Szégyenlős álmok

Lélekzet

 

O.-nak

 

Mondd, mire eszméltél aznap reggel. Milyen volt

az első lélegzetvétel. Milyen volt leküzdeni a sírást,

pedig valakit eltemettél a téllel. Milyen volt idegennek lenni.

Milyen volt belépni a kádba. Milyen volt a víz érintése.

Hogy azt hitted, senki, de tényleg senki se láthat. Milyen volt a hőség,

s hogy izzadsz a forró víz után. Milyen volt az arcod a tükörben.

Egyedül lenni, félni tán. Milyen volt öltözködni. Hogy valami

a testedhez ér. Érezni, lüktet a halántékod – amint az arcod elönti a vér.

Milyen volt a lakás csöndje. Hogy a szomszéd nénitől semmi sem

szivárog át, aki minden egyes éjjel csak a délelőtti misére vár.

Milyen volt a kulcs zörgése. Zavart-e a verőfény odakint.

A város szaga egy kilométeren át, s ahogy a szembe jövők

végigmértek mind. Milyen volt szépnek lenni. Egyszerűnek.

Terhet hordozni legbelül. Könnyes szemmel elvonulni,

majd a sötétben énekelni felhőtlenül. Milyen volt arcot mosni.

Mutatkozni megint. Milyen volt enni, mert muszáj. Milyen volt kinevetni

a kínt. Milyen volt elindulni, a sok beton közt, a város zajában.

Munkából hazafelé menni, ahol lehet, hogy csak magány van.

Milyen volt megérkezni. Leülni az ágyra. Megérezni egy illatot.

Nemet mondani egy vágynak. Milyen volt bámulni a falat.

Hosszasan zokogni, úgy igazán. Milyen volt a düh. Szidni az időt,

hogy múlna már. Milyen volt talpra állni. Azt mondani, jól vagyok.

Ruhát váltani. Finoman sminkelni. Szétszórni mindent, mert most

úgy a jobb. Elindulni ismét, abban a piros kabátban. Belépni a helyre.

A pulthoz állni – látszólag vidáman. Milyen volt rám nézni először.

Milyen volt a pillantásom. Miért engedted éreznem, vágysz rá,

hogy valaki lásson. Milyen volt az első mondatom. Milyen volt a nevetésem.

Milyen volt a hangom. Mikor először a szemedbe néztem.

Milyen volt zavarba esni. Mosolyogni rám. Milyen volt hazafelé

az izgalom, hogy kereslek-e egyáltalán. Milyen volt gondolkodni rólam.

Miféle hőség volt, ami átjárt ott belül, mikor fölvillant

az első szó tőlem, neked, és már nem voltál egyedül.

 

Szégyenlős álmok

 

1.

 

Az ajtófélfának dőlve röhögött, mint egy ostoba kölyök

– hiába hogy közel negyven volt már, kurvákkal a háta mögött

és az ölében. Vérágas szemekkel pásztázta a szobát, hogy áldozatot

találjon legalább egy mondat erejéig, ami azonnal megaláz, elsősorban

téged. Pedig csak a saját szomorúságát és gyávaságát nem érti, téved.

Ott állt tehát, nevetett, amíg te, nyomorult hétéves, mozgattad

a kezedet a papíron, hogy az első szószerkezetet leírd, ami talán az volt,

amit ő elsősorban magának beszélt. Mindig te vagy a célpont, de ő maga

a cél, s már az arcél egyetlen moccanása is azonnali jele,

hogy a csalódása hirtelen kijelöli a bűnöst, aki ezen az estén

csakis te lehetsz. Gyenge vagy és védtelen. Nincs sok tapasztalatod

a gyűlölet terén. Így semmi gondolat vagy vélemény, csupán egy szorítás

belül, gyorsan nő, a mellkasod feszül, amit egy lélegzetvétel még

enyhíteni képes, amíg ismét rád nem vetül a szem, a véres. Úgy látod, forog.

És mindig egy irányba néz. Mintha egyfolytában követné, hogy merre mész.

Pedig nem is menekülsz, bár jó volna már. A szoba minden éle összezár,

és egész lényed csak várakozni képes. Majd újabb szavak, akár a kövek,

rakódnak a könnyek helyett, ismerős és mégis ismeretlen minden kép

és mozdulat, s csak azt érzed, hogy fogva tart. Aztán jön, ő maga,

akár a rémület, és egyetlen ütéssel mintha kifordítva szülne meg.

Hogy kifordított legyél, szegény. Egy elnémított ellenvélemény.

 

2.

 

Félelem és szorongás, ezt hozta nekünk.

A minden elvesztése nem a hírnév vagy a pénz,

s hogy nincs, ki többet ránk nézzen tisztességesen –

én amúgy is unom már a sok tekintetet.

Hogy kisemmiztek, bizonyára a mi hibánk is.

Néhány szabály, lábjegyzet, paragrafus

számunkra ismeretlen volta, némi hanyagság,

ami összefügg az idő természetével,

hogy valami oknál fogva mindig kevés

adatik meg ebből a végtelennek tűnő egészből.

És még csak azt sem hiszem, hogy jót nevetnek

a hátunk mögött. Bárcsak állna ott valaki, zajt csapva,

akire mi őszintén és odaadón figyelhetünk.

Bárcsak nyílt volna egy száj, mozdult volna egy kéz.

De még mi is tehetetlenek voltunk magu(n)kkal szemben.

Most, hogy közeledik a tél, nem a hideg, a hó aggaszt,

leginkább a csönd, a legérthetőbb nyelv, a kimeríthetetlen.

 

3.

 

Mit is akartak tőlem, nem tudom.

Talán főhajtást, egyszerű várakozást,

azt, hogy ne szóljak, ne lázadjak,

ki ne álljak magamért – az ilyen akár még

veszélyes is lehet. Letörtek, ha mozdultam,

és a kezüket ajkukhoz emelték, mikor szólásra

nyílt a szám. A mozdulat elcsuklott,

hang nem jött ki többé a torkomon.

Már szállingózott az azévi első hó, január vége,

nem tudtam máshová menni, a téren állva

fogalmam se volt, merre van észak, hogy arra

épp dél-e, kelet vagy nyugat, egy irányt láttam,

az egy helyben levést. Nincs annál rémületesebb,

ha már tétje sincs a lélegzetnek és az evés

sem öröm, hanem kötelesség, amit napról napra

teljesíteni kell. Nem volt már kulcs, ami a zárba

illene, mert zár se volt, ami elválaszt két

külön világot. Egy tömbbé vált a tér, a házak,

utcák, és nem voltak már csak hónapok hátra,

s legfőképp januárok.

 

4.

 

Mikor megnyílik a nagy feketeség, mint az űr,

méterenként lesz egyre hűvösebb. Itt még Isten

leheletét is érzed, ami sós. A nyugatról hozott tákolmány

halad befelé, míg a felmart vasrudakba kapaszkodva

nagyjából négytucatnyi ember zötykölődik

egy más világ felé. Az első turnus a tiéd. Lábnyom

sehol a poros talajon, nem járt itt ma senki még,

oldalt a halovány lámpák pedig, mint a hold,

nagy lélegzetű, végtelen éjszakává dermesztenek mindent.

Sehol egy ugatás. Csak könnyed só szitál a szem előtt,

a suttogás nagy visszhangban oldódik fel:

itt szó nem hagy nyomot a falakon.

A falépcső szűkölő rácsa csupa bukdácsolás,

míg eléred a látogatók szintjét. Szinte minden egyszínű

és lágy. A fontos talán csak az, hogy itt légy, még akkor is,

ha percenként papír csörög és jócskán zsibbaszt az ütemes

harákolás, miközben groteszk módon elmosódsz a tükörsima

talajon. A falat itt sokan úgy nyalják, mintha méz volna

s egy tehéncsorda biztos halála lenne, ha ide leengednék.

Itt minden játék álca, hisz időleges.

Az ámulat helye ez,

ahol elidőzöl, hogy aztán menj még.

 

5.

 

Egyszer csak vége lett az ásításnak,

kinyíltak a szemek, a szájak becsukódtak.

A szoba fülledt ámulatba zuhant,

végre ígéret és elvárás nélkül ültünk.

A történetek végét jött idő megélni,

mindenkinek saját szennyesére kötni csomót.

Ha már kidobni nem lehet, mi volt, legyen zárt,

mint egy játszótér este nyolc után.

A csönd azonban rég nem illik ránk,

föltűnik pislogása, jajgatása,

s hogy alábbhagy szinte mindegyik mozdulásra,

azt hirdeti, a szív is félrever.

Öngyújtó kattanása, lélegzetvisszatartva

nézel, mint akire fal omlott, nincs erőm

levenni, bátorság se már, mindenem füst takarja

Fölállok, aztán körbe, ahogy szoktam.

Ebben a pillanatban szinte bármiről azt

mondanám: értelmetlen hogy van.

A beszéd persze nem segít, tovább a hallgatás.

Ketten mondatok nélkül, semmi más.

Ha indulok, áldott leszel ugyan, de elhagyott.

Még itt vagyok.

 

6.

 

Egy órával korábban úgy beszélt, mint aki pontosan

tudja, valami készül. Szemében még az előző

éjszaka nyomai villogtak, és a középső kék űr

kétségbeejtő biztonsággal meredt a meredek dombon fölfutó

házak csupasz falára. Ha elered az eső, az valaminek a

halála lesz – mondta, aztán újra ivott.

A többiek nevettek, bent a vízben állva. Közben

a hőség erejétől szinte lángra lobbantak lent a part-menti sátrak.

Porzott az út. Fehér ködként szitált a szem körül

a hő. Ő már gyászolt, mi még csak lihegtünk.

Fölállt, nem szólt, arrébb ment. Nagy üveg volt

fönt a nap. Kárörvendő tisztasága lassan,

ahogy a varr a sebre kúszik, ömlött rá a tájra fokozatosan.

Ha volna sarka az égnek, én oda gyűlnék,

nem számítón, inkább alattomosan –

szólt újra, aztán elterült a fűben. Rá néhány másodpercre lett

az ég egy kis darabja szürke. Egyre nőtt, a sátrak árnyéka

hosszabbodott egy sakktáblát rajzolva rá a partra hűen –

gyanú fel sem merül, hiába árnyék,

a színek mélyülő tónusa nem kedvetlenít senkit.

És aztán esni kezdett.

Megjött a szél, a csend is.

A szájakon a döbbenet betűi úgy jelennek

meg, mint a kifosztott sírok körüli törmelék:

értéktelenül, mégis jelentőségteljesen.

A part mellett a víz dühöngve vágtat, agyag, homok,

letört nádak közt rohan a nép, hogy legyen holnapja

a mának.

És egyszer csak elül. Nem az a csend már.

A kitisztulni látszó ég egy pillanatra maga a bizonytalanság,

mitől most felszakadni, elsüllyedni sem lehet.

 

7.

 

Sápadt már a patak, a kövek sem csillognak,

hiába tűz a nap szikáran és rendületlenül.

Csontos könyökét vakarja, ütés

utáni kényszer, szorítás. Ezer nyílhegy

most a délután, ahonnan menekülni nincs hová.

A többiek az árokparton ülnek. Lábat ingáztatva

izzadnak és várják az árnyék eljövetelét,

ahogy az általában lenni szokott mifelénk.

Macskák bagzása. Sikoly ad hírt a szerelemről, ami fáj,

hosszan zihál, zihál a por, a város határában

vonat zakatol és fémes recsegés hasítja szét

a rádióból szüremlő dallam álmosító mintázatát.

Az ütés nem hagyja nyugodni. Sem a szája száraz

íznélkülisége. Szinte csak rándul, nem is lép

egyet-egyet arrébb ez a délutáni semmitmondó béke

a parton, és még mindig ülnek, mintha egy egész tonnát

nyomna rájuk az ég, olyan nehéz hogy hallod

minden mozdulatát – amit csak akar, vagy eltaszít.

Lent hatalmas, lapos kövek hevernek. Vakít, vakít

a nap, és hiába terül egyre jobban szét,

mégsem ad árnyékot a falomb. Föláll. Arrébb megy,

minthogyha várna egy egyszeri alkalomra.

A szeme olyan mosolyt ölt, akárha ezreket

ölne halomra mindjárt. Lent a kövek. Rajtuk a lengő,

miniatűr tájak tobzódnak, szétesnek a felloccsanó víztől,

hisz ahol egy fűszál illik be fának, ott semmi sem

maradhat érintetlenül. Nem is marad. Szokatlan

pattogásra lesz figyelmes. Összeszorul a szája.

Az ínyére harap véletlenül, miközben a napszak

csak izzad, és makacs kitartása terhes

fényben úsztatja a patak menti tájat. Alul a mozgás

ütemes, mint a hőség, fel-fellobban. A szája vérzik,

bosszúsan törölget, de közben tág szemmel figyel,

hogy merre és mi mozdul, s pontosan honnan

ugrik elő az áldozat. Hirtelen sekély lesz a víz.

A lenti mozgás is leáll. A kövön már csak egyetlenegy

zöld pont van. Körbenéz. Lapos követ keres. Talál is.

És huszonnégy fázisra bomlik, ahogy a nyugvó test

a partról szüremlő nevetés közben szerteloccsan.

 

8.

 

Úgy ereszkedtem lefelé a lépcsőn, mintha

szállnék: tágas tér, kerthelyiségnek mondják,

bár inkább vizenyős falak laza szövedéke,

amiben vagy egy tucat korszak elfér nagyszerűen.

Kezemben fényképezőgép. Hátha akad valami szép is

ebben a késő délelőttben, kora délutánban, ki tudja már,

hány órát vagy évet álldogáltam egyedül.

Legszívesebben meztelenül lennék ebben az

áprilisi nyárban – talán épp ezen tűnődtem,

míg a vásár színei végigfolytak egy válaszüvegen.

Láttam, valamit babrálsz – erre lettem figyelmes. Persze

akkor még nem tudtam, hogy az, aki babrál, te vagy,

csak figyeltem néhány mozdulatodat, ahogy állsz

a színes, azóta-sem-tudom-mikkel telerakott pultnál.

Kétes helyzet. Főleg, ha nem várok mosolyra,

és nem hiszem el, hogy tegnap óta jobb már

valamivel a föld közérzete, s nem csak erózióra

fordítja gondját. A kezedet figyeltem. Egyik

mutatóujjad. Félpercenként emelkedett, hogy

arcodról füled mögé sodorja hajad –

ezzel nyugtatva engem. Tág szemmel figyelte mindezt

egy háromévesforma kacajforrás szemben, míg az anyja

mögötte állt, akár egy mozdulatlan ujj.

Kávét rendeltem, kettőt. Megittuk, aztán csak ültünk.

És olyan hirtelen lett sötét, mint amikor a hold árnyéka

csipkézi a napot, vakságra kárhoztatva néhány percre mindent,

ajtót és ablakot, aztán a színes, felgyulladó lámpák között

láttuk a tegnapot dohányfüstként szivárogni el.

Azóta meg már nem is tudom, hogy álmodtam-e

vagy sem az utca sárga fényét, ott a sarkon a

Tesco-feliratot, a nyolcas buszt a zöldes számjelével,

ami nem is a végtelenbe, csak a híd felé fut.

Ahogy fülledt csókot nyomsz a homlokomra.

Elered az eső. Félszegen kopognak az ablakok.

Csak szivárog és szivárog a fény, lihegsz, szótagok,

mondatok, mozdulatok, végül hanyatt

fekve figyelünk néhány négyzetméternyi csillagot.

A gangon mindenhol omló vakolat, mint

a szám ébredés után. Vakít a reggel. Kilépek

a kapun és a hirtelen leomló fény olyan,

mint a bántón hamis ének.

Arcok és szagok tornyosulnak. Masszív a dugó

a Délitől nem messze elterülő téren.

Kivételesen behunyom a szemem, mikor

megnyalom a számat, amin rajta az ízed.

Lenyomata az éjszakai örömnek. Tűz a nap.

A levegőben nyárfák fehér bolyhai pörögnek,

amíg megyek. Lehullanak, ha megállok.

Te közben szavak nélkül érsz haza. A táskád

leomlik rólad és a lábadba kapaszkodik a lányod.

 

9.

 

Gyanútlan voltál és felelőtlen. Sokat beszéltél

és a szavak kihordtak belőled mindent.

Szidalmaztál és vádoltál, fölsoroltad a hiányokat,

a ráolvasás pedig errefelé súlyos bűn. Emlékezz,

hányan kérdezték közben, hogy ki vagy,

s honnét merítesz a szigorú vádaskodáshoz,

de te csak nevettél, maszatoltad a lecsorgó

könnyeket. Közben tudom, hogy minden mozdulatot

szépnek láttál, gyönyörködtél és csodáltad

az arcokat, és harcodat az erősítette leginkább,

hogy mindig tisztátalanul éltél. Úgy érezted, jogod

van az ítélkezéshez. Aztán jött a törés.

Azóta néma vagy, mint akit megzaboláztak.

Éjszaka volt és sötét, lágy zuhogás szegte meg

a háromszög alakú udvar tompa csöndjét.

Kattant a zár. Az ablak is elhomályosult, mikor belépett.

Arról fogalmam sincs, ilyenkor gyorsul-e az idő,

vagy lassabb, mint amikor egy ismeretlen erő darabokra

téphet szinte mindent. Hogy honnét jött, senki sem tudja.

Nem tartották számon azt az embert. Mintha

csupán azért létezett volna, hogy megöld.

Betört, de úgy, mint aki hazajön.

És te lelőtted, pedig föltette a kezét, önként.

 

10.

 

Egyszer csak úgy döntött, vége, elég volt.

Feltornyoz mindent, mostanában úgysem szokás

már semmit építeni. A nehéz, porfogó tárgyakkal

kezdte, akkurátusan, s ami fém, biztos pont,

a rozsda akkor is mar, ha cipel, kredenc, komód,

kanapé egymáson, minden, ami jó lesz alapnak,

ha ügyel. Az unalmas, szürke utca közepén valami

növekedésnek indult. Bent a falakra az elmúlt

harminc évben folt került, bárki árnyéknak nézné,

ha belépne. Közben csak por, ujjnyom, dühödt veszekedések,

sóhajtások eltékozolt anyaga, lepedéke borít körbe mindent.

A képek mögött újabb keret, fekete csíkkal lezárt táj.

A kordon alól felszabadult fal végre üres és a fény is máshogy

vetül. Egyértelműbb, lágy. Míg bent tágul, kint csomósodik

a tér, az arányok maguktól rendeződnek, szög és sarokív

szerint zár egymáshoz két oldal, és finom szemcsés,

ujjnyi vastag porral terül be az utca néhány négyzetméternyi

része. Nő, mint a lián, emelkedik, akár a víz, ránő a falra,

és árnyéka egyértelmű válasz a rohamosan növekvő

utcazajra. Az alap után jöhetnek a díszek: az összes csetres,

kép, párna, a fürdőszoba kellékei csorognak lefelé, egy

plüssmackó kapaszkodik az egyik karján – szatyrok, mint

karácsonyfán a díszek, világítanak egyre mohóbban és tarkán.

Végül egy inget dob rá, hátha kedve támad élni.

De egyre ingatagabb, ahogy rájár a nép, s a tekintetek

csak nehezítik. És kész. Ott állnak, nézik, valaki rágyújt,

aztán csak úgy mozdul, hanyagul elhajítja a csikket.

Még mielőtt belobbanna, s hogy ne fájjon, időben

leveszi róla az inget.

 

11.

 

Katalinnak

 

A kis udvar zárt világa egykor kutyát rejtett,

ma csendes, még a szél se nagyon jár be, a kinti patak

vizének hangjait is csak ritkán hallani. Szinte

testetlen az egész. Minden tárgy lakójához idomul,

hát végül elrendeződik az élet. Csoszog, mégis

lába csak épphogy súrolja a földet, mintha az, hogy

akadály nélkül volna jó már minden, felmentést

hozna legalább az ismert tájon, amit otthonnak nevez.

A kaktuszok csak merednek szerteszét, nem

kívánnak figyelmet. Az élet egyfajta átmenet, amit

legalább itt nem a szomjúság határoz.

A város háttér, zajforrás, ideszüremlő gond,

a megközelíthetetlen, a baljós. Még szerencse,

hogy csakis a templom két tornya látszik,

s mintha annak, hogy eljátszik vele a fény, a szél,

óránként pár másodpercre csak a kongás vetne véget.

Szú rágja a küszöböt, az ajtót. Lábán a domborodó

ér tízezer út a piacig és vissza, kezén a májfoltos pergamen

az írásbeliség számomra egyetlen bizonyítéka.

A szakadt huzatú, piros fotelban az estének úgy örül,

mint lassú folyó a tiszta égnek. Arca, mint egy madáré,

ha alszik, hogyha ébred. Hisz akkor szabad, akkor még repül.

 

12.

 

Szokványos kórházkert fákkal, szoborral.

Körbe sövény hivatott eltakarni

minden málló falat és életet,

ahonnan tisztaság és bizalom,

akár az első emberpár, kiűzetett.

Mindenki menetel, mégis mindenki csöndes

beletörődéssel nyugszik, akár a kő.

Az érzelmektől mentes napszakok

folynak vagy hengerednek észrevétlenül,

beosztva holnapot, evést és pislogást,

az ébrenlét még egynéhány csikorgó törmelékét.

Az öregek párban ereszkednek alá.

Ha nincs, ki elkísérje őket, akkor

egyedül kelnek útra imbolyogva,

néhányan közülük a tó felé csoszognak

s örömükben sírnak a délutáni naptól.

Vagy ágyban fekve, mozdulatlanul.

Reggel, akár egy tárgyat, tolja ki a nővér

egy pasztellszínű, bizonytalan térbe,

hogy azt hihesse, lélegzik talán,

s hogy van még, aki közeledik – érte.

De nincs. És órák mozdulnak tovább hiába,

miközben egykedvűséggel növekszik

alvás és ébrenlét ütemszerű

cseréje, poros monotóniája.

Hónapok telnek öntudatlanul.

Hiába ébredés, hiába minden álom,

az elsorvadt izomzat gyenge már

ahhoz, hogy egy utolsó táncra összeálljon.

 

13.

 

Nem is kék, már szinte fehér

volt az ég. Sehogy sem

akart lankadni a nyár, és a szökőkút is tétován

állt, majdhogynem köhögött, ahogy

a szigetről sétáltam kifelé. Dőlt minden,

a fény, a híd, a sínek. Összegyűlt a tömeg,

mintha együtt imádkoznának, hogy végre

kerüljön felhő az égre. Egy kutya a szélre

húzódva lihegett, nagy szeme a könyörület

ígéretétől lucskos, hosszú szőre, más idők hitele,

elveszíthetetlen. Lázas, nagy alabástrom volt ott

körbe minden. Lángolva jött a villamos is,

lobogott előtte a beton, mintha a gonosz közeledne,

úgy tűnt, akárcsak Faust idejében,

bárki szövetkezne vele ezen a napon.

A kattanás után belseje csábító és hűvös,

benne minden nyirkos fém tartogat meglepetést.

Belépsz, tágul a szem, tíz fok mínusz és

savanyú izzadságszag kíséri a rohamos

zajcsökkenést. A fázás itt természetellenes.

Érezni, hogy minden porcika lázad.

Dideregsz, ahogy az izzadság csorog lefelé.

Bent a nyár ezüstszínű és száraz. Ülni kell,

állni támolygás, csak így lehet nyugton, akinek

bármi a kezében.

 

Az ablakhoz állította a kocsit, ahonnan

parányi szempár hajolt ki és érdeklődve figyelt minden

villanásra, minden mozdulatra. Számára

varázslat lehet, ami nekünk csak szimpla jel talán.

A másik gyerek hirtelen sírni kezdett, miközben

mi az ablakon át láttuk mohón izzadni Pestet.

Nőtt a zaj és a zavar. Az anya nem szólt, csak egyre

vörösebb lett az arca, végül egy pofon törte meg

a délutáni csendet. Meglepett, hogy nem is

fáj, ahogy torzul egy arc, ahogy öregszik, ahogy vénül,

hogy ugyanúgy nyílik az ajtó, szállnak ki és be az emberek,

és minden ugyanúgy marad és semmi más,

még én se, csak kint a beton lobban fel végül.

 

14.

 

Majdnem teljes volt már a sötétség.

Állt, még meztelenül. A tükörben alig

látszódtak testének körvonalai.

Csupán a szeméből sugárzott némi fény,

éles lyukat ütve az átlátszónak tűnő anyagon.

Lehajolt, fölvett néhány ruhadarabot,

a kezében tartva őket, odázva még

pár percig a lassú mozdulatok éjfél

előtti árulását, amitől nem tudta, kívánatosabb

lesz-e, vagy egyszerűen csak puhább, és

egy fokkal biztonságosabb lesz tőle a világ –

s hogy menni kell, bár fogalma sincs, hová.

Lehajolt, újra. Egykor minden a földön hevert.

A parkettán fényes csík húzódott hosszan, bekúszva

az ágy alá, jelezve: kutakodni kell, hogy bármit

is megtaláljon. Mégis, úgy érezte, hiába hajol,

hiába emelkedik. Mintha meddő játék volna csupán

a mozgás. Hitte, jó volna mozdulatlanul állni,

sütkérezni még a szem lágy, vizenyős fényében,

ami nem tolakszik, és kitart egészen az utolsó

leheletéig. Késleltetés: vágy egy cseppnyi

magány után. Hirtelen elérzékenyült.

Közben szemerkélni kezdett kint az eső.

Az arca úgysem lehet nedves már sohasem.

 

15.

 

Hatóránként változik bennem minden.

Pont úgy jön, akár az apály, dagály,

de nem lehet tudni, melyik van épp,

és tenni ellene csak úgy, ha várok,

mert hátha megtörténik majd a meglepő,

de a vízből lehet hogy csak üres illat,

felesleges remény marad, játszani azzal, mi alig volt,

a te meg én, a szabad-nem szabad.

Nem hittem, de tényleg úgy vagy, mint a víz,

ami hányódik, önmagába néz, rakódnak

hullámai magára, rám, mindenhová és

brutálisan szép, hisz nincsenek vágyai.

Telítesz, és a várakozás közben mindig úgy

hiszem, hogy a következő hat óra majd

ha súlyos is ugyan, de szelíd lesz. De persze

nem. Nem lehet szelíd.

Szénszínű felhő a magány,

tömör és precíz.

 

Hatóránként változik bennem minden.

Pont úgy jön, akár az apály, dagály,

és nem lehet tudni, melyik van épp.

Ha innen nézem, mindkét felszín ég

és közöttük pedig már semmi sincsen.

 

Hatóránként változik bennem minden.

Apály, dagály.

Nem tudni, melyik van épp.

Aggaszt, ahogyan változik a víz, a mély,

hisz nem lehetne már megszökni innen.

 

16.

 

Hosszas bolyongás után megleltük a házat, ahonnan

korán száműztek minket. Vár, bújócskák helyszíne, halál

is volt ott, valaki hosszú kötélről lógott le egykor egy ingben.

A sekély, posványos vizű tó fodrozódása jelzi most,

hogy nem az élet feltétele a mozgás, s amikor

bújtunk, akkor fedtük föl magunkat leginkább.

Leszámoltuk az időt, ami nem fordul felénk többször.

A vágyhoz sötétet rendeltünk, a szélhez szabadságot.

Az asztalnál is, ha ültünk, mindig úgy, hogy a tájat lássuk,

ami sárgás volt délután a finom szemcsés lösztől.

Nem tapintottunk a dolgok lényegére, csak figyeltük

őket hosszan, ahogy átfordul a homokóra, és megáll

egy pillanatra, s hogy minden ugyanolyan abban a pontban.

Így teltünk be aztán lecsuktuk szemünket.

A délután álmot hozott minden testrészünkre, arcunkra, kezünkre –

és nem jutott eszünkbe, hogy akár gyilkolhatunk is egyszer.

 

17.

 

A.-hoz

 

Hiába védted, hogyha mennie kellett.

Mint ahogyan ezrek enyésztek el ott lent a hosszú parton.

Az elhalt testet, nézd csak, görgeti a víz, az arcra vékony homokréteget von.

Neki is mennie kellett, ahogy az írnok tette tegnap

diktálás után. Ha odapillantasz, még láthatod

a vérnyomot, és néhány karcolást a mészkőoszlop déli oldalán.

Kötél volt, egyszerű kötél. Fegyver nélkül az ember mintha néma

volna. Nem is hallotta senki, ahogy talán perceken át

keringett a saját testsúlyától fuldokolva.

Egész csontszínű volt, mikor levágták, akár a tenger lábnyoma

a sziklák szélein. Felgyűrődik a víz, lecsap a nyugvó partra.

Béke nincs.

Neki is mennie kellett, ahogy neked is menned kell,

te sem lehetsz kivétel, sőt szinte elvárjuk hogy bukásod példa legyen,

már szinte ünnep. Reményt nem ismerő, kemény jel.

Nekünk is mennünk kell, ahogy neki is mennie kellett. Nem is lehetne

másképp. Halálunk hosszú pillanat lesz, akár a pestises tekintetében

zajongó, furcsa tájkép.

 

18.

 

Először nem értettem azt a hangot.

Merev volt, idegen és szinte néma.

Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,

ami a hét réteg bőrt lazán átszakítja –

és van, hogy tovább is hatol; reped,

törik a tompa váz, a láb, az alkar.

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit

mondott, hogy menjek és vigyem magammal.

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.

Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.

Szokatlanul ködös reggel terült el

a síkon – úgy ült ott, akár egy angyal.

A fiú nem hallotta. És a szolgák

sem értették, hogy mért vagyok feszült.

Egy óra út után homokvihar

terült szét mindenütt. Vörös magányban

ültünk, fülünket, szánkat is betömve,

amíg a rajzás el nem ült.

Három napig tartott az út a hegyhez.

Alig beszéltünk – nem is volt miről.

Amíg én oltárt építettem, a fiú

csak állt és szinte várt, hogy megkötözzem.

Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.

A vékony csukló egyenes maradt.

A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.

Mezítelen testéből csak az arc világított ki,

mely csontos, mint az anyjáé, kemény

és széles is, akárha kőből

faragta volna ki egy ember.

Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át

ívelt volna. Szeme, akár a tenger.

Aztán ráemeltem a kést. Csukott

szemhéjaim falán kirajzolódott,

hogy választás nem is volt, és nem is lesz.

Öröktől fogva vannak így a dolgok.

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.

Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de

hangjának tónusa metszően ismerős

könnyedséggel simított meg, akár a szél,

akár a víz – hűvös és tiszta volt.

Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,

hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

 

19.

 

Én megszerettem azt az embert.

Árnyékos délelőtt volt. Már szinte hűvös

szél kapkodott bele minduntalan a kiterített

ruhákba. Egy asszony a sarokban pihent.

Figyeltem, ahogy figyeli a völgyben

konokul meredező tompa fákat.

Az olajfa-liget nyugodt volt,

a napsütés olyan, mint bármikor.

Kórus sem énekelt, az összes jel pihent.

Méla szamárfej emelkedett ki

a vályúból, közben a hangok egyre élesedtek,

majd láttam, hogy a nő is összerezzen,

mint amikor a méreg egyre terjedelmesebb részt

sajátít ki a körkörös erekben.

Aztán csak jöttek, egyre följebb.

A fény is emelkedett, nemcsak ők.

Kiálltam hát a ház elé, ahonnan

tisztán láttam a csőcselék magjában azt a

férfit, rézsút elől a csuklyás hegytetőt.

Az út véletlen íve arra tévedt.

Percekig néztem, ahogyan a nyomorult

lépked, két lábon állva szinte mászik.

Mindig zavart a testre kiülő nyomor. A vér

látványa, mint az éjszaka. Csukott

szemmel, számolva százig, álltam.

Álltam addig, amíg oda nem értek.

Az első szóra nem adtam magam.

Néhány taszítás, ráncigáltak, én

mégis tudtam, ellenkezni vétek,

vétek a félelem nélküli szemmel

kikezdeni, amely mögött talán már

nem is volt ember az az ember.

Aztán a súly valahogy átkerült.

Izzadt a fa. Izzadtam én is.

Egyetlen egyszer nézett rám, de hosszan –

miközben megpihent a táj, a kéz is

lehullott, nyilván vonzotta a föld,

mit az ekkor már jócskán tomboló nap

embertelenül meggyötört.

Végül megálltunk. Én már nem mehettem.

Tudom, nem is bírtam volna tovább.

Veríték, vér és méreg a kezekben

együtt félrelöktek, mint egy kutyát.

 

20.

 

Évekig nem beszélt mint aki néma.

Ő nem tudta, hogy látom, föl-alá

mászkál, és álmában is verejtékezik.

A tárgyakkal nem békélt meg soha.

Az útépítés sem csigázta már föl rendszerint.

Az utolsó évek az írás bűvöletében,

szó szerint csak vízen élt és kenyéren.

Mindig is gyűlölte a háborút. Egyszer azt mondta,

törvény, mégis győznünk kell fölötte,

s hogy gyorsan kilökődnek mind a gyöngék,

amíg harc van. Akár az álom, örvény,

ahol csomóként a folyton lobogó moraj

kötöz le. Azt mondta, gyönge. Gyönge is volt.

Az ellen küzdött, mi alatta megszilárdult.

Nevetve néztem minden szemle közben,

ahogy a testek árnyékától majd’ elájul,

és csak zokog, akár egy gyerek.

Emlékszem, sosem zokogtam. Én mindig csak álltam,

álltam, látszólag meghatottan. Apám volt,

de hát nem csak az enyém. Nemcsak.

Másnak is kellett, tőle mások is remegtek,

nem aludtak, figyelték, ahogy mozog, hová halad,

kivel. Mindenki kutatta a döntések miértjét, hiányát.

Furcsa hogy megölni senki sem akarta,

szándék nem mutatkozott. Vele sírtak, ha sírt,

és mosolyogtak, ha mosolygott. Pedig ő is csak gyilkolt.

A nyomorult öreg kezével évről évre valahogy

mindig elsimította a dolgot. Talán a beszédek.

És folyton írt. Az bosszantott leginkább,

minthogyha értene bármihez is, a sormintát követve

mindig is precíz volt. Hazug, abban a bölcs szerepben.

És hát egyedül csak én, csak én értettem őt.

Csak én, aki sohasem szerettem.

 

21.

 

Olyan vagy akár a tenger kiokádott roncsa,

törmeléke, hordaléka, fölösleges

ragozni, sosem vagy egész. Valaki

évszázadokig jár majd a nyomodban,

s ha egyszer összerak, a mozdulatlanságban

tönkremész. Ő reggel ablakot nyit majd,

hogy rád essen a fény, etet-itat,

megóv, hogy újra szét ne törj –

majd sarokba állít, elrejt és letagad,

hogy más ne lásson, csak számára tündökölj.

Tárgy leszel, kemény és szinte mozdulatlan.

Többé nincsen káprázat vagy bukás.

Már véletlenek sincsenek, és gyorsan megszokja

magát a dohányfüstként gomolygó lassúság.

A tér is araszonként szűkül, rávetnéd magad

bármi moccanásra. Reflex csupán, ha izom

megfeszül. Az idő állaga akár a kása.

Mondják, a magány nemesít, de inkább

csak vitatkozni szeret. Tükröd homályos

fésűd is beőszült, és nincs már másod,

csakis a neved.

 

*

 

Jobb volna mindezt csupán hinni rólad.

A hosszú nyakad és a széttépett

körmeid fölött a bőrt. Rágod, kiköpöd, elveszíted,

a helyét tested mégis néhány nap alatt

elsimítja puhára, szelídre, az áramtól telített

borzolt pihéknek. A részletektől erőtlen leszek.

Súlyosnak látlak, valami kezdeti igének.

Így vagy, lehetnél, ha hagynád, de közben

mindig hiány ha ott vagy, mindig elszöksz,

ha érkezel. A nagy szemek alatti mosoly

kibomlik mint a táj, üvegen át vergődő néma jel

lehetsz – szóval bizonytalan. Számomra legalábbis.

Inteni volna jó csupán vagy mindent egy elfojtott mozdulatba zárni.

 

22.

 

Egy rozsdás szögesdrót a testem.

Nem vagyok szép. Nem tudom, mit mutassak.

Egy vázlat készítése közben is

a kezem gyakran megzavar, eltántorít, hogy

formát adjak egy vékony nőalaknak.

Formátlan csuklóm ferde is. A kéz

öt ujja szikkadt, mint a föld aszálykor.

Néha a rémület, magamtól, késztet arra,

hogy mégis hírt adjak innen – kinyúlva

a csonka tájból.

 

Én valamiért más vagyok. Kinéznek, nem szeretnek.

A bőröm tónusa sötét, akár az árnyék

vagy álom. Szemem elvétve fogékony a

vékony, hídként nyújtózó női testre,

ahogy a szeplős arc emelkedik, teret

foglalva el a csontszín-pőre vásznon.

Legtöbbször tétovázom; van-e jogom

változtatni a test arányain. A nyak,

az arc, a váll érdekel igazán –

úgy érzem, új formára vágyna mind,

hogy végre látsszon.

 

A táj mögöttük mindig néma fal,

szinte közöny. Vékony, egy pasztellszín tere,

ahol a lélek elhagyja, hogy aztán újra körbefogja

a női test központját, a szemet.

A végtagoktól rettegek.

Riaszt a kézfej széthúzó öt ága. Így

ez is csak csonk. A vállnál néha megreked

a test vászonra ejtett

sikamlós porcelánja.

 

Botticellit mindig csodáltam.

Bár közöm hozzá semmi – talán meg sem értem.

Nálam a nő, aki előttem áll,

csontváz, leginkább szikár, néma rög.

Egy fehér ing a délutáni szélben.

 

23.

 

A felejthetetlen domborzatú város

most mindkét partja remeg, mintha élne.

A két rész határa előtted szürke víz,

rajta sziget úszik, ami laposan nyújtózik,

és hosszan ível észak felé, csak itt-ott

villan, mintha térde volna, talán egy nőnek.

De az is lehet, csupán csak barna föld,

romok. Keményen megmunkált

terek a vastagodó fák közé ékelődve

rejtenek dőlt ajtót, omló falat, ahol

az idő végül nem hagy hátra mást, csak egy nevet.

Hídon átkelés, vágy vagy félelem. A nyugodt

lebegést a láb zavarja, és az egyre inkább

éledő szél önző mint bármelyik elem,

jajongó csapat sirályt taszít a partra,

megáll, majd visszahőköl a szárazföld fölött

szétoszló enyhe hőtől.

A gondolat hiányzik, csak szél van meg a víz,

Nap közhelyes alábukása. A korong lehulló

vöröses váza egyre laposabb és lüktetőbb,

mintha most gyorsabban mozdítana az idő

Mindent. A hídról végül le kell mondani,

akár a lebegésről. A partnál megszűnik a szél

talán nyugalomról árulkodik, mint csönd a sötétről

Mi közel van, látni lehet pedig nem látni kéne.

A túlsó part úgy búcsúzik, hogy nincs.

És az a térd se térd így visszanézve.

 

24.

 

Csak ritkán állok meg, mert nincs időm.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem

a hegyet, mely előttem tornyosul,

talán csak azt mondanám: szigorú.

De egyetlen szó, azt hiszem, kevés,

főleg ahhoz, hogy megértsék, megértsem.

A hegy lábánál még növények is

akadnak, zöldek és erősek, érzem

az illatuk. Mindig valahogy akkor

érek vissza, amikor virágoznak éppen.

Fölöttük már csak puszta kőtömeg

terül szét hosszan, semmi zöld sehol.

Lakatlan és üres a táj, akárcsak én,

akár a föld, akár a nap, akár a hold.

Aztán az indulás, emelkedés,

a szolgaság a tonnás kő mögött

végtelen izzadással önti el

a testem, majd a hőtől fáj a bőr

és megreped, mint hajnaltájt az ég.

Mindegy, hogy nyár van-e vagy tél talán,

bizonyos magasság fölött a légzés

olyan, akárha kötéllel szorítanák

a torkom – és a tüdő tágulása

csökken, ahogy a szikla visszadől, nyom.

Órákig tart egy mozdulat. Az alkony

ezernyi fénye szinte hívogat magához,

majd eljön az a pillanat, mikor

a látóhatár összeszűkül, ég

a testem és a szikla is lazul.

Elengedem. Vagy ő enged el engem.

És én csak nézem, ahogy visszahull.

 

25.

 

Pontosan tudtam, hogy megfizetek

majd mindenért. Nem volt vita –

itt nincs helye semmiféle vitának.

A városnak is csak afféle dermedt, béna arca

fordul felém, egyöntetűen

jelezve, hogy a némaságra némaság

a válasz – s hogy egyszerre feltár, és bezár az.

Először csak a légmozgás zavart.

A neszek mindig egymásra rakódásának

most már egyértelmű hiánya. Csökkenés,

zsugorodás. A léptekről leolvasott

szinkópának a nagyon is zavaró döccenése,

miben semmi harag és semmi béke.

A fények élesebbek. A tapintás

hol finomabb, hol durvább. Van, hogy enyhébb

simítás jelzi azt, aki szeret még

vagy ajtócsapódás, ahol

a nyikorgás egyre tompább közöny

és csak egy szűk regiszteren

hatolhat át a hang – zárt,

egy egészen lecsupaszított közön.

Végül a sziszegés személytelen,

már szinte gúnyos nevetése

oldódik ki egy mozdulatból,

amiben semmi jel az újjászületésre.

Szinuszhang hosszan. Zúgás, néma csönd.

Két részvét közt is tetszhalálban.

Miközben valami nyirkos homály

terül szét crescendo utánam.

 

Búcsúlevél

 

Nagy voltam szónoklataimban.

Nem volt csatorna, amiben bent ragadt

volna a legkönnyebb emberi nedv,

mely egyúttal a legfájdalmasabb is.

Ezzel teltek be napjaim.

A hangokra sokáig nem figyeltem,

a játék fontossága holmi frázis volt csupán.

A kéz csak eszközként előttem évekig,

biztos alap támaszkodáshoz.

Nem is a nyelv hozta meg a sikert,

inkább egy mozdulat egyszerűsége.

Közöny nem kergethetett el egyetlenegy

tekintetet sem. Szomorúság nem létezett

csak a ráhagyatkozás szavaimra.

A szemek mereven, a rögzítés kín.

Döbbenet terül rá az arcra, láthatod

te is ha figyelsz. Azt sem lehetne mondani,

hazudtam – legfeljebb, hogy hallgatásom jókor

érkezett. Sokan nem tudják, töprengésük mérgezett

nyíl, hegyes, akár a tekintet, amely kikényszeríti.

Talán máshogy nem is, negédes álom volt

amire vágytak, de szikárságom elűzött

minden manírt, ami a kétkedésnek alapja lehet.

Brutális színházat emeltem. Megtört kezet

mutattam föl, s közben elbeszéltem

mindannyiunkra érvényes történeted.