Jan 24

Spirál

Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy álom maradékával. Zsibbadt a bal karja, alig bírta mozdítani, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Fájt a gyomra, a tarkója. Égett a nyelve, és az arca is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, mintha a nyirkos padló el akarná nyelni. Muszáj volt mozdulnia. Néhány próbálkozás után fölállt, megdörzsölte a bal karját, majd a szemét. A szoba egyik felét vakító fény terítette be és égető fehérré színezte a tárgyakat. A másik részében olyan sötét volt, mint egy lyukban. Kezdett kirajzolódni a sötétben egy-egy forma: a polc sziluettje és az asztal lapos felülete. Különféle holmik szétszórva az ágyon, és előtte is. A fotel tele ruhákkal. Régi cipők, könyvek hevertek összevissza. Az ablak melletti falon hiányzott egy darab a vakolatból. Látta a tégla barnásvöröses színét, az előszobát borító vastag porréteget, csillogott a szűrődő fényben. Hirtelen nem tudta, mennyit aludhatott a padlón fekve, mint akit leütöttek, és ott hagytak elpusztulni.
Kilenc napja, hogy utoljára elhagyta a lakást. Akkor is csak a boltba ment, hogy megvegye a húst, ami már erjedten állt a hűtőben, és a szaga átjárta az egész lakást. Kiegyenesedett. Öklendezett párat. Nehezen viselte el a bűzt. Kivánszorgott a fürdőszobába, hogy igyon. Fejét a csap alá tartva nyelte a vizet. Megmosta az arcát és a tarkóját. Enyhült az izzasztó lüktetés a testében. Gyakran érezte ezt ébredés után, főleg, mióta a felesége meghalt. Novemberben ment el, egy szombati napon. Az járt a fejében, ahogy kilép a kapun és összehúzza magán a kabátot, és ahogy megveszi a bort a vacsorához. Összeütközött a szomszéd nővel, majd egymásra nevettek szabadkozva, hogy ki menjen be előbb a kapun. A nyitva hagyott ajtó. Az a néhány mondat, amire választ már sohasem kap. Ott feküdt Éva, a szoba közepén. A kezében egy vázát szorongatott. Olyan erősen, hogy a mentősök alig tudták kiszabadítani.
Decembertől neki csak egy éve lett volna hátra a cégnél. Az első utazást kora tavaszra tervezték, egy lávakék hegyi tóhoz, sűrű fenyőerdővel a partján. De Éva szájából vér csorgott ki azon a szombati napon, és már csak egyetlen útja maradt hátra. Urnás temetés volt. Gyorsan történt minden. Csupán néhány arcot tudott fölidézni, és a pap hangját, mint egy visszatérő hullám, ott motoszkált a fülében. A cégnél megértőek voltak és segítettek mindenben. Elintézték a papírmunkát helyette. Az első pár hétben mindennap fölhívta valaki, hogy beszélgessenek. Amikor bejelentette, hogy nem megy be többet, sokáig próbálták meggyőzni, hogy az az egy év is nagyon sokat számít. Hogy jóval kevesebbet kap, ha az utolsó évben nem dolgozik. De őt ez nem érdekelte. A lánya is hazajött hétvégente, de mivel állandóan Éváról volt szó, elküldte őt is. Hónapok teltek el. Egyre ritkábban mozdult ki, és a telefon is egyre hosszabban maradt néma.
Átment a konyhába, kinyitotta a hűtőt. Határozottan áramlott felé a bűz. A helyiség tele volt mosatlan edényekkel, az asztal lapján szétkenve, hosszú csíkban lekvár. Használt filterek egy pohárban, üres borosüvegek és penészes kenyér. Próbálta felidézni az előző napot, de fogalma sem volt, mivel telt az a huszonnégy óra, és rádöbbent, hogy sok huszonnégy óra telt el, ami felidézhetetlen. Állt a konyha közepén, sajgó fejjel, viszketett a háta, és a pólója alatt szúrta valami a mellét. Zavarta a beáramló fény. Megvilágított néhány koszos sarkot, a leöntött díványt a szobában, a padlón heverő cipőket és sárdarabokat. Jól látszott onnan az üres akvárium, amiben zöld moszatdarabok savanyodtak. Tudta, hogy meg kell küzdenie vele, és úgy érezte, ha így telnek tovább a napok, valami végérvényesen megváltozik.
Eszébe jutott, hogy hatvanhat éves. Soknak tűnt számára az eltelt idő, ahhoz viszont kevésnek, hogy ilyen határozottan omoljanak össze körülötte a dolgok. Lehúzta magáról a pólót. Visszament a fürdőszobába. Elkezdte lemosni testéről az éjszaka kiizzadt álom maradékát. Dús mellszőrébe beleakadt egy törött fogpiszkáló darabja, az szúrta úgy a mellét. Megmosta a nyakát, a mellkasát. Csorgott le a jéghideg víz a hasán. Érezte, hogy a hús és az akvárium bűze mellett belőle is árad valami savanyú szag. Meg akart szabadulni tőle. Kinyitotta a tükör melletti kis szekrényt, talált benne egy szappant. A víz alá tartva forgatta a kezében, majd a mellkasán futtatta végig. Izgatta a bőrét. Hirtelen remegni kezdett a csap. A csőrendszer felől egy hullám indult meg és a mosdókagylót is megrázta. Fokozatosan erősödött. Úgy tűnt, ha nem zárja el a csapot, a rázkódás szétveti az egész rendszert.
Fölkattintotta a kis lámpát a csap mellett. A plafonról lógó égő nem működött, azért is tette oda. A huszonöt wattos izzó fénye lomhán világította meg a fürdőszoba mosdó körüli részét. A tükörben látta a borostás, megviselt arcát, mellkasán a szőrt, ami a szappan habjától csak még dúsabbnak és szürkébbnek tűnt. A hasán vaskos csík húzódott, valami megnyomhatta alvás közben. A vállán egy seb volt. Még mindig nem gyógyult be, pedig hetekkel korábban szerezte. Megfogta a kagyló szélére terített törülközőt. Letörölte az arcát, a mellkasát. Erősen dörzsölte, hogy a hab mindenhonnan eltűnjön.
Átment a szobába. Beleütközött néhány tárgyba és az asztal sarkába. Megtalálta a szemüvegét, fölvette. Az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az utcafrontra. Erős szél fújt odakint, és egy nedves levelet nyomott fölfelé az üvegen. Követte vagy húsz-harminc centi hosszan. Mintha egy csiga vánszorogna, szokatlan irányba, ellentmondva a gravitáció törvényének, gondolta. Gravitáció, törvény, ellentmondás, ilyen szavak jutottak eszébe. Mintha neki köze lenne ezekhez a kifejezésekhez. Mintha ismerné a jelentésüket. De azt sem értette, hogyan jut eszébe egyáltalán, hogy gravitáció, és miért halad fölfelé a levél. Az ablak fehér kerete szűk lett, és a dolgok nehézsége, a sajátja is, nyilvánvalóvá vált. Szinte fájt neki az a súly, ami a tárgyat nyomta, az, ami önmaga volt.
Kiszúrt egy pontot az ablak alatt álló széken. Lepattogzott róla a zöld festék és kilátszott a szürkésbarnás lemez. Néhány nyúlánk rost fölszakadozva kibukott a festett részre, kis darabokra esve szét. Erősen koncentrálnia kellett, hogy lássa mindet, külön-külön. Megigazította a szemüvegét. Ha a lencsén keresztül figyelt, látta az egymástól elváló részeket és köztük az egészen vékony kis csíkokat. Azonban ha a szemüveg fölött nézett el, összemosódtak a rostok, és a szék fölső része egyetlen sima felületnek tűnt, amin csupán néhány nagyobb folt lapult. Talán egy kávéscsésze nyomai, gondolta. Kinyitotta a szekrényt. Dohos szag csapta meg az orrát, mégis kivett egy pólót és fölvette. Hűvös volt. Úgy érezte, enyhén nedves is. Lehúzta magáról. Elkezdte összeszedni a tárgyakat. Tizenhét könyvet talált a földön. Arra gondolt: bárcsak azért volnának itt, mert olvasta őket. Végignézte a címeket. Örült, hogy legalább néhány ismerős közülük. Nem tudta, hogyan kerültek a szőnyegre vagy az ágy alá. Az összecsomósodott zoknikról nehéz pormacskák zuhantak vissza a földre, és a szőnyegen is volt a lekvárból, ami szétkenve csillogott az asztalon. Három cipőt talált az ágy alatt, ahonnan szintén fülledt dohszag áradt.
Zaj szűrődött be kintről. Kopogást hallott. Fölegyenesedett, majd áthaladt az előszobán. A lépteitől fölkeveredett a por a szűrődő fényben és szinte köddé sűrűsödött mögötte. Újra hallotta a kopogást. Odalépett az ablakhoz, elhúzta a kis függönyt.
Az egyik szomszéd, egy magas, barna hajú férfi állt az ajtó előtt, mélyen kivágott, fekete pólóban és fekete műbőr nadrágban, amin megcsúszott a fény, ahogy mozdult. Negyven körüli lehetett, de a formára igazított haja és a szokatlanul barna bőre fiatalosabbá tette. Korábban, ha látta, mindig élénk színű ruhákban volt, és csillogott rajta valami. Egyszer beszélt vele. Nem emlékezett rá, pontosan miről. Nem is értette, mit akarhat most. „Melegek”, ahogy az egyik szomszéd súgta neki valamikor. Nem kell foglalkozni velük, mást úgyse nagyon tehet az ember, mondta még. Nem értette akkor sem, mire utal ezzel. Mintha lett volna ebben a mondatban valami más is, gondolta. Hogy azért mégiscsak kellene tenni valamit. „Buzik”, hallotta egyszer a lépcsőfeljáróban, meg hogy „Az anyjuk picsáját”, azt is.
Figyelte, ahogy a férfi hátrasimítja a haját. Furcsák a mozdulatai, és az a ruha is elég szokatlan, gondolta. Visszaengedte a függönyt. Megdörzsölte a mellkasát. Viszketett a fogpiszkáló nyoma még mindig és a vállán tátongó seb körül megvillant néhány ideg. A férfi ismét kopogott. Eszébe jutott, hogy ha szóba elegyednek, talán nem fogja tudni lerázni. Az újabb kopogást követően aztán mégis elfordította a kulcsot, a fönti kis reteszt is, majd szűken ugyan, de kinyitotta az ajtót.
– Mit akar? – szólt ki a résen. Arra gondolt, hogy nem is ezt akarta mondani.
– Helló – mondta a férfi. Enyhe terpeszben állt a gangon és a V alakban kivágott pólója résén kilátszott a mellszőre. – Kristóf vagyok, talán emlékszik.
– Igen, biztos…
– Azért jöttem, mert tartunk fönt egy kis összejövetelt, és arra gondoltam…
– Mire gondolt?
– Hogy esetleg volna kedve följönni.
– Mi, hogy most?
– Igen, mostanában. Van fönt egy kis társaság. Megkérdeztem már néhány szomszédot, de ami azt illeti, eddig senki sem volt igazán lelkes. Aztán arra gondoltam, hogy maga biztos szívesen inna egy italt.
Figyelte a férfi arcát. Rájött, hogy a tiszta tekintete miatt nem vette eddig észre a ráncait. Volt benne valami szokatlan lassúság, amellett hogy lendületesen beszélt.
– Miből gondolja?
– Maga rendes fickónak tűnik. Márk is kedvesnek találja – mondta, majd közelebb hajolt és valamivel halkabban folytatta. – Nem mindenki ilyen ám a házban.
Erős parfümillat csapta meg az orrát, édeskés szag volt. Kiűzte az orrából a savanyú moszat- és dohszagot.
– Ki az a Márk?
A férfi szemei tágabbra nyíltak. Mosoly jelent meg az arcán. Megvakarta a homlokát, amin apró izzadságcseppek kenődtek el.
– Márk a párom. Miatta gyűltünk most össze…
– Meghalt? – vágott közbe, és egyszerre szorult össze a mellkasa Éva, és a megütött hang-súly miatt. Látta maga előtt, ahogy fekszik a szőnyegen és terjed szét a vöröses folt a feje körül.
– Nem, szerencsére nem – mondta a férfi, aztán rövid szünetet tartott. Elnézett az udvar belseje felé. – Szóval, ha van kedve, jöjjön föl. Tudom, mi történt, és azért…
– Fogja már be! – förmedt rá a férfira.
Egy darabig hallgattak. Kint fújt a szél és néha erős zúgás járt át a belső udvar falai között.
– Fönt, a negyediken vagyunk – szólt újra a férfi, aztán fölmutatott a legfölső szint irányába.
– Nem, egyáltalán nincs kedvem! Hagyjanak békén! – mondta, majd becsukta az ajtót.
Érezte, hogy lüktet benne a vér. Izzadt. Nekidőlt az ajtónak. Kifújta magát. Hallotta, ahogy a férfi mozgolódik kint, majd a távolodó lépteit. Várt. Már csak a szél zúgása hallatszott. Visszament a szobába.
Még szúrósabbá vált a bűz. Az algák, moszatok savanyúsága összekeveredett a hús rothadt szagával. Csípte az orrát. Nem értette, hogyan jutott egyáltalán eszükbe, hogy fölmegy. Hihetetlen, gondolta, hogy az emberek mire nem képesek, majd az az ötlete támadt, hogy mégiscsak fölmegy, és megmondja nekik: eszükbe ne jusson többet zaklatni.
Megcsörrent a telefon. Nagyot dobbant a mellkasa. Arra gondolt, hogy ha a férfi hívja, akkor kihívja a zsarukat. Nem látta sehol a készüléket. Körbejárt a szobában. A hang egyre erősebb lett. Megállt, hátha elhallgat. Fél perc elteltével megszűnt a berregés, de mire kifújta magát és lehajolt, hogy fölvegyen egy tárgyat a földről, megint megszólalt. Pár újságcafat alól került elő. Fölvette a kagylót.
– Halló! – Szia, apa!
Mikor meghallotta a lánya hangját, megkönnyebbült, de aztán sejteni kezdte, mi következik. Szorítást érzett a torkában.
– Szia. Mit szeretnél?
– Ma felugrom akkor, ahogy megbeszéltük. Ideje, hogy megnézzem, mi van veled!
– Mikor beszéltünk erről?
– Tegnapelőtt.
– Aha. Nos, az van, hogy nekem ma nem túl jó.
– Miért, mit csinálsz?
– Elég sok dolgom van, ami azt illeti.
– Például mi?
Önkéntelenül is körbenézett a szobában, és úgy érezte, még csak nem is hazugság, amiről beszél.
– Hát, elég sok minden.
– Értem. Figyelj, apa, azt akarom mondani…
– Jól vagyok, minden rendben! Miattam ne gyere.
– Szerinted ki miatt mennék?
– Nem tudom.
– Miért csinálod ezt?
– Mit?
– Hogy állandóan visszautasítasz.
– Nem utasítalak vissza, csak nem érek rá. Majd ha kell valami, szólok.
– Ez aztán remek, apa!
– Most mi van?
– Eszedbe sem jut, hogy csak úgy találkozzunk?
– Ez mit jelent? Nem értem.
– Mondjuk jelentheti azt is, hogy felöltözöl valami normális ruhába, kijössz a lakásból és együtt elmegyünk valahová.
– Hová?
– Mit tudom én! Bárhová.
– Tudod, hogy ezt nem szeretem.
– Mit nem szeretsz?
– Amikor ilyen összevissza beszélsz.
– Nem beszélek összevissza, nagyon is pontosan beszélek. Megnézhetnénk ezt a jelenséget, vagy mit. Ami most látszik az égen. Igazán szép.
– Miféle jelenséget?
– Ezt a… Nem tudom. Valami csillag látszik az égen, egy szupernóva, vagy micsoda. Nem értek ehhez.
– Azért van ilyen világos?
– Igen. Nos?
– Mi van?
– Felöltözöl?
– Fel vagyok öltözve.
– Értem.
– Hány óra van?
– Talán nyolc. Azt hiszem.
– Este nyolc?
– Igen.
– Én ilyenkor már nem megyek sehová.
– Mintha máskor mennél…
– Ne légy igazságtalan!
– Nem igazságtalan vagyok, apa, hanem szomorú.
– Én is szomorú vagyok, de nincs mit tenni ezzel!
– Ezt hogy érted?
– Anyád meghalt. Ezzel nincs mit tenni, úgy értem.
– Kivételesen nem rá gondoltam.
– Hát kire?
– Rád, apa. Hogy ez így nem jó.
– Mi nem jó? Nagyon jól vagyok.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz.
– Dehogynem, teljesen jól vagyok!
– Akkor pláne találkozhatunk.
– Találkozzunk holnap! Fáradt vagyok, és mondom, egy csomó dolgom van.
– Mondj egyetlenegyet, ami halaszthatatlan és akkor békén hagylak!
Nem válaszolt azonnal. Erős szuszogást hallott. Eltartotta magától a kagylót. Rádöbbent, hogy ő fújtat annyira. Arra gondolt, hogy fölmegy a negyedikre, bekopog és megmondja nekik, micsoda pofátlanságnak tartja, hogy este nyolckor zaklatják a ház lakóit.
– Őszinte leszek, tiszta ideg vagyok – szólt bele a kagylóba ismét.
– Igen, ez általában így van.
– Ne gúnyolódj velem, kérlek!
– Mi történt?
– Az előbb, mielőtt hívtál, bekopogott az egyik szomszéd. Hogy is mondjam… Tehát… Van itt egy, illetve kettő… férfi. Két… meleg. Így mondják, nem?
– Van ilyen kifejezés, apa. Ők dühítettek fel ennyire?
– Az egyikük.
– Mit mondott?
– Nem is tudom.
– Nem emlékszel?
– De, emlékszem.
– Szóval?
– Megkérdezte, volna-e kedvem fölmenni.
– Felhívtak magukhoz?
– Az egyikük, az a magasabb.
– És te mit mondtál? Ezek szerint nem mentél.
Várt egy darabig, hátha összeállnak a gondolatai valami egésszé, amivel meg tudja indokolni, mi zavarja annyira, de mire elkezdtek formálódni, már zúgott a vonal. Hallotta a lánya hangját: olyasmiket, hogy „Ott vagy?” meg hogy „Megyek”, és néha visszakérdezett, hogy „Tessék?”, majd kétszer vagy háromszor is megismételte, hogy „Nem értem”. A kapcsolat megszűnt, és csak recsegést hallott. Letette a kagylót.
Hangok szűrődtek be kintről. Újra végigment az előszobán, hogy kinézzen. Elhúzta a függönyt. A negyedik emeleten páran kint álltak a gangon. Nem hallotta, miről beszélnek, csak hogy nevetnek, és látta, hogy a két férfi és a nő koccint, majd ahogy az egyikük rágyújt és idővel leszórja a hamut az udvarra. Csillogott a fehér fényben. Visszaengedte a függönyt, hogy ne lássa őket. Újra hallotta a beszűrődő nevetés hangját, amit a ház belső tere fölerősített. Nehezebbé vált a mellkasa. A hosszú előszoba közben befelé húzta: elkezdett szűkülni a tér, mintha a tárgyak, a szekrények közelebb lennének hozzá és rá akarnának mászni. Hallotta a nevetést. Érezte, hogy izzadság csapódik ki a bőrére, fázott. Összemosódott előtte a fehér fényben álló előszoba, és ahogy fölemelte a kezét, hogy az arcához nyúljon, nedvességet érzett. Minden vizenyős és bizonytalan lett. Megint hallotta a szuszogást, majd újra a nevetést, a szuszogást, együtt a kettőt, és az jutott eszébe, hogy „buzik”; látta a szomszéd nő arcát, a kezét, ahogy magyaráz, aztán a férfit, ahogy áll az ajtó előtt és mutat föl az emelet irányába, az akváriumot, a rothadó moszatdarabokat, végül Évát a földön, kezében azzal a vázával, és először csak egy kisebbet, aztán nagyokat vert az ajtóra.
Nem bírt tovább állni. Leguggolt, nekidőlt az ajtónak. Próbált egyenletesen lélegezni. Újabb nevetgélést hallott. Érezte, hogy dühíti. Fölállt, bement a szobába, hogy ne hallja, de minden mozdulat közben, mikor arrébb rakott egy tárgyat, ott volt a nevetés a fejében. Arra gondolt, hogy talán hallották, ahogy csapkod. Gyorsan végigment az előszobán, kinézett az ablakon. Eszébe jutott, hogy talán rajta nevetnek. Hogy a férfi, miután itt járt nála, fölment és elmondta, milyen rosszul néz ki. Még azt is érezhette, miféle szagok áradnak ki a lakásból, gondolta. Azok hárman továbbra is a gangon álltak. Az egyik férfi épp magyarázott valamit. Figyelte a mozdulatait. Egyszer csak lenézett, és ő úgy látta, pont rá. Mikor a nő is elfordította a fejét, már biztos volt benne, hogy róla beszélnek. Visszaengedte a függönyt.
– Bassza meg, ezt nem hiszem el – mondta félhangosan. Arra gondolt, hogy fölmegy és elküldi őket a picsába, vele ne szórakozzanak: ha csak azért jött le a fickó, hogy kigúnyolja, akkor kurvára megkeserülik a dolgot. Fölhúzott egy bőrcipőt. Már a kilincset fogta, mikor rájött, hogy félmeztelen, s hogy így nyitott ajtót. Ilyen tehát az öregség: az ember már nem vesz észre egyértelmű dolgokat, gondolta.
Visszament a szobába. A szekrényben elkezdett kutakodni a ruhák között. Az összes ing gyűrött volt. Kivett egy fehéret, egy kék csíkosat és egy feketét. A fehér fény ugyanolyan egyenletesen világított és a szobának pont ugyanazt a részét terítette be, mint korábban. Furcsállta, hogy nem tolódott arrébb a falon. Nézte, ahogy a tárgyak fölött gomolyog a por. Arra gondolt, hogy ezt lélegzi be. Fölvette a csíkos inget. Az tűnt a legkevésbé gyűröttnek. Kiment az előszobába, ráfogott a kilincsre. Az járt a fejében, vajon milyen szagot áraszthat magából. Szaglászni kezdte a karját. Szúrós izzadságszagot érzett. Hangokat hallott kintről. Odalépett a kis ablakhoz, elhúzta a függönyt. Kinyílt fönt az ajtó, a hangok fölerősödtek. Látta, hogy két férfi lép ki a gangra. Az, aki lent járt nála, és egy másik, alacsonyabb. Arra gondolt megint, hogy talán róla beszélnek. Észrevette, hogy kéznyomok vannak az üvegen. Odaillesztette a kezét. Egyértelmű volt, hogy az övé. Nézte a ráncokat, a piszkos körmét és a sűrű szőrt a kézfején. Mikor újra fölpillantott, már nem látott senkit odakint. Csak a szél zúgását hallotta, és úgy érezte, az ég felől süllyedő fehér sugárzás erősebb lett.
Lenyomta a kilincset. A szél meglökte az ajtót, keze lecsúszott a vékony alumíniumról, a szárny pedig kitárult. Óvatosan kilépett a gangra. A színek kopottak voltak. Mintha radírral ment volna végig valaki mindenen, hogy eltüntesse, ami fölösleges, gondolta. Becsukódott mögötte az ajtó. Már a kattanás pillanatában tudta, hogy komoly hibát vétett. Nem volt nála a kulcs. Ráfogott a kerek, gombszerű kilincsre, de hiába rángatta, az ajtó nem nyílt. A függöny apró résein át látta az előszoba sáros padlóját, a kabátját fölakasztva és a bal oldali hosszú, beépített szekrényt, ahogy végigfolyik rajta a fehér fény. Végignézett magán. A nadrágján hosszú szakadás volt a bal combja fölött, ráadásul a halványzöldes színét rettentően zavarónak találta a világosbarna cipőjével együtt. Azt is látta, hogy az inge olyan gyűrött, mintha egy kutya csócsálta volna, mint egy játéknak szánt rongyot.
Beszédet hallott a lépcső felől. Az egyik hang ismerős volt. Nem akart találkozni a szomszéd nővel. Szorosan az ajtóhoz lapult, hogy ne vegyék észre. A két nő, miután fölért a másodikra, megállt a lépcsőfordulóban. Közben hallotta, hogy csöng bent a telefon. Számolni kezdte a csörgéseket, de hamar elvesztette a fonalat az ismerős hang miatt.
– Szerinted hányszor figyelmeztettem már ezeket a mocskokat, hogy ez nem játszótér meg nem is diszkó? A kurva anyjukat már, hogy ezt kell hallgatnia az embernek! Ráadásul a harmadikon vagyunk. Szerinted hallok bármit is a tévéből?
– Nem, persze hogy nem.
– De nem ez a legnagyobb baj.
– Hanem mi?
– Buzik.
– Micsodák?
– Buzik! Nem tudod, mit jelent ez?
– De igen. Vagyis… Nem, mégsem, vagy… – Két férfi, együtt. Vagy két nő. Vagy nem, azt máshogy hívják. Mindegy. Gusztustalan, az a lényeg! Érted, nem?
– Már hogyne érteném, Marika! Ne viccelj már! Szerinted nem értem? Vagyis hogy úgy… együtt?
– Igen, úgy! Hogy máshogy? Fölfordul az ember gyomra! Tudod mit?
– Na?
– Én már akkor rosszul vagyok, ha látom őket!
– Persze, én is.
– De tudod, kikről beszélek, nem?
– Így hirtelen…
– Most akkor tudod, vagy nem?
– Nem, azt hiszem, mégsem tudom.
– Ott laknak fönt.
– Igen?
– Biztos láttad már őket! Tipikus, ahogy kinéznek.
– Aha, sejtem.
– Az egyik alacsonyabb, a másik meg olyan magas, barna hajú.
– Igen!
– Undorítóak! Fölfordul tőlük a gyomrom.
– Megértem, Marika, megértem. És ez a zaj?
– Kiborító! Minden héten ez a szar. És nem érdekel, hogy péntek van, a kurva anyjukat. Egyszer lehetne egy csöndes péntekünk is, nem? Ez olyan nagy kérés?
– Nem, persze hogy nem. Mi leszigeteltük az ajtót meg az ablakokat is.
– Tényleg?
– Persze, még tavaly.
– És úgy jobb?
– Viccelsz? Sokkal! Azóta inkább az zavar, hogy nem hallok kintről semmit. De persze addig…
– Iszonyatos! Én már alig bírom.
– Beszéltél velük?
– Áh, ezekkel nem lehet.
– Nem?
– Kizárt! Én nem beszélek ezekkel.
– Annyira…
– Undorodom tőlük, érted? Nem emberek ezek! Ráadásul aludni se tudok! Nem elég ez a zaj, még világos is van. Rettenetes!
– Az. Nem is értem, hogy ez micsoda. Mitől van ez, te tudod?
– Judit, te nem hallgatsz híreket?
– Állandóan ezek a rossz dolgok. Fárasztanak nagyon. Ez meghalt, az a folyó kiáradt. Ki bírja ezt?
– Igazad van. Én ilyenkor jól bebugyolálom magam.
A két nő beszélt tovább, de már csak néhány szót értett. Szerencsére a másik irányba indultak el a gangon. Várt egy kicsit, aztán kipillantott balra. Látta, ahogy Marika halad fölfelé a lépcsőn, hallotta a szél zúgását és az ütemes lüktetést.
Érezte, hogy vizelnie kell. A lakásba sehogy sem tudott volna visszajutni, hacsak ki nem feszíti az ajtót, vagy be nem töri az üveget, de erre nem vállalkozott. Fölnézett a legfölső szintre. Előbb sárga, majd lilás árnyalatú fények vetültek az ablakkal szemközti falra, és úgy villogtak, hogy össze kellett szorítsa a szemét. Néha erősebben hallotta a dübörgést, aztán hirtelen lecsendesedett és egy dallam szűrődött kifelé. Miután elhallgatott, nem tudta vissza-idézni.
Körbejárt a gangon, hogy a hátsó lépcsőn menjen föl. Betűrte az ingét, de rájött, hogy úgy rosszabb, és inkább kihúzta a nadrágjából. Óvatosan haladt fölfelé, mert a fokok alatti árnyékok mélyek voltak, mint egy-egy verem, és próbált mindig csak a fényes részre lépni. Fölért a harmadikra. Erősen fújt a szél. Arra gondolt, hogy bekopog Marikához, akinél már égett a villany, de iszonyodott az ötlettől. Tudta, hogy újra végig kellene hallgatnia a pár perce hallott szöveget, és azzal együtt más történeteket is, de egyáltalán nem volt kedve hozzá. „Buzik”, jutott eszébe újra ez a szó, és arra gondolt, hogy nem is tudja, mit jelent. Aztán arra, hogy igazából tudja, de nem érdekli. Ugyanakkor, ha nem muszáj, mégse találkozna velük, ebben is biztos volt. Kirázta a hideg.
Töprengett, hogy ki jöhetne még szóba. Eszébe jutott az egyik lenti szomszéd, egy nála is öregebb fickó, de azonnal tudta, hogy ő nem segíthet. A gang korlátjához állt. Végigfuttatta szemét az ajtókon. Próbált arcokat társítani hozzájuk. Ráeszmélt, hogy fogalma sincs, kik élnek a falak mögött. A szél még erősebb lett. Egyre jobban szorított a hólyagja. Görcsölni kezdett az ágyéka, már a hasa is fájt. Úgy érezte, a hideg átjárja a testét és mindjárt behugyál. A korlátnak támaszkodott. Nehezen kapott levegőt. Mintha szavakat hallott volna, de a szél elhordta mindet, és hiába koncentrált, a korlát és az ablaküvegek rezgése sokkal erősebb volt. Hallotta a morajló zenét, ahogy tompán lüktet a ház belső terében, néhány apróbb női sikoltást, majd ahogy csapódik fönt az ajtó.
Ági. Telefon. Ez a két szó járt a fejében. És hogy el kell érnie a lányát, hogy visszajusson a lakásba: ez most a legfontosabb, mert ha nem jut vissza, annak súlyos következményei lehetnek.
Elindult föl a negyedikre. Közben a repedezett és kopott vakolatot nézte a falon, ahogy a fény játéka miatt egymás után különféle alakok és minták rajzolódnak ki rajta. A lábfejét továbbra is mindig csak a fényes sávba illesztette. Oldalazva haladt, görnyedten, mert szinte elviselhetetlen volt már az ágyéka körül a szorítás. Fogta a korlátot, úgy ment végig a gangon. Elhaladt két bejárat és négy sötét ablak előtt.
Odaért az ajtóhoz. Ezek nem is hangok, hanem valami dübörgés, jutott eszébe, és hogy nem akar bemenni. Arra gondolt, hogy becsönget, megkéri őket, hogy adjanak egy telefont – egy mobilt, vagy mit –, csak hadd hívja föl a lányát. Bent elnémult a zene. Szokatlan hiányérzete támadt. Nem tudta, becsöngethet-e vagy sem. Állt egy darabig összeszorított lábakkal, majd szép fokozatosan közelebb hajolt az ajtóhoz. Nekitámaszkodott a falnak, úgy engedte közelebb magát. Nem hallott semmit.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Gyorsan kihúzta magát, bal kezével vakarni kezdte a tarkóját és köhintett is néhányat, mintha attól kevésbé lenne egyértelmű, hogy hallgatózott. Bent közben újraindult a dübörgés.
Egy fiatal lány állt az ajtóban, kérdő tekintettel nézett. Fekete, összeborzolt hajában különféle színes csíkok villogtak. A szemöldöke vastagon ki volt húzva, a mellei szinte kibuggyantak a fölsőjéből, és ahogy a domborulatokra nézett, arra gondolt, hogy aránytalanul nagyok a testéhez képest, és hogy elég nehéz lehet ezeket egész nap tartani. Nem mert megszólalni, mert a lány szúrós szemekkel figyelt.
– Mi kéne, papa? – kérdezte a lány. A hangja finom volt, sokkal vékonyabb, mint amire számított. „Papa”, ismételte meg magában ezt a szót. Nem tudta, bántó-e rá nézve vagy sem. Ági jutott eszébe, és hogy valójában tényleg papa, még akkor is, ha ez most inkább a korának szól, mintsem annak, hogy van-e gyereke vagy nincs.
– Endre vagyok. Ott, lent, a másodikon lakom – kezdte el a választ szaggatottan. Le is mutatott a gangról, hogy igazolja, nem valami idióta, akire rá kell csapni az ajtót.
– Aha, szuper. És kit keres?
Próbálta felidézni magában a férfi nevét, de nem ment. Újra érezte a szorítást az ágyéka körül. Nem tudta eldönteni, milyen arcot vág a lány, csak hogy szúrós szemekkel figyeli. Már épp folytatta volna a dolgot, hogy megpróbálja elmagyarázni, miről van szó, amikor az ajtóban föltűnt a magas férfi.
– Kriszti, az úr az egyik szomszéd a másodikról. Miért nem hívod be?
– Jól van már, nem tudtam, kicsoda! Amúgy egész cuki – mondta a lány. Mindketten őt nézték. „Cuki”, ismételte meg halkan, de fogalma sem volt, mit jelent. Érezte, hogy izzadságcseppek indulnak el a hátán. Észrevette, hogy még mindig a falnak támaszkodik. Gyorsan elhúzta a kezét, és azonnal el is veszítette az egyen súlyát. Arrébb lépett, hogy újra támaszt találjon.
– Minden oké? – kérdezte a férfi. Közelebb húzódott és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná tartani, de végül is nem ért hozzá. – Jól tette, hogy följött! Jöjjön be – mondta még. A lány közben fölhúzott szemöldökkel végignézett Endrén, aztán megfordult és eltűnt a belső térben.
– Én csak…
– Ne szabadkozzon már, jöjjön be, igyon egy italt! Szerintem jót fog tenni – mondta a férfi. „Jót fog tenni”, ezt is megismételte magában, és arra gondolt, hogy biztos pocsékul néz ki. Zörgést hallott a háta mögül. Elfordította a fejét, kicsit hátrébb lépett. Lejjebb nyikordult egy rács, valaki kilépett a gangra. Látta, hogy Marika az. Fölfelé nézett, pont rá. Hallotta, hogy mond valamit.
– Endre, Endre, mit csinál? – kérdezte, és a szavak visszaverődtek a szemközti falról. Az járt a fejében, vajon mire gondolhat pontosan a nő. Aztán eszébe jutott, hogy ha bemegy, arról bizonyára mindenki tudni fog a házban. Érezte, hogy egyre jobban izzad.
– Jöjjön be, Endre – szólalt meg újból a férfi. Mozdulatlanul állt még egy darabig. Összeszorította a szemét, majd egy nagy lépéssel átlépte a küszöböt, az ajtó pedig bezárult mögötte.
– Mindjárt visszajövök! Addig is, érezze otthon magát – hallotta a férfi szavait. Meg akarta kérdezni, merre találja a mellékhelyiséget, de a félhomályban néhány pislogás után már nem látta sehol. A villogó fények zavarták, úgyhogy gyorsan lehunyta a szemét. A ház különböző részleteit látta fehér kontúrral, fényesen. Úgy érezte, egy vízzel teli medencében lebeg lélegzet-visszatartva. Fölnyitotta a szemét. Kezdett hozzászokni a benti körülményekhez. Rádöbbent, hogy nincs is sötét, csupán a kinti fény volt számára olyan szokatlanul erős.
Hatalmas tér nyílt meg előtte. Nem lakásra hasonlított, inkább raktárhelyiségnek tűnt, mintha minden szobát egybenyitottak volna. A hozzá közelebb eső részben bútorokat látott meg egy biliárdasztalt, arrébb néhány alakot, akik álltak, vagy egy hosszú pultnál ültek és ittak. Néhány szófoszlány ütötte meg a fülét. Egy fiatal pár a pultnál csókolózott. Olyan intenzíven taperolták egymást, hogy gyorsan elfordította a fejét. Dübörgött a zene, ami számára nem is zene volt, csak valami zaj, ahogy arra korábban gondolt. A lány, aki ajtót nyitott, egyedül táncolt a tér közepén. Lassan elhaladt mellette. Finom illatot érzett. A hatalmas belső tér hátsó részében sokan voltak még. Páran elindultak az ajtó felé. Megtorpant, mert úgy látta, nagy sebességgel jönnek. Remegni kezdett a lába, a tér összébb húzódott. Újra érezte a szorítást az ágyéka körül. Azt hitte, összeütközik velük, de aztán megint megnőtt a tér, és már el is haladtak mellette. Közben nevettek, talán köszöntek is, de ő csak arra tudott koncentrálni, hogy állva maradjon. A lány mellett állt. Figyelte, ahogy mozog. Nem értette, hogyan varázsolódhatott el ennyire, mikor egyedül táncol. Érezte, hogy vizelnie kell, és hogy már nem bírja tartani. Megrogyott a térde. Próbálta megtalálni a szemével a férfit, de nem látta sehol. Zihált. Fogalma sem volt, mi a fenét keres egy idegen lakásban. A könyveket meg a sáros padlót látta maga előtt, a szőrös mellkasát, a gyűrött ingeket, a nő arcát, ahogy értetlenül néz rá, a korlátot és a fal repedéseit, majd Évát a földön mozdulatlanul.
Egyszer csak megfordult a lány, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, átkarolta a nyakát. Puha volt a bőre. A finom illata beszivárgott az orrán, végigjárta a belső járatokat, izgatni kezdte a torkát, és úgy érezte, mindjárt lángra lobban a feje. Megint izzadt, lüktetett a szíve. Hátrébb lépett. Azt hitte, valami tévedésről van szó, de a lány erősen karolta, miközben már fordult tovább, így neki is lépnie kellett vele, követve a zene ütemét. Nem tudta, hogyan érjen hozzá. Egy ideig csak lógatta a karjait, de úgy meg alig bírt mozogni. Végül átölelte a derekát. Párszor rálépett a lábára. Összeszorította a szemét. Attól félt, hogy a lány mindjárt ellöki magától, de aztán csak táncoltak tovább. Hirtelen közelebb húzta: a mellei a mellkasához értek, puhák voltak, mégis feszesek, mint a frissen mosott paplan. Szorított a hólyagja. Egymáshoz értek még néhányszor. Enyhe merevedése lett. El-elhúzta magát, és próbált úgy mozogni, hogy alul ne érjen hozzá.
– Mi a baj? – kérdezte a lány.
– Semmi, csak…
– Nem jó? – súgta a fülébe.
– De igen.
– Akkor?
– Az a helyzet, hogy pisilnem kell – mondta halkan. Érezte, hogy izzik a feje a szégyentől, és eszébe jutott, hogy talán mondhatott volna valami mást is.
– Akkor menjen – mondta a lány nevetve.
Endre hátrébb lépett. Az arcán valami mosolyféle látszott, ami leginkább annak a jele volt, hogy mindjárt összeroskad a csípő és szorító érzéstől. Körbefordult. Tett néhány lépést, de rájött, hogy fogalma sincs, merre kéne mennie a hatalmas térben. Oldalt ugyan látott néhány ajtót, de nem tudta, melyik mögött van a vécé. Visszanézett a lányra, aki még mindig őt nézte. Egyszer csak odalépett hozzá, megfogta a kezét és az egyik ajtóhoz vezette. Látta, hogy páran őket figyelik. Mozgott a szájuk. Talán róla beszélnek, gondolta, de egy szót sem értett a távolság és a hangos zene miatt. Alig bírt már állva maradni.
– Odabent pisilhet, Andor! Aztán jöjjön és igyon végre egy italt, hogy egy picit leengedjen, oké? – kérdezte a lány. „Endre”, jutott eszébe a neve, de úgy érezte, az most nem fontos.
– Oké – mondta halkan. Benyitott a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót. Bent tompán lüktetett a zene, mintha egy barlangban lenne. Kitapogatta a villanykapcsolót a falon. Letolta a nadrágját, leült. Úgy érezte, így jobban el tud lazulni, és hogy lesz ideje átgondolni, mit tegyen. A lüktetés mellett hallotta a csorgást, közben borzongás járta át a nyakát, majd a hátán vonult végig. Apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A feszítő érzés leapadt az ágyéka körül. Arra gondolt, hogy telefonálnia kell. Ági jutott eszébe. A magas homloka és a világoszöld szeme, amit az anyjától örökölt. Megmosta az arcát. Kezét a nadrágjába törölte. Lenyomta a kilincset, majd kilépett a félhomályba. Látta, hogy a férfi, aki beenged-te, integet neki a pultnál, hogy menjen oda. Átvágott a terem sötét részén, ahol különféle, hol édeskés, hol kesernyésebb illatokat érzett.
Hárman ültek a pultnál. A férfin kívül egy vörös hajú, vékony lány, akinek olyan átlátszó volt a bőre, mint a pergamen, meg egy fiatal srác, akinek piercingek díszítették a fejét, és tetoválások kúsztak ki az inge alól a karján. A férfi rámosolygott. Kihúzott egy bárszéket, és mutatta, hogy üljön le. Endre figyelte, ahogy italt tölt az egyik feles pohárba, majd mellérak egy gerezd citromot. A lány és a srác közben tovább vitatkozott. Úgy tűnt neki, észre sem vették, hogy ő is a pultnál van.
– Krisz, kurvára nem értem, hogy mond-hatsz ilyet!
– Miért? Azért, mert nem látom értelmét annak, amiről dumálsz?
– Nem, bazdmeg, azt nem értem, hogy miért fáj neked az, hogy én másban hiszek, mint te!
– Nem fáj, csak nem látom értelmét.
– De pont az a lényeg, hogy nem az értelmét kell keresni, nem fogod fel?
– Most ezt komolyan be akarod adni nekem, hogy annak a fénylő micsodának az égen van bármilyen hatása ránk?
– Miért ne lehetne?
– Ne gyere már ezzel a spirituális maszlaggal, könyörgök!
– Te tök hülye vagy! Nem beszélek veled tovább – mondta a lány, majd fölállt a bárszékről, de aztán nem ment arrébb. Endre figyelte, ahogy megfog egy citromszeletet és belemártja a poharába.
– Srácok, bemutatom Endrét! Itt lakik a házban – mondta a férfi.
– Helló, Endre! Klassz az inge! Én Krisz vagyok, az meg ott Dóra, a kis durcás – mondta a srác. Az alkarját vakarta, amin egy fehér szemű, csuklyás alak rajzolódott ki. Piros volt körülötte a bőr.
– Fogd már be! – mondta a lány.
– Most mi van? Már az is baj, hogy üdvözlöm a vendéget?
– Nem, az a baj, hogy egy seggfej vagy!
– Aha. Hát, ez van. Szóval, mi a helyzet, Endre?
A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Ne vegye őket komolyan, mindig ilyenek – mondta halkan.
– Szóval? – kérdezett újra a srác.
– A barátjuk hívott, hogy jöjjek föl – válaszolt Endre gyorsan, majd Kristófra nézett, aki bólintott.
– Ennyi?
– Hát, tulajdonképpen…
– Igen?
– Mindegy.
– Endre, mondja csak! – erősködött Krisz.
Hirtelen úgy érezte, szinte kikívánkozik belőle egy mondat.
– Az történt, hogy kizártam magam a lakásból – mondta aztán.
– Komolyan?
– Igen – folytatta kissé lehajtott fejjel.
– Na tessék, egy őszinte ember! Most komolyan, azért jött elsősorban, mert Kristóf hívta, vagy mert kizárta magát?
Endre nem válaszolt, lesütött szemmel bámulta a pultot.
– Mondja meg nyugodtan! Higgye el, nem fog megharagudni – szólt újra a srác, aztán mosolyogva Kristófra nézett, aki közben töltött a többiek poharába is az italból.
– Azt hiszem, elsősorban azért, mert kizártam magam.
– Jó válasz!
Endre nem igazán értette, mitől jó a válasza, de nem maradt több ideje gondolkodni ezen, mert a srác közben megemelte a poharát.
– Igyunk Endrére, aki őszinte volt, és aki talán segít eldönteni ezt a vitát – mondta a srác, ő meg azt látta, hogy mosolyogva, egy-egy pohárral a kezükben mindannyian őt nézik.
– Miféle vitát? – kérdezte gyorsan, miközben a többiek megitták az italuk. Endre aztán figyelte, hogy a srác úgy szopogatja a citromot, mintha egy női mell lenne, amit föl kell izgatni.
– Örülök, hogy ilyen érdeklődő, Endre – folytatta Krisz, majd finoman oldalba bökte a lányt, aki közben már a telefonját nyomkodta.
– Bazdmeg, Krisz, miért van az, hogy neked mindig engem kell csesztetni?
– Érdekel Endre véleménye vagy sem?
– Az övé esetleg, de a tiéd egyáltalán nem – mondta Dóra, miközben fölemelte a fejét és előbb Endre felé küldött egy mosolyt, majd a srác arcába vigyorgott.
– Az enyémet már amúgy is tudod – mondta Krisz a lánynak, aztán visszafordult Endre felé. – Azért is örülök, hogy itt van, Endre, mert maga, ugye, egyikünket sem ismeri – folytatta, ő meg bólintott. – És az alapproblémánk, hogy Dorka szerint…
– Ne hívj Dorkának, rendben? – vágott közbe a lány. Krisz válaszul csak ingatta a fejét.
– Szóval, Dóra szerint ennek a jelenségnek komoly hatása van ránk. Szerintem pedig, azon kívül, hogy erről beszélünk, lényegileg semmilyen.
– Miféle jelenségnek? – kérdezett vissza, aztán eszébe jutott, hogy a lánya is mintha valami ilyesmiről beszélt volna a telefonban.
– Endre, maga még az elégségesnél is kevesebbet tud. Nem jár ki a lakásból? – kérdezte Krisz röhögve, neki meg hirtelen összeszorult a mellkasa. Eszébe jutottak a széthányt könyvek, a leomlott vakolat, a sáros padló és azok a szagok, amiket ugyan most nem érezhetett, de valahogy mégis emlékezett rájuk. Kristóf intett a srácnak, hogy ezt ne nagyon erőltesse és igyekezett elterelni a témát.
– Endre, ivott már gint?
Dóra közben olyan mozdulatot tett, mintha jelezni akarná neki, hogy megfeledkezett az italról.
– Őszintén szólva, nem tudom – válaszolt. Fölemelte a poharat. Érezte az alkohol erős, csípős szagát. Nagy levegőt vett, aztán bedöntötte a felest. Bizsergett a szájában, a torkában, majd a mellkasában érzett lüktető és égető érzést. Néhány másodpercig nem kapott levegőt.
– Endre, a citrom! Higgye el, úgy finomabb – szólt oda Krisz.
Ráharapott a gerezdre. Marta az ajkát. Finomnak érezte. Arra gondolt, miközben szopogatta, hogy szívesen inna még egy pohárkával, de nem mert szólni, csak reménykedett, hogy egy kör majd még belefér. A többiek beszéltek tovább, de őt a kellemes zsongás kötötte le, átjárta a hátát és a feje is valahogy tisztább lett. Eszébe jutott Ági, és a telefon. Körbeforgatta a fejét, de most még inkább úgy érezte: olyan hatalmas a körülötte táguló tér, hogy semmit sem találna meg.
– Telefonálnom kéne – mondta viszonylag halkan.
– Mit mondott, Endre? – kérdezte a srác, miközben töltött a poharakba.
– Azt, hogy telefonálnom kéne. Van itt valahol egy telefon?
– Lehet, hogy nem hiszi el, Endre, de tele vagyunk telefonokkal. Lefogadom, hogy mindenkinél van. Magát kivéve persze. Ha valamire, erre mernék fogadni.
– Igen?
– Igen. Mindenkinél van.
– Használhatnám az egyiket?
– Persze, használja az enyémet – mondta a srác. Kivette a készüléket a zsebéből, és odacsúsztatta Endre elé az asztalon, ő meg csak nézte egy darabig.
– Húzza végig rajta a kezét – folytatta Krisz. Endre megfogta a vékony telefont, és az egyik ujjával rábökött a kijelzőre, de nem történt semmi.
– Húzza el az ujját, mintha le akarná törölni – szólt közbe Kristóf, ő pedig ráhelyezte a mutatóujját a mobilra és elhúzta egy határozott mozdulattal. Fölvillant a kijelző. Különféle színes dolgokat látott. Fogalma sem volt, mik azok.
– Tudja a számot, Endre? – kérdezte a srác. Próbálta felidézni magában. Emlékezett, hogy a nullahat után harmincas, utána egy kilences, hetes, hármas. Tovább azonban nem ment. Mintha egy négyes következne, vagy megint hetes. Nem tudta. Kristóf odanyúlt a telefonhoz. Endre látta, ahogy megnyomja az egyik színes, zöld négyzetet. Számok jelentek meg a kijelzőn, aztán kirajzolódott egy fehér sáv és a közepén valami olyasmit látott, hogy „Nem érhető el hálózat”.
– Valami baj van – mondta Endre.
Kristóf odahajolt, megfogta a mobilt.
– Nincs hálózat.
– Fura. Mi van, le vagytok árnyékolva? – kérdezte Krisz, aztán csak röhögött.
– Na tessék! – mondta Dóra.
– Micsoda bizonyíték…
– Az, hiába gúnyolódsz – vágta rá a lány.
– Nem, csak a szolgáltatód egy szar. Nekem tuti van térerőm. Egészségetekre! – mondta Kristóf, aztán lehúzta a gint, ráharapott egy vastagabb citromszeletre, a leve pedig csorgott le az állán.
Néhányan közben lefelé jöttek a lépcsőn. Endre hallotta, hogy nagyban beszélnek valamiről, de a dübörgés miatt nem értett belőle gyakorlatilag semmit, csak ide-oda kapkodta a fejét. Az egyikük odalépett Kristóf mellé, ránézett, két ujjával letörölte az állát, majd lenyalta a nedvet az ujjairól.
– Gint isztok, és nem is szólsz?
– Igazad van, ne haragudj! De annyira el voltatok foglalva ott fönt…
– Csak vicceltem, semmi baj! Majd iszom most. Oké?
– Oké – mondta Kristóf, és szájon csókolta a férfit. Endre kerekedő szemmel figyelt, aztán lehajtotta a fejét és az asztal lapját nézte.
– Ne búslakodjon, Endre! Végül is Kristóf nem magát csókolta meg – mondta Krisz, és nevetni kezdett, majd a többiek is. Endre sejtette, hogy furcsa fejet vágott a csók láttán. Érezte, ahogy vér tolul a fejébe. Arra gondolt, hogy egyre vörösebb lesz az arca. Babrálni kezdett a poharával. Rájött, hogy tele van, úgyhogy megfogta, föl akarta emelni, hogy kiigya belőle az italt, de kicsúszott a kezéből, és a féldecinyi gin már kis tócsaként lebegett a pulton.
– Bassza meg – mondta hirtelen. Kutakodni kezdett a zsebében, hátha el tudja tüntetni az italt a pultról, de mire fölemelte a fejét, a lány, akivel korábban táncolt, már törölgetett. Krisz néha ránézett, ő pedig zavarba jött. A tarkóját vakarta.
A többiek még mindig nevettek, de úgy érezte, talán már valami máson. Kristóf közben újra töltött a poharakba. Lassan elmúlt a szívdobogása. Arra gondolt, hogy milyen kellemesen marja majd a száját a citrom, ha ráharap.
– Márk, bemutatom Endrét! Ő az egyetlen a szomszédok közül, aki följött – mondta Kristóf mosolyogva, és Endre úgy hallotta, hogy az „egyetlen”-t mintha jól megnyomta volna.
– Helló, örülök, hogy itt van – mondta Márk és nyújtotta a kezét. Endre is nyújtotta a sajátját. Amikor összeért a tenyerük, érezte, hogy tiszta gin a keze.
– Jó estét – mondta olyan halkan, hogy tudta, ezt senki nem hallja. Aztán arra gondolt, hogy egy „Helló” talán megfelelőbb lett volna.
– Krisz, ideadnád a telefonod? – kérdezte közben a vörös hajú lány.
– Bizonyítékra vágysz, drága?
– Csak hogy a hülye vigyorod eltűnjön!
– Az ezzel nincs összefüggésben, de mindegy.
– Majd meglátjuk – mondta Dóra, aztán a többiek felé fordult. – Srácok, megtennétek, hogy kipakoljátok a mobilokat?
– Minek? – kérdezte Kriszta.
– Dorka el fogja tüntetni őket, azért!
– Fogd már be!
– Bocs, minket fog eltüntetni, a mobilok pedig itt maradnak az utókornak. Végül is, a fél
életünk lekövethető belőle – folytatta Krisz, és megint röhögött.
– Ja, a tiéd biztos.
Mindenki kitette a mobilját. Dóra végignyomkodta az összeset és folyamatosan bólogatott, mert egyikkel sem talált hálózatot.
– Nos?
– Mi van?
– Elégedett vagy?
– Ez nem erről szól, Krisz.
– Hát miről?
– Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, érted?
– Értem, de te mégis próbálod…
– Elmeséled, hogy mit próbáltam megmagyarázni?
– Hogy annak, ami történt, hatása van…
– Ezt mondtam, igen! De nem akartam megmagyarázni semmit!
– Na jó, figyelj! Akkor most én kérdezek valamit.
– Eddig is te kérdeztél.
– Ha-ha, marha vicces. Melyik csillag ez?
– Már hogy?
– Ami most világít. Hogy hívják?
– Betelgeuse.
– Micsoda?
– Betelgeuse.
– Oké. Mekkora ez a szar?
– Krisz, akkora tahó vagy!
– Most nem ez a lényeg, válaszolj!
– Baromi nagy. Kábé ezerszer akkora, mint a mi Napunk.
– Komolyan?
– Nem, csak szórakozom.
– És ezt honnan tudod?
– Mondjuk, hogy olvastam?
– Aha, oké. Az tényleg nagy. És ez valami csillagképnek is a része?
– Az Orionnak.
– De akkor most felrobbant, nem?
– Igen.
– Tehát most már nem a része.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy vannak a csillagképek… De nem kötekedni akarok, esküszöm!
– Ne fárassz, mondjad!
– Szóval, mindegyik áll egy bizonyos számú csillagból, ugye?
– Így van!
– És aztán az egyik csillag felrobban, érted?
– Vagyis?
– Basszus…
– Az már nem az a csillagkép – szólt közbe Endre.
– Pontosan, Endre! Na tessék! – szólt a srác tágra nyílt szemekkel.
– Nem, tényleg nem – mondta Dóra.
– De akkor mi lesz?
– Hogyhogy mi lesz?
– Hát az ilyesmikkel, hogy a Merkúr az Ikrekben meg a Plútó a nem tudom, miben.
Endre fél füllel még hallotta őket, de képtelen volt figyelni. A többiek is beszéltek valamiről, azt sem értette. Látta, hogy fölemelik a poharukat, közben mozog a szájuk, és újra érzékelte a villogó fényt, amiről azóta sem tudta kideríteni, honnan érkezik. Megemelte a poharát. Összeszorított szemekkel leengedte torkán az erős italt. Elvett egy negyed citromot az asztalról, ráharapott. A savanykás nedv csorgott le az állán és a nyakán. Élvezte, ahogy marja a száját: hogy bizsergető melegség járja át a mellkasát és a fejét. Megint úgy érezte, lebeg. Kedve lett volna megmártózni egy tóban, és arról megint Éva jutott eszébe, az út, amit terveztek és egyre jobban szorult össze a mellkasa.
Valaki megkocogtatta a vállát. Fölnézett. A fekete hajú lányt látta maga előtt, egészen közel hajolt hozzá.
– Elaludt, Endre?
– Nem. Vagyis azt hiszem, nem – mondta.
– A többiek már fönt vannak a teraszon. Fölmegyünk mi is?
Megdörzsölte a szemét. Ásított. Igyekezett elharapni. Leszállt a bárszékről, megremegett a lába. Erőtlennek érezte magát, de nem fájt semmije. A lány kerekedő szemmel figyelt, ő meg csak annyit mondott, hogy mehetünk.
Fölmentek az emeletre, áthaladtak egy nagy szobán, majd három kis lépcsőfokon kellett még föllépnie, hogy kiérjen a hatalmas teraszra, ahonnan a fél város látszott, ahogy a fehér fényben lüktet. Mint a tejföl, jutott eszébe. De aztán úgy gondolta, annyira azért nem is sűrű. Az alakokat fekete foltoknak látta. Meglepődött, hogy mennyi ember van együtt. Párosával vagy kisebb csoportokban álltak. Figyelte, ahogy koccintanak és fölfelé mutogatnak, a fehér folt irányába, amit csak a szeme sarkából látott. Nem mert egy az egyben ránézni. Zsongott a feje. Érezte, hogy az alkohol dolgozik benne. Elhaladt néhány alak mellett. Nem nézett rájuk. El akart jutni a korlátig, hogy megkapaszkodjon. Tőle jobbra nagy, négyzet alakú, kádszerű formát vett észre, amiből vastagon szállt fölfelé a gőz. Páran ültek benne. Nem látta tisztán az arcukat a fölfelé áramló, kavargó sávok között. Megcsapta a gőz fülledt szaga. Úgy érezte, el akar merülni benne. Nekiütközött valakinek. Bocsánat, mondta, és hallotta, hogy az is mond valamit, de nem értette, mit. Megremegett a lába. Szerencsére ott volt már a korlát. Belekapaszkodott. Háztetőket látott fekete antennákkal, a vastag kémények peremét, távolabb a szürkéskéken vonuló folyót, egy hegyet, rajta egy nagy szoborral, váltakozva piros, sárga és zöld csíkokat szűrten a fehér sugárzásban. Dudálást is hallott. A körülötte állók beszédének lomha keverékét. Nevetést. Nyomást érzett a tarkóján, a vállán, és azt hitte, visszatér belé a szorongás, aztán rájött, hogy csak valaki a vállára tette a kezét. Kristóf állt mellette, és azok, akik ott voltak lent a pultnál. Látta a tetovált srácot, ahogy jár a szája, mellette a vörös hajú lányt széles grimaszokkal az arcán. Látta a lányt, akinek megfogta a csípőjét, ott volt hozzá közel, és ez megnyugtatta. Egy pohár került a kezébe, fölemelte, beleszagolt, majd gondolkodás nélkül bedöntötte az italt, és már ott volt előtte a citrom: valaki fogta, tartotta, neki csak rá kellett harapni, lédús volt, szorította a száját, mintha préselnék össze az ajkait, az ínyét, mintha tüzet raktak volna a nyelvén. Nevetést hallott. Már nem zavarta. Mindkét oldalról belékaroltak, amíg ő a lenti mozgást figyelte, az autók fényének hosszú sávjait. Mint a fényképeken, gondolta. Nyomást érzett mindkét vállán. Valaki a magasba tartott egy telefont. A többiek nevettek, közben már a kijelzőn látta Kristófot, a vörös hajú lányt, és Kriszt, ahogy ölti a nyelvét, aztán saját magát, az összeborzolt haját, a gyűrött ingét és azt a félmosolyt az arcán. Fölnevetett. Beletúrt a hajába. Arrébb lépett. Meglátta a gőzölgő kádat, és arra gondolt, hogy leveszi az ingét, a nadrágját, belesüpped a vízbe, és már lent is volt az ing, elhajította messzire, előrehajolt, letolta a nadrágot, miközben látta a szőröket a hasán és az alkarján. Még mindig égett a nyelve, mintha lobogna a szájában egy láng. Megcsapta a gőz. Rándult egyet a teste, mikor belelógatta bal lábát a forró vízbe. Borzongás vonult át rajta, az ágyéka zsibbadt, a háta fázott, de mire zavarta volna, már hajlította be a lábait és becsúszott a fölfelé áramló sávok között a vízbe. A szemüvegére vékony pára ült. Lehunyta a szemét, elmosolyodott. Minden tagja pattogott, mintha hangyák ezrei lepték volna el a testét. A szemhéján keresztül átszűrődött a fehér fény, fölvillant Éva arca, majd a lányáé. Csupán egyetlenegy pont volt minden. Aztán már annyi sem.
Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy álom maradékával. Zsibbadt a bal karja, alig bírta mozdítani, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Fájt a gyomra, a tarkója. Égett a nyelve, és az arca is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, mintha a nyirkos padló el akarná nyelni.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.