Mar 22

Simon Péter – részlet (3.)

Bármiféle nesz, amelynek nem ismerni a forrását, gyanakvásra ad okot. Simon várt, hogy elhaljanak a külső zajok, s hogy újra csak a tompa zúgást hallgathassa a fülében, ami sosem múlik, hiába várja. A motozás halkabb lett. Nyikordult egy rács, aztán csönd lett, majdnem egészen. A vakolat apró, nedves púpjai a falfelületen szinte élő szövetként domborodtak, s a két nagy ablakon beáramló fény még az erek hálóját is kirajzolta, ami néhány repedés volt. Simon mozgást hallott. Biztos volt benne, hogy valaki lefelé halad a lépcsőn, és mindjárt megpillantja, ha fölnéz a fönti fordulóba. Először csak egy árnyék jelent meg. Fokozatosan mászott rá a bal oldali falra, majd tömörebb lett, aztán a különálló hangok állandó, folyamatos csoszogássá változtak, mintha a közelség a zajokat is szilárd anyaggá gyúrná össze. Végül megjelent a test, ami egyetlen egészként foglalta össze az addig különálló részeket. Kicsi volt. Simonnak az tűnt föl először, s hogy az árnyéka mintha hazugság volna, csalás, erre gondolt, amíg teljesen láthatóvá nem vált az idős nő. Lassan haladt, így volt ideje alaposabban megfigyelni. Lefelé nézett, mintha keresne valamit. Vagy egyszerűen csak a padlót vizsgálná, hogy tudja, hová ér, milyen veszély várja a következő lépés másodpercnyi ideje alatt. A fal mellett vonult, jobb kezével a korlátot tapogatva, miközben a ballal maga mögött vonszolt egy gurulós kocsit. A lehajtott fej minden lépésnél biccent egyet, és úgy tűnt, az idős nő helyesli a tempót, mintha már rá is talált volna arra, amit elindult megkeresni. Az egymást követő lépcsőfokokon aztán már nem csak a fej biccent, hanem a kocsi is, éles hangot adva, ahogy a két hátsó kerék a műmárványhoz ért. Az egész műveletet szokatlan, oldalazó mozgással végezte. Simon lépésenként arra gondolt, hogy összecsuklik, de az egyes lábhajlítások után mindig egyensúlyt talált. A nő nem vette észre, mert amikor a széles fordulóhoz ért, ahol ő is állt, már szinte háttal volt neki, úgy emelte le a bevásárlókocsit az utolsó előtti lépcsőfokról a forduló padlózatára. Eszébe jutott, hogy megszólítja, de egyrészt tartott attól, hogy megrémíti a váratlanságával, másrészt kíváncsi is volt, mit csinál a nő. Simon csak állt tovább. Az asszony pár másodpercnyi pihenő után elindult az első emeletre vezető sötét torok felé, és akkor váratlanul csörgés zilálta össze a belső teret. Simon azt hitte, más is tartózkodik a lépcsőházban. Aztán az öregasszony megtorpant, hátradöntötte a kocsit, hogy stabilan álljon, majd kutakodni kezdett az egyik zsebében, ahonnan egy telefont vett elő. A fordulót szegélyező hatalmas ablak felé fordult. A recézett üvegen keresztül szűrődött befelé a hideg, késő délutáni fény. Simon úgy már az arcát is jól látta, és azt, hogy milyen ráncos. A nő megnyomott a készüléken egy gombot, a zaj pedig megszűnt. Simon két méterre állhatott, hátrébb húzódva, ahol árnyékban tengődött a fal és a padló egy háromszögnyi része. Kellemetlen volt hallani a nőt, de nem akart kilépni a fényre, mert egy gondolat biztatta, hogy maradjon és figyeljen.
– Halló, ki az? Áhh, te vagy. Na végre, hogy jelentkezel – szólalt meg a nő. – Könyörgök, miért nem jöttél el? Szükségem lett volna rád. Pontosan tudod, hogy alig bírok megmozdulni egyedül. Azt akarjátok, hogy megdögöljek, mi? Tudom én, hogy ezért hagytok magamra – folytatta ingerülten. Remegett a keze, miközben erősen markolta a kis kocsi fogantyúját, s mintha valaki rázta volna a karját, talán pont azért, hogy hamarabb megnyugodjon. – Jól van, jól van. Ne érzelgősködj, megleszek. Azok ott vannak még? – Simon hallotta a sistergést. – Hol, hol? Hát kint a parkban! – Megint a szűrődő zaj. – Gyanúsak nekem ezek. A sötét bőrükkel, a sátrakkal, a szabadon engedett gyerekeikkel. Egyáltalán mit akarnak itt? Ki küldte őket ide? – kérdezett tovább a nő, és akkor már értette Simon, hogy azokra gondol, akik városszerte föltűntek az azt megelőző hetekben. Arra gondolt, ahogy néhány nap alatt ellepték a nagyobb, parkos tereket, a gyorséttermek hátsó részeit, a benzinkutakat, és az ablakokra tapadva koszos gyerekarcok figyelték az utcai mozgást. Hogy telefonnal a kezükben a családfők ott álltak az éjjel-nappali boltok bejárata mellett, és sátortábort építettek az egyik vonatpályaudvar kerengőjében, s a földön ülve várnak még most is valamire, amiről ők maguk sem tudják, micsoda. A hetek leforgása alatt aztán nyilvánvalóvá vált, olyan sokan vannak, hogy képtelenség kezelni a kialakult helyzetet, s hogy már egy lélegzetvétel is suttogás, ahogy egy élesebb tekintet fenyegetés. Különféle történetek is terjedni kezdtek. Simon olyasmiről is hallott, hogy vidéki falvakban visszaélések történtek, fosztogattak, és egyedülálló időseket raboltak ki, akik teljesen védtelenek voltak a támadóikkal szemben. Bizonytalan vélemények alakultak ki arról, hogy a keletről érkezők hová szeretnének eljutni, s hogy a különféle országokból érkezők milyen céllal indultak útnak. Simon olvasott a vízhiányról, amely egyre nagyobb területeken vált kezelhetetlenné, hiszen nem volt honnan pótolni az apadóban lévő készleteket. Sokan a keleten zajló háború miatt hagyták el az otthonukat, és egy biztonságosabb hely után kutatva vándoroltak több ezer kilométert nyugat felé. A legtöbben azt jósolták, hogy a fagy majd megállítja őket, és a téli időszak hónapjai várakozással, készülődéssel telnek. A hideg évszak elejétől kezdve azonban egy radikális szervezetről szóltak a hírek, és arról a tevékenységről, amit bizonyos keleti országokban kifejtett. Hatalmas területeket vont ellenőrzése alá a félkatonai szervezet, nyilvános kivégzéseket tartott, és menekülésre kényszerített több millió embert, akik, mire föleszmélt volna bárki is, a zöld határon át bejutottak a környező országokba, és az időközben megkötött nemzetközi egyezmények alapján formáltak jogot a maradásra.
A nő beleszólt még pár szót a telefonba, aztán csönd lett a lépcsőházban. A fény már nem világította meg egyértelműen a testét, így az csak egy fokozatosan sötétedő, majd, amikor Simon kezdett hozzászokni a mélyebb tónusokhoz, egy lassan újra kirajzolódó forma lett a tér közepén. A fal domborulatai vastag, elcsúszott árnyékokká torzultak. Akkor sem simultak ki, mikor egy kattanás után a lépcsőház világítása föléledt. Abban a fordulóban, ahol Simon állt, a lámpa nem égett. Csak a fönti, és a fél emelettel lejjebb világító lámpatestek bocsátottak ki némi kusza fényt. Lépések hallatszottak. Az idős nő fölemelte a fejét. A korláthoz állva görnyedten figyelte a mozgást, amit Simon a falnak támaszkodva eleinte nem láthatott, és az a feszült figyelem, a némaság mintha egyben cinkosság lett volna. Beleegyezés abba, hogy Simon figyelheti a nőt, amíg ő figyel valaki mást. A lépések erősödő hangja mellett aztán föltűnt egy fej a fordulóban, majd a többi testrész is emelkedett, hogy fölérjen az emelet magasságáig. Az idős férfi úgy állt meg, hogy az ablakon át érkező gyenge fény az arcára esett, és Simon végre láthatta. Nem mintha a kinézetből következtetett volna bármire is, a szavak akkor már jobban érdekelték.
– Üdvözlöm – mondta a férfi a nőnek, aki előbb biccentett, majd motyogott valami érthetetlenséget. Megmozdította a kocsit, hogy az is irányban álljon. Erősen markolta a fogantyút, hogy azonnal indulásra kész legyen. – Segíthetek? – folytatta a férfi.
– Kedves, de nem. Le tudok menni egyedül is – mondta a nő határozottan, közben megindult, lépett néhányat a lépcső felé, majd hirtelen megállt, és a görnyedt tartásból emelkedve a férfira nézett, Simonnak háttal.
– Átjött a parkon? – kérdezte váratlanul.
– Parancsol? – szólt vissza a magas, szikár öreg.
– Azt kérdeztem, átjött-e a parkon.
– Igen, ha tehetem, mindig keresztülsétálok.
– Látott valamit?
A megdöntött kocsit az asszony nyugalmi helyzetbe állította. A lábával topogott, apró lépéseket tett, mintha türelmetlenkedne vagy izgulna valami miatt.
– Semmi különöset nem láttam.
– Ne mondja már! – harsant fel a nő.
– Nem tudom, mire gondol. Hogy mit kellett volna látnom.
– Hát azokat, tudja… az idegeneket.
– Hogy rájuk gondol! Igen, vannak emberek a parkban, néhány család.
– És mit csinálnak?
– Semmit nem csinálnak. Leginkább ülnek és várnak.
– Hogy érti ezt?
– Pontosan úgy, ahogy mondom.
– Na látja, ez az, semmit se csinálnak! – mondta a nő a kelleténél hangosabban.
– Maga szerint mit kéne tenniük?
– Mit akar?
– Azt kérdeztem, hogy maga szerint mit kéne tenniük.
– Kiknek?
– Azoknak, akik lent vannak a parkban.
– Honnan kéne azt tudnom?
– Csak van véleménye – folytatta az öreg, miközben kérdő tekintettel nézte az asszonyt, akinek az arcát Simon nem láthatta, s az némi hiányérzetet keltett benne.
– Hát, véleményem az van! – mondta a nő.
Simon úgy gondolta, hogy ijesztő lenne a két öreg számára, ha megszólalna. És kíváncsi is volt, hová fut ki nélküle a párbeszéd. A benti világítás kihunyt, így megint csak az ablakon át szűrődő fény rajzolta ki őket.
– Megosztja velem?
– Szerintem el kéne menniük innen.
– Maga szerint mire várnak?
– Nem egy könnyű eset maga! Olyanokat tud kérdezni, hogy csak na.
– Semmi bonyolultat nem kérdeztem – mondta a férfi nevetve.
– Honnan kéne nekem azt tudni, hogy ezek mire várnak?
– Erzsike, még a hírek is csak erről szólnak. Lefogadom, hogy esténként nézi a tévét.
– Persze, szoktam!
– Akkor bizonyára tudja, arra várnak, hogy továbbmehessenek.
– Na jó, ezt értem én, de mit keresnek itt? Mit keresnek a parkban meg az utcákon?
– Tudja, nem fér el ilyen sok ember egyszerre sehol. A vonatokra meg pláne nem tudnak ennyien fölszállni. Ezért várnak.
– Milyen vonatokra?
– Azokra a vonatokra, amik elviszik őket nyugatabbra.
– Na de ha nyugatra akarnak menni, miért ide jöttek? – kérdezett tovább a nő.
Simon nehezen bírta türtőztetni magát, hogy közbe ne szóljon.
– Azért, Erzsike, mert erre vezet a legrövidebb út nyugat felé – mondta a férfi némi gúnnyal, amit a nő nyilvánvalóan nem vett észre, mert azonnal folytatta tovább.
– Szerintem itt akarnak maradni.
– Nem, ebben téved, nem akarnak itt maradni.
– Nem?
– Nem.
– És maga ezt honnan a fenéből tudja?
– Úgy, hogy beszélgettem jó pár emberrel az elmúlt héten.
– Igazán?
– Igen.
– Ezekkel ott lent?
– Nem pont velük, másokkal.
– Mégis milyen nyelven?
– Leginkább franciául, vagy angolul. Bár amikor egy évet Algírban éltem, tanultam arabul is, szóval, azzal is megpróbálkoztam.
– Tudnak angolul?
– Igen, van köztük, aki tud.
– És mit mondtak?
– Drága, nagyon sok mindent mondtak. Menjen le és beszéljen velük. Ezt most nem tudom itt a lépcsőházban röviden összefoglalni.
– Hova gondol!
Simon látta, hogy a asszony megvakarja a tarkóját, majd arrébb lép, és rögtön vissza.
– Én nem beszélek ezekkel. Egyébként is, mit mondhatnék nekik?
– Nem maga beszélne, hanem ők. Magának elég lenne hallgatnia.
– Már ne is haragudjon, de erre se időm, se energiám. Hogy aztán rám másszanak a gyerekek és a piszkos kis mancsaikkal összekoszolják a ruhámat? Látta maga ezeket? Látta hát! Ezt azért nem… Hogy rám csorgassák a nyálukat? Még a végén elkapnék valami nyavalyát. Na nem! Meg egyébként is, én nem beszélek angolul. Franciául is csak úgy, konyhanyelven. Szóval, ne haragudjon, de ezt nem!
– Nem kötelező – mondta a férfi.
– Hát persze, hogy nem az. Hogy is lenne! Őszinte leszek magához, én nem szívesen látom itt ezeket az embereket.
– Igen, azt látom, Erzsike.
– Valóban? Pedig most még visszafogottan is fogalmazok.
– Milyen az, amikor nem visszafogott?
Simon zajt hallott lentről. A két öreg is hallhatta, mert egy fél percig csöndben vártak. A lépcsőházban újra föléledt a sárgás fény, és akkor egy fokkal jobban látta megint a két idős embert nem messze tőle.
– Hallott a tegnapi robbantásról, András?
– Andrásnak szólított, ez kedves. Jobb, mint ha a vezetéknevemen…
– Ez a neve, nem?
– De igen.
– Akkor ne viccelődjön, azt nem szeretem. Nem is áll jól magának!
– Nem mondja…
– De igenis mondom! Egyáltalán nem áll jól.
– Értem – mondta a férfi mosolyogva.
– Szóval, hallott róla?
– Hallottam.
– Tizenkilenc halott, legalább száz sebesült! Bemondták, sőt mutatták is a tévében. Ez embertelen! Mi lesz itt, András?
– Mire gondol?
– Nem nyilvánvaló, hogy mire gondolok? Dehogynem! Mi lesz, ha itt is robbantanak? Ha azok, akik megszervezték azokat a merényleteket, itt is szervezkedni kezdenek? Mert ez könnyen megtörténhet, András! Honnan tudja, hogy azok között, akik lent vannak a parkban, nincsenek-e terroristák? Maga tudja?
– Nem, nem tudom, Erzsike. De azok, akikkel beszéltem, nem terroristák, ebben biztos vagyok.
– Nem? Ezt meg honnan veszi? Hogy képes megbízni ezekben?
– Erzsike, én bízom az emberekben, ez ilyen egyszerű.
– Dehogy egyszerű, maga naiv. És remélem, hogy csak naiv és nem ostoba. Ugye nem ostoba, András? – kérdezte a nő.
Simon látni akarta, milyen képet vág hozzá, de háttal állt neki.
– Maga szerint ostoba vagyok?
– Hát, egy pillanatra azt hittem, hogy az. De talán nem. Remélem, hogy nem!
A nő megint a tarkóját vakarta.
– Nem, persze, ne haragudjon! Tudom, hogy maga nem ostoba. Csak jóhiszemű. De hogy lehet valaki jóhiszemű ebben a világban?
– Nem szoktam ezen gondolkodni, Erzsike. Egyszerűen ilyen vagyok.
– És mi tette ilyenné, András?
– És magát?
– Ezt hogy érti?
– Magát mit tette ilyenné? Ilyen bizalmatlanná.
– Ezt most komolyan kérdezi?
– Igen, komolyan kérdezem.
– Maga nem látja, mi zajlik itt?
– De igen, látom. Mégis, úgy érzem, hogy alapjában véve semmivel se rosszabbak azok, akik ott kint üldögélnek, mint akik itt, mondjuk ezek között a falak között.
– Már hogy mondhat ilyet? Maga nem lát különbséget köztünk – vegyük magát, meg mondjuk engem – és köztük, akik ott ülnek a földön, matracokon alszanak, és arra várnak, hogy potyázhassanak valahol?
– Mire gondol, Erzsike? Mit ért potyázás alatt?
– Azt, András, hogy ezek itt grasszálnak egész nap, de még éjszaka is, és ahogy mondta, nem csinálnak…
– Maga kijár éjszaka? – szólt közbe a férfi.
– Nem, András, nem járok ki sötétedés után. Nem is mernék. A lányom mesélte. De ne szóljon már…
– Hogy van? – vágott közbe ismét.
– Én? Köszönöm, kiválóan.
– A lányára gondoltam.
– Jaj, bocsánat! – mondta a nő zavartan.
– Ráhel, ugye?
– Igen, Ráhel. Azt hiszem… jól. – A nő kivárt. – Igen, nagyon jól van.
– Ennek örülök.
– De ne akarjon már állandóan eltéríteni a tárgytól, mert ez egy fontos kérdés! Mi lesz itt, ha ezek még többen jönnek, mondja?
– Nem tudom megmondani, mi lesz, Erzsike.
– Maga nem fél?
– Nem.
– Ezt nem hiszem el! Én beszélgettem másokkal, idősekkel. És sokan rettegnek. Vannak olyanok, András, akik nappal se mernek kijönni a lakásból ezek miatt.
– Mondok valamit, Erzsike. – A férfi valamivel közelebb hajolt a nőhöz. – És nyugodtan mondja meg azoknak, akik félnek.
– Maga is olyan félelmetes tud lenni, András – szólt közbe a nő.
– Félelmetes?
– Igen, az. Nem is értem néha, hogy miket mond. Hogyan képes bizonyos következtetésekre jutni.
– Mások vagyunk, Erzsike.
– Az biztos! Na de mondja azért, mert kíváncsi is vagyok.
– Tegnapelőtt, vagy talán három napja bejött hozzám az egyik anyuka a gyerekével. Épp sétáltam át a parkon, amikor látom, hogy az egyik bokor mellett teszi tisztába a kicsit. Megkérdeztem, nem tudná-e bevinni valahová, de azt mondta, ahol próbálkozott, onnan elküldték. Én meg beengedtem őket.
– Remek, mondhatom! És most erre büszke?
– Nem, egyáltalán nem, nem is azért… Csak gondoltam, elmesélem, mert nem történt semmi olyasmi, amitől félni kellene.
– Szerencséje volt, ennyi az egész. Aztán legközelebb majd jön velük három tagbaszakadt férfi, és jól kipakolják a lakását.
– Ez egyébként is megtörténhet. De amúgy meg nem hiszem, Erzsike. Mondja, hová vinnék a sok tárgyat?
– Mit tudom én azt, András! Elcserélnék? Eladnák?
– Mit? Az étkészletet, vagy a vívókupáimat? A szekrényt?
– Azt, igen. Megoldanák, higgye el.
– Ezt maga sem gondolja komolyan.
– Már miért ne? Ha megtámadnák, vagy kirabolnák, akkor is ilyen barátságos lenne velük?
– Nem tudom, Erzsike, milyen lennék, ha megtörténne valami olyasmi, amire utal. Az ember mindig éppen olyan, amilyen. A többi csupán feltételezés.
– Összevissza beszél.
– Nem beszélek összevissza, Erzsike. Ez olyan, mintha én megkérdezném magától, hogy mit csinálna mondjuk egy háború esetén.
– András, azt tudom, hiszen átéltem.
– Igaza van.
– Na ugye!
– Mennyi idős volt?
A nő megint a tarkóját vakarta, s közben aprókat topogott.
– Nem csak hogy furcsákat beszél, de még illetlen is, András! De egyébként meg mit számít, hogy hány éves voltam?
– Ha jól tudom, vidéken húzták meg magukat. Beszélgettünk már egyszer erről. Emlékszik?
– Már hogyne emlékeznék! Hülyének néz?
– Dehogy nézem, Erzsike. És csak azért kérdeztem, hogy mennyi idős volt, mert ha gyerek, akkor bizonyára nem maga döntött arról, hogy mit tegyenek. Ugye?
– Valóban nem, egy gyerek nem dönthet ilyesmiről. De könyörgök, mi köze ennek ahhoz, amiről eddig beszéltünk?
– Például az, Erzsike, hogy amikor beengedtem őket, a gyerekre gondoltam. Hogy neki jó legyen. Mert ő bizonyára nem fog olyasmit elkövetni, mint amire az imént utalt. Ezzel egyetért?
– Gyerekként nem, persze. De mi lesz később? Azt meg tudja mondani?
– Nem, Erzsike, nem vagyok látnok. De ilyen erővel…
– Nem lehet mindenkin segíteni, András!
– Nem is akarok mindenkin segíteni. Azon a kisgyereken segítettem, ennyi az egész.
– Ez rendes volt magától, még egy hívőnek is a becsületére válna.
– Ezt most hogy érti?
– Na látja, én sem felejtettem el mindent. Amikor beszélgettünk, elmesélte, hogy nem hisz.
– Nem egészen így fogalmaztam. Persze, ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor végül is igen. De ennek egyébként nem sok köze van ahhoz, amit tettem.
– Szóval, nem hisz?
– Nem, nem hiszek. Abban az értelemben legalábbis nem, amire utal.
– Mondom, hogy félelmetes tud lenni, András. Én ezt elképzelhetetlennek tartom!
– Pedig ez a helyzet, Erzsike. Én azt tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki olyasmit tart bizonyosságnak, amire semmiféle bizonyíték nincs.
– Ilyet ne mondjon már…
– Rendben, akkor úgy fogalmazok, hogy számomra nincs bizonyítva. Így rendben van?
– Nem, egyáltalán nincs rendben!
– Akkor magyarázza meg, miért.
Simon hallotta, hogy nagyot fújtat a nő.
– Mondja, András, nem érzi a gondoskodást? Azt, hogy mindig van valaki, aki figyel magára?
– A fiam minden nap figyel rám. Őt érzem. Meg azt a néhány barátomat, akikkel időnként összejövünk kártyázni.
– Ennyi?
– Igen, Erzsike, ennyi. Nem hiszem, hogy vágynom kellene ennél többre.
– Maga a homokba dugja a fejét.
– Már meg ne sértődjön, de nem én maradok otthon sötétedés után.
– Az egészen más dolog!
– Miben, Erzsike?
– Abban, András, hogy a hit nem egyenlő az ostobasággal. Azért, mert az ember hisz, még nem lesz jobb a világ.
– Nem?
– Nem, mert nem mindenki hisz. Nem mindenki él úgy, ahogy neki tetsző.
– Maga úgy él?
– Igyekszem, András, igyekszem.
– De ha így van, és bízik benne, akkor mitől fél?
– Az emberek félnek, András, ez nem úgy megy, hogy egyik pillanatról a másikra elmúlik.
– Pedig volt rá elég ideje.
– Most megint túlmegy egy határon!
– Igaza van, ne haragudjon! De azt gondolná az ember, hogy annak, aki hisz, elegendő a saját hite. Persze tudom, hogy általában ez nincs így.
– Mire gondol?
– Arra, Erzsike, és most meg ne bántódjon, hogy maga is olyan irányba akar terelni, amerre nem szívesen mennék. Azt kérdezte korábban, hogyan tudok megbízni az emberekben. Nos, lehet, hogy pont úgy, ahogy maga bízik abban, amiben hisz. De én azért azt mondom, hogy jobb abban bízni, akit megérinthetek, akivel beszélhetek…
– Pont ez a lényeg, András, ez a fajta ráhagyatkozás!
– Most is ugyanarról beszélünk.
– Képtelen vagyok követni.
– Nem tudom, mi van az emberek fejében, és sosem fogom pontosan tudni. Maga tudja, mi van az ő fejében?
– András!
– Sejtheti, hogyan értem.
– Már honnan tudnám! Elég, ha ő tudja, hogy mi van az enyémben.
– Valóban?
– Igen, elég.
– Most én mondhatnám, hogy a homokba dugja a fejét.
– Miért, András?
– Mert lemond arról, hogy megpróbálja megérteni.
– Mert tudom, hogy nem vagyok rá képes, András!
– Pontosan ezért mondtam, hogy tulajdonképpen ugyanarról beszélünk.
– Hát, nekem még mindig nem tiszta, hogy…
– Nem baj! De engedjen meg még egy kérdést, kérem.
– Mondja csak.
– Ezért nem megy ki segíteni sem?
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy eleve azt érzi, nem értheti meg. Nem segíthet annyit, ami számottevő.
– Ezen még nem gondolkodtam.
– De utalt rá korábban!
– Igen?
– Igen, azt mondta, hogy nem segíthetünk mindenkin.
– Ez így is van.
– És akkor ez azt jelenti, hogy senkin sem érdemes?
– Nem, de akkor már inkább olyan helyre megyek segíteni, ahol tudom, hogy nem vagyok veszélyben. Ahol látom, hogy van értelme.
– Értem. Szóval kockázatot nem vállal.
– Ne gúnyolódjon, András! Nézzen rám. Milyen kockázatot kellene vállalnom ennyi idősen?
– Számomra az volna a kockázat, Erzsike, ha olyasvalakire hagyatkoznék, akinek a létezése csupán feltételezés.
– Ezért segített azon a kisgyereken?
– Azért segítettem, mert meg tudtam tenni.
– Na, csak nehogy meglepődjön! Hiszen a gyerekekkel együtt jönnek ám a felnőttek is!
– Sajnálom, én nem tudnék már félelemben élni.
– És azt akarja mondani nekem, hogy ezt csak úgy eldöntötte, hogy nem fél.
– Most, hogy így belegondolok, a válaszom az, hogy igen.
– Ezt én értem, András, de maga évtizedekig nem itt élt. Nem is igazán tudja, mit jelent ez!
– Amikor mi átszöktünk a határon, féltem. Volt bennem félelem amiatt, hogy kint mi lesz majd velem, de nem is ez volt a lényeg. Tudja mitől tartottam igazán?
– Na mitől?
– Hogy nem fogok tudni visszajönni. Hogy az a hely, ahol éltem, megszűnik létezni számomra, és fordítva.
– És maga szerint ezek az emberek is ettől félnek?
– Nem tudom. De egyik napról a másikra otthagyni mindent, az rettenetesen nehéz, Erzsike.
Az idős nő nem szólt. Simon érezte is, hogy holtpontra jutott a beszélgetés, s hogy ott, a lépcsőházban nem fog folytatódni. Rengeteg érzést elindított benne, főleg az utóbbi kérdés, mely egyébként is különösen foglalkoztatta, és amint állt ott az árnyékban, miközben az idős nő már lefelé haladt, a férfi pedig a korlátba kapaszkodva ment fölfelé, szeretett volna megszólalni, hogy hallják, de nem mert. Nem akarta megrémíteni őket, vagy hogy kiderüljön, végighallgatta a párbeszédet. Abban sem volt biztos, hogy melyik álláspont mellett érvelhetne, hiszen egy ideje nem volt már egyértelmű, mit is jelent neki mindez. Simon látta az idős ember hátát, ahogy emelkedik a második emelet szintje felé, s hogy pár lépcsőfok után váratlanul megáll.
– Itt vagy? – szólalt meg a férfi.
Simon teste megfeszült az izgalomtól. Nem tudta eldönteni, kihez szól. Eleinte úgy vélte, a nőhöz, hátha elfelejtett valamit, de aztán rájött, így nem szólítaná.
– Bele kellett volna szólnod – folytatta a férfi, pont annyi hangerővel, hogy jól hallotta Simon. Azt gyanította, neki mondja, s hogy talán tényleg szólnia kellett volna. Nem értette, mi gátolja ebben, mert egyébként is az lenne tisztességes, ha felfedné magát, gondolta. Mégis, várt még.
– Tényleg ennyire kíméletlen vagy?
Kíméletlen volnék, kérdezte suttogva, mert eszébe jutott, hogy ha a férfi tisztában van azzal, hogy végighallgatta egy szó nélkül mindazt, amiről beszéltek, könnyen gondolhatja így. Aztán csak annyi maradt meg benne a feltevésből, hogy önző, s megint csak magára gondol, és próbálja megérteni, amit nyilvánvalóan nem láthat tisztán. Nézte a férfit, aki még mindig rézsút állt a lépcső egyik fokán. Mivel nem nézett hátra, egyértelműen rá, továbbra is bizonytalan maradt, kihez beszél.
– Vagy egyszerűen csak türelmes?
Ez a felvetés már sokkal jobban tetszett Simonnak, pedig sejtette, hogy nem a türelmessége, inkább az óvatosság és a kíváncsiság tartotta ott a sarokban.
– Meg sem mutatod magad.
Hozzám beszél az öreg, gondolta, miközben erősen figyelte a férfit, megmoccan-e, oda néz-e rá, de nem mozdult. Simon körbenézett, mert úgy érezte, megnyugtatná, ha végül is ezekre a kérdésekre nem neki kellene válaszolnia. Azonban nem látott senkit a lépcsőházban, és hangokat sem hallott, ami arra utalt volna, tartózkodik bárki is rajtuk kívül ott.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.