Szégyenlős álmok

előhang

a vágyam mindig is a könnyű
ébredés volt figyelni a felhők vonulását
a fák fölött az ablakon át függöny
nélkül élni hol halk szívdobbanás
visszhangja rázza csupán az ütőér falát
mint meleg fény a hajnali ködöt

a reggel mégis súlyos dobbanás
hol megtorpan majd gyorsan térdre hull
az éj mielőtt megtalálná saját alig
létező szimmetriáját a szem hallgat
a fül vakon amíg a fény kigyúl
és végre teste lesz a képnek

és nem hinni első körben semmi
szépnek csak ha lágy tekintet jár
vele éber tapintás hogy ne egy
kísértet-tévalak nevessen rám idővel
amely csak itt ragadt a bánat csúf
tájáról végképp száműzötten

s ha végre így hát lenni ott ahol
kékesfehér súlytalan vászon már az ég
veled és nem számít többé mit hisznek
rólunk bárki-bármi-emberek hol fontos
mindig az amit két összefont
kíváncsi szeretet marasztal

miközben ajkaid között hozhatod
az összes tagadni-volna-jó-már-múltad
mert nem szégyen többé megbeszélni
bármit hogy volt csalán mi sebzett
évekig s hogy volt neked is
sebző csalán-voltad

mert látjuk jól hogy nincsen
álarc mi ne volna rémes mint a téboly
s hogy feledhetetlen az összes ígéret rég
szétfolyt reménye kegyelem kell
de nem döfés egy félig béna szívnek
értjük valami emberibb kéne

emberibb és éteribb közelség
lerántva az égről napot és holdat
a mellkas legmélyén heverő
nyugalom csöndjében gyanakvás
és minden félelem nélkül –
éjjel a másik álma árnyékától óva

(1.)

Hosszas bolyongás után megleltük a házat,
ahonnan korán száműztek minket. Vár, bújócskák
helyszíne, halál is volt ott, valaki hosszú kötélről
lógott le egykor egy ingben. A sekély, posványos
vizű tó fodrozódása jelzi, hogy nem az élet
feltétele a mozgás, s amikor bújtunk, akkor fedtük
föl magunkat leginkább. Leszámoltuk az időt,
ami nem fordul felénk többször. A vágyhoz sötétet
rendeltünk, a szélhez szabadságot, az asztalnál is,
ha ültünk, mindig úgy, hogy a tájat lássuk, ami sárgás
volt délután a finom szemcsés lösztől. Nem tapintottunk
a dolgok lényegére, csak figyeltük őket hosszan,
ahogy átfordul a homokóra, és megáll egy pillanatra,
s hogy minden ugyanolyan abban a pontban. Így teltünk
be, aztán lecsuktuk szemünket. A délután álmot
hozott minden testrészünkre arcunkra, kezünkre –
és nem jutott eszünkbe hogy akár gyilkolhatunk is egyszer.

(2.)

A.-hoz

Hiába védted, hogyha mennie kellett. Neki is
mennie kellett, mint ahogyan ezrek enyésztek el
ott lent a hosszú parton. Az elhalt testet, nézd csak,
görgeti a víz, az arcra vékony homokréteget von.
Neki is mennie kellett, ahogy az írnok tette tegnap,
diktálás után. Ha odapillantasz, még láthatod
a vérnyomot, és azt a néhány karcolást a mészkőoszlop
déli oldalán. Kötél volt, egyszerű kötél. Fegyver nélkül
az ember mintha néma volna. Nem is hallotta senki,
ahogy talán perceken át keringett, a saját testsúlyától
fuldokolva. Egész csontszínű volt, mikor levágták,
akár a tenger lábnyoma a sziklák szélein. Felgyűrődik
a víz, lecsap a nyugvó partra. Béke nincs.
Neki is mennie kellett, ahogy neked is menned kell,
te sem lehetsz kivétel, sőt szinte elvárjuk hogy
bukásod példa legyen, már szinte ünnep. Reményt
nem ismerő, kemény jel. Nekünk is mennünk kell,
ahogy neki is mennie kellett. Nem is lehetne másképp.
Halálunk hosszú pillanat lesz, akár a pestises
tekintetében zajongó furcsa tájkép.

(3.)

“Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt.” (A. C.)

Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem
a hegyet, mely előttem tornyosul,
talán csak azt mondanám: szigorú.
De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,
főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.
A hegy lábánál még növények is
akadnak, zöldek és erősek, érzem
az illatuk. Mindig valahogy akkor
érek vissza, amikor virágoznak éppen.
Fölöttük már csak puszta kőtömeg
terül szét hosszan, semmi zöld sehol.
Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,
akár a föld, akár a nap, akár a hold.
Aztán az indulás, emelkedés,
a szolgaság a tonnás kő mögött
végtelen izzadással önti el
a testem, majd a hőtől fáj a bőr
és megreped, mint hajnaltájt az ég.
Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán,
bizonyos magasság fölött a légzés
olyan, akárha kötéllel szorítanák
a torkom – és a tüdő tágulása
csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.
Órákig tart egy mozdulat. Az alkony
ezernyi fénye szinte hívogat magához,
majd eljön az a pillanat, mikor
a látóhatár összeszűkül, ég
a testem és a szikla is lazul.
Elengedem. Vagy ő enged el engem.
És én csak nézem, ahogy visszahull.

(5.)

Először nem értettem azt a hangot.
Merev volt, idegen és szinte néma.
Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,
mely a hét réteg bőrt lazán átszakítja –
és van, hogy tovább is hatol, reped,
törik a tompa váz, a láb, az alkar.
A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit
mondott, hogy menjek és vigyem magammal.
Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.
Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.
Szokatlanul ködös reggel terült el
a síkon – úgy ült ott, akár egy angyal.
A fiú nem hallotta. És a szolgák
sem értették, hogy mért vagyok feszült.
Egy óra út után homokvihar
terült szét mindenütt. Vörös magányban
ültünk, fülünket, szánkat is betömve,
amíg a rajzás el nem ült.
Három napig tartott az út a hegyhez.
Alig beszéltünk – nem is volt miről.
Amíg én oltárt építettem, a fiú
csak állt és szinte várt, hogy megkötözzem.
Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.
A vékony csukló egyenes maradt.
A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.
Mezítelen testéből csak az arc világított ki,
mely csontos, mint az anyjáé, kemény
és széles is, akárha kőből
faragta volna ki egy ember.
Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át
ívelt volna. Szeme, akár a tenger.
Aztán ráemeltem a kést. Csukott
szemhéjaim falán kirajzolódott,
hogy választás nem is volt, és nem is lesz.
Öröktől fogva vannak így a dolgok.
Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.
Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de
hangjának tónusa metszően ismerős
könnyedséggel simított meg, akár a szél,
akár a víz – hűvös és tiszta volt.
Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,
hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

(6.)

Aurelius Commodus vallomásaiból

Évekig nem beszélt, mint aki néma.
Ő nem tudta, hogy látom, föl-alá
mászkál, és álmában is verejtékezik.
A tárgyakkal nem békélt meg soha.
Az útépítés sem csigázta már föl
rendszerint. Az utolsó évek az írás
bűvöletében, szó szerint csak vízen élt
és kenyéren. Mindig is gyűlölte a háborút.
Egyszer azt mondta, törvény, mégis győznünk
kell fölötte, s hogy gyorsan kilökődnek
mind a gyöngék, amíg harc van. Akár az álom,
örvény, ahol csomóként a folyton lobogó moraj
kötöz le. Azt mondta, gyönge. Gyönge is volt.
Az ellen küzdött, mi alatta megszilárdult.
Nevetve néztem minden szemle közben,
ahogy a testek árnyékától majd’ elájul, és csak zokog,
akár egy gyerek. Emlékszem, sosem zokogtam.
Én mindig csak álltam, álltam, látszólag
meghatottan. Apám volt, de hát, nem csak az enyém,
másnak is kellett, tőle annyian remegtek,
nem aludtak, figyelték, ahogy mozog, hová halad,
kivel. Mindenki kutatta a döntések miértjét,
hiányát. Meglepő, hogy megölni senki sem akarta,
szándék nem mutatkozott. Vele sírtak, ha sírt,
és mosolyogtak, ha mosolygott. Pedig ő is csak gyilkolt.
A nyomorult – öreg kezével évről évre elsimította
a dolgot. Talán a beszédek. És folyton írt.
Az bosszantott leginkább, minthogyha értene
bármihez is, a sormintát követve mindig is precíz volt.
Hazug, abban a bölcs szerepben. És hát egyedül
csak én, csak én értettem őt. Csak én, aki sosem szerettem.

(7.)

Getsemáni

Itt a kertben vagyok először magányos.
Annyi szempár szegeződik hirtelen
dárdaként rám, hogy a hús már sebre
áhítozik szüntelen. Hiszen test is vagyok,
nagyon is emberi, sérült érzések otthona,
ahol egyre több türelem kell ahhoz,
hogy könnyű szívvel hallgathassam nem szűnő
hallgatásodat, mert közben valaki más beszél
hozzám, aki álnokul, suttogva, újra és újra
csapdát állít szabad akaratomnak, ami kábítóan
nehéz, hogy kezdettől fogva úgy van.
Páran elhiszik, senki sem találhat fogást
rajtam, s ha létezik is bármi bűnöm,
az a szelídnek mondott lustaság, hogy szólni
sem szólok az ellen, amit a tébláboló, csapatnyi
őr parancsra követ majd el. Parancs vezérel
mindenkit, s a legszigorúbb az én parancsom.
Ha elhagyom szándékodat egyszer, vagyis örökre,
vajon tőled-valómat kell hát megtagadnom?
Mi lenne, ha nem várnám meg, hogy kifosszanak,
mint a néma alázat? Ha nem adnám oda magam,
és semmi teret nem engednék a hiányos
bíráskodásnak? Mi történik, ha a fák közül,
egy másik kapun át, egyszerűen csak kisétálok?
Lenne egy szűk ablaknyi hely számomra,
ahonnan éveken át a fénylő sivatagra látok?
Ki lennék akkor én neked? Vajon egylényegű,
aki elárvul? Hagynál egy kis nyugtot nekem?
Szeretnél úgy is, bárhol?

Egy biztos, nem lehet figyelmünk továbbra
semmi bosszú, nem lehet, hogy félelemmel
féljen, aki ránk tekint. Az nem lehet,
hogy megnevezhetetlen szerelemmel az ajkán
nyomorogjon bárki, mert elég egyetlen áldozat
törvény szerint.

(8.)

Én megszerettem azt az embert.

Árnyékos délelőtt volt. Már szinte hűvös
szél kapkodott bele minduntalan a kiterített
ruhákba. Egy asszony a sarokban pihent.
Figyeltem, ahogy figyeli a völgyben
konokul meredező tompa fákat.
Az olajfa-liget nyugodt volt,
a napsütés olyan, mint bármikor.
Kórus sem énekelt, az összes jel pihent.
Méla szamárfej emelkedett ki
a vályúból, közben a hangok egyre élesedtek,
majd láttam, hogy a nő is összerezzen,
mint amikor a méreg egyre terjedelmesebb részt
sajátít ki a körkörös erekben.

Aztán csak jöttek, egyre följebb.
A fény is emelkedett, nemcsak ők.
Kiálltam hát a ház elé, ahonnan
tisztán láttam a csőcselék magjában azt a
férfit, rézsút elől a csuklyás hegytetőt.

Az út véletlen íve arra tévedt.
Percekig néztem, ahogyan a nyomorult
lépked, két lábon állva szinte mászik.
Mindig zavart a testre kiülő nyomor. A vér
látványa, mint az éjszaka. Csukott
szemmel, számolva százig, álltam.
Álltam addig, amíg oda nem értek.
Az első szóra nem adtam magam.
Néhány taszítás, ráncigáltak, én
mégis – másért, de – tudtam: ellenkezni vétek,
vétek a félelem nélküli szemmel
kikezdeni, amely mögött talán már
nem is volt ember az az ember.

Aztán a súly valahogy átkerült.
Izzadt a fa. Izzadtam én is.
Egyetlen egyszer nézett rám, de hosszan –
miközben megpihent a táj, a kéz is
lehullott, nyilván vonzotta a föld,
mit az ekkor már jócskán tomboló nap
embertelenül meggyötört.

Végül megálltunk. Én már nem mehettem.
Tudom, nem is bírtam volna tovább.
Veríték, vér és méreg a kezekben
együtt félrelöktek, mint egy kutyát.

(10.)

Galilei utolsó védőbeszéde az inkvizítorok előtt

Legjobban tényleg civakodni szerettem,
a megkérdőjelezés aktusa éltetett.
Jobban izgatott, mint az égitestek
mozgása, még ha az is adott lendületet
neki. Ha visszatükrözöm, amit a tükör
tükröz, végképp nem magamat látom,
ahogy megérteni sem érthettem meg
soha titkon áhított másodlagosságom.
Hogy van valaki fönt, fölöttem,
és nem csak a csillámló éjszakai égbolt,
aki lenéz rám, fölemel, jövendővé
teszi, ami rég volt. Maguk azt hiszik,
tudásom elégethető, mint a száraz fa,
mely hasábokra szelve olyan, akár
az elme, sosem mutatkozik parancsra
bárhol, s ha lehántják bőrét, a kérget,
a húsa válik bőrré, hogy védje,
ami számunkra fel így persze
még kevésbé tárul.

Úgy tűnik, az egyetlenek vagyunk,
akik a csúf egónk körül keringünk –
néma holdak, bolygók, törpecsillagok.
Egyszerre, mégis egyenként nyomorgunk
a visszhangtalan égen. A fizika törvénye
már rég sorsunkra hagyott. Én csak választ
akartam arra a talányra, hogy miféle
csökevényes részesei vagyunk annak
a résznek, ahol mindig csak önmagunkon
átszűrve a tényeket adhatunk értelmet
az egésznek, miközben volna számunkra
más is rajtunk kívül, mégis minden, mi van,
belénk lett eltemetve. Ám elég ez így is.
Szép volt. Lobbanjon hát el a fellegekbe.

(11.)

Pontosan tudtam, hogy megfizetek
majd mindenért. Nem volt vita.
Itt nincs helye semmiféle vitának.
A városnak is csak afféle dermedt,
béna arca fordul felém, egyöntetűen
jelezve, hogy a némaságra némaság
a válasz, és hogy egyszerre feltár,
és bezár az. Eleinte csak a légmozgás
zavart. A neszek mindig egymásra
rakódásának már egyértelmű hiánya.
Csökkenés, zsugorodás.
A léptekről leolvasott szinkópának
a nagyon is zavaró döccenése,
amiben semmi harag és semmi béke.
A fények élesebbek. A tapintás hol finomabb,
hol durvább. Van, hogy enyhébb simítás
jelzi azt, aki szeret még, vagy ajtócsapódás,
ahol a nyikorgás egyre tompább közöny,
és csak egy szűk regiszteren hatolhat át
a hang – zárt, egy egészen lecsupaszított
közön. Végül a sziszegés személytelen,
már szinte gúnyos nevetése oldódik ki
egy mozdulatból, amelyben semmi jel
az újjászületésre. Szinuszhang hosszan.
Zúgás. Néma csönd. Két részvét közt
is tetszhalálban. Miközben valami nyirkos
homály terül szét crescendo utánam.

(14.)

Razumihin az alvó Raszkolnyikovhoz

A szád rezgése árulkodó,
amint ismét az arcodra nézek,
te mindig alvó, állandóan fáradt
barátom. Hisz még így sem vagy
nyugodt, zihálsz, miközben tüdőd
nem is a szíved zaklatott ütemére
moccan. A szemed hunytan is pislákol,
ebben a levert, fél-halott csillag-
állapotban. Hová zuhansz tovább,
mi bánt, kérdezem, de sosem felelsz,
csak hullsz tovább, álmodban is ezer
különféle szakadék sötétje zaklat.
Közönyöd éberen egyszerű hiúság,
főleg zárkányi szobádban, ahol napok
óta önkéntesen fuldokló rab vagy.
A gondolat mindig rémisztőbb,
ha gyanú élteti, és nyomorult egy árva az,
talán érzed is már, akit a szeretet
sehogy sem békéltet itt. Mit tettél,
kérdezném, de pont a tett, mi idegen
tőled, s a kivárás csak látszólag gondtalan.
Vajon az ész vagy a szív sajátja inkább
a félelem? Ki tudja, ám láthatóan minden
porcikádban súlya van. Jut eszembe,
képzeld, valaki gyilkolt a közelben,
a szomszédos utca fertőző pletykától
hólyagos. Gyűrűzik a beszéd, az utca
ezernyi ajkán lázas formát öltenek
az egyenként is vádló szótagok.
Beszélni akarok veled. Erről is.
Mindenről. Érteni, mi fáj. Nyílj meg,
akár a kút, mit ásni mindig érdem. Ébredj,
Rogya, ezt kívánom, majd sújts rám,
mint a fény, mely minden reggel
széthasítja éjem.

(15.)

Schielének

Megint ez a szín. Egy vagy két egész
árnyalattal durvább, mint maga a bőr,
amelynek tónusát sok éve sehogy sem találom.
Nincs annál rémesebb, ha valami csupán
véletlenségből jó, és tudom, bűn volna
kegyelemnek nevezni, amit ki sehogy
sem érdemeltem. Sötétnek sem mondanám,
hisz olyan világos előttem a vászon, hogy nem
láthatok tisztán, s mintha tükör volna rajta a fény,
mindig eleve torz tűnődéseimet fordítja ki.
Hogyan lehet nyugton élni ennyi test között?
Ha szemgolyóra illeszthetek idegen retinát,
ha kézre kezet téve törhetek össze álmokat,
ha a nyak megléte önmagában fojtogató,
és kötél se kell hogy kilógjak a kép keretén
túlra?

Egyetlen vonal is bőven elég,
ha ébren tartja kíváncsiságomat,
és hát, mi más érdekelhet, mint ami hozzám hasonló?
A test a legárulkodóbb, ha netán különbségre vágyom –
túl szűk verem a csapdába esettnek.
Mindig is arcot szerettem volna, de sosem
adatott meg, hogy mások tekintetében lássam
viszont magam. A bomlás látványa maradt vigaszul –
a szem árnyékai, ahogy egyre nőnek,
a váll hullámzó deformációja, a csontok
már kilógó sarkai a bőr alatt – és kínzó döfésként
egy égő ízület roppanása, amiről még vázlatot sem
enged a szabályok megátalkodott tökéletessége.
Séta közben azért időről időre megcsodálom,
hogy a fej mezején hagymákból sarjad a fű.

(16.)

Modiglianinak

Rozsdás szögesdrót a testem.
Nem vagyok szép. Nem tudom, mit mutassak.
Egy vázlat készítése közben is
a kezem gyakran megzavar, eltántorít, hogy
formát adjak egy vékony nőalaknak.
Esetlen csuklóm gyenge is. A kéz
öt ujja szikkadt, mint a föld aszálykor.
Néha a rémület, magamtól, késztet arra,
hogy mégis hírt adjak innen – kinyúlva
a csonka tájból.

Én valamiért más vagyok.
Kinéznek, nem szeretnek.
A bőröm tónusa sötét, akár az árnyék
vagy álom. Szemem elvétve fogékony a
vékony, hídként nyújtózó női testre,
ahogy a szeplős arc emelkedik, teret
foglalva el a csontszín-pőre vásznon.
Legtöbbször tétovázom. Van-e jogom
változtatni a test arányain.
A nyak, az arc, a váll érdekel igazán –
úgy érzem, új formára vágyna mind,
hogy végre látsszon.

A táj mögöttük mindig néma fal,
szinte közöny. Vékony, egy pasztellszín tere,
ahol a lélek elhagyja, hogy aztán újra körbefogja
a női test központját, a szemet.
A végtagoktól rettegek.
Riaszt a kézfej széthúzó öt ága.
Így ez is csak csonk.
A vállnál néha megreked a test
vászonra ejtett sikamlós porcelánja.

Botticellit mindig csodáltam.
Bár közöm hozzá semmi – talán meg sem értem.
Nálam a nő, aki előttem áll,
csontváz, leginkább szikár, néma rög.
Egy fehér ing a délutáni szélben.

(17.)

Rothkonak

Indulj el, nehogy megfojtsák álmaid
az elégedetlenek, haszonleső hazugok.
Még van időd rá, hogy emlékezz és szeress.
Hogy megtaláld, amit valaki számodra
önként elhagyott. Telhetetlen vágyad,
amit meg nem tagadhatsz, mérték legyen ott,
és jó alap, hogy kitűnj az ismétlődésből,
hogy ne csak lássanak, de meghallhassanak.
Önérzet ne nehezítsen mint rád hordott göröngy.
Figyelj, ha bármi fontos, és ha kell, legyél süket.
Ne félj, ha az éjszaka csillagai késként
forgatják benned fényüket. Indulj, amíg nem késő.
Amíg a vonat nem kiáltoz. Hogy hű lehess
a benned felejtett magányhoz. Szeresd a reggelt,
mert vele indulsz el, mégis egyedül.
A veszteségeket. Ahogy esténként lassan
a horizont alá merül a nap, hogy szerethesd
a holdat is, hisz nélküle nem élnének évszakok.
A lángoló erdőt, kemény talajt, s ahogy egy tócsa
fénye tükörré fagyott. Szeresd az arcot,
ha árnyékként rád vetül, a madarat az ágon,
mert mindjárt énekel. És a nevet, mondogasd,
amit úgy szeretsz, méghozzá örökké, kérlelhetetlenül.
Indulj a félhomályba, ahol halottaid várnak,
és érkezz meg nyíltan, ezernyi szempár villanása közt.

(18.)

Ketten a bécsi Rothko-tárlaton

A félhomály hívogató csöndjében korai,
figuratív képek. Semmi nyoma feszengésnek
bennem, pedig készültem is a szembenézés
kényelmetlenségére, hogy akár egyetlen
szín hatása is majdhogynem összetörhet.
Figyellek, mintha érthetném, hogyan is
kerültünk együtt ide ilyen hamar,
miközben te már abban az almazöldben
fürdesz, szemben úszva a nap sárga hullámaival.
Arrébb, hosszant a falon, egy múlt századi életrajz
betűi, vagyis semmi egyértelmű béke, később
az ismert képek arzenálja, gyermekek
guggolnak lángoló négyzetek előtt sorban,
s fokozatosan válik sikollyá minden felhangzó
nevetés a gyakran három részből álló, himlőhelyes
tájra nyíló ablakokban. A másik teremben szinte
csönd. Csak a befúvás, akár egy véget nem érő
lélegzet, terít egyre hidegebb homályt a képekre –
meg az az erőtlen fény. Sehol egy árnyék,
amiben ne egyértelmű szándékot találnék,
s ha volna több időnk, őrjítő is lehetne,
hogy egy pasztellszín lázongva nem csak egy
vászon mélyében él, de ott van képkeretnek.
Közben már egy pamlagon ülünk.
Szemben a fal vörös, pulzál, mint egy
halhatatlan emlék, és nem csak gondolom,
de mondom is, hogy ennél már csak az volna
izgatóbb, ha az egyik kép előtt szeretkeznénk.

(19.)

Júliának, egy Freud-kép nyomán

Azóta is azon gondolkodom, mire néztél akkor.
Mert nem rám, azt bárki láthatja, akinek tekintete
a testedre hullik, mint annak a dögnek az állkapcsa.
Beszédes kép, mondják. Pedig egy szót se szóltunk
órákon át, és a kezed is csak annyit mozdult közben,
ami időnként egy-egy köhintést takarhat el.
Hogy miért a fedetlen mell, nem tudom.
Azt már csak utána formáltam hozzád.
Nyilván nem akartam, hogy a szemérmesség
diszkrét bája váljon pózzá. Hogy miért a zöld
és a sárga, mikor a nappalink, akár a vászon,
hófehér. A két szín magánya büntetés. Tudod,
az irigységemért. Hogy miért ilyen a szád,
képtelen vagyok érteni, ahogy a hajad sötétebb
tónusát sem sikerült soha a bőröddel megbékíteni.
Az árnyék is esetlen, hiába dicsérik, ahogy a válladról
lebukva végigvonul rajtad. A csukló és a mell kettőse
túlságosan kerek, így nem is a kellő figyelem irányul
az arcra. A szemed nagy. Mint minden, amit rólad
képzelek. A lábad egy sikoly ledöntött i-je.
Öledben akasztókötél díszeleg.

(20.)

M. emlékének

Milyen különös, hogy a rád-ébredés
elsősorban szemlehunyást takar.
A szíved nehéz volt. Betegen jelensz
meg számomra először, abban az egykor
volt cselédlakásban, a kastély legalsó
szintjén, a lihegő-párás kert mélye
mögött, ami nemcsak számomra volt
dzsungel-gyerekkor, más tévelygők
számára is. Hányan vesztek el délutánokra
ott, s közülük hányan nem találják magukat
azóta sem. Örültél érkezésemnek, és én nem
értettem, mit jelent a találkozás, vagyis hogy
vagy még, és leszel, számomra is,
több mint két évtizeden át. Olyan, de nem is
csak olyan, hanem az, sőt, leginkább ő,
aki holdtalan éjszakákon sem téved el
sosem, s aki egy eltávozott iránti szerelmet
folytonosan ziháló mellkasban dédelget.
Titkokat bíztál rám, melyekhez már akkor
kevés voltam, mégis több annál, mint ami most,
nélküled vagyok. Mindig elejétől a végéig voltál,
újra és újra azokban az elbeszélt történetekben.
Láthattam szemedben a bizalom örökkévalóságát,
s hogy még a halál sem legyőzhetetlen.
Folyton számolni tanítottál. Metsző racionalitásod
kétségbeejtő volt hited mértékéhez mérten,
miközben arcod korán és gyorsan mélyülő
barázdái túl voltak a tökéletességen.

Búcsúlevél

Nagy voltam szónoklataimban.
Nem volt csatorna, amiben bent ragadt
volna a legkönnyebb emberi nedv,
mely egyúttal a legfájdalmasabb is.
Ezzel teltek be napjaim.
A hangokra sokáig nem figyeltem,
a játék fontossága holmi frázis volt csupán.
A kéz csak eszközként előttem évekig,
biztos alap támaszkodáshoz.
Nem is a nyelv hozta meg a sikert,
inkább egy mozdulat egyszerűsége.
Közöny nem kergethetett el egyetlenegy
tekintetet sem. Szomorúság nem létezett
csak a ráhagyatkozás szavaimra.
A szemek mereven, a rögzítés kín.
Döbbenet terül rá az arcra, láthatod
te is ha figyelsz. Azt sem lehetne mondani,
hazudtam – legfeljebb, hogy hallgatásom jókor
érkezett. Sokan nem tudják, töprengésük mérgezett
nyíl, hegyes, akár a tekintet, amely kikényszeríti.
Talán máshogy nem is, negédes álom volt
amire vágytak, de szikárságom elűzött
minden manírt, ami a kétkedésnek alapja lehet.
Brutális színházat emeltem. Megtört kezet
mutattam föl, s közben elbeszéltem
mindannyiunkra érvényes történeted.

utóhang

Az ajtófélfának dőlve röhögött,
mint egy ostoba kölyök – hiába hogy közel
negyven volt már, kurvákkal a háta mögött
és az ölében. Vérágas szemekkel pásztázta
a szobát, hogy áldozatot találjon legalább egy mondat
erejéig, ami azonnal megaláz, elsősorban téged.
Pedig csak a saját szomorúságát és gyávaságát nem érti,
téved. Ott állt tehát, nevetett, amíg te, nyomorult
hétéves, mozgattad a kezedet a papíron, hogy az első
szószerkezetet leírd, ami talán az volt, amit ő elsősorban
magának beszélt. Mindig te vagy a célpont, de ő maga
a cél, s már az arcél egyetlen moccanása is azonnali jele,
hogy a csalódása hirtelen jelöli ki a bűnöst,
aki ezen az estén csakis te lehetsz. Gyenge vagy és védtelen.
Nincs sok tapasztalatod a gyűlölet terén. Így semmi gondolat
vagy vélemény, csupán egy szorítás belül, gyorsan nő,
a mellkasod feszül, amit egy lélegzetvétel még enyhíteni
képes, amíg ismét rád nem vetül a szem, a véres. Úgy látod, forog.
És mindig egy irányba néz, de mégis mintha egyfolytában követné,
hogy merre mész. Pedig nem is menekülsz, bár jó volna már.
A szoba minden éle összezár, és egész lényed csak várakozni képes.
Majd újabb szavak, akár a kövek, rakódnak a könnyek helyett,
ismerős és mégis ismeretlen minden kép és mozdulat,
s csak azt érzed, hogy fogva tart. Aztán jön, ő maga, akár a rémület,
és egyetlen ütéssel mintha kifordítva szülne meg. Hogy kifordított legyél,
szegény. Egy elnémított ellenvélemény.

*

Félelem és szorongás, ezt hozta nekünk.
A minden elvesztése nem a hírnév vagy a pénz,
s hogy nincs, ki többet ránk nézzen tisztességesen –
én amúgy is unom már a sok tekintetet.
Hogy kisemmiztek, bizonyára a mi hibánk is.
Néhány szabály, lábjegyzet, paragrafus
számunkra ismeretlen volta, némi hanyagság,
ami összefügg az idő természetével,
hogy valami oknál fogva mindig kevés
adatik meg ebből a végtelennek tűnő egészből.
És még csak azt sem hiszem, hogy jót nevetnek
a hátunk mögött. Bárcsak állna ott valaki, zajt csapva,
akire mi őszintén és odaadón figyelhetünk.
Bárcsak nyílt volna egy száj, mozdult volna egy kéz.
De még mi is tehetetlenek voltunk magunkkal szemben.
Most, hogy közeledik a tél, nem a hideg, a hó aggaszt,
leginkább a csönd, a legérthetőbb nyelv, a kimeríthetetlen.

*

Mit is akartak tőlem, nem tudom.
Talán főhajtást, egyszerű várakozást,
azt, hogy ne szóljak, ne lázadjak,
ki ne álljak magamért – az ilyen akár még
veszélyes is lehet. Letörtek, ha mozdultam,
és a kezüket ajkukhoz emelték, mikor szólásra
nyílt a szám. A mozdulat elcsuklott,
hang nem jött ki többé a torkomon.
Már szállingózott az azévi első hó, január vége,
nem tudtam máshová menni, a téren állva
fogalmam se volt, merre van észak, hogy arra
épp dél-e, kelet vagy nyugat, egy irányt láttam,
az egy helyben levést. Nincs annál rémületesebb,
ha már tétje sincs a lélegzetnek és az evés
sem öröm, hanem kötelesség, amit napról napra
teljesíteni kell. Nem volt már kulcs, ami a zárba
illene, mert zár se volt, ami elválaszt két
külön világot. Egy tömbbé vált a tér, a házak,
utcák, és nem voltak már csak hónapok hátra,
s legfőképp januárok.