Jan 18

Lefekvés előtt, ébredés után

Lefekvéshez készülődtem. Pontosabban, hogy imádkozzak, mikor váratlanul megcsörrent a telefon. Hátrahőköltem, mert azonnal lüktetni kezdett bennem a vér a berregő hang miatt. Fölkaptam a kagylót, hogy megszűnjön a falakról visszaverődő zörej. Recsegett a vonal. Hallottam, hogy valaki motoz a túloldalon. Bele is szólt, de egyetlen szót sem értettem vagy fél percen át, aztán hirtelen megszűnt a recsegés, kitisztult a vonal, és csak annyi hallatszódott, hogy: ott vagy?
Itt vagyok, mondtam, de úgy éreztem, téves hívás, s mivel nem szólt bele a túloldalon senki, letettem. Épp leültem, hogy újra nekikezdjek az imádságnak, mikor ismét megszólalt a telefon. Néztem a régi típusú készüléket, ahogy megmozdul a csörrenések közben, fölálltam, odaléptem az éjjeliszekrényhez és fölvettem a kagylót.
– Halló, tessék, Böszörményi Antal – szóltam bele.
– Halló, te vagy?
– Ki az? – kérdeztem vissza. Csak azt hallottam, hogy úgy szuszog az a valaki a túloldalon, mintha légszomja lenne. Ismerősnek tűnt, de sehogy sem tudtam időben és térben elhelyezni az érzést, amit a lüktetése okozott.
– Anti, te vagy az? Ott vagy? – szólalt meg ismét, és ahogy kimondta a nevem, azonnal tudtam, hogy apám az. Dühös lettem, ami határozottan zavart.
– Igen, én vagyok – válaszoltam. Fölnevetett, majd a nevetése hamar durva köhögéssé alakult és szinte szétszakította a műanyag kagylót a kezemben.
– Jól vagy? – kérdeztem, mikor enyhülni kezdett a rohama.
– Figyelj csak, Anti, beszélnünk kéne.
– Mondjad – feleltem.
– Nem, nem értesz! Személyesen.
– Most?
– Igen, most – mondta határozottan.
Arra gondoltam: semmi kedvem találkozni vele. Tudtam, hogy korán kell kelnem, és hirtelen úgy voltam vele, hogy ha már ilyen rég nem láttam apámat, nem tartozom felelősséggel érte. Az órámra néztem. Háromnegyed kilenc volt.
– Elég késő van és reggel még van egy kis dolgom, mielőtt továbbutazom. De pár nap múlva már jövök is vissza. Lehetne akkor? – kérdeztem. Nem akartam megemlíteni neki, hogy másnap reggel anyámhoz is megyek. Őt ki akartam hagyni ebből az egészből.
– Biztos elfoglalt vagy, de beszélnünk kéne! Érted? Nagyon fontos volna – mondta, közben pedig köhögött, és úgy tűnt, a tüdeje ki akar szakadni a mellkasából.
Megint az órámra néztem. A mutatók alig mozdultak.
– Jó – mondtam. – Néhány perc és összeszedem magam. Merre vagy most? Hol találkozzunk?
Eszembe jutott egy hely még abból az időből, mikor elég sűrűn igyekeztük legyőzni az éjszakát, ahogy egy barátom mondta mindig. Megmondtam neki a címet, majd letettem a kagylót. Visszavettem a vászonnadrágom, egy szürke garbót és egy hosszú, vízhatlan kabátot. Leoltottam a villanyt, bezártam az ajtót és elindultam.
Kint szerencsére csak szemerkélt az eső, és ahogy haladtam a bérházak között, kerülgettem a kisebb-nagyobb tócsákat. Néhány perc és kiértem a körútra. Hatalmas tömeg volt az utcákon. Mindenki az eget kémlelte, ahol az Orion szélén egy kusza folt világított, mint egy óriási macska szeme. Több mint két hete tartott akkor már az az őrület. Frankfurtban, ahol a repülőre várakoztam, annyira lekötötte az embereket a látvány, hogy még a gépem is késve indult. Föl-le futottak a városok és az időpontok az egyes terminál hatalmas kijelzőjén, s amikor beléptem a tágas térbe, akkor történt a robbanás. Vagy legalábbis hozzánk akkor ért el. Erős fény hatolt be az acél tartószerkezet éles vonalai közt, a plafont borító tetraéderek pedig vastag fényárban úsztak, és úgy tűnt, bármelyik pillanatban becsapódhatnak, mint egy-egy villám.
Miközben haladtam az utcán, figyeltem az embereket. A telefonjukat nyomogatták, vagy kisebb-nagyobb csoportokba verődve álltak és bámulták az eget. Emlékszem, még az is eszembe jutott, vajon milyen kiesés lehet a gazdaságnak, hogy egy ilyen látványos paca terjed szét az égen. Aztán egy kis utcán levágtam pár száz métert, és néhány perccel később odaértem a helyhez, ahová apámmal megbeszéltük a találkozót. Nem mentem be, inkább az egyik közeli ház oldalának támaszkodva figyeltem, ahogy egyesek kijönnek, mások meg belépnek a szemben lévő kocsma ajtaján. Nevettek, láthatóan jól érezték magukat. Fejemre húztam a kapucnit, hogy a fölöttem húzódó erkély pereméről legalább ne közvetlenül rám hulljanak a hatalmas cseppek. Szerettem volna végignézni, ahogy apám megérkezik. Meg akartam vizsgálni az arcát, mielőtt szóba elegyedünk. Látni, milyenek a mozdulatai, hogyan nyit ajtót, ilyesmik. Nem tudom, miért, de úgy éreztem, szükségem van rá, hogy felkészüljek belőle. Legalább annyiban, amennyire a mozdulatai árulkodóak.

Vagy fél óra is eltelt, mire megjelent a túloldalon. Lassan mozgott. Ismerős volt a járása, és hogy a bal oldala kicsit mindig lejjebb van, mint a jobb. Sapka volt rajta, így abból a távolságból nem tudtam tisztán kivenni az arcvonásait, de látszott, hogy az elmúlt évek komoly nyomást gyakoroltak rá. Megöregedett.
Egyre közelebb volt már és önkéntelenül tettem pár lépést felé. Mikor elém ért, fölemelte a fejét, rám nézett kissé rémült tekintettel, mint aki nem tudja, ki állja el az útját és miért. Mosoly kúszott az arcára. Úgy láttam, őszintén örül nekem és ez megnyugtatott. Alapjában véve jó, hogy látjuk egymást, gondoltam.
– Szia, apa – mondtam. Nem válaszolt azonnal. Pár másodpercig csak nézett, és ahogy jött, a mosoly olyan gyorsan le is vonult az arcáról, a szája körül meg a homlokán a ráncok pedig egészen más alakba rendeződtek át. Végignéztem rajta. A sapkája szakadt volt. A kabátja lógott rajta. Legalább két számmal nagyobb lehetett, mint a rá illő méret. A nadrágja át volt ázva és a szürkés színe éles kontrasztot alkotott bézs cipőjével. Úgy nézett ki, mint egy jobb állapotban lévő hajléktalan.
– Szia, Anti! Jó, hogy eljöttél, örülök neked. Menjünk beljebb, mert egy kicsit fázom – mondta. Hátrébb léptem, kinyitottam előtte az ajtót.
Beléptünk a helyre. Volt egy kis előtérszerű, sötét helyiség, majd a függönyt elhúzva föltárult a bárrész, ahol a bal oldalon hosszú pult húzódott, tőlünk jobbra pedig kis boxok voltak, egyenként négy embernek elegendő hellyel. Beljebb mentünk. Fél perc elteltével hosszú combú, magas nő lépett elénk. Megkérdezte, hogy vacsorázni is szeretnénk-e, vagy csupán inni. Mert amennyiben csak italt fogyasztanánk, akkor a bárnál tud nekünk helyet biztosítani, mondta még. Apámra néztem, aki igencsak elárvultnak tűnt, ahogy álldogált mellettem és a színes izzókat meg a hosszú pult belsejében sorakozó üvegeket és poharakat nézte. Gondoltam, jobb, ha beülünk egy sötét sarokba, talán ott jobban érezné magát. Megmondtam a lánynak, hogy ennénk is. Erre ő a terem hátsó részébe vezetett, majd a helyünkre mutatott, ami semmiben sem különbözött az összes többitől.

Miután levettük a kabátunkat és leültünk, alacsony, de nagyon formás kis nő jelent meg, hogy fölvegye az italrendelést. Nagy mellei voltak, nem volt nehéz észrevenni. Ahogy azt sem, hogy apám, hiába próbálja ide-oda forgatni a szemét, nem képes másra nézni. Folyamatosan a nő melleit bámulta.
– Mit kérsz, apa? – kérdeztem tőle. Hirtelen rám pillantott, s mintha egy éber álomból bukkant volna föl, merthogy megráztam a szavaimmal.
– Ja, hogy inni? Hm… Nézzük csak. Egy deci fehérbort kérek, valami jó szárazat. Meg egy fél rumot. Ugye van Portorico? – kérdezte a nőtől.
– Van, igen – mondta, majd rám nézett, én meg kértem egy pohár sört. Fölírta a rendelést, aztán eltűnt a terem feketén gomolygó, hátsó részében.
Már az utcán elterveztem, hogy nem siettetem a dolgot, nem rohanom le semmivel apámat, mégis kicsúszott belőlem egy kérdés: – Miről akarsz beszélni?
Nem válaszolt azonnal, csak furcsa grimaszt vágott, mintha még mindig a formás kis csaj idomai járnának a fejében. Elvett egy becsomagolt fogpiszkálót az asztalról, kibontotta és forgatni kezdte az ujjai között. A félhomályban is egyértelmű volt, hogy remeg a keze, és hogy határozott mozdulatokkal próbálja leplezni a zavarát és az idegességét.
– Kifújom magam egy kicsit, jó? Várjuk meg a piát, kortyolok egyet. Utána elmondom. Nem lesz könnyű, de megpróbálom – mondta zavartan.
Zsebkendőt vett elő az egyik zsebéből, aztán néhány apróbb tárgyat: cigarettatárcát, csomagolt dohányt meg valami szendvics maradékát. Miután ezeket kipakolta az asztalra, az ezüst zsebórája is megvillant, de azt csak egy pillanatra láttam, mert azonnal visszacsúsztatta valahová mélyre.
Apám egész életében a legkülönfélébb tárgyakkal kereskedett. Elképesztő érzéke volt mindig is ahhoz, hogy potom pénzért megszerezzen bármit, amire szüksége van, ami kell neki. És ahhoz is nagyon értett, hogy a leglehetetlenebb dolgoktól szabaduljon meg úgy, hogy neki nagyon is megérje. Tizenhat éves koromra már leginkább egy raktárhelyiséghez hasonlított a lakás, ahol a szó szoros értelmében különböző szinteken, polcrendszerek sokaságán, szisztematikusan volt kialakítva egyfajta rend, amiben csak ő létezett, meg persze maguk a tárgyak. Anyámmal éveken át figyeltük, ahogy alakul, bővül, növekszik az a tárgy-erdő, és ahogy minket egyre inkább perifériára szorít, nemcsak térbeli, de érzelmi és szellemi értelemben egyaránt.

Lehajtott fejjel ült velem szemben és még mindig a fogpiszkálóval babrált. Közben újra fölszakadozott belőle a krákogó, ziháló köhögés.
– Apa – mondtam. Nem nézett föl. A szája előtt tartotta a kezét. – Apa, kérlek, nézz rám – mondtam ismét. Fölemelte a fejét. – Elég csúnyán köhögsz. Kérsz egy pohár vizet?
Bágyadt, vizenyős szemmel nézett rám. Éreztem, hogy a köhögés nemcsak a tüdejét, de az egész testét megrázza.
– Igen, köszönöm. Az jólesne most – válaszolt halkan. Alig értettem az egyre hangosabbá váló zene mellett.
Fölálltam, majd a bárhoz léptem, ahol egy fiatal srác törölgette a poharakat. Néha egyet-egyet fölemelt, hogy lássa, foltos-e a vékony üveg. Kértem egy pohár vizet, aztán visszaléptem az asztalhoz és apám elé tettem a teli poharat. Kezébe vette, inni kezdett, miközben cuppogó hangot adott a szája, mintha napok óta nem ivott volna semmit.
– Huh, ez fasza volt, kösz! Nem vagyok egy vízpárti, de ez most teljesen átjár. Klassz – mondta, miután letette a poharat. Furcsálltam, hogy ilyen szavakat használ.
Megjött a kis kerekded nő. Elénk rakta a rumot, a bort meg a söröm, aztán csak annyit mondott, hogy mindjárt jön a pincér, aki fölveszi a rendelés többi részét, és hogy addig az étlapról tudunk választani. Az asztal belső része felé mutatott. A sötétben tényleg ott lapult néhány szürkés színű mappa. Apám szétnyitotta az egyiket, majd nézegetni kezdte kerek szemmel, érdeklődően.
Azt éreztem, hogy sehogy sem akar nekikezdeni a dolognak. Még az italához sem nyúlt. Zavarban voltam. Ott ültünk egymással szemben és bárkinek úgy tűnhetett, hogy esetleg barátok, vagy netán apa és fia vagyunk, ami igaz is, csak hát akkor már több mint öt éve nem beszéltünk egymással. Eltelt nagyjából egy perc, mire elhatároztam, hogy megpróbálom beindítani a beszélőkéjét. De mielőtt megszólalhattam volna, fölnézett.
– Szóval, pap lettél. Hát ez tényleg szép! Félre ne értsd, nem csak úgy mondom! Ha valami, akkor ez tényleg szép dolog – mondta bizarr mosollyal.
– Ami azt illeti, még nem vagyok pap. Az még legalább egy év. És akkor sem olyan pap leszek, mint azok, akikre az emberek általában gondolnak. Elsősorban utazni és kutatni fogok ezentúl – mondtam.
– Aha, értem. Merrefelé? – kérdezte. Úgy tűnt, csak zavarában érdeklődik. Valamiért nem tudtam elhinni neki, hogy tényleg érdekli, mit csinálok. És hiába bosszantott, akkor is úgy éreztem. De arra gondoltam, ez a játék része, és hogy nem szabad erőltetnem semmit.
– Például a Vatikánban meg Rómában, de holnap Németországba megyek egy tanulmány kapcsán – mondtam. Közben a kezembe vettem az étlapot, mert a szemem sarkából láttam, hogy a pincér már ott lebzsel körülöttünk. Láthatóan a megfelelő alkalomra várt, hogy megkérdezze, mit szeretnénk enni. Egy cseppet sem voltam éhes. Végignéztem a leveseket, aztán kiválasztottam a ház specialitását. Semmi egyéb nem volt melléírva.
– Sikerült választaniuk? – kérdezte egy távolinak tűnő hang.
– Apa, tudod már, hogy mit eszel?
– Pillanat! Lássuk csak. Erőlevest kérek tojással meg oldalast. Igen. És uborkasalátát – válaszolt a magas srác felé kacsintva. Úgy tűnt, kényszeresen cselekszik. Végül én is megmondtam, mit kérek, a pincér pedig bólintott, majd elvitte az étlapokat.
– Koccintasz velem? – kérdezte hirtelen. Ismét azt a szelídséget láttam az arcán, mint pár perccel korábban. Fölemelte a kis feles poharat. Mosolygott, a szeme pedig tele volt aggodalommal.
– Persze – mondtam, és megemeltem én is a poharam, hogy összeérhessenek a levegőben.
Jólesett a sör. Kellemesen hideg volt. Enyhén bizsergett a számban és a nyelőcsövemben. Apám lehúzta a rumot, aztán köhintett párat és megveregette a mellkasát, mintha attól gyorsabban múlna bármi is. Néhány másodpercig hallgatott, csak utána szólalt meg.
– Tudom, hogy elég kicsi voltál még akkor, de biztos emlékszel, mikor az új lakásba költöztünk. Emlékszel, nem? – kezdte el, s közben nem rám nézett, hanem a bár felé, elkalandozva megint a színes izzókon.
– Tizenegy vagy tizenkét éves voltam. Emlékszem, persze – feleltem, majd ittam megint a sörből.
– Igen, hát hogyne. Az időérzékem sosem volt valami szuper – tette hozzá, és ő is ivott a borból. – Anyád akkor már a biztosítónál dolgozott. És elég keményen, meg kell hagyni. Neki nagyobb szerepe volt abban, hogy olyan rendezetten éltünk, és hogy neked mindened megvolt. Milyen szép volt akkoriban…
– Most is szép – vágtam közbe.
– Nem úgy értettem. Mindegy. Igazad van – mondta.
Körbenézett. Követtem a tekintetét. Alig voltak rajtunk kívül néhányan. A bárnál egyetlen pár ült, akik néha súgtak valamit egymás fülébe és iszogatták az italukat, ami egy-egy long drink lehetett, a sötét miatt azonban nem láttam pontosan, mi is az. Aztán ismét apámat figyeltem és egyszer csak azt vettem észre, hogy könny szökik a szemébe, majd vékony csíkban az arcán is lefut egy kevés. Sosem volt az a sírós fajta. És nem is tudtam fölidézni egyetlenegy hasonló alkalmat sem korábbról, ahogy ültünk ott egymással szemben.
– Nem gondoltam volna, hogy a negédes amerikai filmeken kívül létezik olyan, hogy az új lakókhoz átjön a szembe-szomszéd és hoz valami finomságot, ezzel is megkönnyítve a beilleszkedést… vagy mit. De Anikó átjött. Talán rá is emlékszel. Hiszen egy ideig ott laktak velünk szemben – mondta, majd kivárt, hátha reagálok valamit. De bennem elindult egy képsorozat az akkori szobámról, és ahogy a lépcsőházban műanyag szánkóval csúszok le a műmárvány lépcsőn, meg ahogy lesodródom az egyik fordulóban a kék csúszkáról, majd beverem a fejem a korlát kiálló részébe. Anyám visított, mikor beléptem az ajtón. Ömlött a vér a homlokomból, de olyan intenzíven, hogy beborította tulajdonképpen a fél arcomat. Ha belegondolok, iszonyatos lehetett neki. Az volt az egészben a legmeghökkentőbb, hogy egyáltalán nem fájt. Csorgott le a sűrű, vörös nedv, elszínezte a ruhámat, és ahogy az arcomhoz nyúltam, a kezem is csupa vér lett. Hat öltéssel varrták össze a szemem fölötti részt. Szerencsére azóta megvastagodott a szemöldököm és a kopott csíkot a bőrömön csak az látja, akit kellően közel engedek magamhoz.
– Szóval, bekopogott a szomszéd nő. Előtte már láttam egyszer, mikor hordtuk fel a bútorokat a lakásba. Elosont mellettünk és szemet szúrt, hogy milyen… Nem is találom a jó szót. Milyen egyben van. Tudod, milyen érzés, amikor meglátsz valakit és a kisugárzása, a lénye valahogy passzol azokhoz az érzésekhez, amik pont akkor, abban a percben kavarognak benned. Meglátod és azt érzed, hogy adomány volt, hogy láthattad és súlyos hiányt, szomorúságot és valamiféle agyoncsapott vágyat érzel, mikor eltűnik a szemed elől – mondta, majd ismét hallgatott. Kortyolt a borból.
Sejtettem, milyen irányt vesz majd a történet, és egyáltalán nem kívántam, hogy bebizonyosodjon a bennem formálódó gyanú. Mégis, úgy voltam vele, hogy ha eljöttem, akkor végighallgatom, bármi is lesz a vége.
– Mi volt az a vágy, amit éreztél? – kérdeztem. Meglephette a határozottságom, mert fölkapta a fejét és egy darabig csak nézett, kétségbeesett arccal.
– Már hogy mit éreztem… Mire vágytam, amikor megláttam azt a nőt? – kérdezett vissza, pedig nyilvánvalóan értette, mire vonatkozik a kérdésem.
– Igen – mondtam szikáran.
– Hogy mit éreztem pontosan? – kérdezett megint, mintha hülyére akarna venni, de aztán a szeme mozgásából, meg hogy ismét a fogpiszkálóval babrál, rájöttem, hogy egyszerűen csak ideges. Mintha nem tudná, megmondhatja-e az igazat vagy sem.
– Őszintén? Hát… – kivárt, de nem szóltam közbe. – Szerintem azt, hogy meg akarom kefélni. De nem, mert ezt csak most gondolom, akkor ez nem így volt bennem. Vagy lehet, hogy pont akkor volt így és… Szóval valami olyasmit, hogy megkívántam, hogy… – nem fejezte be a mondatot. Kiitta a maradék bort a poharából, aztán megint elnézett a bár felé. Ütemet váltott a zene a háttérben. Öblösebb lett, mintha egy barlang mélyén ülnénk.

– Kérek még egy italt – mondtam. – Innál még egy bort a vacsora előtt?
– Igen, az jó volna – válaszolt halkan.
Intettem az éppen arra haladó pincérnek és jeleztem, hogy kérnénk még egy kört. Bólintott. Rövid ideig csak a zene hallatszott, és ahogy néhányan elmennek mellettünk, hogy leüljenek vacsorázni a számukra kijelölt helyre. Apám aztán olyan természetességgel beszélt tovább, ami öt évnyi csönd után némileg dühítő volt.
– Jó régóta el akarom ezt mondani valakinek, de évekig csak rettentő félelem volt bennem. Biztos ismerős neked is, hogy elkezdenéd, de elakad a szó a torkodban és gombóccá alakul, amitől szinte megfulladsz. Pár hónapja meg azt érzem, hogy már nem bírom. Meg kell osztanom valakivel, és te mégiscsak pap vagy. És nem mellesleg a fiam.
Nem először hangsúlyozta akkor már, hogy mi, vagy ki mellett köteleztem el magam. És az volt az érzésem, hogy ez nagyon is fontos eleme annak a dolognak, amiről beszél. Bár nem tudtam összerakni még a teljes képet, hisz homályban lappangott a mondókájának lényegi része. Mélyen azonban ott bujkált bennem, hogy mindazt, amit tanulással, elhatározással, munkával és lemondással sikerült elérnem pár év alatt, valahogy ellenem fordítja majd, mire a végére ér. Nem szóltam semmit. Vártam, hogy folytassa. Közben krákogott párat, majd kifújta az orrát az egyik, asztalról elvett szalvétába. A szemét és az arcát is megtörölte, és az enyhe csillogás eltűnt az arcáról, mintha visszahúzódott volna valahová a homályba.
– Emlékszem, rettentően tűzött a nap, és már délelőtt föltettem a sötétítőfüggönyt, hogy ne vakítson a fény annyira. Aztán egyszer csak hallottam a kopogást. Behívtam a nőt. Már hogy az Anikót, mert volt nála egy torta is, amit nekünk hozott. Mindhármunk nevét: anyádét, az enyémet, de még a tiédet is ráírta valami mázzal. Épp rendezgettem a dolgaimat. A bélyegeket, különféle képeket meg a könyvsorozatokat raktam össze. Mondtam is neki, hogy nem nagyon érek rá. Persze nem akartam elküldeni. Akkor még inkább az illendőség miatt. Mindegy. Megkérdeztem, kér-e valamit inni. Azt mondta, gondolt rá, hogy iszik egy kávét, de otthon épp elfogyott, viszont a torta elkészült és azt hitte, mindannyian itthon leszünk már, azért is hozta át. Ez olyan négy óra körül lehetett. Nem tudom már pontosan. Kimentem a konyhába, hogy főzzek egy kávét. Amíg vártam, hogy lefőjön, néha benéztem a szobába és figyeltem, ahogy azokat a képeket nézegeti a falon, amiket pár nappal korábban tettem föl, hogy kinézzen valahogy a nappali. Vékony, fehér blúz volt rajta, itt van most is előttem, és olyan testhez álló, feszes, középhosszú szoknya, ami, hát, elég jól kihangsúlyozta, milyen csinos. Ne haragudj, hogy így… Hogy is mondjam… Részletezem a dolgot, de szeretném, ha értenéd, mit indított el bennem – tette még hozzá, aztán hallgatott. Úgy éreztem, valamiféle jelzésre, jóváhagyásra vár, hogy folytathassa. Bólintottam néhányat és igyekeztem megértő arccal nézni rá, pedig a torkomban már erősen mozgolódott egy csomó.
– Értsd meg, szerettem anyádat! Legalábbis akkor még biztosan, és nem az járt a fejemben, hogy milyen más nőkre vágyom, meg effélék. Ez a nő csak úgy besétált és hagyta, hogy jártassam rajta a szememet. Érted, hogy mire gondolok, nem?
– Csak azt? – kérdeztem, de szerencsére, amint kimondtam, a pincér meghozta a második kört, és az első fogást is, ami apámnak valóban az első volt, nekem pedig az egyetlen. Láthatóan zavarba jött attól, hogy valaki odalép az asztalunkhoz. Behunyta a szemét, mintha fájna valamije, vagy egyszerűen csak ezt a kínos szituációt akarná átvészelni valahogy. Néztem az arcát, ahogy az összeszorított szeme mellett barázdákba rendeződnek a ráncok, és az orrát, amiből vékony kis szőrök bújtak elő, akárcsak a füléből. Mikor kinyitotta a szemét, egészen más látszódott az arcán, mint korábban. Mosoly kúszott rá. Elemelt egy kanalat a kis különálló tányéron elhelyezett evőeszközök közül, majd kavargatni kezdte a levest. Vastagon emelkedett fölfelé a gőz és beterítette az egész arcát ráncostul, mindenestül. A levesemben ezernyiféle zöldség úszkált. Fölé hajoltam; kellemes illat csapott meg. Megkóstoltam. Savanykás íze volt. Apámra néztem, aki fújkálta a kanalában megbújó forróságot, aztán szürcsölve fölszívta a szájába. A következő merítéssel kiemelte a tojást, amit azonnal széthasított a kanál éles pereme. A sárga folt elterült a mélyedésben, a nagy része pedig visszacsorgott a fölfelé áramló gőz között a tányérba.
– Persze, talán részleteznem se kéne, hogyan történtek aztán a dolgok. De közben meg úgy érzem, ha elhallgatok valamit, akkor az olyan lesz, mintha mindent elhallgattam volna – mondta, majd egy heves mozdulattal letette a kanalat, olyan képet vágva, mintha túl forró volna az étel. – Bevittem a kávét. Még mindig a rézkarcokat meg azokat a szecessziós kis vázlatokat nézegette, amiket feltettem a falra dísznek. Megkínáltam valami száraz süteménnyel, amit a konyhában találtam és megköszöntem neki mindannyiunk nevében a figyelmességet, hogy olyan csodálatos tortát sütött nekünk, annak ellenére, hogy azt sem tudja, kik is vagyunk valójában. Mosolygott és azt mondta, hogy ebben a házban történnek érdekes dolgok, és hogy majd bizonyára én is észre fogom venni, úgyhogy ez a kis semmiség igazán nem nagy szám. Aztán egy picit hallgattunk. Izzadni kezdtem, zavarban voltam, mert hát… Ott volt egy vadidegen nő, akit egyrészt akkor már másodszor kívántam meg, de akiről azért tudtam már, hogy férje van és fogalmam sem volt, hogy miért olyan közlékeny. Szerintem más is zavarba jött volna. Nagyon dobogott a szívem. Emlékszem, arra gondoltam, hogy talán hallható. Persze ez badarság, akkor is tudtam.
– Miről beszélgettetek? – szóltam közbe.
– Kérdezgetni kezdett a képekről, hogy miket csinálok, mit pakoltam épp, hogy elégedett vagyok-e a lakással, meg efféléket. Azonnal feltűnt, hogy a tortát ugyan nekünk címezte, de a kérdései már kizárólag rám vonatkoznak és mindig úgy kanyarította a szavakat, hogy azoknak a középpontjában én álljak. Összevissza beszéltem és tulajdonképpen egyik kérdésére se válaszoltam. Így visszagondolva… Lehet, hogy a bizonytalanságom, meg hogy zavarban voltam, szintén szimpatikus volt neki. A fene tudja. Meséltem rólad is, hogy zenélsz. És hogy egészen ügyes vagy, meg hogy szeretsz sportolni és nyitogatod a szárnyaidat. Hogy sok minden érdekel egyszerre, de hogy közben meg visszahúzódó típus vagy, ami talán az egykeségednek köszönhető. Ilyesmiket. Mondom, összevissza.
– Rólam meg minek? – kérdeztem ingerülten.
Nem válaszolt, de láttam rajta, hogy erősen koncentrál, és hogy legalább annyira zavarban van, mint azon a délutánon. Érződött, hogy nagyon összeszedett, pontos akar lenni. Nehogy kihagyjon fontos részleteket, vagy akár egyetlen érzésnek a leírását, amiből, szerinte, tisztábban érthető lesz, hogyan és legfőképp, miért csalta meg anyámat. Hallgatott egy darabig. Ivott a borból. A pult felől szűrődő fényben látszott, hogy a pohár falán vékony réteget hagy maga után a folyadék. Vett néhány nagyobb levegőt, aztán beszélt tovább.
– Megmutattam neki a dolgaimat. Nagyon érdeklődő volt. Emlékszem, hogy leemelt egy-két könyvet a polcról. Volt, amelyikbe bele is lapozott. Nem tudnám megmondani, miért vezettem körbe a lakásban. Talán csak jólesett megmutatni, milyen az életem, ami persze, tudom, nemcsak az én életem volt, de abban a percben, vagy órában, ez egészen másként működött. Az egyik könyv a Scilly-szigetekről szólt, képekkel tarkítva. Elmesélte, hogy járt ott egyszer, még gyerekkorában, és hogy az volt az első utazás, amit bármikor végig tud pörgetni a fejében. Amit újra és újra átél. És bizony elég gyakran emlékszik vissza rá, így mondta valahogy. Mondtam neki, hogy én is jártam ott. Beszéltem is neki az ottani növényvilágról, meg hogy a Golf-áramlat tulajdonképpen ott éri el Európát és azért is olyan vadregényes az egész szigetcsoport. Párszor fölnevetett. Láttam, hogy élvezi. Mutattam még pár apróságot. Nem emlékszem már, pontosan miket. Remegett a térdem és rettenetesen izzadtam. Párszor végignéztem rajta, mikor nem rám figyelt, hanem valamilyen tárgyat nézegetett. Jesszusom, Anti, nem is tudod elképzelni, milyen érzés ez! Őrjítő, tényleg őrjítő! Szétfeszíti az embert!
– Talán jobb is, ha nem tudom elképzelni – mondtam. Lenéztem az előttem gőzölgő levesre. Képtelenségnek tartottam, hogy egyek belőle. Úgy éreztem, azonnal visszaokádnám az egészet. Az viszont meglepett, hogy apám se nagyon evett a sajátjából. Megint elnézett összeszorított szájjal, majd vissza rám.
– Kérdeztem, kér-e még valamit. És esküszöm, de tényleg esküszöm, hogy azt kívántam: mondjon nemet! De hát, megcsörrent a telefon és akkor már nemcsak a térdem, de a szám is remegett. Jeleztem neki, hogy nem tart soká, ő pedig mosolygott, emlékszem, és odasúgta, hogy beszéljek nyugodtan, megvár. Félelmetes volt – mondta, és aztán hirtelen köhögni kezdett. Megint úgy tűnt, hogy szakad ki belőle valami. Fájt neki. Látszott az arcán, a ráncai mozgásán. Még azon is, ahogy fölemelte a kezét, hogy a szája elé tartsa. Legalább egy percen át folyamatosan öklendezett. Aztán elvett egy szalvétát az asztalról, és nagy adag, csomós, sűrű anyagot köpött bele. Majd behunyt szemmel ingatta a fejét, mintha szabadkozna, vagy egyszerűen csak időt akarna nyerni.
– Semmi gond – mondtam.
Vártam, hogy megnyugodjon.
– Anyád szólalt meg a túloldalon. Sietve beszélt, így nyilván nem hallhatta, hogy úgy szuszogok, mint valami nyomorult korcs. Annyit mondott, hogy tovább kell bent maradnia. Meg hogy utána elmegy érted a különórára. És azt is, hogy valószínűleg elég későn lesz aznap vacsora. Mondtam neki, hogy rendben, semmi baj, csinálja csak nyugodtan a dolgát. Megkérdeztem, elmenjek-e érted, segítek-e azzal, és közben reménykedtem, hogy azt mondja: nem kell. És aztán úgy lett.
Kényszeres nevetés hagyta el a száját.
– Miután letettem a telefont, visszamentem a kisszobába. Anikó az ablaknál állt. Lassan mentem felé, óvatosan. Fogalmam sem volt, mi fog történni. De nagyon kívántam már akkor. Lüktetett bennem a közelsége. Hogy egy idegen, addig fel nem fedezett test van ott, egyetlen karnyújtásnyira tőlem. Odaálltam mögé. Nem lehetett több öt centinél köztünk. Éreztem a teste melegét és a hajának az illatát. Őszintén szólva, lenyűgöző volt. Rabul ejtett, és azt se bántam volna, ha csak állunk ott jó pár órán át. Még az is eszembe jutott, hogy megjöttök, beléptek a szobába és mi még mindig ott állunk, mint két szobor… vagy mi. De nem jöttetek. A hátára tettem a kezem. Simogatni kezdtem. Egyre lejjebb kúsztam, aztán az egyik kezemmel felhúztam a blúzát, kibújt belőle…
– Kérlek! – mondtam hangosan.
Izzott az arcom, és nagyjából olyan vörös lehettem, mintha szét akarna durranni a fejem. Hosszan nézett rám, aztán fölemelte a feles poharat, lehúzta a rumot, majd a borospohárból is a benne lévő maradékot.
– Azért hívtál ide, hogy ezt elmondd? Ezt meg is írhattad volna, vagy nem is tudom – fűztem hozzá, de rögtön utána már bántam a mondataimat, mert éreztem, hogy egyrészt nincs mit kommentálni ezen, másrészt, ilyet nem ír meg az ember. Meglepetésemre aztán folytatta.
– Igen, ezért. És ami azt illeti, más miatt is még, mert nem ilyen egyszerű. Szóval, ennél sokkalta nehezebb az ügy – tette hozzá. Ismét vizenyős, áttetsző lett a szeme. Néhány pislogás után szétszóródott benne a fény, mintha összetört volna a nedves gömb felületén.
– Hallgatlak – mondtam.
– Nem tartott sokáig ez a dolog, gondolhatod. Talán két hónapig. Vagy addig se. De nekem egyetlen hosszú napnak tűnik az egész, órákkal, álmatlan sötét órákkal teletűzdelve. Egyik este azért nem aludtam, mert azon járt az agyam, hogyan fogok másnap a szemetekbe nézni, a következő éjszaka alatt meg fel voltam tüzelve, hogy mit csinálunk majd Anikóval napközben. De aztán hamar rájöttünk, hogy az egész egy marhaság. Vagy hogy nem is marhaság… Csak nem helyénvaló, meg nem is kivitelezhető, hogy ilyen közel egymáshoz, és hogy neki férje, nekem meg családom van. Viszont sokat beszélgettünk. És mivel mindketten otthon voltunk ezekben az időkben, pontosan tudtuk, mennyi időnk van egymásra. Nem csak a szexről szólt, elhiheted nekem – mondta, és közben olyan arcot vágott, mint aki arra vár, hogy bólogassak. Hogy igazoljam azt, amiről beszél.
– Értem, persze. De ettől nem érzem jobban magam, ezt meg te hidd el – válaszoltam.
– Persze, persze, ne haragudj – felelte aztán.
Addig a percig észre sem vettem, hogy egy talán húsz négyzetméteres kis tánctér húzódik a pult hátsó része mögött. Csak mikor azok ketten már táncoltak. A lány néha nevetett. Lehajtotta a fejét, a lábait nézte. Zavarban volt. Figyeltem őket, ahogy körbejárják a kis teret, és az járt a fejemben, hogy a szűkössége milyen hihetetlenül jelentéktelen lehet számukra.
Apám enni kezdett. Bekanalazta a levest. A pincér közben meghozta az oldalast meg a salátát. Mozgolódott a gyomrom. Anyám jutott eszembe, és hogy reggel megyek hozzá. Vágytam a közelségére. Az egyetlen nő érintésére, aki valamilyen módon legalább képes megérteni.
Félretolta a levesestányért, aztán maga elé húzta a forró húst a krumplival. A villájával kiemelt egy jó nagy adag uborkát, majd bekapta, miközben ecetes lé és egy vékony tejfölcsík indult el lefelé a szája egyik szegletéből. Erősen szuszogott. Hallottam a belsejéből áradó, recsegő hangot, és arra gondoltam, hogy mindjárt rátör megint a köhögőroham.

– Anya tud erről? – kérdeztem. Bekapott még egy darab húst, aztán letette a villát meg a kést. Megtörölte a száját.
– Nem – mondta, és várt. Éreztem, hogy nyitva hagyott egy rést, ahonnan rettenetes dolgok fognak még kiszabadulni. – Hát igen. Ahogy mondtam, Anikóval elég sokat beszélgettünk. És azt is megbeszéltük, hogy befejezzük, amikor mind a ketten, külön-külön tulajdonképpen megéreztük, hogy ezt nem szabad. Egyik délután átjött. Furcsa, mert ugyanott, a kisszobában, az ablakhoz közel, ahol először szeretkeztünk, mondta el, hogy miért nincsen gyerekük. Hogy nem lehet, és hogy… Legalábbis akkor még úgy volt, nem jöttek rá az orvosok, miért nem… Hogy miért nem lehet. Régen is volt ez, és akkor még… Akkor olyan bizonytalan volt minden. És hogy a kapcsolatukat ez… Hogy is mondta? Megmérgezte, ellehetetlenítette, hideggé tette. Valahogy így mondta. A fene egye meg, Anti! Tényleg le akartam zárni a dolgot! Ott ültünk a szobában és akkor arra gondoltam, hogy szeretlek benneteket, érted?
– És a nőt?
– Anikót? Őt is szerettem.
– Dehogy szeretted! – vágtam rá.
– Persze, a hozzá fűződő érzéseim leginkább egy olyan vágyból fakadtak, aminek nem tudtam ellenállni egy darabig. A lényeg: megbeszéltük, hogy nem érintkezünk, egyáltalán – mondta, majd hirtelen elnémult. Láttam, hogy nagyon koncentrál. – De ő ezt nem volt képes betartani. Folyton átjött, nap mint nap és eleinte, igen, beengedtem. Beszélgettünk. Volt, hogy jó hosszan. Hozzám bújt. Meg azt is mondta, hogy kíván és folytassuk, merthogy szükségünk van egymásra. De én akkor már úgy voltam vele, hogy csak neki van szüksége rám. Idegesíteni kezdett! Kiabáltam vele, sőt elküldtem! Talán meg is aláztam, mert hirtelen valahogy meg akartam szabadulni tőle. Meg akartam semmisíteni az egészet – mondta kétségbeesett hangon.
Azóta sem tudom elképzelni, milyen arcot vágtam. Hogy hogyan néztem rá. De talán nem véletlen, hogy az ember legtöbbször nem képes látni önmagát, szinte semmilyen formában. Talán valamiféle önvédelem ez. A bizonyítéka annak, milyen súlyos folyamat, ahogy eljut valaki odáig, hogy bántsa magát. Talán az önismeret hiánya és az a tény, hogy milyen gyorsan és könnyedén vagyunk képesek megbocsátani magunknak a legundorítóbb gaztetteket is.
– Egyik délután aztán kint voltam a garázs előtt. Szereltem a kocsit, amikor valaki egyszer csak a nevemet mondta a hátam mögött. És akkor, ahogy ellepett a félelem a nevem hallatára, rögtön tudtam, hogy ez az egész nem zárult le még. Hogy nekem ezzel el kell számolnom. Megfordultam. A férje állt ott. Falfehér, beesett volt az arca. Mintha nem aludt volna vagy egy héten át. Kérdezte, hogy tudnánk-e négyszemközt beszélni. Nem emelte föl a hangját, csöndes volt. Ijesztően nyugodt. Remegett a kezem, de mondtam neki, hogy persze, beszéljünk. Megkérdeztem, hol szeretné. Mondta, hogy igyunk valamit. Olyan helyen, ahol nyugodtan le tudunk ülni. Ne nálunk, és ne náluk. Mondtam, hogy jó. Beültünk a kocsijába, elindultunk. Nem volt az egy hosszú út, csak pár saroknyira mentünk, de óráknak tűnt. Bementünk egy helyre. A fickó, basszus! Hogy is hívták? Hihetetlen, de nem jut eszembe a neve. Nem tudom. Ült ott velem szemben és láttam, hogy egy lehetetlen erő nyomul fel benne, mintha a feszültség a szemét is ki akarná durrantani a helyéről. Eleredt a könnye. Szipogott egy kicsit, és azt hiszem, elnézést kért, pedig nem kellett volna. Nekem kellett volna! De hát hogyan, milyen módon, Anti? Mit kellett volna mondanom? Hogy sajnálom, hogy lefeküdtem a nejével? Hogy amíg ő és az én feleségem is dolgozott, addig mi keféltünk Anikóval, jókat nevettünk meg történeteket meséltünk egymásnak a múltból, olyan dolgokat, amiket vele meg anyáddal éltünk át? Bazdmeg, bassza meg! A kurva életbe – mondta, és megint kínjában nevetett.
– Tudod, mi a legviccesebb? – kérdezte aztán.
– Nem, fogalmam sincs.
– Hogy még mindig nem mondtam tulajdonképpen semmit, az. Bassza meg!
Az asztalra csapott és az edények csörrenése összeadódott, ahogy nagyjából egyszerre elemelkedtek, majd visszahulltak a kemény felületre.
– Folytasd csak – mondtam.
Láttam, hogy egy darabig visszatartja a levegőt.
– Mindketten tudtuk, miről van szó. Nem akartam megjátszani a hülyét. Mintha nem tudnám, hogy tudja a nyilvánvaló igazságot. Megkérdezte, szeretem-e Anikót. Mondtam, hogy igen, de csak mint barátot. Szóval, hogy annak, ami történt, vége. És hogy nem akarok tőle már semmit. Kíváncsi lettem, miből jött rá a dologra. És csak ez után, miután kimondtam, döbbentem rá, hogy mi lesz, ha ezt ti is megtudjátok.
– Korábban eszedbe sem jutott? – szóltam közbe.
– Persze, eszembe jutott korábban is, de így, hogy a fickó tudta, valóságossá vált a veszély.
Köhögött néhány apróbbat, majd kivárt pár másodpercig.
– Aztán elmondta, hogy több mint öt éve szeretnének már gyereket. Azóta próbálkoznak eredménytelenül. És hogy számos vizsgálaton átestek. Ő is, Anikó is. És újra elindult az a bugyborékolás a szemében. Esküszöm, hogy láttam a fájdalmat. Mintha formája lett volna, mintha… Félelmetes volt. Aztán csak annyit mondott, hogy Anikó terhes. Semmit nem tudok felidézni a helyből. Azt se, hogy mit ittunk, vagy hogy milyen színű volt a berendezés. De azt tudom, hogy fázni kezdtem. Remegtem és legszívesebben elfutottam volna, és abban a percben úgy éreztem, soha többet nem akarok találkozni senkivel. Hogy ezt nem tudom vállalni. Hogy nem vagyok képes anyád elé állni, vagy eléd. És azt képzeltem, hogy ha nem futok el, akkor az a férfi ott kicsinál… vagy nem is tudom. Falfehér volt az arca. Elmondta, hogy neki nem lehet gyereke. A vizsgálatok során kiderült. Egyáltalán nem. És ez biztos. És hogy csak azért nem mondta el Anikónak, mert félt, hogy tönkretesz mindent. Félt, hogy elveszíti. Aztán könyörögni kezdett, nekem meg zúgott a fülem, meg se bírtam szólalni, izzadtam. Szörnyű volt. Újra megkérdezte, hogy szeretem-e Anikót, én meg csak ingattam a fejem. Azt mondta, hogy nem mondja el senkinek, csak hogy hagyjam őket, merthogy ő örül. Szóval, hogy örül. És hogy meg fogják tartani a gyereket. Hogy mindent megbeszéltek már, és persze nem lesz könnyű. El is költöznek. Pár hét, ő már intézkedett.
Elhallgatott, miközben már lefelé bámult. Láthatóan nem akart a szemembe nézni. Jóval többen voltak már teremben, a bárnál is szinte minden széken ültek. Az órámra pillantottam. Negyed tizenkettő volt.
A levesem teljesen kihűlt. Kavartam rajta kettőt, de nem voltam képes enni belőle. Apámra néztem, aki a kezébe vette a villát, elemelt egy darab húst a tányérjáról, a szájába vette. Vizenyős volt megint a szeme. Figyeltem, ahogy rágó mozdulatokat tesz, és nem is remegett, hanem himbálózott a keze. Köhögni kezdett. Rátört megint a roham, és úgy tűnt, hasítja szét a mellkasát, majd öklendezni kezdett és mindent, amit az este folyamán, és talán előtte evett, visszaokádott a tányérba. Nagy, vörös gömb lett a feje. Az erek megduzzadtak a halántékán és a homlokán. Lihegett. Nem bírtam megszólalni. Nagy nehezen fölállt, és anélkül, hogy rám nézne, elindult a mosdó felé. A bal válla akkor is lejjebb volt, mint a jobb. Aztán beleolvadt a terem hátsó, sötétebb részébe.
Egyedül maradtam. Fogalmam sem volt, mit keresek ott. Elviselhetetlenné vált a zene, a fények, a bárnál ülő arcok. Minden. Izzott a fejem. Valami képtelen, idegen érzés öntötte el az agyamat, de nemcsak az agyamat, az egész testemet. Odaszóltam az egyik pincérlánynak, hogy fizetnék. Meg se vártam, hogy visszajöjjön. Kitettem egy halom pénzt az asztalra, magamra borítottam a kabátom, elhúztam a függönyt, föltéptem az ajtót és beleüvöltöttem valakinek az arcába, aki épp a nedves, csillogó járdán haladt el.

Megnyomtam a csengő gombját. Fülledt volt a levegő. A felhők bent tartották a városban a szmogot. Eltelt vagy egy perc, mire lépések zaja szűrődött ki bentről. Kulcszörgést hallottam, aztán kinyílt az ajtó. Szokás szerint homály lappangott az előszobában. Nem láttam tisztán anyám arcát, csak hogy még nem öltözött föl, vagy legalábbis olyan ruhát visel, amiben nem hagyná el a lakást. Köszöntem, ő pedig motyogott valamit. Beljebb mentem, jobbra a konyhába, hogy lepakoljam azt a pár apróságot, amit még előző nap kért, hogy vigyek.
Kinyitottam a hűtőt. Beraktam a sajtot és a tejet. Visszazártam a fehér dobozt, megfordultam. Ő már az asztalnál ült, épp cigarettára gyújtott. Fáradt volt az arca. Hosszan néztem, ahogy a fehér falra mered. A kezét föl-le mozgatta, ütemesen, ahogy a szájához emelte a cigit, amiről annyiszor próbáltam lebeszélni, eredménytelenül. A jobb szemöldöke aprókat rándult, mintha végigfutna egy áramütés a testén és ott vezetődne le.
A konyhaablakhoz léptem. Elhúztam a kis csipkés függönyt, hogy kilássak a gangra. Valaki mozgolódott a túloldalon. Közepes méretű szőnyeget terített rá egy ötven körüli nő a korlátra. A nagyobb része az udvar fölött lógott, pont úgy, hogy még ne legyen akkor a súlya, ami lehúzza az egészet, hogy aztán a sárgás színű kövekkel kirakott téglalapon landoljon. A porolóval néhány másodpercenként rávert egyet-egyet a szőnyegre. Minden becsapódáskor erősen összeszorította a szemét, hogy a szétáramló por menjen bele.
– Elutazol? – szólalt meg anyám.
– Igen. Fél tizenkettőkor megy a gép. De pár nap múlva már jövök is vissza.
Csönd volt egy darabig. A nő tüsszentett kint néhányat, majd folytatta a porolást. Anyám egyszer csak fölállt és odalépett mellém. Nem fordultam felé, csak megérintettem a kezét. Száraz volt a bőre. A legfelső ujjperceknél hegyesen álltak ki a csontok a kézfejéből. Végighúztam rajtuk néhányszor a tenyerem. Jó volt azt érezni: figyel. És hogy mindketten a másikra gondolunk úgy, hogy nem nézünk egymás szemébe.
– Kérsz kávét? – kérdezte. – Pár perce főtt le és így, hogy hoztál, még egy kis tejet is bele tudok tenni neked – mondta még. Elfordítottam a fejem, bólintottam. Hallottam, ahogy matat a tűzhelyen, majd a folyadék bugyogását a háttérben. Sávokban tört be a fény a ház belső terébe. Hol erősebbek, hol tompábbak lettek a színek, amíg bámultam kifelé az ablakon. Lerakta a csészét a radiátorra, aztán visszaült az asztalhoz. Újabb cigire gyújtott. Kortyoltam párat a kávéból.
– Láttam tegnap ezt a csillagot az égen. Nagyon szép. Mindenki erről beszél most. Te láttad? – kérdezte.
– Láttam, igen. Tényleg szép – mondtam.
– Azon gondolkodom, hogy vajon jót jelent-e ez – tette még hozzá.
– Volna bármilyen jelentősége?
– Igazából nem tudom. Nem tudom eldönteni. De valami miatt úgy érzem, hogy talán mégis van. Hogy van ránk hatása.
– Lehet – mondtam még.
Figyeltem, ahogy a nő szemközt fölemeli a szőnyeg addig lefelé lógó részét és rácsap pár erőset a porolóval. Sűrű porfelhő emelkedett föl, majd egy kisebb szellő az egészet betolta abba a sávba, ahol a szűrődő napfény hófehérré és égetővé színezte a levegőt.
– Apád itt járt tegnap – mondta hirtelen. Ránéztem. Egyenletesen slukkolt. Hosszan fújta ki a füstöt, mintha minden pillanatot ki akarna élvezni.
– Mikor? – kérdeztem. Dupla erővel és sebességgel kezdett verni a szívem.
– Kora este. Hét óra felé, azt hiszem. Akkortájt értem haza. Az udvaron várhatott rám. Amikor becsöngetett, nem kérdeztem tőle semmit. Behívtam, mert esett az eső. Nem akartam, hogy tovább ázzon.
Kivárt, majd szívott még a cigiből, aztán a hamutartó szélére helyezte. Lassan szállt fölfelé a füst és megcsavarodott a levegőben, mintha össze akarna csomósodni.
– És mit akart? – kérdeztem szigorúbban. Anyámnak akkor már könnyes volt a szeme. Ideges lettem. Ökölbe szorult a kezem. Az egész alkaromon erősen húzódott a bőr. Éreztem, ahogy ráfeszül az izmaimra.
– Azért jött, hogy elmondjon valamit. Anti, ne izgulj, nem veszekedtünk…
Nem bírtam türtőztetni magam, közbevágtam.
– Idejött és képes volt ezt a mocskot neked, pont neked elmondani?
– Hogy? – kérdezett vissza.
– Este találkoztunk. Fölhívott. Beültünk egy helyre és elmondta az egészet. Anikót meg a férjét. Pedig direkt meg is kérdeztem tőle, hogy tudsz-e róla, és azt hazudta, hogy nem. Képes volt hazudni néhány órával azután, hogy elmondta neked…
– Miről beszélsz? – szólt közbe elfúló hangon. A cigiért nyúlt és jó nagyot szívott belőle. Én pedig gondolkodás nélkül folytattam.
– Arról, hogy viszonya volt azzal a nővel, és hogy teherbe is ejtette!
Már a mondat kiejtése közben tudtam: egyrészt nem lenne szabad, hogy ezek a szavak elhagyják a számat, másrészt: nem is biztos, hogy ugyanarról beszélünk anyámmal. Láttam, hogy kiesik a cigi a kezéből. Halk, nyüszítő hangok törtek föl belőle. Behunytam a szemem. Hallottam, hogy zokogva megy kifelé a konyhából, s hogy valamit lever az asztalról, ami összetörik a konyha műkövén. Úgy éreztem, megnyílik alattam a föld és zuhanok lefelé, egy forró helyre, ahol nagyon lassan fogok elégni és rettentő fájdalommal.
Kinyitottam a szemem. A padlón hatalmas kávéfolt terjedt szét, mint egy mély, fekete lyuk. Átléptem fölötte. Közben az járt a fejemben, hogy bárcsak tényleg elnyelne, kiégetve belőlem a bűntudatot.
Beléptem a nappaliba. Anyám nem volt ott. Eszembe jutottak apám szavai arról a napról, mikor álltak az ablaknál Anikóval, és simogatta a hátát. Utána pedig, hogy van valahol egy testvérem, és hogy fogalmam sincs, mit éreznék, ha a szemébe néznék.
Benyitottam a másik szobába. Anyám ott állt, ahol egykor apámék is. Odaálltam mögé. Az ablakon keresztül láttam, hogy felszakadóban van a felhőzet, s hogy szürke és fehér foltok váltják egymást az égen, mintha egy rosszul felrajzolt sakktábla lapja lenne.
– Ne haragudj – mondtam anyámnak.
Nem mozdult, csak állt tovább és nézett kifelé az ablakon.
– Azért jött tegnap, hogy bocsánatot kérjen mindenért, amit tett. Illetve azokért a dolgokért, amiket elmulasztott megtenni, azt hiszem, így mondta valahogy. Beteg, és az orvosok szerint már nincs sok neki hátra.
Visszhangzott a fejemben apám köhögése. Az a zúgás, hörgés, ami annyiszor előtört a belsejéből előző este, amíg együtt ültünk.
– Tudod, az, hogy nem vagy képes együtt élni valakivel, még nem jelenti azt, hogy ne szeretnéd nagyon – mondta még.
Nem szóltam semmit. Nem is tudtam volna mit. Álltunk még egy darabig és néztük a felhőket, ahogy eltolódnak az égen, s hogy egyre tisztább lesz az ég, egyre fehérebb.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.