Egy kisfiú szemébe néztem órákon át. Sárga pulóverén a kosz bolyhokba tapadva. Zsebében egy zacskó, melegítőnadrágos combján a keze. Körme alatt csonka holdívben a piszok, és csak ül, szemben velem, egy elárvult ház lépcsőjén. Lakó. Az otthontalanság bérlője.

Percekig elkerültem a tekintetét, zavarba ejtett a keserű huncutsága. Inkább a kép színeibe vesztem bele, betűket kerestem, formákat, hátha megmentenek a szembesüléstől. A kerek arc félénk, de csintalan, és megrázóan őszinte tekintetétől. Nem ez volt az első Szöllősi Mátyás kép, amiben ezt a megrázóan szép és furcsa elegyet láttam. Ahogy a nyomornegyed közepén is a boldogság ismeretlen és meglepő vonásait rögzíti. Ahogy egy csapat kölyök meg meri mutatni neki, hogy a gyermekiség nem az élethelyzettől függ, és szakadt szandálban is lehet teli mosollyal szaladni az udvar felé. Hogy a megdőlt vályogházban is gyengédséggel öleli az anya a csecsemőjét.

A képeit nézve kicsit elszégyellem magam. Én feleennyire sem vagyok kíváncsi, és negyedennyire sem tudok ilyen levegőszerűen rögzíteni. Nem félni az emberektől. Nem zavarba jönni a közelségtől. Nem felszínesen kérdezni, ahogy a Budapest Katalógusban teszi időről-időre. Nem szánni, hanem együttérezni. Pont olyan távolról, ahonnan még látni lehet. Belátni az emberi ismeretlent. Újra és újra úgy indulni el egy idegen mozdulat felé, hogy tényleg érdekeljen az íve, az iránya.

Matyi kíváncsi, a szó leggyermekibb módján, az arcok megjátszás és idegenség nélkül folynak az objketívjébe, mert ő azt szeretné látni amilyenek, nem azt amilyenné ő teheti őket egy pillanat erőszakos rögzítésével. Megfigyel, jelen van. Mint az Árva ház sorozat másik képén a kislány, aki elhagyatottan néz ki az ablakon. Néz ki a képből, a szegénységből, egy időből amiben éppen élnie kell. Vajon ki dönti el, hogy melyik oldalra kerülünk egy fénykép terében? Ki rendezi be a pillanatot?

Matyi képeiben azt becsülöm leginkább, hogy nem akar választ. Kockáztat, mert nem csapják be a sztereotípiák, az előítéletek. Ő inkább “csak” megmutat. Megmutatja egy generáció barázdáit, egy korszak foncsorát. Megmutatja egy purdé rejtett tisztaságát az omladozó és szétrohadó világban is. Egy pásztor esővel és verejtékkel kevert homlokát, ahogy olyan szabadon áll a hegyoldalon, ahogy mi városi lények sosem fogunk.

A mi szabadságunk és szerencsénk az, hogy most itt állhatunk a képek előtt. Néznek ránk, vagy éppen elnéznek mellettünk. Egy térben vagyunk velük, ismeretlenekként találkozunk egymás kiszolgáltatottságában. Ha van egy kis merszünk, egy kicsi kíváncsiságunk, akkor közelebb lépünk hozzájuk. Mert ezek nélkül a képek nélkül csak házak lennénk. Házfalak. Otthon, élet és megismerés nélküli magányos szigetek. Ahogy Weöres Sándor Szembe fordított tükrök című versében írja “Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (W.S)

Arcok
Jókai Klub, 2018 április 13. – május 13.