Mar 22

Simon Péter – részlet (3.)

A nyirkos lépcsőházban lépések zaja hallatszott. Mindenféle nesz, amelynek nem ismerni a forrását, gyanakvásra ad okot. Simon várt, hogy elhaljanak a külső zajok, s hogy újra csak a tompa zúgást hallgathassa a fülében, ami sosem múlik, hiába várja. A motozás halkabb lett. Nyikordult egy rács, aztán csönd lett, majdnem egészen. A vakolat apró, nedves púpjai a sárga felületen élő szövetként domborodtak, s a két nagy ablakon beáramló fény még az erek hálóját is kirajzolta, ami csupán néhány repedés volt. Simon mozgást hallott. Nagyjából egy perc után már biztos volt benne, hogy valaki lefelé halad a lépcsőn, s hogy mindjárt megpillantja, ha fölnéz a fönti fordulóba. Először csak egy árnyék jelent meg. Fokozatosan mászott rá a bal oldali falra, majd tömörebb lett, aztán a különálló hangok állandó, folyamatos csoszogássá változtak, mintha a közelség a zajokat is szilárd anyaggá gyúrná össze. Végül megjelent a test, mely egyetlen egészként foglalta össze az addig különálló részeket. Kicsi volt. Simonnak az tűnt föl először, s hogy az árnyék, mely megelőzte, mintha hazugság volna, vagy legalábbis csalás. Erre gondolt, amíg a szűrődő fényben teljesen láthatóvá nem vált az idős nő. Lassan haladt, így volt ideje alaposabban megfigyelni. Lefelé nézett, mintha keresne valamit. Vagy egyszerűen csak a padlót vizsgálná, hogy tudja, hová ér, milyen veszély várja a következő lépés másodpercnyi ideje alatt. A fal mellett vonult, bal kezében méretes szatyorral. Közben a jobb kezét a saját teste takarta el, és csak követte a mögötte haladó, gurulós kocsi. A lehajtott fej minden második lépésnél biccent egyet, és úgy tűnt, az idős nő helyesli a tempót, mintha már rá is talált volna arra, amit elindult megkeresni. Az egymás után bevett lépcsőfokokon aztán nem csak a fej biccent, hanem a test mögött érkező kocsi is, éles hangot adva, ahogy a két hátsó kerék a műmárványhoz ért. Az egész műveletet szokatlan, oldalazó mozgással végezte. Simon lépésenként arra gondolt, hogy a nő összecsuklik, de az egyes lábhajlítások után mindig egyensúlyt talált. Simon biztos volt benne, hogy a nő nem vette észre, mert amikor az a széles fordulóhoz ért, ahol ő is állt, már szinte háttal volt neki, úgy emelte le a kocsit az utolsó előtti lépcsőfokról a forduló padlózatára. Eszébe jutott, hogy megszólítja, de egyrészt tartott attól, hogy megrémíti a váratlanságával, másrészt kíváncsi is volt, mit csinál a nő. Simon csak állt tovább. A nő pár másodpercnyi pihenő után elindult az első emeletre vezető sötét torok felé, és akkor hirtelen csörgés zilálta össze a belső teret. Simon azt hitte, más is tartózkodik a lépcsőházban, s hogy annak a mobilja szólalhatott meg. Arra nem gondolt, hogy esetleg a nőnek is lehet. De aztán a nő megtorpant, hátradöntötte a kocsit, hogy stabilan álljon, majd kutakodni kezdett az egyik zsebében, amiből egy telefont vett elő. A fordulót szegélyező hatalmas ablak felé fordult. A recézett üvegen keresztül szűrődött befelé a hideg, késő délutáni fény. Simon úgy már az arcát is jól látta, és azt, hogy milyen ráncos. A csörgés élesen verődött vissza a falakról. A nő megnyomott a készüléken egy gombot, a zaj pedig megszűnt. Simon két méterre állhatott, hátrébb húzódva, ahol árnyékban tengődött a fal és a padló egy háromszögnyi része. Kellemetlen volt hallani a nőt, de nem akart kilépni a fényre, mert egy gondolat biztatta, hogy maradjon és figyeljen. A színházban is számtalan beszélgetést végighallgatott titokban. A folyosói zajok sűrűjében gyakran előfordult, hogy csak az egyik fél szavait értette tisztán és érthetően.
A nő a füléhez tartotta a készüléket.
– Halló, ki az? – szólalt meg érdes hangon. A mellette szűrődő zajok a megértést ugyan nem segítették elő, de ébren tartották Simon kíváncsiságát, hogy az idős nő kérdéseiből és válaszaiból összeillessze a beszélgetés teljes anyagát. A nő egy ideig csöndben volt. A vonal túlsó végén megbújó személy nagyon magyarázhatott.
– Az Isten szerelmére, akkor miért nem jöttél el? Szükségem lett volna rád. Mondtam, hogy már nincs mit ennem. Pontosan tudod, hogy alig bírok megmozdulni egyedül. Azt akarjátok, hogy megdögöljek, mi? Tudom én, hogy ezért hagytok magamra – folytatta a nő kétségbeesetten. Remegett a keze, miközben erősen markolta a kis kocsi fogantyúját. Mintha valaki rázta volna a kezét, talán épp azért, hogy hamarabb megnyugodjon. – Jól van, jól van! Ne érzelgősködj, megleszek. Azok ott vannak még? – Simon hallotta a sistergést. – Hol, hol? Hát kint a parkban! – Megint a szűrődő zaj. – Gyanúsak nekem ezek. A sötét bőrükkel, a sátrakkal, a szabadon engedett gyerekeikkel. Egyáltalán mit akarnak itt? Ki küldte őket ide? – kérdezett tovább a nő, és akkor már értette Simon, hogy azokra gondol, akik városszerte föltűntek az azt megelőző hetekben. A hírük már megelőzte őket, majd néhány nap alatt ellepték a nagyobb, parkos tereket, a gyorséttermek hátsó részeit, a benzinkutakat, és az ablakokra tapadva koszos gyerekarcok figyelték az utcai mozgást. Telefonnal a kezükben a családfők ott álltak az éjjel-nappali boltok bejárata mellett. Sátortábort építettek az egyik vonatpályaudvar kerengőjében, és a földön ülve vártak valamire, amiről ők maguk sem tudták, hogy pontosan micsoda. A hetek leforgása alatt aztán nyilvánvalóvá vált, olyan sokan vannak, hogy képtelenség kezelni a kialakult helyzetet. Egy lélegzetvétel is suttogás volt, ahogy egy élesebb tekintet is gyanú. Különféle történetek is terjedni kezdtek. Például hogy vidéki falvakban visszaélések történtek. Hogy boltokat fosztogattak és egyedülálló időseket raboltak ki, akik védtelenek voltak velük szemben. Bizonytalan vélemények alakultak ki azzal kapcsolatban, hogy a keletről érkezők hová szeretnének eljutni, s hogy a különféle országokból érkezők milyen indíttatásból indultak útnak. Nyilvánvaló volt, hogy sokan a keleten zajló háború miatt hagyták el az otthonukat, és a biztos munka, egy kiszámíthatóbb élet reményében vándoroltak több ezer kilométert nyugat felé. A tél elejétől kezdve egy radikális szervezetről szóltak a hírek. És arról a tevékenységről, amit több keleti országban kifejtett. Hatalmas területeket vont ellenőrzése alá a katonai szervezet. Kivégzéseket vett videóra. A felvételek gyorsan terjedtek a világhálón, ahol mindenki végignézhette egy-egy civil, vagy egy nyugatról érkezett újságíró legyilkolását. A szervezet menekülésre kényszerített sok százezer embert, akik, mire föleszmélt volna bárki is, a zöld határon át bejutottak a környező országokba. Mások pedig az idő közben kialakított táborokban összegyűlve formáltak jogot a maradásra.
A nő beleszólt még pár szót a telefonba, aztán csönd lett a lépcsőházban. A fény már nem világította meg egyértelműen a testét, így az csak egy fokozatosan sötétedő, majd, amikor Simon kezdett hozzászokni a mélyebb tónusokhoz, egy lassan újra kirajzolódó forma lett a tér közepén. A fal domborulatai vastag, elcsúszott árnyékokká torzultak. Akkor sem simultak ki, mikor egy kattanás után a lépcsőház világítása föléledt. Abban a fordulóban, ahol Simon állt, a lámpa sötét maradt. Csak a fönti, és a fél emelettel lejjebb világító lámpatestek bocsátottak ki némi kusza fényt. Lépések hallatszottak. Az idős nő fölemelte a fejét. A korláthoz állva görnyedten figyelte a mozgást, amit Simon a falnál állva eleinte nem láthatott, és az a feszült figyelem, a némaság mintha egyben cinkosság is lett volna. Beleegyezés abba, hogy Simon figyelheti a nőt, amíg ő figyel valaki mást. A lépések erősödő hangja mellett aztán föltűnt egy fej a fordulóban, majd a többi testrész is emelkedett, hogy fölérjen az emelet magasságáig. Az idős férfi úgy állt meg, hogy a hosszanti csíkban világító fény az arcára esett, és Simon végre láthatta. Nem mintha a kinézetéből következtetett volna bármire is, a szavak akkor már jobban érdekelték.
– Üdvözlöm – mondta a férfi hirtelen a nőnek, aki csak biccentett, majd motyogott valami érthetetlenséget. Megmozdította a kocsit, hogy az is a férfi felé álljon, aztán csak markolta a fogantyút, hogy azonnal indulásra kész legyen. – Segíthetek? – folytatta a férfi.
Simon látta, hogy mosolyog. A magas homlokon egyetlen ránc se látszott, és hatalmasnak tűnt a fehér négyszög a férfi szeme fölött.
– Kedves, de nem. Le tudok menni egyedül is – mondta a nő határozottan és gyorsan.
Simon úgy érezte, a férfi még mondani akar valamit, de nem tette. A nő közben megindult. Megmozdította a kocsit, majd hirtelen megállt, és a görnyedt tartásból emelkedve a férfira nézett, Simonnak majdnem háttal.
– Átjött a parkon? – kérdezte váratlanul.
– Parancsol? – szólt vissza a magas, szikár öreg.
– Azt kérdeztem, átjött-e a parkon.
– Igen, ha tehetem, mindig keresztülsétálok.
– Látott valamit?
A megdöntött kocsit az idős nő nyugalmi helyzetbe állította. A lábával topogott, apró lépéseket tett, mintha türelmetlenkedne vagy izgulna valami miatt.
– Semmi különöset nem láttam.
– Ne mondja már! – harsant fel a nő.
– Nem tudom, mire gondol. Hogy mit kellett volna látnom.
– Hát azokat, tudja… az idegeneket.
– Hogy rájuk gondol. Igen, vannak emberek a parkban, néhány család.
– És mit csinálnak?
– Semmit nem csinálnak. Leginkább ülnek és várnak.
– Hogy érti ezt?
– Pontosan úgy, ahogy mondom.
– Hát látja, ez az, semmit se csinálnak! – mondta a nő a kelleténél hangosabban.
Pár másodpercig csönd volt.
– Maga szerint mit kéne tenniük?
– Mit akar?
– Azt kérdeztem, hogy maga szerint mit kéne tenniük.
– Kiknek?
– Azoknak, akik lent vannak a parkban.
– Honnan kéne azt nekem tudnom?
– Csak van véleménye – folytatta az öreg, miközben kérdő tekintettel nézett a nőre. Simon nem láthatta az arcát, s ez némi hiányérzetet keltett benne.
– Hát, véleményem az van! – mondta a nő, aztán hallgatott.
Simon ismét úgy érezte, ijesztő lenne a két öreg számára, ha megszólalna. És kíváncsi is volt, hová fut ki nélküle a párbeszéd.
– Megosztja velem?
– Szerintem el kéne menniük innen.
– Maga szerint mire várnak?
Megint csönd lett.
– Nem egy könnyű eset maga! Olyanokat tud kérdezni, hogy csak na.
– Semmi bonyolultat nem kérdeztem – mondta a férfi nevetve.
– Honnan kéne nekem azt tudni, hogy ezek mire várnak…
– Erzsike, még a hírek is csak erről szólnak. Lefogadom, hogy esténként nézi a tévét.
– Persze, szoktam.
– Akkor bizonyára tudja, arra várnak, hogy továbbmehessenek.
– Na jó, ezt értem én, de mit keresnek itt? Mit keresnek a parkban meg az utcákon?
– Tudja, nem fér el ilyen sok ember egyszerre sehol. A vonatokra meg pláne nem tudnak ennyien felszállni. Ezért várnak.
– Milyen vonatokra?
– Azokra a vonatokra, amik elviszik őket nyugatabbra.
– Na de ha nyugatra akarnak menni, miért ide jöttek? – kérdezett tovább a nő.
Simon nehezen bírta türtőztetni magát, hogy közbe ne szóljon.
– Azért, Erzsike, mert erre vezet a legrövidebb út nyugat felé – mondta a férfi némi jól kiérezhető gúnnyal, amit a nő ugyanakkor nem vett észre. Gondolkodás nélkül folytatta tovább.
– Szerintem itt akarnak maradni.
– Nem, ebben téved, nem akarnak itt maradni.
– Nem?
– Nem.
– És maga ezt honnan a fenéből tudja?
– Úgy, hogy beszélgettem jó pár emberrel az elmúlt héten.
– Igazán?
– Igen.
– Ezekkel ott lent?
– Nem pont velük, másokkal.
– Mégis milyen nyelven?
– Leginkább franciául. Vagy angolul.
– Tudnak angolul?
– Igen, van, aki tud.
– És mit mondtak?
– Drága, nagyon sok mindent mondtak. Menjen le és beszéljen velük. Ezt most nem tudom itt a lépcsőházban röviden összefoglalni.
– Hova gondol! – mondta hirtelen a nő.
Simon látta, hogy megvakarja a tarkóját, majd arrébb lép, és rögtön vissza.
– Én nem beszélek ezekkel. Egyébként is, mit mondhatnék nekik?
– Nem maga beszélne, hanem ők. Magának elég lenne hallgatnia.
– Már ne is haragudjon, de erre se időm, se energiám. Hogy aztán rám másszanak a gyerekek és a piszkos kis mancsaikkal összekoszolják a ruhám? Látta maga ezeket? Látta hát! Ezt azért nem… Hogy rám csorgassák a nyálukat? Még a végén elkapnék valami nyavalyát. Na nem! Meg egyébként is, én nem beszélek angolul. Franciául is csak úgy, konyhanyelven. Szóval, ne haragudjon, de ezt nem!
– Nem kötelező – mondta a férfi.
– Hát persze, hogy nem az. Hogy is lenne! Őszinte leszek magához, én nem szívesen látom itt ezeket az embereket.
– Igen, ezt tudom, Erzsike.
– Valóban? Pedig most még visszafogottan is fogalmazok.
– Milyen az, amikor nem visszafogott? – kérdezett újra a férfi.
A lépcsőházban újra föléledt a sárgás fény, és akkor Simon megint egy fokkal jobban látta a két idős embert nem messze tőle.
– Hallott a tegnapi robbantásról, András?
– Andrásnak szólított, ez kedves. Jobb, mint ha Horváth úrnak hív – mondta a férfi, és megint nevetett.
– Ez a neve, nem?
– De igen.
– Akkor ne viccelődjön, azt nem szeretem. Nem is áll jól magának!
– Nem mondja?
– De igenis mondom! Egyáltalán nem áll jól.
– Értem – felelte a magas homlokú férfi mosolyogva.
– Szóval, hallott róla?
– Hallottam.
– Tizenkilenc halott, legalább száz sebesült! Bemondták a tévében. Ez embertelen! Mi lesz itt, András?
– Mire gondol?
– Hát nem nyilvánvaló, hogy mire gondolok? Dehogynem. Mi lesz, ha itt is robbantanak? Ha azok, akik megszervezték azokat a merényleteket, itt is szervezkedni kezdenek? Mert ez könnyen megtörténhet, András! Honnan tudja, hogy azok között, akik lent vannak a parkban, nincsenek-e terroristák? Maga tudja?
– Nem, nem tudom, Erzsike. De azok, akikkel beszéltem, nem terroristák, ebben biztos vagyok.
– Nem? Ezt meg honnan veszi? Hogy képes megbízni ezekben?
– Erzsike, én bízom az emberekben, ez ilyen egyszerű.
– Dehogy egyszerű, maga naiv. És remélem, hogy csak naiv és nem ostoba. Ugye nem ostoba, András? – kérdezte a nő.
Simon látni akarta, milyen képet vág hozzá, de háttal állt neki.
– Maga szerint ostoba vagyok?
– Hát, egy pillanatra azt hittem, hogy az. De talán nem. Remélem, hogy nem!
Csönd volt egy darabig.
– Nem, persze, ne haragudjon! Tudom, hogy maga nem ostoba. Csak jóhiszemű. De hogy lehet valaki jóhiszemű ebben a világban?
– Nem szoktam ezen gondolkodni, Erzsike. Egyszerűen ilyen vagyok.
– És mi tette ilyenné, András?
– És magát?
– Ezt hogy érti?
– Magát mit tette ilyenné? Ilyen bizalmatlanná.
– Ezt most komolyan kérdezi?
– Igen, komolyan kérdezem.
– Maga nem látja, mi zajlik itt?
– De igen, látom. Mégis, úgy érzem, hogy semmivel se rosszabbak azok, akik ott kint üldögélnek, mint akik itt, mondjuk ezek között a falak között.
– Már hogy mondhat ilyet? Maga nem lát különbséget köztünk – vegyük magát, meg mondjuk engem – és köztük, akik ott ülnek a földön, matracokon alszanak, és arra várnak, hogy potyázhassanak valahol?
– Mire gondol, Erzsike? Mit ért potyázás alatt?
– Azt, András, hogy ezek itt grasszálnak egész nap, de még éjszaka is, és ahogy mondta, nem csinálnak…
– Maga kijár éjszaka? – szólt közbe a férfi.
– Nem, András, nem járok ki sötétedés után. Nem is mernék. A lányom mesélte. De ne szóljon már…
– Hogy van? – vágott közbe ismét.
– Én? Köszönöm, kiválóan.
– A lányára gondoltam.
– Jaj, bocsánat! – mondta a nő megilletődött hangon.
– Anna, ugye?
– Igen, Anna. Azt hiszem, jól. – A nő kivárt. – Igen, nagyon jól van.
– Ennek örülök.
– De ne akarjon már állandóan eltéríteni a tárgytól, mert ez egy fontos kérdés! Mi lesz itt, ha ezek még többen jönnek, mondja?
– Nem tudom megmondani, mi lesz, Erzsike.
– Maga nem fél?
– Nem.
– Ezt nem hiszem el! Én beszélgettem másokkal, idősekkel. És sokan rettegnek. Vannak olyanok, András, akik nappal se mernek kijönni a lakásból ezek miatt.
– Mondok valamit, Erzsike. – A férfi valamivel közelebb hajolt a nőhöz. – És nyugodtan mondja meg azoknak, akik félnek.
– Maga is olyan félelmetes tud lenni, András – szólt közbe a nő.
– Félelmetes?
– Igen, az. Nem is értem néha, hogy miket mond. Hogy hogyan képes bizonyos következtetésekre jutni.
– Mások vagyunk, Erzsike.
– Azt látom! Na de mondja azért, mert kíváncsi is vagyok.
– Tegnapelőtt, vagy talán három napja bejött hozzám az egyik anyuka a gyerekkel. Épp sétáltam át a parkon, mikor látom, hogy az egyik bokor mellett teszi tisztába a kicsit. Megkérdeztem, hogy nem tudná-e bevinni valahová, de azt mondta, ahol próbálkozott, onnan elküldték. Én meg beengedtem őket.
– Remek, mondhatom! És most erre büszke?
– Nem, egyáltalán nem, nem is azért… Csak gondoltam, elmesélem, mert nem történt semmi olyasmi, amitől félni kellene.
– Szerencséje volt, ennyi az egész. Aztán legközelebb majd jön velük három tagbaszakadt férfi, és jól kipakolják a lakását.
– Ez egyébként is megtörténhet. De amúgy meg nem hiszem, Erzsike. Mondja, hová vinnék a sok tárgyat?
– Mit tudom én azt, András! Elcserélnék? Eladnák?
– Mit? Az étkészletet, vagy a vívókupáimat? A szekrényt?
– Azt, igen. Megoldanák, higgye el.
– Ezt maga sem gondolja komolyan.
– Már miért ne? Ha megtámadnák, vagy kirabolnák, akkor is ilyen barátságos lenne velük?
– Nem tudom, Erzsike, milyen lennék, ha megtörténne valami olyasmi, amire utal. Az ember mindig éppen olyan, amilyen. A többi csupán feltételezés.
– Összevissza beszél.
– Nem beszélek összevissza, Erzsike. Ez olyan, mintha én megkérdezném magától, hogy… mondjuk mit csinálna egy háború esetén.
– András, azt tudom, hogy mit csinálnék, hiszen átéltem.
– Igaza van. Mennyi idős volt?
A nő megint a tarkóját vakarta, és közben aprókat topogott.
– Nem csak hogy furcsákat beszél, de még illetlen is, András. De egyébként meg mit számít, hogy hány éves voltam?
– Ha jól tudom, vidéken húzták meg magukat. Beszélgettünk már egyszer erről. Emlékszik?
– Már hogyne emlékeznék! Hülyének néz?
– Dehogy nézem, Erzsike. És csak azért kérdeztem, hogy mennyi idős volt, mert ha gyerek, akkor bizonyára nem maga döntött arról, hogy mit csináljanak, ugye?
– Valóban nem, egy gyerek nem dönthet ilyesmiről. De az Isten szerelmére, mi köze ennek ahhoz, amiről eddig beszéltünk?
– Például az, Erzsike, hogy amikor beengedtem őket, a gyerekre gondoltam. Hogy neki jó legyen. Mert ő bizonyára nem fog olyasmit elkövetni, mint amire az imént utalt. Ezzel egyetért?
– Gyerekként nem, persze. De nem lehet mindenkin segíteni, András.
– Nem is akarok mindenkin segíteni. Azon a kisgyereken segítettem, ennyi az egész.
– Ez rendes volt magától, még egy hívőnek is a becsületére válna.
– Ezt most hogy érti?
– Na látja, én sem felejtettem el mindent. Amikor beszélgettünk, elmesélte, hogy nem hisz. Nem hisz Istenben.
– Nem egészen így fogalmaztam, de ha le akarjuk egyszerűsíteni, akkor végül is igen. De ennek egyébként nem sok köze van ahhoz, amit tettem.
– Szóval, nem hisz? – kérdezte a nő.
– Nem, nem hiszek. Abban az értelemben legalábbis nem, amire utal.
– Mondom, hogy félelmetes tud lenni, András. Én ezt elképzelhetetlennek tartom.
– Pedig ez a helyzet, Erzsike. Én azt tartom elképzelhetetlennek, hogy valaki olyasmit tart bizonyosságnak, amire semmiféle bizonyíték nincs.
– Ilyet ne mondjon már…
– Rendben, akkor úgy fogalmazok, hogy számomra nincs bizonyítva. Így rendben van?
– Nem, egyáltalán nincs rendben!
– Akkor magyarázza meg, miért.
Simon hallotta, hogy nagyot fújtat a nő, és ismét aprókat topog közben.
– Mondja, András, nem érzi a gondoskodást? Azt, hogy mindig van valaki, aki figyel magára?
– De, a fiam minden nap figyel rám. Őt érzem. Meg azt a néhány barátomat, akikkel időnként összejövünk kártyázni.
– Ennyi?
– Igen, Erzsike, ennyi. Nem hiszem, hogy vágynom kellene ennél többre.
– Maga a homokba dugja a fejét.
– Már meg ne sértődjön, de nem én félek kimenni sötétedés után.
– Az egészen más dolog!
– Miben, Erzsike?
– Hát abban, András, hogy a hit nem egyenlő az ostobasággal. Azért, mert bízok Istenben, még nem lesz jobb a világ.
– Nem?
– Nem, mert nem mindenki bízik benne. Nem mindenki él úgy, ahogy neki tetsző.
– Maga úgy él?
– Igyekszem, András, igyekszem.
– De ha így van, és bízik benne, akkor mitől fél?
– Az emberek félnek, András, ez nem úgy megy, hogy egyik pillanatról a másikra elmúlik.
– Pedig volt rá elég ideje.
– Most megint túlmegy egy határon.
– Igaza van, ne haragudjon! De azt gondolná az ember, hogy annak, aki hisz, elegendő a saját hite. De persze tudom, hogy ez nincsen így.
– Most mire gondol?
– Arra, Erzsike, és most meg ne bántódjon, hogy maga is olyan irányba akar terelni, amerre nem szívesen mennék. Persze nem sokban különbözik ez a két dolog. Valamiben ugyanakkor mégis. Azt kérdezte korábban, hogy hogyan vagyok képes megbízni az emberekben. Nos, lehet, hogy pont úgy, ahogy maga bízik abban, amiben hisz. De én azért azt mondom, hogy jobb abban bízni, akit megérinthetek, akivel beszélhetek…
– De hát pont ez a lényeg, András, ez a fajta ráhagyatkozás!
– Most is ugyanarról beszélünk.
– Képtelen vagyok követni.
– Nem tudom, mi van az emberek fejében, és sosem fogom pontosan tudni. Maga tudja, mi van az ő fejében?
– András…
– Komolyan kérdezem.
– Már honnan tudnám! Elég, ha ő tudja, hogy mi van az enyémben.
– Valóban?
– Igen, elég.
– Most én mondhatnám, hogy a homokba dugja a fejét.
– Miért, András?
– Mert lemond arról, hogy megpróbálja megérteni.
– Mert tudom, hogy nem vagyok rá képes, András.
– Pontosan ezért mondtam, hogy tulajdonképpen ugyanarról beszélünk.
– Hát, nekem még mindig nem tiszta, hogy…
– Nem baj! De engedjen meg még egy kérdést, kérem.
– Mondja csak.
– Ezért nem megy ki segíteni sem?
– Hogy érti ezt?
– Úgy, hogy eleve azt érzi, nem értheti meg, nem segíthet annyit, ami számottevő.
– Ezen még nem gondolkodtam.
– De utalt rá korábban…
– Igen?
– Igen, azt mondta, hogy nem segíthetünk mindenkin.
– Ez így is van.
– És akkor ez azt jelenti, hogy senkin sem érdemes?
– Nem, de az biztos, hogy nem szívesen kockáztatom az életemet. Akkor már inkább olyan helyre megyek segíteni, ahol tudom, hogy nem vagyok veszélyben. Ahol látom, hogy van értelme.
– Értem. Szóval kockázatot nem vállal.
– Ne gúnyolódjon, András! Nézzen rám. Milyen kockázatot kellene vállalnom ennyi idősen?
– Számomra az volna a kockázat, Erzsike, ha olyasvalakire hagyatkoznék, akinek a létezése számomra csupán feltételezés.
– Ezért segített azon a kisgyereken is?
– Azért segítettem, mert meg tudtam tenni.
– Na, csak nehogy meglepődjön! Hiszen a gyerekkel együtt jönnek ám a felnőttek is.
– Sajnálom. Én nem tudnék már félelemben élni.
– És azt akarja mondani nekem, hogy ezt csak úgy eldöntötte, hogy nem fél.
A férfi elgondolkodott, csak utána szólalt meg.
– Most, hogy így belegondolok, a válaszom az, hogy igen.
– Ezt én értem, András, de maga évtizedekig nem itt élt. Nem is igazán tudja, mit jelent ez!
– Amikor mi átszöktünk a határon, féltem. Volt bennem félelem amiatt, hogy kint mi lesz majd velem, de nem is ez volt a lényeg. Tudja mitől tartottam igazán?
– Na mitől?
– Hogy nem fogok tudni visszajönni. Hogy az a hely, ahol éltem, megszűnik létezni számomra, és fordítva.
– És maga szerint ezek az emberek is ettől félnek?
– Nem tudom. De egyik napról a másikra otthagyni mindent, az rettenetesen nehéz, Erzsike.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.