Váltóáram

Spirál

Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy álom maradékával. Zsibbadt a bal karja, alig bírta mozdítani, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Fájt a gyomra, a tarkója. Égett a nyelve, és az arca is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, mintha a nyirkos padló el akarná nyelni. Muszáj volt mozdulnia. Néhány próbálkozás után fölállt, megdörzsölte a bal karját, majd a szemét. A szoba egyik felét vakító fény terítette be és égető fehérré színezte a tárgyakat. A másik részében olyan sötét volt, mint egy lyukban. Kezdett kirajzolódni a sötétben egy-egy forma: a polc sziluettje és az asztal lapos felülete. Különféle holmik szétszórva az ágyon, és előtte is. A fotel tele ruhákkal. Régi cipők, könyvek hevertek összevissza. Az ablak melletti falon hiányzott egy darab a vakolatból. Látta a tégla barnásvöröses színét, az előszobát borító vastag porréteget, csillogott a szűrődő fényben. Hirtelen nem tudta, mennyit aludhatott a padlón fekve, mint akit leütöttek, és ott hagytak elpusztulni.

Kilenc napja, hogy utoljára kint járt. Akkor is csak a boltba ment, hogy megvegye a húst, ami már erjedten állt a hűtőben, és a szaga átjárta az egész lakást. Kiegyenesedett. Öklendezett párat. Nehezen viselte el a bűzt. Kivánszorgott a fürdőszobába, hogy igyon. Fejét a csap alá tartva nyelte a vizet. Megmosta az arcát és a tarkóját. Enyhült az izzasztó lüktetés a testében. Gyakran érezte ezt ébredés után, főleg, mióta a felesége meghalt. Novemberben ment el, egy szombati napon. Az járt a fejében, ahogy kilép a kapun és összehúzza magán a kabátot, és ahogy megveszi a bort a vacsorához. Összeütközött a szomszéd nővel, majd egymásra nevettek szabadkozva, hogy ki menjen be előbb a kapun. A nyitva hagyott ajtó. Az a néhány mondat, amire választ már sohasem kap. Ott feküdt Éva, a szoba közepén. A kezében egy vázát szorongatott. Olyan erősen, hogy a mentősök alig tudták kiszabadítani.

Decembertől neki csak egy éve lett volna hátra a cégnél. Az első utazást kora tavaszra tervezték, egy lávakék hegyi tóhoz, sűrű fenyőerdővel a partján. De Éva szájából vér csorgott ki azon a szombati napon, és már csak egyetlen útja maradt hátra. Urnás temetés volt. Gyorsan történt minden. Csupán néhány arcot tudott fölidézni, és a pap hangját, mint egy visszatérő hullám, ott motoszkált a fülében. A cégnél megértőek voltak és segítettek mindenben. Elintézték a papírmunkát helyette. Az első pár hétben mindennap fölhívta valaki, hogy beszélgessenek. Amikor bejelentette, hogy nem megy be többet, sokáig próbálták meggyőzni, hogy az az egy év is nagyon sokat számít. Hogy jóval kevesebbet kap, ha az utolsó évben nem dolgozik. De őt ez nem érdekelte. A lánya is hazajött hétvégente, de mivel állandóan Éváról volt szó, elküldte őt is. Hónapok teltek el. Egyre ritkábban mozdult ki, és a telefon is egyre hosszabban maradt néma.

Átment a konyhába, kinyitotta a hűtőt. Határozottan áramlott felé a bűz. A helyiség tele volt mosatlan edényekkel, az asztal lapján szétkenve, hosszú csíkban lekvár. Használt filterek egy pohárban, üres borosüvegek és penészes kenyér. Próbálta felidézni az előző napot, de fogalma sem volt, mivel telt az a huszonnégy óra, és rádöbbent, hogy sok huszonnégy óra telt el, ami felidézhetetlen. Állt a konyha közepén, sajgó fejjel, viszketett a háta, és a pólója alatt szúrta valami a mellét. Zavarta a beáramló fény. Megvilágított néhány koszos sarkot, a leöntött díványt a szobában, a padlón heverő cipőket és sárdarabokat. Jól látszott onnan az üres akvárium, amiben zöld moszatdarabok savanyodtak. Tudta, hogy meg kell küzdenie vele, és úgy érezte, ha így telnek tovább a napok, valami végérvényesen megváltozik.

Eszébe jutott, hogy hatvanhat éves. Soknak tűnt számára az eltelt idő, ahhoz viszont kevésnek, hogy ilyen határozottan omoljanak össze körülötte a dolgok. Lehúzta magáról a pólót. Visszament a fürdőszobába. Elkezdte lemosni testéről az éjszaka kiizzadt álom maradékát. Dús mellszőrébe beleakadt egy törött fogpiszkáló darabja, az szúrta úgy a mellét. Megmosta a nyakát, a mellkasát. Csorgott le a jéghideg víz a hasán. Érezte, hogy a hús és az akvárium bűze mellett belőle is árad valami savanyú szag. Meg akart szabadulni tőle. Kinyitotta a tükör melletti kis szekrényt, talált benne egy szappant. A víz alá tartva forgatta a kezében, majd a mellkasán futtatta végig. Izgatta a bőrét. Hirtelen remegni kezdett a csap. A csőrendszer felől egy hullám indult meg és a mosdókagylót is megrázta. Fokozatosan erősödött. Úgy tűnt, ha nem zárja el a csapot, a rázkódás szétveti az egész rendszert.

Fölkattintotta a kis lámpát a csap mellett. A plafonról lógó égő nem működött, azért is tette oda. A huszonöt wattos izzó fénye lomhán világította meg a fürdőszoba mosdó körüli részét. A tükörben látta a borostás, megviselt arcát, mellkasán a szőrt, ami a szappan habjától csak még dúsabbnak és szürkébbnek tűnt. A hasán vaskos csík húzódott, valami megnyomhatta alvás közben. A vállán egy seb volt. Még mindig nem gyógyult be, pedig hetekkel korábban szerezte. Megfogta a kagyló szélére terített törülközőt. Letörölte az arcát, a mellkasát. Erősen dörzsölte, hogy a hab mindenhonnan eltűnjön.

Átment a szobába. Beleütközött néhány tárgyba és az asztal sarkába. Megtalálta a szemüvegét, fölvette. Az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az utcafrontra. Erős szél fújt odakint, és egy nedves levelet nyomott fölfelé az üvegen. Követte vagy húsz-harminc centi hosszan. Mintha egy csiga vánszorogna, szokatlan irányba, ellentmondva a gravitáció törvényének, gondolta. Gravitáció, törvény, ellentmondás, ilyen szavak jutottak eszébe. Mintha neki köze lenne ezekhez a kifejezésekhez. Mintha ismerné a jelentésüket. De azt sem értette, hogyan jut eszébe egyáltalán, hogy gravitáció, és miért halad fölfelé a levél. Az ablak fehér kerete szűk lett, és a dolgok nehézsége, a sajátja is, nyilvánvalóvá vált. Szinte fájt neki az a súly, ami a tárgyat nyomta, az, ami önmaga volt.

Kiszúrt egy pontot az ablak alatt álló széken. Lepattogzott róla a zöld festék és kilátszott a szürkésbarnás lemez. Néhány nyúlánk rost fölszakadozva kibukott a festett részre, kis darabokra esve szét. Erősen koncentrálnia kellett, hogy lássa mindet, külön-külön. Megigazította a szemüvegét. Ha a lencsén keresztül figyelt, látta az egymástól elváló részeket és köztük az egészen vékony kis csíkokat. Azonban ha a szemüveg fölött nézett el, összemosódtak a rostok, és a szék fölső része egyetlen sima felületnek tűnt, amin csupán néhány nagyobb folt lapult. Talán egy kávéscsésze nyomai, gondolta. Kinyitotta a szekrényt. Dohos szag csapta meg az orrát, mégis kivett egy pólót és fölvette. Hűvös volt. Úgy érezte, enyhén nedves is. Lehúzta magáról. Elkezdte összeszedni a tárgyakat. Tizenhét könyvet talált a földön. Arra gondolt, bárcsak azért volnának itt, mert olvasta őket. Végignézte a címeket. Örült, hogy legalább néhány ismerős közülük. Nem tudta, hogyan kerültek a szőnyegre vagy az ágy alá. Az összecsomósodott zoknikról nehéz pormacskák zuhantak vissza a földre, és a szőnyegen is volt a lekvárból, ami szétkenve csillogott az asztalon. Három cipőt talált az ágy alatt, ahonnan szintén fülledt dohszag áradt.

Zaj szűrődött be kintről. Kopogást hallott. Fölegyenesedett, majd áthaladt az előszobán. A lépteitől fölkeveredett a por a szűrődő fényben és szinte köddé sűrűsödött mögötte. Újra hallotta a kopogást. Odalépett az ablakhoz, elhúzta a kis függönyt.

Az egyik szomszéd, egy magas, barna hajú férfi állt az ajtó előtt, mélyen kivágott, fekete pólóban és fekete műbőr nadrágban, amin megcsúszott a fény, ahogy mozdult. Negyven körüli lehetett, de a formára igazított haja és a szokatlanul barna bőre fiatalosabbá tette. Korábban, ha látta, mindig élénk színű ruhákban volt, és csillogott rajta valami. Egyszer beszélt vele. Nem emlékezett rá, pontosan miről. Nem is értette, mit akarhat most. „Melegek”, ahogy az egyik szomszéd súgta neki valamikor. Nem kell foglalkozni velük, mást úgyse nagyon tehet az ember, mondta még. Nem értette akkor sem, mire utal ezzel. Mintha lett volna ebben a mondatban valami más is, gondolta. Hogy azért mégiscsak kellene tenni valamit. „Buzik”, hallotta egyszer a lépcsőfeljáróban, meg hogy „Az anyjuk picsáját”, azt is.

Figyelte, ahogy a férfi hátrasimítja a haját. Furcsák a mozdulatai, és az a ruha is elég szokatlan, gondolta. Visszaengedte a függönyt. Megdörzsölte a mellkasát. Viszketett a fogpiszkáló nyoma még mindig és a vállán tátongó seb körül megvillant néhány ideg. A férfi ismét kopogott. Eszébe jutott, hogy ha szóba elegyednek, talán nem fogja tudni lerázni. Az újabb kopogást követően aztán mégis elfordította a kulcsot, a fönti kis reteszt is, majd szűken ugyan, de kinyitotta az ajtót.

– Mit akar? – szólt ki a résen. Arra gondolt, hogy nem is ezt akarta mondani.

– Helló – mondta a férfi. Enyhe terpeszben állt a gangon és a V alakban kivágott pólója résén kilátszott a mellszőre. – Kristóf vagyok, talán emlékszik.

– Igen, biztos…

– Azért jöttem, mert tartunk fönt egy kis összejövetelt, és arra gondoltam…

– Mire gondolt?

– Hogy esetleg volna kedve följönni.

– Mi, hogy most?

– Igen, mostanában. Van fönt egy kis társaság. Megkérdeztem már néhány szomszédot, de ami azt illeti, eddig senki sem volt igazán lelkes. Aztán arra gondoltam, hogy maga biztos szívesen inna egy italt.

Figyelte a férfi arcát. Rájött, hogy a tiszta tekintete miatt nem vette eddig észre a ráncait. Volt benne valami szokatlan lassúság, amellett hogy lendületesen beszélt.

– Miből gondolja?

– Maga rendes fickónak tűnik. Márk is kedvesnek találja – mondta, majd közelebb hajolt és valamivel halkabban folytatta. – Nem mindenki ilyen ám a házban.

Erős parfümillat csapta meg az orrát, édeskés szag volt. Kiűzte az orrából a savanyú moszat- és dohszagot.

– Ki az a Márk?

A férfi szemei tágabbra nyíltak. Mosoly jelent meg az arcán. Megvakarta a homlokát, amin apró izzadságcseppek kenődtek el.

– Márk a párom. Miatta gyűltünk most össze…

– Meghalt? – vágott közbe, és egyszerre szorult össze a mellkasa Éva, és a megütött hangsúly miatt. Látta maga előtt, ahogy fekszik a szőnyegen és terjed szét a vöröses folt a feje körül.

– Nem, szerencsére nem – mondta a férfi, aztán rövid szünetet tartott. Elnézett az udvar belseje felé. – Szóval, ha van kedve, jöjjön föl. Tudom, mi történt, és azért…

– Fogja már be! – förmedt rá a férfira.

Egy darabig hallgattak. Kint fújt a szél és néha erős zúgás járt át a belső udvar falai között.

– Fönt, a negyediken vagyunk – szólt újra a férfi, aztán fölmutatott a legfölső szint irányába.

– Nem, egyáltalán nincs kedvem! Hagyjanak békén! – mondta, majd becsukta az ajtót.

Érezte, hogy lüktet benne a vér. Izzadt. Nekidőlt az ajtónak. Kifújta magát. Hallotta, ahogy a férfi mozgolódik kint, majd a távolodó lépteit. Várt. Már csak a szél zúgása hallatszott. Visszament a szobába.

Még szúrósabbá vált a bűz. Az algák, moszatok savanyúsága összekeveredett a hús rothadt szagával. Csípte az orrát. Nem értette, hogyan jutott egyáltalán eszükbe ilyesmi. Hihetetlen, gondolta, hogy az emberek mire nem képesek, majd az az ötlete támadt, hogy mégiscsak fölmegy, és megmondja nekik: eszükbe ne jusson többet zaklatni.

Megcsörrent a telefon. Nagyot dobbant a mellkasa. Arra gondolt, hogy ha a férfi hívja, akkor kihívja a zsarukat. Nem látta sehol a készüléket. Körbejárt a szobában. A hang egyre erősebb lett. Megállt, hátha elhallgat. Fél perc elteltével megszűnt a berregés, de mire kifújta magát és lehajolt, hogy fölvegyen egy tárgyat a földről, megint megszólalt. Pár újságcafat alól került elő. Fölvette a kagylót.

– Halló!

– Szia, apa!

Mikor meghallotta a lánya hangját, megkönnyebbült, de aztán sejteni kezdte, mi következik. Szorítást érzett a torkában.

– Szia. Mit szeretnél?

– Ma felugrom akkor, ahogy megbeszéltük. Ideje, hogy megnézzem, mi van veled!

– Mikor beszéltünk erről?

– Tegnapelőtt.

– Aha. Nos, az van, hogy nekem ma nem túl jó.

– Miért, mit csinálsz?

– Elég sok dolgom van, ami azt illeti.

– Például mi?

Önkéntelenül is körbenézett a szobában, és úgy érezte, még csak nem is hazugság, amiről beszél.

– Hát, elég sok minden.

– Értem. Figyelj, apa, azt akarom mondani…

– Jól vagyok, minden rendben! Miattam ne gyere.

– Szerinted ki miatt mennék?

– Nem tudom.

– Miért csinálod ezt?

– Mit?

– Hogy állandóan visszautasítasz.

– Nem utasítalak vissza, csak nem érek rá. Majd ha kell valami, szólok.

– Ez aztán remek, apa!

– Most mi van?

– Eszedbe sem jut, hogy csak úgy találkozzunk?

– Ez mit jelent? Nem értem.

– Mondjuk jelentheti azt is, hogy felöltözöl valami normális ruhába, kijössz a lakásból és együtt elmegyünk valahová.

– Hová?

– Mit tudom én! Bárhová.

– Tudod, hogy ezt nem szeretem.

– Mit nem szeretsz?

– Amikor ilyen összevissza beszélsz.

– Nem beszélek összevissza, nagyon is pontosan beszélek. Megnézhetnénk ezt a jelenséget, vagy mit. Ami most látszik az égen. Igazán szép.

– Miféle jelenséget?

– Ezt a… Nem tudom. Valami csillag látszik az égen, egy szupernóva, vagy micsoda. Nem értek ehhez.

– Azért van ilyen világos?

– Igen. Nos?

– Mi van?

– Felöltözöl?

– Fel vagyok öltözve.

– Értem.

– Hány óra van?

– Talán nyolc. Azt hiszem.

– Este nyolc?

– Igen.

– Én ilyenkor már nem megyek sehová.

– Mintha máskor mennél…

– Ne légy igazságtalan!

– Nem igazságtalan vagyok, apa, hanem szomorú.

– Én is szomorú vagyok, de nincs mit tenni ezzel!

– Ezt hogy érted?

– Anyád meghalt. Ezzel nincs mit tenni, úgy értem.

– Kivételesen nem rá gondoltam.

– Hát kire?

– Rád, apa. Hogy ez így nem jó.

– Mi nem jó? Nagyon jól vagyok.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz.

– Dehogynem, teljesen jól vagyok!

– Akkor pláne találkozhatunk.

– Találkozzunk holnap! Fáradt vagyok, és mondom, egy csomó dolgom van.

– Mondj egyetlenegyet, ami halaszthatatlan és akkor békén hagylak!

Nem válaszolt azonnal. Erős szuszogást hallott. Eltartotta magától a kagylót. Rádöbbent, hogy ő fújtat annyira. Arra gondolt, hogy fölmegy a negyedikre, bekopog és megmondja nekik, micsoda pofátlanságnak tartja, hogy este nyolckor zaklatják a ház lakóit.

– Őszinte leszek, tiszta ideg vagyok – szólt bele a kagylóba ismét.

– Igen, ez általában így van.

– Ne gúnyolódj velem, kérlek!

– Mi történt?

– Az előbb, mielőtt hívtál, bekopogott az egyik szomszéd. Hogy is mondjam… Tehát… Van itt egy, illetve kettő… férfi. Két… meleg. Így mondják, nem?

– Van ilyen kifejezés, apa. Ők dühítettek fel ennyire?

– Az egyikük.

– Mit mondott?

– Nem is tudom.

– Nem emlékszel?

– De, emlékszem.

– Szóval?

– Megkérdezte, volna-e kedvem fölmenni.

– Felhívtak magukhoz?

– Az egyikük, az a magasabb.

– És te mit mondtál? Ezek szerint nem mentél.

Várt egy darabig, hátha összeállnak a gondolatai valami egésszé, amivel meg tudja indokolni, mi zavarja annyira, de mire elkezdtek formálódni, már zúgott a vonal. Hallotta a lánya hangját, olyasmiket, hogy „Ott vagy?” meg hogy „Megyek”, és néha visszakérdezett, hogy „Tessék?”, majd kétszer vagy háromszor is megismételte, hogy „Nem értem”. A kapcsolat megszűnt, és csak recsegést hallott. Letette a kagylót.

Hangok szűrődtek be kintről. Újra végigment az előszobán, hogy kinézzen. Elhúzta a függönyt. A negyedik emeleti gangon álldogáltak páran. Nem hallotta, miről beszélnek, csak hogy nevetnek, és látta, hogy a két férfi és a nő koccint, majd ahogy az egyikük rágyújt és idővel leszórja a hamut az udvarra. Csillogott a fehér fényben. Visszaengedte a függönyt, hogy ne lássa őket. Újra hallotta a beszűrődő nevetés hangját, amit a ház belső tere fölerősített. Nehezebbé vált a mellkasa. A hosszú előszoba közben befelé húzta, elkezdett szűkülni a tér, mintha a tárgyak, a szekrények közelebb lennének hozzá és rá akarnának mászni. Hallotta a nevetést. Érezte, hogy izzadság csapódik ki a bőrére, fázott. Összemosódott előtte a fehér fényben álló előszoba, és ahogy fölemelte a kezét, hogy az arcához nyúljon, nedvességet érzett. Minden vizenyős és bizonytalan lett. Megint hallotta a szuszogást, majd újra a nevetést, a szuszogást, együtt a kettőt, és az jutott eszébe, hogy „buzik”; látta a szomszéd nő arcát, a kezét, ahogy magyaráz, aztán a férfit, ahogy áll az ajtó előtt és mutat föl az emelet irányába, az akváriumot, a rothadó moszatdarabokat, végül Évát a földön, kezében azzal a vázával, és először csak egy kisebbet, aztán nagyokat vert az ajtóra.

Nem bírt tovább állni. Leguggolt, nekidőlt az ajtónak. Próbált egyenletesen lélegezni. Újabb nevetgélést hallott. Érezte, hogy dühíti. Fölállt, bement a szobába, hogy ne hallja, de minden mozdulat közben, mikor arrébb rakott egy tárgyat, ott volt a nevetés a fejében. Arra gondolt, hogy talán hallották, ahogy csapkod. Gyorsan végigment az előszobán, kinézett az ablakon. Eszébe jutott, hogy talán rajta nevetnek. Hogy a férfi, miután itt járt nála, fölment és elmondta, milyen rosszul néz ki. Még azt is érezhette, miféle szagok áradnak ki a lakásból, gondolta. Azok hárman továbbra is a gangon álltak. Az egyik férfi épp magyarázott valamit. Figyelte a mozdulatait. Egyszer csak lenézett, és ő úgy látta, pont rá. Mikor a nő is elfordította a fejét, már biztos volt benne, hogy róla beszélnek. Visszaengedte a függönyt.

– Bassza meg, ezt nem hiszem el – mondta félhangosan. Arra gondolt, hogy fölmegy és elküldi őket a picsába, vele ne szórakozzanak, és ha csak azért jött le a fickó, hogy kigúnyolja, akkor kurvára megkeserülik a dolgot. Fölhúzott egy bőrcipőt. Már a kilincset fogta, mikor rájött, hogy félmeztelen, s hogy így nyitott ajtót. Ilyen tehát az öregség: az ember már nem vesz észre egyértelmű dolgokat, gondolta.

Visszament a szobába. A szekrényben elkezdett kutakodni a ruhák között. Az összes ing gyűrött volt. Kivett egy fehéret, egy kék csíkosat és egy feketét. A fehér fény ugyanolyan egyenletesen világított és a szobának pont ugyanazt a részét terítette be, mint korábban. Furcsállta, hogy nem tolódott arrébb a falon. Nézte, ahogy a tárgyak fölött gomolyog a por. Arra gondolt, hogy ezt lélegzi be. Fölvette a csíkos inget. Az tűnt a legkevésbé gyűröttnek. Kiment az előszobába, ráfogott a kilincsre. Az járt a fejében, vajon milyen szagot áraszthat magából. Szaglászni kezdte a karját. Szúrós izzadságszagot érzett. Hangokat hallott kintről. Odalépett a kis ablakhoz, elhúzta a függönyt. Kinyílt fönt az ajtó, a hangok fölerősödtek. Látta, hogy két férfi lép ki a gangra. Az, aki lent járt nála, és egy másik, alacsonyabb. Arra gondolt megint, hogy talán róla beszélnek. Észrevette, hogy kéznyomok vannak az üvegen. Odaillesztette a kezét. Egyértelmű volt, hogy az övé. Nézte a ráncokat, a piszkos körmét és a sűrű szőrt a kézfején. Mikor újra fölpillantott, már nem látott senkit odakint. Csak a szél zúgását hallotta, és úgy érezte, az ég felől süllyedő fehér sugárzás erősebb lett.

Lenyomta a kilincset. A szél meglökte az ajtót, a keze lecsúszott a vékony alumíniumról, a szárny pedig kitárult. Óvatosan kilépett a gangra. A színek kopottak voltak. Mintha radírral ment volna végig valaki mindenen, hogy eltüntesse, ami fölösleges, gondolta. Becsukódott mögötte az ajtó. Már a kattanás pillanatában tudta, hogy komoly hibát vétett. Nem volt nála a kulcs. Ráfogott a kerek, gombszerű kilincsre, de hiába rángatta, az ajtó nem nyílt. A függöny apró résein át látta az előszoba sáros padlóját, a kabátját fölakasztva és a bal oldali hosszú, beépített szekrényt, ahogy végigfolyik rajta a fehér fény. Végignézett magán. A nadrágján hosszú szakadás volt a bal combja fölött, ráadásul a halványzöldes színét rettentően zavarónak találta a világosbarna cipőjével együtt. Azt is látta, hogy az inge olyan gyűrött, mintha egy kutya csócsálta volna, mint egy játéknak szánt rongyot.

Beszédet hallott a lépcső felől. Az egyik hang ismerős volt. Nem akart találkozni a szomszéd nővel. Szorosan az ajtóhoz lapult, hogy ne vegyék észre. A két nő, miután fölért a másodikra, megállt a lépcsőfordulóban. Közben hallotta, hogy csöng bent a telefon. Számolni kezdte a csörgéseket, de hamar elvesztette a fonalat az ismerős hang miatt.

– Szerinted hányszor figyelmeztettem már ezeket a mocskokat, hogy ez nem játszótér meg nem is diszkó? A kurva anyjukat már, hogy ezt kell hallgatnia az embernek! Ráadásul a harmadikon vagyunk. Szerinted hallok bármit is a tévéből?

– Nem, persze hogy nem.

– De nem ez a legnagyobb baj.

– Hanem mi?

– Buzik.

– Micsodák?

– Buzik! Nem tudod, mit jelent ez?

– De igen. Vagyis… Nem, mégsem, vagy…

– Két férfi, együtt. Vagy két nő. Illetve… Nem, azt máshogy hívják. Mindegy. Gusztustalan, az a lényeg! Érted, nem?

– Már hogyne érteném, Marika! Ne viccelj már! Szerinted nem értem? Vagyis hogy úgy… együtt?

– Igen, úgy! Hogy máshogy? Fölfordul az ember gyomra! Tudod mit?

– Na?

– Én már akkor rosszul vagyok, ha látom őket!

– Persze, én is.

– De tudod, kikről beszélek, nem?

– Így hirtelen…

– Most akkor tudod, vagy nem?

– Nem, azt hiszem, mégsem tudom.

– Ott laknak fönt.

– Igen?

– Biztos láttad már őket! Tipikus, ahogy kinéznek.

– Aha, sejtem.

– Az egyik alacsonyabb, a másik meg olyan magas, barna hajú.

– Igen!

– Undorítóak! Fölfordul tőlük a gyomrom.

– Megértem, Marika, megértem. És ez a zaj?

– Kiborító! Minden héten ez a szar. És nem érdekel, hogy péntek van, a kurva anyjukat. Egyszer lehetne egy csöndes péntekünk is, nem? Ez olyan nagy kérés?

– Nem, persze hogy nem. Mi leszigeteltük az ajtót meg az ablakokat is.

– Tényleg?

– Persze, még tavaly.

– És úgy jobb?

– Viccelsz? Sokkal! Azóta inkább az zavar, hogy nem hallok kintről semmit. De persze addig…

– Iszonyatos! Én már alig bírom.

– Beszéltél velük?

– Áh, ezekkel nem lehet.

– Nem?

– Kizárt! Én nem beszélek ezekkel.

– Annyira…

– Undorodom tőlük, érted? Nem emberek ezek! Ráadásul aludni se tudok! Nem elég ez a zaj, még világos is van. Rettenetes!

– Az. Nem is értem, hogy ez micsoda. Mitől van ez, te tudod?

– Judit, te nem hallgatsz híreket?

– Állandóan ezek a rossz dolgok. Fárasztanak nagyon. Ez meghalt, az a folyó kiáradt. Ki bírja ezt?

– Igazad van. Én ilyenkor jól bebugyolálom magam.

A két nő beszélt tovább, de már csak néhány szót értett. Szerencsére a másik irányba indultak el a gangon. Várt egy kicsit, aztán kipillantott balra. Látta, ahogy Marika halad fölfelé a lépcsőn, hallotta a szél zúgását és az ütemes lüktetést.

Érezte, hogy vizelnie kell. A lakásba sehogy sem tudott volna visszajutni, hacsak ki nem feszíti az ajtót, vagy be nem töri az üveget, de erre nem vállalkozott. Fölnézett a legfölső szintre. Előbb sárga, majd lilás árnyalatú fények vetültek az ablakkal szemközti falra, és úgy villogtak, hogy össze kellett szorítsa a szemét. Néha erősebben hallotta a dübörgést, aztán hirtelen lecsendesedett és egy dallam szűrődött kifelé. Miután elhallgatott, nem tudta visszaidézni.

Körbejárt a gangon, hogy a hátsó lépcsőn menjen föl. Betűrte az ingét, de rájött, hogy úgy rosszabb, és inkább kihúzta a nadrágjából. Óvatosan haladt fölfelé, mert a fokok alatti árnyékok mélyek voltak, mint egy-egy verem, és próbált mindig csak a fényes részre lépni. Fölért a harmadikra. Erősen fújt a szél. Arra gondolt, hogy bekopog Marikához, akinél már égett a villany, de iszonyodott az ötlettől. Tudta, hogy újra végig kellene hallgatnia a pár perce hallott szöveget, és azzal együtt más történeteket is, de egyáltalán nem volt hozzá kedve. „Buzik”, jutott eszébe újra ez a szó, és arra gondolt, hogy nem is tudja, mit jelent. Aztán arra, hogy igazából tudja, de nem érdekli. Ugyanakkor, ha nem muszáj, mégse találkozna velük, ebben is biztos volt. Kirázta a hideg.

Töprengett, hogy ki jöhetne még szóba. Eszébe jutott az egyik lenti szomszéd, egy nála is öregebb fickó, de azonnal tudta, hogy ő nem segíthet. A gang korlátjához állt. Végigfuttatta szemét az ajtókon. Próbált arcokat társítani hozzájuk. Ráeszmélt, hogy fogalma sincs, kik élnek a falak mögött. A szél még erősebb lett. Egyre jobban szorított a hólyagja. Görcsölni kezdett az ágyéka, már a hasa is fájt. Úgy érezte, a hideg átjárja a testét és mindjárt behugyál. A korlátnak támaszkodott. Nehezen kapott levegőt. Mintha szavakat hallott volna, de a szél elhordta mindet, és hiába koncentrált, a korlát és az ablaküvegek rezgése sokkal erősebb volt. Hallotta a morajló zenét, ahogy tompán lüktet a ház belső terében, néhány apróbb női sikoltást, majd ahogy csapódik fönt az ajtó.

Ági. Telefon. Ez a két szó járt a fejében. És hogy el kell érnie a lányát, hogy visszajusson a lakásba: ez most a legfontosabb, mert ha nem jut vissza, annak súlyos következményei lehetnek.

Elindult föl a negyedikre. Közben a repedezett és kopott vakolatot nézte a falon, ahogy a fény játéka miatt egymás után különféle alakok és minták rajzolódnak ki rajta. A lábfejét továbbra is mindig csak a fényes sávba illesztette. Oldalazva haladt, görnyedten, mert szinte elviselhetetlen volt már az ágyéka körül a szorítás. Fogta a korlátot, úgy ment végig a gangon. Elhaladt két bejárat és négy ablak előtt.

Odaért az ajtóhoz. Ezek nem is hangok, hanem valami dübörgés, jutott eszébe, és hogy nem akar bemenni. Arra gondolt, hogy becsönget, megkéri őket, hogy adjanak egy telefont – egy mobilt, vagy mit –, csak hadd hívja föl a lányát. Bent elnémult a zene. Szokatlan hiányérzete támadt. Nem tudta, becsöngethet-e vagy sem. Állt egy darabig összeszorított lábakkal, majd szép fokozatosan közelebb hajolt az ajtóhoz. Nekitámaszkodott a falnak, úgy engedte közelebb magát. Nem hallott semmit.

Hirtelen kinyílt az ajtó. Gyorsan kihúzta magát, bal kezével vakarni kezdte a tarkóját és köhintett is néhányat, mintha attól kevésbé lenne egyértelmű, hogy hallgatózott. Bent közben újraindult a dübörgés.

Egy fiatal lány állt az ajtóban, kérdő tekintettel nézett. Fekete, összeborzolt hajában különféle színes csíkok villogtak. A szemöldöke vastagon ki volt húzva, a mellei szinte kibuggyantak a fölsőjéből, és ahogy a domborulatokra nézett, arra gondolt, hogy aránytalanul nagyok a testéhez képest, és hogy elég nehéz lehet ezeket egész nap tartani. Nem mert megszólalni, mert a lány szúrós szemekkel figyelt.

– Mi kéne, papa? – kérdezte a lány. A hangja finom volt, sokkal vékonyabb, mint amire számított. „Papa”, ismételte meg magában ezt a szót. Nem tudta, bántó-e rá nézve vagy sem. Ági jutott eszébe, s hogy valójában tényleg papa, még akkor is, ha ez most inkább a korának szól, és nem annak, hogy van-e gyereke vagy nincs.

– Endre vagyok. Ott, lent, a másodikon lakom – kezdte el a választ szaggatottan. Le is mutatott a gangról, hogy igazolja, nem valami idióta, akire rá kell csapni az ajtót.

– Aha, szuper. És kit keres?

Próbálta felidézni magában a férfi nevét, de nem ment. Újra érezte a szorítást az ágyéka körül. Nem tudta eldönteni, milyen arcot vág a lány, csak hogy szúrós szemekkel figyeli. Már épp folytatta volna a dolgot, hogy megpróbálja elmagyarázni, miről van szó, amikor az ajtóban föltűnt a magas férfi.

– Kriszti, az úr az egyik szomszéd a másodikról. Miért nem hívod be?

– Jól van már, nem tudtam, kicsoda! Amúgy egész cuki – mondta a lány. Mindketten őt nézték. „Cuki”, ismételte meg halkan, de fogalma sem volt, mit jelent. Érezte, hogy izzadságcseppek indulnak el a hátán. Észrevette, hogy még mindig a falnak támaszkodik. Gyorsan elhúzta a kezét, és azonnal el is veszítette az egyensúlyát. Arrébb lépett, hogy újra támaszt találjon.

– Minden oké? – kérdezte a férfi. Közelebb húzódott és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná tartani, de végül is nem ért hozzá. – Jól tette, hogy följött! Jöjjön be – mondta még. A lány közben fölhúzott szemöldökkel végignézett Endrén, aztán megfordult és eltűnt a belső térben.

– Én csak…

– Ne szabadkozzon már, jöjjön be, igyon egy italt! Szerintem jót fog tenni – mondta a férfi.

„Jót fog tenni”, ezt is megismételte magában, és arra gondolt, hogy biztos pocsékul néz ki. Zörgést hallott a háta mögül. Elfordította a fejét, kicsit hátrébb lépett. Lejjebb nyikordult egy rács, valaki kilépett a gangra. Látta, hogy Marika az. Fölfelé nézett, pont rá. Hallotta, hogy mond valamit.

– Endre, Endre, mit csinál? – kérdezte, és a szavak visszaverődtek a szemközti falról. Az járt a fejében, vajon mire gondolhat pontosan a nő. Aztán eszébe jutott, hogy ha bemegy, arról bizonyára mindenki tudni fog a házban. Érezte, hogy egyre jobban izzad.

– Jöjjön be, Endre – szólalt meg újból a férfi.

Mozdulatlanul állt még egy darabig. Összeszorította a szemét, majd egy nagy lépéssel átlépte a küszöböt, az ajtó pedig bezárult mögötte.

– Mindjárt visszajövök! Addig is, érezze otthon magát – hallotta a férfi szavait. Meg akarta kérdezni, merre találja a mellékhelyiséget, de a félhomályban néhány pislogás után már nem látta sehol a férfit. A villogó fények zavarták, úgyhogy gyorsan lehunyta a szemét. A ház különböző részleteit látta fehér kontúrral, fényesen. Úgy érezte, egy vízzel teli medencében lebeg lélegzet-visszatartva. Fölnyitotta a szemét. Kezdett hozzászokni a benti körülményekhez. Rádöbbent, hogy nincs is sötét, csupán a kinti fény volt számára olyan szokatlanul erős.

Hatalmas tér nyílt meg előtte. Nem lakásra hasonlított, inkább raktárhelyiségnek tűnt, mintha minden szobát egybenyitottak volna. A hozzá közelebb eső részben bútorokat látott meg egy biliárdasztalt, arrébb néhány alakot, akik álltak, vagy egy hosszú pultnál ültek és ittak. Néhány szófoszlány ütötte meg a fülét. Egy fiatal pár a pultnál csókolózott. Olyan intenzíven taperolták egymást, hogy gyorsan elfordította a fejét. Dübörgött a zene, ami számára nem is zene volt, csak valami zaj, ahogy arra korábban gondolt. A lány, aki ajtót nyitott, egyedül táncolt a tér közepén. Lassan elhaladt mellette. Finom illatot érzett. A hatalmas belső tér hátsó részében sokan voltak még. Páran elindultak az ajtó felé. Megtorpant, mert úgy látta, nagy sebességgel jönnek. Remegni kezdett a lába, a tér összébb húzódott. Újra érezte a szorítást az ágyéka körül. Azt hitte, összeütközik velük, de aztán megint megnőtt a tér, és már el is haladtak mellette. Közben nevettek, talán köszöntek is, de ő csak arra tudott koncentrálni, hogy állva maradjon. A lány mellett állt. Figyelte, ahogy mozog. Nem értette, hogyan varázsolódhatott el ennyire, mikor egyedül táncol. Érezte, hogy vizelnie kell, és hogy már nem bírja tartani. Megrogyott a térde. Próbálta megtalálni a szemével a férfit, de nem látta sehol. Zihált. Fogalma sem volt, mi a fenét keres egy idegen lakásban. A könyveket meg a sáros padlót látta maga előtt, a szőrös mellkasát, a gyűrött ingeket, a nő arcát, ahogy értetlenül néz rá, a korlátot és a fal repedéseit, majd Évát a földön mozdulatlanul.

Egyszer csak megfordult a lány, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, átkarolta a nyakát. Puha volt a bőre. A finom illata beszivárgott az orrán, végigjárta a belső járatokat, izgatni kezdte a torkát, és úgy érezte, mindjárt lángra lobban a feje. Megint izzadt, lüktetett a szíve. Hátrébb lépett. Azt hitte, valami tévedésről van szó, de a lány erősen karolta, miközben már fordult tovább, így neki is lépnie kellett vele, követve a zene ütemét. Nem tudta, hogyan érjen hozzá. Egy ideig csak lógatta a karjait, de úgy meg alig bírt mozogni. Végül átölelte a derekát. Párszor rálépett a lábára. Összeszorította a szemét. Attól félt, hogy a lány mindjárt ellöki magától, de aztán csak táncoltak tovább. Hirtelen közelebb húzta, a mellei a mellkasához értek, puhák voltak, mégis feszesek, mint a frissen mosott paplan. Szorított a hólyagja. Egymáshoz értek még néhányszor. Enyhe merevedése lett. El-elhúzta magát, és próbált úgy mozogni, hogy alul ne érjen hozzá.

– Mi a baj? – kérdezte a lány.

– Semmi, csak…

– Nem jó? – súgta a fülébe.

– De igen.

– Akkor?

– Az a helyzet, hogy pisilnem kell – mondta halkan. Érezte, hogy izzik a feje a szégyentől, és eszébe jutott, hogy talán mondhatott volna valami mást is.

– Akkor menjen – mondta a lány nevetve.

Endre hátrébb lépett. Az arcán valami mosolyféle látszott, ami leginkább annak a jele volt, hogy mindjárt összeroskad a csípő és szorító érzéstől. Körbefordult. Tett néhány lépést, de rájött, hogy fogalma sincs, merre kéne mennie a hatalmas térben. Oldalt ugyan látott néhány ajtót, de nem tudta, melyik mögött van a vécé. Visszanézett a lányra, aki még mindig őt nézte. Egyszer csak odalépett hozzá, megfogta a kezét és az egyik ajtóhoz vezette. Látta, hogy páran őket figyelik. Mozgott a szájuk. Talán róla beszélnek, gondolta, de egy szót sem értett a távolság és a hangos zene miatt. Alig bírt már állva maradni.

– Odabent pisilhet, Andor! Aztán jöjjön és igyon végre egy italt, hogy egy picit leengedjen, oké? – kérdezte a lány.

„Endre”, jutott eszébe a neve, de úgy érezte, az most nem fontos.

– Oké – mondta halkan. Benyitott a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót. Bent tompán lüktetett a zene, mintha egy barlangban lenne. Kitapogatta a villanykapcsolót a falon. Letolta a nadrágját, leült. Úgy érezte, így jobban el tud lazulni, és hogy lesz ideje átgondolni, mit tegyen. A lüktetés mellett hallotta a csorgást, közben borzongás járta át a nyakát, majd a hátán vonult végig. Apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A feszítő érzés leapadt az ágyéka körül. Arra gondolt, hogy telefonálnia kell. Ági jutott eszébe. A magas homloka és a világoszöld szeme, amit az anyjától örökölt. Megmosta az arcát. Kezét a nadrágjába törölte. Lenyomta a kilincset, majd kilépett a félhomályba. Látta, hogy a férfi, aki beengedte, integet neki a pultnál, hogy menjen oda. Átvágott a terem sötét részén, ahol különféle, hol édeskés, hol kesernyésebb illatokat érzett.

Hárman ültek a pultnál. A férfin kívül egy vörös hajú, vékony lány, akinek olyan átlátszó volt a bőre, mint a pergamen, meg egy fiatal srác, akinek piercingek díszítették a fejét, és tetoválások kúsztak ki az inge alól a karján. A férfi rámosolygott. Kihúzott egy bárszéket, és mutatta, hogy üljön le. Endre figyelte, ahogy italt tölt az egyik feles pohárba, majd mellérak egy gerezd citromot. A lány és a srác közben tovább vitatkozott. Úgy tűnt neki, észre sem vették, hogy ő is a pultnál van.

– Krisz, kurvára nem értem, hogy mondhatsz ilyet!

– Miért? Azért, mert nem látom értelmét annak, amiről dumálsz?

– Nem, bazdmeg, azt nem értem, miért fáj neked az, hogy én másban hiszek, mint te!

– Nem fáj, csak nem látom értelmét.

– De pont az a lényeg, hogy nem az értelmét kell keresni, nem fogod fel?

– Most ezt komolyan be akarod adni nekem, hogy annak a fénylő micsodának az égen van bármilyen hatása ránk?

– Miért ne lehetne?

– Ne gyere már ezzel a spirituális maszlaggal, könyörgök!

– Te tök hülye vagy! Nem beszélek veled tovább – mondta a lány, majd fölállt a bárszékről, de aztán nem ment arrébb. Endre figyelte, ahogy megfog egy citromszeletet és belemártja a poharába.

– Srácok, bemutatom Endrét! Itt lakik a házban – mondta a férfi.

– Helló, Endre! Klassz az inge! Én Krisz vagyok, az meg ott Dóra, a kis durcás – mondta a srác. Az alkarját vakarta, amin egy fehér szemű, csuklyás alak rajzolódott ki. Piros volt körülötte a bőr.

– Fogd már be! – mondta a lány.

– Most mi van? Már az is baj, hogy üdvözlöm a vendéget?

– Nem, az a baj, hogy egy seggfej vagy!

– Aha. Hát, ez van. Szóval, mi a helyzet, Endre?

A férfi közelebb hajolt hozzá.

– Ne vegye őket komolyan, mindig ilyenek – mondta halkan.

– Szóval? – kérdezett újra a srác.

– A barátjuk hívott, hogy jöjjek föl – válaszolt Endre gyorsan, majd Kristófra nézett, aki bólintott.

– Ennyi?

– Hát, tulajdonképpen…

– Igen?

– Mindegy.

– Endre, mondja csak! – erősködött Krisz.

Hirtelen úgy érezte, szinte kikívánkozik belőle egy mondat.

– Az történt, hogy kizártam magam a lakásból – mondta aztán.

– Komolyan?

– Igen – folytatta kissé lehajtott fejjel.

– Na tessék, egy őszinte ember! Most komolyan, azért jött elsősorban, mert Kristóf hívta, vagy mert kizárta magát?

Endre nem válaszolt, lesütött szemmel bámulta a pultot.

– Mondja meg nyugodtan! Higgye el, nem fog megharagudni – szólt újra a srác, aztán mosolyogva Kristófra nézett, aki közben töltött a többiek poharába is az italból.

– Azt hiszem, elsősorban azért, mert kizártam magam.

– Jó válasz!

Endre nem igazán értette, mitől jó a válasza, de nem maradt több ideje gondolkodni ezen, mert a srác közben megemelte a poharát.

– Igyunk Endrére, aki őszinte volt, és aki talán segít eldönteni ezt a vitát – mondta a srác, ő meg azt látta, hogy mosolyogva, egy-egy pohárral a kezükben mindannyian őt nézik.

– Miféle vitát? – kérdezte gyorsan, miközben a többiek megitták az italukat. Endre aztán figyelte, hogy a srác úgy szopogatja a citromot, mintha egy női mell lenne, amit föl kell izgatni.

– Örülök, hogy ilyen érdeklődő, Endre – folytatta Krisz, majd finoman oldalba bökte a lányt, aki közben már a telefonját nyomkodta.

– Bazdmeg, Krisz, miért van az, hogy neked mindig engem kell csesztetni?

– Érdekel Endre véleménye vagy sem?

– Az övé esetleg, de a tiéd egyáltalán nem – mondta Dóra, miközben fölemelte a fejét és előbb Endre felé küldött egy mosolyt, majd a srác arcába vigyorgott.

– Az enyémet már amúgy is tudod – mondta Krisz a lánynak, aztán visszafordult Endre felé. – Azért is örülök, hogy itt van, Endre, mert maga, ugye, egyikünket sem ismeri – folytatta, ő meg bólintott. – És az alapproblémánk, hogy Dorka szerint…

– Ne hívj Dorkának, rendben? – vágott közbe a lány. Krisz válaszul csak ingatta a fejét.

– Szóval, Dóra szerint ennek a jelenségnek komoly hatása van ránk. Szerintem pedig, azon kívül, hogy erről beszélünk, lényegileg semmilyen.

– Miféle jelenségnek? – kérdezett vissza, aztán eszébe jutott, hogy a lánya is mintha valami ilyesmiről beszélt volna a telefonban.

– Endre, maga még az elégségesnél is kevesebbet tud. Nem jár ki a lakásból? – kérdezte Krisz röhögve, neki meg hirtelen összeszorult a mellkasa. Eszébe jutottak a széthányt könyvek, a leomlott vakolat, a sáros padló és azok a szagok, amiket ugyan most nem érezhetett, de valahogy mégis emlékezett rájuk. Kristóf intett a srácnak, hogy ezt ne nagyon erőltesse és igyekezett elterelni a témát.

– Endre, ivott már gint?

Dóra közben olyan mozdulatot tett, mintha jelezni akarná neki, hogy megfeledkezett az italról.

– Őszintén szólva, nem tudom – válaszolt. Fölemelte a poharat. Érezte az alkohol erős, csípős szagát. Nagy levegőt vett, aztán bedöntötte a felest. Bizsergett a szájában, a torkában, majd a mellkasában érzett lüktető és égető érzést. Néhány másodpercig nem kapott levegőt.

– Endre, a citrom! Higgye el, úgy finomabb – szólt oda Krisz.

Ráharapott a gerezdre. Marta az ajkát. Finomnak érezte. Arra gondolt, miközben szopogatta, hogy szívesen inna még egy pohárkával, de nem mert szólni, csak reménykedett, hogy egy kör majd még belefér. A többiek beszéltek tovább, de őt a kellemes zsongás kötötte le, átjárta a hátát és a feje is valahogy tisztább lett. Eszébe jutott Ági, és a telefon. Körbeforgatta a fejét, de most még inkább úgy érezte, olyan hatalmas a körülötte táguló tér, hogy semmit sem találna meg.

– Telefonálnom kéne – mondta viszonylag halkan.

– Mit mondott, Endre? – kérdezte a srác, miközben töltött a poharakba.

– Azt, hogy telefonálnom kéne. Van itt valahol egy telefon?

– Lehet, hogy nem hiszi el, Endre, de tele vagyunk telefonokkal. Lefogadom, hogy mindenkinél van. Magát kivéve persze. Ha valamire, erre mernék fogadni.

– Igen?

– Igen. Mindenkinél van.

– Használhatnám az egyiket?

– Persze, használja az enyémet – mondta a srác. Kivette a készüléket a zsebéből, és odacsúsztatta Endre elé a pulton, ő meg csak nézte egy darabig.

– Húzza végig rajta a kezét – folytatta Krisz.

Endre megfogta a vékony telefont és az egyik ujjával rábökött a kijelzőre, de nem történt semmi.

– Húzza el az ujját, mintha le akarná törölni – szólt közbe Kristóf, ő pedig ráhelyezte a mutatóujját a mobilra és elhúzta egy határozott mozdulattal. Fölvillant a kijelző. Különféle színes dolgokat látott. Fogalma sem volt, mik azok.

– Tudja a számot, Endre? – kérdezte a srác.

Próbálta felidézni magában. Emlékezett, hogy a nullahat után harmincas, utána egy kilences, hetes, hármas. Tovább azonban nem ment. Mintha egy négyes következne, vagy megint hetes. Nem tudta. Kristóf odanyúlt a telefonhoz. Endre látta, ahogy megnyomja az egyik színes, zöld négyzetet. Számok jelentek meg a kijelzőn, aztán kirajzolódott egy fehér sáv és a közepén valami olyasmit látott, hogy „Nem érhető el hálózat”.

– Valami baj van – mondta Endre.

Kristóf odahajolt, megfogta a mobilt.

– Nincs hálózat.

– Fura. Mi van, le vagytok árnyékolva? – kérdezte Krisz, aztán csak röhögött.

– Na tessék! – mondta Dóra.

– Micsoda bizonyíték…

– Az, hiába gúnyolódsz – vágta rá a lány.

– Nem, csak a szolgáltatód egy szar. Nekem tuti van térerőm. Egészségetekre! – mondta Kristóf, aztán lehúzta a gint, ráharapott egy vastagabb citromszeletre, a leve pedig csorgott le az állán.

Néhányan közben lefelé jöttek a lépcsőn. Endre hallotta, hogy nagyban beszélnek valamiről, de a dübörgés miatt nem értett belőle gyakorlatilag semmit, csak ide-oda kapkodta a fejét. Az egyikük odalépett Kristóf mellé, ránézett, két ujjával letörölte az állát, majd lenyalta a nedvet az ujjairól.

– Gint isztok, és nem is szólsz?

– Igazad van, ne haragudj! De annyira el voltatok foglalva ott fönt…

– Csak vicceltem, semmi baj! Majd iszom most. Oké?

– Oké – mondta Kristóf, és szájon csókolta a férfit. Endre kerekedő szemmel figyelt, aztán lehajtotta a fejét és a pultot nézte.

– Ne búslakodjon, Endre! Végül is Kristóf nem magát csókolta meg – mondta Krisz, és nevetni kezdett, majd a többiek is. Endre sejtette, hogy furcsa képet vágott a csók láttán. Érezte, ahogy vér tolul a fejébe. Arra gondolt, hogy egyre vörösebb lesz az arca. Babrálni kezdett a poharával. Rájött, hogy tele van, úgyhogy megfogta, föl akarta emelni, hogy kiigya belőle az italt, de kicsúszott a kezéből, és a féldecinyi gin már kis tócsaként lebegett a pulton.

– Bassza meg – mondta hirtelen. Kutakodni kezdett a zsebében, hátha el tudja tüntetni az italt a pultról, de mire fölemelte a fejét, a lány, akivel korábban táncolt, már törölgetett. Néha ránézett, ő pedig zavarba jött. A tarkóját vakarta.

A többiek még mindig nevettek, de úgy érezte, talán már valami máson. Kristóf közben újra töltött a poharakba. Lassan elmúlt a szívdobogása. Arra gondolt, hogy milyen kellemesen marja majd a száját a citrom, ha ráharap.

– Márk, bemutatom Endrét! Ő az egyetlen a szomszédok közül, aki följött – mondta Kristóf mosolyogva, és Endre úgy hallotta, hogy az „egyetlen”-t mintha jól megnyomta volna.

– Helló, örülök, hogy itt van – mondta Márk és nyújtotta a kezét. Endre is nyújtotta a sajátját. Amikor összeért a tenyerük, érezte, hogy tiszta gin a keze.

– Jó estét – mondta olyan halkan, hogy tudta, ezt senki nem hallja. Aztán arra gondolt, hogy egy „Helló” talán megfelelőbb lett volna.

– Krisz, ideadnád a telefonod? – kérdezte közben a vörös hajú lány.

– Bizonyítékra vágysz, drága?

– Csak hogy a hülye vigyorod eltűnjön!

– Az ezzel nincs összefüggésben, de mindegy.

– Majd meglátjuk – mondta Dóra, aztán a többiek felé fordult. – Srácok, megtennétek, hogy kipakoljátok a mobilokat?

– Minek? – kérdezte Kriszta.

– Dorka el fogja tüntetni őket, azért! – vágta rá Krisz.

– Fogd már be!

– Bocs, minket fog eltüntetni, a mobilok pedig itt maradnak az utókornak. Végül is, a fél

életünk lekövethető belőle – folytatta Krisz, és megint röhögött.

– Ja, a tiéd biztos.

Mindenki kitette a mobilját. Dóra végignyomkodta az összeset és folyamatosan bólogatott, mert egyikkel sem talált hálózatot.

– Nos?

– Mi van?

– Elégedett vagy?

– Ez nem erről szól, Krisz.

– Hát miről?

– Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, érted?

– Értem, de te mégis próbálod…

– Elmeséled, hogy mit próbáltam megmagyarázni?

– Hogy annak, ami történt, hatása van…

– Ezt mondtam, igen! De nem akartam megmagyarázni semmit!

– Na jó, figyelj! Akkor most én kérdezek valamit.

– Eddig is te kérdeztél.

– Ha-ha, marha vicces. Melyik csillag ez?

– Már hogy?

– Ami most világít. Hogy hívják?

– Betelgeuse.

– Micsoda?

– Betelgeuse.

– Oké. Mekkora ez a szar?

– Krisz, akkora tahó vagy!

– Most nem ez a lényeg, válaszolj!

– Baromi nagy. Kábé ezerszer akkora, mint a mi Napunk.

– Komolyan?

– Nem, csak szórakozom.

– És ezt honnan tudod?

– Mondjuk, hogy olvastam?

– Aha, oké. Az tényleg nagy. És ez valami csillagképnek is a része?

– Az Orionnak.

– De akkor most felrobbant, nem?

– Igen.

– Tehát most már nem a része.

– Mire gondolsz?

– Arra, hogy vannak a csillagképek… De nem kötekedni akarok, esküszöm!

– Ne fárassz, mondjad!

– Szóval, mindegyik áll egy bizonyos számú csillagból, ugye?

– Így van!

– És aztán az egyik csillag felrobban, érted?

– Vagyis?

– Basszus…

– Az már nem az a csillagkép – szólt közbe Endre.

– Pontosan, Endre! Na tessék! – szólt a srác tágra nyílt szemekkel.

– Nem, tényleg nem – mondta Dóra.

– De akkor mi lesz?

– Hogyhogy mi lesz?

– Hát az ilyesmikkel, hogy a Merkúr az Ikrekben meg a Plútó a nem tudom, miben.

Endre fél füllel még hallotta őket, de képtelen volt figyelni. A többiek is beszéltek valamiről, azt sem értette. Látta, hogy fölemelik a poharukat, közben mozog a szájuk, és újra érzékelte a villogó fényt, amiről azóta sem tudta kideríteni, honnan érkezik. Megemelte a poharát. Összeszorított szemekkel leengedte torkán az erős italt. Elvett egy negyed citromot az pultról, ráharapott. A savanykás nedv csorgott le az állán és a nyakán. Élvezte, ahogy marja a száját. Hogy bizsergető melegség járja át a mellkasát és a fejét. Megint úgy érezte, lebeg. Kedve lett volna megmártózni egy tóban, és arról megint Éva jutott eszébe, az út, amit terveztek és egyre jobban szorult össze a mellkasa.

Valaki megkocogtatta a vállát. Fölnézett. A fekete hajú lányt látta maga előtt, egészen közel hajolt hozzá.

– Elaludt, Endre?

– Nem. Vagyis azt hiszem, nem – mondta.

– A többiek már fönt vannak a teraszon. Fölmegyünk mi is?

Megdörzsölte a szemét. Ásított. Igyekezett elharapni. Leszállt a bárszékről, megremegett a lába. Erőtlennek érezte magát, de nem fájt semmije. A lány kerekedő szemmel figyelt, ő meg csak annyit mondott, hogy mehetünk.

Fölmentek az emeletre, áthaladtak egy nagy szobán, majd három kis lépcsőfokon kellett még föllépnie, hogy kiérjen a hatalmas teraszra, ahonnan a fél város látszott, ahogy a fehér fényben lüktet. Mint a tejföl, jutott eszébe. De aztán úgy gondolta, annyira azért nem is sűrű. Az alakokat fekete foltoknak látta. Meglepődött, hogy mennyi ember van együtt. Párosával vagy kisebb csoportokban álltak. Figyelte, ahogy koccintanak és fölfelé mutogatnak, a fehér folt irányába, amit csak a szeme sarkából látott. Nem mert egy az egyben ránézni. Zsongott a feje. Érezte, hogy az alkohol dolgozik benne. Elhaladt néhány alak mellett. Nem nézett rájuk. El akart jutni a korlátig, hogy megkapaszkodjon. Tőle jobbra nagy, négyzet alakú, kádszerű formát vett észre, amiből vastagon szállt fölfelé a gőz. Páran ültek benne. Nem látta tisztán az arcukat a fölfelé áramló, kavargó sávok között. Megcsapta a gőz fülledt szaga. Úgy érezte, el akar merülni benne. Nekiütközött valakinek. Bocsánat, mondta, és hallotta, hogy az is mond valamit, de nem értette, mit. Megremegett a lába. Szerencsére ott volt már a korlát, belekapaszkodott. Háztetőket látott fekete antennákkal, a vastag kémények peremét, távolabb a szürkéskéken vonuló folyót, egy hegyet, rajta egy nagy szoborral, váltakozva piros, sárga és zöld csíkokat szűrten a fehér sugárzásban. Dudálást is hallott. A körülötte állók beszédének lomha keverékét. Nevetést. Nyomást érzett a tarkóján, a vállán, és azt hitte, visszatér belé a szorongás, aztán rájött, hogy csak valaki a vállára tette a kezét. Kristóf állt mellette, és azok, akik ott voltak lent a pultnál. Látta a tetovált srácot, ahogy jár a szája, mellette a vörös hajú lányt széles grimaszokkal az arcán. Látta a lányt, akinek megfogta a csípőjét, ott volt hozzá közel, és ez megnyugtatta. Egy pohár került a kezébe, fölemelte, beleszagolt, majd gondolkodás nélkül bedöntötte az italt, és már ott volt előtte a citrom, valaki fogta, tartotta, neki csak rá kellett harapni, lédús volt, szorította a száját, mintha préselnék össze az ajkait, az ínyét, mintha tüzet raktak volna a nyelvén. Nevetést hallott. Már nem zavarta. Mindkét oldalról belékaroltak, amíg ő a lenti mozgást figyelte, az autók fényének hosszú sávjait. Mint a fényképeken, gondolta. Nyomást érzett mindkét vállán. Valaki a magasba tartott egy telefont. A többiek nevettek, közben már a kijelzőn látta Kristófot, a vörös hajú lányt, és Kriszt, ahogy ölti a nyelvét, aztán saját magát, az összeborzolt haját, a gyűrött ingét és azt a félmosolyt az arcán. Fölnevetett. Beletúrt a hajába. Arrébb lépett. Meglátta a gőzölgő kádat, és arra gondolt, hogy leveszi az ingét, a nadrágját, belesüpped a vízbe, és már lent is volt az ing, elhajította messzire, előrehajolt, letolta a nadrágot, miközben látta a szőröket a hasán és az alkarján. Még mindig égett a nyelve, mintha lobogna a szájában egy láng. Megcsapta a gőz. Rándult egyet a teste, mikor belelógatta bal lábát a forró vízbe. Borzongás vonult át rajta, az ágyéka zsibbadt, a háta fázott, de mire zavarta volna, már hajlította be a lábait és becsúszott a fölfelé áramló sávok között a vízbe. A szemüvegére vékony pára ült. Lehunyta a szemét, elmosolyodott. Minden tagja pattogott, mintha hangyák ezrei lepték volna el a testét. A szemhéján keresztül átszűrődött a fehér fény, fölvillant Éva arca, majd a lányáé. Csupán egyetlenegy pont volt minden. Aztán már annyi sem.

Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy álom maradékával. Zsibbadt a bal karja, alig bírta mozdítani, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Fájt a gyomra, a tarkója. Égett a nyelve, és az arca is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, mintha a nyirkos padló el akarná nyelni.

Betelgeuse

„Mintha egy másik hold is sütne az éjszakai égbolton” – ez a mondat szivárog a rádióból, miközben tekergetem a sávváltót, hátha megszűnik az adás mellett hallható, idegtépő zörej.

Épp egy csillagász beszél arról a felrobbant csillagról, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni. Pedig előző este is hallgattam fél füllel egy műsort, ahol a különféle szupernóva-típusokról beszélt egy fickó, és hogy a szétszóródott anyagból jönnek létre később a bolygók, olyanok is, mint a Föld, meg hogy mi magunk valójában csillagok maradványaiból lettünk mind a sok százmilliárd atomunkkal együtt. Amikor ilyen dolgokat hallok, gyakran úgy érzem, mintha valami eltömné a torkom. Légszomjam lesz, és néha enyhe halálfélelmem. Meg is lepődöm, miközben újra tekerek egyet a rádió kis gombján, hogy a hosszú, recsegéssel vegyülő beszéd közben milyen nyugodtan lélegzek tovább. Gázburok, anyagvesztés, gravitációs erő, interferométeres mérés. Ezeket a szavakat hámozom ki a hol erősödő, hol pedig gyengülő zúgás hullámai közül. Állítólag egy nagy folt fehérlik az égen esténként, a csillag szétszóródott maradéka. Én azonban még nem láttam, mert szinte az egész hetet végiggüriztem a raktárban, hogy most nyugodtan, észrevétlenül hagyhassuk el a várost. A lányom, Juli ül mellettem az anyósülésen. A nagyjából fél méter magas, vörös hajú babájával játszik, aminek olyan rémisztő az arca, hogy nem szívesen fordítom oldalra a fejem. Kata, a volt feleségem, a hátsó ülésen alszik. Az arca tisztán látszik a visszapillantó tükör jobb alsó sarkában, mégis, ahogy újra és újra rápillantok, az az érzésem, hogy csak káprázik a szemem. És valójában valahol egészen máshol van, valaki egészen mással. Néhány határozottabb pislogás után aztán rádöbbenek, hogy ott szunyókál a hátsó ülésen, és a jelenléte előbb zaklatottsággal, majd idegenségérzettel tölt el. Nagyjából egy hét különbséggel történt, hogy bejelentette, elhagy és magával viszi a gyereket is, illetve hogy kiderült: „a megszorító intézkedések miatt” nem alkalmaz tovább az ügynökség, ahol kilenc évig szerkesztőként dolgoztam. Ennek az utóbbi döntésnek persze semmi köze a megszorításokhoz. Inkább arról van szó, hogy kellett a helyem valaki másnak. Azóta túl vagyok bő félévnyi jogi hercehurcán meg vagy három hónapnyi önsajnálaton és iváson, amit pont az értelmetlenség tesz nagyon is kézzelfoghatóvá. Tulajdonképpen az egészből csak annyira emlékszem, hogy egymáshoz meglehetősen hasonló, óriási épületek belsejében megyek föl-le a lépcsőkön, és hogy folyamatosan olyasmiről beszélnek nekem ismeretlen emberek, amitől dupla erővel ver a szívem és egyfolytában izzadok.
Kata egy színházi előadás után közölte, hogy nem képes tovább együtt élni velem. Jó hangulatú estének indult. Még egy pohár bort is ittunk valahol a körúton a darab után. Aztán mikor hazaértünk, Kata felém fordult és közölte, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy ő már nem élvez gyakorlatilag semmit a kapcsolatunkból: friss, új dolgokra vágyik, és hogy sokat gondolkodott ezen, de kár volna meghazudtolnia magát, valahogy így. Úgy emlékszem, nevettem. Közben próbáltam megölelni, de ő szigorúan eltartott magától, én meg csak legyintettem és bementem a szobába.
Reggel arra ébredtem, hogy pakolja össze a ruháit. Mire kikászálódtam az ágyból és összeszedtem magam, már a gyerek cuccait is összerakta. Olyan precízen, helytakarékosan, mintha hónapok óta tervezgette volna az egészet. Álltunk az előszobában, és én még mindig azt hittem: csupán rám akar ijeszteni, vagy hogy az egész csak valami ostoba színjáték. Aztán megjött a kisbusz, amibe két férfi nagyjából fél óra alatt bepakolt mindent. Néhány olyan tárgyat is, amit azóta még inkább a sajátomnak érzek, ám ahogy a két kertésznadrágos szállító hordta kifelé a cuccokat, nem voltam képes ellenkezni.
Egy hetet szinte kataton állapotban töltöttem. Vártam Kata hívását, hátha beismeri, hogy tévedett, és elhúzhatom a dolgot addig a pontig, amikor már tényleg bűntudata lesz. Egyik reggel aztán meg is csörrent a telefon, de nem Kata volt, hanem a főnököm, aki komor hangon közölte, hogy amennyiben képes vagyok rá, másnap menjek be, mert sürgősen beszélnie kell velem. A szavaiból nemcsak arra következtettem, hogy mindez bajt jelent a számomra, hanem hogy valamiért tudja, milyen szánalmas állapotban vergődöm otthon a kádban vagy a kanapén fekve, megközelítőleg ugyanabban a pózban. Másnap az irodában semmiféle jelet nem érzékeltem az arcán, aminek a sajnálathoz, esetleg a bűntudathoz volna köze, s miközben megformálta az ajkaival, hogy többé nem vagyok a cég alkalmazottja, szokatlan, idegesítő érzés kerített hatalmába, ami elsősorban a profizmusával függött össze.
Azóta voltam eladó egy boltban. Szállítottam bútort. Két hónapja pedig egy áruházban pakolom éjszakánként az árucikkeket, ami semmiféle kockázattal nem jár, talán ezért sem hagytam ott még mindig.

Megállás nélkül az égbolton történt eseményről van szó, bármerre is tekergetem a keresőt. Sosem figyeltem a csillagképeket, még a tiszta nyári vagy téli éjszakákon sem. Most mégis kíváncsian várom, milyen lesz a látvány, ha a városon kívül, csupán a falu utcáján pislákoló lámpák fénye mellett nézhetek föl az éjszakai égre. A fény azonban még mindig vakít, pedig a horizontig süllyedt már a Nap égető korongja.
Két órája lehetünk úton. Szeretem figyelni, ahogy mozdul a táj az alkonyatban. És ahogy gyűlik a sötét az ég peremén, mintha szívná magába a színeket. Sűrűsödve először teltebbek lesznek, aztán fokozatosan megszűnnek, és beáll a jól ismert, egyenletes csönd. Jó ideje úgy ólálkodik mellettünk a táj, hogy azt érzem, eltévedtünk. A bokrok és a fák ismeretlen magasságba húzódnak, a zöld és a barna árnyalatai pedig olyan csíkokban futnak föl-le az utat szegélyező füves pusztán, mintha egy összefüggő békanyáj hullámzó tömege lenne.
Juli folyamatosan dúdol. Párpercenként fölnevet. Mintha szavakat is hallanék időnként, és elképesztő, miként produkálja egyszerre ezeket a hangokat. Látom, hogy föl-le mozgatja a fehér ruhás műanyag testet, és magában felelget a kérdésekre, amiket ő maga tesz föl a babának. Beszél vele, egyértelmű. És annak ellenére, hogy érzem, nincs ebben semmi különös, mégis rémisztő az érthetetlen párbeszéd, miközben rálépek a gázra, hogy jobban elmosódjon körülöttünk a táj.
– Hogy hívják a barátnődet? – kérdezem. Közben újabb recsegés hasít be közénk.
– Julinak hívják, de ő nem a barátnőm – feleli úgy, hogy nem néz rám, csak följebb emeli a babát és az ajkát csücsöríti. Látom, hogy motyog valamit, de nem tudom leolvasni a szájáról a szavakat, mert az utat figyelem.
– Nem a barátnőd? Akkor kicsoda?
– Látnod kéne, hogy kicsoda. Nézd csak meg jobban – mondja, aztán tüntetőleg följebb emeli a nagyfejű műanyag nőstényt. A festett szemei fölött vastag sérülés fut keresztbe, és ez jócskán öregíti. Egy jó testű ötvenesnek tűnik inkább, nem egy lányom korabeli játszópajtásnak. Hol az útra, hol a babára nézek, amit Juli közelebb tol hozzám.
– Nem tudom, ki lehet – mondom pár másodperc elteltével.
Visszább húzza a babát. Fölemeli, majd az arcába néz hosszan, mintha farkasszemet néz-ne vele.
– Én vagyok, csak idősebb koromban. Pont így fogok kinézni, mikor öreg és csúnya leszek – mondja bizarr mosollyal az arcán.
– Aha – felelem. Más hirtelen nem jut az eszembe.
Egyenes vonalban, hosszan nyúlik előre az út. A vége egy összesűrűsödött fekete pont, ahol az ég és a föld összeér valahol a távolban. Elfordítom a fejem. Közben erősen fogom a kormányt, hogy jobban érezzek minden apró rezzenést, ahogy a göröngyök miatt hullámzik a kocsi az úton. Juli még mindig a babát nézi. És amikor odakoncentrálok úgy egy másodpercre, fölfedezem a hasonlóságot, amit talán csak a morbid kijelentése hoz létre a fejemben.
Olyan sávba érünk közben, ahol jól fogható az adás. Szinte teljesen kitisztul a párbeszéd, amit eddig a zúgás érthetetlen mormogássá butított. Idegesítő, vinnyogó hangon beszél a műsorvezető. Mivel azonban érdemi információt nem hallottam az elmúlt két órában, nem kapcsolom ki a rádiót.
– Értem, ez igazán nagyon érdekes. És milyen messze történt mindez a Földtől?
– Nehéz pontosan megítélni az Alfa Orionis távolságát, mivel egy változócsillagról…
– Aha, egy változócsillag! Mit is jelent ez?
– Tehát nagyjából öt-hatszáz fényévre van a Földtől. A változócsillag esetében pedig arról van szó, hogy vagy a fizikai változások, vagy a kísérőcsillag fedése miatt a fényessége nem állandó. Röviden így tudnám ezt…
– Ez rettentő érdekes! És mi lesz, ha a Nappal is ez történik majd? Akkor nagy bajban leszünk, ugye?
– Akkor nagy bajban lennénk, ha egy közeli csillaggal ez történne, igen. De megnyugtathatok mindenkit, hogy a Nappal ilyen nem történik majd. A központi csillagunk túl kicsi ahhoz, hogy szupernóva váljon belőle. A halála egészen másmilyen lesz.
– Miért, milyen lesz?
– Minden bizonnyal vörös óriássá duzzad mintegy négy-öt milliárd év múlva. Ez azért következik majd be, mert az üzemanyagként szolgáló hidrogén, amit a csillag a fúzió során…
– Folytassa, folytassa, csak hamarosan majd reklámoznunk kell!
– Szóval, kitágul, aztán összeroskad, és egy fehér törpe marad utána. Nagyjából ennyi.
– Ennyi?
– Röviden ennyi.
– Négy-öt milliárd év múlva?
– Nagyságrendileg igen.
– Az jó sok.
– Az, valóban.
– Hát, ez igazán megnyugtató! Ami azt illeti, én alig várom az estét, hogy végre újra láthassam a… Mi is a pontos neve?
– Betelgeuse.
– Ez az, köszönöm! És bizonyára hallgatóink sincsenek ezzel másként! Ne feledjétek, hogy van egy játékunk. Fotózzátok le magatokat a csillaggal és töltsétek föl az oldalunkra. A beküldött képek tulajdonosai között értékes nyereményeket sorsolunk ki. A részletekről később. Most egy kis zene meg reklám jön, de utána tovább beszélgetünk erről a különleges jelenségről!

Zene szűrődik ki a készülékből. Újra bele-bele-hasít a recsegés.
– Apa, mi az a csillag? – kérdezi Juli váratlanul. Rám mereszti nagy, zöldes szemeit. Ebben a szűrődő fényben olyan, mint egy macska. Amíg Julit figyelem, fokozatosan kifelé húzódunk a jobb oldali árok felé, de aztán korrigálok, és még időben visszairányítom a kocsit a szaggatott vonalak és fűcsomók szegélyezte sávba. Átfut az agyamon vagy három variáció is, de egyik sem nyugtat meg. Rádöbbenek, hogy valójában nem tudok pontos választ adni erre a kérdésre, főleg úgy, hogy a lányom is megértse. Valamit azonban mondanom kell. Juli mozgatja a babáját. Előbb rá, utána pedig rám néz, várva a választ a kérdésére.
– Tudod, kicsim, az olyan, mint a Föld, csak sokkal nagyobb. A felszíne pedig forró, és… – nem fejezem be a mondatot, mert nem lenne értelme. Juli megint dúdol valami dallamot, aztán hirtelen abbahagyja.
– A Nap az egy csillag, ugye?
– Igen, az egy csillag – felelem.
– Akkor nem hiszem, hogy olyan volna, mint a Föld – teszi hozzá. Kétségtelenül igaza van. És csak azért kérdezek vissza, mert kíváncsi vagyok, mire gondol pontosan.
– Miért, szerinted milyen?
– Olyan tündöklő, mindig világít. A Föld nem világít, az csak úgy van – válaszolja. Közben fél szemmel látom, hogy a baba ruháját igazgatja. – A Föld mindig látható, még éjszaka is. A csillagok pedig néha elbújnak, és akkor nem lehet őket látni.
– Igen, teljesen igazad van – mondom.
Az út ezen a szakaszon még az eddiginél is göröngyösebb. Néhány nagyobb rázkódás vonul végig a kocsin.
– Apa, nagyon sok csillag van?
– Nagyon-nagyon sok.
– És a Nap a legnagyobb csillag, ugye?
– Nem, vannak nagyobbak is. Miből gondolod, hogy az a legnagyobb?
– Mert az a legfényesebb, nekem az a kedvencem – mondja, és nevet. Teljesen logikus, amit mond, így nem próbálom elmagyarázni, mitől a legfényesebb, mert a végén még jobban belezavarodnék az egészbe.
– Jól van – mondom még.
Folyamatosan erősödik a recsegés. Tekergetem a sávváltót, de egyre rosszabb, úgyhogy inkább benyomok egy gombot, majd csönd lesz. Az utat vastag diófák szegélyezik. A koronájuk árnyékot vet az aszfaltra, miközben még vörösebbé válik az ég alja.
– Miért kapcsoltad ki? – szűrődik előre Kata öblös, rekedt hangja. A visszapillantó alsó sarkában látom, hogy följebb emeli a fejét. Nyújtózkodik. Ismét rácsodálkozom, hogyan tudta ennyire megváltoztatni a külsejét. A fél éve még göndör, vörösesszőke fürtjei most sötétbarna, hegyes szálkák, és ebben a fehér szegélyű ruhájában egészen úgy fest, mint aki apácának öltözött, hogy eltűnhessen a tömegben. A szája vékonyabbnak látszik így, és a szeme is beesettebb. A barna alaptónus öregíti az arcát. Amikor pár hete becsöngetett és először megláttam ezzel az új ábrázattal, alig ismertem meg. Rémült tekintettel hallgattam fél órán át. Arról beszélt, hogy Juli asztmája súlyosbodott és az orvos azt javasolja: amikor csak lehetőségünk nyílik rá, vigyük el a városból. Nem is az döbbentett meg, hogy nem azt az embert láttam, aki hozzám jött. Hanem hogy még ahhoz képest is teljesen más, mint aki fél éve kilépett az ajtón és bezárta maga után. Figyeltem az arcát, a gesztusait, és úgy láttam: pont annyira nem tud ezzel az új nővel mit kezdeni, mint én. Azt viszont azóta sem tudom, melyikünk tévelygése zavar jobban.
– Hány óra van? – kérdezi még öblösebb hangon. Látom, hogy próbálja elfojtani az ásítást.
– Háromnegyed hat – felelem, miután ránézek a halványan villogó zöld számokra a műszerfalon.
– Miért kapcsoltad ki? Jólesett, hogy elnyom ez a kis duruzsolás – mondja, miközben előrenyúl, megbirizgálja Juli fejét, aki fölnevet, mozgatja a babát a kezében, azt játszva, hogy együtt örülnek.
– Az lehet, de azért az nem volna annyira jó, ha engem is elnyomna, ugye? – kérdezek vissza.
– Nagyon vicces. Téged nem nyom el semmi – feleli.
A visszapillantóban találkozik a tekintetünk, de azonnal elfordítja a fejét.
– Hihetetlen, hogy sosem voltál képes aludni mellettem – teszi még hozzá.
– Én senki mellett nem tudok aludni – mondom.
– Szuper!
– Muszáj most ezen összevesznünk? Mit csináljak, ha így van?
– Mit tudom én, szedhettél volna valami…
– Valami szart, hogy aztán nappal is olyan kómás legyek, mint egy mérgezett légy?
– Az meg milyen?
– Olyan, mint én, ha szedtem volna valami szart – igyekszem lezárni az értelmetlen vitát.
Juli közben hátrafordul. A szemem sarkából látom, hogy följebb emeli a babát. Érzem a mozgásán, hogy ha váltanom kell, útban lesz. A kocsi néhány erősebb rázkódás után simább útszakaszra ér, a szemben lappangó sötétség pedig mélyül. A színek a vörös felé tolódnak nyugaton. Mellettünk laposan húzódik szét a táj. A távolságok nehezen mérhetők. Pár perce nincsenek már fák sem, és ha rejtőzik zöld valahol, az is egyenletes szürkévé fakult az alkonyatban.
– Kicsim, húzd arrébb a lábad, mert így nem tudok vezetni – szólok rá Julira, aki tovább mászik hátrafelé. Ki is bújt már a biztonsági öv szorításából, és ahogy oda-odapillantok, elképzelem, mi történne, ha fékeznem kellene egy nagyot. Újra szólok, de rám se hederít. A tükörben látom, hogy Kata kifelé néz az ablakon: az arcát beteríti a lemenő nap fénye. Juli belép a két ülés közé, egy zökkenés közben aztán megcsúszik, a baba arca szinte az arcomba csap és a műanyag test bezuhan az ölembe. Juli a vállamra támaszkodva próbál hátrajutni.
– Kicsim – szólok rá valamivel hangosabban.
– Ne kiabálj a gyerekkel, rendben? Érti, amit mondasz, kurvára nem kell felemelned a hangodat! Oké? – szólal meg Kata hátul, majd előre nyúl és a tükörben látom, ahogy a hóna alatt fogva megemeli a lányunkat, és hátrahúzza maga mellé.
– Oké – felelem. Megfogom a babát és a másik ülésre teszem. Egy nagy rázkódás miatt aztán lecsúszik az ülés előtti, sötét térbe. Megpróbálom fölvenni, de ahhoz, hogy elérjem, le kéne hajolnom, és akkor nem látnám az utat. Így inkább hagyom a fenébe. Közben azon gondolkodom, mennyivel jobb az, hogy ő ilyen szavakat használ, mint hogy én kissé fölemelem a hangomat – és némi büszkeséget érzek, hogy végül is képes vagyok mindezt magamban tartani.
– Anyádéknak ugye mondtad, hogy jövök? – kérdezem aztán, és próbálom megtalálni Kata arcát a tükörben, hogy lássam, milyen képet vág, de a mögöttünk haladó autó beáramló fénye sötét folttá változtatja a fejét.
– Mondtam, persze.
– Nem furcsállták a dolgot?
– Nem, egyáltalán nem furcsállták.
– Tudják, mi történt?
– Persze! Akkor is tudnák, ha nem mondtam volna, hisz ismered őket – feleli.
– Jó, ez igaz. De azért ez elég… hogy is mondjam…
– Elég… milyen?
– Furcsa.
– Hogyhogy furcsa?
– Nem tudok most jobb szót erre.
– Miért? – kérdez tovább. Érzem, hogy egy-re erősebben lüktet bennem a vér.
– Mindegy.
– Mindig ezt csinálod!
– Mit csinálok? – kérdezem, majd kissé jobbra tekerem a kormányt, mert a hátsó autó indexel, és hosszas előzésbe kezd.
– Hogy mindig mások véleményére hagyatkozol.
– Nem erről van szó! De azért az nem szokványos, hogy fél éve külön élünk, és aztán együtt megyünk le a szüleidhez, mint egy normális család.
– Nem mint egy normális család! Csak tudod, van egy közös gyerekünk, aki ráadásul beteg!
– De szépen mondtad!
– Most mi a fene bajod van?
– Semmi – felelem.
– Gondot jelent, hogy lehozol minket?
– Atyaég! Ezt most hogy találtad ki? – kérdezem, miközben az jut eszembe, hogy tényleg gondot jelent, még ha nem is azért, amire ő valószínűleg gondol.
– Így érzem – feleli, aztán előrébb hajol és úgy folytatja. Talán azért, hogy Juli ne hallja a szavait. – Még ezt az áldozatot is képes vagyok meghozni, képzeld el! Fontos a gyereknek, hogy együtt is legyünk!
– Akkor talán nem kellett volna elmennetek – vágom rá.
A másik autó, még azelőtt, hogy teljesen megelőzne, elkezd befelé húzódni a sávba. Ha nem rántanám el a kormányt, valószínűleg nekünk jönne.
– Azt a rohadt… – mondom, de szerencsére elharapom a végét. A tükörben fölvillan Kata. Megvető arccal néz rám.

Miután sikerül egyenesbe hoznom a kocsit, néhány percig csöndben haladunk tovább. Csak a menetzaj egyenletes búgása hallatszik, meg pár kisebb rázkódás hangja, és ahogy Juli hátul néha kuncog egyet-egyet.
– Hátraadnád a babát?
– Muszáj most? Nem szeretnék forgolódni.
– Én meg nem szeretném, ha a gyerek visszamászna – folytatja Kata, miközben föltűnik Juli feje a tükörben. Hallom is, hogy mozgolódik.
– Akkor tartsd magad mellett – mondom még.
– Szerinted menne? – kérdezi színlelt értetlenséggel.
– Igen, szerintem menne. Kérd meg, hogy maradjon ülve.
– Ha ideadnád a babát, akkor erre nem lenne szükség!
– Erre egyáltalán nincs szükség! De fontos, hogy lássam az utat, mert száztízzel megyünk.
– Akkor álljunk meg!
– Dehogy állok meg! Legfeljebb fél óra és ott vagyunk. Minél előbb oda akarok érni, nem szeretek sötétben vezetni.
– Picim, maradj nyugton még egy kicsit! Nemsokára odaérünk, és akkor visszakapod a babádat – mondja Kata. Némi elégedetlenséget érzek a hangjában, bár lehet, hogy csak azért, mert ezeket a szavakat alig hallom.
Juli feje megjelenik a tükörben. Engem néz.
– Mi baj, kicsim? – kérdezem tőle, miközben az egyre szürkébbé váló utat figyelem, amin két gömbölyű sárga foltként lüktet az autó lámpáinak fénye.
– Hol van Juli? – kérdezi akadozó hangon.
– Ki?
– Juli – mondja kétségbeesetten, bennem meg valahogy összecsúsznak a dolgok. Eltelik jó néhány másodperc, amíg fölfogom, hogy a babáról van szó.
– Lecsúszott a földre és most nem tudom fölvenni – mondom.
A lányom vinnyogó hangot ad ki. Mintha szavakból állna, de úgy eltorzulnak az egyes szótagok, hogy fogalmam sincs, mit mond pontosan.
– Vedd fel – mondja aztán.
– Kicsim, most vezetek.
– Nem baj, vedd fel!
– Most nem tudom fölvenni!
– Kérlek, vedd fel – mondja olyan selymesen, elnyújtva a szavakat, hogy végül meglágyul a szívem.
Figyelem az utat, hogy föltűnik-e egy kanyar, vagy valami buktató, ami veszélyessé teheti a műveletet, amire készülök. Az út egyenes, mint egy kifeszített, szürke vászondarab, és amint meggyőződöm róla, hogy csak minimális kockázattal jár a mozdulatom, bal kézzel a kormányt fogva lefelé nyújtózom a sötét, ülés előtti tér felé. Érzem, hogy a rekeszizmom erősen húzódik, ahogy veszem a levegőt. Jobb kezemmel nyúlok a baba irányába, el is érem a kis lakkcipőjét. Csúszik, mintha zsírral kenték volna be. A sebességváltó szinte a mellkasomba fúródik valahol a gyomorszájam fölött. Megfogom a lábszárát, húzom magam felé, kiemelem a sötétből és emelkedni kezdek. Megszűnik a nyomás a mellkasomon. Az izmaim ellazulnak a tüdőm és a gyomrom körül. Jobbra húzódnak a rádió gombjai, a műszerfalon villogó óra zöld számai elmosódnak, és már Juli visító hangját hallom meg Katát, aki csak annyit mond: fékezz! Elrántom a kormányt, mert néhány barnás testet látok az úton előttünk a lámpák fénykörében. Zökken párat a kocsi, majd egy hatalmas csapódás után zúgást hallok, végül sötét lesz.

Valami kopog. Hallom, de nem tudom eldönteni, honnan érkezik a hang. Csak a műszerfal körvonalait látom és a zölden villogó számokat. Mintha összehúzódott volna minden. A kormány, a műszerfal fölső része, még a szélvédő üvege is, amin a repedések sűrű rácsszerkezetet alkotnak. Megmozdulok. A lábam beszorult. Hiába próbálom mozgatni, nem megy. A légzsák ugyan kinyílt, de löttyedten hever az ölemben meg a műszerfal és a kormány nagy részén, ami úgy rám mászott, hogy fogalmam sincs, hogyan fogok kijutni a kocsiból. A fehér anyag rám tekeredett, és a biztonsági öv is úgy szorít, mintha az üléshez lennék szögezve. Újra hallom a kopogást. Mintha egy tárna mélyéről jönne. Zúgássá, sípolássá alakul a fülemben. Kintről szokatlan fény szűrődik be. Kata, szólalok meg, de nem hallom tisztán a hangomat, csupán egy belső zúgást, mintha levegőt pumpálnának keresztül a fejemen. Válasz nem érkezik. Megismétlem, de most is csak a belső préshang árasztja el a fülemet. Balra fordítom a fejem. Egy férfi sápadt arca körvonalazódik az üvegen túl. Forróság önti el a testem. Valami áramlik szét az ereimben. A férfi rángatni kezdi az ajtót, de az meg se mozdul. Látom, hogy mozog a szája. Nem értem, amit mond. Ingatom a fejem. Mintha azt mutatná, hogy fordítsam vissza, közben megemeli a másik kezét, amiben egy fahusángot tart. Kezdem érteni: be akarja törni az üveget. A jobb vállamra szorítom a fejem. Hangot alig hallok, pedig a fejemtől csupán fél méterre zúzza be az ablakot. Az egész autó összement. Be vagyok csomagolva az ülés és a műszerfal közé. A férfi a keret széléről próbálja leszedni az ott ragadt üvegdarabokat. Folyamatosan néz, mozog a szája, de csak tompa hangokat hallok. Behajol az ablakon. Először a légzsák rám csavarodott maradékát emeli ki, majd a nagyobb üvegdarabokat. Kint a szél zúgása csak motoszkálás, pedig a légzsák kidobott foszlányai a férfi mögött ide-oda kavarognak a földön, mint egy szellem. Az egyik vászondarabbal megtörli az arcomat. Olyan gyengéden, óvatosan, ügyelve a szememre, mintha Kata csinálná. Figyelem a férfi vaskos, csontos állát, az egyenetlen borostát a képén és a vágást a homlokán, amiről Juli babájának feje jut az eszembe. – Hol van Juli és Kata? – kérdezem. Nem hallom a saját hangomat. A férfi csak ingatja a fejét. Próbálok kiszabadulni. Nem megy. Néhány határozottabb mozdulat után már zihálok. A fickó elemeli a kezét. A fehér vászondarab nagy részét vörös folt színezi el. Hátrébb lép. Így már jobban látom és nem csak a fejét. Vékony, szakadt ing van rajta és egy farmernadrág. Nem tudom megítélni, mennyire, de nagyon magas lehet. Esetlenül mozog. Látha-tóan nehezére esik kordában tartani a nagy testét, ami csupa izom. Az arcát fehér, éles fény világítja meg. Fogalmam sincs, honnan jöhet. Nézegeti az autót. Talán azt kutatja, hogyan tud kiszedni a belsejéből. Aztán olyasmi történik, amit elképzelni sem tudtam volna korábban. Megfogja az ajtókeretet. A bal kezével valahol fölül, a fejemhez közel, a jobb kezével ott, ahol nem látom, és két vagy három határozott mozdulattal leszakítja az autó testéről. Áll egy darabig a kocsi ajtajának vázával, majd leteszi, mintha csak egy széket tenne arrébb. Ferdén állhat a kocsi, mert szív valami srégen lefelé. Elkezdek kifelé csúszni a műszerfal és az ülés közti résből. A tüdőm húzódik, mint egy lufi vékony, hártyaszerű anyaga, és úgy érzem, a túltöltéstől mindjárt elpattan. A férfi megmozdul. Látom a lábát, de mielőtt hozzám érne, szó szerint kidőlök a kocsi összetömörült belsejéből, mint egy tehetetlen bábu. A földön fekszem. Lüktet a homlokom. Két kéz alám nyúl, egyenesbe jön az árok pereme, fölbukkan az út szürke sávja, és a kocsi eleje, ami gyakorlatilag nincs is. Nem bírok sokáig egy pontra fókuszálni. Hullámzik a kép előttem. Sugárzik ez a fehér fény és a körülöttünk szétfutó tájnak szokatlan tónust kölcsönöz. Teljesen lapos minden. Csak az úton egymás után következő jelzőrudak merednek ki a földből. Próbálom kihúzni magam. Nekitámaszkodom az autónak. A fickó közelebb lép, megérinti a hátam, közben csak annyit mondok, hogy minden rendben, bár érzem: ez erős túlzás, főleg, hogy csupán tompa morajként lüktet mindkét szó, amit nem tudnék értelmezni, ha másvalaki mondaná. Aztán, ahogy a szemem túlhalad a jelzőrudakon és elindul fölfelé arról a szürkés-fekete peremről, ami fogalmam sincs, milyen messze lehet, és hogy az az ég-e egyáltalán vagy a táj különös fénnyel burkolt felszíne, egyszer csak megpillantok egy fehér és néhol narancsszínben játszó, kusza gömböt, ami egészen biztos, hogy nem a Hold. Mintha valami szétfröccsent volna az égen, amit ugyanakkor egyben tart egy ismeretlen erő. Nem bírom levenni róla a szemem. Pedig már ég a tarkóm, és azt hiszem, vér csurog le a jobb arcfelemen, valahonnan a fülem környékéről. Minden ebben a lágy fényben fürdik. Néhányszor elindul a tekintetem körbe, aztán többször is visszatérek a fényes foltra. Nem tudom, az égnek pontosan melyik részén lehet. Átnézek az autó fölött. Látom a hosszan elnyúló, lapos tájat, az út szürkés, néhol hullámzó felületét, a túloldalon elterülő szántóföldön egy házat jó messze: az egyetlen domborulat a tájon. Kata, mondom magamban. Az autó összetömörült belseje sötét, és ahogy hátrébb lépek, hogy lássam a hátsó ülést is, rádöbbenek, hogy üres. Ismét körbejáratom a tekintetem, hátha csak nem vettem észre Katáékat a kocsi közelében. A szél elállt. Egyetlen autó sem közeledik az úton. Elkiáltom magam. Válaszként csak a néhány másodpercenként ismétlődő lüktetés suttog a fülemben.

Hosszú idő telik el, mire összeszedem magam annyira, hogy elinduljunk. Szikrázó pontokat látok minden pislogás közben. Levettem az ingem. Muszáj volt letörölnöm az arcomat. Próbáltam szót érteni a férfival, de ha beszélek, a látásom pár másodperc után összezavarodik. A szájpadlásom vékony csíkban fölszakadt, keskeny kis húsdarab lifeg a számban. Muszáj birizgálnom a nyelvemmel. Összevissza kavarognak bennem az emlékek. A szakításunk jut eszembe, majd ahogy pakolom monoton egy-más után a dobozokat a raktárban. Aztán Misi, az egyik újdonsült haverom, aki, mikor nevet, hörgő hangot ereszt ki magából, mintha egy lerobbant motor próbálna újra üzembe állni a mellkasában. Kata jut eszembe, ahogy mosolyog azon a fényképen, amit egy görög szigeten készítettem róla. Nagy, kopár sziklán áll, rákvörös a bőre, felém nyújtja a kezét, és az fehér a habtól, amit aztán a testére kent. Juli jut eszembe, mikor az első lépéseit tette egy hatalmas fésűvel a kezében, amiről azt hihette, biztonságot nyújtó menedék. És ahogy fejbe lőnek egy labdával az általánosban, amitől elveszítettem az eszméletemet. Majd az jut eszembe, mikor nem tudtam leszállni a buszról edzésre menet, mert az ölembe vett táska miatt merevedésem volt. Végül a rádióban hallott párbeszéd részletei merülnek föl. Próbálom fölidézni a csillag nevét. Talán ha a kezdőbetű előbukkanna valahonnan az agyam blokkolt szegletéből, kifutna az egész. De hiába próbálgatom magamban a betűket. Az út túloldalán kopár földsáv húzódik, mintha fölégették volna a tájat. A férfi beszél. Még mindig nem értem. A távolban álló ház felé mutogat. Annyit le tudok olvasni a szájáról, hogy „arra”. De csak ezt az egy szót. És hiába mond még sok minden mást is, az alsó ajkának ferde mozgása lehetetlenné teszi, hogy kisilabizáljam az egymás után következő betűket és szavakat. Tényleg nagyjából két méter magas, és a karja szinte a térde vonaláig ér. Lomhán, nehézkesen mozog, mintha hozzám akarna igazodni. Az ingén hosszú szakadás fut végig. Kitüremkednek a vastag izmai. Nincs rajta cipő. A lábfeje majdnem teljesen fekete, csak a körmeiről verődik vissza némi fény. Hirtelen iszonyatos módon zúgni kezd a fülem. Megint mintha levegőt, vagy annál is sűrűbb anyagot próbálnának befelé nyomni a fejembe. Feszít a homlokom és a tarkóm. A horizont ferdülni kezd. A földnek támaszkodik a vállam. Az ég fehér fénye egyenesen az arcomba világít. Gyönyörű. Mégse bírom hosszan nézni, mert apró, pattogó szemcsék lepnek el mindent. Lehunyom a szemem. Még a szemhéjamon keresztül is látom a tejszerű fehérséget: szokatlan forróság jár át, hullámokban vonul végig a testemen, és visszatér a zúgás, amit csakis akkor hall az ember, ha csönd van. Fölnyitom a szemem. Jócskán eltávolodtunk az úttól. Minden mozdulatlan. A férfi megérinti a vállam. Arrébb húzódom, és jelzem neki, hogy egyedül is megy. Újra állok. Mikor ránézek, látom, hogy olyan képet vág, mint akit bánt a visszautasítás. Lehangolt lesz. Le is szegezi a fejét. Hosszan nézem a földet, mert ilyen színűnek még sosem láttam. Föltűnik, hogy egy nagy tócsa terül el tőlünk csupán pár méterre. Hófehér az egész. Fodrozódik a szélben. A kis hullámok végigfutnak a fehér felszínen, s mintha befutnának a föld alá. Közelebb húzódom a hosszan elnyúló víztömeghez. Csak pár centi mély lehet. Lassan hajlítom be a lábamat. Bal kezemmel a nedves földre támaszkodom. Ebből a magasságból úgy tűnik, a tócsa is az égbolt része: egyetlen, nagy, mozdulatlan tükörré változik a táj, és minden, ami fönt van, megvan lent is. A víz fölé hajolok. Éles körvonalat kap az arcom, és a seb, akár egy lyuk, tátong a fejemen. Kiegyenesedem. Visszafordulok az út irányába, hogy szóljak a férfinak. Nem látom sehol. Csak az útig kifutó, hosszú földsáv nyúlik el előttem. Körbefordulok. Fűcsomók. A tócsa. Arrébb néhány épület. Figyelem a házak közti térséget, ahol valami mozog. Elindulok az épületek felé.

Bevonszolom magam a szemközt elnyúló térre, amit néhány hosszú raktárépület vesz körül. És egy egészen kicsi, tornácos ház. Jóval korábban épülhetett, mint a többi. A tetőszerkezetét friss deszkákkal erősítették meg, és azok a fényben szinte világítanak a többi, korhadt deszka között. A tér közepén rozsdás, földbe süppedt traktor áll. Tőle nem messze csupasz eperfa. Az egyik épület tövében fölhalmozva néhány köbméternyi, darabokra vágott rönk. A traktor mellett vaskos betonvályú nyújtózik. Az is jócskán beette magát a homokos földbe. Közelebb húzódom hozzá, majd ráengedem a testem az érdes felületre. Kifújom magam. Visszafordulok az út irányába. Nagyjából egy kilométerre lehet. Hosszúkás árnyék suhan el mellettem. A földbe süppedt gép mögül termetes, fehér test mozdul kifelé. A kutya rám néz. Arra gondolok, hogy sehova sem tudok menekülni előle. Látom, hogy kötéllel egy vékony fémhuzalhoz van kötve, amit a kisebb ház és az egyik szomszédos épület közé feszített ki valaki. A kötél olyan rövid, hogy a kutya csak a huzal mentén képes mozogni. Két lábra áll. Hirtelen hátrabucskázik. Újra föláll. Megint felém fordul. El akar szakadni a kötött pályától, de ismét megfeszül a kötél és visszarántja az állat testét. Ez ismétlődik jó néhányszor. Mintha egy fehér, izzó gömb forogna a szürkésfeketés földön. Kiáltást hallok. A kutya megmerevedik, a deszkázott tetejű ház felé fordul. A tornácon egy egészen alacsony, hosszú szoknyás, öreg nő áll. Éles füttyszó hasít a levegőbe. Az arcomnak csapódik, annyira éles. A kutya szűköl. Lefekszik, összehúzza magát. Kúszni kezd a földön, a ház irányába. A jobb hátsó lába rövidebbnek tűnik, mint a bal, és mögötte növekszik egy sáv, amiben megül a táj fölött lebegő, fehér pára. „Bendegúz”, mintha ezt üvöltené a nő. És az egész ház, tőle nem messze a hasábokra vágott fákkal, közelebb húzódik. Pedig csak pár métert teszek meg. Azt is elég lassan. Beérem a kutyát. Hosszan nyújtózik a földön. Amikor mellé lépek, akkor sem fordítja el a fejét. Meredten a ház felé figyel, mintha az élete múlna rajta. Nem tudom, milyen fajta lehet. A mellkasa vaskos, a csípője azonban szűk: tisztán látszanak az izmai, mintha huzalok futnának végig a testében. A szőre hófehér. Csak a hátán fut végig egy kopottabb szürke sáv, egészen a farka végéig, ahol a legsötétebb. Figyelem a mellkasát. Gyorsan lüktet. A nő újból kiált egyet. Most már azt is hallom, ahogy a félkörben elhelyezkedő házak faláról visszaverődik a hang.
– Jöjjön csak közelebb – mondja a nő, bizonyára nekem. Látom, hogy int egyet, mintha közelebb akarna húzni, és közelebb is érzem már magam a házhoz, csupán néhány méterre van. Aztán ott vagyok a lépcsőnél, pedig alig bírom mozdítani a lábaimat. Az idős nő újra felém int, én pedig néhány erőlködő, suta mozdulattal föllépek a három kis lépcsőn.
– Jól beverte a fejét – mondja, aztán visszaül a mögötte mozgó hintaszékbe.
– Igen, eléggé – felelem.
– Ott az a vacak, arra nyugodtan leülhet.
A jobb oldali ablak alatt áll egy sámli. Nem úgy néz ki, mint ami könnyedén elbírna. Az az érzésem, hogy ha ráülök, összeroskad. Minden tárgy: az ajtó, az ablakok, de maga a ház is, vele együtt az öreg nő, meglehetősen kicsinek tűnik.
– Üljön már le – mondja határozottan.
– Nem szeretném, ha elájulna, vagy valami még rosszabb történne. Nem bírnám összekaparni a földről – mondja még. Leülök. Egy ideig csönd van.
– Telefonálnom kéne. Van itt egy telefon?
– Látja ott azt a póznát? – kérdezi. Közben az ujjával kifelé mutat a térre. Követem a szememmel. Tényleg áll egy pózna a traktor maradványaitól nem messze. Vékony, fekete huzal fut ki belőle egy másik pózna irányába, hosszan. Vályúk, püffedt zsákok hevernek az egyik penészes fal tövében. Szürke traktorkerék rohad az egyik kis füves területen.
– Látom.
– Na, amióta ez az istennyila világít, azóta nincs telefon. Áram sincs. Teljesen megzavarodott minden. Eltűntek a madarak, este is nappali fény világít. A kutya is csak vonít, mint egy idióta. Elzárhatná már valaki ezt a szart.
Kint az udvaron a tárgyak élesen világítanak.
– Fáj a feje?
– Nem – válaszolom. Megérintem a homlokom. Zúgás, semmi határozott fájdalom.
– Nekem bezzeg fáj, a fene egye meg, és még a telefon se működik – mondja a nő. Vakargatja az arcát, amin mély, árokszerű ráncok futnak szabálytalanul.
– Kit szokott felhívni?
– Na ne szórakozzon! Senkit. Egyszerűen csak jó, ha van, nem? Magának is jól jönne most például!
– Valóban – mondom aztán.
Erősödik a szél. Elszórt kartondoboz-maradványokat mozdít meg az egyik ház tövében, és a traktor lelógó ajtaja nyivákol párat, ahogy mozog.
– Tényleg nem fáj? Pedig elég ronda a feje – mondja, miközben a körmét rágja.
– Igen?
– Igen. Szívesen mondanám, hogy segítek, de itt nincs semmi kötszer. Az arcát meg tudja mosni bent.
– Köszönöm – mondom neki, de aztán csak bámulok kifelé a térre, ahol fehér áramlatok vonulnak ide-oda, mintha egy vaskos dunyha himbálózna a szélben.
– Maga a városból jött? – kérdezi a nő váratlanul, nem túl sok izgalommal a hangjában.
– Igen – mondom. Közben arra gondolok, hogy nem is kérdezte, melyikből.
– Én is laktam ott valamikor.
– Tényleg?
– Nem, csak szórakozom – mondja ingerülten.
– Ideges? – kérdezek tovább.
– Amíg meg nem jelent, addig egész nyugodt voltam.
– Akkor talán jobb is, ha indulok – vágom rá, és az ablakpárkányra támaszkodva próbálok fölállni, de nem megy.
– Üljön már vissza! – förmed rám a nő. Mire kiejti a szavakat, már újra a sámlit nyomom.
– Szerette? – szólalok meg aztán.
– Micsodát?
– A várost.
– Nem különösebben.
– Miért nem?
Nem válaszol azonnal. Hosszú ideig csak méreget.
– A rengeteg ember miatt. Mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Minél többen voltak, annál magányosabb voltam.
– Itt nem az?
Fölnevet, bólogatni kezd.
– De igen. Talán ha valaki felhívna, akkor nem volnék. De arra hiába várok, ugye? – kérdezi és hangosan röhög. – Itt elviselhetőbb. Ott rosszul éreztem magam már az érzés miatt is.
– Ezt hogy érti?
– Az bujkált bennem, hogy jól kéne éreznem magam. De nem ment. Ne kérdezze, miért.
– És itt?
– Mi az, hogy itt?
– Itt mitől jobb?
– Nem tudom, ne kérdezzen ilyeneket! – mondja, aztán csak a levegő suhog megint. Hűvösség önti el az arcom, de érzem, hogy nem a szél miatt. Mintha párás, nedves lenne körülöttünk minden. A nő közben folytatja. – Talán mert itt nem jutnak eszembe bizonyos dolgok. Mert nem kell, hogy eszembe jussanak. Itt nincs már tulajdonképpen semmi. Valakinek azonban felügyelnie kell. És úgy alakult, hogy én vagyok az. Pontosabban, mi vagyunk azok.
– Hogyhogy mi?
– Láttam, hogy együtt jönnek az út felől. Találkozott vele, nem?
– Már hogy…
– Igen, vele – mondja nyomatékosan. – Szerencsétlen, süket is, néma is. Meg még sok baja van. Mindegy.
– Ő szedett ki a kocsiból.
– Igen, nagyon segítőkész. Olyan jótét lélek.
– Egyszer csak nem volt sehol.
– Igen, általában ezt csinálja. Nem lehet irányítani. Beszélt hozzá?
– Igen.
– Biztos megsértődött. Nagyon érzékeny. Túlságosan is.
– De ha süket, akkor…
– Mindent leolvas a szájáról. Mindent! És nem csak a szájáról. Tudja, valami hatodik érzék, vagy mi a fene. Mint egy gyerek, olyan. Talán mert az is.
– Hol van most?
A nő erre nem felel. Szemben az eperfa fekete ágai ide-oda mozognak. Egy kisebb füves területet a szél dőltre vasal, a kutya pedig még mindig ott gubbaszt a földön, mint egy fehér csomó. Az éles fénytől minden ház világít a tér körül és olyan világos van, mint általában kora délután. Megint úgy érzem, a hangok nem a fülemen keresztül jutnak a fejembe. Nem érzek szagokat. Nagyot szippantok a levegőbe, de semmi. A kutya mozgolódni kezd. Időnként felvonít. Figyelem, ahogy a nő rezzenéstelen arccal nézi a fehér testet.
– Nyomorult dög! Attól tartok, eljött az ideje, hogy megváljunk tőle. Van kutyája? – kérdezi. Nem néz rám, csak hátrébb dől a hintaszékben. Enyhén ringani kezd. Látom, hogy a hosszan előrenyújtott lábával tartja magát egyensúlyban. A fehér háttérben lassan összemosódnak a tárgyak. A körvonalak egyre bizonytalanabbak.
– Nincs.
– Nem is volt soha?
– Nem.
– Nem tudja, mit hagyott ki!
– Nem, valóban nem tudom, mert még nem volt – felelem, és engem is meglep, miért pont így.
– Furcsa egy alak maga – mondja a nő, és aztán röhög, teli szájból. – Nekem ez a harmadik már. Az elsőt megmérgezték. A másodikat egy autó ütötte el innen nem messze.
– És ezzel mi a baj? – vágok közbe.
– Rákos. Egy rohadt nagy csomó van az egyik hátsó lábában. Akkora, mint egy kisebb narancs. Ki kellett volna metszeni. De most már késő – válaszolja, aztán megint hallgat egy darabig. – Ettől a fénytől meg teljesen begolyózott. Azért is kellett megkötni. Jár ide egy fickó. Hoz néha ezt-azt. Tetszem neki – teszi hozzá flegmán, és megint röhög. – Na szóval, azt tegnap reggel a telep végéig kergette. Pedig ő hozta ide pár évvel ezelőtt. Már nem ismerte meg.
– Honnan hozta?
– Messziről. Valahonnan a hegyekből. Ezzel a döggel vadászott. Valami farkasféle ez, nem is kutya, a fene egye meg – mondja, és az arca nedves lesz, de nem a pára miatt. – Még szerencse, hogy a lába miatt nem valami gyors. Alig tud már mozogni ez a szerencsétlen. Nem fog többet vadászni, az biztos! Csinálni kéne valamit.
Hosszan méreget. Mintha közelebb is lenne már. Tisztán látszanak a szemei, pedig jó mélyen hevernek a két szemgödre alján. Ismét csak a szél zúgását hallani.
– Maga megtehetné – mondja hirtelen, miközben folyamatosan néz.
– Már hogy mit? – kérdezek vissza.
– Azt, hogy végez vele. Hogy ne kelljen tovább szenvednie.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
– Dehogynem! Maga pont olyannak látszik, aki nagyon is képes rá.
Föláll, bemegy a házba. Eltelik egy kis idő, majd egy rövid, kézi kaszát fogva lép a tornácra. A lépcsőhöz megy, közelebb hívja az ebet. Meg se szólal, csupán biccent neki, az meg kúszik a földön a tornác felé. Látom, hogy a nő széthúzza a szőrt az egyik hátsó lábán, amin nagy, vörös csomó lüktet a fehér fényben. Fölállok, hogy jobban lássam. A nő eloldozza az állatot. Rövid pórázon tartva elindul a ház mögé. Int, hogy kövessem. Lelépdelek a lépcsőn, közben a szégyenhez hasonló, nyomasztó érzés önti el a mellkasom. Úgy szorít, mintha még mindig a kocsiban nyomorognék, beszorulva az ülés és a műszerfal közé. A ház mögött mintha nyújtózkodna a táj. Föltűnik a férfi magas alakja. Kétségbeesett arccal ugyan, de átveszi a nőtől a pórázt. Remeg a keze. Közeledem. Az állat egyre dühödtebbé válik: a férfi már alig bírja tartani. Két lábra áll, megfeszül a kötél, megint nyüszíteni kezd, leereszkedik a földre, újra megemelkedik, majd vissza, habzik a szája, felém kap a mellső lábaival, közben a nő megfogja a karom, arrébb húz, kezembe adja a kaszát és felszólít, hogy csapjam le a fejét. Nem, mondom, nem megy, erre képtelen vagyok, de a nő újra rám szól, és amikor újra csak ingatom a fejem, röhögni kezd, kikapja a férfi kezéből a kötelet és egy egészen lassú mozdulattal elengedi: a fehér test kirobban felém, egyre közelebb van a habzó pofájával, ott van már előttem, és éppen csak annyi időm marad, hogy suhintsak egyet.

Széles, fekete sávot látok. Csönd van. Telik az idő. Ezt onnan tudom, hogy lüktet a homlokom és ütemet ad a térnek, amiben vagyok. Fekszem. Izzadok. Próbálok megmozdulni. Érzem, hogy nem úgy megy, ahogy szeretném.
Valaki megérint a vállamon. Fölnyitom a szemem. Kerek arc rajzolódik ki előttem. Kata az. Fölém hajol. Halk sistergést hallok, néhány mozdulat hangját. Ahogy a vér áramlik a fülem környékén.
Újra egy arc, most egy férfié. Azt kérdezi, hallom-e, amit mond. Elhagyja pár hangfoszlány a számat, de nem tudom, értelmes szavak formálódnak-e belőlük. Könnyű a testem, szinte súlytalan. Úgy érzem, arra is képtelen lennék, hogy megmozdítsam a fejemet.
– Meg tudja mondani a nevét? – kérdezi. Nagy nehezen megmondom. Földerül az arca.
– Jó – mondja. – Sejti, hogy mi történt magával? – kérdez tovább. Zúg a fejem. Muszáj lehunynom a szememet. A szürke utat látom, az autó belsejét. A férfi arcát, rajta a vágással meg a lányom kezét, ahogy tolja felém azt a ronda babát. A hatalmas, hófehér víztükröt. Katát látom és a napfénybe mártózó arcát. A kutyát, ahogy szűköl a földön, majd a nőt, ahogy rágja a körmét. A csillag maradványát, amint terjed szét az égen.
Újra Kata van előttem. Megviselt az arca. A homlokán hatalmas, lila folt tátong. Tágas, magas szobában vagyunk. Az ablakokon csíkos függöny. A háttérben megy a falra szerelt tévé. Csak homályosan látom. Lassan rendeződnek a vonalak, fokozatosan válik élessé a tér.
– Hallasz?
– Igen – mondom erőtlenül. Zúg a készülék. – Jól vagy? – kérdezem, még mielőtt újra szólna.
– Jól – feleli, de a hangján egészen más érződik. Mosolyogni próbálok, de úgy érzem, nem sikerül.
– Mi történt?
– Elaludtál vezetés közben. Lesodródtunk az útról és nekicsapódtunk az árok szélének – mondja. Nem sok érzelmet látok az arcán, csupán az alsó szemhéja környékén gyűlik össze némi könny, ami akár az örömtől is lehet.
– Nagyon nagy szerencsénk volt, azt mondta az orvos.
Nem néz rám, csak forgatja a szemét. Hosszan figyelem a kinti lágy, fehér fényben úszó, csupasz fákat.
– Igen? Miért nem fekszel te is?
– Nem bírnék most feküdni.
– Mennyi az idő?
– Késő van. Nem is tudom.
– De nappal?
Alig ismerem fel a saját hangomat.
– Nem, éjszaka. Jó sokáig tartott, amíg téged kiszedtek a kocsiból. Teljesen összepréselődött az eleje. Az egyik mentős azt mondta, hogy nem is érti… Mindegy. Megműtötték a vállad. Az orvos szerint egészen jól sikerült, és idővel fogod tudni használni majd a bal karodat is – mondja. Elengedi az ágy szélét, tesz néhány lépést a szoba másik vége felé. Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék.
– Juli? – kérdezem aztán.
Kata nagy lélegzetet vesz, hátrasimítja a haját. Felém fordul, igyekszik kiegyenesedni.
– Hogy kicsoda?
– Hát… Juli.
– Ki, a baba? – kérdezi értetlen arccal.
– Nem a baba, hanem a lányunk. Hogy van?
– Ez hihetetlen!
– Micsoda? – kérdezem. Nyomást érzek a mellkasomon. Égni kezd az arcom.
– Kár, hogy a fejedet nem vizsgálták meg alaposabban. A lányunk Zsófi. Ez a neve – mondja nyomatékosan. Valami nagyon nincs rendben, jut eszembe, és az égető érzés csak erősödik. – Egyébként jól van. Szerencsére csak zúzódásai vannak – teszi hozzá.
– Ő is velünk volt?
– Igen, velünk!
– Hogyne, persze – habogom, mert fogalmam sincs, mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem.
Kint szokatlan, fehér fénnyel borít be mindent az éjszaka.

– Mi is annak a csillagnak a neve?
– Hogy?
– Mi annak a csillagnak a neve? – kérdezem újra.
Ingatja a fejét, és mosolyog, mint aki a tehetetlenségtől nem képes másra.
– Elképesztő vagy! Tényleg ez az, ami most foglalkoztat?
– Egyszerűen csak eszembe jutott.
– Értem.
Zavar a hangjából áradó csalódottság. Megigazítja a rám terített takarót. Rendezgeti, pedig már egészen sima lehet.
– Szóval?
– Nem tudom! Tényleg nem tudom, hogy hívják – mondja.
– Megkérdeznéd valakitől? Hátha tudják.
– Ez most komoly?
– Kérlek!
Nem felel semmit, csak néz rám hosszan, aztán kimegy a teremből. Hallom, hogy a folyosón beszél valakivel, de nem értem a szavakat, mert összekeverednek a tévéből szüremlő hangokkal. Bejön, visszalép az ágy mellé.
– Valami Betel…
– Betelgeuse – mondom, majd önkéntelenül is nevetni kezdek. Próbálom elfojtani, mert fáj.
Megint csak a készülékből szűrődő morajt hallani.
– Megnézem Zsófit – mondja aztán, és már fordul. Utána nyúlok, megérintem a karját.
– Kata!
– Igen? – Szeretsz még?
Erős nyomás és forróság önti el a mellkasom. Visszább lép. Megérinti a homlokomat. Párszor végigsimít rajta. Nem mozdul az arcán egyetlen izom sem, csak a szeme alján gyűlik össze még több nedvesség.
– Később megbeszélünk mindent. Pihenned kell, rendben?
– Rendben – felelem.
– Hunyd le a szemed és pihenj – mondja még.
És én lehunyom.