Simon Péter (2. részlet)

Simon már ott állt az előtérben, ahová csak kevés fény hatolt be, és ahonnan néhány ajtó nyílt. Érezte, hogy a fény hiánya a hőmérsékletben is megmutatkozik. Hátul, ahol már csak a csupasz, szürkés fal tátongott, aránytalanul távol tőle, egy lépcső vezetett lefelé. Talán a pincehelyiségekhez, gondolta. Mivel azonban a lépcső jobbra kanyarodva kijátszotta a kíváncsiskodó tekinteteket, így ebben az esetben Simonét is, nem volt biztos benne, hová hatol le az, aki lelépdel a fokokon. És a hideg meg a félhomály nem is biztatta, hogy utánajárjon. Minden ajtó fa borítású volt, egyforma, még a háború előtti időszakból. Kis ablak nyújtózott mindegyiken, amit egytől egyig fekete rács fedett, s amin a kezét is nehezen tudta volna bedugni, olyan szűk volt a kialakított, négyzet alakú rés. Mégis, vágyott rá, hogy megpróbálja, mert közben fölfedezte, hogy a rács mögött húzódó homályos üvegen apró mélyedések vannak. És maga az üveg is az a fajta recés üveg volt, amit mindig meg akart érinteni, ha csak lehetősége volt rá. Lassan dugta be a kezét. Aztán határozottan meg kellett tolja a karját, hogy a kézfej vastagabb része átfurakodjon a rácson, s hogy végre elérje a recés üveget. Megnyugtató volt a változékonysága. Az apró barázdák és egyenetlenségek az alapvetően tiszta felületen, s ahogy az ujjbegyével megérintette, olyan volt, mint a ruganyos bőr, ami ráadásul nedves is. Újra eszébe jutott, hogy ezeknek a késztetéseknek képtelen ellenállni, és arra jutott, nem először, hogy talán nem is érdemes vívódnia velük. Leküzdhetetlennek tűntek, s tudta, a legtöbb ideje az ellenük folytatott harccal telik el, és ennek már nem látta értelmét. Eszébe jutott az is, hogy az üveg ugyan homályos, de belülről mégis láthatja, aki esetleg ott van. Megijedt, hogy kinyílik az ajtó, és rászólnak, ne tapogassa az üveget, miközben a keze könnyen be is szorulhat a fémek közé. Sőt, a hirtelen ajtónyitás következtében akár előre is zuhanhat. Gyorsan ki akarta húzni a kézfejét, de a rács nem engedte. A vastagabb résznél mintha satu szorult volna rá, és hiába ráncigálta, sehogy se szabadult ki. Ráfogott a másik kezével az alkarjára, hátha úgy nagyobb erőt tud kifejteni, de a ráncigálás, a feszítés csak egyre erősebb fájdalmat okozott. Érezte, hogy hámlik a bőre, s hogy a húson át mintha a csontot karcolná a fém. Körbepillantott, hogy jön-e valaki, aki segíthet rajta, de közben arra gondolt, hogy nem volna szerencsés, ha bárki, aki épp ide érkezik, azt látná, hogy az ablak rácsába szorult kézzel álldogál egy ajtó előtt, mint valami szerencsétlen, aki csapdába esett a saját ostobasága miatt. Nem hihette, hogy értelmes, elfogadható magyarázatot képes adni rá, ha bárki megkérdezi, mi történt pontosan. Sűrű lett benne a düh és a tehetetlenség keveréke. Visszanézett a kis ablakra. A keze ökölbe szorulva feszült a rács mögött. Kiengedte, hogy valamivel lazább legyen. A szorítás enyhült. Majd, szinte ösztönösen, elfordította a kezét, hogy srégen álljon, mert újabb késztetése támadt, hogy a sarkokhoz igazítsa, és úgy már alig érezte a fém érintését a bőrén. Végül, bár nem tudatosan, inkább csak egy megérzésre hagyatkozva, elkezdte kifelé húzni a kezét abban a szokatlan tartásban, és a rácsot alig érintve már szabad is volt. Végre leengedhette, hogy a karizmaiban beállt feszültség oldódhasson. Hátrébb lépett, hogy kellő távolság legyen közte és az ajtó között. Észrevette, hogy az ajtókon nincs számozás, s hogy tényleg teljesen egyforma mind. Maga a tér is, ahogy benne állva meg tudta ítélni, egy kockára emlékeztetett. Amint körbenézve megvizsgálta az egymással szemben elhelyezkedő lapjait, vagyis a falakat, úgy látta, azonos méretűek, s hogy az ajtók is mintha szabályos rend szerint lennének elhelyezve rajtuk. Ez persze nem volt meglepő, az viszont igen, hogy a méretbeli összefüggések foglalkoztatják. Nem emlékezett rá, hogy korábban bármikor megvizsgálta volna, egy helyiség oldalai miként viszonyulnak egymáshoz. Az pedig különösen szokatlan volt, hogy ezeket az arányosságokat szépnek és érthetőnek találja. Volt a méretekben és az arányokban valami kellemes, még úgy is, hogy sejtette, nem sok köze van a összefüggésekhez, hiszen a szemmértékére hiába hagyatkozik, s hogy nincs is lehetősége, sem képessége alaposabb vizsgálatnak alávetni a dolgot. Bántó volt a felismerés, pedig nem is emiatt érkezett ide. Akkor vette csak észre, hogy a padló, ami a gyenge fényben addig nem igazán került a látóterébe, fekete és fehér, négyzet alakú kőlapokból áll, melyek szimmetrikusan, váltva helyezkednek el a talpa alatt, mintegy meghatározva, hogyan is lépjen, ha lépni akar. Nem volt biztos abban, hogy az ajtó, ahol áll, az az ajtó-e, amin be kell kopogtatnia. Izgalom fogta el, hogy beengedik-e egyáltalán, hiszen ő – nem tudta már félresöpörni az érzést – nem egészen az, akinek gondolja magát, s hogy még inkább nem az, akinek gondolja majd talán, aki ajtót nyit. Megriadt, hogy nem a saját nevén szólítják majd. Még úgy is, hogy már olyan ismerős az a név, hogy odakapja a fejét, ha mondják – jutottak eszébe a csupán néhány órával korábban történtek. Tisztán emlékezett rá, ahogy sétál a park felé, és valaki azt kiáltja, talán az egyik kapualjban állva, vagy egy kocsi ablakán kihajolva, hogy Péter, nem pedig azt, hogy Simon. És ő mégis hátrafordult. Nem tudta, hogy csak a félelem, az ijedtség miatt-e, vagy mert tényleg a sajátjának érzi már azt a másik nevet. Ebből a bizonytalanságból erőt merített. Mintha a kétség hajszolná előre, nem a bizonyosság. Körbejárt, de fogalma sem volt, melyik az az ajtó. Hármas szám, jutott eszébe, de sehol se látott hármast, és ami azt illeti, más számokat se. Végül arra jutott, hogy talán teljesen mindegy is, hová kopogtat be. Közelebb lépett az egyik ajtóhoz, majd két rövidet koppintott a fa burkolaton. Érezte, hogy ez kevés. Hogy így biztosan nem veszi észre senki, s hogy álldogálhat akár egész nap itt az ajtó előtt, semmi nem fog történni. Koppantott még egy határozottat, megerősítve a szándékát, de aztán elrántotta a kezét. Arra gondolt, amint ismét körbepillantott, hogy nem valószínű, hogy most bárki idejön, de fogalma sem volt, mire alapozza mindezt. A kinti szél megmozdította az előtérbe vezető üvegajtót. A fém keret reccsent egyet, mintha ketté akarna törni, és Simonnak az az érzése támadt, hogy sosincs teljesen egyedül. Ismét kinyújtotta a karját, hogy kopogjon, amikor a rács mögötti üvegen elmozdult a fény, mintha magát az üveget hajlították volna meg, aztán a fénycsík leszaladt a felületről, és eltűnt a sötétben. Rájött, hogy valaki, aki az ajtó túloldalán áll, kinyithatta az üvegablakot, de a kis négyzet olyan sötét volt, hogy semmit se látott. A szél mozgása hallatszott még kintről. Simont mégis zavarta a körülötte egyre határozottabbá váló csönd. Mintha bentről hatolt volna kifelé. Nem tudta, van-e elég bátorsága ahhoz, hogy ha kinyílik az ajtó, belépjen. Enyhe légmozgást érzékelt. Így már biztos volt, hogy nyitva az ablak, de az nem volt egyértelmű, hogy csupán a huzat, vagy egy emberi kéz nyitotta-e ki. Oldalra mozdította a fejét, mert abban reménykedett, hogy meglátja, ha valaki bentről figyeli őt, azonban a sötéten sehogy se hatolt át a tekintete. Csak a levegő finom áramlását érezte meg valami keserű, áporodott szagot, ami a színházi kelléktár félhomályát juttatta eszébe. A tárgyakat, és az ott dolgozókat, akikkel képtelen volt egy értelmes szót váltani. Az ajtó repedéseit még látta ugyan, de közöttük ott volt a tátongó lyuk, s már a rács vonalai sem látszottak, hiszen azok is ugyanolyan fekete színűek voltak, mint a mögöttük fokozatosan mélyülő sötét. Simon hosszan meredt előre. Egyrészt várta, hogy az arcára áramló hideg levegőn kívül valami más is felbukkanjon, másrészt a sötét mintha vonzotta volna, és ahogy egyre jobban figyelt, majdnem előredőlt, arccal neki az ajtónak, s csak úgy tudta kiegyensúlyozni magát, hogy az egyik lábával hirtelen előrelépett. Megigazította a kabátját. Le is porolta magát, arra gondolva, hogy ha most mégis kinyílik az ajtó, rendbe szedetten álljon ott. Már kerekítette a száját, hogy megszólaljon. Meg is fogalmazódott benne egy egyszerű mondat, de aztán elbizonytalanodott, mert sejtette, hogy nagyon kellemetlenül érezné magát, ha kiderülne, senki nincs ott. Ha csupán az ürességhez beszélne.
– Én vagyok – mondta ki mégis. Rádöbbent, hogy a mondat szerencsére semmiben sem gátolja, hiszen nevet nem mondott, és az a kijelentés, hogy ő az, alapjában véve igaz volt. Még akkor is, ha netán az, aki hallja, másnak hiszi, mint aki ő valójában. Megcsillant valami a sötét részen és Simon már biztos volt benne, hogy valaki áll az ajtó mögött. Arra gondolt, hogy jó ideje várhat, bár nem tudta, miért gondolja ezt. – Én vagyok – ismételte meg a mondatot, mert válasz nem érkezett. Megijedt, hogy a bent álldogáló nem hallja, és ő szóra akarta bírni. Most minden csöndes volt körülötte. Olyan hosszan, hogy Simon előbb tanácstalanná vált, majd az unalomhoz hasonló érzés töltötte el, és azon gondolkodott, hogy elmegy, s majd később visszajön.
– Te vagy az? – szólalt meg valaki odabent. Simon úgy hallotta, női hang. Egy lépéssel hátrébb lépett. Meglepte a hang mélysége, illetve, hogy tegezi, ami megint csak arra utalt, hogy a bent lévőnek határozott elképzelése van arról, ki lehet, hogy ki is áll az előtérben az ajtaja előtt, és ő közben mégis azt érzi, gyanakvás van benne. Aztán rájött, hogy csak azért gondolja ezt, mert valójában őbenne van. Méghozzá azért, mert ez a kérdés sehogy se volt egyértelmű neki. Nem tudta, a nő a kis ablakon át látja-e egyáltalán, vagy csak egyszerűen kiszólt, hogy megtudja, ő-e az, mármint Péter, mert azt nem gondolhatta, hogy az a valaki azt hiszi, Simon, ez biztosnak tűnt, a lényeg mégis ugyanaz volt, hogy ezek szerint sokkal körülményesebb lesz a bejutása, mint ahogy abban reménykedett. Ha nem egy nő kérdezi ezt, bizonyára jobban megijedt volna és azonnal elmegy. Egyébként is vágyott rá, hogy a tiszta levegőn legyen, mondjuk egy padon üldögélve, ahol élvezheti a friss, téli ürességet, illattalanságot, elfelejtve pár percre mindezt, s legfőképp önmagát. Azonban így, hogy megszólalt, és a másik számára is nyilvánvaló lett a jelenléte, nem volt már hová mennie. Azt sem tudta, hogy az, aki odabent áll, mit lát belőle. Alapvetően az előtérben is sötét volt. És azt sem, hogy az-e a nő, akire gondol. Akihez be kell kopogtatnia, de valami azt súgta, csakis ő lehet. Arra gondolt, hogy a nőnek, mivel hogy idős, bizonyára rossz a szeme, s hogy emiatt a kérdésének valóságossága is kétes, mert talán nem egy konkrét személyre vonatkozik. Kíváncsi lett, hogy ha netán mégis látja, valóban azt a másikat, vagyis Pétert látja-e benne. Tudta, csakis akkor engedi be, ha igenlő választ ad, ami ugyanakkor félelmetes volt, hiszen már nem csak arról van szó, gondolt rá közben, hogy egy cél elérése érdekében akár hazudni is képes, hanem sokkal többről. Azok után, ami az elmúlt napokban történt, nem tudott úgy tekinteni erre a kérdésre, és a lehetséges válaszára, ami ne kérdőjelezné meg, ki is ő tulajdonképpen. Újra végiggondolta mindezt, mert a csöndben lehetősége volt rá. Tudta, hogy másnak kell lennie. Most legalábbis biztosan, pont azért, mert egyrészt eddig hiába ragaszkodott ahhoz, hogy bebizonyítsa, ki ő, egyfolytában falakba ütközött. Mintha egy erő azt akarná, hogy ő maga is másnak higgye magát, és egyébként is, kezdett belefáradni a folyamatos ellenkezésbe. Másrészt úgy látta, végre, egy kis kerülővel, elérheti a célját. Megszerezheti a kulcsot, ami hozzásegíti talán ahhoz, hogy a dolog végére járjon, s hogy nyugodtan lehessen megint csak önmaga. Tudta, hogy ha igennel felel, bemehet. Csak épp abban nem volt biztos, hogy mit is jelent az az igen. Amint újra körbenézett a szabályos vonalak határolta térben, minden idegennek és fenyegetőnek tűnt. Azt is sejtette, hogy ha bemegy, rengeteg mindennek meg kell felelnie, amikről közben semmit se tud. Egyszerre érezte ezt rendkívül kockázatosnak, és mégis játéknak, ami korábban mindig a szabadságot jelentette neki. Hallotta, hogy az ajtó túloldalán a nő egy kulccsal bajlódik. A csörgés, tompán ugyan, de áthallatszott a vastag faajtón, ami aztán résnyire kinyílt, ezt még a félhomályban is jól látta, de rögtön megakadt, nem tárult ki teljesen, majd hirtelen visszacsukódott, mintha az a valaki meggondolta volna magát. Simon elbizonytalanodott. Már teljesen felkészültnek érezte magát a belépésre, és közben arra koncentrált, hogy a hangja magasságán is változtat majd, bár nem tudta, mélyíteni kellene-e inkább, vagy emelni rajta egy kicsit, hogy jobban hasonlítson arra, akinek most talán lennie kell. Ez a momentum azonban, hogy a nő visszacsukta az ajtót, összezavarta. És úgy tűnt, ki is esett a szerepéből, amire pedig tudatosan készült. Egyre biztosabb volt benne, hogy nem lesz olyan könnyű bejutnia, mint hitte még az előbb, és ez lelombozta a kedvét. Hirtelen mintha egy kezet látott volna kinyúlni, amint igazgatja a kis kémlelőnyílás üvegét. A sötét négyzetben aztán nem egy kéz, hanem egy arc körvonalai jelentek meg, és koncentrálnia kellett, közelebb is hajolt, hogy jobban lássa a nőt. A kis nyílás egyébként akkora volt, Simonnak eszébe is jutott, hogy úgy néz ki, mintha pont erre a célra alakították volna ki, hogy a nő arca elfért benne. A négyzetalak szabályosan keretezte azt. Látszott, a nő nem először tekint már ki az ablakon. A szeme körbejárt, mintha keresné, de sehogy se találná Simont. És ő, miután eltelt egy kis idő, hátrafordult, mert azt hitte, áll valaki mögötte, és a nő azt a valakit figyeli. Senki nem volt ott. Csak szemben egy másik, barna ajtó egy ugyanolyan négyzettel a közepén. Simon visszafordult. Ismét a nőre nézett, de nem találta meg a tekintetét, mintha a nő képtelen lenne pontosan rá nézni, s ez szörnyen zavarta. Feszült lett a gondolattól, hogy a nő ezek szerint nem ismeri fel benne azt a másikat. Nem annak látja, de még csak össze se téveszti vele, mondta ki halkan, és így sokkal valószínűbbé vált, hogy nem engedi be, és így sehogy se szerezheti meg a kulcsokat. Elhajolt, majd oldalra lépett, de a nő a mozdulataira sem reagált olyan gyorsan, mint ahogyan arra ép szemmel képes valaki. Már oldalról vizsgálta a kis ablakban elhelyezkedő arcot, ami, akárcsak az elmúlt napokban megjelenő korábbi arcok, nem volt teljesen ismeretlen számára. Vak lehet, gondolta Simon. Csupán egy méter választotta el őket egymástól, ám a távolság, ahogy megítélte közben, mégis sokkal nagyobb volt. Egyre biztosabbá vált, hogy a nő, bár talán érzékeli őt, mégsem egészen úgy, ahogyan arra az ember általánosságban gondolna. Ez a felismerés elsőre megnyugtató volt, vagyis hogy a nő nem látja őt, s így nem keverheti össze senkivel – tehát viselkedésében lehet akár önmaga is. Másodjára azonban, amikor arra gondolt, hogy mindenképp meg kell újra szólalnia, feszélyezni kezdte, hogy a nő fogyatékossága, ha valóban erről van szó, nem hátrány, hanem éppen hogy előny, ami talán egy különleges érzékenységben mutatkozik meg. Úgy sejtette, amint megszólal, elárulja magát. És hogy teljesen mindegy, hogy néz ki, milyen a mozgása, hogyan viselkedik, milyen árulkodó jelek rejtőznek a mozdulataiban, amik arra utalnak, ő nem az, akinek a nő esetleg eleve gondolja, vagy akinek ő most látszani akar. Mert nem a látvány a döntő, hanem a hang, amit kiad. És úgy érezte, hogy ebben a helyzetben – mivel izgult is, miután ezek a gondolatok átfutottak az agyán –, nem lesz képes olyan lazán, természetesen elváltoztatni a hangját, mint általában. Egyrészt azért, mert nem is tudja, milyen a hangja annak, akivel annyian összekeverték az elmúlt napokban, és akit a nő egyébként jól ismer, ahogyan arról neki információja van. Másrészt pedig, ha a nő vak, akkor talán a legkisebb rezdülésből, bizonytalanságból, hangsúlyváltoztatásból is tudja majd, ő nem az, akinek mondja magát, hiszen a hallása bizonyára élesebb, mint egy átlag hallgatóé. Sőt, gondolta tovább a dolgot, az is lehet, hogy már az eddigi mondatai alapján is tudja, ő nem az a bizonyos Péter, és számára az a mozzanat, hogy a nő visszazárta az ajtót, szintén erre utalt. Nem volt már több ideje ezen elmélkedni, olyan hosszú ideje figyelték egymást a résen keresztül. Simon közben rádöbbent, hogy ez a két nagyon különféle figyelem ráadásul egy olyan valakire irányul, aki itt sincs. Összeszorította a szemét, hogy még homályosabban lássa az amúgy is félhomályban tengődő előteret, mintha idomulnia kellene a nőhöz, vagy legalábbis ahhoz, amit most, talán a saját megnyugtatása miatt, gondolt róla, és alig hallhatóan kipréselte magából harmadszor is ugyanazt a mondatot. Ő maga nem ismerte fel a saját hangját. És már egészen biztos volt benne, hogy a nő szó nélkül bezárja az ablakot, s hogy a belépési szándéka ezzel végképp meghiúsul. A szél mozgása nem hallatszott kintről, s mivel mozdulatlanul állt a kőburkolaton, a belső tér is néma volt. A nő arca nem mutatkozott már ott a négyzet alakú résben, ami megerősítette benne az érzést, hogy jobban teszi, ha elindul kifelé. Mielőtt azonban megfordult volna, úgy vette észre, az ablak talán még mindig nyitva van. Nem látta, hogy megtörne a fény a négyzetben, mely arra utalt, hogy a nő nem hajtotta vissza a üveget, és ez biztatta, hogy lépjen közelebb. Megint érezte a bentről áramló levegőt az arcán. Várt, hogy a nő esetleg újra kiszól neki, feltesz egy-két kérdést, amire legalább válaszolhat, még ha úgy könnyen ki is derülhet, ő valaki más. Tanácstalanul állt ott, mert a finom suhogáson kívül nem hallott semmit. A nő mintha várna a túloldalon, erre gondolt. Csak éppenséggel nem tudta, mire, s hogy miért nem szólal már meg, hogy kiderüljön, aminek ki kell derülnie, és egyre jobban bosszantotta, hogy látszólag értelmetlenül telik az idő. Közelebb lépett, hogy hátha úgy hallja a nőt a túloldalon, de az ajtó kellően vastag volt ahhoz, hogy a mozgás, ha volt egyáltalán, vagy egy lélegzetvétel, rejtve maradhasson. Az az ötlete támadt, bár igen bizarrnak tűnt, és értelmetlennek is, hogy ismét bedugja a kezét a rácson. Elkezdte foglalkoztatni, hogy a nő talán arra vár, hogy megérinthesse. Bár semmi sem bizonyította, mégis arra gondolt megint, hogy a nő vak. És ha így van, akkor nem látta őt az előtérben állni, s bizonyára egy érintés számára sokkal többet jelent, mint bármiféle válasz, amit adhat. Megemelte a karját, de azonnal le is engedte, mert nevetségesnek találta az ötletet. Hiszen mit bizonyít az, ha bedugja a kezét? Még úgy is, ha a nő netán tényleg megérinti majd. Legfeljebb azt, hogy ő valaki más, mint akire a nő számít, ha számít egyáltalán bárkire is. Ha a hangja nem volt egyértelműen más, a kezének érintése nyilván az lesz, s szinte biztos volt benne, hogy ha megteszi, azzal végérvényesen elárulja magát. Mégsem tudott ellenállni a gondolatnak, ami annyira idegen volt, mintha nem is a sajátja volna. Föltűrte a kabátujját, ameddig csak tudta, és, akárcsak korábban, megtolta a karját egy határozott mozdulattal, hogy a keze átfurakodhasson a szűk rácson. Azonban most nem is igazán volt szükség erre, mert a kézfeje könnyedén hatolt át a fémek között és teljesen beleveszett a sötétbe. Azt hitte, azonnal megérint valamit. Mintha a túloldalon várnák az érkezését, de a bent uralkodó hidegen kívül nem érzett egyelőre semmit. Megmozgatta az ujjait, majd megfeszítve előretolta őket, hogy a lehető legtávolabb érjenek. Eszébe jutott az is, hogy a keze, és a karjának egy része, teljesen védtelen, s hogy ő maga sem érti, miért dugta be szinte az egészet, mégis elengedhetetlennek tűnt, mintha a bizalmáról kellene biztosítania a bent várakozót. Még beljebb tolta a karját. Majdnem olyan mélyen, hogy a vállával érintse a hideg fémet, de úgy meg olyan közel volt az ajtóhoz, hogy nem volt képes az egyensúlyát megtartva állni. Kissé visszahúzódott, s amikor már éppen lankadni kezdett a figyelme, valami váratlanul megérintette. Összerezzent, a lába is megremegett, majd ösztönösen visszahúzta az egész karját, de egy pontnál tovább nem volt képes, mert a rács a gyors, kilengő mozdulattól ellentartott. Érezte már, hogy egy kéz tapogatja a kezét. Valóban úgy, mintha vizsgálná, kihez is tartozik, kinek a keze lehet, és az a gondolat, hogy a végtagja most elárulja, izzasztani kezdte. Kényelmetlen volt ez a pozíció, az ajtó is igen közel volt, a feje egészen a rács előtt, kissé fázott is, amire csak ráerősített a várakozás izgalma és bizonytalansága. Rémület fogta el, hogy a karja szabad préda, s hogy a bent lévő gyakorlatilag azt tehet vele, amit csak akar. Eszébe jutott, hogy akár le is vághatná. Düh és értetlenség fogta el azonnal önmagával szemben, hogy hogyan jut eszébe ilyesmi, s hogy miért ilyen bizalmatlan. Rögtön utána arra gondolt, hogy amikor korábban ellazította a karját, és a megfelelő tartásba helyezte, könnyen, gyakorlatilag egyetlen mozdulattal képes volt kiszabadítani, s hogy ha úgy akarná, bizonyára most se volna másként. A kéz, amely a sötétben hozzáért, közben végigtapogatta az egész alkarját, majd a csuklóját fogta meg. Mintha megvizsgálná, milyen a formája, s ő jobbnak látta, ha ellazítja a karját, pont annyira, hogy még egyenes maradjon, de hogy közben az ujjai, sőt a teljes kézfeje lazán pihenjen az egyébként puhának tűnő sötétben, mivel az ismeretlen kéz nem tűnt ellenségesnek. Kezdett hozzászokni a szokatlan pozícióhoz, miközben már nem a kéz ért hozzá, hanem sorban különféle ismerős anyagokat tapintott ki, amikről nem tudta, hogyan és honnan kerültek az ujjai közé. Lehunyta a szemét. Vízhez ért először, azonnal fölismerte, amint az ujjai elmerültek benne. Aztán fokozatosan keményebb, de még mindig nagyon lágy, puha szövetek voltak ott szemben, selyem, bársony és vászon, majd könnyű, s aztán egyre szilárdabb fa, talán fenyő és tölgy, gondolta hirtelen. Beljebb nyúlva földet tapintott, murvát, kavicsot, egészen durva és kemény köveket, és egyre súlyosabb, számára ismeretlen anyagokat, simára csiszolt éleket, miközben hangokat is hallott, egy kiáltást, nevetést. Mintha valaki kergetne valakit. Utánakapott, hátha eléri, ha a testét nem is, legalább a szavait, mert egyre ismerősebb lett a hang, mintha a saját hangja szólna bent, de mire a fülével rátapadt az ajtóra, hogy haljon néhány szót, már nem volt más, csak néma csend. Fölnyitotta a szemét. A karját pedig, mert a hirtelen támadt csöndtől megijedt, egy határozott mozdulattal kirántotta a sötétből. Pislogott néhányat, s közben arra gondolt, hogy bizonyára csak képzelte az egészet. Hiszen annyi minden átfutott mostanában az agyán, hogy olyasmit is érzékel, ami nincs is. Vagy hogy netán elaludt, és csak álmodta. Visszahúzódott az ajtóhoz, majd, mivel jobb ötlete nem volt, s a kíváncsisága nem hagyta nyugodni, bekopogott. Meglepődött, mert szinte azonnal kinyílt az ajtó, és a tömör sötét, amit addig csak a kis négyzetben látott, megnagyobbodva tátongott előtte.

– Gyere csak be – mondta a nő. A hangjában nem volt semmiféle utasítás. Simon, bár vacillált még egy kicsit, mert ismét arra gondolt, hogy ő nem Péter, hiába is hiszi sorban szinte mindenki annak, lassan meggyőzte magát, hogy már nem is igazán tud tenni ez ellen, legfeljebb úgy, ha belép az ajtón. Látni akarta a nőt teljes életnagyságban, bent azonban sötét volt. Simon hiába várt arra, hogy fény gyullad. Hogy a nő esetleg felkapcsol egy lámpát, ez sehogy se következett be. Amint előrébb lépett, megbotlott valamiben. Előredőlt, s egy pillanatra azt hitte, nem lesz képes megtartani az egyensúlyát és belezuhan a sötétbe. A lábizmai egyelőre azonban megtartották, állva maradt. Érezte, hogy már egészen másfelé néz, mint amikor belépett, s így az ajtót sem igen tudta, merre találja. Jobbnak vélte, ha mozdulatlanul áll. Észrevette azonban, hogy a sötétben nehezen tud egy helyben maradni, mintha valami folyamatosan arra késztetné, hogy elmozduljon. Mégis várt még, hátha megszólal a nő. A hang alapján képes lehet tájékozódni, erre gondolt, de akárhogy fülelt, nem hallott semmit. Pedig a nő ott van a közelben, hiszen egy perce sincs, hogy kinyitotta az ajtót, és neki azt is hallania kéne, ha arrébb megy, döbbent rá. Fölemelte mindkét kezét, hátha kitapint maga mellett egy biztos pontot, aminek nekitámaszkodhat, s amiből következtethet a hollétére, de nem talált egyik irányban sem ilyen pontot, és már abban sem volt biztos, hogy egy olyan előszobában van, amit elképzelt, mikor belépett. Semmit sem ért el a kezével. Úgy érezte, a körülötte sötétlő tér jóval nagyobb, mint amit elgondolt, s hogy ezek szerint a képzelete is egészen másként működik, mint amit vár tőle. Megmozdult a levegő. Azt hitte, arrébb kinyitottak egy ajtót. – Gyere már – hallotta a nőt valahonnan távolról. Hiányolta a megszólítást, bár tartott a névtől, amire közben már várt is. A távolság is ijesztő volt. Egyrészt, hogy az odavezető utat neki is meg kell tennie, másrészt, hogy magára hagyták, miután bejött. Simon a nő hangjából azt érezte ki, hogy neki tudnia kellene, merre menjen, s hogy értetlenkedve, de talán még nem gyanakodva mondja, hogy legyen már gyorsabb, mintha valami határozott dolga volna vele. Ebből arra következtetett – miközben félelmetes volt számára úgy gondolkodni erről, és önmagáról, hogy egyetlen tagját sem látta –, hogy a nő számára mégiscsak ismerős, és csakis Péterre gondolhat, ha rá gondol, s talán ezért sem szólította a nevén. Úgy vélte, egyedül nem képes eligazodni a sötétben. Főleg akkor, ha csakis önmagára gondol folyton, s hogy egy hangot, még ha ismerős is, nem igazán lehet követni, csak ha állandóan szól, és egy ilyen hatalmas térben nehéz a forrását beazonosítani, hiszen bárhonnan jöhet. Látni továbbra sem látott semmit, hiába várta, hogy a szeme fokozatosan hozzászokik a benti sötéthez. Eszébe jutott az is, hogy megkérdezi, merre kell mennie, de rájött, hogy ha azt akarja, a nő bízzon benne, nem teheti, mert talán az, akinek most hiszi, a sötétben is könnyen eligazodna, ha valóban ő volna itt. Ha ő volna Péter, de erre egyelőre képtelennek mutatkozott. Nem tudta, mennyi ideje van rá, hogy beérje a nőt anélkül, hogy az rájönne, ő valaki más. Abban pedig nem reménykedhetett, hogy a nő visszajön, karon fogja és elvezeti a sötéten át oda, ahová mennie kéne. Mintha a nő bizalma elsősorban abban rejlene, hogy önállónak tartja, és nem abban, hogy segít neki. Ezek a gondolatok jártak a fejében. Aggódni kezdett, hogy ha nem mozdul meg, talán egy idő után már nem is lesz lehetősége rá, mintha pont a mozdulatlanság, és nem a mozgás miatt veszne el a sötétben. Ami azonban ennél is aggasztóbb volt, hogy lehet, nincs is olyan része a lakásnak, vagy ennek a térnek, már inkább csak így gondolt rá, ahol megláthatja ismét a nőt, akinek az arcát – bár emlékezett rá, hogy amikor látta, ismerős volt – nem tudta felidézni. Sőt, az is eszébe jutott, pedig talán pár perc sem telt el azóta, hogy bejött az ajtón, aminek ráadásul még igen közel kellett lennie hozzá, hogy soha többet, egyáltalán nem fog látni semmit. Mintha már nem is volna szüksége rá, és meglepte, hogy úgy reagál a sötétre, mint amihez tulajdonképpen hozzá lehet, sőt idővel hozzá is kell szoknia. Nem tehetett mást, elindult az egyik irányba. Hátha pont az lesz, amerre mennie kell. Mint ahogy az ajtót is véletlenszerűen választotta ki. Abba már bele se mert alaposabban gondolni, mi történik majd, ha nem is ott van, ahová menni akart, és az egész ittléte egy tévedés. A padlót határozottan érezte a lába alatt. Előrelépett néhányat, s közben szinte várta, hogy beleütközzön valamibe. Vagy csupán változást érezzen a cipőn keresztül a talpa alatt, egy szőnyeget, vagy hogy megváltozik a burkolat anyaga, amin lépked. Maga előtt tapogatott a sötétben, majd váratlanul egy falhoz ért. A simára vakolt felületen nem érzett semmi egyenetlenséget, viszont a fal mentén haladhatott tovább, ami már egy biztos irányt jelentett, még ha hirtelen nem is tudta, jobbra vagy balra induljon el. A nő hangját ugyan képes volt fölidézni magában, de hogy merről jött, lehetetlenség volt. Balra indult, de aztán megállt, hogy hallgatózzon. Hátha mozdul egy ajtó, vagy újra megszólal a nő, és akkor a hang mégiscsak eligazítja, így, hogy már nem olyan rengeteg, csak két irány közül kell választania. Nem hallott semmit. Sokáig haladt a fal mentén, s még azzal együtt is, hogy csak aprókat lépett, úgy érezte, nagyon eltávolodhatott már az ajtótól. Rádöbbent, hogy érdemes lett volna számolnia a lépteit, hogy ha megfordulni kényszerül, tudja, mennyit kell visszalépnie ahhoz, hogy pont az ajtó magasságáig érjen, de ezt a lehetőséget elszalasztotta. Arrébb világosság gyúlt, jó távol tőle. Csak a padlót világította meg, mintha más nem is lenne körülötte. A fénycsík hosszan, szinte a lábáig futott, utat mutatva a fényforrás felé. A falnál állt, ahol nyugodtan támaszkodhatott. Ahogy meg tudta ítélni, a fényforrás nem a fal mentén éledt föl, hanem arra tulajdonképpen merőlegesen világított. És csak azért nem tudta pontosan megállapítani, mert a vékony fénycsík nem ért el egészen a falig. Arra gondolt, hogy elindul abba az irányba, de félelem fogta el, hogy ha elhagyja a falat, talán nem tud majd visszatalálni. Főleg, ha közben kialszik a fény, ami könnyen megtörténhet, hiszen azt sem látta, ki gyújtotta fel, s hogy mi világít pontosan. Csupán a színéből, a meleg, sárgás tónusából következtetett arra, hogy természetes fény lehet. A nő gyújthatta meg, erre gondolt, és hogy esetleg azért, hogy neki, aki már elég régóta téblábol a sötétben, jelt adjon. Vagy hogy legalább legyen egy biztos pont, ami alapján tájékozódhat, mert úgy tűnik – és az ellenkezőjéről már hiába próbálta volna meggyőzni magát –, kiderült, ő nem az a valaki, aki itt, ilyen körülmények között gond nélkül eligazodhat. A jobb kezének három ujja még hozzáért a fal kemény felületéhez, de közben olyan határozottá vált a fény, hogy nem tudott másra gondolni, mint hogy el kell indulnia felé. Mintha mozgást is látott volna. Valami időnként a fény útjába került. Nem volt biztos benne, hogy csak a saját pislogását érzékeli-e, vagy valóban mozog valami közte és a fényforrás között. Elengedte a falat, mert a fény nem lankadt, és úgy hitte, kitarthat addig, amíg ő újra biztos pontot talál, valahol a közelében, ahol a nő állhat, ahogy abban azért reménykedett. Az is lehet, gondolta, hogy rajtuk kívül valaki más is tartózkodik itt, és az mozog a sötétben, de aztán, ahogy jobban belegondolt, nem hitte, hogy bárki ezzel töltené az idejét, pedig emlékezett rá, hogy mintha kiabálást, lépéseket is hallott volna kintről. Hallgatózott. Csak az erek lüktettek a füle mögött. Eszébe jutott, hogy vajon mennyi idő telhetett el azóta, hogy bejött, de az időérzéke nem működött. Ezt egyértelműen összekötötte a sötéttel, s már nem is az zavarta, hogy nincs tisztában az idő múlásának ütemével, hanem hogy a kérdés egyáltalán foglalkoztatja. Rádöbbent, hogy milyen sok időt töltött azzal, hogy azon gondolkodott, mennyi idejét rabolja majd el valami, pedig csupán az ezen való tűnődés volt haszontalan, nem a tevékenységeire fordított idő. Sejtette is, hogy legtöbbször a szükségesnek és megnyugtatónak vélt gondolkodás gátolja leginkább a cselekvésben, akár csak most. Ellépett a faltól. Úgy érezte, nincs már szüksége támaszra, egyedül is képes lesz haladni. Még ha nem is tudta, milyen hosszan tart majd az út odáig, ahol többet lát majd maga körül, mint itt. Eleinte apró, de gyors lépésekkel haladt előre. Igyekezett követni a fény útját a padlón, ami, akárhogy próbálta utolérni, elszökött előle, mintha minél közelebb lenne a fényforráshoz, annál inkább visszahúzódna a kiindulópont felé. Nem értette, hogy a padlóról visszaverődő fény – mert nem hitte, hogy a tér teljesen üres volna – hogyhogy nem világít meg annyira néhány tárgyat, hogy legalább a sziluettjüket észrevegye. És amikor magára nézett, a saját tagjait, a kezét vagy a lábát sem látta, ami képtelenségnek tűnt, de mégis úgy volt. Ennyi idő után már vágyott rá, hogy lásson, vagy legalább megérintsen valamit. Megint késztetést érzett, hogy összeszorítsa a kezét, úgy, hogy valamit fog is, és ne csak a saját tenyerének láthatatlan sikamlósságát tapintsa folyton. Arra gondolt, hogy ha oldalra lép, elér valamit. A falhoz már nem mehetett vissza. Nem is tudta, hol találja. Hosszan húzódott valahol mögötte, vagy talán vele párhuzamosan futott, azonban nem mert oldalra lépni, mert megijedt, hogy lezuhanhat. Hogy a sötét mélységet is jelent, amit eddig szerencsésen elkerült, és meg is lepődött, hogy eddig ez eszébe sem jutott. Fölemelte mindkét karját, mintha egy vékony élen kellene végigmennie, miközben a fénycsíkot követi, ami folyamatosan rövidült, ahogy haladt előre. Sokáig ment, a két kezével egyensúlyozva, és a fényforrás, amikor ismét fölemelte a fejét, hogy hátha lát már valamit a közelében, egészen apróvá vált, s ahogy hunyorogva figyelt, fölismerte, hogy egy gyertya világít a sötétben. Mikor egészen közel ért, a láng elmozdult. Arra következtetett, hogy valaki tartja a gyertyát, aztán már látta, hogy a nő fogja a kezében. Ott állt, ki tudja már, mióta. A fény megvilágította az arcát, és Simon nem értette, hogyhogy nem látta eddig, mert olyan határozottan mutatkoztak a nő arcának vonalai, a világos fehér bőre, a hunyorgó bal szeme, ami csupán egy csík volt az arca egyik felén, ahogy szemben állva látta, hogy közelebb hajolva még a pórusait is ki tudta venni. Úgy tűnt, mintha nagyon régóta sötétben lenne már. Az ábrázata, ahogy féloldalasan meg tudta vizsgálni Simon, egyértelműen erre utalt. A kopott, száraz bőre, a fakó haja, és a kiszáradt szem vékony csíkja, mely úgy beszűkült, mintha valóban nem látna vele már egyáltalán.
– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a nő.
– Nehezen igazodtam el itt a sötétben – mondta Simon.
– Igazán? – kérdezett vissza az asszony.
– Igen, nagyon nehezen – mondta, de azt nem akarta hozzáfűzni, hogy azért, mert sosem járt itt. Reménykedett abban, hogy nem árulta el magát teljesen, s hogy a nő bizalma még megvan felé. Az, hogy szóba áll vele, s hogy megvárta, erre utalt. Akár tovább is mehetett volna. Ha egyáltalán van hová továbbmenni innen, gondolta Simon.
– Miért volt olyan nehéz? – kérdezett újra a nő.
Simonnak fogalma sem volt, mit feleljen, mert annyira nyilvánvaló volt, miért, hogy nevetséges lett volna kimondani. A nő bizonyára minden négyzetmétert kiválóan ismer, s még ha nem is lát, akkor sincs gondja már a sötéttel, legalábbis ezzel a sötéttel biztosan, gondolta Simon. A gondolatai miatt azonban kínosan érezte magát. Ugyanis ha a nő vak, ahogy arra ismét gondolt, nem szerette volna hangsúlyozni, hogy nem látott semmit. Mert ő közben mégis csak lát, még ha a sötétben nem is, és ez így nagyon kellemetlen volt neki. Hiszen annak ellenére, hogy a nő meggyújtotta a gyertyát, és azzal világít a sötétben, nem képes annak mértékét fölmérni, ha tényleg teljesen vak. Sem azt, hogy a sötét nagyságához képest ő mit lát a térben maga körül. Végül arra jutott, hogy mindegy is, mert a lényeg, hogy semmit se látott, amíg a nő ide nem irányította magához. Vagyis a saját érzékei is csak egy vak nő miatt érnek most valamit, gondolta. És ez annyira szokatlan volt, hogy fölemelte mindkét kezét, hogy megdörzsölje a szemeit, hátha akkor mégis tisztábban lesz képes látni. És meglepetésére úgy is lett, mert a fény megvilágította a körülötte húzódó teret. Nem volt nagy. A helyiség, amiben állt, egy régi bútorokkal berendezett szoba volt. Korábban a közepén lépkedett keresztül, ahol egy sávban nem állta el semmi az útját, ahogy most már látta. Azt is észrevette, hogy a fal, aminek mentén jöhetett, valóban az előszoba fala. Fehérségével visszaverte a rávetülő fényt, ami a retinájáig jutva végre képpé alakult benne. Rájött, hogy nem válaszolt a kérdésre. És már ő maga sem értette, mi volt olyan nehéz. Nem sikerült pontosan fölidéznie, mit érzett, amikor a sötéten keresztül haladt. Oldalt szekrények, egy asztal és fotelok álltak. Néhány festmény keretének körvonalát pillantotta meg arrébb, és a szemközti falon egy feszületet, ami hosszan nyújtózott négy különböző irányba. A fölső részét nem látta tisztán. El is bizonytalanodott, hogy az-e, aminek gondolja most. Idegen volt, amellett, hogy mély érzéseket ébresztett benne. Főleg így, hogy csak sejthető, és nem látható minden része egyértelműen, mondta ki halkan. Közelebb lépett, nem volt tőle messze. Próbált olyan szögben állni, hogy jobban láthassa. A fény nem lett erősebb attól, hogy jobban figyelt, mégis, amikor már csak két-három lépésre állt, egészen tisztán látta. Eszébe jutott, hogy talán csak azért van így, mert tudja, mit lát, ha egy feszületet néz, és csak amiatt olyan határozottak a körvonalai. Nem azért, mert valóban azt látja olyan élesen, ami most ott van előtte. Meg akarta érinteni, hogy milyen lehet a fa tapintása, de valami visszatartotta, mintha szentségtörést követne el. Visszahúzta a kezét.
– Ugye szép? – kérdezte váratlanul a nő.
Simon egy lépéssel hátrébb lépett, hogy ne legyen olyan egyértelmű, hogy a feszületet nézi, ha a nő mégis látná.
– Micsoda? – kérdezett vissza, de már szégyellte is, hogy kissé megjátssza magát.
– Az, akit néz – mondta a nő.
– Kire gondol? – folytatta Simon. Ki akarta deríteni, látja-e a nő, ami egyre valószínűbb volt. Különben honnan tudhatná, mit néz?
– Arra az emberre – mondta az asszony.
Simon körbenézett. Nem tudta, kire utalhat. A sötétben ugyan kivett néhány emberalakot az egyik, naiv módon festett tájképen, de olyan jelentéktelennek tűnt az egész, hogy nem hihette, hogy a nő azt gondolja, ő azokat a figurákat figyeli. Közelebb lépett a képhez, hogy meggyőződjön róla, később nem lesz szükséges néznie majd. Hosszúkás kép volt, amit két részre tagolt az, aki festette. Bal oldalon széles pusztát látott néhány házzal, emberalakokkal és állatokkal. Csak álltak, mert láthatóan nem volt mit csinálniuk, sem lelegelniük. Tiszta ég volt fölöttük, és Simon úgy látta, a vidéken aszály tombolhat, forróság, a színek legalábbis erre utaltak. A kép jobb oldalán apró tó kéklett, amin halászok vetették ki hálójukat egy csónakból éppen. A tó fölött sötét felhők gyűltek össze, és Simon arra gondolt, hogy hamarosan rájuk szakad az ég. Eszébe jutott, bár nem emlékezett rá, ki mondta neki, hogy óvakodjon attól, hogy egy kép megfigyelése közben továbbgondolja, amit lát, és szorítkozzon csak arra, ami valóban ott van. Ahogy figyelte a képet, látta, hogy középen, ahol a két rész találkozik, egészen könnyedén simulnak egymásba a színek, amiket alapvetően teljesen másnak látott, főleg, ha kicsit hátrébb húzódva, egyenként figyelte a jól elkülöníthető két oldalt, ahogy azt meg is tette aztán. A szándék az lehetett, Simon erre gondolt a kép megfigyelés közben, hogy az egyik oldalon a várakozást, a mozdulatlanságot, a másikon pedig a mozgást érzékeltesse az, aki készítette. Hunyorogva próbálta kivenni a gyenge fényben, hogy milyen technikával dolgozhatott a festő, s már nem is az érdekelte igazán, mit ábrázol a kép, hanem hogy hogyan készülhetett. Önkéntelenül is felbukkant benne az érzete a különféle anyagoknak, amiket kitapintott, mikor még kint állva bedugta a kezét a rácson, mert úgy látta, ahogy végignézett a képen, hogy mind megtalálható ott. Nem tudta, van-e jelentősége ennek, és érezte is, hogy a gondolatai nagyon zavarosak, nem is lát tökéletesen, s hogy nem elég értő ahhoz, hogy megítélje, mit, és hogyan mutat meg a kép. De kire, milyen emberre utalt a nő, melyikre a sok közül? – kérdezte magában, mert közben vagy egy tucat emberalakot számolt meg a festményen. Megdörzsölte ismét a szemét, hogy a félhomályban jobban lásson, hátha csak nem vett észre valamit maga körül, ami a pislákoló fényben nagyon is valószínű volt.
– Nagyon tetszetős kép – mondta aztán, mert úgy érezte, hosszú ideje várja a nő, hogy mondjon valamit, s hogy csakis a festményről lehet szó, a rajta szereplő alakok valamelyikéről. Azt azonban nem tudta, hogy a nő mit tudhat a képről, hiszen valószínűleg nem látja, s még ha látta is valaha, a hosszú hónapok vagy évek során az emlékei eltorzulhatta róla, és valami egészen más élhet már a nőben, mint ami valaha benne volt.
– Nem a képről beszélek, hanem arról az emberről ott szemben – mondta a nő határozottan.
Simon értetlenkedve tárta szét a karját, de aztán gyorsan le is engedte. Zavarta, hogy a gesztusai teátrálisabbak a kelleténél. Rájött, hogy értelmetlen megjátszania magát, hiszen más valószínűleg nem látja. Visszanézett a szemközti falra, ahol nem látott senkit, csak a feszületet középen, fejmagasságban. – Kiről beszélhet? – kérdezte halkan. Reménykedett benne, hogy a nő nem hallotta meg, mert harmadszorra sem értette, kiről lehet szó. Körbepillantott újra, mintha még volna rá remény, hogy észreveszi, amit addig nyilvánvalóan nem sikerült. A nő közben megmozdult, mintha mégis csak hallotta volna Simon kérdését, aki közben oldalra lépett, hogy ne közvetlenül mögüle érkezzen a fény. Úgy nem vetült rá az árnyéka a falra, tehát sokkal jobban láthatta, ami előtte van. Másrészt a fény már kissé oldalról érkezett, s a feszület egyre nagyobb fekete sávot mélyített el a falban. Látta, hogy nem teljesen sima, ami szemből nem volt egyértelmű neki. Viszont a torz árnyékban, oldalt már igen, s hogy valamit rejt még, ami nem egy göb a fában, ahogy közelebb hajolva megállapította, hanem egy alak, mely a feszületen domborodott. Simonnak eszébe jutott egy név. Nem értette, addig hogyhogy nem ötlött föl benne. Félve gondolt rá. Nem is merte kimondani. Már csak azért sem, mert aztán újabb névre gondolt, ami szinte ugyanaz volt, legalábbis számára ugyanazt jelentette, de közben mégis csak egy másik név volt. Szeretett volna arcot társítani hozzá, de csupán egy olyan arc villant föl előtte, mely korábban is zavarta abban, hogy elhiggye, a névhez valóban tartozik valaki. Túlságosan szépnek látta, még így is, hogy csak az emlékezetében éledt újjá, s úgy érezte, leginkább csak elfedi, és nem feltárja azt.
– Kiről? – kérdezte hirtelen.
Még mindig nem hitte, hogy arra a valakire utal a nő, akire most gondol.
– Arról az emberről.
Simon nagyot pislogott. Ismét megdörzsölte a szemét. Megismételte a nő utolsó mondatát, mert rájött, hogy alapvetően nem úgy gondol arra, akire utal, mint egy emberre. Mint amilyen ő is, vagy bárki más. Talán ezért sem jutott eszébe. Bizonytalan volt, egyáltalán hogyan kellene rágondolnia. Alaposabban megvizsgálta a feszületet, már amennyire a félhomályban képes volt rá. Sötét fából faragták, s ez megnehezítette, hogy tisztán kivegye a részleteit. Aztán meglátott egy-két repedést, kopást, és az megnyugtatta. Semmi sem zavarná jobban, mint ha tökéletes volna, bár ezt a sötétben megítélni amúgy is lehetetlenség, nyugtatta magát. Nehéz volt, nem hogy látni, elképzelnie is az alakot a feszület nélkül, számára teljesen összetartoztak már. Korábban, ha bármikor feszületre nézett, csupán egy tárgyat látott. Nem egy embert, ahogy arról a nő most beszélt neki.
– Maga szépnek látja? – kérdezte Simon kétkedve. Bűntudat ébredt benne, hogy egyrészt ezt a kifejezést használja, amikor a nő feltehetőleg vak, s hogy ráadásul visszairányítja a kérdést, ahelyett, hogy válaszolna rá. Bocsánatot kérni azonban nem akart. Úgy érezte, az csak rontana a helyzeten. Arra gondolt, miközben a feszületet nézte, hogy egy haldokló látványa nem lehet szép, legfeljebb érthető, de nem merte volna azt állítani, ha esetleg a nő megkérdezi, hogy érti, akit lát, olyan indulatokat hozott felszínre benne. El is fordította a fejét.
– Igen, szépnek – mondta közben a nő.
Ezek szerint lehetséges, hogy mégsem vak, gondolta Simon. Elszégyellte magát. Várta, hogy a nő mond neki még mást is, de nem szólt. Simon látta, amikor hátrafordult, hogy a gyertya nemsokára leég. A nő nem reagált a mozdulataira, ami megint elbizonytalanította a látását illetően, s így bizonyára azt sem észleli, különben talán újabb gyertyát gyújtana, hogy nemsokára teljesen sötét lesz. Számára tehát lehet, hogy egyébként is az van, gondolta. Akkor sem tudott másra következtetni, mint hogy miatta gyújtott fényt. Szívesen gondolkodott volna még ezekről, sőt, föl akart tenni pár kérdést, ami érzésként ott bujkált benne, de nehéz lett volna megfogalmaznia, és attól is félt, hogy ha a nő visszakérdez, nem tud majd válaszolni. Látta, nincs már több ideje, mert a nő nem mozdult, hogy újabb fényforrást gyújtson. Eszébe jutott, hogy megkéri rá, de nem akarta, hogy úgy érezze, bármire is utasítja, hiszen milyen dolog volna, ha egy vak nővel tenné ezt. Körbenézett, hogy megjegyezze, mi hol helyezkedik el a térben, hogy eligazodhasson majd. Kapkodni nem akart. A sötétben pedig, úgy sejtette, mással lesz elfoglalva. Leginkább saját magával, és ezt közben egyáltalán nem érezte helyénvalónak. Mire alaposabban rögzítette volna magában, merre kell mennie, sötét lett. Csak amikor nem látott már, jutott eszébe, hogy a kulcsért jött, amiről gyanította, hogy a nőnél van, de nem hihette, hogy odaadná neki, főleg, azok után, ami történt, és nem is mert rákérdezni. Megjátszani magát pedig végképp nem lett volna értelme már. Nagyjából sejtette, merre kell mennie. Amint lépett egyet, a sípcsontjával belerúgott valamibe. Le kellett hajoljon, hogy megszorítsa, hátha úgy enyhül a fájdalom, de akkor meg a fejét verte be egy kemény tárgyba. Nem tudta, mi lehet, s hogy hogyan került oda elé. Meg is szédült kicsit. Megint attól tartott, hogy belezuhan a sötétbe, de azzal nyugtatta magát, hogy ha így lesz, akkor is csak a szoba padlójára zuhan majd. Mikor előrébb lépett, érezte, hogy vízbe lép. A nő talán a sötétben kiönthetett valamit, bár ez sem valószínű, gondolta. Nem hallotta, hogy mozogna körülötte. Mély volt a víz, az egész bokája elmerült. A cipője átázott. Ki akart jutni a sötétből, de az volt benne, hogy minél inkább akarja, annál nehezebben megy, s úgy tűnt, egyedül nem is sikerülhet. Aggódott is, hogy újabb meglepetések érik, ha elindul valamelyik irányba.
– Itt van még? – kérdezte halkan.
– Itt – felelte a nő szinte azonnal. Simon úgy hallotta, közel van hozzá. Mintha továbbra is mögötte állna.
– Merre kell mennem? – kérdezte Simon.
– Attól függ, mit szeretnél – mondta a nő.
Simon tudta, hogy legalább két dolgot szeretne egyszerre. Újra eszébe jutott, akit a feszületen látott, és nem hagyta nyugodni, hogy olyan összevisszák a gondolatai vele kapcsolatban, s hogy dühíti mindaz, amit gondol róla, amilyen ellentmondásos érzéseket ébresztett benne. Nem tudott felkészülni rá, olyan kevés volt a rendelkezésre álló idő, gondolta. Szeretett volna visszamenni, és újra megnézni. Mintha akkor, ha látja, jobban érthetné, mint amikor csak elképzeli maga előtt. Nem is értette, hogyhogy nem érdekelte olyan régóta a személye, s a vele kapcsolatos kérdések, amik mintha csak azért lennének, hogy folyamatosan foglalkozhasson velük. Ugyanakkor szeretett volna kint lenni már. Tiszta levegőre vágyott. Látni akarta az égboltot, még ha a téli időszakban nem is olyan felszabadító látvány. És leginkább az ejtette kétségbe, hogy döntenie kell.
– Jobb, ha megyek – mondta Simon.
– Ahogy gondolod – felelte a nő.
Simon várta, hogy mond még valamit, amivel megnyugtatja, vagy egyértelművé teszi, hogy maradnia, vagy mennie kell, de a nő nem szólt. Simon összehúzta magát. Szorongott ettől a bizonytalan helyzettől, és a sötéttől, ami egyre nagyobb súllyal nehezedett rá. Mintha arra várna, hogy a másik helyette hozzon döntést. Állt még egy darabig, de mivel semmi sem történt, előrébb botorkált a sötétben. Belerúgott néhány tárgyba, a vállát is lehorzsolta, majd végre kitapintott maga előtt egy sima felületet. Jobbra indult el, hátha úgy visszajut az ajtó vonaláig. Pár lépés után kis négyzetet látott, amin fény szűrődött befelé. Kitapintotta a kilincset, majd egy határozott mozdulattal lenyomta. A fény erősebb lett. A nő ott állt, de valahogy úgy, mintha a bejövetele óta el se mozdult volna onnan. Simon nem szólt, csak bólintott egyet, és már lépett is kifelé, mire a nő megfogta a karját, és följebb emelte.
– Ezt ne hagyd itt – mondta, majd a kezébe nyomta a kulcscsomót, amiről Simon addigra már végképp megfeledkezett. – Ezért jöttél, nem? – kérdezte a nő. Simon megilletődött, mert valóban amiatt kopogott be, de közben azt érezte, hogy a bent történteknek talán sokkal nagyobb a jelentősége, miközben az eseményeket csupán a véletlennek tulajdonította. És így sokkal könnyebb lesz megfeledkezni róluk, gondolta.
– Igen – mondta kissé határozatlanul. Kilépett az előtérbe. Ott volt a kulcs a kezében, tehát mehetett volna, ha akar. Mégsem volt képes elindulni, mert rájött, hogy nem akarja becsapni a nőt, vagy inkább magát. Mindkettőjüket.
– Nem az vagyok, akit várt – mondta Simon zavartan.
– Honnan tudod, kire vártam?
– Nem tudom, de ha várt is valakire, én biztos, hogy nem az vagyok.
– Honnan tudod?
Simon nem értette a nő értetlenkedését.
– Egy tévedés miatt vagyok itt. Sokan másnak gondolnak mostanában.
– Miért olyan fontos számodra, hogy mások kinek látnak?
– Nem fontos, csak a nehézségek váltak azzá, amiket ez a félreértés okozott.
– Akkor oldd meg őket.
– De hogyan? – kérdezte Simon.
– Hagyd, hogy annak gondoljanak, akinek akarnak.
– Maga hagyná? – kérdezte Simon. Rádöbbent, hogy a nő nagyon is hagyta, amíg ő róla gondolkodott.
– Nem másoknak kell tudniuk, ki vagy, csakis neked.
– De hát, én tudom – mondta Simon hirtelen.
– Valóban?
Simon érezte, hogy nem elég csupán az indulat, ami újra és újra föllobban benne. Mert az önérzete még korántsem ő maga.
– Szerinted mit kéne tennem? – kérdezte aztán.
– Elsősorban őszintének kellene lenned.
– És másodsorban? – kérdezte azonnal.
A nő nem szólt. Simon sejtette, mit jelenthet ez.
– Hogyan legyek őszinte, ha szinte bárki, akivel találkozom, valaki másnak lát?
– De vajon kinek látnak?
– Csak a nevét tudom – mondta Simon. Nem akarta kimondani, és megijedt, hogy esetleg a nő fogja majd.
– Ha másnak látnak, az is csak miattad van.
Simon megkönnyebbült, miközben azért bántónak érezte ezt a kijelentést. Sejtette persze, hogy van benne igazság, mert olyan emberek sem ismerték meg, akiknek nyilvánvalóan meg kellett volna. És azt nem hihette, hogy ő egyedül maradt önmaga, és mindenki egyszerre változott volna meg. Ránézett a kulcsra. Nem értette, a nő miért adta oda neki. Hiszen, még ha nem is mondta ki, mégis egyértelművé tette, nem az, akit megillet. De a nő ezek szerint mégis bízik benne. És így csak arra tudott gondolni, hogy ha magában kételkedik, valami többen kételkedik.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.