Simon Péter (regény)

“A Simon Péter a fiú regénye. Az ő küldetése, útja, kálváriája. Egy harminchárom éves férfié, aki élete fordulópontján számot vet minden gondolatával, szavával, cselekedetével és mulasztásával.
Simon diakónus. A feleségét elvesztette, a szülei rég különváltak. Egy napon betegen és rozogán felbukkan évek óta nem látott apja, és “meggyónja” Simonnak, hogy annak idején egy házasságon kívüli, titkos kapcsolatából született egy másik fia is.
A Váltóáram című kötet utolsó novellájának ebből az alaphelyzetéből kiindulva Szöllősi Mátyás olyan hosszú útra bocsátja hősét, hogy azt a regényidő egyetlen napja alatt lehetetlen bejárni. Ahhoz egy emberöltő tapasztalata is kevés. Mert nem ismerjük, nem értjük, sokszor nem tiszteljük és nem szeretjük egymást – sőt néha még magunkat sem. Holott ha ezen változtatni akarunk, ha meg akarjuk váltani a világot, előbb nekünk magunknak kell megváltoznunk.
A Simon Péter nyitott mű, sok szabadságot enged az olvasónak. Egyedi, erőteljes szólam a kortárs magyar irodalom polifóniájában.”

Részlet a regényből

Sötét volt az ég, mikor kilépett a nagy, kovácsoltvas kapun. Szemerkélt az eső, és Simon érezte, ahogy a tarkójára hullnak a cseppek. Szűrt, sárga fényben ázott az utca és hűvös volt minden, a gyomra környékét kivéve. Fölvillant előtte a nő arca, a hangját azonban képtelen volt fölidézni. A szavai ugyan ott kavarogtak a fejében, de ijesztő volt, hogy nem az zavarja, amit mond, hanem hogy nem tudja visszaidézni a hangja tónusát. Simon azt sem tudta, magas-e vagy mély, és így azt gondolta, nem lehetséges egyértelmű választ adni, mintha nem tudná, hogy kivel beszél. Zavarta egy apró seb a szájában. Kijjebb húzódott, hogy ha már esik, élvezhesse, ahogy lassan szétoszlik az arcán a könnyű permet.

A sarkon álldogáltak páran, táblával a kezükben. Látta, hogy egyesek megindulnak az utca végén nyíló tér felé, s közben még többen érkeztek, a járdán és az úttesten is sok ember vonult azonos irányba. Az utcafrontra nyíló kávézók és boltok előtt állók zsebre tett kézzel vagy a telefonjukat a fülükhöz tartva figyelték a vonuló tömeget, s bár nem hallhatta őket a távolság miatt, a szájmozgásuk alapján, és ahogy föl-le pillantgattak, úgy tűnt, a vonal túloldalán lévőknek magyarázzák, mi történik éppen. Néhány szót leolvasott egy vékony pincérsrác szájáról, aki arról beszélt, hogy ha vége a tüntetésnek, biztos rengeteg vendégük lesz, s hogy sajnálja, de nem szabadul éjfél előtt. Az arcokról, amint figyelte őket, nem tudta eldönteni, hogy vidámak vagy ingerültek inkább. Néhány fiatal nevetve és lökdösődve haladt előre. Az idősebbek, akik viszont jóval többen voltak, komor ábrázattal vonultak, mintha csupán a cél elérése volna fontos, és csak utána engedhetnének meg valamiféle örömöt maguknak. Kinézett a hatalmas tér felé. A távolban összemosódtak az alakok, és a lámpatestek fénye csak derengett a szitáló esőben. Megigazította a kabátját, hogy alatta az izzadságtól a bőrére tapadt ing engedjen, majd lelépett a járdáról és elindult, mert kíváncsi lett, mi történik odakint.

A négyszögletű téren rengetegen voltak. Simon hallotta, hogy egy férfi beszél, a hangja egy behatárolhatatlan helyről szólt. Az összes fal azt mondogatta vissza, mintha komoly figyelmet érdemelne, amiről magyaráz. Érteni egyelőre azonban nem értette, mert autók haladtak el a tömegben araszolva, dudálva, az eső közben suhogott, és az erősödő szél is belemart a fülébe. Föltűnt a Parlament épülete a háttérben, ahogy a csomósodó felhők és a díszkivilágítás egyszerre kiemelik a fehér mészkőíveket. A szürke ég előtt a fehér sávok szinte ragyogtak, s a hosszú póznákra aggatott zászlók hevesen lobogtak a szélben. Simon a zsebében kotorászva rájött, hogy a pénzét megint csak úgy összegyűrve tette el, és túl sok ahhoz, hogy azt ott tartogassa. Mikor kihúzta a kezét, néhány bankjegy lehullott a földre. A szél arrébb sodorta a színes fecniket, és páran azonnal lehajoltak, hogy fölvegyék. Az egyik ott álldogáló nő, akinek kék színű kapucni volt a fején, nevetett, s amint fölvette az egyik bankjegyet, azonnal eltette, majd lelépett a járdáról és a tér egy másik pontjára ment át. Egy magas, vászonkabátos ember, akinél esernyő volt, szintén fölvett egyet, s mielőtt eltette volna, körbenézett, talán arra várva, hogy majd szól valaki, hogy adja vissza a pénzt. De Simon nem szólt, mert attól tartott, még jobban émelyegne, ha szavakat próbálna formálni az érzéseiből, s úgy gondolta, nem is biztos, hogy a pénz jogosan visszajárna neki. Páran lehajoltak, ugyanis volt mit fölvenni még, egy fiatal nő aztán Simonra nézett kérdő tekintettel, de ő elfordította a fejét.

Néhányat dörrent az ég. A tömeg egyre sűrűbb lett a téren, mert mindenfelől emberek érkeztek, különféle színű ernyőkkel. A lassú tempóban mozgó villamos a tér sarkánál nyikorogva kanyarodott el, majd észrevette Simon, hogy egy rendőrautó rááll a sínekre, lezárva a forgalmat, s bár a szitáló esőben minden alak elmosódni látszott, a kocsiból kiszálló zsaruk a sárga csíkos egyenruhájukkal világítottak a lámpák fényével átitatott szürkeségben. Átvágott a tér hátsó részén, ahol kevesebben álldogáltak azok közül, akik a férfit hallgatták a hangszórókon át. Tolerancia, egyenjogúság, szabadság, ezek a szavak hangzottak föl, miközben Simon behúzódott egy árkádsor alá, ahol bőven volt hely, s ahol, úgy gondolta, nem zavarják majd az emberek, de ahonnan azért megfigyelheti, mi történik a pódiumon a tér másik oldalán. Az egyik minisztériumépület falának dőlve vizsgálta az előtte körvonalazódó arcokat. Főleg idősebb emberek szájmozgását látta. A hangjuk összeállt valami egységes rigmussá, mintha nagyon különféle jelszavakat mondogatnának, mégis azonos ritmusban, és a szitáló esőben úgy tűnt, hullámzik a tér a szavaktól. Ingerült arcok voltak sűrűsödő ráncokkal, és a karok mozgása a szemekben tükröződött csak igazán. Zilált volt a feje, s így az első pár percben Simon csak annyit fogott föl, hogy azok az emberek ott nagyon akarnak valamit. Teljesen megtelt a tér. Még az oldalsó, kis mellékutcákban is álltak. Jólesett volna neki egy ital, bár nem tudta, hogy a hidegtől, vagy csupán a kimerültségtől járja át a hűvösség. Mivel azonban esett, és kíváncsi is volt, miért jött össze annyi ember egy helyre, úgy döntött, marad még, és megvárja, mi lesz. Közben már egy másik, kapucnis férfi állt az erős fénnyel megvilágított emelvényen, aki sokkal hangosabban és erőteljesebben beszélt, mint a korábbi szónok. És azokat a szavakat, amiket Simon korábban is hallott, gyakran ismételgette. Amennyire a motorzúgásból és az eső meg az emberek beszédének zajából ki tudta venni, azt mondta, el kell söpörni a hazugságot, s hogy tiszta lappal kell elindulnunk a helyes úton, amin az elmúlt bő negyedszázadban valójában nem sikerült, és hogy nem baj, ha valaki hibázik, mert mindannyian hibázunk, csak ne tegyünk úgy, mintha nem követtük volna el azokat a hibákat, és ne idegeneket, rászorulókat büntessünk a saját korlátoltságunk, ostobaságunk miatt, meg hogy nem áltathatjuk tovább magunkat, s hogy aki szeretne ezentúl őszintén, tiszta szívvel élni, az emelje föl a kezét. Hatalmas zúgolódás támadt. Simon úgy vélte, az elégedettség és a közös öröm zaja ez, amiben kitisztulnak az arcok és a kezek a magasba emelkednek a téren mindenütt. Amint figyelte a körülötte állókat, észrevette, hogy egyedül ő nem emelte föl a kezét, de nem is azért, mert ne szerette volna tisztán, őszintén bevallani a hibákat, egyszerűen csak félt, hogy attól még ugyanúgy elkövetheti őket továbbra is, hiszen nem volt biztos abban, hogy képes lesz ellenállni a kísértésnek, ha úgy alakul. És hogy talán nincs is joga véleményt formálni azok után, amit tett. Sára mosolygós arca jutott eszébe, és az a pillanat, amikor együtt voltak, ami, döbbent rá közben, talán nem csak egy pillanat volt.

Az emberek mozgolódni kezdtek. Mögöttük, a téren és az utcákban egyre többen voltak már, és önkéntelenül is összébb húzódtak. Az arcok sűrűn követték egymást, amint fokozatosan végignézett a sorokon, és eljátszott a gondolattal, hogy talál egy ismerős arcot, aki érthetőbbé teszi számára azt, ami előtte zajlik, de amihez valójában nem sok köze van. A szolgálat alatt is eljátszik ilyesmivel az ember, csak másként, gondolta Simon. Ott arra vágyik, hogy ha lehet, csak egyetlen arc forduljon felé, ami talán a bűntudat jele. A magányban leginkább a képzelet szabad. Az eső megint rákezdett. Színes ernyők emelkedtek a magasba, ázott mezővé alakítva a teret. A szónok mellé, aki meglehetősen pökhendi stílusban papolt az egyenjogúságról, megaláztatásról és a megbecsültség hiányáról, egy nő lépett a pódiumra, aki, átvéve a szót, arra hívta föl a figyelmet, hogy alig tudunk egymásról valamit, s hogy nézzük meg, itt vagyunk több ezren, de mit is jelent ez a tömeg, mit jelent az, hogy így együtt vagyunk, kérdezte úgy, hogy láthatóan erős hatással volt a téren álldogálókra. Köze lehetett ehhez annak is, hogy a fiatal, kerek arcú nő láthatóan várandós volt. A világos, átlátszó esőkabátban állva Simon törékenynek és őszintének látta, aki úgy teszi föl a kérdéseit, mintha csak egy baráti társaságban váltana témát. Arról is beszélt, és akkor Simon már sokkal inkább képes volt figyelni a szavak közti összefüggésekre, hogy számára fontos, hogy a gyermeke olyan helyen nőjön föl, ahol nem kell szégyellnie magát sem mások, sem pedig saját maga miatt, és ahol olyanok döntenek az őt érintő kérdésekről, akik nem hazugságokkal próbálják leplezni hibáikat és alkalmatlanságukat. Ezeket a mondatokat heves taps követte. A Simonhoz közel állók bólogattak, és egy öregasszony még meg is jegyezte, hogy milyen helyes, aki a színpadon beszél. A fiatal nő hátrébb húzódott, s közben már újra a férfi magyarázott valamit. Úgy hadart, hogy Simon csak minden második-harmadik szót értette, mert a hangerő miatt ráadásul mintha rezonált volna minden. A fal is, aminek nekidőlve állt.

Kijjebb lépett, hogy beterítse újra a könnyű permet, és vágyott rá, hogy elvegyüljön az emberek között. Érezni akarta a közelségüket. Mintha az megerősítené abban, hogy van. Rés nyílt egy idős nő mögött, s anélkül, hogy bárkihez is komolyabban hozzáért volna, Simon elindult a tér közepe felé a színes ernyők alatt. Néhány lépést tett csak, amikor tőle jobbra fölvillant egy alak, kiviláglott a barna és szürke kabátok közül. Párhuzamosan haladtak. Hiába szerette volna, képtelen volt csak azt a valakit figyelni, mert néha át kellett furakodjon az emberek között, akik, ahogy beljebb jutott, egyre sűrűbben álltak a nedves, tükörszerű aszfalton, ami megkettőzte a mozgolódó tömeget. Egy tágasabb részen pár másodpercre aztán tisztábban látta az alakot. Sárára gondolt, s miközben lépkedtek előre, növekedett Simonban az érzés, hogy ő az, mintha minden nőben már csak azt az egyvalakit lenne képes látni. Gyorsan haladtak. Megkettőzte a lépteit, hogy megelőzhesse, s hogy szemből láthassa végre. Föltűnt, majd ismét beolvadt a várakozók közé. A tér harmadánál egy vastag talapzaton hatalmas lovas szobor állt. Nekiütközött néhány testnek. Gyanakvó arcok förmedtek rá, az eső zúgása azonban elnyelte a hangokat. Megkerülte a szobrot, és akkor tágult csak ki a tér igazán. Addig fel se fogta a méreteket, s hogy a fényes pódium is milyen széles, a hátsó részén vagy egy tucat embert látott, mintha arra várnának, hogy ők is beszélhessenek. Jobbra fordult, hogy behatoljon ismét a nők és férfiak közé, de az emelvény közelében olyan sokan gyűltek össze, hogy hiába. Sűrű szövésű volt a tömeg a szobor mögötti, füves részen. Nagy, mozgolódó fal volt, ami lélegzett is. Néhány lépést tudott csak előre menni, aztán megakadt a válla. A műanyag kabátok suhogását és a mellette ismétlődő lélegzetvételek hangját hallotta. Nyújtózkodott, hogy legalább a szemével megtalálja az alakot. Nem látta sehol. Próbálta kikerülni az embereket. Előbb balra indult el, de ott a pódium széle és a mellette összegyűlt testek zárták el az utat, majd visszafordult, és a másik irányt választva, nagy ívben kerülte meg a szobrot. Fiatalok jöttek szembe, táblával a kezükben, és az összeölelkező párok sűrűjében Simon megint lelassult. Tudta, hogy jóval előrébb járhat már, akit keres, talán a tér másik végénél, ahol három utca is nyílt, lábujjhegyre állva látta a fejek és a színes ernyők fölött, s hogy a rengeteg lehetőség miatt nem fogja megtalálni. Forgolódni, káromkodni kezdett, és a dühe csak lassan csillapodott. Észrevette, hogy pár idősebb ember őt nézi, úgyhogy továbbfurakodott, hogy azok a tekintetek gyorsan elveszítsék. Egyetlen lehetőség tűnt megoldásnak, az, ha valahogy följut a pódiumra. Úgy még látott rá esélyt, hogy megpillantja, és hiába döbbent rá újra és újra ennek lehetetlenségére, mégsem bírt lemondani róla, olyan hatalmas erőt érzett magában. De csak az első másodpercek teltek euforikus állapotban. Gyorsan apadni kezdett az érzés, amint körbenézett a számtalan ember között. Kiszúrta, hogy biztonsági őrök védik a lezárt részt minden irányból, és néhány rendőr is föltűnt a bal szélen, a szoborhoz közel. Rájött, nincs sok esély arra, hogy láthatóvá váljon. Tanácstalanul állt az emelvénnyel szemben. Fönt a férfi még mindig beszélt, s mielőtt Simon arra figyelt volna ismét, hogy miket mond, a körülötte várakozók tekintetét kezdte fürkészni, hogy vajon milyen emberek közé keveredett. Ötven körüli nő állt tőle balra, aki egyfolytában tapsolt, mintha teljesen mindegy volna, ki mit mond. Az arcán bizonytalan mosoly vonaglott, miközben gyermekien ringatta magát. Ide-oda hajladozott, amennyire csak lehetséges volt ott a tömegben. Föltűnt Simonnak, hogy fülhallgató van a fülében, amiből zene szűrődött, tehát nyilvánvaló volt, semmit sem érzékel abból, ami a hangszórókból szavak formájában áramlik szét. Tőle jobbra magas férfi állt fekete ernyővel, és a telefonjába beszélt. A pódium felől, s tulajdonképpen mindenhonnan érkező hangok mellett Simon néha tisztán hallotta, hogy szitkozódik, s hogy valami papírokról hadovál, amik egészen biztos be lettek adva. Beszéd közben forgolódott. Simon egyszer-kétszer el is kellett hajoljon, hogy az ernyő fémvázának vége ki ne szúrja a szemét. Aztán hátrébb húzódott egy-két méterrel, mert azon a részen nem álltak olyan sűrűn az emberek. Meleg volt az eső az arcán. Hallott néhány kiáltást. Tapsoltak körülötte. A férfi hangja erősödött, s a szavai egyre jobban lekötötték a figyelmét. Arról magyarázott, hogy olyan emberekre van szükség, akik nem a nem létező erényeikkel, tökéletességükkel, erejükkel próbálnak imponálni, hanem akik nagyon is emberi arcukat mutatják meg. Utána megint a hibákról beszélt. Arról, hogy szeretne végre egy olyan valakit látni, aki őszintén elmondja, milyen bűnöket követett el, és aki nyílt szívvel vállalja azok előtt, akik most itt vannak, legyen az bármi. „Kinek van bevallanivalója? Ki az, aki a legnagyobb hibát vétette?” – tette föl a kérdéseit, és Simon számára egyszerre tűntek nagyon súlyosnak és banálisnak a szavai. Eszébe jutott, amit a nő mondott neki, s hogy nem volt képes úgy válaszolni, ahogy szeretett volna. Szorított a mellkasa. Összekavarodtak benne az arcok, Sárát, az apját, a püspököt látta, és olyan szemek is ott villogtak előtte, melyekről fogalma sem volt, kihez tartoznak pontosan. Végül ráeszmélt, nagyon is valóságosak, s hogy ott pislognak hevesen körülötte. Kesernyés volt minden a szájában, és újra égett a seb a szájpadlásán. Közben tovább folyt a beszéd. A férfi arra buzdította az embereket, hogy az tegye fel közülük a kezét, aki vállalja, hogy fölmegy oda mellé, és őszintén beszél magáról. Teltek a másodpercek. Csönd volt a téren. Néhány apró mozdulaton kívül csak a szemerkélő eső hallatszott, egy mentő szirénája szűrődött oda valahonnan a távolból, és Simon egy vastag ér lüktetését érezte a nyakában. Nem értette, mi történik, vagyis hogy miért nincs valaki, aki jelentkezik vagy egyszerűen csak odasétál, hogy a kezébe vegye a mikrofont. Akkor hirtelen erőt érzett magában, hogy elinduljon, és lépett is párat előre, de megijedt, hogy vajon képes lesz-e megszólalni odafönt. Nem tudta, elviselné-e a látványt, és azt, hogy mások, egy egész tömeg figyeli. Aztán már úgy vélte, ez az egyetlen esély, hogy ha ott van az, akire állandóan gondol, észrevegye, mégis félt a távolságtól, ami azzal, ha fölmegy, bizonyára nem csökken közöttük. Látta, hogy az emelvényen álló férfi, akkor először, nem tud mit mondani. Le is engedte a karját, és csak járatta körbe a szemét, hogy hátha kiszúr valakit, aki válasz lehet az általa föltett kérdésre. Simon várt, hátha történik valami, de továbbra sem tette föl senki a kezét, ő legalábbis nem látta, és egyetlen ember sem indult el a pódium irányába, hogy átvegye a szót. Ketten összesúgtak a háta mögött. Elsőként egy nő hangját hallotta, aki arról beszélt, hogy nem érti, mire jó ez, majd egy férfi azt mondta, kíváncsi, kiben lesz bátorság, hogy vállalja magát. A nő aztán javasolta, hogy akkor legyen ő, aki beszél magáról, de a férfi azonnal szabadkozni kezdett, hogy nem érzi úgy, hogy ilyen nagy tömeg előtt képes lenne beszélni, hogy érdekelné az embereket a személye, és azt sem tudja, mit mondhatna el. Mire a nő kuncogva mondta, hogy csak viccnek szánta a dolgot, mert hát bizonyára nincsenek olyan súlyos bűnei, amik indokolnák, hogy fölmenjen a színpadra. Mindketten nevetni kezdtek. Ismét csak a moraj, és az eső szemerkélése hallatszott.

A pódiumon a férfi járkálni kezdett. Ahogy abból a távolságból érzékelte Simon, merev tekintettel nézte a félkörben álló embereket, mintha azzal erőteljes hatást tudna kiváltani. „Nincs köztetek senki, aki elmondaná nekünk, hogy mi nyomja a lelkét?” – szólt bele kissé szemrehányóan a mikrofonba, és Simon először arra gondolt, vajon miért tegezi az embereket. Aztán újra fölvillantak előtte sorban az ismerős arcok, végül Sára, ahogy fekszik az ágyban, sápadtan, lesoványodva, és nyújtja feléje a kezét, hogy emelje föl. És akkor fölemelte Simon is a kezét, jó magasra, mert arra vágyott, hogy fölemelkedjen a földről, s hogy történjen végre valami.

Megint eltelt csöndben néhány másodperc, majd zúgolódást hallott, és valaki kiabálni kezdett, hogy van itt egy ember, aki jelentkezik, és aki beszélne magáról. Többen Simon felé fordultak. Nem tudta biztosan, mi tükröződik az arcukon. Talán kíváncsisággal vegyülő értetlenség volt, csodálkozás, mintha nem számítottak volna arra, hogy ez megtörténhet. A mellette álló nő arcán a mosoly határozottabb formát öltött, és Simont zavarta, hogy egyfolytában őt nézi, s közben folyamatosan, ütemesen tapsol. A telefonáló férfi melletti pár is tapsolni kezdett, aztán még többen, és hallotta, néhányan biztatni kezdik. Azt mondták, bravó, meg hogy végre valaki, aki vállalja magát, és milyen vakmerő, hogy fölmegy és beszél ilyen nagy tömeg előtt. Simon hátrafordult, és azok, akik mögötte sugdolóztak korábban, határozott tekintettel nézték, a nő bólogatott is, ami zavarba ejtő volt. Páran a telefonjukkal képeket készítettek. Egy-két vaku is villant, hunyorognia kellett tőle. Mások azonban csak álltak és bámultak rá értetlenül. Legszívesebben azt mondta volna, hogy nem, nem azért tette föl a kezét, hogy rá figyeljenek, hiszen nem ő a fontos, de közben a pódiumon ismét megszólalt a férfi, jó hangosan mondta, erősen visszhangzott tőle a tér, hogy ez az, végre valaki, egy bátor és őszinte ember, majd hívta, hogy menjen föl mellé. Simon látta, hogy mosolyog, miközben mozdult a karja, s mivel határozottan feléje intett, mindenki számára egyértelművé vált, hol helyezkedik el. Hallotta, hogy sokan megmozdulnak. Nyilván látni akarták, ki tette föl a kezét, és akkor rájött, hogy legalább egy perce úgy áll, s hogy már nem szükséges a magasban tartania. Aztán arra gondolt, milyen türelmetlenek, mert ha fölmegy az emelvényre, úgyis látni fogják, de rögtön eszébe jutott, hogy mindez talán csak reflexszerű, és lehet, nem is hiszik, hogy tényleg válaszol a kérdésekre, amiket az az ember, akinél a mikrofon van, bizonyára föl fog tenni. Tudta, hogy nem mondhat mást, csak amit érez, amit igaznak tart, mintha egy utolsó, vagy inkább utolsó utáni pillanat lenne az, és nem volna már több lehetősége rá, hogy őszinte legyen. A sokaság zúgolódott, legalábbis ott, Simon körül. Szokatlan melegség öntötte el a mellkasát, és kíváncsi lett, mi történik majd, ha enged nekik. Biztatta is egy érzés, amit addig nem ismert még, hogy válaszoljon, bármit kérdeznek tőle. Megnyílt körülötte a tér. Az emberek hátrébb húzódtak. Kisebb kör alakult ki, s a pereméről nagyon különböző arcok néztek befelé. Izzasztó volt a tekintetük. Sokaknak csak a fehéren ragyogó arca látszott ki a sötét esőkabát vagy ernyő alól, mintha megelevenedett szobrok volnának, akik kutatják, ki zárta be őket olyan hosszú időre. Simont meglepte ez a gondolat, mert nem az emberek voltak bezárva, hanem ő. Közben pedig bátorította is az a rengeteg szempár, és úgy érezte, hogy ha nem is mindenki, de néhányan kíváncsiak rá. Megnyugtatta a távolságuk. Hogy kissé eltávolodtak tőle, bizonyára, hogy jobban lássák. A férfi újra hívta, hogy menjen föl a pódiumra, és akkor, átvágva a tömegen, odament az oldalt álló fémlépcsőhöz, ahol két keménykötésű fickó álldogált. Megtorpant, mert azt hitte, átvizsgálják, de az egyikük csak mutatta, hogy szabad az út. Szokatlan volt, hogy nem taperolják végig, és csak úgy, mindenféle magyarázkodás nélkül fölmehet a férfi mellé. A sok arc süllyedni kezdett. A legtöbb el is tűnt, mert föntről már tényleg olyan volt a tér, még az olvatag, sárga fényben is, mintha elszórtan virágok áznának az esőben. Szépnek látta a színkavalkádot a szürke falak között. Érdekelte, vajon hányan állhatnak a téren, de rádöbbent, még ha lenne is rá ideje, akkor sem tudná megszámolni az embereket, akik – bár nem látta tisztán a félhomályon át szitáló esőben – őt nézték. A férfi, miközben Simon közeledett hozzá, nevetve beleszólt a mikrofonba, és kérte a téren állókat, hogy tapsolják meg ezt az embert, aki ilyen bátor, hogy fölmerészkedik a pódiumra. Sokan tapsolni kezdtek, ami ott fönt már dühítő volt. Ha azért tették volna, merthogy Simon mondott bármi értelmeset, akkor az talán ösztönző, de így inkább csak összezavarta. Nem érezte őszintének, hiszen a mellette álló ember mondta nekik, hogy csinálják. Aztán a férfi hirtelen megfogta a jobb karját. Előbb közelebb húzta magához, majd előrébb lépett, így Simon is vele, az emelvény fedetlen részére, már-már az első sorok fölé. Aztán egy fiatal lány került melléjük, hogy Simon feje fölé tartson egy esernyőt. Zavarta, hogy ott áll mellette, nyújtózkodva, mert vagy húsz-huszonöt centivel alacsonyabb lehetett, mint ő. Arra gondolt, kiveszi a kezéből az ernyőt, de akkor a férfi megint megragadta a karját, egy mozdulattal előrefordította, s megint a színes mező tárult elé. Irritáló volt, hogy hozzáér anélkül, hogy bármiféle kapcsolat lett volna korábban közöttük, de azon kívül, hogy kihúzta a karját a szorításból, nem tett mást. Folytak a másodpercek. Simon a tömeget figyelte. Igyekezett elkülöníteni egymástól az időnként fölvillanó arcokat, a szitáló eső azonban összekuszálta őket. A tér széléről a magas lámpák finom, sárga fénypermetet szórtak szét és az esőben a házak magasra nyújtózkodtak. Lent mozgolódás támadt. Úgy érezte, egyre türelmetlenebb körülötte minden, s hogy benne is növekszik valami, talán izgalom meg némi bizonytalanság és indulat. Bánni kezdte, hogy így látják, pedig csak azzal a szándékkal ment föl oda, hogy őszinte legyen, mintha az valamiféle szabadság volna. De akkor már, ahogy ott állt, abban sem volt biztos, hogy lehetséges az, s hogy egyáltalán kapcsolat van a két dolog között. A férfi Simon mellett ismét fölemelte az egyik kezét. A taps hangosabb lett. Az járt a fejében, hogy akiknél ernyő van, azok bizonyára nem tapsolnak, tehát a hangzavar lehetne sokkal erőteljesebb is.

A férfi Simonhoz fordult, de aztán a saját szájához emelte a mikrofont. Először azt mondta, nagyon örül ennek a találkozásnak, és köszöni, hogy ilyen bátor és őszinte, majd arra kérte, mondja meg a nevét. Simonnak föltűnt, hogy olyasmit mondott, ami nem igaz. Hiszen még egy szót sem szólt, és az eszébe juttatta, hogy beszélhetne tulajdonképpen bármiről, akár hazudhatna is, s ez abban a helyzetben félelmetesnek tűnt. Sejtette, tapsolnának szinte bárminek, és az közben nem is rajta múlik, hanem azon az emberen, aki mellette áll. Az apjával folytatott beszélgetés részletei merültek föl benne, s hogy éveken át hazudott neki, és nemcsak neki, hanem másoknak is. Düh öntötte el, és egy pillanatra azt hitte, megragadja a férfit, hogy letaszítsa az emberek közé, merthogy az is csak kényszeríteni akarja valamire. A férfi mosolygott, mert mindebből semmit sem észlelt. Nem adta át a mikrofont, csupán odatolta Simon arca elé, aki motyogva, zavartan, azt mondta, hogy Péter. A férfi azonnal megismételte a nevet, és akkor Simon fölfogta, mit mondott, s hogy a válaszát már nem lehet megmásítani, mert közben heves tapsvihar éledt a téren. Behunyta a szemét, hogy megnyugodjon, s idővel rádöbbent, senki nincs a tömegben, aki fölismerné, az sincs ott, akire gondol, hiszen akkor fölkiáltana, hogy ő nem az, akinek mondja magát. Figyelt, de csak a csendesedő tapsot, majd a szemerkélést hallotta maga körül. Pislogott néhányat, s lassan kirajzolódott előtte néhány fürkésző tekintet. A lány megmozdult mellette. Frusztrálta Simont, hogy mosolyogva ott áll, és tartja az ernyőt, hogy ő ne ázzon. A férfi ezalatt folyamatosan beszélt, kissé összefüggéstelenül, majd újra odafordult, és guvadt szemmel nézett, mintha szuggerálni akarná, s a tekintetéből Simon azt vette ki, zavarba kéne essen. Mintha az ott a férfi felségterülete volna, ahol mondhat bárki bármit, övé a döntő szó. Talán ezért is alakult ki Simonban nagyon hamar az az elhatározás, hogy akármit is kérdez, ő csak azt mondja, ami történt, az igazat, mégis szinte azonnal olyan hibát vétett, amit nem lehet kijavítani. És az sem tette magabiztosabbá, hogy rájött, már a tömegben állva volt benne valami kétes érzés a férfi szándékával kapcsolatban.

Elsőként azt kérdezte Simontól, mivel foglalkozik. Úgy adta elő azt a mondatot, mintha nagy jelentősége volna, és komoly tekintettel nézett rá. Aztán odatolta a mikrofont.

– Nem munkának nevezném, inkább szolgálatnak – mondta Simon, s bár folytatta volna még, a férfi azonnal elkapta a kezét és közbevágott, hogy tessék, itt egy felnőtt, életerős, láthatóan intelligens férfi, és nem alkalmazza senki, pedig nyilvánvalóan szívesen dolgozna, ugyebár, kanyarította végül kérdéssé a dolgot, már újra Simon felé fordulva, aki arra gondolt közben, hogy ez jóval bonyolultabb annál, hogy ott a pódiumon elkezdje magyarázni, és nem is tudta, hol kezdje el, így csak annyit felelt, hogy igen, ami a másik fél számára láthatóan kielégítő volt, neki viszont nagyon kevés. Helyes, mondta a férfi. Majd ismét nagyon általános dolgokról kezdett beszélni, a választás fontosságáról, emberi jogokról, a munkaerőpiac válságáról, és a kizsákmányolás szó is kihallatszott az egyik mondatából, de egy idő után Simon képtelen volt odafigyelni arra, amit mond. Az emberek különféleképpen reagáltak, néha tapsoltak, s volt, aki bekiabált, hogy „Változást akarunk!” meg hogy „Le velük!”, és erős volt az általuk keltett zaj.

– Mi nyomja a lelked, barátom? – kérdezte a férfi váratlanul.

Ismét az a gondolat éledt föl Simonban, hogy olyan kifejezés hangzik el, amihez nem sok köze van, de a másik mégis rá vonatkoztatja. Mintha rokonszenvet, valamiféle jóleső érzést akarna kelteni az emberekben, akik hallgatják őket. Vagyis hogy minden, amit mond, inkább a tömegnek szól, mintsem annak, akivel igazából beszél. A mellkasa nehéz lett. Tolultak föl benne az érzések, amiknek nem voltak határozott körvonalai. Homályos volt a kérdés is, hiszen mit lehet erre mondani? Annyi minden nyomja az embert belülről, hogy néha fél rászabadítani azt bárkire is. A férfi újra föltette a kérdést, és egy félmosoly kíséretében ismét kérte az embereket, hogy biztassák a mellette állót. Akkor megint tapsolni kezdtek. Kiabálás is hallatszott, majd fokozatosan elhalkultak. A férfi tartotta a mikrofont. Hosszan, magabiztosan nézett, mintha bármikor képes lenne szóra bírni Simont, aki akkor tudta már, hogy az elhatározása nélkül a másik nem megy semmire.

– Néhány évvel ezelőtt elkövettem valamit, az – mondta röviden. Nehezen formálta a szavakat, tartva attól, hogy nem bírja elmondani, ami benne van.

– Ez kissé rejtélyes, nem? Ti is úgy látjátok? – kérdezte komolytalan hangsúllyal a férfi, szinte nevetve, és a szavai alapján úgy tűnt, számára az egész egy játék, aminek a tétjét nem akarja, vagy nem is képes fölmérni. – Sosem tudhatjuk, mi lakozik a másikban, nem? – folytatta aztán, az emberek felé fordulva, s bár nagyon teátrálisan beszélt, az volt az első mondata, amit Simon helyénvalónak látott, de amire felesleges lett volna válaszolni. Lent morajlott egyet a tömeg, ami talán az egyetértés jele volt, és az ernyők megmozdultak, kíváncsiskodó arcok villantak föl a téren. Utána kusza mondatok hangzottak el arról, hogy a vezetés láthatóan képtelen megoldani a nehéz helyzetben lévők, a szegények és az ide érkezők problémáit – itt valamiért a férfi Simonra nézett, ami meglepő volt, aztán a vállára tette a kezét, meg is szorította, mintha jelezni akarna neki, vagy be akarná vonni valamibe. De az is lehet, gondolta közben, hogy talán csak az együttérzéséről akarja biztosítani, ám az is csak sejtés maradt benne. A férfi megkérdezte némi csönd után, hogy mi a véleménye a kialakult helyzetről, majd újra odatolta a mikrofont a szájához. Simon látta a szemén, hogy olyan választ vár, amire ismét bólogathat egy sort.

– Mire gondol? – kérdezte, mert nem volt biztos benne, mire céloz.

– Tegezz nyugodtan! Itt baráti körben vagyunk – vágta rá a férfi mosolyogva.

Simon körbenézett, és a több ezer ember láttán kételkedett benne, hogy igaz volna, amit a férfi mond.

– Arra gondolok, barátom, hogy miként látod a városban kialakult helyzetet – mondta aztán, és akkor már tudta Simon, mire gondol. Azt azonban nem értette, hogyan kapcsolódik ez a korábbi kérdésekhez, s úgy volt vele, a másik megint hanyagul fogalmaz.

– Nehéz helyzet, mert sokan érkeztek, és ez mindenki számára komoly fejtörést okoz.

– Csak azok számára nem, akiknek pedig fejtörést kellene hogy okozzon – folytatta a férfi, és arra, mivel nem tudta egyértelműen, hogy kérdés-e vagy kijelentés, Simon csak annyit felelt, hogy lehet. A férfi bólogatott, miközben újra taps hallatszott lentről. Aztán ismét az emberek felé fordult, és beszélni kezdett a városba érkezőkről, a víz és élelemhiányról, a gyerekekről, akik ott vannak kint a tereken, majd Simonról, hogy annak ellenére, hogy ilyen nehéz helyzetben van, vállalja a hangját, az arcát és a véleményét. Érthetetlenek voltak Simon számára ezek az összefüggések, mert jól tudta, hogy a mellette állónak fogalma sincs arról, milyen helyzetben van. Odasúgta a fickónak, hogy ne mondjon ilyeneket, de az mintha meg se hallotta volna.

– Mit követtél el, barátom? – váltott témát hirtelen.

Simont megint idegesítette ez a kifejezés, mert egyértelmű volt, hogy nem barátok, és abban is biztos volt, hogy nem lesznek soha. Bosszantó volt, hogy emiatt nem bír tisztán gondolkodni arról, ami történt, és akkor néhány másodpercig nem tudta, mit válaszoljon, mert hát, jutott eszébe, mondhatná, hogy baleset történt, de akkor ott ragadna azon a párkányon, ahol csak egy hang környékezi meg időnként, és Simon már nem akart ott maradni.

– Megöltem valakit – mondta végül.

„Nem valakit öltél meg, hanem a feleségedet” – hallotta ezt a mondatot, és ijedt arccal körbe is nézett, mert nem tudta, honnan érkezik, majd észrevette, hogy a másik zavart mosollyal figyeli, mert bizonyára nem értette, miért teszi ezt. Azonnal helyesbíteni akart, de a férfi maga előtt tartotta a mikrofont, és Simon hiába nézett rá határozottan, nem őt figyelte már. Azt hitte, zúgolódás következik, vagy hogy legalábbis lesz valami reakció lentről, de csak a szemerkélést hallotta, ahogy az eső kopog azon a rengeteg szétterülő ernyőn ott előtte. A férfi maga elé nézett még egy darabig. Simon azt látta rajta, hogy vagy nem fogja föl, amit mondott, vagy csak nem akarja elhinni, és ezt követően, a hangulat fokozása miatt, vagy mert jól érezte Simon, félig-meddig kacagva megkérdezte, hogy ez az igazság-e.

– Igen – mondta röviden, és akkor hirtelen sokkal könnyebbnek érezte már magát.

– Egy embert? – kérdezett tovább a másik, és megint guvadt szemekkel nézett rá, s egy határozott mozdulattal odatartotta a mikrofont, ami szinte a szájához ért. Lentről hangfoszlányok szűrődtek föl. Simon úgy hallotta, valaki pfujol, de nem volt benne biztos, mert a szél erősödött és jól összekevert mindent. A lány mellette nyújtózkodott egyet, mert a gyors mozdulat következtében arrébb lépett, hogy visszaálljon a csekély távolság közte és a férfi között.

– Igen – mondta ki ezt az egy szót újra, mert abban a pillanatban sem érezte úgy, hogy hosszabban kellene válaszolnia, a kérdés olyan egyszerű és lényegre törő volt. Arra gondolt, hogy egyvalaki van, aki érthetné, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy hallja, amit mond, mintha egyedül ő hiányozna az emberek közül.

– Kicsodát? És miért? – kérdezett tovább a férfi, és a hangja akkor már sokkal bizonytalanabbul csengett. Simon némi kétségbeesést és felháborodást is fölfedezett benne. A lányra nézett megint, aki mozgolódott, s a kapucnival szegélyezett arcán ijedtség ébredt. A szemében pedig egy kérdés, amiről Simon csak annyit sejtett, neki szánja. De mivel a lány nem szólt, nem tudta, kéne-e mondania bármit is, mégis az volt benne, hogy szeretne bocsánatot kérni. Simon kinézett a tömegre. Mozdulatlanul, egy tömbbe sűrűsödve állt előtte, és látta a szitáló esőt az ernyők fölött.

– Most mi van? – szólalt meg egy hang lentről.

– Nyugalom, nyugalom – folytatta a férfi, aki lassan föleszmélt abból a kábulatból, amit az elhangzott szavak okoztak. Arra kérte a téren állókat, hogy legyenek türelemmel, hiszen mindenkinek kell egy kis idő, amíg feloldódik, s hogy biztos csak egy szerencsétlen eset ez, és nagyon tanulságos dolgokat fog elmondani a barátunk mindjárt. Simon azon tűnődött, hogy valóban szerencsétlen, de hogy ez közben nem magyaráz meg semmit, s hogy nem tudja, mi a tanulsága annak, ami történt, miközben tisztán haladt a mellkasában a forró és nyugtató áramlás, amit az okozott, hogy egyszerűen csak válaszolni akart, ha kérdezik. A férfi nagy levegőt vett. Látszott, hogy zavarban van, és nem igazán érti a helyzetet.

– Ki volt az, akit megölt?

Ismét Simon elé tartotta a mikrofont. Ő már várta ezt a kérdést, és gyanította, hogy ha elkezd beszélni, a téren minden mondata visszhangozni fog. Emlékezett a szavakra, amik egyszerre több irányból áramlottak feléje, amíg lent volt ő is a többiek között. Újra látta Sára arcát, nem tudott másra gondolni, mint rá, a fehér bőrére, a zöldesszürke szemére, a hosszú ujjaira, a combjára, a leheletére.

– A feleségem – mondta ki színtelenül.

A férfi hátrébb lépett, és megkérdezte, hogy ez igaz-e. Lentről mozgolódás hallatszott. Valaki bekiabált, hogy Simont kísérjék le az emelvényről, majd egy női hang érdeklődött, hogy ez valami vicc-e. A mikrofon akkor már nem volt előtte, így, kissé halkan, azt mondta, hogy ez egyáltalán nem vicc, mert Sára beteg volt, és nem bírta már elviselni, ahogy szenved. Aztán, mivel úgy gondolta, hogy senki sem hallotta jól, megismételte, sokkal hangosabban, ami félelmetes lehetett, pedig csak azt akarta, hogy értsék. A férfi arcát bizonytalan mosoly színezte el. Tehetetlenül álldogált egy méterrel arrébb. Párszor a szájához emelte a mikrofont, de nem mondott semmit. Akkor újabb moraj hallatszott lentről, és az is, hogy elég volt, meg hogy hagyják el a pódiumot. Simont rettenetesen zavarta, hogy bizonygatnia kell, ami valóban megtörtént. Ráhullott pár esőcsepp, és balra pillantva észrevette, hogy a lány eltűnt mellőle. Hiába nézett szét, nem látta sehol.

– Mégis hogyan? És miért? – folytatta kétségbeesetten a másik. Nyilvánvaló volt, hogy egyrészt nem értette, amit Simon az imént mondott, s hogy most már kettesével érkeznek a kérdések, mert ezek szerint sokkal összetettebb és pontosabb választ vár, mintha az ott kihallgatás volna, nem egy kötetlen beszélgetés. Az eső szinte teljesen elállt. Megszűnt a finom suhogás, ami sokáig megtöltötte a levegőt.

– Ahogy mondtam az előbb is, a feleségem súlyos beteg volt. Hónapokig szenvedett, és én túladagoltam – felelte végül a kérdésekre. Nem hallotta vissza a saját hangját, de az éledő zajból biztosan tudta, hogy azok, akik a téren állnak, jól értették a mondatait. Takarodj, ez volt az első szó, aztán hogy gyilkos, és sokan pfujoltak, főleg az elülső sorokban.

– Hallgassák végig – szólalt meg egy női hang a háta mögött. Simon megfordult. Az emelvény fedett részén várakozók közül páran gyanakvó tekintettel figyelték, össze is súgtak, a szavaikat azonban képtelenség volt a hangzavarban érteni, és egyedül a fiatal, kerek arcú nő nézett rá szelíden. Egyre hangosabban szitkozódtak az emberek. Mivel az eső elállt, az ernyők nagy része összecsukódott, s ahogy hunyorogva már előrefelé nézett, még több bizonytalan körvonalú arcot pillantott meg. Néhányan a magasba emelték a kezüket. Látta, hogy mások szót váltanak, mutogatnak, leginkább a pódium felé, páran pedig magasba tartott telefonnal álltak, és akkor megint fölvillant egy-két vaku éles, fehér fénye. A férfi beleszólt a mikrofonba, s kérte a téren állókat, hogy nyugodjanak meg és hallgassák végig. De erre csak még erősebb moraj volt a válasz, s már azt is kiszúrta Simon, hogy a tér közepe táján pár ember egymásnak feszül, mintha összekaptak volna azon, amit mondott. Sokan üvöltötték, hogy mit keres itt ez az ember, meg hogy takarodjon.

– Mennyit ült? – kérdezte váratlanul a férfi.

Simon észrevette magán, hogy olyan gondolatok és érzések is elöntik, amik lehet, hogy csupán egy hibás következtetésből vagy egy korábbi rossz tapasztalatból fakadnak, és nyomasztotta, hogy úgy tekint a mellette állóra, mint aki ellenséges vele, de nem volt képes ellensúlyozni magában ezt, mert a téren a kiabálás még élesebb lett, s az emberek némi mozgolódás után csoportokra szakadtak odalent. Voltak, akik kart lengetve ordibáltak, sokan pedig csak álltak, és nem is őket, hanem azokat nézték, akik szitkozódnak.

– Semennyit – felelte Simon. Sejtette, hogy az emberek számára mindez, főleg, hogy nem ismerik a részleteket, felfoghatatlan. Mégse látta értelmét a magyarázkodásnak, hiszen az mindenkit csak még inkább összezavarna.

– Úgy, hogy megölt valakit? – kérdezte a férfi kerekedő szemmel. Simon figyelte, ahogy leengedi a mikrofont maga mellé, tehát hiába válaszol, nem lesz érthető odalent.

– Igen – mondta ki mégis.

Rohadt gyilkos, üvöltötte valaki az első sorban, egy másik ember pedig, hogy vissza a halálbüntetést. Tisztán hallotta azt az utolsó szót, és abban is biztos volt, hogy mások is jól értették, mert még hevesebb zaj éledt a téren. A férfi megint kinézett a tömegre. Simon érezte rajta az aggodalmat. Hogy nem tudja, mit kéne tennie, és akkor eszébe jutott, hogy az volna a legjobb, ha lemenne az emelvényről. Közben már egy kisebb csoport előrenyomult. Egy-két embert félre is löktek maguk elől, s bal oldalra pillantva föltűnt neki, hogy az addig a lépcső mellett várakozó biztonsági őrök előrejönnek, a színpad elé, akikhez aztán valahonnan csatlakozik még néhány. Nem mozdult, mert nem tudta, mi volna helyes, s amellett, hogy értette, miért történik, mégis meglepte, hogy ilyen hatalmas kavarodás támad, hiszen még el sem mondott mindent.

– Hogy volt képes erre? – szólalt meg ismét a férfi, s az a kérdés már egészen más volt, mint a többi. Biztosnak érezte benne a felháborodottság és a számonkérés kettősségét, és azt a tónust, ami nem megérteni szeretné, hanem leszámolni akar vele. Simon azt is érzékelte rajta, hogy elveszítette a higgadtságát, és már nem úgy volt ott, mint aki azt az egészet képes egyben tartani.

– Nem akartam, hogy tovább szenvedjen – mondta rögtön.

A másik mereven nézett rá, aztán hozzátette, nem érti, hogy tehetett ilyet. A mikrofon ott volt a szája előtt, így az egész téren jól hallatszott az a mondat, és komoly zavart keltett. Pár másodperccel később egy összecsukott ernyő csapódott Simonnak, s a hegyével fölszakította a kabátját és a bőrt is a mellkasán. Bár a fájdalmat inkább belül érezte, mintha elvettek volna tőle valamit, egy érzés szabadságát, azt, hogy hiába bánja mérhetetlenül, amit tett, nemcsak hogy nem lehet jóvátenni, de megértetni sem lehet szinte senkivel. A tér hátsó része felől szokatlan moraj szűrődött előre, és sokan hátra is fordultak, hogy lássák, mi okozta a zajt. Közben a pódium előtt a biztonsági őrök föltartóztattak néhány embert, akik előrenyomulva eltorzult arccal üvöltöztek. Akkor fogta föl, hogy mindaz, amit mondott, olaj volt a tűzre, mert dühös és csalódott emberek gyűltek össze ott a téren, s hogy hiába volt őszinte, hiszen nem azt mondta, amit hallani akartak. Simon állt, és nézte az embereket. Nem volt benne félelem, csupán várakozás. Sejtette, hogy nem múlik el, mert azok, akik üvöltöznek, nem fogják megérteni, amit mondott, s hogy ő sem igen értheti az indulatukat. Újabb tárgyak repültek a pódium felé, és a férfit is majdnem eltalálták. Ahogy Simon figyelte a mozdulatokat, amint a bágyadt, sárga fényben kezek emelkednek a magasba, egészen másként, mint korábban, s ahogy dühvé válik minden szó, mely elhagyta a száját, érezte, hogy tolul föl benne a nyomás, ami a sírást megelőzi, de végül mégse alakul át könnyekké. A férfi mondott még pár kérlelő szót a mikrofonba, aminek látható haszna nem volt, majd Simonra nézett. Mozgott a szája, de ő nem fogta föl a szavait, mert az együttérzés hiánya akkor őt is képtelenné tette a hallásra. Sárát látta, amint fekszik az ágyon, s ahogy előbb a válláról húzza le a ruhát, hogy szabad legyen az a finom ív, amit apró anyajegyek borítanak, majd a mellkasáról, ahol olyan vékony a fehér bőr, hogy szinte a testébe lehet látni. Aztán már lassítva nézte, ahogy a férfi magyaráz és az arcán az értetlenség haraggá változik. Nem fogta föl, miket mond, pedig sokáig és hevesen beszélt. A mikrofont hanyagul maga előtt lengette, az arcizmainak mozgása pedig teljesen megdermesztette Simont, s ahogy ökölbe szorította a kezét, talán fenyegetően. Nem bírt megmozdulni. Egyre többen nyomultak előre. A tömeg nagy része egyszerre próbált áttörni azon a falon, amit a biztonsági emberek, majd a hozzájuk csatlakozó rendőrök alkottak. A pódiumhoz közeli rész egyetlen nagy csomóvá vált, ahol összeolvadtak a testek és csak néha tűnt ki egy-egy arc vagy végtag, mintha ki akarna szakadni onnan, de mégse volna képes. Simon észrevette, hogy a férfi mereven előrenéz, nem rá, minthogyha a távolban észrevett volna valamit, ami még nála is nagyobb félelmet ébreszt benne. Majd látta, hogy eldobja a mikrofont, és a lépcsőhöz rohan, ahol összetorlódtak azok, akik menekülőre fogták a pódiumon állók közül. Tíz-tizenkét ember nyomult lefelé a szűk fokokon a kordonnal lezárt részre, amit szintén az őrök egy nagyobb csoportja védett. A kerek arcú, várandós nő is ott volt közöttük. Simont nézte, egyedül az ott állók közül. Mivel azonban megmozdult körülötte mindenki, a nő is előrébb ment, valaki meg is rántotta a karjánál fogva, nehogy lemaradjon. Nehezen bírta a heves tempót, megcsúszott az egyik lépcsőfokon, majd elvágódott. Ugyan képes volt megkapaszkodni a pódium szélében és megtartani magát, hogy ne zuhanjon le a betonra, de idővel Simonnak föltűnt, hogy a lökdösődés közben senki nem fogja meg és húzza föl onnan. Ezalatt néhányan átjutottak az őrök hálóján, és fölmásztak az emelvényre. Az egyikük Simonnak ütközött, összeért a válluk. Forróság öntötte el. Hallotta, hogy lüktetnek az erei. Aztán rájött, hogy csak a lendület miatt értek össze, mert közben az alak eltűnt mellőle. Még többen jöttek. Azt hitte, hogy tőle akarnak valamit, miatta olyan ingerültek, pontosabban azok miatt, amiket mondott, de vagy egy percen át még egy tekintet egyértelműsége sem erősítette meg semmiben. A tér hátsó része felől robajt hallott, mintha valami lezuhant volna, majd újra és újra koppanna a kövezeten, aztán úgy sejtette, lőnek, mert az ismétlődő hang arra is emlékeztetett. A föléledő esőtől és az emberi kiáltozástól zajos téren minden kiszámíthatatlan maradt. Jajveszékelést hallott különböző irányokból, s az álmatag fényben elmosódtak az arcok odalent. Mások, akik már fönt álltak a pódiumon, tanácstalanul nézelődtek, hogy vajon miért is másztak föl oda. Végre megmozdult, hogy közelebb jusson a nőhöz, aki még mindig a földön feküdt, mivel továbbra sem foglalkozott vele senki. Hirtelen Simon elé került egy ismerős arc. Csak lassan fogta föl, hogy a férfi az, akit még előző este a kerengőben látott, amint a tömegből figyeli őt. Szólni szeretett volna, de erős ütés érte az arcát. Körülötte a világító fény hullámzott, a válla pedig nekiütközött a pódium szöges fadeszkáinak. Az éles fájdalomtól megfeszült a teste, és behunyt szemmel arra gondolt, hogy csakis akkor lesz képes fölállni, ha örökre lecsendesíti a benne föltámadt haragot.

Csabai Máté kritikája a regényről: https://fidelio.hu/konyv/mikor-megerkezik-a-fejbe-a-feny-elfogynak-a-szavak-szollosi-matyas-uj-regenyerol-144100.html

A kötet megrendelhető itt: https://www.libri.hu/konyv/szollosi_matyas.simon-peter.html