Szabadulás – Kerengő (részlet)

Azon az estén is átsétáltam a téren, és a lámpák csak elszórtan világítottak. Amint a lefelé vezető lépcsőhöz értem, föltűnt a sátrak rengetege, s hogy van, ahol ketten-hárman ülnek egy-egy négyzetméteren. A lépcső levitt egészen az alapig, ahol már nem csak a fejek tűntek föl, de a kezek, a lábak is, egy-egy ember a maga egészében. Elhaladtam vagy negyven-ötven személy mellett, a leterített plédek és matracok közt lépdelve, és megnyugtatott, hogy nem keltek semmiféle feltűnést. Az egyik oszlopnál álltam meg, hogy alkalmat adjak valamiféle meglepetésnek. Onnan figyeltem a sátrak mellett üldögélő embereket, a beburkolt arcú nőket és a mellettük megbújó kölykök arcát, akik egymást tépdesve nevetgéltek. Az egyik betaonkaréj alatt a félhomályban fekete bőrű férfiak ültek sorban, s egy férfit hallgattak, aki előttük állt. Tőlem csupán pár méterre, egy szürke kőkockán idős férfi ült, s egy konzerv kibontásával bajlódott. A fém láthatóan ellenállt. Nem sikerült benyomnia egyik oldalát sem, hogy a lé, majd a benne úszó hal a szájába folyjon, így aztán a betontömb élével próbált úrrá lenni a sikertelenségen. Idővel meg is repedt a doboz jobb oldala, majd kibuggyant a sűrű, sárgás olaj. Láttam, hogy fölemeli a konzervet, és a tartalmát a szájába csorgatja, amelynek egy része az ősz szakállának szálai mentén a nyakába folyt. Hátrébb páran épp sátort állítottak, miközben egy család tagjai jöttek lefelé a lépcsőn. A kerengő belseje felé indultak, áthaladva az oszlopok között, és lassan beleolvadtak a magas falak határolta színtelenségbe. Pár percig figyeltem még a mozgást. A gyerekek játékát, ahogy az egyikük bekötött szemmel áll a térség közepén, és körbetapogatva keresi a többieket a szétszórt törmelék közt bukdácsolva sután. Láttam, hogy a többi gyerek az oszlopok mögött állva figyeli a fiút, néha arrébb mozdulva, ha netán közel járt már. A kölyök előre nyújtott karral haladt, szinte gépiesen, és a látás hiánya a mozdulatait is sötétbe vonta, mintha valamai parancsnak engedelmeskede. Néhény perc elteltével aztán föleszmélhetett, mert lehúzta szeméről a kötést, majd üvöltve és nevetve szaladt keresztül a nyílt térségen, hogy beérje a közben már menekülőket. Aztán a táplálkozó férfit figyeltem, ahogy az ujjával kaparja ki a beton ütötte résen a maradékot. Idővel késztetést éreztem, hogy elinduljak a kerengő belseje felé. A hátsó részeken olyan sötét volt, hogy alig láttam az alakokat, de annyit azért érzékeltem, hogy szótlanul és éberen ülnek. Akkor értettem meg, hogy a tömegnél csak a várakozás feszültsége hatalmasabb, s hogy kezdettől fogva egyetlen arcban is sűrűsödve benne volt. Az aluljáró hátul zárt térként folytatódik. Átvágtam az oszlopok között, mert észrevettem, hogy a metrólejárattól nem messze páran összegyűltek, és valami éledő zajt is hallottam, mintha zokogna valaki. Közelebb mentem. Félkörben álltak az emberek. A férfiak előrébb, a nők hátul, a saját árnyékukon. Figyelték a földön fekvő asszonyt, aki egy másik személyt takart a testével. A tíz-tizenkét ember mereven nézte, ahogy a nő aztán följebb emelkedik, s akkor már látszott, hogy mögötte egy gyerek vonaglik a földön. A szeméből csupán a fehérje világított. A szájából bugyborékoló nyál ömlött kifelé. A háta időnként megfeszült, a fejét hátravetette, mintha a teste valamit ki akarna lökni magából a nyálkán és a gurgulázó hangokon kívül. Az arca kékes tónust kapott, ami több mint ijesztő volt. Ahogy figyeltem a lányt, felvillant Emese is, mintha őt látnám az ágyán fekve, pedig ő nem mozgott sokat, s ha ki is ömlött belőle az indulat, az is szinte mozdulatlanul történt, ami, ismerve a szavainak jelentését, néha félelmetessé tette. Aztán olyan heves lett a mozgás a földön, hogy páran hátrébb léptek, és az engem is visszaterelt a valódi látványhoz. Úgy állt ott az a tucatnyi ember, mintha tartanának a gyerektől. Felnőtt férfiak összeszorult szájjal, félelemtől taglózottan. A nő zokogott. Föl-le emelgette a kezét. Úgy tűnt, nem mer a gyerekhez nyúlni, mintha nem tudná, mit szabad és mit nem. Mozdulatlanul, mereven álltak, miközben a feszültség ott dongott körülöttünk. El-elkaptam a tekintetemet, mert eleinte nem bírtam nézni, ami a padlón zajlik, talán az emlékeim miatt. A szenvedés látványa, annak összetettsége mindig nagyon erősen hat rám. Végignéztem az arcokat, akik a közelben álltak, páran az egyik oszlop körül, néhányan előrébb, a lánytól mintegy két-három méterre. Vékony emberek voltak egytől egyig. A legtöbb borostás, sötétebb bőrű, melegítőnadrágban, széldzsekiben, vagy csak egy-egy pólóval a felsőtestükön, amin átviláglott szőrös mellkasuk. Az egyikük megmozdult, láttam, hogy a körmét rágja kikerekedett szemmel, majd a haját simította hátra, erőteljesen bele is markolt, mintha osztozni akarna a fájdalomban. A vonaglás folytatódott, s mivel nem tett senki semmit, átfurakodtam két ember között, hogy odaférjek a lányhoz. Félő volt, hogy a nyál eltömi a száját és viszafolyva esetleg megfullasztja, úgyhogy, odaguggolva mellé, oldalra fordítottam, hogy a váladék a padlóra folyjon. Nem bírtam egy helyben állni, tehetetlenül nézni a szenvedését, a kifordult szemeit a háravetett fején. Amikor beléptem a körbe, páran rám emelték a tekintetüket. Oldalról is láttam, ahogy végigmérnek, de nem tettek semmit. A földön fekvő nő csak akkor vett észre, amikor már mellette guggoltam. Felváltva hol a gyerekre, hol rám nézett, majd hirtelen fölemelte mindkét kezét. Azt hittem, meg akar markolni, hogy ne nyúljak a lányhoz, de csupán a saját fejét fogta meg és úgy ringatózott előre-hátra, már csukott szemmel. Mélyről jövő hörgés áramlott a lány száján kifelé. A teste küzdött minden lélegzetvételért, s az az erő egyszerre rángatta, mégis lefojtotta a mozdulatait. Bárki azt hihette, valami a testébe költözött és az bünteti úgy. Dobálta magát. Vagy valami dobálta őt, nehéz lett volna megmondani pontosan, s csak az volt biztos, hogy ami miatt ráng, nála jóval erősebb. Rázkódott. Mintha valaki megragadta volna, pedig nem ért hozzá senki. A vékony test olyan hevesen vonaglott a földön, hogy csak nagyon lassan mertem hozzáérni újra. A bal kezét fogtam meg. Sejtettem, a görcs magától is lelohad majd, de mégis mozdult bennem valami felé, hogy a két irány összetalálkozzon, hogy közös úttá váljon, amin menni kell. Akkor elveszítettem az arcokat, és csak a nedves, izzadt kéz remegése volt az enyém. Megsokszorozódva éreztem, s akkor azt hittem, csakis bennem tud lecsendesedni. Szinte kívántam, hogy nekem adja, amiről tudtam, egészen máshogy és máshol fog kiütközni rajtam, mint rajta, merthogy a vágyban már eleve ott a büntetés is. Aztán a remegés alábbhagyott. A ruhán keresztül is láttam, hogy elernyednek az izmai, és az addig feszült nyak engedi a fejnek, hogy végre megpihenjen. Köhintettem párat, miközben igyekeztem elfojtani a mélyről fölfelé törő ingert. A lány még rángatózott párat. Végül teljesen elcsendesedett testében a görcs. A nő zokogása is abbamaradt, a kezét elvette a fejéről, mintha újra felkészült lenne arra, hogy szembesüljön, elsősorban talán önmagával. Kétségbeesett arccal nézett rám. A szemében a bizonytalanság mellett bujkált némi bűntudat is. Akkor figyeltem föl először arra, hogy a lány és a nő milyen elképesztően hasonlítanak egymásra. Ugyanazt az arcot néztem két évtizednyi különbséggel, és még a meggyötörtség is hasonló módon ült ki a szemük köré. A nő magyarázni kezdett. A dallamos beszédből kiérezhető pánik letaglózott, hogy a szavak értelme nélkül is pontosan megmutatkozik a nő tehetetlensége, s hogy nem először beszél már így. A körben állók közül egy férfi szólalt meg, de nem mozdult senki, csak álltak, és nézték a hevesen lihegő lányt. A nő a férfiakra nézett, majd széttárt karral mondott valamit, amit ugyancsak nem értettem. A gyerek közben megmozdult. Szinte éreztem a kemény felületet, mintha alattam kopogna a kő – időnként a lány feje a padlóhoz ért. Körbenéztem, hogy látok-e valamit, amit betehetek a gyerek feje alá, hogy szintbe hozzam, de mivel nem láttam semmi alkalmasat, fölálltam, levettem a kabátomat, hogy azt használjam párnaként. Ez alatt páran még körénk gyűltek, s az volt az érzésem, hogy talán távolabbról is végig figyelték, mi történik. Egyre biztosabb voltam benne, hogy félnek, ahogy előbb a lányra, majd az elképedt arcokra néztem. Néhány férfi összesúgott. Mutogatni kezdtek. Nem tudtam eldönteni, hogy a lányra vagy rám. Aztán, mintha hívnák őket és egyszerre szólalt volna meg egy hang a fejükben, szétszéledtek, s csak egy húszévesforma kölyök, meg egy nagyon vékony, szakállas kis ember maradt ott a neonlámpák fényében állva. A nő meredt arccal figyelt, majd finoman a fekvő gyerek oldalára tette a tenyerét, de azonnal el is vette, miközben a férfi közelebb jött, és odaguggolt mellénk. A fiatal srác továbbra is egy helyben állt. Elindult a sodró lendületű beszéd, amit heves kézmozgás kísért. A férfi egyszer csak rám nézett, és ingerülten, komoly hangerővel mondott valamit, ami talán számonkérés volt, vagy utasítás, de semmiképp se kérés, ebben biztos voltam. Végignézett rajtam. Villogtak a szemei, és sokkal nagyobbnak és erősebbnek tűnt, mint amit az alkata megengedett. Úgy, a földön guggolva hátrébb húzódtam, mert hirtelen nem tudtam, mit kéne tennem – ösztönszerű volt a mozdulat. A férfi aztán a nő felé fordult, és hozzá kezdett beszélni. A nő időnként válaszolt, remegő, sírásba hajló hanggal, sután. Meglepett, hogy az indulat hevessége nem felzaklat, inkább elcsendesít bennem valamit. Arra gondoltam, fölállok, hogy elinduljak, mert úgy tűnt, nincs már semmi dolgom ott. Páran a távolabb állók közül azonban még mindig néztek, s a tekintetük súlya a földön tartott engem is. Főleg egy göndör, magas férfi arca, aki a többiek fölé magasodott, s talán az a vékony kimértség tett még figelmesebbé akkor engem is. Legalább egy percig figyeltem aztán a földön fekvő lányt a párbeszéd árnyékában, ahogy mozog a mellkasa, lélegzik és rebben egy-egyet a szemhéja, mintha álmodna. Köhintett párat. Kezdte visszanyerni az eszméletét. Mozdult a keze. Fölnyitotta a szemét, nagyokat pislogott. A bal karjával föl akarta tolni magát. Megmozdultam, hogy jelezzem, ez még korai, de nem fértem oda hozzá, és nem is akartam újra megérinteni, mintha már nem volna jogom hozzá. A csupasz arcon előbb egy hullámot láttam átvonulni. A nagy barna szemei elnehezültek, majd a bőre színe lett más, talán a felismeréstől, hogy újra ébren van. A két ember mellettem ebből semmit sem észlelt. Úgy magyaráztak, és annyira közel voltak egymáshoz, hogy szinte összeért az arcuk, mégis, a távolság egyértelműsége döbbentett meg. Nem volt világos, miről beszélnek, csak az, hogy egyre inkább a férfi beszéde tölti be a teret, s mintha az alakja is megnőtt volna ott mellettem. A nő szavai közben fokozatosan elmaradtak. A két fej között elnézve tisztán láttam, hogy a lány nem érti, mi történt, és csak annyit sejt, hogy miatta van az az egész. A szeme könnyezett, talán a bűntudat miatt. A férfi már hadonászott is, s mintha a nőt okolta volna a történtekért. A hátul álldogáló fiúra néztem. Mozdulatlanul, ijedt képpel nézte a család többi tagját, és engem ott a földön. Hosszú, fülledt percek teltek el. Nem tudtam volna megmozdulni, amíg el nem csöndesednek. Amíg azt nem látom, hogy a földön fekvő gyerekre néznek, és nem egymásra vagy rám. Körülöttünk mozgolódás támadt. A hátsó tér kezdett megtelni emberekkel, akik visszatértek az aluljáróba. Néhányan elterültek a matracokon, mások pedig bemásztak a sátrakba, hogy láthatatlanná váljanak. Legalább negyven-ötven ember tartózkodott ott, pedig szűk a belső tér. A hosszú, folyosószerű részt ráadásul középen oszlopsor vágja ketté, ami még felismerhetetlenebbé tette akkor a köztük derengő arcokat. Éreztem, hogy semmi keresnivalóm ott. Idegen lett a körülöttem lüktető testek közelsége, és a sajátomé is. Egyértelmű volt, hogy nem illek oda. Hogy valami olyan idegenségérzet van bennem, aminek súlyánál csak maga a léte borzasztóbb. Amikor ismét a lányra néztem, mosolygott. Első pillantásra nem voltam biztos benne, azt hittem, talán egy pontot figyel mögöttem, vagy valami olyasmit lát, ami nincs is ott, de egy idő után nyilvánvalóvá vált, rám mosolyog úgy. Mozdulatlan, könnyű volt az arca, mintha enyhe szél puhítaná, amitől hűvösség járja át az egész testet. Nem tudom, mennyi idő telt el, de nagyon hosszúnak tűnt, hogy nézzük egymást. Akkor azt éreztem, régóta először őszinteségről árulkodik az arcom, s hogy közben az is csak valaki más érdeme. A fiú a lány mellé guggolt. Egy ronggyal törölgette az arcát. A lány behunyta a szemét, az arcizmai elernyedtek, a légzése is puhább lett. Hiányérzetem támadt, mintha a tekintetén kívül valami más is elhagyott volna, s mintha enyhe irigység is lett volna bennem, hogy nem foglalkozhatok vele. Csak lassan döbbentem rá, mindez azért van így, mert Réka nincs velem. A fiú a haját kezdte simogatni, nagyon lassan és egyszerűen. Erre már a két felnőtt is odafordult. A férfi nem beszélt tovább, s bár csak oldalról láttam a szemét, úgy tűnt, megilletődött a látvány miatt. A nő arcán döbbenet ült, és akkor annyira nyilvánvaló lett megint a hasonlóság, hogy nem bírtam nem a nőt nézni, miközben a lány tekintete volt előttem. Arra eszméltem, hogy a nő sír, de másfajta sírás volt az, mint a korábbi. Hangtalan beleegyezés a látványba, ami mintha valaki más érzéseit tükrözné, nem az övét. Fölálltam, de alig bírtam mozogni. A féltérden támaszkodástól elmerevedett a lábam, a balt szinte csak vonszoltam magam után. Arra gondoltam, talán mondanom kéne valamit. Pár lépés után visszafordultam, de mivel nem néztek rám, értelmetlennek, üresnek tűnt a szándék.
Már az aluljáró belső részénél jártam, amikor többen körém gyűltek, s bár nem értek hozzám, csak néztek, úgy tűnt, nem engednek tovább, úgyhogy megálltam. Csupán a hátsó traktusokból szivárgott oda némi zaj, talán egy rádióé, vagy egy telefonból szólt valami zene, és a fönt vonuló autók zaja motoszkált a háttérben. Pufók, szakállas ember lépett elő, s kezdett el magyarázni. Páran, akik még ott álltak, bólogattak keresztbe font karokkal, mintha szentenciát hallgatnának, amire csak ráhagyatkozni lehet. Egy szót sem értettem, csak a szavakban rejlő indulat és határozottság volt egyértelmű. Biztos voltam benne, hogy tudják, nem értem a szavakat egyenként sem, a mondatok egymásutánja pedig inkább monoton zúgás, nem is beszéd, egy idegennek, aki hallgatja. Mégis, vagy két-három perc is eltelt, mire megszólalt valaki, aki mindkét nyelven értett és beszélt. A fiatal, vöröses hajú gyerek az egyik oszlopnál állt még a beszéd kezdetekor, aztán közelebb jött hozzám, de úgy is azt éreztem, hogy – bár sokan vannak körülöttem, mégis – egyedül vagyok. Ebből a gesztusból az is kiderült, hogy a szerepem valamilyen módon kitüntetett abban a szituációban, s hogy bizonyára összefügg azzal, ami az azt megelőző fél órában történt. Láttam, hogy a nők hátul állnak, az oszlopsor mögött, az árnyékos részeken, mintha a sötét sáv határt képezne, és annál a vonalnál nem jöhetnének tovább. Sokaknak az arca is fedett volt, így leginkább a szemek csillogása tűnt ki a félhomályból. Minket néztek. A fiatal fiú mellettem beszélni kezdett. Először csak odasúgta, hogy a beteg lányról van szó, majd hozzáfűzte, hogy ne sok jóra számítsak, mert már az érkezésem előtt igen feszült volt a hangulat, és azzal, hogy segíteni akartam rajta, csak rontottam a helyzeten. Nem értettem, azt miért mondja, mivel azonban a férfi velünk szemben folyamatosan beszélt, nem kérdeztem vissza. A fiú vékony volt, fehér bőrű, ami elsősorban a sápadtságának volt köszönhető, és nem csak a külseje, de az ottléte is igen valószínűtlen volt. Eleinte összemosódott a hangja a szakállas férfi szavaival, ám idővel fölfogtam, hogy egy az egyben fordítja, amit hallunk. A férfi a lányról beszélt. És hogy nem önmaga. Ez a kijelentés nagyjából összhangban volt azzal, amire korábban magam is gondoltam. A férfi úgy állt ott az oszlopsor előtt, mint valami vezető, akinek kötelessége elmondani, amit tud. A mögötte álló férfiak aprókat bólogatva figyeltek, és az egész olyan volt, mint egy kinyilatkoztatás. A lányt már korábban el akarták távolítani, az első ilyen eset idején, mondta a fiatal fiú mellettem. Láttam, hogy miközben nekem súgja a dolgokat, a szakállas férfit nézi és nagyon koncentrál, mintha ő maga sem értene mindent abból, amit beszél. Elmondta még, hogy a lány veszélyben van, mert rossz mindenkinek, ami vele történik, s hogy sokan jobbnak látnák, ha máshová kerülne, nehogy baja essen. Visszakérdeztem, hogy milyen módon eshet baja, mert az utalás mintha nem elsősorban a betegségére vonatkozott volna, de közben a fiú intett, és tudtam: ha azonnal válaszol, lemarad a fordításban. Aztán rólam esett szó. És arról, amit csináltam. Vagyis hogy segítettem a lánynak, pedig erre senki nem kért. A szakállas férfi rám is nézett párszor, és az még egyértelműbbé tette a szerepem, s hogy bizonyos szögből nézve a jó szándék is lehet káros. Közben észrevettem, mert az ott állók közül néhányan időnként ránéztek, hogy a szikár kis ember, aki az előbb még a lány mellett guggolt, az egyik oszlop mellett áll. Megszeppenve hallgatta, hogy róluk esik szó. Látványos volt, hogy milyen apró, ahhoz képest, ahogy pár perce tűnt föl nekem. Vártam volna, hogy megszólal, de nem tette, csak föl-le emelgette a fejét, majd néhol a férfira, néha pedig rám nézett. Zavart, hogy nem szól közbe, de ahogy figyeltem tovább, úgy éreztem, nem teheti. Egyszerre növekedett bennem valami leküzdhetetlennek tűnő indulat az igazságtalanság miatt, hogy el sem tudom mondani, amit szeretnék, hiszen nem értik, s mintha lehetőség se adódna rá, másrészt szégyenérzet is, mert valóban senki nem kért tőlem semmit. A fiú tovább tolmácsolta a férfi szavait. Válaszként a körben állók tovább bólogattak. Hátul megmozdult pár alak, mintha a szavak zavarba ejtették volna őket, és aztán kimerevedett tekintettel hallgatták a férfit, mintha a mondatok folyama építette volna bennük a fegyelmet. A férfi rám nézett, s bár nyilvánvaló lehetett számára, hogy nem értem, amit mond, mégis hozzám, nekem beszélt. A fiú is rám nézett. Majd azt kérdezte, miért segítettem a lányon. Az addig hallottakkal együtt is meglepett a kérdés, mert nem olyan dolog volt az a számomra, amit magyarázni kéne. Zavarba estem, hisz nem tudtam, hogyan fejezzem ki, mindez természetes. Röviden annyit mondtam, hogy azért, nehogy megfulladjon. A fiú lefordította a szavaimat, a férfi válaszul pedig bólintott egy jól láthatót. Majd újra kérdést tett föl, amit a mondat lejtéséből kihallottam. A második kérdés, mely arra vonatkozott, hogy szerintem mi baja a lánynak, még inkább összezavart, hiszen egyrészt teljesen nyilvánvaló volt a roham oka, másrészt nem tudtam, hogy a tudatlanságuk miatt érdeklődnek-e, vagy valami bujtatott provokációról van inkább szó. A férfi a közösség nevében beszélt, ez az első mondat óta biztos volt. Azonban nem tudtam, az hány emberből áll, kik tartoznak bele azok közül, akiket már korábban is láttam a kerengő területén, de úgy sejtettem, egy zárt csoportról lehet szó a tömegen belül. Közben az oszlopok között elpillantva láttam, ahogy a kinti, nyílt részeken gyűlnek az emberek, és a sárga, esti fényekben ázva még többen ültek a kerengő közepén, matracokon, s akkor lett csak feltűnő, hogy folyamatos, és nagy a zaj. Az egyik falból, néhány csőcsonkon keresztül víz ömlött kifelé. Sokan álltak sorban, hogy megmosdjanak, igyanak, s az egyik csőnél egy kövér, vizes hajú férfi borotválkozott félmeztelenül. Előrébb, a magasra emelkedő lépcső tövében vagy tíz-tizenöt gyerek bőrlabdát kergetett egy szűk területen, amit táskák és színes sátrak határoltak, s miközben figyeltem őket, hogy csak igen szűk területük van a játékra, szomorúvá tett, hogy olyan alkalmazkodóak. Egy vékony sávban kiláttam az égboltra, a sötéttől dagadtan és szürkén nehezedett a házak tetejére. Az utcaszinten húzódó fehér korlát szinte kiugrott a térből, és azok is, akik ott álltak és figyelték, hogy mi történik lent. Néhányan a kezükben mobillal hajoltak a korlát fölé, s a hosszas várakozásból és a mozgásukból úgy vettem ki, filmezik a lenti mozgást. Arrébb egy forgatócsoport is feltűnt. A kamera lámpája fehér fénybe vonta a fiatal nő arcát, aki időnként a korlát fölé hajolva mutatta, hogy a nézőknek abból a biztonságos távolból mire érdemelni figyelniük.
A vállamat ért nyomás térített vissza. A fiú értetlenül bámult rám, és rájöttem, hogy nem válaszoltam a kérdésre. Senki sem türelmetlenkedett, egyszerűen csak figyeltek. A szakállas férfira nézve mondtam, hogy a lány epilepsziás, s hogy a roham a betegsége miatt van. A fiú tolmácsolta a szavaimat. Azonnal éreztem, hogy a férfi nem ért egyet azzal, amit mondtam, bár igen visszafogott volt az apró rezdülés az arcán, mégis nyilvánvalóvá tette, ő másként látja a lány helyzetét. Egy másik férfi hanggal is jelezte kétkedését. Páran pedig értetlen képpel ingatták a fejüket, mintha valami ostobaságot mondtam volna. A szakállas férfi még beszélt vagy egy percen át, de már tudtam, lassan vége, s hogy a távolság nem csökken közöttünk – vagy legalábbis nem vezet elégedettséghez. Végül egyetlen mondatba sűrűsödött az egész. A fiú bólintott mellettem, majd azt mondta, úgy gondolják, ha már közbeavatkoztam, akkor gondoskodjak a lányról, mert itt nincs, aki segítsen neki. Meglepett ez a mondat, hiszen már akkor is úgy gondoltam, a szülei és a testvére voltak ott mellette a körben, s hirtelen azt gondoltam, senki nem tudna hatékonyabban segíteni, mint ők. Aztán persze éreztem már, hogy ez így kevés, hisz a lány beteg, s a rohamából ítélve, orvosra van szükége. Nem vagyok orvos, mondtam hirtelen. A férfi azonnal válaszolt, amit a mellettem álló fiú rögtön fordított is. Nem orvos kell neki, mondta. Meglepett, hogy a szavaim tolmácsolása nékül érette, amit mondtam, és úgy éreztem, szabadulni akarnak a lánytól, és persze tőlem is, s hogy ez az eset jó alkalomnak mutatkozik erre. Becsapottnak, kizsákmányoltnak éreztem magam, mintha csőbe húztak, sőt kigúnyoltak volna, miközben tudtam, mindez elsősorban miattam van. A körben állók közül néhányan még bólogattak, jelezve, hogy egyetértenek a férfival, majd kezdtek szétszéledni. Egyesek néha rám, mások pedig a szikár kis emberre néztek, aki továbbra is ott állt mozdulatlanul. Nőtt bennem a tanácstalanság érzése, mert bár érteni véltem, mi történik, mégsem volt számomra kézzel fogható. Szerettem volna hallani egy konkrét utalást, egy tényt, ami biztossá, de legalább hihetővé teszi, hogy rosszul tettem, amit tettem, és abban sem voltam biztos, hogy ők mit gondolnak, mi lehet a lánnyal. Hirtelen, mikor az alacsony kis emberre néztem, valahonnan mélyről azonban olyan erős bűntudat zuhant rám, hogy elhalkult bennem minden gondolat. A vörös hajú kölyök rám nézett. Azt mondta, ne gondoljam túl a történteket, sőt jobban teszem, ha elfelejtem az egészet, mert nem csinálhatom úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Aztán megfordult, s mielőtt szólhattam volna bármit, eltűnt az árnyékos részen. Lassan kiürült az oszlopok közti tér. Csak a zúgás, motoszkálás maradt meg, amiből pontosan érezni, ott vannak, még ha nem is látni őket igazán. Néhány alak a sorban álló oszlopok tövében ült, az egyikük arcát erősen megvilágította egy mobiltelefon képernyője. Tisztán láttam, hogy engem néz. Próbáltam arra gondolni, biztos azért, mert egyedül én álldogálok ott, de nem tudtam elnémítani magamban, hogy a figyelme egészen másra vonatkozik.

Elindultam az aluljáró másik vége felé, hogy az északi oldalon menjek föl, s csak húsz-harminc méter megtétele után, amikor elhagytam a sátrak vonalát, éreztem, hogy valaki hozzám ér hátulról. Megfordultam. A szakállas, alacsony emberke állt ott gyámoltalan képpel nézve rám. Láttam, hogy a fiú, aki korábban a földön guggolt a lány mellett, szintén ott van már, valamivel hátrébb, a kabátommal a kezében. Annyira lekötött mindaz, ami történt, hogy észre sem vettem, hogy nincs rajtam, pedig hideg volt, a lehelet fehér gőzölgése is finoman látszott. Néztem egy darabig őket. Talán arra várva, hogy majd most megértem, ha szólnak, mintha lett volna bennem valamiféle várakozás, sőt bizonyosság, hogy a nyelv azért elsősorban mégiscsak összeköt, nem szétválaszt, de persze ez a legtöbb esetben nincs így. A férfi mondott pár elfogódott mondatot, aztán visszafordult az aluljáró hátsó része felé. A távolba mutatott, úgy sejtettem, a lány miatt. Közben a fiú odaadta neki a kabátot, aztán ismét hátrébb lépett, mintha egy bizonyos távolságot tartania kéne folyamatosan. A férfi mondott neki néhány szót, ingerülten, mintha utasítaná valamire. A kölyök gyulladt tekintettel közben engem nézett, majd elindult vissza, a belső tér felé, ahol a sötétből halványsárga gömbként fénylett ki a lejárat előtti rész. A férfi visszafordult. Felém nyújtotta a ruhadarabot. Az oldalán tompán fénylett a rászáradt nyál. Nem törődtem vele, ki akartam venni a kezéből. Nem engedte el azonnal, tartotta még, talán, hogy érezzem, nem csak hozzám tartozik már, s hogy valami másra is utal egyben. Nem volt az több egyetlen másodpercnél, mégis terjedelmes, lassú folyamatnak tűnt, ahogy megrándult a kezem, mialatt a férfi nézett, egyszerre kérlelőn és hatátozottan. Ismét megszűnt a zaj, mintha valaki ránk zárt volna egy ajtót, hogy csak ketten legyünk egy számunkra kijelölt térben. Majd hirtelen elengedte a kabátot, én meg elejtettem, mert csak a velem szemben kerekedő arcot voltam képes nézni. Közben már újra beszélt. Továbbra sem értettem, de ő mégis valahogy úgy mondta, mintha követni tudnám, mintha számomra is lenne értelme a mondandójának. Volt is bennem valami nagyon ellentmondásos érzet, hogy elsősorban nekem van szükségem rá. Zavaromban gyorsan lehajoltam, hogy magamra húzzam a kabátot, mert fáztam. Időnként a szemembe, majd ismét a hátsó tér felé pillantott, és azt éreztem, ott akar tartani, mintha valami még várna rám. Pörögtek a mondatai, anélkül, hogy egyetlen szó értelme is eljutott volna hozzám. Egy történetet mondott el, biztos voltam benne: talán hogy hogyan kerültek oda, és hogy kik is ők egyáltalán. Az oszlopok között ezalatt ismét feltűntek az alakok, mint egy-egy árnyék, s bár nem tudtam eldönteni, hogy csak azok lépkednek-e tőlünk nem messze, akiket az éjszaka épp akkor terelt vissza oda, vagy hogy azok az emberek konkrétan miattunk állnak-e ott, mindenesetre feszélyezni kezdett az a homályos jelenlét. Hátulról csörömpölés hallatszott, mintha fém tárgyakat pakolnának arrébb. Majd egy férfi kiáltozni kezdett, amitől visszhangzott az alacsony tér. Tőlem néhány méterre valaki rágyújtott, s a hirtelen fellobbanó fény megvilágított pár arcot. Álltak és egyszerűen csak néztek maguk elé, várakozó tekintettel. A szikár kis férfi elindult visszafelé, miközben intett, hogy menjek én is vele. Izzadtam. Látni akartam az eget a rajta hunyorgó csillagokkal, de csak a szürke betonfedél nehezedett rám. Elhaladtunk a metrólejárat előtt, majd egy szűk oldalfolyosóra értünk, ahol korábban még sosem jártam. Homályos üvegfal van az egyik oldalon, jobbra pedig szürke fal vagy tíz méter hosszan, kaparásnyomokkal, kisebb-nagyobb szemétkupacokkal, használati tárgyakkal, amiket éppenséggel már nem használt senki. A szűk folyosórész végén a tér enyhén kitágul, pont annyira, hogy két matrac meg egy sátor elférjen. A nő háttal guggolt a sátor előtt. A tartásáról, hiszen láttam már olyan pozícióban, meg a hosszú, fekete ruháról azonnal fölismertem. Az egyik matrac szélén idős nő ült, s amikor közelebb értünk, fölnézett, majd fölállt, és a szürke falhoz húzódott. Valamilyen tárgyat tartott a kezében, de a gyenge fényben nem láttam, mi az. Hiába figyeltem folyamatosan, nem találtam meg a tekintetét, pedig rám nézett, mégis mintha egyszerre valami mást is figyelt volna. Árulkodó volt a jelenléte, csak épp nem tudtam, miről árulkodik. Talán meghallhatta, hogy jövünk, mert aztán a nő is fölállt, és felénk fordult. A sátorban valaki feküdt, ez jól látszott. Sejtettem is, hogy a lány lehet. Azt éreztem, hogy arra várnak, tegyek valamit. Odaguggoltam a sátorhoz, hogy benézzek a nyíláson, aztán beljebb húzódtam, mert kintről nem láttam semmit. Lassan rajzolódott ki a lány alakja. Bent sötét volt és a szememnek hozzá kellett szoknia a körülményekhez. Tisztulni kezdett a kép, mert a sátor anyaga közben beengedett némi fényt. A lány a hátán feküdt, kissé megemelt helyzetben, s bár időnként megmozdult, már nem olyan hevesen, mint korábban. A sápadt arca izzadt volt, a tekintete tompa, és hiába, hogy be volt csavarva valami lepedőbe, látszott, nagyon sovány. Hallottam, hogy beszél, vagy legalábbis beszédszerű hangok hagyták el a száját, és a hangnem gyakran változott: úgy tűnt, mintha nem csak ő szólna vagy mintha önmagával vitatkozna egy témán. Nyomasztó érzés lepett el. Hogy nem csak ketten vagyunk. A lány előrefelé nézett, tulajdonképpen rám, de láthatóan nem úgy érzékelt, ahogy az számomra érthető volna: mintha egy burok választaná el tőlem, ami mögött nagyon sok minden történik éppen. Megemeltem a kezemet, hogy reagál-e rá, de azonnal le is engedtem, mert elszégyeltem magam. Közben kezdtem érteni, amit a férfi magyarázott az imént. Annyit legalábbis biztosan, hogy a lánynak segítség kell, és akkor már én is gyanítottam, hogy ezt ott nem tudja megadni neki senki, s legfőképp én nem. A folyamatos mormolás és érthetetlen katyvasz tisztulni kezdett. A lány hangja vékonyodott, majd fokozatosan egyre ismerősebb lett. Arra gondoltam, talán kint, a földön fekve mondott valamit, s azért, de rájöttem, hogy nem. Hogy valami egészen másról van szó. Vagyis valaki másról, de őt akkor nem hittem el. Szerettem volna, ha hallja még valaki azokat a mondatokat, akit én is látok, és aki megerősít abban, hogy jól hallom, amit hallok, mert olyan ismerősen csengtek a szavak a sátor ponyvája alatt, mintha az egész égbolt összeszűkült volna, hogy minden egyetlen tiszta, érthető hang legyen. De nem volt senki, akitől megkérdezhettem volna, mi történik. Hogy a lány miként beszélhet azon a számomra érhető nyelven, azzal a hangszínnel, s hogyan érezhetek egyértelműen ott valaki mást is, aki már nincs. És hirtelen kétségbeejtett a hitetlenség magánya. Megállíthatalanul tört föl belőlem az indulat. Olyan heves volt, hogy mozdulni sem bírtam, csak zokogni. Ömlöttek a könnyeim, és az érzéseimen túl a látásom is teljesen összegabalyodott. Éreztem, ahogy föl-le emelkedik a mellkasom, s hogy légszomjam van, amit nem tudok csillapítani. zZsibbadt a bal karom és akkor már tudtam, pánik fogott el. A csönd térített vissza. A hirtelen jött ijedtség, hogy lezuhanok, mert talán elaludtam, csupán egyetlen másodpercre. Azt hiszem, előrenyújtóztam, hogy támaszt találjak, s rögtön utána egy kéz szorítását éreztem az alkaromon. Fölnéztem, mert a fejem enyhén előrebukott közben. Homályosan ugyan, de láttam a lányt, hogy engem néz kitisztult tekintettel. Mozdulatlan volt az arca, mint aki nem vár semmire, legfeljebb arra, hogy nekem is jusson valami abból a megkönnyebbülésből, ami neki már megadatott. De ezt igazából csak most látom tisztán, akkor nem így éreztem. Néztük egymást egy ideig. Vártam az ismerős hangot, amit értek is, de minél inkább vártam, annál nagyobb lett a csönd. A lány aztán lecsukta a szemét, majd elengedte a karomat. Kezdtek visszatérni a zajok. Hallottam, hogy a szülők beszélnek odakint, s hogy távolabb az emberek mozgolódnak, a lány egy-egy nyugodt lélegzetvételét, és a sajátomat is. Kibújtam a sátorból, azzal a felindultsággal, amit a megnyilatkozás szándéka indít el, de fogalmam se volt, mit mondjak, így csak annyit szóltam, hogy a lány elaludt. Csalóka érzés volt. Talán valamiféle remény, ami túl hamar szertefoszlott, és tudtam, a magányom az elvárásaim miatt van. Fölpillantva a szülőkre, láttam, hogy kikerekedett szemmel várakoznak, s hogy a várakozásuk az enyémmel rokon. A kabátom ujjával megtöröltem az arcomat, aztán zavaromban mondtam még néhány szót, hátha megértik. A férfi határozottan bólogatott, a feleségére nézve, aki gyámoltalanul állt mellette a hasa előtt összefont karokkal, de éreztem, hogy nem értik, s hogy a férfi csak azért helyesel, mert hiszi, segíteni akarok. Egy pillanatra öröm fogott el, mert lankadatlan volt a csillogás a férfi szemében, s tudtam, az úgy van jól. Eszembe jutott megint a kölyök, aki odakint fordított nekem. Meg kellene keresni, gondoltam, hogy értsük egymást: hogy megértessem velük, itt nem maradhatnak. Az aluljáró nagy része közben teljesen megtelhetett emberekkel. Az volt az érzésem, nem maradt sok időm, s hogy ott az éjszaka csupán egy fénytelen nappal. A szabadság pedig abban testesült meg, hogy mennyi mindent nem értek. Kiabálás hallatszott az aluljáró belső része felől. Az elhomályosított üveg mögött alakok mozdultak arrébb. Növekedett a zaj. Fölálltam, mintha attól jobban hallanám a szétszórt szavakat, de persze megint nem érettem semmit, azt viszont érzékeltem, hogy a mellettem állók tudják, mi történik odakint. Az arcuk sápadt lett, mintha aggodalomtól homályosulna el. Nem értettem még, hogy a feszült várakozásuk, és az, ami kint zajlik, pontosan milyen módon függ össze, egyszerűen csak arra gondoltam, félnek, s ezért, miután mutattam a férfinak, hogy várjanak, elindultam kifelé, hogy megnézzem, mi történik a kerengőben. Ahogy haladtam, a zaj nemhogy nőtt volna, de egyre távolabbinak tűnt, mintha a folyosó nem egy emberektől belakott térbe, hanem a növekvő ürességbe vezetne. Amikor jobbra fordultam, majd áthaladtam a sötét részen, ahol egyetlen lámpa sem égett, a sátrakkal, matracokkal és egyéb tárgyakkal teletömött térség szinte tényleg teljesen üres volt. Csupán az az öregember üldögélt a jobb oldali lépcső tövében, és abból a néhány gyerekből maradt ott kettő, akiket korábban labdázni láttam. Sejthető volt, hogy fönt vannak az emberek, az utcaszinten, mert akkor már újra hallottam a beszéd és a kiabálás keverékét, ami elmosódott, mire a lenti falak közé ért. Föllépdeltem a lépcsőn. Minden fokkal erősödött a zaj. Három-négy lépés után olyan érzésem támadt, hogy ha fölérek, nem tudom majd elviselni az erejét, mégis vágytam rá, bemenjek az emberek közé. Közben már láttam a pályaudvar hatalmas homlokzatát, sárgásan világított az utcai lámpák fényében. Fölötte a tiszta égbolt nyújtózott, s a nagyobb csillagok elszórtan pislogtak rajta. Az utcaszintet jelentő fokra már alig bírtam föllépni, olyan sokan álltak a lépcső tetején. Háttal nekem a hatalmas homlokzat felé néztek. Befurakodtam két férfi közé, hogy belássam a teret. Izzadságszagot éreztem meg valami mentolos illatot, erősen körbelengett valakit ott a közelben. Elől, a lépcsőn, tőlem talán ötven méterre rendőrsorfal állt, közvetlenül a bejárat előtt, a tömeg pedig egészen odáig húzódott. Folyamatos volt a moraj és időnként az emberek előre mozdultak, mintha az elől állók nekimennének a sorfalnak, de nem láttam tisztán a rengeteg tarkó között. Oldalra pillantottam, mert az volt az érzésem, valaki néz. Erre érzékeny az ember, ha ült, és ki is fejlődik benne egy külön érzék, ami azonnal felderíti a rá eső tekinteteket. A fekete szemű, göndör hajú férfi bámult rám, akit lent, a várakozók között láttam. A mellette állók dühödten emelték föl a kezüket, de ő higgadt maradt, és azzal a fajta nyugalommal nézett rám, amit már rég nem tapasztaltam. Nem hittem, hogy találkoztunk korábban, s ha arra gondoltam, hogy ő valahonnan jó messziről jött, én pedig közel öt évig be voltam zárva, ez a gyanú bizonyossággá vált bennem. Vagy egy perc is eltelt, de nem fordította el a fejét, csak nézett tovább és hirtelen olyan feszültség gyulladt bennem, hogy éreztem, át tudnék törni az emberek között, hogy odaérjek hozzá. Meg is mozdultam, de képtelen voltam előrébb jutni, annyira sűrű szövésű volt a tömeg. Ismét fölemeltem a fejemet, hogy ránézzek, de nem bírtam állni a tekintetét. Elkaptam a szememet, mert közben meg is mozdultak előttem az emberek, és azzal, hogy két alak közé szorultam, a mozgás részese lettem, mintha én is az ott állók közé tartoznék már. Előrébb valaki kiabálni kezdett, s ösztönszerűen abba az irányba fordítottam a fejemet. Láttam, hogy sokan fölemelik a kezüket és ordítozni kezdenek, de nem figyeltem rájuk, mert kíváncsi voltam, hogy a férfi még mindig bámul-e. Visszapillantva rá, láttam, hogy továbbra is figyel. Biztos voltam benne, hogy egyfolytában néz. Arra gondoltam, milyen jó volna, ha mondana valamit, és akkor már csak annyi maradt a dühömből, amit néhány odavaló szó végleg lecsillapít. Hallani akartam a hangját, de tudtam, a zúgás közepette mindez elképzelhetetlen, kellően távol is voltunk egymástól, s az is eszembe jutott, hogy amint eddig másokat ott, minden bizonnyal őt sem érteném meg. Félelemmel töltött el az az áthidalhatatlanság, s hogy amióta újra szabadon beszélhetek, leginkább csak érthetetlen zaj van körülöttem, s hogy amit érteni vélek, annak sem tudok hinni. Vágytam valamiféle megerősítésre, magyarázatra, amihez egy tekintet már nem elég. Azt akartam, hogy valaki magyarázza el, hogyan kell itt kint élni, és mi történik körülöttem. A férfi mozdulatlan arcát néztem, és eszembe jutott, amit a vörös hajú fiú mondott még korábban. És a lényegét, vagyis hogy egy pontnál úgysincs tovább, s hogy ebben végül is nincs különbség aközött, hogy odabent vagyok, vagy idekint. Nehéz volt előttem a tömeg. Megfordultam. Vissza akartam jutni a családhoz. Lefelé haladtam a lépcsőn, mikor két alak lépett elém a félhomályból. Nem láttam az arcukat ott az árnyékban, de azt igen, hogy magasak. Az egyikükön csizma volt, meg egy hegyes sapka a fején. A magasabbik aztán felszólított, hogy igazoljam magamat. Akkor már tudtam, hogy rendőrök. Először, azt hiszem, hátranáztem, mert a föntről érkező zúgástól nem értettem tisztán minden szót, s elég meglepő is volt, hogy ott, éppen akkor kérnek ilyesmire, mintha nem volna fontosabb dolguk annál. A szemem sarkából láttam a lépcső tetején állókat. A fölöttünk húzódó betonfedél elvágta a testeket, s csak az alsóbb részek látszottak, de vagy harminc-negyven pár láb mozgolódott ott. „Mit akarnak?” – kérdeztem vissza. A férfi megismételte a mondatot. „Miért?” – kérdeztem tovább, egyszerűen csak kíváncsiságból. Erre a bal oldalon álló megmarkolt, s egy másodperc múlva már terpeszben álltam, háttal a falnak, a férfi kezével a tarkómon és leginkább az bosszantott, hogy milyen ismerős a testhelyzet, az, ami történik. A másik mondta, hogy a bal kezemmel vegyem elő a tárcámat, ha egyáltalán nálam van, és adjám át. Nincs nálam, mondtam neki. „Valami, amivel igazolni tudja magát?” – kérdezte. Benyúltam a zsebembe, majd hátranyújtottam a nálam lévő papírt, ami akkor igazolta személyazonosságomat. Éreztem, hogy erősebb lesz a szorítás Valamit babráltak a hátam mögött. Zavart az izzadt tenyér érintése a bőrömön. „Mit csinál itt?” – kérdezett tovább. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak, mert magamnak is nehéz lett volna megmagyarázni. Féltem, ha beszólnak a rádión, kiderül, hogy csak most szabadultam, és úgy éreztem, van még bőven törleszteni valóm. Emesére gondoltam, a hófehér kezére, majd Rékára, hogy szinte ég a haja a kádban, mikor fürdetem. A rácsokra gondoltam, a tetovált rabra, aki a szomszédos cellában ült, majd a cella előtti szűk folyosó nedves linóleumára, s ahogy az őr óránként körbement. A földön fekvő lányra gondoltam, a kifordult szemére, a várakozók tanácstalanságára, a nőre, a remegésre. Láttam az eltakart arcú asszonyokat az oszlopok árnyékában, és a metrólejárat előtti sárga fénykört szegélyező oszlopok csoportját, s hogy köztük semmi fény, csak homály van. A sorban ülő, fekete bőrű férfiakat. Kiviláglott egy fogsor, jobbról a harmadik nevetett. A betonkockán ülő férfi nyakán csorgó nedves hallé. Arrébb, a szemem sarkában labdázó gyerekek. Az égboltot, a csillagokat, az óra számlapját a pályaudvar hatalmas épületén. Az izzadt tarkók közt a föltartott kezeket, és a göndör férfi nem lankadó tekintetét. A beton szürke anyagát, a lépcső egyenletes fokait. Aztán már magamat láttam, ahogy állok szemben a fallal és a rendőrök határozott mozdulatait. Éreztem, hogy lankad a szorítás a tarkómon, s hogy aztán a férfi elenged. Hallottam azt is, hogy hátrébb lép, mintha több teret akarna engedni nekem. „Mennyit ült?” – kérdezte egyenletes hangon. „Közel öt évet.” – mondtam azonnal, bele sem gondolva, hogy vajon honnan jön ez a kérdés. „Mit csinált?” – folytatta tovább, s közben már szakadt rólam az izzadság, egyfelől a kérdések, de leginkább a válaszok miatt. „Emberölés” – feleltem. „Valóban?” Bólintottam. „Akkor olcsón megúszta.” – folytatta a mögöttem álló, én meg közbevágtam, hogy gondatlanság volt, pedig tudtam már, hogy azt nem kéne mondanom, mert hogy nem tartozom magyarázattal, és ráadásul nem is igaz. A másik aztán felszólított, hogy forduljak meg. A baloldalon álló alak kezében ott volt a papír. Elvettem, majd visszacsúsztattam a zsebembe. „Gondtalanság, mi?” – kérdezte. Idegesített, hogy az árnyéktól még mindig nem látom az arcát rendesen. Csönd volt egy darabig „Mit keres idelent?” – kérdezte aztán. „Semmit, csak erre sétáltam.” „Csak erre sétált…„ „Igen” – mondtam. „Keres valakit?” „Kit keresnék?” – kérdeztem vissza. „Különben minek jött volna ide?” „Talán csak kíváncsiságból.” „Vagy inkább a bűntudat miatt, nem?” Összeszorult a mellkasom, mert éreztem, hogy igaza van. „Baj talán?” – folyattam, s közben összezavart a kérdésem értelmetlensége. A meghunyászkodás, s hogy nem vagyok képes ellenállni neki. „Legközelebb ne sétáljon erre.” – mondta mindeféle hangsúly nélkül, majd mindketten elindultak vissza a kerengő belseje felé.
Vártam még néhény percet. Azt hittem, visszajönnek. Talán vágytam is rá, mert hirtelen magamon kívül már nem volt mire dühösnek lenni. Föntről még mindig hallatszott a moraj, és a lépcső tetején álló lábak mozgásából sejtettem, hogy megindult a tömeg a bejárat felé. Átvágtam a kerengő oszlopsoros részén, hogy a kis folyosóra érjek, de amikor elhagytam a lejárat előtti részt, nem találtam sehol a vékony beugrót. Először azt hittem, még hátrébb kell menni, de ott csak kibelezett automatákat találtam, meg egy hajléktalant, aki betakarva aludt az egyik sarokban. Föl-le járkáltam azon a húsz-harminc méternyi részen, hogy hátha csupán nem vettem észre a szűk rést, ahol a kis folyosóra be lehet menni, de csak egy táblákkal és hirdetésekkel teleaggatott falrész, meg az oszlopok közötti homályos tér terpeszkedett ott.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.