Simon Péter – kerengő

Hazafelé Simon a pályaudvar előtti téren haladt át, ahol a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz állt, föltűnt neki a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman tartózkodnak egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nem csak a fejek tűntek föl, hanem a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében. Elhaladt vagy negyven-ötven személy mellett a leterített plédek, matracok közt lépkedve, és megnyugtatta, hogy nem kelt semmiféle feltűnést. Tudta, hogy képtelen lenne aludni azok után, ami történt, vagy csak a sötétben feküdni otthon, egyedül. Megállt az egyik oszlopnál, hogy alkalmat adjon valamiféle meglepetésnek. Figyelte a sátrak mellett üldögélő embereket, a beburkolt arcú nőket és a mellettük megbújó kölykök arcát, akik egymást tépdesve nevetgéltek. Simontól csupán pár méterre, egy szürke kőkockán idős férfi ült, s egy konzerv kibontásával bajlódott. A fém láthatóan ellenállt. Nem sikerült benyomnia egyik oldalát sem, hogy a lé, majd a benne úszó hal a szájába folyjon, így aztán a betontömb élével próbált úrrá lenni a sikertelenségen. Végül megrepedt a doboz jobb oldala, majd kibuggyant a sűrű, sárgás olaj. Simon látta, hogy a férfi fölemeli a konzervet és a tartalmát a szájába csorgatja, aminek egy része az ősz szakállának szálai mentén a nyakába folyt. Akár az apja is lehetne, gondolta, de nem ő volt. Hátrébb páran épp sátort állítottak, miközben egy család tagjai jöttek lefelé a lépcsőn. A kerengő belseje felé tartottak, áthaladva az oszlopok között, és fokozatosan olvadtak bele a magas falak határolta színtelenségbe. Pár percig figyelte még a mozgást. A gyerekek játékát, ahogy az egyikük bekötött szemmel sétál a térség közepén, s körbetapogatva keresi a többieket a szétszórt törmelék közt bukdácsolva, sután. Simon észrevette, hogy a többi gyerek az oszlopok mögött állva figyeli a fiút. Néha arrébb mozdultak, ha netán közel járt már. A kölyök előre nyújtott karral haladt, és a látás hiánya a mozdulatait is sötétbe vonta, mintha valami parancsnak engedelmeskedne. Néhány perc elteltével aztán föleszmélhetett, mert lehúzta szeméről a kötést, majd nevetve szaladt keresztül a nyílt térségen, hogy beérje a közben már menekülőket. Simon újra a táplálkozó férfit figyelte, ahogy az ujjával kaparja ki a beton ütötte résen át a maradékot. Idővel késztetést érzett, hogy elinduljon a kerengő belseje felé. A hátsó részen olyan sötét volt, hogy alig látta az alakokat, de annyit azért érzékelt, hogy szótlanul és éberen ülnek. Megértette, hogy a tömegnél csak a várakozás feszültsége hatalmasabb, s hogy az kezdettől fogva egyetlen arcban is sűrűsödve benne volt. Az aluljáró hátul zárt térként folytatódik. Átvágott az oszlopok között, mert észrevette, hogy a metrólejárattól nem messze páran összegyűltek, és valami éledő zajt is hallott, mintha zokogna valaki. Közelebb ment. Félkörben álltak az emberek. A férfiak előrébb, a nők hátul, a saját árnyékukon. Figyelték a földön fekvő asszonyt, aki valakit takart a testével. A tíz-tizenkét ember mereven nézte, ahogy a nő aztán följebb emelkedik, s akkor már látszott, mögötte egy gyerek vonaglik a földön. A szeméből csak a fehérje világított. A szájából bugyborékoló nyál ömlött kifelé. A háta időnként megfeszült, a fejét hátravetette, mintha a teste valamit ki akarna lökni magából a nyálkán és a gurgulázó hangokon kívül. Az arca kékes tónust kapott. A mozgás a földön aztán olyan heves lett, hogy páran hátrébb léptek, és az visszaterelte Simont a teljes látványhoz. Úgy állt ott az a tucatnyi ember, mintha tartanának a gyerektől. Felnőtt emberek összeszorult szájjal, félelemtől taglózottan. A nő zokogott. Föl-le emelgette a kezét. Úgy tűnt, nem mer a gyerekhez nyúlni, mintha nem tudná, mit szabad és mit nem. A többiek mozdulatlanul álltak, miközben a feszültség ott dongott körülöttük. Simon el-elkapta a tekintetét, mert eleinte nem bírta nézni, ami a padlón zajlik. A szenvedés látványa, annak összetettsége mindig nagyon erősen hat rá. Végignézett az arcokon. Páran az egyik oszlop körül álltak. Néhányan előrébb, a lánytól mintegy négy-öt méternyire. Vékony emberek voltak egytől egyig, a legtöbb borostás, sötétebb bőrű, melegítőnadrágban, széldzsekiben, vagy csak egy-egy pólóval a felsőtestükön, amin átderengett szőrös mellkasuk. Simon látta, hogy az egyikük a körmét rágja kikerekedett szemmel, majd a haját simította hátra, erőteljesen bele is markolt, mintha osztozni akarna, még ha csekély módon is, a fájdalomban. A vonaglás folytatódott, s mivel nem tett senki semmit, Simon átfurakodott két ember között, hogy odaférjen a lányhoz. Félő volt, hogy a nyál eltömi a száját és visszacsorogva esetleg megfullasztja, úgyhogy, odaguggolva mellé, oldalra fordította, hogy a váladék a padlóra folyjon. Nem bírt volna tovább egy helyben állni. Tehetetlenül nézni a szenvedését, a kifordult szemeit a hátravetett fején. Amikor belépett a körbe, páran rá emelték a tekintetüket. Oldalról is látta, ahogy végigmérik, de nem tettek semmit. A földön fekvő nő csak akkor vette észre Simont, amikor már mellette guggolt. Fölváltva hol a gyerekre, hol rá nézett, majd hirtelen fölemelte mindkét kezét. Simon azt hitte, meg akarja markolni, hogy ne nyúlhasson a lányhoz, de a nő csupán a saját fejét fogta meg és úgy ringatózott előre-hátra, csukott szemmel. Mélyről jövő hörgés áramlott a lány száján kifelé. A teste küzdött minden lélegzetvételért, s az az erő egyszerre rángatta, mégis lefojtotta a mozdulatait. Bárki azt hihette, valami a testébe költözött, és az bünteti úgy. Dobálta magát, vagy valami dobálta őt, nehéz lett volna megmondani pontosan. A vékony test olyan hevesen vonaglott a földön, hogy Simon csak nagyon lassan mert hozzáérni újra. A bal kezét fogta meg. Sejtette, a görcs magától is lelohad majd, mégis mozdult Simonban valami a lány felé, hogy a két irány összetalálkozzon, hogy közös úttá váljon, amin menni kell. Elveszítette az arcokat, és csak a nedves, izzadt kéz remegése volt az övé. Megsokszorozódva érezte, s akkor erősen hitt benne, csakis benne tud lecsendesedni. Kívánta, hogy a lány neki adja, ami egészen máshogy és máshol fog kiütközni rajta, merthogy a vágyban már eleve ott a büntetés is. A remegés alábbhagyott. A ruhán keresztül is látta Simon, hogy elernyednek az izmai, s az addig feszült nyak engedi a fejnek, hogy végre megpihenjen. A lába még rándult párat, végül teljesen elcsendesedett testében a görcs. A nő zokogása is abbamaradt. A kezét elvette a fejéről, mintha újra felkészült lenne, hogy szembesüljön, elsősorban önmagával. Kétségbeesett arccal nézett Simonra, aki akkor figyelt föl először arra, hogy a lány és a nő milyen elképesztően hasonlítanak egymásra. Ugyanazt az arcot nézte két évtizednyi különbséggel, és még a meggyötörtség is hasonló módon ült ki a szemük köré. A nő beszélni kezdett. A dallamos hangokból kiérezhető pánik letaglózta Simont. Hogy a szavak értelme nélkül is megmutatkozik a nő tehetetlensége, s hogy nem először beszél már így. A félkörben állók közül egy férfi szólalt meg, de nem mozdult senki, csak álltak, és nézték a hevesen lihegő lányt. A nő a férfiakra nézett, majd széttárt karokkal mondott valamit, amit Simon ugyancsak nem értett. A gyerek megmozdult. Simon érezte a kemény felületet, mintha alatta kopogna a kő. A lány feje időnként a padlóhoz ért. Körbenézett, hogy lát-e valamit, amit betehet a gyerek feje alá, hogy szintbe hozza, de mivel nem vett észre semmi alkalmasat, fölállt, levette a kabátját, hogy azt használja párnaként. Ez alatt páran még köréjük gyűltek, s az volt az érzése, talán távolabbról is végig figyelték, mi történik. Egyre biztosabb volt benne, hogy félnek, amint az elképedt arcokra, majd ismét a lányra nézett. Néhány férfi összesúgott. Mutogatni kezdtek. Simon nem tudta eldönteni, hogy a lányra vagy rá. Aztán, mintha hívnák őket, és egyszerre szólalt volna meg egy hang a fejükben, szétszéledtek, s csak egy húszévesforma kölyök, meg egy nagyon vékony, szakállas kis ember maradt ott a neonlámpák fényében állva. A nő meredt arccal figyelt, majd finoman a fekvő gyerek oldalára tette a tenyerét, de azonnal el is vette, miközben a férfi közelebb jött és odaguggolt melléjük. Elindult a sodró lendületű beszéd, amit heves kézmozgás kísért. A férfi Simonra nézett. Mondott valamit, ami talán számonkérés volt, vagy utasítás, de semmiképp se kérés, ebben biztos volt. Simon a földön guggolva hátrébb húzódott, mert hirtelen nem tudta, mit tegyen. A férfi aztán a nő felé fordult, és hozzá kezdett beszélni, aki időnként válaszolt remegő, sírásba hajló hanggal, meghunyászkodva. Simont meglepte, hogy az indulat hevessége nem felzaklatja, inkább lecsillapít benne valamit. Arra gondolt, föláll, majd elindul, mert úgy tűnt, nincs már semmi dolga ott. Páran a távolabb állók közül azonban folyamatosan figyelték, s a tekintetük súlya a földön tartotta őt is. Főleg egy göndör, magas férfi arca, aki a többiek fölé magasodott, s az a vékony kimértség tette Simont még engedelmesebbé. Figyelte a földön fekvő lányt a párbeszéd árnyékában, ahogy mozog a mellkasa, lélegzik és rebben egy-egyet a szemhéja, mintha álmodna. Köhintett párat. Kezdte visszanyerni az eszméletét. Mozdult a keze. Fölnyitotta a szemét, nagyokat pislogott. A bal karjával föl akarta tolni magát. Simon megmozdult, hogy jelezze, ez még korai, de nem fért oda a lányhoz, és nem is akarta újra megérinteni, mintha már nem volna joga hozzá. A csupasz arcon előbb egy hullámot látott átvonulni, a nagy, barna szemei elnehezültek, majd a arcbőrének színe lett más, talán a felismeréstől, hogy újra ébren van. A nő és a férfi mindebből semmit sem észlelt. Úgy magyaráztak, és annyira közel voltak egymáshoz, hogy szinte összeért az arcuk, mégis Simont a távolság egyértelműsége döbbentette meg. Nem volt világos, miről beszélnek. Csak hogy egyre inkább a férfi hangja tölti be a teret, s mintha az alakja is megnőtt volna ott az asszony mellett. Már hadonászott is, s mintha a nőt okolta volna a történtekért. Simon a hátul álldogáló fiúra nézett, aki mozdulatlanul, ijedt képpel figyelte a család többi tagját ott a földön. Hosszú, fülledt percek teltek el. Simon nem volt képes megmozdulni, amíg el nem csöndesednek. Amíg azt nem látja, hogy a földön fekvő gyerekre néznek, és nem egymásra vagy rá. Körülöttük mozgolódás támadt. A hátsó tér kezdett megtelni emberekkel, akik visszatértek az aluljáróba. Néhányan elterültek a matracokon, mások pedig bemásztak a sátrakba, hogy láthatatlanná váljanak. Legalább negyven-ötven ember tartózkodott ott, pedig szűk a belső tér. A hosszú, folyosószerű részt ráadásul középen oszlopsor vágja ketté, ami még felismerhetetlenebbé tette akkor a köztük derengő arcokat. A lány mosolygott. Simon nem volt biztos benne, mit figyel. Azt hitte, talán egy pontot néz mögötte, vagy valami olyasmit lát, ami nincs is ott, de egy idő után nyilvánvalóvá vált, rá mosolyog úgy. Mozdulatlan, könnyű volt az arca, mintha enyhe szél puhítaná, amitől hűvösség járja át az egész testet. Simon nem tudta, mennyi idő telt el, de nagyon hosszúnak tűnt, ahogy figyelik egymást. Abban reménykedett, hogy régóta először őszinteségről árulkodik az arca, de hogy közben az is csak valaki más érdeme. A fiú közben a lány mellé guggolt. A lány behunyta a szemét, az arcizmai elernyedtek, a légzése is puhább lett. A fiú az arcát simogatta, nagyon lassan és egyszerűen. Erre már a két felnőtt is odafordult. A férfi nem beszélt tovább, s bár Simon csak oldalról látta a szemét, úgy vette észre, megilletődött a látvány miatt. Aztán a nő arcára nézve annyira megdöbbentő lett megint a hasonlóság, hogy nem bírta nem az asszonyt nézni, miközben a lány tekintete volt előtte. Arra eszmélt, hogy a nő könnyezik, de másfajta sírás volt az, mint a korábbi. Hangtalan beleegyezés a látványba, s mintha valaki más érzéseit is tükrözné, nem csak a nőét. Simon fölállt. Alig bírt mozogni. A féltérden támaszkodástól elmerevedett a lába, a balt szinte csak vonszolta maga után. Arra gondolt, talán mondania kéne valamit. Pár lépés után visszafordult, de mivel nem néztek rá, üresnek tűnt a szándék.

Simon már az aluljáró belső részénél járt, amikor többen köréje gyűltek, s bár nem értek hozzá, csak nézték, látható volt, hogy nem engedik tovább. Csupán a hátsó traktusokból szivárgott oda némi zaj, talán egy rádióé, vagy egy telefonból szólt zene, és a fönt vonuló autók zaja motoszkált a háttérben. Pufók, szakállas ember lépett elő, s kezdett el magyarázni. Egyre többen gyűltek össze, majd keresztbe font karokkal bólogattak, mintha szentenciát hallgatnának, amire csak ráhagyatkozni lehet. Simon egy szót sem értett, csak a szavakban rejlő indulat és határozottság volt egyértelmű. Biztos volt benne, hogy tudják, nem érti a szavakat egyenként sem, a mondatok egymásutánja pedig inkább monoton zúgás, nem is beszéd, egy idegennek, aki hallgatja. Két-három perc is eltelt, mire megszólalt valaki, aki mindkét nyelven értett és beszélt. A fiatal, vöröses hajú kölyök az egyik oszlopnál állt még a beszéd kezdetekor, aztán közelebb lépett Simonhoz, aki még ennek ellenére is azt érezte, hogy, bár sokan vannak körülötte, mégis egyedül van. Ebből az is kiderült, a szerepe kitüntetett abban a szituációban, s hogy bizonyára összefügg azzal, ami az azt megelőző fél órában történt. Látta, hogy a nők hátul állnak, az oszlopsor mögött, az árnyékos részeken. Mintha a sötét sáv határt képezne, és annál a vonalnál nem jöhetnének tovább. Sokaknak az arca is fedett volt, így leginkább a szemek csillogása tűnt ki a félhomályból. A fiatal fiú beszélni kezdett. Először csak odasúgta Simonnak, hogy a beteg lányról van szó, majd egy rövid szünetet követően hozzáfűzte, hogy ne sok jóra számítson, mert már az érkezése előtt igen feszült volt a hangulat. És azzal, hogy segíteni akart, csak rontott a helyzeten. Simon nem értette, miért mondja azt, mivel azonban a férfi velük szemben folyamatosan beszélt, nem kérdezett vissza. A fiú vékony volt, sápadt. A fehér bőre pergamenként lepte az arcát, amin áttünedeztek a vékony erek. Összemosódott a hangja a szakállas férfi szavaival, ám Simon idővel fölfogta, egy az egyben fordítja, amit hallanak. A férfi a lányról beszélt. És hogy nem önmaga. Ez a kijelentés összhangban volt azzal, amire korábban Simon is gondolt. A férfi úgy állt ott az oszlopsor előtt, mint egy vezető, akinek kötelessége elmondani, amit tud. A mögötte álló férfiak aprókat bólogatva figyeltek, és Simonnak az egész úgy jelent meg, mint egy kinyilatkoztatás, amit közben egyedül képtelen megérteni. A lányt már korábban el akarták távolítani, az első ilyen eset idején, mondta a fiatal fiú mellette. Látta, hogy miközben neki súgja a mondatokat, a szakállas férfit nézi, és erősen koncentrál, mintha ő maga sem értene mindent abból, amit beszél. Elmondta még, hogy a lány veszélyben van, mert rossz mindenkinek, ami vele történik, s hogy sokan jobbnak látnák, ha máshová kerülne, nehogy baja essen. Simon visszakérdezett, hogy milyen módon eshet baja, mert az utalás mintha nem elsősorban a betegségére vonatkozott volna, de közben a fiú intett, és Simon azonnal tudta: ha most válaszol, lemarad a fordításban. Aztán Simonról esett szó. És arról, amit tett. Vagyis hogy segített a lánynak, pedig arra senki nem kérte. A szakállas férfi rá is nézett párszor, és az még egyértelműbbé tette a szerepét, s hogy bizonyos szögből nézve a jó szándék is lehet káros. Közben Simon észrevette, mert az ott állók közül néhányan időnként ránéztek, hogy a szikár kis ember, aki korábban a lány mellett guggolt, az egyik oszlop mellett áll. Megszeppenve hallgatta, hogy róluk esik szó. Látványos volt, milyen apró, ahhoz képest, ahogy pár perce tűnt föl neki. Várta, hogy megszólaljon, de nem tette, csak föl-le emelgette a fejét. Időnként a férfira, néha pedig Simonra nézett, akit egyre jobban zavart, hogy a kis ember nem beszél, de gyanús volt, hogy nem teheti. Nőtt benne az indulat amiatt, hogy ő maga sem tudja elmondani, amit szeretne, másrészt szégyenérzet is, mert valóban senki nem kért tőle semmit. A fiú tovább tolmácsolta a férfi szavait. Hátul megrezzent pár alak, majd ismét kimerevedett tekintettel hallgatták a férfit, mintha a mondatok folyama építené bennük a fegyelmet. A férfi Simonra nézett, s bár nyilvánvaló lehetett, hogy nem érti, amit mond, mégis hozzá, neki beszélt. A fiú is ránézett. Majd azt kérdezte, miért segített a lányon. Meglepte a kérdés, mert nem olyan dolog volt az számára, amit magyarázni kéne. Aztán csak annyit mondott, hogy azért, nehogy megfulladjon. A fiú lefordította a szavait, a férfi válaszul pedig bólintott egy jól láthatót. Majd újra kérdezett, amit a mondat lejtéséből kihallott Simon. A második kérdés, mely arra vonatkozott, hogy szerinte mi baja a lánynak, még inkább összezavarta. Teljesen nyilvánvaló volt a roham oka, és nem tudta, hogy a tudatlanságuk miatt érdeklődnek-e, vagy valami provokációról van inkább szó. A férfi a közösség nevében beszélt, ez az első mondat óta biztos volt. Simon azonban nem tudta, az hány emberből áll, kik tartoznak bele azok közül, akiket korábban is látott már a kerengő területén, de úgy sejtette, zárt csoportról lehet szó a tömegen belül. Az oszlopok között elpillantva észrevette, ahogy a kinti, nyitott részeken gyűlnek az emberek és a sárga, esti fényekben ázva még többen ültek a kerengő közepén, matracokon, s akkor lett csak feltűnő, hogy folyamatos, és nagy a zaj. Az egyik falból, néhány csőcsonkon keresztül víz ömlött kifelé. A hideg levegőben pára bontakozott ki a testek körül. Sokan álltak sorban, hogy megmosdjanak, igyanak, s az egyik csőnél egy kövér, zsíros hajú férfi borotválkozott félmeztelenül. Előrébb, a magasra emelkedő lépcső tövében vagy tíz-tizenöt gyerek bőrlabdát kergetett egy zárt területen, amit táskák és színes sátrak határoltak. Miközben Simon figyelte őket, hogy csak igen szűk területük van a játékra, szomorúvá tette, hogy olyan alkalmazkodóak. Vékony sávban látta az égboltot, a sötéttől dagadtan és szürkén nehezedett a házak tetejére. Az utcaszinten húzódó fehér korlát szinte kiugrott a térből, s azok is, akik ott álltak és nézték, hogy mi történik a lenti részen. Néhányan a kezükben mobillal hajoltak a korlát fölé. A feszült várakozásból és a mozgásukból úgy vette ki, filmezik a lenti mozgást. Arrébb egy forgatócsoport is föltűnt. A kamera lámpája megvilágította a fiatal nő arcát, aki időnként a korlát fölé hajolva mutatta, hogy a nézőknek abból a biztonságos távolból mire érdemes figyelniük.
A vállára nehezedő nyomás térítette vissza. A fiú értetlenül nézett rá. Simon rádöbbent, hogy nem válaszolt a kérdésre. Senki sem türelmetlenkedett, egyszerűen csak figyelték. A lány epilepsziás, mondta aztán, s hogy a roham a betegsége miatt van. A fiú tolmácsolta Simon szavait, aki rögtön tudta, a férfi nem ért egyet vele, a heves rezdülés az arcén árulkodó volt. Arrébb egy férfi hanggal is jelezte kétkedését, páran pedig értetlen képpel ingatták a fejüket, mintha Simon valami ostobaságot mondott volna. A szakállas férfi még beszélt vagy egy percen át, de Simon érezte, hogy a távolság nem csökken közöttük. Vagy legalábbis nem vezet elégedettséghez. Végül egyetlen mondatba sűrűsödött az egész. A fiú bólintott mellette, majd azt mondta, úgy gondolják, ha már közbeavatkozott, akkor gondoskodjon a lányról, mert itt nincs, aki segítsen neki. Simont megdöbbentette ez a kijelentés. Hiszen úgy hitte, a szülei és a testvére voltak ott a lány mellett a körben, s hogy azoknak is, akik még körbevették, köze lehet hozzá, és bizonyára nem teljesen idegen nekik. Ami biztos volt, hogy a lány beteg, és a rohamából ítélve, orvosi segítség kell. Nem vagyok orvos, mondta hirtelen. A férfi azonnal válaszolt. Nem orvos kell neki, mondta olyan nyelven, hogy Simon jól értse, aki rádöbbent, hogy szabadulni akarnak a lánytól, és tőle is. Becsapottnak, kizsákmányoltnak érezte magát, mintha csőbe húzták, kigúnyolták volna, miközben gyanús volt, hogy mégis csak ő a felelős. A körben állók közül néhányan még bólogattak, jelezve, hogy egyetértenek, majd kezdtek szétszéledni. Egyesek Simonra, mások pedig a szikár kis emberre néztek, aki továbbra is ott állt mozdulatlanul. Terjedt szét Simonban a tanácstalanság, mert bár érteni vélte, mi történik, mégsem volt kézzel fogható. Szeretett volna hallani egy konkrét utalást, egy tényt, ami biztossá, de legalább hihetővé teszi számára, hogy rosszul tette, amit tett, és abban sem volt biztos, hogy azok mit gondolnak, mi lehet a lánnyal. Hirtelen, mikor az alacsony kis emberre nézett, valahonnan mélyről azonban olyan erős bűntudat zuhant rá, hogy elhalkult benne minden gondolat. A vörös hajú kölyök közben azt javasolta, hogy ne gondolja túl a történteket, sőt jobban teszi, ha elfelejti az egészet, mert nem cselekedhet úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Aztán megfordult, s mielőtt Simon szólhatott volna bármit, eltűnt az árnyékos részen. Lassan kiürült az oszlopok közti tér. Csak a zúgás, motoszkálás maradt meg, amiből pontosan tudni, ott vannak, még ha nem is látni őket egyértelműen.
Simon elindult az aluljáró túlsó vége felé, hogy az északi oldalon menjen föl. Húsz-harminc méter megtétele után, amikor elhagyta a sátrak vonalát, érezte, hogy valaki hozzáér hátulról. Megfordult. A szakállas, alacsony emberke állt ott gyámoltalan képpel nézve rá. Látta, hogy a fiú, aki korábban a lány arcát simogatta, szintén ott van, valamivel hátrébb, a kabátjával a kezében. Annyira lekötötte, ami történt, hogy észre sem vette, nincs rajta, pedig hideg volt. A lehelet fehér gőzölgése is látszott. Nézte egy darabig őket, talán arra várva, hogy most megérti majd, ha szólnak. A férfi motyogott valamit, aztán visszafordult az aluljáró hátsó része felé. A távolba mutatott. Simon úgy sejtette, a lány miatt. A fiú odaadta a férfinak a kabátot, majd hátrébb lépett, mintha egy bizonyos távolságot tartania kéne folyamatosan. Az mondott neki néhány szót ingerülten, mintha utasítaná, a kölyök gyulladt tekintettel közben Simont nézte, majd elindult vissza a belső tér felé, ahol a sötétből lobogó gömbként fénylett ki a metrólejárat előtti rész. A kis ember visszafordult. Simon felé nyújtotta a ruhadarabot – az oldalán tompán fénylett a rászáradt nyál. Nem törődött vele, ki akarta venni a férfi kezéből. De az nem engedte el, tartotta még, talán, hogy érezze Simon, nem csak hozzá tartozik már. Hosszadalmas, lassú folyamatnak tűnt, ahogy megrándult a keze, mialatt a férfi figyelte egyszerre kérlelőn és határozottan. Ismét megszűnt a zaj, mintha valaki rájuk zárt volna egy ajtót, hogy csak ketten legyenek egy számunkra kijelölt térben. A férfi elengedte a kabátot, Simon pedig elejtette, mert csak a vele szemben kerekedő arcot volt képes nézni. A másik közben már újra beszélt. Továbbra sem értette Simon, de mégis úgy mondta, mintha követni tudná. Mintha számára is lenne értelme a mondandójának. Volt is benne valami nagyon ellentmondásos érzet, hogy elsősorban neki van szüksége rá. Zavarában gyorsan lehajolt, hogy fölvegye, aztán magára húzza a kabátot. A férfi időnként a szemébe, majd ismét a hátsó tér felé pillantott, mintha ott akarná tartani. Pörögtek a kis ember mondatai, anélkül, hogy egyetlen szó értelme is eljutott volna Simonhoz. Egy történetet mondott el, biztos volt benne. Talán azt, hogy hogyan kerültek oda, és hogy kik is ők egyáltalán. Az oszlopok között ismét föltűntek az alakok, mint egy-egy árnyék, s bár nem tudta eldönteni, hogy csak azok lépkednek-e tőlük nem messze, akiket az éjszaka terelt vissza oda, vagy hogy konkrétan miattunk tartózkodnak-e ott, mindenesetre feszélyezni kezdte a tétova jelenlét. Hátulról csörömpölés hallatszott, mintha fém tárgyakat pakolnának arrébb. Majd egy férfi kiáltozni kezdett, a hangos karattyolástól visszhangzott a tér. Simontól néhány méterre valaki rágyújtott, s a fellobbanó fény megvilágított pár borostás arcot. Álltak, és csak néztek maguk elé. A szikár kis férfi elindult, miközben intett Simonnak, hogy tartson vele, aki nagyon vágyott már rá, hogy lássa az eget a rajta hunyorgó csillagokkal, de csak a szürke betonfedél nehezedett rá. Elhaladtak a metrólejárat előtt, majd egy szűk oldalfolyosóra értek, ahol Simon korábban még nem járt. Apró szemcsés üvegfal húzódott a bal oldalon, jobbra pedig szürke fal vagy tíz méter hosszan, kaparásnyomokkal, kisebb-nagyobb szemétkupacokkal, használati tárgyakkal, amiket már nem használt senki. A szűk folyosórész végén a tér enyhén kitágult, pont annyira, hogy két matrac meg egy sátor elférjen. A nő ott guggolt a sátor előtt. A tartásáról, hiszen Simon látta már hasonló helyzetben, meg a hosszú, fekete ruháról azonnal fölismerte. Az asszony hallhatta, hogy jönnek, mert aztán ő is fölállt és feléjük fordult. Simon sejtette, a lány a sátorban fekszik, s hogy azok az emberek arra várnak, tegyen valamit. Odaguggolt a sátorhoz, hogy benézzen a nyíláson, aztán beljebb húzódott, mert kintről nem látott semmit. Lassan rajzolódott ki a lány alakja, mert a benti fénytelenséghez hozzá kellett szoknia. A gyerek a hátán feküdt, kissé megemelt helyzetben, s bár időnként megmozdult, már nem olyan hevesen, mint odakint. A sápadt arca izzadt volt, a tekintete tompa. És hiába volt egy lepedőszerű rongyba csavarva, látszott, hogy rendkívül sovány. Beszélt, vagy legalábbis beszédszerű hangok hagyták el a száját, és a hangnem gyakran változott: úgy tűnt, mintha nem csak ő szólna, vagy önmagával vitatkozna egy témán. A lány előrefelé nézett, tulajdonképpen rá, de láthatóan nem úgy érzékelte Simont, ahogy az számára érthető. Megemelte a karját, hogy reagál-e rá, de azonnal le is engedte. Kezdte érteni, amit a kör közepén álló férfi magyarázott korábban, mert a folyamatos mormolás, érthetetlen katyvasz tisztulni kezdett. A lány hangja vékonyodott, majd fokozatosan egyre ismerősebb lett. Szerette volna, hogy hallja még valaki más is azokat a mondatokat, aki megerősíti abban, hogy jól hallja, amit hall, mert olyan ismerősen zengtek a szavak a sátor ponyvája alatt, mintha az egész égbolt összeszűkült volna, hogy minden egyetlen, tiszta, érthető hang legyen. De nem volt senki, akitől megkérdezhette volna, mi történik. Hogy a lány hogyan beszélhet azon a nyelven, azzal a hangszínnel, s hogyan tudhat maga mellett ott valaki mást, aki nincs már, és hirtelen kétségbeejtette a hitetlenség magánya. Megállíthatatlanul tört föl belőle az indulat. Olyan heves volt, hogy Simon mozdulni sem bírt, csak zokogni. Ömlöttek a könnyei, és a látása is teljesen összezavarodott. Érezte, ahogy föl-le emelkedik a mellkasa, s hogy légszomja van, amit sehogy sem képes csillapítani, és csak zihált lehunyt szemmel, hiszen kimeríthetetlen volt a lüktetés, az a hang.
A váratlanul rá támadó csönd térítette vissza. Az ijedtség, hogy lezuhan, mert elaludt, csupán egyetlen másodpercre. Előrenyújtózott, hogy támaszt találjon, s közben már egy kéz szorítását érezte az alkarján. Fölnézett, mert a feje enyhén előrebukott. A lány kitisztult tekintettel nézte, mozdulatlanul, mint aki csak arra vár, hogy másnak is jusson abból a megkönnyebbülésből, ami neki már megadatott. A gyerek aztán lehunyta a szemét, elengedte Simont. Kezdtek visszatérni a zajok. Hallotta, hogy a szülők beszélnek odakint, s hogy távolabb az emberek mozgolódnak, a lány egy-egy nyugodt lélegzetvételét, és a sajátját is.
Simon, fölpillantva a szülőkre, látta, hogy kikerekedett szemmel várakoznak. Jelezte nekik, hogy a lány elaludt, majd a kabátja ujjával megtörölte az arcát. A férfi határozottan bólogatott, a feleségére nézve, aki gyámoltalanul állt mellette a hasa előtt összefont karokkal. Lankadatlan volt a csillogás a két ember szemében, és Simon tudta, jól van úgy. Eszébe jutott a kölyök, aki odakint fordított neki. Meg kellene keresni, gondolta, hogy megérthessék egymást. Hogy megértesse velük, itt nem maradhatnak. Sejtette, nincs sok ideje, s hogy a szabadság abban nyilvánul meg, hogy mennyi mindent nem ért. Kiabálás hallatszott az aluljáró belső része felől. A fátyolos üveg mögött alakok mozdultak arrébb. Növekedett a zaj. A mellette állók arca sápadt lett, mintha aggodalomtól homályosulna el. Intett a férfinak, majd elindult kifelé, hogy megnézze, mi történik a kerengőben. Amikor jobbra fordult, és áthaladt a sötét részen, a sátrakkal, matracokkal teletömött térség szinte teljesen üres volt. Csupán az öregember üldögélt a jobb oldali lépcső tövében, és abból a néhány gyerekből maradt ott kettő, akiket korábban Simon labdázni látott. Gyanította, hogy az emberek fönt vannak, mert akkor újra hallotta a beszéd és a kiabálás keverékét. Elindult fölfelé a lépcsőn. Három-négy lépés után olyan érzése támadt, hogy ha fölér, nem tudja majd elviselni a hangzavar erejét, mégis vágyott rá, hogy bemenjen az emberek közé. Látta a pályaudvar hatalmas homlokzatát, sárgásan világított az utcai lámpák fényében. Közepén a hatalmas órát, ami közel éjfélt mutatott már. Az épület fölött tiszta volt az égbolt, s a nagyobb csillagok elszórtan pislogtak rajta. Az utcaszintet jelentő fokra már alig bírt föllépni, olyan sokan álltak a lépcső tetején. Simonnak háttal a hatalmas homlokzat felé néztek. Befurakodott két férfi közé, hogy belássa a teret. Maró izzadságszagot érzett. Elől, tőle nagyjából ötven méterre rendőrsorfal állt, közvetlenül a bejárat előtti lépcsőn, a tömeg pedig egészen a lábukig nyújtózott. Folyamatos volt a moraj. Időnként az emberek előre mozdultak, mintha a bejáratnál állók nekimennének a sorfalnak, de Simon nem látott tisztán a rengeteg tarkó között. Oldalra pillantott, mert az volt az érzése, valaki figyeli. Jobbra, talán tíz méter távolságból a fekete szemű, göndör hajú férfi bámult rá, akit lent, a várakozók között látott. A mellette állók zúgolódtak, de ő higgadt maradt, és azzal a fajta nyugalommal nézett Simonra, ami mindenféle dühnél aggasztóbb. Vagy egy perc is eltelt, de nem fordította el a fejét. Simon képtelen volt előrébb jutni, annyira sűrű szövésű volt a tömeg, és azzal, hogy két alak közé szorult, a mozgás részese lett, mintha ő is közéjük tartozna már. Elől valaki kiabálni kezdett. Látta, hogy sokan fölemelik a karjukat és ordítozni kezdenek, de nem figyelt rájuk, mert kíváncsi volt, a férfi még mindig figyeli-e. Arra gondolt, milyen jó volna, ha mondana valamit, mert addigra már csak annyi maradt benne az indulatból, amit néhány odavaló szó végleg lecsillapít. Hallani akarta a hangját, de tudta, a zúgás közben mindez elképzelhetetlen, távol is voltak egymástól, és az is eszébe jutott, hogy amint eddig másokat ott, minden bizonnyal őt sem értené meg. A férfi mozdulatlan arcát nézte, s közben fölbukkant benne, amit a vörös hajú kölyök mondott még korábban, vagyis hogy egy pontnál úgysincs tovább. Nehéz volt Simon előtt a tömeg. Megfordult. Vissza akart jutni a családhoz. Lefelé haladt a lépcsőn, amikor két alak lépett ki az egyik oszlop mögül. Nem látta az arcukat ott az árnyékban, csak hogy csizmát viselnek, s hogy hegyes sapka van a fejükön. Simon ki akarta kerülni őket, de akárhogy mozgott, csak egyre közelebb jutott hozzájuk. A magasabbik váratlanul fölszólította, hogy igazolja magát. Simon hátranézett, mert a föntről érkező zúgástól nem értett tisztán minden szót, és meglepte, hogy éppen akkor teszik ezt, mintha nem volna fontosabb dolguk annál. A szeme sarkából látta a lépcső tetején állókat. A fölöttünk húzódó betonfedél elvágta a testeket, s vagy harminc-negyven pár láb mozgolódott ott.
– Mit akarnak?
A férfi megismételte a mondatot.
– Miért? – kérdezett tovább Simon.
Erre a bal oldalon álló megmarkolta, s már terpeszben állt, szemben a fallal, a férfi kezével a tarkóján. A másik mondta, hogy a bal kezével vegye elő a tárcáját, és adja át.
– A hátsó zsebemben van – mondta Simon.
– Akkor vegye ki és adja ide.
Simon próbált a bal kezével hátranyúlni, de érezte, hogy már a felkarját is fogja az a valaki, erősebb lett a szorítás, így elsőre képtelen volt benyúlni a zsebébe. Végül mégiscsak sikerült, de az üres volt. Rájött, hogy csak pénz van nála összegyűrve, s hogy a tárcáját nem hozta el.
– Nincs nálam semmilyen irat – mondta Simon.
– Az hogy lehet? – kérdezte az egyikük.
– Nem tudom. Otthon felejtettem.
– Pont most otthon felejtette! Hol van az az otthon?
– Innen csak pár utcányira.
– És ezt most mi higgyük is el, ugye?
– Igen, mert ez az igazság – vágta rá Simon.
– Csakhogy minket nem az igazság érdekel. Fel tudja ezt fogni?
– Akkor micsoda?
Ráeszmélt, hogy ezt talán nem kellett volna mondania, mert nincs olyan helyzetben, hogy ilyen jellegű kérdéseket tegyen föl.
– Az, hogy rend legyen. Meg hogy mi is hazajussunk idővel, ami nem csak pár utcányira van. Érthető?
– Igen – felelte halkan.
– Érthető? – ismételte meg a férfi.
– Igen, az.
– Mit csináljunk most magával, mondja?
– Vigyük be – szólalt meg a másik.
Valamit babráltak a háta mögött. Simont zavarta, hogy nem látja, mi az, és az izzadt tenyér érintése a bőrén.
– Egyáltalán mit csinál itt? – kérdezett tovább ugyanaz a férfi, s közben már annyira határozott volt a szorítás Simon nyakán, hogy fájt neki. Nem tudta, mit mondjon, mert magának is nehéz lett volna megmagyaráznia. Az apjára gondolt, a köhögésre, és az asztalnál hallott történet néhány elviselhetetlen részletére. A földön fekvő lányra gondolt. A kifordult szemére. A várakozók tanácstalanságára. A nőre, majd a remegésre. Látta az eltakart arcú asszonyokat az oszlopok árnyékában, és a metrólejárat előtti sárga fénykört szegélyező oszlopok csoportját, s hogy köztük semmi fény, csak homály van. A sorban ülő, fekete bőrű férfiak kivilágló fogsorát. Egy csupasz mellkason a sebeket. A betonkockán ülő férfi nyakán csorgó hallét. Arrébb, a szeme sarkában labdázó gyerekek. Látta az égboltot, a csillagokat, az óra számlapját a pályaudvar hatalmas épületén. Az izzadt tarkók közt a föltartott kezeket, és a tömegben álló férfi nem lankadó tekintetét. A beton szürke anyagát, a lépcső egyenletes fokait. Aztán már magát látta, ahogy áll szemben a fallal és a rendőrök határozott mozdulatait. Érezte, amint lankad a szorítás a tarkóján, s hogy aztán az a valaki elengedi. Hallotta, hogy hátrébb lépnek, mintha több teret akarnának engedni neki.
– Hogy hívják? – kérdezte ugyanaz a hang.
Nem tudta, megfordulhat-e.
– Nem hallja? Hogy hívják, ember?
– Simon… Péter – mondta halkan, bizonytalanul egymás után ezt a két szót.
– Forduljon már meg! – mondta a magasabbik egyszerre szánakozó, mégis utasító hangon. Simon óvatosan megfordult. A két alak kifejezéstelen arccal állt tőle nagyjából egy méterre.
– Most akkor melyik is? – kérdezte a kisebbik.
Közben már szakadt Simonról az izzadtság. Nem értette a saját válaszát, és ezt az utolsó kérdést sem. Nehéz is volt a két tekintet súlya, amit el kellett viselnie.
– Mit keres idelent?
– Semmit, csak erre sétáltam.
– Csak erre sétált – mondta a kisebbik gúnyos nevetéssel, miközben széttárt karokkal a másikra nézett.
– Igen – mondta hirtelen.
– Keres valakit?
– Kit keresnék?
– Különben minek jött volna ide?
– Talán kíváncsiságból.
– Inkább a bűntudat miatt, nem?
Simonnak összeszorult a mellkasa, mert tudta, van benne igazság.
– Baj talán? – folyatta, majd arra gondolt, ezt már végképp nem kellett volna kérdeznie.
– Péter, legközelebb ne sétáljon erre – mondta az alacsonyabbik, majd mindketten elindultak a lépcsőn fölfelé. Látta aztán, hogy úgy olvadnak bele a tömegbe, ahogy neki sehogy sem sikerült.
– Simon – mondta ki halkan a nevét. Várt még. Talán arra, hogy visszajönnek, de aztán rájött, hogy csak azért érzi ezt, mert magán kívül nincs kire dühösnek lennie. Föntről még mindig hallatszott a moraj, s a lépcső tetején állók mozgásából látszott, megindult a tömeg a pályaudvar bejárata felé. Vágyott rá, hogy fölmenjen, mert kíváncsi volt, vajon az a hatalmas tömeg miként szerez érvényt az akaratának. Aztán eszébe jutott, hogy vajon mi lehet a lánnyal, s hogy a rendőrök megláthatják, ha fölbukkan a felszínen. Átvágott a kerengő oszlopsoros részén, hogy a kis folyosóra érjen, de amikor elhagyta a lejárat utáni részt, nem találta sehol a vékony beugrót. Arra gondolt, még hátrébb kell mennie, azonban a hátsó falnál csupán kibelezett automatákat talált, meg egy hajléktalant, aki betakarva aludt az egyik sarokban. Föl-le járkált azon a húsz-harminc méternyi részen, hátha csak nem vette észre a szűk rést, ahol a kis folyosóra be lehet lépni, de mindössze egy választási plakátokkal és hirdetőtáblákkal teleaggatott falrész meg az oszlopok közötti homályos tér terpeszkedett ott.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.