próbálkozik vagy négyszer. A férfi karján sötétlő folt lüktet a fehér fényben. Az ablak felé fordulsz. Behunyod a szemed. Vékony csíkban hűvös levegő áramlik az arcodra. Nem tudod eldönteni, zavar-e vagy sem.
Mikor újra fölébredsz, érzed, hogy a hideg levegő teljesen átjárt. Fázol. Még át sem öltöztél, de senki nem szólt rád. A terem vagy négy méterre lévő fölső sarkaiban olyan szilárd a sötétség, mintha nem is fehér plafon, hanem fekete ég borulna fölétek. Kintről továbbra is határozott fény áramlik a benti tárgyakra. Az alvók hörgői felől érkező vonyító és zörgő hangok ráülnek a fülre, és ütemes, monoton lüktetésükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb markolászása nem old fel semmit. Nem szünteti meg a szétterjedő hangokat: mintha csakis neked címeznék őket, úgy érzed, más nem is hallja, mást nem is zavar. A terem magas ajtaja résnyire nyitva van. A kis öreg megmozdul. Ránézel. Fölegyenesedsz. Mozog a szája. Valamit ismételget. Nem téged néz, csak mered egy ismeretlen pontra, de egyértelmű: beszél. Az egyetlen üres ágy kettőtök között helyezkedik el. Átmászol rá, hogy halld, amit mond. A szája beesett. Tágul, majd összeszorul. Tisztán látszik, hogy egyetlen foga sincs, és a bőre olyan vékony, hogy a koponyájára feszülve csontszínű, mintha se vér, se hús nem puhítaná már az arcát. Feléd fordul, de változás akkor sem mutatkozik az arcán, mikor rád néz. A szeméből áradó kékség tompul, ahogy telnek a másodpercek. Közelebb húzódsz, lassan. Ismét motyog. Érteni szeretnéd, miket mond. Újra elfordul, majd vissza. Rád néz. Visszahúzódsz, de közben azért figyeled. Folyamatosan beszél. Nézed a száját. Hosszú időbe telik, amíg fölér a valódi szándék, hogy megérthesd. Lassan olvasod le az ajkairól, hogy: Igen. Ezt ismételgeti. Mintha a beletörődés és a kimondás vágya adódna össze a még működő arcizmokban. Ezt nem neked mondja, ebben biztos vagy. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A tekintetét ismét egy általad nem ismert pontra szegezi: az arca nyugodt, mégis merev és hideg lesz, a szeméből kiválik a kékség, feloldódik a bőre színében, majd eltűnik valahol a ráncai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A takaró teljesen egyenes a teste fölött, még enyhe domborulat sem jelzi, hogy valami élő lapul alatta. Vársz, hátha mond még valamit. Nem teszi. Figyeled az arcát, és az enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik és süllyed, megszűnik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallod. A szeme merevvé, üvegessé válik. Megérinted a takarót, hideg. Körbenézel. Minden mozdulatlan. Aztán vissza a bácsira. Óvatosan az arca fölé emeled a kezed. Nem lélegzik. Újra rád csap a szorítás, a fájdalom a hasad tájékán és a sós íz: átjárja a szádat, a torkodat, behatol a nyelőcsövedbe, le a beleidbe, érzed, ahogy éget, feszít, és hogy tágulsz belülről folyamatosan. Remegsz, és a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagy, mégis, rettegsz attól, hogy máshol is lehetnél. Közben már segítségért kiáltasz és rohansz kifelé a kórteremből.

Röntgengép húzódik fölötted. A vizsgálathoz szükséges nagyjából fél méteres csövet már lenyomták a torkodon. A doktornő csak annyit mondott: – Ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész – ehhez képest még igazán el sem kezdődött, már több idő telt el. Tökéletesen érzed, milyen ütemben telik az idő. Mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussanak a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A testednek el kell lazulnia ahhoz, hogy a folyamat végbemehessen. Háromnegyed óra elteltével mindez be is következik. Figyeled a monitoron az adást. Várakozol a kontrasztanyagra. Több literrel pumpálnak beléd. Lassan húzódik lefelé, és már szinte a lágyékodnál érzed a hűvös nyomást, ami a folyadék és a szerveid érintkezéséből adódik.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.