Váltóáram

“Az ember leginkább önmagával nincs tisztában.” (S. A.)

 

SPIRÁL

Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy álom maradékával. Zsibbadt a bal karja, alig bírta mozdítani, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Fájt a gyomra, a tarkója. Égett a nyelve, és az arca is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, mintha a nyirkos padló el akarná nyelni. Muszáj volt mozdulnia. Néhány próbálkozás után fölállt, megdörzsölte a bal karját, majd a szemét. A szoba egyik felét vakító fény terítette be és égető fehérré színezte a tárgyakat. A másik részében olyan sötét volt, mint egy lyukban. Kezdett kirajzolódni a sötétben egy-egy forma: a polc sziluettje és az asztal lapos felülete. Különféle holmik szétszórva az ágyon, és előtte is. A fotel tele ruhákkal. Régi cipők, könyvek hevertek összevissza. Az ablak melletti falon hiányzott egy darab a vakolatból. Látta a tégla barnásvöröses színét, az előszobát borító vastag porréteget, csillogott a szűrődő fényben. Hirtelen nem tudta, mennyit aludhatott a padlón fekve, mint akit leütöttek, és ott hagytak elpusztulni.
Kilenc napja, hogy utoljára kint járt. Akkor is csak a boltba ment, hogy megvegye a húst, ami már erjedten állt a hűtőben, és a szaga átjárta az egész lakást. Kiegyenesedett. Öklendezett párat. Nehezen viselte el a bűzt. Kivánszorgott a fürdőszobába, hogy igyon. Fejét a csap alá tartva nyelte a vizet. Megmosta az arcát és a tarkóját. Enyhült az izzasztó lüktetés a testében. Gyakran érezte ezt ébredés után, főleg, mióta a felesége meghalt. Novemberben ment el, egy szombati napon. Az járt a fejében, ahogy kilép a kapun és összehúzza magán a kabátot, és ahogy megveszi a bort a vacsorához. Összeütközött a szomszéd nővel, majd egymásra nevettek szabadkozva, hogy ki menjen be előbb a kapun. A nyitva hagyott ajtó. Az a néhány mondat, amire választ már sohasem kap. Ott feküdt Éva, a szoba közepén. A kezében egy vázát szorongatott. Olyan erősen, hogy a mentősök alig tudták kiszabadítani.
Decembertől neki csak egy éve lett volna hátra a cégnél. Az első utazást kora tavaszra tervezték, egy lávakék hegyi tóhoz, sűrű fenyőerdővel a partján. De Éva szájából vér csorgott ki azon a szombati napon, és már csak egyetlen útja maradt hátra. Urnás temetés volt. Gyorsan történt minden. Csupán néhány arcot tudott fölidézni, és a pap hangját, mint egy visszatérő hullám, ott motoszkált a fülében. A cégnél megértőek voltak és segítettek mindenben. Elintézték a papírmunkát helyette. Az első pár hétben mindennap fölhívta valaki, hogy beszélgessenek. Amikor bejelentette, hogy nem megy be többet, sokáig próbálták meggyőzni, hogy az az egy év is nagyon sokat számít. Hogy jóval kevesebbet kap, ha az utolsó évben nem dolgozik. De őt ez nem érdekelte. A lánya is hazajött hétvégente, de mivel állandóan Éváról volt szó, elküldte őt is. Hónapok teltek el. Egyre ritkábban mozdult ki, és a telefon is egyre hosszabban maradt néma.
Átment a konyhába, kinyitotta a hűtőt. Határozottan áramlott felé a bűz. A helyiség tele volt mosatlan edényekkel, az asztal lapján szétkenve, hosszú csíkban lekvár. Használt filterek egy pohárban, üres borosüvegek és penészes kenyér. Próbálta felidézni az előző napot, de fogalma sem volt, mivel telt az a huszonnégy óra, és rádöbbent, hogy sok huszonnégy óra telt el, ami felidézhetetlen. Állt a konyha közepén, sajgó fejjel, viszketett a háta, és a pólója alatt szúrta valami a mellét. Zavarta a beáramló fény. Megvilágított néhány koszos sarkot, a leöntött díványt a szobában, a padlón heverő cipőket és sárdarabokat. Jól látszott onnan az üres akvárium, amiben zöld moszatdarabok savanyodtak. Tudta, hogy meg kell küzdenie vele, és úgy érezte, ha így telnek tovább a napok, valami végérvényesen megváltozik.
Eszébe jutott, hogy hatvanhat éves. Soknak tűnt számára az eltelt idő, ahhoz viszont kevésnek, hogy ilyen határozottan omoljanak össze körülötte a dolgok. Lehúzta magáról a pólót. Visszament a fürdőszobába. Elkezdte lemosni testéről az éjszaka kiizzadt álom maradékát. Dús mellszőrébe beleakadt egy törött fogpiszkáló darabja, az szúrta úgy a mellét. Megmosta a nyakát, a mellkasát. Csorgott le a jéghideg víz a hasán. Érezte, hogy a hús és az akvárium bűze mellett belőle is árad valami savanyú szag. Meg akart szabadulni tőle. Kinyitotta a tükör melletti kis szekrényt, talált benne egy szappant. A víz alá tartva forgatta a kezében, majd a mellkasán futtatta végig. Izgatta a bőrét. Hirtelen remegni kezdett a csap. A csőrendszer felől egy hullám indult meg és a mosdókagylót is megrázta. Fokozatosan erősödött. Úgy tűnt, ha nem zárja el a csapot, a rázkódás szétveti az egész rendszert.
Fölkattintotta a kis lámpát a csap mellett. A plafonról lógó égő nem működött, azért is tette oda. A huszonöt wattos izzó fénye lomhán világította meg a fürdőszoba mosdó körüli részét. A tükörben látta a borostás, megviselt arcát, mellkasán a szőrt, ami a szappan habjától csak még dúsabbnak és szürkébbnek tűnt. A hasán vaskos csík húzódott, valami megnyomhatta alvás közben. A vállán egy seb volt. Még mindig nem gyógyult be, pedig hetekkel korábban szerezte. Megfogta a kagyló szélére terített törülközőt. Letörölte az arcát, a mellkasát. Erősen dörzsölte, hogy a hab mindenhonnan eltűnjön.
Átment a szobába. Beleütközött néhány tárgyba és az asztal sarkába. Megtalálta a szemüvegét, fölvette. Az ablakhoz lépett, hogy kinézzen az utcafrontra. Erős szél fújt odakint, és egy nedves levelet nyomott fölfelé az üvegen. Követte vagy húsz-harminc centi hosszan. Mintha egy csiga vánszorogna, szokatlan irányba, ellentmondva a gravitáció törvényének, gondolta. Gravitáció, törvény, ellentmondás, ilyen szavak jutottak eszébe. Mintha neki köze lenne ezekhez a kifejezésekhez. Mintha ismerné a jelentésüket. De azt sem értette, hogyan jut eszébe egyáltalán, hogy gravitáció, és miért halad fölfelé a levél. Az ablak fehér kerete szűk lett, és a dolgok nehézsége, a sajátja is, nyilvánvalóvá vált. Szinte fájt neki az a súly, ami a tárgyat nyomta, az, ami önmaga volt.
Kiszúrt egy pontot az ablak alatt álló széken. Lepattogzott róla a zöld festék és kilátszott a szürkésbarnás lemez. Néhány nyúlánk rost fölszakadozva kibukott a festett részre, kis darabokra esve szét. Erősen koncentrálnia kellett, hogy lássa mindet, külön-külön. Megigazította a szemüvegét. Ha a lencsén keresztül figyelt, látta az egymástól elváló részeket és köztük az egészen vékony kis csíkokat. Azonban ha a szemüveg fölött nézett el, összemosódtak a rostok, és a szék fölső része egyetlen sima felületnek tűnt, amin csupán néhány nagyobb folt lapult. Talán egy kávéscsésze nyomai, gondolta. Kinyitotta a szekrényt. Dohos szag csapta meg az orrát, mégis kivett egy pólót és fölvette. Hűvös volt. Úgy érezte, enyhén nedves is. Lehúzta magáról. Elkezdte összeszedni a tárgyakat. Tizenhét könyvet talált a földön. Arra gondolt, bárcsak azért volnának itt, mert olvasta őket. Végignézte a címeket. Örült, hogy legalább néhány ismerős közülük. Nem tudta, hogyan kerültek a szőnyegre vagy az ágy alá. Az összecsomósodott zoknikról nehéz pormacskák zuhantak vissza a földre, és a szőnyegen is volt a lekvárból, ami szétkenve csillogott az asztalon. Három cipőt talált az ágy alatt, ahonnan szintén fülledt dohszag áradt.
Zaj szűrődött be kintről. Kopogást hallott. Fölegyenesedett, majd áthaladt az előszobán. A lépteitől fölkeveredett a por a szűrődő fényben és szinte köddé sűrűsödött mögötte. Újra hallotta a kopogást. Odalépett az ablakhoz, elhúzta a kis függönyt.
Az egyik szomszéd, egy magas, barna hajú férfi állt az ajtó előtt, mélyen kivágott, fekete pólóban és fekete műbőr nadrágban, amin megcsúszott a fény, ahogy mozdult. Negyven körüli lehetett, de a formára igazított haja és a szokatlanul barna bőre fiatalosabbá tette. Korábban, ha látta, mindig élénk színű ruhákban volt, és csillogott rajta valami. Egyszer beszélt vele. Nem emlékezett rá, pontosan miről. Nem is értette, mit akarhat most. „Melegek”, ahogy az egyik szomszéd súgta neki valamikor. Nem kell foglalkozni velük, mást úgyse nagyon tehet az ember, mondta még. Nem értette akkor sem, mire utal ezzel. Mintha lett volna ebben a mondatban valami más is, gondolta. Hogy azért mégiscsak kellene tenni valamit. „Buzik”, hallotta egyszer a lépcsőfeljáróban, meg hogy „Az anyjuk picsáját”, azt is.
Figyelte, ahogy a férfi hátrasimítja a haját. Furcsák a mozdulatai, és az a ruha is elég szokatlan, gondolta. Visszaengedte a függönyt. Megdörzsölte a mellkasát. Viszketett a fogpiszkáló nyoma még mindig és a vállán tátongó seb körül megvillant néhány ideg. A férfi ismét kopogott. Eszébe jutott, hogy ha szóba elegyednek, talán nem fogja tudni lerázni. Az újabb kopogást követően aztán mégis elfordította a kulcsot, a fönti kis reteszt is, majd szűken ugyan, de kinyitotta az ajtót.
– Mit akar? – szólt ki a résen. Arra gondolt, hogy nem is ezt akarta mondani.
– Helló – mondta a férfi. Enyhe terpeszben állt a gangon és a V alakban kivágott pólója résén kilátszott a mellszőre. – Kristóf vagyok, talán emlékszik.
– Igen, biztos…
– Azért jöttem, mert tartunk fönt egy kis összejövetelt, és arra gondoltam…
– Mire gondolt?
– Hogy esetleg volna kedve följönni.
– Mi, hogy most?
– Igen, mostanában. Van fönt egy kis társaság. Megkérdeztem már néhány szomszédot, de ami azt illeti, eddig senki sem volt igazán lelkes. Aztán arra gondoltam, hogy maga biztos szívesen inna egy italt.
Figyelte a férfi arcát. Rájött, hogy a tiszta tekintete miatt nem vette eddig észre a ráncait. Volt benne valami szokatlan lassúság, amellett hogy lendületesen beszélt.
– Miből gondolja?
– Maga rendes fickónak tűnik. Márk is kedvesnek találja – mondta, majd közelebb hajolt és valamivel halkabban folytatta. – Nem mindenki ilyen ám a házban.
Erős parfümillat csapta meg az orrát, édeskés szag volt. Kiűzte az orrából a savanyú moszat- és dohszagot.
– Ki az a Márk?
A férfi szemei tágabbra nyíltak. Mosoly jelent meg az arcán. Megvakarta a homlokát, amin apró izzadságcseppek kenődtek el.
– Márk a párom. Miatta gyűltünk most össze…
– Meghalt? – vágott közbe, és egyszerre szorult össze a mellkasa Éva, és a megütött hangsúly miatt. Látta maga előtt, ahogy fekszik a szőnyegen és terjed szét a vöröses folt a feje körül.
– Nem, szerencsére nem – mondta a férfi, aztán rövid szünetet tartott. Elnézett az udvar belseje felé. – Szóval, ha van kedve, jöjjön föl. Tudom, mi történt, és azért…
– Fogja már be! – förmedt rá a férfira.
Egy darabig hallgattak. Kint fújt a szél és néha erős zúgás járt át a belső udvar falai között.
– Fönt, a negyediken vagyunk – szólt újra a férfi, aztán fölmutatott a legfölső szint irányába.
– Nem, egyáltalán nincs kedvem! Hagyjanak békén! – mondta, majd becsukta az ajtót.
Érezte, hogy lüktet benne a vér. Izzadt. Nekidőlt az ajtónak. Kifújta magát. Hallotta, ahogy a férfi mozgolódik kint, majd a távolodó lépteit. Várt. Már csak a szél zúgása hallatszott. Visszament a szobába.
Még szúrósabbá vált a bűz. Az algák, moszatok savanyúsága összekeveredett a hús rothadt szagával. Csípte az orrát. Nem értette, hogyan jutott egyáltalán eszükbe ilyesmi. Hihetetlen, gondolta, hogy az emberek mire nem képesek, majd az az ötlete támadt, hogy mégiscsak fölmegy, és megmondja nekik: eszükbe ne jusson többet zaklatni.
Megcsörrent a telefon. Nagyot dobbant a mellkasa. Arra gondolt, hogy ha a férfi hívja, akkor kihívja a zsarukat. Nem látta sehol a készüléket. Körbejárt a szobában. A hang egyre erősebb lett. Megállt, hátha elhallgat. Fél perc elteltével megszűnt a berregés, de mire kifújta magát és lehajolt, hogy fölvegyen egy tárgyat a földről, megint megszólalt. Pár újságcafat alól került elő. Fölvette a kagylót.
– Halló!
– Szia, apa!
Mikor meghallotta a lánya hangját, megkönnyebbült, de aztán sejteni kezdte, mi következik. Szorítást érzett a torkában.
– Szia. Mit szeretnél?
– Ma felugrom akkor, ahogy megbeszéltük. Ideje, hogy megnézzem, mi van veled!
– Mikor beszéltünk erről?
– Tegnapelőtt.
– Aha. Nos, az van, hogy nekem ma nem túl jó.
– Miért, mit csinálsz?
– Elég sok dolgom van, ami azt illeti.
– Például mi?
Önkéntelenül is körbenézett a szobában, és úgy érezte, még csak nem is hazugság, amiről beszél.
– Hát, elég sok minden.
– Értem. Figyelj, apa, azt akarom mondani…
– Jól vagyok, minden rendben! Miattam ne gyere.
– Szerinted ki miatt mennék?
– Nem tudom.
– Miért csinálod ezt?
– Mit?
– Hogy állandóan visszautasítasz.
– Nem utasítalak vissza, csak nem érek rá. Majd ha kell valami, szólok.
– Ez aztán remek, apa!
– Most mi van?
– Eszedbe sem jut, hogy csak úgy találkozzunk?
– Ez mit jelent? Nem értem.
– Mondjuk jelentheti azt is, hogy felöltözöl valami normális ruhába, kijössz a lakásból és együtt elmegyünk valahová.
– Hová?
– Mit tudom én! Bárhová.
– Tudod, hogy ezt nem szeretem.
– Mit nem szeretsz?
– Amikor ilyen összevissza beszélsz.
– Nem beszélek összevissza, nagyon is pontosan beszélek. Megnézhetnénk ezt a jelenséget, vagy mit. Ami most látszik az égen. Igazán szép.
– Miféle jelenséget?
– Ezt a… Nem tudom. Valami csillag látszik az égen, egy szupernóva, vagy micsoda. Nem értek ehhez.
– Azért van ilyen világos?
– Igen. Nos?
– Mi van?
– Felöltözöl?
– Fel vagyok öltözve.
– Értem.
– Hány óra van?
– Talán nyolc. Azt hiszem.
– Este nyolc?
– Igen.
– Én ilyenkor már nem megyek sehová.
– Mintha máskor mennél…
– Ne légy igazságtalan!
– Nem igazságtalan vagyok, apa, hanem szomorú.
– Én is szomorú vagyok, de nincs mit tenni ezzel!
– Ezt hogy érted?
– Anyád meghalt. Ezzel nincs mit tenni, úgy értem.
– Kivételesen nem rá gondoltam.
– Hát kire?
– Rád, apa. Hogy ez így nem jó.
– Mi nem jó? Nagyon jól vagyok.
– Te is tudod, hogy ez nem igaz.
– Dehogynem, teljesen jól vagyok!
– Akkor pláne találkozhatunk.
– Találkozzunk holnap! Fáradt vagyok, és mondom, egy csomó dolgom van.
– Mondj egyetlenegyet, ami halaszthatatlan és akkor békén hagylak!
Nem válaszolt azonnal. Erős szuszogást hallott. Eltartotta magától a kagylót. Rádöbbent, hogy ő fújtat annyira. Arra gondolt, hogy fölmegy a negyedikre, bekopog és megmondja nekik, micsoda pofátlanságnak tartja, hogy este nyolckor zaklatják a ház lakóit.
– Őszinte leszek, tiszta ideg vagyok – szólt bele a kagylóba ismét.
– Igen, ez általában így van.
– Ne gúnyolódj velem, kérlek!
– Mi történt?
– Az előbb, mielőtt hívtál, bekopogott az egyik szomszéd. Hogy is mondjam… Tehát… Van itt egy, illetve kettő… férfi. Két… meleg. Így mondják, nem?
– Van ilyen kifejezés, apa. Ők dühítettek fel ennyire?
– Az egyikük.
– Mit mondott?
– Nem is tudom.
– Nem emlékszel?
– De, emlékszem.
– Szóval?
– Megkérdezte, volna-e kedvem fölmenni.
– Felhívtak magukhoz?
– Az egyikük, az a magasabb.
– És te mit mondtál? Ezek szerint nem mentél.
Várt egy darabig, hátha összeállnak a gondolatai valami egésszé, amivel meg tudja indokolni, mi zavarja annyira, de mire elkezdtek formálódni, már zúgott a vonal. Hallotta a lánya hangját, olyasmiket, hogy „Ott vagy?” meg hogy „Megyek”, és néha visszakérdezett, hogy „Tessék?”, majd kétszer vagy háromszor is megismételte, hogy „Nem értem”. A kapcsolat megszűnt, és csak recsegést hallott. Letette a kagylót.
Hangok szűrődtek be kintről. Újra végigment az előszobán, hogy kinézzen. Elhúzta a függönyt. A negyedik emeleti gangon álldogáltak páran. Nem hallotta, miről beszélnek, csak hogy nevetnek, és látta, hogy a két férfi és a nő koccint, majd ahogy az egyikük rágyújt és idővel leszórja a hamut az udvarra. Csillogott a fehér fényben. Visszaengedte a függönyt, hogy ne lássa őket. Újra hallotta a beszűrődő nevetés hangját, amit a ház belső tere fölerősített. Nehezebbé vált a mellkasa. A hosszú előszoba közben befelé húzta, elkezdett szűkülni a tér, mintha a tárgyak, a szekrények közelebb lennének hozzá és rá akarnának mászni. Hallotta a nevetést. Érezte, hogy izzadság csapódik ki a bőrére, fázott. Összemosódott előtte a fehér fényben álló előszoba, és ahogy fölemelte a kezét, hogy az arcához nyúljon, nedvességet érzett. Minden vizenyős és bizonytalan lett. Megint hallotta a szuszogást, majd újra a nevetést, a szuszogást, együtt a kettőt, és az jutott eszébe, hogy „buzik”; látta a szomszéd nő arcát, a kezét, ahogy magyaráz, aztán a férfit, ahogy áll az ajtó előtt és mutat föl az emelet irányába, az akváriumot, a rothadó moszatdarabokat, végül Évát a földön, kezében azzal a vázával, és először csak egy kisebbet, aztán nagyokat vert az ajtóra.
Nem bírt tovább állni. Leguggolt, nekidőlt az ajtónak. Próbált egyenletesen lélegezni. Újabb nevetgélést hallott. Érezte, hogy dühíti. Fölállt, bement a szobába, hogy ne hallja, de minden mozdulat közben, mikor arrébb rakott egy tárgyat, ott volt a nevetés a fejében. Arra gondolt, hogy talán hallották, ahogy csapkod. Gyorsan végigment az előszobán, kinézett az ablakon. Eszébe jutott, hogy talán rajta nevetnek. Hogy a férfi, miután itt járt nála, fölment és elmondta, milyen rosszul néz ki. Még azt is érezhette, miféle szagok áradnak ki a lakásból, gondolta. Azok hárman továbbra is a gangon álltak. Az egyik férfi épp magyarázott valamit. Figyelte a mozdulatait. Egyszer csak lenézett, és ő úgy látta, pont rá. Mikor a nő is elfordította a fejét, már biztos volt benne, hogy róla beszélnek. Visszaengedte a függönyt.
– Bassza meg, ezt nem hiszem el – mondta félhangosan. Arra gondolt, hogy fölmegy és elküldi őket a picsába, vele ne szórakozzanak, és ha csak azért jött le a fickó, hogy kigúnyolja, akkor kurvára megkeserülik a dolgot. Fölhúzott egy bőrcipőt. Már a kilincset fogta, mikor rájött, hogy félmeztelen, s hogy így nyitott ajtót. Ilyen tehát az öregség: az ember már nem vesz észre egyértelmű dolgokat, gondolta.
Visszament a szobába. A szekrényben elkezdett kutakodni a ruhák között. Az összes ing gyűrött volt. Kivett egy fehéret, egy kék csíkosat és egy feketét. A fehér fény ugyanolyan egyenletesen világított és a szobának pont ugyanazt a részét terítette be, mint korábban. Furcsállta, hogy nem tolódott arrébb a falon. Nézte, ahogy a tárgyak fölött gomolyog a por. Arra gondolt, hogy ezt lélegzi be. Fölvette a csíkos inget. Az tűnt a legkevésbé gyűröttnek. Kiment az előszobába, ráfogott a kilincsre. Az járt a fejében, vajon milyen szagot áraszthat magából. Szaglászni kezdte a karját. Szúrós izzadságszagot érzett. Hangokat hallott kintről. Odalépett a kis ablakhoz, elhúzta a függönyt. Kinyílt fönt az ajtó, a hangok fölerősödtek. Látta, hogy két férfi lép ki a gangra. Az, aki lent járt nála, és egy másik, alacsonyabb. Arra gondolt megint, hogy talán róla beszélnek. Észrevette, hogy kéznyomok vannak az üvegen. Odaillesztette a kezét. Egyértelmű volt, hogy az övé. Nézte a ráncokat, a piszkos körmét és a sűrű szőrt a kézfején. Mikor újra fölpillantott, már nem látott senkit odakint. Csak a szél zúgását hallotta, és úgy érezte, az ég felől süllyedő fehér sugárzás erősebb lett.
Lenyomta a kilincset. A szél meglökte az ajtót, a keze lecsúszott a vékony alumíniumról, a szárny pedig kitárult. Óvatosan kilépett a gangra. A színek kopottak voltak. Mintha radírral ment volna végig valaki mindenen, hogy eltüntesse, ami fölösleges, gondolta. Becsukódott mögötte az ajtó. Már a kattanás pillanatában tudta, hogy komoly hibát vétett. Nem volt nála a kulcs. Ráfogott a kerek, gombszerű kilincsre, de hiába rángatta, az ajtó nem nyílt. A függöny apró résein át látta az előszoba sáros padlóját, a kabátját fölakasztva és a bal oldali hosszú, beépített szekrényt, ahogy végigfolyik rajta a fehér fény. Végignézett magán. A nadrágján hosszú szakadás volt a bal combja fölött, ráadásul a halványzöldes színét rettentően zavarónak találta a világosbarna cipőjével együtt. Azt is látta, hogy az inge olyan gyűrött, mintha egy kutya csócsálta volna, mint egy játéknak szánt rongyot.
Beszédet hallott a lépcső felől. Az egyik hang ismerős volt. Nem akart találkozni a szomszéd nővel. Szorosan az ajtóhoz lapult, hogy ne vegyék észre. A két nő, miután fölért a másodikra, megállt a lépcsőfordulóban. Közben hallotta, hogy csöng bent a telefon. Számolni kezdte a csörgéseket, de hamar elvesztette a fonalat az ismerős hang miatt.

– Szerinted hányszor figyelmeztettem már ezeket a mocskokat, hogy ez nem játszótér meg nem is diszkó? A kurva anyjukat már, hogy ezt kell hallgatnia az embernek! Ráadásul a harmadikon vagyunk. Szerinted hallok bármit is a tévéből?
– Nem, persze hogy nem.
– De nem ez a legnagyobb baj.
– Hanem mi?
– Buzik.
– Micsodák?
– Buzik! Nem tudod, mit jelent ez?
– De igen. Vagyis… Nem, mégsem, vagy…
– Két férfi, együtt. Vagy két nő. Illetve… Nem, azt máshogy hívják. Mindegy. Gusztustalan, az a lényeg! Érted, nem?
– Már hogyne érteném, Marika! Ne viccelj már! Szerinted nem értem? Vagyis hogy úgy… együtt?
– Igen, úgy! Hogy máshogy? Fölfordul az ember gyomra! Tudod mit?
– Na?
– Én már akkor rosszul vagyok, ha látom őket!
– Persze, én is.
– De tudod, kikről beszélek, nem?
– Így hirtelen…
– Most akkor tudod, vagy nem?
– Nem, azt hiszem, mégsem tudom.
– Ott laknak fönt.
– Igen?
– Biztos láttad már őket! Tipikus, ahogy kinéznek.
– Aha, sejtem.
– Az egyik alacsonyabb, a másik meg olyan magas, barna hajú.
– Igen!
– Undorítóak! Fölfordul tőlük a gyomrom.
– Megértem, Marika, megértem. És ez a zaj?
– Kiborító! Minden héten ez a szar. És nem érdekel, hogy péntek van, a kurva anyjukat. Egyszer lehetne egy csöndes péntekünk is, nem? Ez olyan nagy kérés?
– Nem, persze hogy nem. Mi leszigeteltük az ajtót meg az ablakokat is.
– Tényleg?
– Persze, még tavaly.
– És úgy jobb?
– Viccelsz? Sokkal! Azóta inkább az zavar, hogy nem hallok kintről semmit. De persze addig…
– Iszonyatos! Én már alig bírom.
– Beszéltél velük?
– Áh, ezekkel nem lehet.
– Nem?
– Kizárt! Én nem beszélek ezekkel.
– Annyira…
– Undorodom tőlük, érted? Nem emberek ezek! Ráadásul aludni se tudok! Nem elég ez a zaj, még világos is van. Rettenetes!
– Az. Nem is értem, hogy ez micsoda. Mitől van ez, te tudod?
– Judit, te nem hallgatsz híreket?
– Állandóan ezek a rossz dolgok. Fárasztanak nagyon. Ez meghalt, az a folyó kiáradt. Ki bírja ezt?
– Igazad van. Én ilyenkor jól bebugyolálom magam.
A két nő beszélt tovább, de már csak néhány szót értett. Szerencsére a másik irányba indultak el a gangon. Várt egy kicsit, aztán kipillantott balra. Látta, ahogy Marika halad fölfelé a lépcsőn, hallotta a szél zúgását és az ütemes lüktetést.
Érezte, hogy vizelnie kell. A lakásba sehogy sem tudott volna visszajutni, hacsak ki nem feszíti az ajtót, vagy be nem töri az üveget, de erre nem vállalkozott. Fölnézett a legfölső szintre. Előbb sárga, majd lilás árnyalatú fények vetültek az ablakkal szemközti falra, és úgy villogtak, hogy össze kellett szorítsa a szemét. Néha erősebben hallotta a dübörgést, aztán hirtelen lecsendesedett és egy dallam szűrődött kifelé. Miután elhallgatott, nem tudta visszaidézni.
Körbejárt a gangon, hogy a hátsó lépcsőn menjen föl. Betűrte az ingét, de rájött, hogy úgy rosszabb, és inkább kihúzta a nadrágjából. Óvatosan haladt fölfelé, mert a fokok alatti árnyékok mélyek voltak, mint egy-egy verem, és próbált mindig csak a fényes részre lépni. Fölért a harmadikra. Erősen fújt a szél. Arra gondolt, hogy bekopog Marikához, akinél már égett a villany, de iszonyodott az ötlettől. Tudta, hogy újra végig kellene hallgatnia a pár perce hallott szöveget, és azzal együtt más történeteket is, de egyáltalán nem volt hozzá kedve. „Buzik”, jutott eszébe újra ez a szó, és arra gondolt, hogy nem is tudja, mit jelent. Aztán arra, hogy igazából tudja, de nem érdekli. Ugyanakkor, ha nem muszáj, mégse találkozna velük, ebben is biztos volt. Kirázta a hideg.
Töprengett, hogy ki jöhetne még szóba. Eszébe jutott az egyik lenti szomszéd, egy nála is öregebb fickó, de azonnal tudta, hogy ő nem segíthet. A gang korlátjához állt. Végigfuttatta szemét az ajtókon. Próbált arcokat társítani hozzájuk. Ráeszmélt, hogy fogalma sincs, kik élnek a falak mögött. A szél még erősebb lett. Egyre jobban szorított a hólyagja. Görcsölni kezdett az ágyéka, már a hasa is fájt. Úgy érezte, a hideg átjárja a testét és mindjárt behugyál. A korlátnak támaszkodott. Nehezen kapott levegőt. Mintha szavakat hallott volna, de a szél elhordta mindet, és hiába koncentrált, a korlát és az ablaküvegek rezgése sokkal erősebb volt. Hallotta a morajló zenét, ahogy tompán lüktet a ház belső terében, néhány apróbb női sikoltást, majd ahogy csapódik fönt az ajtó.
Ági. Telefon. Ez a két szó járt a fejében. És hogy el kell érnie a lányát, hogy visszajusson a lakásba: ez most a legfontosabb, mert ha nem jut vissza, annak súlyos következményei lehetnek.
Elindult föl a negyedikre. Közben a repedezett és kopott vakolatot nézte a falon, ahogy a fény játéka miatt egymás után különféle alakok és minták rajzolódnak ki rajta. A lábfejét továbbra is mindig csak a fényes sávba illesztette. Oldalazva haladt, görnyedten, mert szinte elviselhetetlen volt már az ágyéka körül a szorítás. Fogta a korlátot, úgy ment végig a gangon. Elhaladt két bejárat és négy ablak előtt.
Odaért az ajtóhoz. Ezek nem is hangok, hanem valami dübörgés, jutott eszébe, és hogy nem akar bemenni. Arra gondolt, hogy becsönget, megkéri őket, hogy adjanak egy telefont – egy mobilt, vagy mit –, csak hadd hívja föl a lányát. Bent elnémult a zene. Szokatlan hiányérzete támadt. Nem tudta, becsöngethet-e vagy sem. Állt egy darabig összeszorított lábakkal, majd szép fokozatosan közelebb hajolt az ajtóhoz. Nekitámaszkodott a falnak, úgy engedte közelebb magát. Nem hallott semmit.
Hirtelen kinyílt az ajtó. Gyorsan kihúzta magát, bal kezével vakarni kezdte a tarkóját és köhintett is néhányat, mintha attól kevésbé lenne egyértelmű, hogy hallgatózott. Bent közben újraindult a dübörgés.
Egy fiatal lány állt az ajtóban, kérdő tekintettel nézett. Fekete, összeborzolt hajában különféle színes csíkok villogtak. A szemöldöke vastagon ki volt húzva, a mellei szinte kibuggyantak a fölsőjéből, és ahogy a domborulatokra nézett, arra gondolt, hogy aránytalanul nagyok a testéhez képest, és hogy elég nehéz lehet ezeket egész nap tartani. Nem mert megszólalni, mert a lány szúrós szemekkel figyelt.
– Mi kéne, papa? – kérdezte a lány. A hangja finom volt, sokkal vékonyabb, mint amire számított. „Papa”, ismételte meg magában ezt a szót. Nem tudta, bántó-e rá nézve vagy sem. Ági jutott eszébe, s hogy valójában tényleg papa, még akkor is, ha ez most inkább a korának szól, és nem annak, hogy van-e gyereke vagy nincs.
– Endre vagyok. Ott, lent, a másodikon lakom – kezdte el a választ szaggatottan. Le is mutatott a gangról, hogy igazolja, nem valami idióta, akire rá kell csapni az ajtót.
– Aha, szuper. És kit keres?
Próbálta felidézni magában a férfi nevét, de nem ment. Újra érezte a szorítást az ágyéka körül. Nem tudta eldönteni, milyen arcot vág a lány, csak hogy szúrós szemekkel figyeli. Már épp folytatta volna a dolgot, hogy megpróbálja elmagyarázni, miről van szó, amikor az ajtóban föltűnt a magas férfi.
– Kriszti, az úr az egyik szomszéd a másodikról. Miért nem hívod be?
– Jól van már, nem tudtam, kicsoda! Amúgy egész cuki – mondta a lány. Mindketten őt nézték. „Cuki”, ismételte meg halkan, de fogalma sem volt, mit jelent. Érezte, hogy izzadságcseppek indulnak el a hátán. Észrevette, hogy még mindig a falnak támaszkodik. Gyorsan elhúzta a kezét, és azonnal el is veszítette az egyensúlyát. Arrébb lépett, hogy újra támaszt találjon.
– Minden oké? – kérdezte a férfi. Közelebb húzódott és olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná tartani, de végül is nem ért hozzá. – Jól tette, hogy följött! Jöjjön be – mondta még. A lány közben fölhúzott szemöldökkel végignézett Endrén, aztán megfordult és eltűnt a belső térben.
– Én csak…
– Ne szabadkozzon már, jöjjön be, igyon egy italt! Szerintem jót fog tenni – mondta a férfi.
„Jót fog tenni”, ezt is megismételte magában, és arra gondolt, hogy biztos pocsékul néz ki. Zörgést hallott a háta mögül. Elfordította a fejét, kicsit hátrébb lépett. Lejjebb nyikordult egy rács, valaki kilépett a gangra. Látta, hogy Marika az. Fölfelé nézett, pont rá. Hallotta, hogy mond valamit.
– Endre, Endre, mit csinál? – kérdezte, és a szavak visszaverődtek a szemközti falról. Az járt a fejében, vajon mire gondolhat pontosan a nő. Aztán eszébe jutott, hogy ha bemegy, arról bizonyára mindenki tudni fog a házban. Érezte, hogy egyre jobban izzad.
– Jöjjön be, Endre – szólalt meg újból a férfi.
Mozdulatlanul állt még egy darabig. Összeszorította a szemét, majd egy nagy lépéssel átlépte a küszöböt, az ajtó pedig bezárult mögötte.
– Mindjárt visszajövök! Addig is, érezze otthon magát – hallotta a férfi szavait. Meg akarta kérdezni, merre találja a mellékhelyiséget, de a félhomályban néhány pislogás után már nem látta sehol a férfit. A villogó fények zavarták, úgyhogy gyorsan lehunyta a szemét. A ház különböző részleteit látta fehér kontúrral, fényesen. Úgy érezte, egy vízzel teli medencében lebeg lélegzet-visszatartva. Fölnyitotta a szemét. Kezdett hozzászokni a benti körülményekhez. Rádöbbent, hogy nincs is sötét, csupán a kinti fény volt számára olyan szokatlanul erős.
Hatalmas tér nyílt meg előtte. Nem lakásra hasonlított, inkább raktárhelyiségnek tűnt, mintha minden szobát egybenyitottak volna. A hozzá közelebb eső részben bútorokat látott meg egy biliárdasztalt, arrébb néhány alakot, akik álltak, vagy egy hosszú pultnál ültek és ittak. Néhány szófoszlány ütötte meg a fülét. Egy fiatal pár a pultnál csókolózott. Olyan intenzíven taperolták egymást, hogy gyorsan elfordította a fejét. Dübörgött a zene, ami számára nem is zene volt, csak valami zaj, ahogy arra korábban gondolt. A lány, aki ajtót nyitott, egyedül táncolt a tér közepén. Lassan elhaladt mellette. Finom illatot érzett. A hatalmas belső tér hátsó részében sokan voltak még. Páran elindultak az ajtó felé. Megtorpant, mert úgy látta, nagy sebességgel jönnek. Remegni kezdett a lába, a tér összébb húzódott. Újra érezte a szorítást az ágyéka körül. Azt hitte, összeütközik velük, de aztán megint megnőtt a tér, és már el is haladtak mellette. Közben nevettek, talán köszöntek is, de ő csak arra tudott koncentrálni, hogy állva maradjon. A lány mellett állt. Figyelte, ahogy mozog. Nem értette, hogyan varázsolódhatott el ennyire, mikor egyedül táncol. Érezte, hogy vizelnie kell, és hogy már nem bírja tartani. Megrogyott a térde. Próbálta megtalálni a szemével a férfit, de nem látta sehol. Zihált. Fogalma sem volt, mi a fenét keres egy idegen lakásban. A könyveket meg a sáros padlót látta maga előtt, a szőrös mellkasát, a gyűrött ingeket, a nő arcát, ahogy értetlenül néz rá, a korlátot és a fal repedéseit, majd Évát a földön mozdulatlanul.
Egyszer csak megfordult a lány, és anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, átkarolta a nyakát. Puha volt a bőre. A finom illata beszivárgott az orrán, végigjárta a belső járatokat, izgatni kezdte a torkát, és úgy érezte, mindjárt lángra lobban a feje. Megint izzadt, lüktetett a szíve. Hátrébb lépett. Azt hitte, valami tévedésről van szó, de a lány erősen karolta, miközben már fordult tovább, így neki is lépnie kellett vele, követve a zene ütemét. Nem tudta, hogyan érjen hozzá. Egy ideig csak lógatta a karjait, de úgy meg alig bírt mozogni. Végül átölelte a derekát. Párszor rálépett a lábára. Összeszorította a szemét. Attól félt, hogy a lány mindjárt ellöki magától, de aztán csak táncoltak tovább. Hirtelen közelebb húzta, a mellei a mellkasához értek, puhák voltak, mégis feszesek, mint a frissen mosott paplan. Szorított a hólyagja. Egymáshoz értek még néhányszor. Enyhe merevedése lett. El-elhúzta magát, és próbált úgy mozogni, hogy alul ne érjen hozzá.
– Mi a baj? – kérdezte a lány.
– Semmi, csak…
– Nem jó? – súgta a fülébe.
– De igen.
– Akkor?
– Az a helyzet, hogy pisilnem kell – mondta halkan. Érezte, hogy izzik a feje a szégyentől, és eszébe jutott, hogy talán mondhatott volna valami mást is.
– Akkor menjen – mondta a lány nevetve.
Endre hátrébb lépett. Az arcán valami mosolyféle látszott, ami leginkább annak a jele volt, hogy mindjárt összeroskad a csípő és szorító érzéstől. Körbefordult. Tett néhány lépést, de rájött, hogy fogalma sincs, merre kéne mennie a hatalmas térben. Oldalt ugyan látott néhány ajtót, de nem tudta, melyik mögött van a vécé. Visszanézett a lányra, aki még mindig őt nézte. Egyszer csak odalépett hozzá, megfogta a kezét és az egyik ajtóhoz vezette. Látta, hogy páran őket figyelik. Mozgott a szájuk. Talán róla beszélnek, gondolta, de egy szót sem értett a távolság és a hangos zene miatt. Alig bírt már állva maradni.
– Odabent pisilhet, Andor! Aztán jöjjön és igyon végre egy italt, hogy egy picit leengedjen, oké? – kérdezte a lány.
„Endre”, jutott eszébe a neve, de úgy érezte, az most nem fontos.
– Oké – mondta halkan. Benyitott a helyiségbe. Becsukta maga mögött az ajtót. Bent tompán lüktetett a zene, mintha egy barlangban lenne. Kitapogatta a villanykapcsolót a falon. Letolta a nadrágját, leült. Úgy érezte, így jobban el tud lazulni, és hogy lesz ideje átgondolni, mit tegyen. A lüktetés mellett hallotta a csorgást, közben borzongás járta át a nyakát, majd a hátán vonult végig. Apró izzadságcseppek jelentek meg a homlokán. A feszítő érzés leapadt az ágyéka körül. Arra gondolt, hogy telefonálnia kell. Ági jutott eszébe. A magas homloka és a világoszöld szeme, amit az anyjától örökölt. Megmosta az arcát. Kezét a nadrágjába törölte. Lenyomta a kilincset, majd kilépett a félhomályba. Látta, hogy a férfi, aki beengedte, integet neki a pultnál, hogy menjen oda. Átvágott a terem sötét részén, ahol különféle, hol édeskés, hol kesernyésebb illatokat érzett.
Hárman ültek a pultnál. A férfin kívül egy vörös hajú, vékony lány, akinek olyan átlátszó volt a bőre, mint a pergamen, meg egy fiatal srác, akinek piercingek díszítették a fejét, és tetoválások kúsztak ki az inge alól a karján. A férfi rámosolygott. Kihúzott egy bárszéket, és mutatta, hogy üljön le. Endre figyelte, ahogy italt tölt az egyik feles pohárba, majd mellérak egy gerezd citromot. A lány és a srác közben tovább vitatkozott. Úgy tűnt neki, észre sem vették, hogy ő is a pultnál van.
– Krisz, kurvára nem értem, hogy mondhatsz ilyet!
– Miért? Azért, mert nem látom értelmét annak, amiről dumálsz?
– Nem, bazdmeg, azt nem értem, miért fáj neked az, hogy én másban hiszek, mint te!
– Nem fáj, csak nem látom értelmét.
– De pont az a lényeg, hogy nem az értelmét kell keresni, nem fogod fel?
– Most ezt komolyan be akarod adni nekem, hogy annak a fénylő micsodának az égen van bármilyen hatása ránk?
– Miért ne lehetne?
– Ne gyere már ezzel a spirituális maszlaggal, könyörgök!
– Te tök hülye vagy! Nem beszélek veled tovább – mondta a lány, majd fölállt a bárszékről, de aztán nem ment arrébb. Endre figyelte, ahogy megfog egy citromszeletet és belemártja a poharába.
– Srácok, bemutatom Endrét! Itt lakik a házban – mondta a férfi.
– Helló, Endre! Klassz az inge! Én Krisz vagyok, az meg ott Dóra, a kis durcás – mondta a srác. Az alkarját vakarta, amin egy fehér szemű, csuklyás alak rajzolódott ki. Piros volt körülötte a bőr.
– Fogd már be! – mondta a lány.
– Most mi van? Már az is baj, hogy üdvözlöm a vendéget?
– Nem, az a baj, hogy egy seggfej vagy!
– Aha. Hát, ez van. Szóval, mi a helyzet, Endre?
A férfi közelebb hajolt hozzá.
– Ne vegye őket komolyan, mindig ilyenek – mondta halkan.
– Szóval? – kérdezett újra a srác.
– A barátjuk hívott, hogy jöjjek föl – válaszolt Endre gyorsan, majd Kristófra nézett, aki bólintott.
– Ennyi?
– Hát, tulajdonképpen…
– Igen?
– Mindegy.
– Endre, mondja csak! – erősködött Krisz.
Hirtelen úgy érezte, szinte kikívánkozik belőle egy mondat.
– Az történt, hogy kizártam magam a lakásból – mondta aztán.
– Komolyan?
– Igen – folytatta kissé lehajtott fejjel.
– Na tessék, egy őszinte ember! Most komolyan, azért jött elsősorban, mert Kristóf hívta, vagy mert kizárta magát?
Endre nem válaszolt, lesütött szemmel bámulta a pultot.
– Mondja meg nyugodtan! Higgye el, nem fog megharagudni – szólt újra a srác, aztán mosolyogva Kristófra nézett, aki közben töltött a többiek poharába is az italból.
– Azt hiszem, elsősorban azért, mert kizártam magam.
– Jó válasz!
Endre nem igazán értette, mitől jó a válasza, de nem maradt több ideje gondolkodni ezen, mert a srác közben megemelte a poharát.
– Igyunk Endrére, aki őszinte volt, és aki talán segít eldönteni ezt a vitát – mondta a srác, ő meg azt látta, hogy mosolyogva, egy-egy pohárral a kezükben mindannyian őt nézik.
– Miféle vitát? – kérdezte gyorsan, miközben a többiek megitták az italukat. Endre aztán figyelte, hogy a srác úgy szopogatja a citromot, mintha egy női mell lenne, amit föl kell izgatni.
– Örülök, hogy ilyen érdeklődő, Endre – folytatta Krisz, majd finoman oldalba bökte a lányt, aki közben már a telefonját nyomkodta.
– Bazdmeg, Krisz, miért van az, hogy neked mindig engem kell csesztetni?
– Érdekel Endre véleménye vagy sem?
– Az övé esetleg, de a tiéd egyáltalán nem – mondta Dóra, miközben fölemelte a fejét és előbb Endre felé küldött egy mosolyt, majd a srác arcába vigyorgott.
– Az enyémet már amúgy is tudod – mondta Krisz a lánynak, aztán visszafordult Endre felé. – Azért is örülök, hogy itt van, Endre, mert maga, ugye, egyikünket sem ismeri – folytatta, ő meg bólintott. – És az alapproblémánk, hogy Dorka szerint…
– Ne hívj Dorkának, rendben? – vágott közbe a lány. Krisz válaszul csak ingatta a fejét.
– Szóval, Dóra szerint ennek a jelenségnek komoly hatása van ránk. Szerintem pedig, azon kívül, hogy erről beszélünk, lényegileg semmilyen.
– Miféle jelenségnek? – kérdezett vissza, aztán eszébe jutott, hogy a lánya is mintha valami ilyesmiről beszélt volna a telefonban.
– Endre, maga még az elégségesnél is kevesebbet tud. Nem jár ki a lakásból? – kérdezte Krisz röhögve, neki meg hirtelen összeszorult a mellkasa. Eszébe jutottak a széthányt könyvek, a leomlott vakolat, a sáros padló és azok a szagok, amiket ugyan most nem érezhetett, de valahogy mégis emlékezett rájuk. Kristóf intett a srácnak, hogy ezt ne nagyon erőltesse és igyekezett elterelni a témát.
– Endre, ivott már gint?
Dóra közben olyan mozdulatot tett, mintha jelezni akarná neki, hogy megfeledkezett az italról.
– Őszintén szólva, nem tudom – válaszolt. Fölemelte a poharat. Érezte az alkohol erős, csípős szagát. Nagy levegőt vett, aztán bedöntötte a felest. Bizsergett a szájában, a torkában, majd a mellkasában érzett lüktető és égető érzést. Néhány másodpercig nem kapott levegőt.
– Endre, a citrom! Higgye el, úgy finomabb – szólt oda Krisz.
Ráharapott a gerezdre. Marta az ajkát. Finomnak érezte. Arra gondolt, miközben szopogatta, hogy szívesen inna még egy pohárkával, de nem mert szólni, csak reménykedett, hogy egy kör majd még belefér. A többiek beszéltek tovább, de őt a kellemes zsongás kötötte le, átjárta a hátát és a feje is valahogy tisztább lett. Eszébe jutott Ági, és a telefon. Körbeforgatta a fejét, de most még inkább úgy érezte, olyan hatalmas a körülötte táguló tér, hogy semmit sem találna meg.
– Telefonálnom kéne – mondta viszonylag halkan.
– Mit mondott, Endre? – kérdezte a srác, miközben töltött a poharakba.
– Azt, hogy telefonálnom kéne. Van itt valahol egy telefon?
– Lehet, hogy nem hiszi el, Endre, de tele vagyunk telefonokkal. Lefogadom, hogy mindenkinél van. Magát kivéve persze. Ha valamire, erre mernék fogadni.
– Igen?
– Igen. Mindenkinél van.
– Használhatnám az egyiket?
– Persze, használja az enyémet – mondta a srác. Kivette a készüléket a zsebéből, és odacsúsztatta Endre elé a pulton, ő meg csak nézte egy darabig.
– Húzza végig rajta a kezét – folytatta Krisz.
Endre megfogta a vékony telefont és az egyik ujjával rábökött a kijelzőre, de nem történt semmi.
– Húzza el az ujját, mintha le akarná törölni – szólt közbe Kristóf, ő pedig ráhelyezte a mutatóujját a mobilra és elhúzta egy határozott mozdulattal. Fölvillant a kijelző. Különféle színes dolgokat látott. Fogalma sem volt, mik azok.
– Tudja a számot, Endre? – kérdezte a srác.
Próbálta felidézni magában. Emlékezett, hogy a nullahat után harmincas, utána egy kilences, hetes, hármas. Tovább azonban nem ment. Mintha egy négyes következne, vagy megint hetes. Nem tudta. Kristóf odanyúlt a telefonhoz. Endre látta, ahogy megnyomja az egyik színes, zöld négyzetet. Számok jelentek meg a kijelzőn, aztán kirajzolódott egy fehér sáv és a közepén valami olyasmit látott, hogy „Nem érhető el hálózat”.
– Valami baj van – mondta Endre.
Kristóf odahajolt, megfogta a mobilt.
– Nincs hálózat.
– Fura. Mi van, le vagytok árnyékolva? – kérdezte Krisz, aztán csak röhögött.
– Na tessék! – mondta Dóra.
– Micsoda bizonyíték…
– Az, hiába gúnyolódsz – vágta rá a lány.
– Nem, csak a szolgáltatód egy szar. Nekem tuti van térerőm. Egészségetekre! – mondta Kristóf, aztán lehúzta a gint, ráharapott egy vastagabb citromszeletre, a leve pedig csorgott le az állán.
Néhányan közben lefelé jöttek a lépcsőn. Endre hallotta, hogy nagyban beszélnek valamiről, de a dübörgés miatt nem értett belőle gyakorlatilag semmit, csak ide-oda kapkodta a fejét. Az egyikük odalépett Kristóf mellé, ránézett, két ujjával letörölte az állát, majd lenyalta a nedvet az ujjairól.
– Gint isztok, és nem is szólsz?
– Igazad van, ne haragudj! De annyira el voltatok foglalva ott fönt…
– Csak vicceltem, semmi baj! Majd iszom most. Oké?
– Oké – mondta Kristóf, és szájon csókolta a férfit. Endre kerekedő szemmel figyelt, aztán lehajtotta a fejét és a pultot nézte.
– Ne búslakodjon, Endre! Végül is Kristóf nem magát csókolta meg – mondta Krisz, és nevetni kezdett, majd a többiek is. Endre sejtette, hogy furcsa képet vágott a csók láttán. Érezte, ahogy vér tolul a fejébe. Arra gondolt, hogy egyre vörösebb lesz az arca. Babrálni kezdett a poharával. Rájött, hogy tele van, úgyhogy megfogta, föl akarta emelni, hogy kiigya belőle az italt, de kicsúszott a kezéből, és a féldecinyi gin már kis tócsaként lebegett a pulton.
– Bassza meg – mondta hirtelen. Kutakodni kezdett a zsebében, hátha el tudja tüntetni az italt a pultról, de mire fölemelte a fejét, a lány, akivel korábban táncolt, már törölgetett. Néha ránézett, ő pedig zavarba jött. A tarkóját vakarta.
A többiek még mindig nevettek, de úgy érezte, talán már valami máson. Kristóf közben újra töltött a poharakba. Lassan elmúlt a szívdobogása. Arra gondolt, hogy milyen kellemesen marja majd a száját a citrom, ha ráharap.
– Márk, bemutatom Endrét! Ő az egyetlen a szomszédok közül, aki följött – mondta Kristóf mosolyogva, és Endre úgy hallotta, hogy az „egyetlen”-t mintha jól megnyomta volna.
– Helló, örülök, hogy itt van – mondta Márk és nyújtotta a kezét. Endre is nyújtotta a sajátját. Amikor összeért a tenyerük, érezte, hogy tiszta gin a keze.
– Jó estét – mondta olyan halkan, hogy tudta, ezt senki nem hallja. Aztán arra gondolt, hogy egy „Helló” talán megfelelőbb lett volna.
– Krisz, ideadnád a telefonod? – kérdezte közben a vörös hajú lány.
– Bizonyítékra vágysz, drága?
– Csak hogy a hülye vigyorod eltűnjön!
– Az ezzel nincs összefüggésben, de mindegy.
– Majd meglátjuk – mondta Dóra, aztán a többiek felé fordult. – Srácok, megtennétek, hogy kipakoljátok a mobilokat?
– Minek? – kérdezte Kriszta.
– Dorka el fogja tüntetni őket, azért! – vágta rá Krisz.
– Fogd már be!
– Bocs, minket fog eltüntetni, a mobilok pedig itt maradnak az utókornak. Végül is, a fél
életünk lekövethető belőle – folytatta Krisz, és megint röhögött.
– Ja, a tiéd biztos.
Mindenki kitette a mobilját. Dóra végignyomkodta az összeset és folyamatosan bólogatott, mert egyikkel sem talált hálózatot.
– Nos?
– Mi van?
– Elégedett vagy?
– Ez nem erről szól, Krisz.
– Hát miről?
– Vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni, érted?
– Értem, de te mégis próbálod…
– Elmeséled, hogy mit próbáltam megmagyarázni?
– Hogy annak, ami történt, hatása van…
– Ezt mondtam, igen! De nem akartam megmagyarázni semmit!
– Na jó, figyelj! Akkor most én kérdezek valamit.
– Eddig is te kérdeztél.
– Ha-ha, marha vicces. Melyik csillag ez?
– Már hogy?
– Ami most világít. Hogy hívják?
– Betelgeuse.
– Micsoda?
– Betelgeuse.
– Oké. Mekkora ez a szar?
– Krisz, akkora tahó vagy!
– Most nem ez a lényeg, válaszolj!
– Baromi nagy. Kábé ezerszer akkora, mint a mi Napunk.
– Komolyan?
– Nem, csak szórakozom.
– És ezt honnan tudod?
– Mondjuk, hogy olvastam?
– Aha, oké. Az tényleg nagy. És ez valami csillagképnek is a része?
– Az Orionnak.
– De akkor most felrobbant, nem?
– Igen.
– Tehát most már nem a része.
– Mire gondolsz?
– Arra, hogy vannak a csillagképek… De nem kötekedni akarok, esküszöm!
– Ne fárassz, mondjad!
– Szóval, mindegyik áll egy bizonyos számú csillagból, ugye?
– Így van!
– És aztán az egyik csillag felrobban, érted?
– Vagyis?
– Basszus…
– Az már nem az a csillagkép – szólt közbe Endre.
– Pontosan, Endre! Na tessék! – szólt a srác tágra nyílt szemekkel.
– Nem, tényleg nem – mondta Dóra.
– De akkor mi lesz?
– Hogyhogy mi lesz?
– Hát az ilyesmikkel, hogy a Merkúr az Ikrekben meg a Plútó a nem tudom, miben.
Endre fél füllel még hallotta őket, de képtelen volt figyelni. A többiek is beszéltek valamiről, azt sem értette. Látta, hogy fölemelik a poharukat, közben mozog a szájuk, és újra érzékelte a villogó fényt, amiről azóta sem tudta kideríteni, honnan érkezik. Megemelte a poharát. Összeszorított szemekkel leengedte torkán az erős italt. Elvett egy negyed citromot az pultról, ráharapott. A savanykás nedv csorgott le az állán és a nyakán. Élvezte, ahogy marja a száját. Hogy bizsergető melegség járja át a mellkasát és a fejét. Megint úgy érezte, lebeg. Kedve lett volna megmártózni egy tóban, és arról megint Éva jutott eszébe, az út, amit terveztek és egyre jobban szorult össze a mellkasa.
Valaki megkocogtatta a vállát. Fölnézett. A fekete hajú lányt látta maga előtt, egészen közel hajolt hozzá.
– Elaludt, Endre?
– Nem. Vagyis azt hiszem, nem – mondta.
– A többiek már fönt vannak a teraszon. Fölmegyünk mi is?
Megdörzsölte a szemét. Ásított. Igyekezett elharapni. Leszállt a bárszékről, megremegett a lába. Erőtlennek érezte magát, de nem fájt semmije. A lány kerekedő szemmel figyelt, ő meg csak annyit mondott, hogy mehetünk.
Fölmentek az emeletre, áthaladtak egy nagy szobán, majd három kis lépcsőfokon kellett még föllépnie, hogy kiérjen a hatalmas teraszra, ahonnan a fél város látszott, ahogy a fehér fényben lüktet. Mint a tejföl, jutott eszébe. De aztán úgy gondolta, annyira azért nem is sűrű. Az alakokat fekete foltoknak látta. Meglepődött, hogy mennyi ember van együtt. Párosával vagy kisebb csoportokban álltak. Figyelte, ahogy koccintanak és fölfelé mutogatnak, a fehér folt irányába, amit csak a szeme sarkából látott. Nem mert egy az egyben ránézni. Zsongott a feje. Érezte, hogy az alkohol dolgozik benne. Elhaladt néhány alak mellett. Nem nézett rájuk. El akart jutni a korlátig, hogy megkapaszkodjon. Tőle jobbra nagy, négyzet alakú, kádszerű formát vett észre, amiből vastagon szállt fölfelé a gőz. Páran ültek benne. Nem látta tisztán az arcukat a fölfelé áramló, kavargó sávok között. Megcsapta a gőz fülledt szaga. Úgy érezte, el akar merülni benne. Nekiütközött valakinek. Bocsánat, mondta, és hallotta, hogy az is mond valamit, de nem értette, mit. Megremegett a lába. Szerencsére ott volt már a korlát, belekapaszkodott. Háztetőket látott fekete antennákkal, a vastag kémények peremét, távolabb a szürkéskéken vonuló folyót, egy hegyet, rajta egy nagy szoborral, váltakozva piros, sárga és zöld csíkokat szűrten a fehér sugárzásban. Dudálást is hallott. A körülötte állók beszédének lomha keverékét. Nevetést. Nyomást érzett a tarkóján, a vállán, és azt hitte, visszatér belé a szorongás, aztán rájött, hogy csak valaki a vállára tette a kezét. Kristóf állt mellette, és azok, akik ott voltak lent a pultnál. Látta a tetovált srácot, ahogy jár a szája, mellette a vörös hajú lányt széles grimaszokkal az arcán. Látta a lányt, akinek megfogta a csípőjét, ott volt hozzá közel, és ez megnyugtatta. Egy pohár került a kezébe, fölemelte, beleszagolt, majd gondolkodás nélkül bedöntötte az italt, és már ott volt előtte a citrom, valaki fogta, tartotta, neki csak rá kellett harapni, lédús volt, szorította a száját, mintha préselnék össze az ajkait, az ínyét, mintha tüzet raktak volna a nyelvén. Nevetést hallott. Már nem zavarta. Mindkét oldalról belékaroltak, amíg ő a lenti mozgást figyelte, az autók fényének hosszú sávjait. Mint a fényképeken, gondolta. Nyomást érzett mindkét vállán. Valaki a magasba tartott egy telefont. A többiek nevettek, közben már a kijelzőn látta Kristófot, a vörös hajú lányt, és Kriszt, ahogy ölti a nyelvét, aztán saját magát, az összeborzolt haját, a gyűrött ingét és azt a félmosolyt az arcán. Fölnevetett. Beletúrt a hajába. Arrébb lépett. Meglátta a gőzölgő kádat, és arra gondolt, hogy leveszi az ingét, a nadrágját, belesüpped a vízbe, és már lent is volt az ing, elhajította messzire, előrehajolt, letolta a nadrágot, miközben látta a szőröket a hasán és az alkarján. Még mindig égett a nyelve, mintha lobogna a szájában egy láng. Megcsapta a gőz. Rándult egyet a teste, mikor belelógatta bal lábát a forró vízbe. Borzongás vonult át rajta, az ágyéka zsibbadt, a háta fázott, de mire zavarta volna, már hajlította be a lábait és becsúszott a fölfelé áramló sávok között a vízbe. A szemüvegére vékony pára ült. Lehunyta a szemét, elmosolyodott. Minden tagja pattogott, mintha hangyák ezrei lepték volna el a testét. A szemhéján keresztül átszűrődött a fehér fény, fölvillant Éva arca, majd a lányáé. Csupán egyetlenegy pont volt minden. Aztán már annyi sem.
Hason fekve ébredt. A szemgödre tele volt könnyel, egy álom maradékával. Zsibbadt a bal karja, alig bírta mozdítani, és az ablakon túlról áradó fény zavarni kezdte a szemét. Fájt a gyomra, a tarkója. Égett a nyelve, és az arca is. Bármit megadott volna egy pohár vízért, de a csap messze volt. Érezte, hogy egy erő húzza lefelé, mintha a nyirkos padló el akarná nyelni.

BETELGEUSE

„Mintha egy másik hold is sütne az éjszakai égbolton” – ez a mondat szivárog a rádióból, miközben tekergetem a sávváltót, hátha megszűnik az adás mellett hallható, idegtépő zörej.
Épp egy csillagász beszél arról a felrobbant csillagról, aminek a nevét képtelen vagyok megjegyezni. Pedig előző este is hallgattam fél füllel egy műsort, ahol a különféle szupernóva-típusokról beszélt egy fickó, és hogy a szétszóródott anyagból jönnek létre később a bolygók, olyanok is, mint a Föld, meg hogy mi magunk valójában csillagok maradványaiból lettünk mind a sok százmilliárd atomunkkal együtt. Amikor ilyen dolgokat hallok, gyakran úgy érzem, mintha valami eltömné a torkom. Légszomjam lesz, és néha enyhe halálfélelmem. Meg is lepődöm, miközben újra tekerek egyet a rádió kis gombján, hogy a hosszú, recsegéssel vegyülő beszéd közben milyen nyugodtan lélegzek tovább. Gázburok, anyagvesztés, gravitációs erő, interferométeres mérés. Ezeket a szavakat hámozom ki a hol erősödő, hol pedig gyengülő zúgás hullámai közül. Állítólag egy nagy folt fehérlik az égen esténként, a csillag szétszóródott maradéka. Én azonban még nem láttam, mert szinte az egész hetet végiggüriztem a raktárban, hogy most nyugodtan, észrevétlenül hagyhassuk el a várost. A lányom, Juli ül mellettem az anyósülésen. A nagyjából fél méter magas, vörös hajú babájával játszik, aminek olyan rémisztő az arca, hogy nem szívesen fordítom oldalra a fejem. Kata, a volt feleségem, a hátsó ülésen alszik. Az arca tisztán látszik a visszapillantó tükör jobb alsó sarkában, mégis, ahogy újra és újra rápillantok, az az érzésem, hogy csak káprázik a szemem. És valójában valahol egészen máshol van, valaki egészen mással. Néhány határozottabb pislogás után aztán rádöbbenek, hogy ott szunyókál a hátsó ülésen, és a jelenléte előbb zaklatottsággal, majd idegenségérzettel tölt el. Nagyjából egy hét különbséggel történt, hogy bejelentette, elhagy és magával viszi a gyereket is, illetve hogy kiderült: „a megszorító intézkedések miatt” nem alkalmaz tovább az ügynökség, ahol kilenc évig szerkesztőként dolgoztam. Ennek az utóbbi döntésnek persze semmi köze a megszorításokhoz. Inkább arról van szó, hogy kellett a helyem valaki másnak. Azóta túl vagyok bő félévnyi jogi hercehurcán meg vagy három hónapnyi önsajnálaton és iváson, amit pont az értelmetlenség tesz nagyon is kézzelfoghatóvá. Tulajdonképpen az egészből csak annyira emlékszem, hogy egymáshoz meglehetősen hasonló, óriási épületek belsejében megyek föl-le a lépcsőkön, és hogy folyamatosan olyasmiről beszélnek nekem ismeretlen emberek, amitől dupla erővel ver a szívem és egyfolytában izzadok.
Kata egy színházi előadás után közölte, hogy nem képes tovább együtt élni velem. Jó hangulatú estének indult. Még egy pohár bort is ittunk valahol a körúton a darab után. Aztán mikor hazaértünk, Kata felém fordult és közölte, hogy ez így nem mehet tovább. Hogy ő már nem élvez gyakorlatilag semmit a kapcsolatunkból: friss, új dolgokra vágyik, és hogy sokat gondolkodott ezen, de kár volna meghazudtolnia magát, valahogy így. Úgy emlékszem, nevettem. Közben próbáltam megölelni, de ő szigorúan eltartott magától, én meg csak legyintettem és bementem a szobába.
Reggel arra ébredtem, hogy pakolja össze a ruháit. Mire kikászálódtam az ágyból és összeszedtem magam, már a gyerek cuccait is összerakta. Olyan precízen, helytakarékosan, mintha hónapok óta tervezgette volna az egészet. Álltunk az előszobában, és én még mindig azt hittem: csupán rám akar ijeszteni, vagy hogy az egész csak valami ostoba színjáték. Aztán megjött a kisbusz, amibe két férfi nagyjából fél óra alatt bepakolt mindent. Néhány olyan tárgyat is, amit azóta még inkább a sajátomnak érzek, ám ahogy a két kertésznadrágos szállító hordta kifelé a cuccokat, nem voltam képes ellenkezni.
Egy hetet szinte kataton állapotban töltöttem. Vártam Kata hívását, hátha beismeri, hogy tévedett, és elhúzhatom a dolgot addig a pontig, amikor már tényleg bűntudata lesz. Egyik reggel aztán meg is csörrent a telefon, de nem Kata volt, hanem a főnököm, aki komor hangon közölte, hogy amennyiben képes vagyok rá, másnap menjek be, mert sürgősen beszélnie kell velem. A szavaiból nemcsak arra következtettem, hogy mindez bajt jelent a számomra, hanem hogy valamiért tudja, milyen szánalmas állapotban vergődöm otthon a kádban vagy a kanapén fekve, megközelítőleg ugyanabban a pózban. Másnap az irodában semmiféle jelet nem érzékeltem az arcán, aminek a sajnálathoz, esetleg a bűntudathoz volna köze, s miközben megformálta az ajkaival, hogy többé nem vagyok a cég alkalmazottja, szokatlan, idegesítő érzés kerített hatalmába, ami elsősorban a profizmusával függött össze.
Azóta voltam eladó egy boltban. Szállítottam bútort. Két hónapja pedig egy áruházban pakolom éjszakánként az árucikkeket, ami semmiféle kockázattal nem jár, talán ezért sem hagytam ott még mindig.

Megállás nélkül az égbolton történt eseményről van szó, bármerre is tekergetem a keresőt. Sosem figyeltem a csillagképeket, még a tiszta nyári vagy téli éjszakákon sem. Most mégis kíváncsian várom, milyen lesz a látvány, ha a városon kívül, csupán a falu utcáján pislákoló lámpák fénye mellett nézhetek föl az éjszakai égre. A fény azonban még mindig vakít, pedig a horizontig süllyedt már a Nap égető korongja.
Két órája lehetünk úton. Szeretem figyelni, ahogy mozdul a táj az alkonyatban. És ahogy gyűlik a sötét az ég peremén, mintha szívná magába a színeket. Sűrűsödve először teltebbek lesznek, aztán fokozatosan megszűnnek, és beáll a jól ismert, egyenletes csönd. Jó ideje úgy ólálkodik mellettünk a táj, hogy azt érzem, eltévedtünk. A bokrok és a fák ismeretlen magasságba húzódnak, a zöld és a barna árnyalatai pedig olyan csíkokban futnak föl-le az utat szegélyező füves pusztán, mintha egy összefüggő békanyáj hullámzó tömege lenne.
Juli folyamatosan dúdol. Párpercenként fölnevet. Mintha szavakat is hallanék időnként, és elképesztő, miként produkálja egyszerre ezeket a hangokat. Látom, hogy föl-le mozgatja a fehér ruhás műanyag testet, és magában felelget a kérdésekre, amiket ő maga tesz föl a babának. Beszél vele, egyértelmű. És annak ellenére, hogy érzem, nincs ebben semmi különös, mégis rémisztő az érthetetlen párbeszéd, miközben rálépek a gázra, hogy jobban elmosódjon körülöttünk a táj.
– Hogy hívják a barátnődet? – kérdezem. Közben újabb recsegés hasít be közénk.
– Julinak hívják, de ő nem a barátnőm – feleli úgy, hogy nem néz rám, csak följebb emeli a babát és az ajkát csücsöríti. Látom, hogy motyog valamit, de nem tudom leolvasni a szájáról a szavakat, mert az utat figyelem.
– Nem a barátnőd? Akkor kicsoda?
– Látnod kéne, hogy kicsoda. Nézd csak meg jobban – mondja, aztán tüntetőleg följebb emeli a nagyfejű műanyag nőstényt. A festett szemei fölött vastag sérülés fut keresztbe, és ez jócskán öregíti. Egy jó testű ötvenesnek tűnik inkább, nem egy lányom korabeli játszópajtásnak. Hol az útra, hol a babára nézek, amit Juli közelebb tol hozzám.
– Nem tudom, ki lehet – mondom pár másodperc elteltével.
Visszább húzza a babát. Fölemeli, majd az arcába néz hosszan, mintha farkasszemet néz-ne vele.
– Én vagyok, csak idősebb koromban. Pont így fogok kinézni, mikor öreg és csúnya leszek – mondja bizarr mosollyal az arcán.
– Aha – felelem. Más hirtelen nem jut az eszembe.
Egyenes vonalban, hosszan nyúlik előre az út. A vége egy összesűrűsödött fekete pont, ahol az ég és a föld összeér valahol a távolban. Elfordítom a fejem. Közben erősen fogom a kormányt, hogy jobban érezzek minden apró rezzenést, ahogy a göröngyök miatt hullámzik a kocsi az úton. Juli még mindig a babát nézi. És amikor odakoncentrálok úgy egy másodpercre, fölfedezem a hasonlóságot, amit talán csak a morbid kijelentése hoz létre a fejemben.
Olyan sávba érünk közben, ahol jól fogható az adás. Szinte teljesen kitisztul a párbeszéd, amit eddig a zúgás érthetetlen mormogássá butított. Idegesítő, vinnyogó hangon beszél a műsorvezető. Mivel azonban érdemi információt nem hallottam az elmúlt két órában, nem kapcsolom ki a rádiót.
– Értem, ez igazán nagyon érdekes. És milyen messze történt mindez a Földtől?
– Nehéz pontosan megítélni az Alfa Orionis távolságát, mivel egy változócsillagról…
– Aha, egy változócsillag! Mit is jelent ez?
– Tehát nagyjából öt-hatszáz fényévre van a Földtől. A változócsillag esetében pedig arról van szó, hogy vagy a fizikai változások, vagy a kísérőcsillag fedése miatt a fényessége nem állandó. Röviden így tudnám ezt…
– Ez rettentő érdekes! És mi lesz, ha a Nappal is ez történik majd? Akkor nagy bajban leszünk, ugye?
– Akkor nagy bajban lennénk, ha egy közeli csillaggal ez történne, igen. De megnyugtathatok mindenkit, hogy a Nappal ilyen nem történik majd. A központi csillagunk túl kicsi ahhoz, hogy szupernóva váljon belőle. A halála egészen másmilyen lesz.
– Miért, milyen lesz?
– Minden bizonnyal vörös óriássá duzzad mintegy négy-öt milliárd év múlva. Ez azért következik majd be, mert az üzemanyagként szolgáló hidrogén, amit a csillag a fúzió során…
– Folytassa, folytassa, csak hamarosan majd reklámoznunk kell!
– Szóval, kitágul, aztán összeroskad, és egy fehér törpe marad utána. Nagyjából ennyi.
– Ennyi?
– Röviden ennyi.
– Négy-öt milliárd év múlva?
– Nagyságrendileg igen.
– Az jó sok.
– Az, valóban.
– Hát, ez igazán megnyugtató! Ami azt illeti, én alig várom az estét, hogy végre újra láthassam a… Mi is a pontos neve?
– Betelgeuse.
– Ez az, köszönöm! És bizonyára hallgatóink sincsenek ezzel másként! Ne feledjétek, hogy van egy játékunk. Fotózzátok le magatokat a csillaggal és töltsétek föl az oldalunkra. A beküldött képek tulajdonosai között értékes nyereményeket sorsolunk ki. A részletekről később. Most egy kis zene meg reklám jön, de utána tovább beszélgetünk erről a különleges jelenségről!

Zene szűrődik ki a készülékből. Újra bele-bele-hasít a recsegés.
– Apa, mi az a csillag? – kérdezi Juli váratlanul. Rám mereszti nagy, zöldes szemeit. Ebben a szűrődő fényben olyan, mint egy macska. Amíg Julit figyelem, fokozatosan kifelé húzódunk a jobb oldali árok felé, de aztán korrigálok, és még időben visszairányítom a kocsit a szaggatott vonalak és fűcsomók szegélyezte sávba. Átfut az agyamon vagy három variáció is, de egyik sem nyugtat meg. Rádöbbenek, hogy valójában nem tudok pontos választ adni erre a kérdésre, főleg úgy, hogy a lányom is megértse. Valamit azonban mondanom kell. Juli mozgatja a babáját. Előbb rá, utána pedig rám néz, várva a választ a kérdésére.
– Tudod, kicsim, az olyan, mint a Föld, csak sokkal nagyobb. A felszíne pedig forró, és… – nem fejezem be a mondatot, mert nem lenne értelme. Juli megint dúdol valami dallamot, aztán hirtelen abbahagyja.
– A Nap az egy csillag, ugye?
– Igen, az egy csillag – felelem.
– Akkor nem hiszem, hogy olyan volna, mint a Föld – teszi hozzá. Kétségtelenül igaza van. És csak azért kérdezek vissza, mert kíváncsi vagyok, mire gondol pontosan.
– Miért, szerinted milyen?
– Olyan tündöklő, mindig világít. A Föld nem világít, az csak úgy van – válaszolja. Közben fél szemmel látom, hogy a baba ruháját igazgatja. – A Föld mindig látható, még éjszaka is. A csillagok pedig néha elbújnak, és akkor nem lehet őket látni.
– Igen, teljesen igazad van – mondom.
Az út ezen a szakaszon még az eddiginél is göröngyösebb. Néhány nagyobb rázkódás vonul végig a kocsin.
– Apa, nagyon sok csillag van?
– Nagyon-nagyon sok.
– És a Nap a legnagyobb csillag, ugye?
– Nem, vannak nagyobbak is. Miből gondolod, hogy az a legnagyobb?
– Mert az a legfényesebb, nekem az a kedvencem – mondja, és nevet. Teljesen logikus, amit mond, így nem próbálom elmagyarázni, mitől a legfényesebb, mert a végén még jobban belezavarodnék az egészbe.
– Jól van – mondom még.
Folyamatosan erősödik a recsegés. Tekergetem a sávváltót, de egyre rosszabb, úgyhogy inkább benyomok egy gombot, majd csönd lesz. Az utat vastag diófák szegélyezik. A koronájuk árnyékot vet az aszfaltra, miközben még vörösebbé válik az ég alja.
– Miért kapcsoltad ki? – szűrődik előre Kata öblös, rekedt hangja. A visszapillantó alsó sarkában látom, hogy följebb emeli a fejét. Nyújtózkodik. Ismét rácsodálkozom, hogyan tudta ennyire megváltoztatni a külsejét. A fél éve még göndör, vörösesszőke fürtjei most sötétbarna, hegyes szálkák, és ebben a fehér szegélyű ruhájában egészen úgy fest, mint aki apácának öltözött, hogy eltűnhessen a tömegben. A szája vékonyabbnak látszik így, és a szeme is beesettebb. A barna alaptónus öregíti az arcát. Amikor pár hete becsöngetett és először megláttam ezzel az új ábrázattal, alig ismertem meg. Rémült tekintettel hallgattam fél órán át. Arról beszélt, hogy Juli asztmája súlyosbodott és az orvos azt javasolja: amikor csak lehetőségünk nyílik rá, vigyük el a városból. Nem is az döbbentett meg, hogy nem azt az embert láttam, aki hozzám jött. Hanem hogy még ahhoz képest is teljesen más, mint aki fél éve kilépett az ajtón és bezárta maga után. Figyeltem az arcát, a gesztusait, és úgy láttam: pont annyira nem tud ezzel az új nővel mit kezdeni, mint én. Azt viszont azóta sem tudom, melyikünk tévelygése zavar jobban.
– Hány óra van? – kérdezi még öblösebb hangon. Látom, hogy próbálja elfojtani az ásítást.
– Háromnegyed hat – felelem, miután ránézek a halványan villogó zöld számokra a műszerfalon.
– Miért kapcsoltad ki? Jólesett, hogy elnyom ez a kis duruzsolás – mondja, miközben előrenyúl, megbirizgálja Juli fejét, aki fölnevet, mozgatja a babát a kezében, azt játszva, hogy együtt örülnek.
– Az lehet, de azért az nem volna annyira jó, ha engem is elnyomna, ugye? – kérdezek vissza.
– Nagyon vicces. Téged nem nyom el semmi – feleli.
A visszapillantóban találkozik a tekintetünk, de azonnal elfordítja a fejét.
– Hihetetlen, hogy sosem voltál képes aludni mellettem – teszi még hozzá.
– Én senki mellett nem tudok aludni – mondom.
– Szuper!
– Muszáj most ezen összevesznünk? Mit csináljak, ha így van?
– Mit tudom én, szedhettél volna valami…
– Valami szart, hogy aztán nappal is olyan kómás legyek, mint egy mérgezett légy?
– Az meg milyen?
– Olyan, mint én, ha szedtem volna valami szart – igyekszem lezárni az értelmetlen vitát.
Juli közben hátrafordul. A szemem sarkából látom, hogy följebb emeli a babát. Érzem a mozgásán, hogy ha váltanom kell, útban lesz. A kocsi néhány erősebb rázkódás után simább útszakaszra ér, a szemben lappangó sötétség pedig mélyül. A színek a vörös felé tolódnak nyugaton. Mellettünk laposan húzódik szét a táj. A távolságok nehezen mérhetők. Pár perce nincsenek már fák sem, és ha rejtőzik zöld valahol, az is egyenletes szürkévé fakult az alkonyatban.
– Kicsim, húzd arrébb a lábad, mert így nem tudok vezetni – szólok rá Julira, aki tovább mászik hátrafelé. Ki is bújt már a biztonsági öv szorításából, és ahogy oda-odapillantok, elképzelem, mi történne, ha fékeznem kellene egy nagyot. Újra szólok, de rám se hederít. A tükörben látom, hogy Kata kifelé néz az ablakon: az arcát beteríti a lemenő nap fénye. Juli belép a két ülés közé, egy zökkenés közben aztán megcsúszik, a baba arca szinte az arcomba csap és a műanyag test bezuhan az ölembe. Juli a vállamra támaszkodva próbál hátrajutni.
– Kicsim – szólok rá valamivel hangosabban.
– Ne kiabálj a gyerekkel, rendben? Érti, amit mondasz, kurvára nem kell felemelned a hangodat! Oké? – szólal meg Kata hátul, majd előre nyúl és a tükörben látom, ahogy a hóna alatt fogva megemeli a lányunkat, és hátrahúzza maga mellé.
– Oké – felelem. Megfogom a babát és a másik ülésre teszem. Egy nagy rázkódás miatt aztán lecsúszik az ülés előtti, sötét térbe. Megpróbálom fölvenni, de ahhoz, hogy elérjem, le kéne hajolnom, és akkor nem látnám az utat. Így inkább hagyom a fenébe. Közben azon gondolkodom, mennyivel jobb az, hogy ő ilyen szavakat használ, mint hogy én kissé fölemelem a hangomat – és némi büszkeséget érzek, hogy végül is képes vagyok mindezt magamban tartani.
– Anyádéknak ugye mondtad, hogy jövök? – kérdezem aztán, és próbálom megtalálni Kata arcát a tükörben, hogy lássam, milyen képet vág, de a mögöttünk haladó autó beáramló fénye sötét folttá változtatja a fejét.
– Mondtam, persze.
– Nem furcsállták a dolgot?
– Nem, egyáltalán nem furcsállták.
– Tudják, mi történt?
– Persze! Akkor is tudnák, ha nem mondtam volna, hisz ismered őket – feleli.
– Jó, ez igaz. De azért ez elég… hogy is mondjam…
– Elég… milyen?
– Furcsa.
– Hogyhogy furcsa?
– Nem tudok most jobb szót erre.
– Miért? – kérdez tovább. Érzem, hogy egy-re erősebben lüktet bennem a vér.
– Mindegy.
– Mindig ezt csinálod!
– Mit csinálok? – kérdezem, majd kissé jobbra tekerem a kormányt, mert a hátsó autó indexel, és hosszas előzésbe kezd.
– Hogy mindig mások véleményére hagyatkozol.
– Nem erről van szó! De azért az nem szokványos, hogy fél éve külön élünk, és aztán együtt megyünk le a szüleidhez, mint egy normális család.
– Nem mint egy normális család! Csak tudod, van egy közös gyerekünk, aki ráadásul beteg!
– De szépen mondtad!
– Most mi a fene bajod van?
– Semmi – felelem.
– Gondot jelent, hogy lehozol minket?
– Atyaég! Ezt most hogy találtad ki? – kérdezem, miközben az jut eszembe, hogy tényleg gondot jelent, még ha nem is azért, amire ő valószínűleg gondol.
– Így érzem – feleli, aztán előrébb hajol és úgy folytatja. Talán azért, hogy Juli ne hallja a szavait. – Még ezt az áldozatot is képes vagyok meghozni, képzeld el! Fontos a gyereknek, hogy együtt is legyünk!
– Akkor talán nem kellett volna elmennetek – vágom rá.
A másik autó, még azelőtt, hogy teljesen megelőzne, elkezd befelé húzódni a sávba. Ha nem rántanám el a kormányt, valószínűleg nekünk jönne.
– Azt a rohadt… – mondom, de szerencsére elharapom a végét. A tükörben fölvillan Kata. Megvető arccal néz rám.

Miután sikerül egyenesbe hoznom a kocsit, néhány percig csöndben haladunk tovább. Csak a menetzaj egyenletes búgása hallatszik, meg pár kisebb rázkódás hangja, és ahogy Juli hátul néha kuncog egyet-egyet.
– Hátraadnád a babát?
– Muszáj most? Nem szeretnék forgolódni.
– Én meg nem szeretném, ha a gyerek visszamászna – folytatja Kata, miközben föltűnik Juli feje a tükörben. Hallom is, hogy mozgolódik.
– Akkor tartsd magad mellett – mondom még.
– Szerinted menne? – kérdezi színlelt értetlenséggel.
– Igen, szerintem menne. Kérd meg, hogy maradjon ülve.
– Ha ideadnád a babát, akkor erre nem lenne szükség!
– Erre egyáltalán nincs szükség! De fontos, hogy lássam az utat, mert száztízzel megyünk.
– Akkor álljunk meg!
– Dehogy állok meg! Legfeljebb fél óra és ott vagyunk. Minél előbb oda akarok érni, nem szeretek sötétben vezetni.
– Picim, maradj nyugton még egy kicsit! Nemsokára odaérünk, és akkor visszakapod a babádat – mondja Kata. Némi elégedetlenséget érzek a hangjában, bár lehet, hogy csak azért, mert ezeket a szavakat alig hallom.
Juli feje megjelenik a tükörben. Engem néz.
– Mi baj, kicsim? – kérdezem tőle, miközben az egyre szürkébbé váló utat figyelem, amin két gömbölyű sárga foltként lüktet az autó lámpáinak fénye.
– Hol van Juli? – kérdezi akadozó hangon.
– Ki?
– Juli – mondja kétségbeesetten, bennem meg valahogy összecsúsznak a dolgok. Eltelik jó néhány másodperc, amíg fölfogom, hogy a babáról van szó.
– Lecsúszott a földre és most nem tudom fölvenni – mondom.
A lányom vinnyogó hangot ad ki. Mintha szavakból állna, de úgy eltorzulnak az egyes szótagok, hogy fogalmam sincs, mit mond pontosan.
– Vedd fel – mondja aztán.
– Kicsim, most vezetek.
– Nem baj, vedd fel!
– Most nem tudom fölvenni!
– Kérlek, vedd fel – mondja olyan selymesen, elnyújtva a szavakat, hogy végül meglágyul a szívem.
Figyelem az utat, hogy föltűnik-e egy kanyar, vagy valami buktató, ami veszélyessé teheti a műveletet, amire készülök. Az út egyenes, mint egy kifeszített, szürke vászondarab, és amint meggyőződöm róla, hogy csak minimális kockázattal jár a mozdulatom, bal kézzel a kormányt fogva lefelé nyújtózom a sötét, ülés előtti tér felé. Érzem, hogy a rekeszizmom erősen húzódik, ahogy veszem a levegőt. Jobb kezemmel nyúlok a baba irányába, el is érem a kis lakkcipőjét. Csúszik, mintha zsírral kenték volna be. A sebességváltó szinte a mellkasomba fúródik valahol a gyomorszájam fölött. Megfogom a lábszárát, húzom magam felé, kiemelem a sötétből és emelkedni kezdek. Megszűnik a nyomás a mellkasomon. Az izmaim ellazulnak a tüdőm és a gyomrom körül. Jobbra húzódnak a rádió gombjai, a műszerfalon villogó óra zöld számai elmosódnak, és már Juli visító hangját hallom meg Katát, aki csak annyit mond: fékezz! Elrántom a kormányt, mert néhány barnás testet látok az úton előttünk a lámpák fénykörében. Zökken párat a kocsi, majd egy hatalmas csapódás után zúgást hallok, végül sötét lesz.

Valami kopog. Hallom, de nem tudom eldönteni, honnan érkezik a hang. Csak a műszerfal körvonalait látom és a zölden villogó számokat. Mintha összehúzódott volna minden. A kormány, a műszerfal fölső része, még a szélvédő üvege is, amin a repedések sűrű rácsszerkezetet alkotnak. Megmozdulok. A lábam beszorult. Hiába próbálom mozgatni, nem megy. A légzsák ugyan kinyílt, de löttyedten hever az ölemben meg a műszerfal és a kormány nagy részén, ami úgy rám mászott, hogy fogalmam sincs, hogyan fogok kijutni a kocsiból. A fehér anyag rám tekeredett, és a biztonsági öv is úgy szorít, mintha az üléshez lennék szögezve. Újra hallom a kopogást. Mintha egy tárna mélyéről jönne. Zúgássá, sípolássá alakul a fülemben. Kintről szokatlan fény szűrődik be. Kata, szólalok meg, de nem hallom tisztán a hangomat, csupán egy belső zúgást, mintha levegőt pumpálnának keresztül a fejemen. Válasz nem érkezik. Megismétlem, de most is csak a belső préshang árasztja el a fülemet. Balra fordítom a fejem. Egy férfi sápadt arca körvonalazódik az üvegen túl. Forróság önti el a testem. Valami áramlik szét az ereimben. A férfi rángatni kezdi az ajtót, de az meg se mozdul. Látom, hogy mozog a szája. Nem értem, amit mond. Ingatom a fejem. Mintha azt mutatná, hogy fordítsam vissza, közben megemeli a másik kezét, amiben egy fahusángot tart. Kezdem érteni: be akarja törni az üveget. A jobb vállamra szorítom a fejem. Hangot alig hallok, pedig a fejemtől csupán fél méterre zúzza be az ablakot. Az egész autó összement. Be vagyok csomagolva az ülés és a műszerfal közé. A férfi a keret széléről próbálja leszedni az ott ragadt üvegdarabokat. Folyamatosan néz, mozog a szája, de csak tompa hangokat hallok. Behajol az ablakon. Először a légzsák rám csavarodott maradékát emeli ki, majd a nagyobb üvegdarabokat. Kint a szél zúgása csak motoszkálás, pedig a légzsák kidobott foszlányai a férfi mögött ide-oda kavarognak a földön, mint egy szellem. Az egyik vászondarabbal megtörli az arcomat. Olyan gyengéden, óvatosan, ügyelve a szememre, mintha Kata csinálná. Figyelem a férfi vaskos, csontos állát, az egyenetlen borostát a képén és a vágást a homlokán, amiről Juli babájának feje jut az eszembe. – Hol van Juli és Kata? – kérdezem. Nem hallom a saját hangomat. A férfi csak ingatja a fejét. Próbálok kiszabadulni. Nem megy. Néhány határozottabb mozdulat után már zihálok. A fickó elemeli a kezét. A fehér vászondarab nagy részét vörös folt színezi el. Hátrébb lép. Így már jobban látom és nem csak a fejét. Vékony, szakadt ing van rajta és egy farmernadrág. Nem tudom megítélni, mennyire, de nagyon magas lehet. Esetlenül mozog. Látha-tóan nehezére esik kordában tartani a nagy testét, ami csupa izom. Az arcát fehér, éles fény világítja meg. Fogalmam sincs, honnan jöhet. Nézegeti az autót. Talán azt kutatja, hogyan tud kiszedni a belsejéből. Aztán olyasmi történik, amit elképzelni sem tudtam volna korábban. Megfogja az ajtókeretet. A bal kezével valahol fölül, a fejemhez közel, a jobb kezével ott, ahol nem látom, és két vagy három határozott mozdulattal leszakítja az autó testéről. Áll egy darabig a kocsi ajtajának vázával, majd leteszi, mintha csak egy széket tenne arrébb. Ferdén állhat a kocsi, mert szív valami srégen lefelé. Elkezdek kifelé csúszni a műszerfal és az ülés közti résből. A tüdőm húzódik, mint egy lufi vékony, hártyaszerű anyaga, és úgy érzem, a túltöltéstől mindjárt elpattan. A férfi megmozdul. Látom a lábát, de mielőtt hozzám érne, szó szerint kidőlök a kocsi összetömörült belsejéből, mint egy tehetetlen bábu. A földön fekszem. Lüktet a homlokom. Két kéz alám nyúl, egyenesbe jön az árok pereme, fölbukkan az út szürke sávja, és a kocsi eleje, ami gyakorlatilag nincs is. Nem bírok sokáig egy pontra fókuszálni. Hullámzik a kép előttem. Sugárzik ez a fehér fény és a körülöttünk szétfutó tájnak szokatlan tónust kölcsönöz. Teljesen lapos minden. Csak az úton egymás után következő jelzőrudak merednek ki a földből. Próbálom kihúzni magam. Nekitámaszkodom az autónak. A fickó közelebb lép, megérinti a hátam, közben csak annyit mondok, hogy minden rendben, bár érzem: ez erős túlzás, főleg, hogy csupán tompa morajként lüktet mindkét szó, amit nem tudnék értelmezni, ha másvalaki mondaná. Aztán, ahogy a szemem túlhalad a jelzőrudakon és elindul fölfelé arról a szürkés-fekete peremről, ami fogalmam sincs, milyen messze lehet, és hogy az az ég-e egyáltalán vagy a táj különös fénnyel burkolt felszíne, egyszer csak megpillantok egy fehér és néhol narancsszínben játszó, kusza gömböt, ami egészen biztos, hogy nem a Hold. Mintha valami szétfröccsent volna az égen, amit ugyanakkor egyben tart egy ismeretlen erő. Nem bírom levenni róla a szemem. Pedig már ég a tarkóm, és azt hiszem, vér csurog le a jobb arcfelemen, valahonnan a fülem környékéről. Minden ebben a lágy fényben fürdik. Néhányszor elindul a tekintetem körbe, aztán többször is visszatérek a fényes foltra. Nem tudom, az égnek pontosan melyik részén lehet. Átnézek az autó fölött. Látom a hosszan elnyúló, lapos tájat, az út szürkés, néhol hullámzó felületét, a túloldalon elterülő szántóföldön egy házat jó messze: az egyetlen domborulat a tájon. Kata, mondom magamban. Az autó összetömörült belseje sötét, és ahogy hátrébb lépek, hogy lássam a hátsó ülést is, rádöbbenek, hogy üres. Ismét körbejáratom a tekintetem, hátha csak nem vettem észre Katáékat a kocsi közelében. A szél elállt. Egyetlen autó sem közeledik az úton. Elkiáltom magam. Válaszként csak a néhány másodpercenként ismétlődő lüktetés suttog a fülemben.

Hosszú idő telik el, mire összeszedem magam annyira, hogy elinduljunk. Szikrázó pontokat látok minden pislogás közben. Levettem az ingem. Muszáj volt letörölnöm az arcomat. Próbáltam szót érteni a férfival, de ha beszélek, a látásom pár másodperc után összezavarodik. A szájpadlásom vékony csíkban fölszakadt, keskeny kis húsdarab lifeg a számban. Muszáj birizgálnom a nyelvemmel. Összevissza kavarognak bennem az emlékek. A szakításunk jut eszembe, majd ahogy pakolom monoton egy-más után a dobozokat a raktárban. Aztán Misi, az egyik újdonsült haverom, aki, mikor nevet, hörgő hangot ereszt ki magából, mintha egy lerobbant motor próbálna újra üzembe állni a mellkasában. Kata jut eszembe, ahogy mosolyog azon a fényképen, amit egy görög szigeten készítettem róla. Nagy, kopár sziklán áll, rákvörös a bőre, felém nyújtja a kezét, és az fehér a habtól, amit aztán a testére kent. Juli jut eszembe, mikor az első lépéseit tette egy hatalmas fésűvel a kezében, amiről azt hihette, biztonságot nyújtó menedék. És ahogy fejbe lőnek egy labdával az általánosban, amitől elveszítettem az eszméletemet. Majd az jut eszembe, mikor nem tudtam leszállni a buszról edzésre menet, mert az ölembe vett táska miatt merevedésem volt. Végül a rádióban hallott párbeszéd részletei merülnek föl. Próbálom fölidézni a csillag nevét. Talán ha a kezdőbetű előbukkanna valahonnan az agyam blokkolt szegletéből, kifutna az egész. De hiába próbálgatom magamban a betűket. Az út túloldalán kopár földsáv húzódik, mintha fölégették volna a tájat. A férfi beszél. Még mindig nem értem. A távolban álló ház felé mutogat. Annyit le tudok olvasni a szájáról, hogy „arra”. De csak ezt az egy szót. És hiába mond még sok minden mást is, az alsó ajkának ferde mozgása lehetetlenné teszi, hogy kisilabizáljam az egymás után következő betűket és szavakat. Tényleg nagyjából két méter magas, és a karja szinte a térde vonaláig ér. Lomhán, nehézkesen mozog, mintha hozzám akarna igazodni. Az ingén hosszú szakadás fut végig. Kitüremkednek a vastag izmai. Nincs rajta cipő. A lábfeje majdnem teljesen fekete, csak a körmeiről verődik vissza némi fény. Hirtelen iszonyatos módon zúgni kezd a fülem. Megint mintha levegőt, vagy annál is sűrűbb anyagot próbálnának befelé nyomni a fejembe. Feszít a homlokom és a tarkóm. A horizont ferdülni kezd. A földnek támaszkodik a vállam. Az ég fehér fénye egyenesen az arcomba világít. Gyönyörű. Mégse bírom hosszan nézni, mert apró, pattogó szemcsék lepnek el mindent. Lehunyom a szemem. Még a szemhéjamon keresztül is látom a tejszerű fehérséget: szokatlan forróság jár át, hullámokban vonul végig a testemen, és visszatér a zúgás, amit csakis akkor hall az ember, ha csönd van. Fölnyitom a szemem. Jócskán eltávolodtunk az úttól. Minden mozdulatlan. A férfi megérinti a vállam. Arrébb húzódom, és jelzem neki, hogy egyedül is megy. Újra állok. Mikor ránézek, látom, hogy olyan képet vág, mint akit bánt a visszautasítás. Lehangolt lesz. Le is szegezi a fejét. Hosszan nézem a földet, mert ilyen színűnek még sosem láttam. Föltűnik, hogy egy nagy tócsa terül el tőlünk csupán pár méterre. Hófehér az egész. Fodrozódik a szélben. A kis hullámok végigfutnak a fehér felszínen, s mintha befutnának a föld alá. Közelebb húzódom a hosszan elnyúló víztömeghez. Csak pár centi mély lehet. Lassan hajlítom be a lábamat. Bal kezemmel a nedves földre támaszkodom. Ebből a magasságból úgy tűnik, a tócsa is az égbolt része: egyetlen, nagy, mozdulatlan tükörré változik a táj, és minden, ami fönt van, megvan lent is. A víz fölé hajolok. Éles körvonalat kap az arcom, és a seb, akár egy lyuk, tátong a fejemen. Kiegyenesedem. Visszafordulok az út irányába, hogy szóljak a férfinak. Nem látom sehol. Csak az útig kifutó, hosszú földsáv nyúlik el előttem. Körbefordulok. Fűcsomók. A tócsa. Arrébb néhány épület. Figyelem a házak közti térséget, ahol valami mozog. Elindulok az épületek felé.

Bevonszolom magam a szemközt elnyúló térre, amit néhány hosszú raktárépület vesz körül. És egy egészen kicsi, tornácos ház. Jóval korábban épülhetett, mint a többi. A tetőszerkezetét friss deszkákkal erősítették meg, és azok a fényben szinte világítanak a többi, korhadt deszka között. A tér közepén rozsdás, földbe süppedt traktor áll. Tőle nem messze csupasz eperfa. Az egyik épület tövében fölhalmozva néhány köbméternyi, darabokra vágott rönk. A traktor mellett vaskos betonvályú nyújtózik. Az is jócskán beette magát a homokos földbe. Közelebb húzódom hozzá, majd ráengedem a testem az érdes felületre. Kifújom magam. Visszafordulok az út irányába. Nagyjából egy kilométerre lehet. Hosszúkás árnyék suhan el mellettem. A földbe süppedt gép mögül termetes, fehér test mozdul kifelé. A kutya rám néz. Arra gondolok, hogy sehova sem tudok menekülni előle. Látom, hogy kötéllel egy vékony fémhuzalhoz van kötve, amit a kisebb ház és az egyik szomszédos épület közé feszített ki valaki. A kötél olyan rövid, hogy a kutya csak a huzal mentén képes mozogni. Két lábra áll. Hirtelen hátrabucskázik. Újra föláll. Megint felém fordul. El akar szakadni a kötött pályától, de ismét megfeszül a kötél és visszarántja az állat testét. Ez ismétlődik jó néhányszor. Mintha egy fehér, izzó gömb forogna a szürkésfeketés földön. Kiáltást hallok. A kutya megmerevedik, a deszkázott tetejű ház felé fordul. A tornácon egy egészen alacsony, hosszú szoknyás, öreg nő áll. Éles füttyszó hasít a levegőbe. Az arcomnak csapódik, annyira éles. A kutya szűköl. Lefekszik, összehúzza magát. Kúszni kezd a földön, a ház irányába. A jobb hátsó lába rövidebbnek tűnik, mint a bal, és mögötte növekszik egy sáv, amiben megül a táj fölött lebegő, fehér pára. „Bendegúz”, mintha ezt üvöltené a nő. És az egész ház, tőle nem messze a hasábokra vágott fákkal, közelebb húzódik. Pedig csak pár métert teszek meg. Azt is elég lassan. Beérem a kutyát. Hosszan nyújtózik a földön. Amikor mellé lépek, akkor sem fordítja el a fejét. Meredten a ház felé figyel, mintha az élete múlna rajta. Nem tudom, milyen fajta lehet. A mellkasa vaskos, a csípője azonban szűk: tisztán látszanak az izmai, mintha huzalok futnának végig a testében. A szőre hófehér. Csak a hátán fut végig egy kopottabb szürke sáv, egészen a farka végéig, ahol a legsötétebb. Figyelem a mellkasát. Gyorsan lüktet. A nő újból kiált egyet. Most már azt is hallom, ahogy a félkörben elhelyezkedő házak faláról visszaverődik a hang.
– Jöjjön csak közelebb – mondja a nő, bizonyára nekem. Látom, hogy int egyet, mintha közelebb akarna húzni, és közelebb is érzem már magam a házhoz, csupán néhány méterre van. Aztán ott vagyok a lépcsőnél, pedig alig bírom mozdítani a lábaimat. Az idős nő újra felém int, én pedig néhány erőlködő, suta mozdulattal föllépek a három kis lépcsőn.
– Jól beverte a fejét – mondja, aztán visszaül a mögötte mozgó hintaszékbe.
– Igen, eléggé – felelem.
– Ott az a vacak, arra nyugodtan leülhet.
A jobb oldali ablak alatt áll egy sámli. Nem úgy néz ki, mint ami könnyedén elbírna. Az az érzésem, hogy ha ráülök, összeroskad. Minden tárgy: az ajtó, az ablakok, de maga a ház is, vele együtt az öreg nő, meglehetősen kicsinek tűnik.
– Üljön már le – mondja határozottan.
– Nem szeretném, ha elájulna, vagy valami még rosszabb történne. Nem bírnám összekaparni a földről – mondja még. Leülök. Egy ideig csönd van.
– Telefonálnom kéne. Van itt egy telefon?
– Látja ott azt a póznát? – kérdezi. Közben az ujjával kifelé mutat a térre. Követem a szememmel. Tényleg áll egy pózna a traktor maradványaitól nem messze. Vékony, fekete huzal fut ki belőle egy másik pózna irányába, hosszan. Vályúk, püffedt zsákok hevernek az egyik penészes fal tövében. Szürke traktorkerék rohad az egyik kis füves területen.
– Látom.
– Na, amióta ez az istennyila világít, azóta nincs telefon. Áram sincs. Teljesen megzavarodott minden. Eltűntek a madarak, este is nappali fény világít. A kutya is csak vonít, mint egy idióta. Elzárhatná már valaki ezt a szart.
Kint az udvaron a tárgyak élesen világítanak.
– Fáj a feje?
– Nem – válaszolom. Megérintem a homlokom. Zúgás, semmi határozott fájdalom.
– Nekem bezzeg fáj, a fene egye meg, és még a telefon se működik – mondja a nő. Vakargatja az arcát, amin mély, árokszerű ráncok futnak szabálytalanul.
– Kit szokott felhívni?
– Na ne szórakozzon! Senkit. Egyszerűen csak jó, ha van, nem? Magának is jól jönne most például!
– Valóban – mondom aztán.
Erősödik a szél. Elszórt kartondoboz-maradványokat mozdít meg az egyik ház tövében, és a traktor lelógó ajtaja nyivákol párat, ahogy mozog.
– Tényleg nem fáj? Pedig elég ronda a feje – mondja, miközben a körmét rágja.
– Igen?
– Igen. Szívesen mondanám, hogy segítek, de itt nincs semmi kötszer. Az arcát meg tudja mosni bent.
– Köszönöm – mondom neki, de aztán csak bámulok kifelé a térre, ahol fehér áramlatok vonulnak ide-oda, mintha egy vaskos dunyha himbálózna a szélben.
– Maga a városból jött? – kérdezi a nő váratlanul, nem túl sok izgalommal a hangjában.
– Igen – mondom. Közben arra gondolok, hogy nem is kérdezte, melyikből.
– Én is laktam ott valamikor.
– Tényleg?
– Nem, csak szórakozom – mondja ingerülten.
– Ideges? – kérdezek tovább.
– Amíg meg nem jelent, addig egész nyugodt voltam.
– Akkor talán jobb is, ha indulok – vágom rá, és az ablakpárkányra támaszkodva próbálok fölállni, de nem megy.
– Üljön már vissza! – förmed rám a nő. Mire kiejti a szavakat, már újra a sámlit nyomom.
– Szerette? – szólalok meg aztán.
– Micsodát?
– A várost.
– Nem különösebben.
– Miért nem?
Nem válaszol azonnal. Hosszú ideig csak méreget.
– A rengeteg ember miatt. Mindig úgy éreztem, hogy egyedül vagyok. Minél többen voltak, annál magányosabb voltam.
– Itt nem az?
Fölnevet, bólogatni kezd.
– De igen. Talán ha valaki felhívna, akkor nem volnék. De arra hiába várok, ugye? – kérdezi és hangosan röhög. – Itt elviselhetőbb. Ott rosszul éreztem magam már az érzés miatt is.
– Ezt hogy érti?
– Az bujkált bennem, hogy jól kéne éreznem magam. De nem ment. Ne kérdezze, miért.
– És itt?
– Mi az, hogy itt?
– Itt mitől jobb?
– Nem tudom, ne kérdezzen ilyeneket! – mondja, aztán csak a levegő suhog megint. Hűvösség önti el az arcom, de érzem, hogy nem a szél miatt. Mintha párás, nedves lenne körülöttünk minden. A nő közben folytatja. – Talán mert itt nem jutnak eszembe bizonyos dolgok. Mert nem kell, hogy eszembe jussanak. Itt nincs már tulajdonképpen semmi. Valakinek azonban felügyelnie kell. És úgy alakult, hogy én vagyok az. Pontosabban, mi vagyunk azok.
– Hogyhogy mi?
– Láttam, hogy együtt jönnek az út felől. Találkozott vele, nem?
– Már hogy…
– Igen, vele – mondja nyomatékosan. – Szerencsétlen, süket is, néma is. Meg még sok baja van. Mindegy.
– Ő szedett ki a kocsiból.
– Igen, nagyon segítőkész. Olyan jótét lélek.
– Egyszer csak nem volt sehol.
– Igen, általában ezt csinálja. Nem lehet irányítani. Beszélt hozzá?
– Igen.
– Biztos megsértődött. Nagyon érzékeny. Túlságosan is.
– De ha süket, akkor…
– Mindent leolvas a szájáról. Mindent! És nem csak a szájáról. Tudja, valami hatodik érzék, vagy mi a fene. Mint egy gyerek, olyan. Talán mert az is.
– Hol van most?
A nő erre nem felel. Szemben az eperfa fekete ágai ide-oda mozognak. Egy kisebb füves területet a szél dőltre vasal, a kutya pedig még mindig ott gubbaszt a földön, mint egy fehér csomó. Az éles fénytől minden ház világít a tér körül és olyan világos van, mint általában kora délután. Megint úgy érzem, a hangok nem a fülemen keresztül jutnak a fejembe. Nem érzek szagokat. Nagyot szippantok a levegőbe, de semmi. A kutya mozgolódni kezd. Időnként felvonít. Figyelem, ahogy a nő rezzenéstelen arccal nézi a fehér testet.
– Nyomorult dög! Attól tartok, eljött az ideje, hogy megváljunk tőle. Van kutyája? – kérdezi. Nem néz rám, csak hátrébb dől a hintaszékben. Enyhén ringani kezd. Látom, hogy a hosszan előrenyújtott lábával tartja magát egyensúlyban. A fehér háttérben lassan összemosódnak a tárgyak. A körvonalak egyre bizonytalanabbak.
– Nincs.
– Nem is volt soha?
– Nem.
– Nem tudja, mit hagyott ki!
– Nem, valóban nem tudom, mert még nem volt – felelem, és engem is meglep, miért pont így.
– Furcsa egy alak maga – mondja a nő, és aztán röhög, teli szájból. – Nekem ez a harmadik már. Az elsőt megmérgezték. A másodikat egy autó ütötte el innen nem messze.
– És ezzel mi a baj? – vágok közbe.
– Rákos. Egy rohadt nagy csomó van az egyik hátsó lábában. Akkora, mint egy kisebb narancs. Ki kellett volna metszeni. De most már késő – válaszolja, aztán megint hallgat egy darabig. – Ettől a fénytől meg teljesen begolyózott. Azért is kellett megkötni. Jár ide egy fickó. Hoz néha ezt-azt. Tetszem neki – teszi hozzá flegmán, és megint röhög. – Na szóval, azt tegnap reggel a telep végéig kergette. Pedig ő hozta ide pár évvel ezelőtt. Már nem ismerte meg.
– Honnan hozta?
– Messziről. Valahonnan a hegyekből. Ezzel a döggel vadászott. Valami farkasféle ez, nem is kutya, a fene egye meg – mondja, és az arca nedves lesz, de nem a pára miatt. – Még szerencse, hogy a lába miatt nem valami gyors. Alig tud már mozogni ez a szerencsétlen. Nem fog többet vadászni, az biztos! Csinálni kéne valamit.
Hosszan méreget. Mintha közelebb is lenne már. Tisztán látszanak a szemei, pedig jó mélyen hevernek a két szemgödre alján. Ismét csak a szél zúgását hallani.
– Maga megtehetné – mondja hirtelen, miközben folyamatosan néz.
– Már hogy mit? – kérdezek vissza.
– Azt, hogy végez vele. Hogy ne kelljen tovább szenvednie.
– Nem hiszem, hogy képes lennék rá.
– Dehogynem! Maga pont olyannak látszik, aki nagyon is képes rá.
Föláll, bemegy a házba. Eltelik egy kis idő, majd egy rövid, kézi kaszát fogva lép a tornácra. A lépcsőhöz megy, közelebb hívja az ebet. Meg se szólal, csupán biccent neki, az meg kúszik a földön a tornác felé. Látom, hogy a nő széthúzza a szőrt az egyik hátsó lábán, amin nagy, vörös csomó lüktet a fehér fényben. Fölállok, hogy jobban lássam. A nő eloldozza az állatot. Rövid pórázon tartva elindul a ház mögé. Int, hogy kövessem. Lelépdelek a lépcsőn, közben a szégyenhez hasonló, nyomasztó érzés önti el a mellkasom. Úgy szorít, mintha még mindig a kocsiban nyomorognék, beszorulva az ülés és a műszerfal közé. A ház mögött mintha nyújtózkodna a táj. Föltűnik a férfi magas alakja. Kétségbeesett arccal ugyan, de átveszi a nőtől a pórázt. Remeg a keze. Közeledem. Az állat egyre dühödtebbé válik: a férfi már alig bírja tartani. Két lábra áll, megfeszül a kötél, megint nyüszíteni kezd, leereszkedik a földre, újra megemelkedik, majd vissza, habzik a szája, felém kap a mellső lábaival, közben a nő megfogja a karom, arrébb húz, kezembe adja a kaszát és felszólít, hogy csapjam le a fejét. Nem, mondom, nem megy, erre képtelen vagyok, de a nő újra rám szól, és amikor újra csak ingatom a fejem, röhögni kezd, kikapja a férfi kezéből a kötelet és egy egészen lassú mozdulattal elengedi: a fehér test kirobban felém, egyre közelebb van a habzó pofájával, ott van már előttem, és éppen csak annyi időm marad, hogy suhintsak egyet.

Széles, fekete sávot látok. Csönd van. Telik az idő. Ezt onnan tudom, hogy lüktet a homlokom és ütemet ad a térnek, amiben vagyok. Fekszem. Izzadok. Próbálok megmozdulni. Érzem, hogy nem úgy megy, ahogy szeretném.
Valaki megérint a vállamon. Fölnyitom a szemem. Kerek arc rajzolódik ki előttem. Kata az. Fölém hajol. Halk sistergést hallok, néhány mozdulat hangját. Ahogy a vér áramlik a fülem környékén.
Újra egy arc, most egy férfié. Azt kérdezi, hallom-e, amit mond. Elhagyja pár hangfoszlány a számat, de nem tudom, értelmes szavak formálódnak-e belőlük. Könnyű a testem, szinte súlytalan. Úgy érzem, arra is képtelen lennék, hogy megmozdítsam a fejemet.
– Meg tudja mondani a nevét? – kérdezi. Nagy nehezen megmondom. Földerül az arca.
– Jó – mondja. – Sejti, hogy mi történt magával? – kérdez tovább. Zúg a fejem. Muszáj lehunynom a szememet. A szürke utat látom, az autó belsejét. A férfi arcát, rajta a vágással meg a lányom kezét, ahogy tolja felém azt a ronda babát. A hatalmas, hófehér víztükröt. Katát látom és a napfénybe mártózó arcát. A kutyát, ahogy szűköl a földön, majd a nőt, ahogy rágja a körmét. A csillag maradványát, amint terjed szét az égen.
Újra Kata van előttem. Megviselt az arca. A homlokán hatalmas, lila folt tátong. Tágas, magas szobában vagyunk. Az ablakokon csíkos függöny. A háttérben megy a falra szerelt tévé. Csak homályosan látom. Lassan rendeződnek a vonalak, fokozatosan válik élessé a tér.
– Hallasz?
– Igen – mondom erőtlenül. Zúg a készülék. – Jól vagy? – kérdezem, még mielőtt újra szólna.
– Jól – feleli, de a hangján egészen más érződik. Mosolyogni próbálok, de úgy érzem, nem sikerül.
– Mi történt?
– Elaludtál vezetés közben. Lesodródtunk az útról és nekicsapódtunk az árok szélének – mondja. Nem sok érzelmet látok az arcán, csupán az alsó szemhéja környékén gyűlik össze némi könny, ami akár az örömtől is lehet.
– Nagyon nagy szerencsénk volt, azt mondta az orvos.
Nem néz rám, csak forgatja a szemét. Hosszan figyelem a kinti lágy, fehér fényben úszó, csupasz fákat.
– Igen? Miért nem fekszel te is?
– Nem bírnék most feküdni.
– Mennyi az idő?
– Késő van. Nem is tudom.
– De nappal?
Alig ismerem fel a saját hangomat.
– Nem, éjszaka. Jó sokáig tartott, amíg téged kiszedtek a kocsiból. Teljesen összepréselődött az eleje. Az egyik mentős azt mondta, hogy nem is érti… Mindegy. Megműtötték a vállad. Az orvos szerint egészen jól sikerült, és idővel fogod tudni használni majd a bal karodat is – mondja. Elengedi az ágy szélét, tesz néhány lépést a szoba másik vége felé. Hirtelen nem tudom, mit mondhatnék.
– Juli? – kérdezem aztán.
Kata nagy lélegzetet vesz, hátrasimítja a haját. Felém fordul, igyekszik kiegyenesedni.
– Hogy kicsoda?
– Hát… Juli.
– Ki, a baba? – kérdezi értetlen arccal.
– Nem a baba, hanem a lányunk. Hogy van?
– Ez hihetetlen!
– Micsoda? – kérdezem. Nyomást érzek a mellkasomon. Égni kezd az arcom.
– Kár, hogy a fejedet nem vizsgálták meg alaposabban. A lányunk Zsófi. Ez a neve – mondja nyomatékosan. Valami nagyon nincs rendben, jut eszembe, és az égető érzés csak erősödik. – Egyébként jól van. Szerencsére csak zúzódásai vannak – teszi hozzá.
– Ő is velünk volt?
– Igen, velünk!
– Hogyne, persze – habogom, mert fogalmam sincs, mi az, ami megtörtént, és mi az, ami nem.
Kint szokatlan, fehér fénnyel borít be mindent az éjszaka.

– Mi is annak a csillagnak a neve?
– Hogy?
– Mi annak a csillagnak a neve? – kérdezem újra.
Ingatja a fejét, és mosolyog, mint aki a tehetetlenségtől nem képes másra.
– Elképesztő vagy! Tényleg ez az, ami most foglalkoztat?
– Egyszerűen csak eszembe jutott.
– Értem.
Zavar a hangjából áradó csalódottság. Megigazítja a rám terített takarót. Rendezgeti, pedig már egészen sima lehet.
– Szóval?
– Nem tudom! Tényleg nem tudom, hogy hívják – mondja.
– Megkérdeznéd valakitől? Hátha tudják.
– Ez most komoly?
– Kérlek!
Nem felel semmit, csak néz rám hosszan, aztán kimegy a teremből. Hallom, hogy a folyosón beszél valakivel, de nem értem a szavakat, mert összekeverednek a tévéből szüremlő hangokkal. Bejön, visszalép az ágy mellé.
– Valami Betel…
– Betelgeuse – mondom, majd önkéntelenül is nevetni kezdek. Próbálom elfojtani, mert fáj.
Megint csak a készülékből szűrődő morajt hallani.
– Megnézem Zsófit – mondja aztán, és már fordul. Utána nyúlok, megérintem a karját.
– Kata!
– Igen? – Szeretsz még?
Erős nyomás és forróság önti el a mellkasom. Visszább lép. Megérinti a homlokomat. Párszor végigsimít rajta. Nem mozdul az arcán egyetlen izom sem, csak a szeme alján gyűlik össze még több nedvesség.
– Később megbeszélünk mindent. Pihenned kell, rendben?
– Rendben – felelem.
– Hunyd le a szemed és pihenj – mondja még.
És én lehunyom.

REGGELTŐL REGGELIG

A plafon fehér négyszöge tárul eléd, mikor fölnyitod a szemed. Édeskés íz lepi el a szádat, mintha tejbe dugnád a nyelved, az első mozdulat csak egy biccentés. Nem vagy teljesen magadnál. Alig aludtál valamit. Arra ébredtél éjfél körül, hogy fehér fény szűrődik be kintről. Órákon át nem hagyott nyugodni. Ráadásul szokatlan meleg volt a szobában. Izzadtál, és csak forgolódni voltál képes. Lassan emelkedsz. A szoba tárgyai ide-oda billegnek. Vékony sávban világít be a fény a két függöny közt húzódó résen, jól látszanak a szállongó por kisebb-nagyobb darabkái: lebegnek, a szoba levegőjét rendkívül sűrűnek mutatva. Fölegyenesedsz. Izmaidban lüktet, hogy korán van. Belebújsz a papucsba, kibotorkálsz a fürdőszobába. Itt sötét van. Megállsz pár másodpercre. Az, hogy láttad beszűrődni a fényt, nem azt jelenti, hogy fel vagy készülve a világosságra. A tükör jól mutatja majd a homlokod redőit, az összekuszált hajad. Minden apró terhet, amit az arcod magán visel. Éles a szemedbe hatoló fény. Hirtelen lecsukódik mindkét szemhéjad, majd lassan, milliméterenként emelkedik. Ott az edény, amit tegnap este kikészítettél. Mellette a kis csomag, amiben a sós por van. Arra vár, hogy feloldd. Motoszkálást hallasz kintről. Vársz, figyelsz. Hallod a mozgását. Mindjárt megszólal. – Jól vagy? – kérdezi. Olyan erővel hullámzik át a hang a hosszúkás szobán, hogy szinte érzed, ahogy bekúszik a fülcimpáid fölött. Jól, feleled esetlenül, mégis erőteljesen. Felkészületlenül ér a beszéd. – Hozzak neked valamit? Kérsz egy teát? – kérdezi óvatosan. Hiába a kedvesség, ma reggel nem szabad enned. És innod se nagyon, csakis a sós folyadékot. Nem, köszönöm, szólsz halkan, de úgy, hogy tisztán értse. Meg se fordulsz. Érzed, hogy figyel. Halkan csukódik a konyha ajtaja. Egy kattanás után zene szűrődik át a vékony falon. Talán Bach. Az biztos, hogy barokk zene, ennyit meg tudsz állapítani. Könnyűnek és logikusnak érzed. A dallam kiszámíthatósága nem az egyszerűség jele, inkább a magától értetődő tisztaságé, gondolod. Nem zárod be a fürdőszobaajtót. Hadd szűrődjön át továbbra is. Hideg vizet engedsz az edénybe. Már majdnem csordultig van. Nagyjából három liter. Kibontod a kis tasakot, és nézed, ahogy az apró szemcsék aláhullnak. Mint egy vékony hóréteg a víz bugyborékos felszínén. Szépnek látod, ahogy a felület lassan átázik, és a félujjnyi vastag sáv elkezd alámerülni a vízben. Újabb buborékok jelennek meg, aztán kipukkannak, szétszórva a még száraz szemcséket az edény falán. A tükörben hosszan figyeled magad. Az orrod vékony ívben balra ereszkedik. Eszedbe jut a nap, mikor eltört. Mosolyogsz. Bevillan az ütést követő zuhanás a bokrok közé, és ahogy kergeted a srácot, aki egy bugyuta tréfa miatt öklözött meg. Azt hazudtad az edződnek, hogy elcsúsztál a fürdőszobában. Latolgatod, vajon hányan hittek akkor neked. Végül is mindegy. Könnyebbnek tűnt hazudni, mint elviselni a szégyent. Nincs benned harag. Eltelt azóta majdnem tíz év. Eszedbe jut a fiú napbarnított arca, és hogy mennyivel alacsonyabb volt, mint te.
Közben teljesen megszűnt az oldódás. A víz nyugalmi állapotba került. Már csak az van hátra, hogy szép fokozatosan magadba töltsd a löttyöt. Lassan mozogsz, elodázva a kezdést. Az ismerős íz ott gomolyog a szádban. Nehéz, tömény és sós. Fölhajtod a deszkát, vizelsz. Behunyod a szemed. Próbálsz semleges dolgokra gondolni: a fény játékára az erkélyen, ahogy cikáznak az árnyékok és ellepik a tárgyakat. Vagy arra, mikor a szomszéd férfi szívatja a kutyáját, olyan magasra tartva azt a tíz deka parizert, hogy a szerencsétlen hiába ugrál, esélye sincs megkaparintani. Hallod a bácsi hangját. Magában rötyögve néha ki-kibuggyan belőle néhány szó, hogy „Jaj, te kis hülye, jaj, te kis bolond”.
Megmosod az arcod. Utolsó lehetőség az ébredésre, utána innod kell. Visszahajtod a deszkát, ráülsz. Szemben az edény. Lassan mozdítod. Nehéz, mint egy tömött zsák. Öledbe veszed, és a víz felületén visszatükröződik az arcod. A rád meredő tekintet egyetlen kérdésre ad csak választ: tényleg te ülsz ott szemben. Hirtelen aztán elönt az érzés, hogy most, ebben a pillanatban nem is vagy, mintha mindez csak valami játék, hazugság, egy rögeszme volna. Hihetetlennek tűnik, hogy most pont ez van. Nagy lélegzetet veszel. Megemeled az edényt, és elkezded befelé folyatni az oldatot. Egyenletes kortyokkal igyekszel a gyomrodba juttatni az egyre inkább visszakívánkozó tömény nedvet. Mintha kioldódna belőle a só és lerakódna a nyelved hátsó részén. Az ínyedet is izgatja a hideg, befelé áramló folyadék. Húzod, húzod, húzod, hogy egyszerre többet, még többet. Aztán egyszer csak elég. Öklendezel, de szerencsére bent marad minden. Égetni kezdi a szád a lerakódott anyag. Nemcsak a nyelved környékén, még a nyelőcsövedben is szorít. Nagyjából egy órád van hátra, hogy elvégezd, amit csak kell. Hogy a folyadék megszabadítson minden fölösleges anyagtól a mai napra. Újabb körre indulsz, néhány apró fehér szemcse úszik szembe, közben az izzás fokozatosan növekvő ereje annyira ingerli a torkod, hogy köhögni kezdesz. A lenyelt anyag nagy része visszakerül az edény szűk terébe. Lihegsz. Nyálkás réteg úszkál a folyadék tetején. Szédülés fog el. Szikrázó pontok szabdalják szét a fürdőszoba tárgyait, majd eloszlanak a szemedben szétfutó erek mentén. Zsibbad az egyik lábad. Hirtelen nem is tudod, melyik. Közben újra megdöntöd az edényt, hogy fogyjon már gyorsabban. Rettenetesen sós. Szinte elviselhetetlen. Számolod a kortyokat: egy, kettő, három, négy. Leengeded.
Néhány lüktető hangot hallasz. Egy szignált. Ezek szerint hét óra lehet. Bach sehol, késő van. Fél órán belül el kell indulnod és még nem történt szinte semmi. Megdöntöd az edényt. Összeszorítod a szemed és hatalmas kortyokkal engeded le a maradékot. Úgy csavarja a tested, hogy teljesen görnyedten ülsz. Belepillantva az edénybe, látod, hogy már csak pár korty van hátra. Megint lihegsz. Felszakadozik belőled néhány köhintés. A torkodban összegyűlő nyálkát nem vagy képes kiköpni, lassan csorog lefelé. Utoljára döntöd meg az edényt. Miközben a sótól már izzadsz, az utolsó néhány csepp is átfolyik a szádba. Tisztán látod a tál repedezett alját. Nagy levegőt veszel. Az egész szád izzik. Úgy érzed, lassú tűzön ég.
Fölállsz. Megmosod az arcod. Kiöblíted a szád, többször is, hogy enyhüljön a sós íz és az égetés. Rátámaszkodsz a mosdókagylóra. Lehunyt szemmel kifújod magad. Nagy hegygerincet látsz, és ahogy az orkánerejű szél söpri le róla a havat, ami összeborzolódik hosszan a levegőben. Fölnyitod a szemed. Hunyorogsz. Pasztát nyomsz a fogkefére, elkezded alaposan átsikálni a fogaidat. Először körkörösen, oldalt és a hátsó részeket. Majd elöl, higgadtan, egészen addig, amíg úgy fel nem pezseg a fehér anyag, hogy köpnöd kell. Letisztítod a nyelvedet is. A hasad tájékáról fokozatosan húzódik fölfelé egy szorítás. Egyre gyakrabban jön, egyre erősebben. A nyakad tájékán simul el.
Kilépsz a fürdőszobából, át az előszobán, be a szobába. Inget, nadrágot veszel fel, zoknit húzol. Közben komoly koncentrációt igényel és egyenletes légzést, hogy ne jöjjön vissza a folyadék. Nyújtózkodsz. Roppan a vállad, a nyakad, de legalább érzed, hogy nincs még veszve minden. Mikor kilépsz a szűk, hosszú előszobába, égett szag legyint meg. Élesebbnek, határozottabbnak érzed, mint korábban bármikor. Megmozdul a gyomrod tájékán valami csomószerű. A sós íz kissé lecsendesül, a fölfelé toluló sav marása veszi át a helyét. Éhes vagy. Émelyegsz. Néhány másodpercig vársz. Hallgatózol, vajon mit csinálhat. Egy evőeszköz a tányérhoz ér. Valami papírszerű anyag súrlódik, talán a kézben. Tisztán hallod, hogy dúdol. Véget ér a dallam. A recés üvegen keresztül csak az árnyékszerű alakját látod, ide-oda mozog, megáll, csavargatja a rádiót. Sistergés, néhány taktus valami impróból, férfihang szűrődik át – talán gazdasági témáról beszélhet –, majd újra a zongora szól, most már egy egész zenekar kíséri. Hallgatod a zenét. Engeded, hogy átjárjon, ellenpontozva a szúró, nyomakodó érzést, ami jön-jön, körkörösen, vissza-visszatérve, áltatva ütemesen a tested, hogy vége van.
Egyre erősebb kint a fény. A szoba felől melegség lepi el a tarkód. Belépsz a fürdőszobába. Ráülsz a deszkára. Vársz. Ott van az edény, most már üresen. Jóval nehezebb vagy alul: dupla erővel vonz a föld és vele együtt mintha te is súlyosabb volnál. Kapar a torkod és száraz a szád a sós löttytől, kavarog benned, mint a tengeri vihar, és jó erősen korbácsolja a part menti hullámokat. Szorít, szorítasz. Hiába próbálsz ellazulni, már magadtól égsz belülről ott bent. Néhány másodperc, és könnyebb vagy, mint bármikor: a görcs szétoszlott, az ajkad száraz. Mintha homok peregne benned egyre lejjebb és lejjebb. Miközben harmadszor is végigsimítod nedves kezed a homlokodtól egészen az álladig, azon töprengsz, vajon mennyi lehet az idő.
A tisztálkodás csak néhány mozdulat. Nagy levegőt veszel. Fölállsz. Zsibbad a lábad. Bizsergető, könnyed áramlat húzódik át a csípődön, végig a hátad mentén, majd a karodon lefutva az ujjaidban oszlik el. Újra megcsap az égett szag. Összegyűlik egy adag nyál a szádban. Kiköpöd. Kordul a gyomrod. Vissza kell hogy ülj. Újra a lassú pergés: darabokban hull alá a szégyen, de legalább távozik. Könnyebb vagy, és úgy érzed, egyre tisztább. Két koppanás hallatszik az előszoba felől. Ott áll az ajtó előtt. Hallgatózol. Néhány másodpercig csak a zene hallatszik. Kérlek, ne gyere be, szólsz erőteljesen.
– Jól vagy? – kérdezi. Jól, minden rendben, feleled. – Kérsz pirítóst? – folytatja a lehető legtermészetesebb hangon. Tényleg elfelejtett mindent. Nem, most nem ehetek, nem is bírnék, kérlek, hagyjál, válaszolsz, és már hallod is, hogy csoszog visszafelé. Bűntudatod van. Sosem akarnád bántani. A nagyanyád a legkisebb asszony, akit valaha láttál. Mint egy apró madár. Hét éve laktok együtt, mióta anyád nem él. Apádról pedig szót sem ejtenél, akit nem láttál már több mint tíz éve. A szorítás rá emlékeztet és az erőlködésre. A nem létező családi életre. Nehezedre esik fölidézni az arca egyes részleteit. Egyben valahogy látod, de ha a szemét, a száját, a fülét kellene leírnod, nem menne. Vékony, hűvös izzadságcsepp mozdul a halántékodon. Úgy érzed, minden azért van így, mert elment. Már csak gondolatban átkozod. A gyomrodban alábbhagy a lüktetés. Lehúzod a vécét, megtörlöd magad. Indulni kell, jut eszedbe. Kilépsz a fürdőszobából, át az előszobán, be a szobába. Ellenőrzöd, hogy nálad vannak-e az orvosi papírok, pénztárca, telefon, majd vissza az előszobába. A recés üvegen át hullámokban ömlik ki a fény a konyhából. Mozgás nem szakítja ketté. Lenyomod a kilincset, nyikordul az ajtó, belépsz. Az asztalnál ül, rád néz. Tucatnyi barázda fut keresztbe-kasul az arcán és barna a sok sétától, mintha puha homokkőből faragták volna ki. Mennem kell, szólsz halkan.
– Ilyen korán? A kórházba mész? – kérdezi őszintén, némi meglepettséggel a hangjában. Oda, igen, bár gondolhatod, nincs túl sok kedvem, mondod. Mosolyra fordul a szája. Föláll, közelebb lép. A mellkasod közepéig ér. Megérint. Cserzett, meleg tenyere enyhén dörzsöl, végigszántja a bal arcod. – Vigyázz magadra – mondja, aztán elfordul és bemegy a kisszobába. Csukódik mögötte az ajtó.
A zene alábbhagy. Monoton női hang kezd el beszélni a darabról, ki is mész a konyhából. Cipőt húzol, kabátot veszel, a kulcsodat keresed. Nincs a szekrényen, vagy felakasztva, ahol lenni szokott. De a kis gyékénykosárban is csak három tollat látsz, és különféle számlák másolatait találod. Nyomul fölfelé benned egy fárasztó düh, amit nem akarsz. A telefonodra pillantasz: hét-harminckettő. Késő van. Már el kellett volna indulnod. A kulcs a szobában sincs. Se az asztalon, se az ágy támláján, de abban a táskában se találod, amit előző nap használtál. Vissza az előszobába. Kétségbeesetten nézel körbe. Az ajtónál sötét van. Mintha megcsillanna valami a kilincs alatt. A zárban van a kulcs. Elfordítod, kihúzod, nyitod az ajtót. A hátadon még érzed a lakás melegét, de az arcod közben összerándul a reggeli hűvös levegőtől. Zárod az ajtót. Lenyomod a kilincset, hátha nem fordult el jól a kulcs, de igazából nem is tudod, miért.
Le a lépcsőn. Át a sárgás árnyalatú udvaron, aztán az oszlopok között. Megnyomod a gombot. Berregés. Nyitod a kapuajtót, és hirtelen egyszerre csap meg a tülkölő autók zaja, valami ócska parfümillat, ami hosszú, láthatatlan csíkban követ valakit, és a járdáról párolgó, átható húgyszag. Éjjel esett. Az emberek kerülgetik a tócsákat. Átevickélsz két fodrozódó víztükör között, majd a zöld oszlopok mentén haladsz az átkelő felé. Pont zöldre vált a lámpa, mire odaérsz. Sűrű a tömeg. Oldalazva haladsz, a táska pedig néha le akar szakadni a válladról, mikor valaki hozzáér.
Befut a villamos. Nyílik az ajtó. Néhányan leszállnak. Belépsz a hűvös, nyirkos térbe, és a szemed kipattan, mintha arcon vágtak volna. Émelyegsz. Enyhe mozgást érzel a gyomrod tájékán. Kavarog benned a sós lé. A nyelőcsövedben fölfelé tolul a sav. Nyomakodnak hátulról. Egy kövér, tömzsi srác a hátadon matat, mi-közben jól látszik: a kocsi belsejében bőven van még hely. Egy ülőhely is akad. Átfurakodsz egy fehér kardigános öreg néni, és egy nagy szemű, fiatal lány közt, de mire odajutsz, a hely már foglalt. Elindul a szerelvény. Belekapaszkodsz az egyik lelógó, zöld hurokba. Itt nem annyira szűkös, hogy bárki is hozzád érjen. A telefonodra pillantva látod, hogy már hét-ötvennégy van. Vagyis pár perc, és a kórházban kell lenned. Lassít a szerelvény. A testek összepréselődnek és a legkülönfélébb hangok jelzik, hogy az ajtók felé áramlik a tömeg. Egy piros esőkabát és egy ázott ing között aztán végre kijutsz a szabad levegőre. Megcsap a langyos szél. Jólesik, hogy szemerkél az eső. A lefelé futó kis csíkok nagy része lecsöppen, a többi az álladat elhagyva befordul a nyakad felé és végigfolyik egészen a mellkasodig.

Belépsz a kapun. Föl a magasföldszintre. Nyolc ember várakozik a folyosón a fehér műanyag székeken ülve. Kesernyés szag terjeng. Ránézel a telefonodra: nyolc-nullakilenc. Talán nem szólítottak még, gondolod. Odaállsz az egyik radiátorhoz. Fölötte neki tudsz támaszkodni a falnak. Szinte semmi mozgás. Ketten olvasnak. Az egyik férfi az orrát túrja, olyan gusztustalanul, hogy megremeg a gyomorszájad. Egy idős nő a csizmája száráról próbál eltüntetni valami rászáradt piszkot. A másik radiátornál álló vékony lány fülhallgatójából szűrődő elektronikus zene pedig szinkronban van a teljesen fölöslegesen működő hőszabályzó kattogásával. Nyílik az ajtó. Magas nővér jelenik meg, a kezében papír, és csak annyit kiált: Takácsné! Az idősebbik nő becsukja a könyvet, csodálkozva néz, aztán a körülötte ülőktől kérdezi hangosan, hogy vajon tényleg őt szólították-e. – Ha maga a Takácsné, akkor magát – mondja az egyik férfi, mire a nő, miközben elteszi a könyvet, szaggatottan válaszol, hogy köszönöm. – Jöjjön, a doktor úr már várja – mondja a nővér. Az idős nő nagyjából úgy lépked, ahogy beszélt. A nővér arca mozdulatlan. Fikarcnyi érzés sem tükröződik rajta, csak a türkizre mázolt szemhéja rándul párat a jobb szeme fölött. Csukódik az ajtó. Újra a föntről érkező kattogást hallod. Ismét nyílik az ajtó. A nővér ránéz a papírjára, dünnyög egy kicsit, aztán szól. A nevedet mondja. Forróság önti el az arcod, a gyomrod megmozdul. Előrébb lépsz. A nő fölnéz, majd rád. Igen, itt vagyok, mondod bátortalanul, de azért olyan erővel, hogy hallani lehessen. – Remek! És eddig hol járkált? Nem szólt a vekker? – kérdezi magas, idegesítő hangon. De szólt, csak rohadt sokat kellett készülni erre a szarra, amihez senkinek sem lenne kedve, még magának se, fut át az agyadon a gondolat, és jólesne ezt mondani, de nem szeretnél számonkérő és lenéző arcokat látni ma reggel. Elnézést, szólsz halkan. – Haladjunk, ha lehet! Láthatja, hányan várakoznak, és ha jól tudom, nyolcra kellett volna jönnie – teszi hozzá. Átveszi tőled a papírokat. Oldalra pillantasz. Néhányan finom biccentéssel jelzik, hogy egyetértenek.
Belépsz az előszobaszerű helyiségbe, ahol hosszúkás, kis orvosi szekrény és egy fehér, műbőr borítású, alumíniumvázas szék áll. A nő becsukja utánatok az ajtót. Feléd fordul, majd felszólít, hogy ülj le, aztán kimegy. Leveszed a kabátod, vársz. Azon kapod magad, hogy számolod a kattogásokat: huszonnégy, huszon-öt, huszonhat. Elég, mondod ki halkan. Néhány szófoszlány hallatszik: fölismered az orvos hangját, a kissé szaggatott stílusát meg a véletlenszerű nevetést, ami néha feltör belőle. Nyílik az ajtó. Araszolgat ki a néni, lépésenként húsz centit ha megtesz, közben a mögötte álló nővér arcát nézed: még mindig nem tükröződik rajta semmiféle érzelem. Mikor kitárul a folyosóra nyíló ajtó, élesen határolt, vakító téglalap jelenik meg a szoba falán. Mintha egy szabálytalan alakú csillag szórná szét fényét a helyiségben. Aztán hirtelen újra a félhomály. Persze a folt még jó ideig lüktet tovább, bármire vetül is rá a tekinteted.
– Jöjjön – mondja a nővér.
A szoba pisztáciaszínű, vékony csíkkal vágva ketté fejmagasságban. Középen fehér lepedővel borított ágy. Mellette egy gép, amiből csövek lógnak kifelé. Hátul asztal. A sarokban álló kis szekrény vékony üvege mögött orvosi könyvek címei rajzolódnak ki: A Basedow-kór, A belgyógyászat alapjai. A doki érdeklődik, hogy érzed magad. Egy papírra fölír néhány dolgot, majd leül az asztalhoz és a klaviatúrán babrál. Fél perc elteltével be is indul a polcon elhelyezett nyomtató, és kiad magából néhány tintával szennyezett lapot. Elmondod, hogy az elmúlt néhány hétben egyre többször éreztél szúró fájdalmat az alhasadban, és hogy párszor hőemelkedésed is volt. A súlyod nagyjából nyolcvankét kiló, ami a százkilencvennégy centis magasságodhoz képest kevés. Az orvos megkér, hogy vetkőzz le és feküdj föl az ágyra. Csak egy póló maradhat rajtad, mondja még. Leveszed a ruháidat. Amikor fölülsz az ágyra, érzed a hűvös műanyag réteget, amivel a lepedőt leterítették. Közben a nővér nagy, vaskos tűvel már valami folyadékot szív ki egy fiolából. Meredten nézed, ahogy a megtelt, hátsó részből kinyom egy keveset, talán azért, hogy minden levegő távozzon. Megbök, nővérke, kérdezed teljesen kontrollálatlanul. Már az utolsó két szótag kiejtése közben izzik az arcod, mint egy jó kis lépcsőzés után. Az orvos felröhög. Mintha falat akadt volna a torkán, pedig csak a szavaidat ízlelgeti.
– Látom, ma vicces kedvében van. Nos, megsúgom, hogy én nem igazán – mondja a nővér, majd fölemeli a tűt. Erősen izzadsz. Némi csönd után a doki megkérdezi – miközben a nővér finom mozdulattal jelzi: dőlj el –, hogy elvégeztél-e mindent, amit kért. Megittad-e, amit meg kell. Igen, válaszolsz. Elterülsz az ágyon. Általában nem zavar, de most megint úgy érzed, magasabb vagy a kelleténél. A lábad lelóg az ágyról, és a fémkeret nyomja a bokacsontod. A nővér megérinti az oldalad. Szúr a kesztyű hűvössége. Borzongás fut végig rajtad újra és újra. Fázássá alakul. Beleremeg a lábad, ahogy a tű behatol a vállad puhább részén a testedbe. Idegen anyag áramlik beléd. – Könnyebb lesz, kicsit el fog kábulni – mondja a nővér, és valóban, már az is homályosabb, ahogy kidobja a tűt az erre a célra fenntartott kukába. Fokozatosan elmosódnak előtted a tárgyak körvonalai. Bágyadt homály ereszkedik a helyiségre, legalábbis te így látod és az idő is elkezd valahogy lassabban telni. Tisztán érzed a matatást a végbelednél. Először nedves anyag ér hozzá, aztán a cső. Fokozatosan hatol beléd, és nyomul egyre följebb. Mozgolódsz. Valaki ismét megérint. Egy kongó hang pedig közli, hogy próbálj meg nyugton maradni, nem mozogni, mert különben semmi értelme a vizsgálatnak. Esélytelen, hogy ezt hosszan elviseljem, gondolod. Mindened feszül és tágul, egyre csak tágul. Tudod, hogy a síkosítóanyag szabad utat biztosít a csőnek, mégis mintha percenként csupán pár milliméteres sebességgel haladna, és az idő olyan érzékelhetetlenné válik, mint amikor igazán boldog az ember. Hangfoszlányok jutnak el hozzád. Határozottan érzed, hogy valami nincs rendben. Az érzéstelenítés nem is létezik. A kábaság nem egyenlő azzal, hogy nem érzékelsz semmit. Két jajdulás közt megkérdezed az orvostól, meddig tart még. – Kiabálhat, mondhat, amit csak akar, de hadd végezzük a dolgunkat, mert még sehol sem tartunk – mondja, és szinte látod a hullámokat, ahogy terjednek szét a szavak, majd összekeveredve értelmetlen masszaként nehezednek rád. Az egyetlen dolog, amit szeretnél: kiszabadulni ebből a szobából. Hogy délután legyen. És nem is érdekelne, hogy fáj még, rosszul vagy, hogy görcsölsz, mert az még mindig jobb, mint ez itt. Összezárod a szád. A nyelvedbe hatol az egyik metszőfogad. Nem a fájdalom lep meg, inkább az édeskés, telt íz, és ahogy ellepi a szádat, majd ahogy vékony csíkban kifolyik rajta a vér, szinte pezseg, éreztetve, hogy azért élsz. Fölhúzod a lábad, de hamar rádöbbensz: ezt nem kellett volna. Eddig csak a végbeled tájékán volt elviselhetetlen a nyomás, de most, hogy megmozdult a tested, a beleidben érzed kanyarogni a csövet. Feszít és tágít folyamatosan. Éget, és ami a legrosszabb: viszket. Üvöltesz. Néhány értelmetlen hang szabadul ki belőled. A lüktetés nem múlik, erősödik, feszül, nyom és nyom. Majd hirtelen megszűnik.
Homályosan ugyan, de látod, hogy a cső a testeden kívülre került. Kissé megnyugszol. Hűvös áramlatok indulnak el a combod felől. Egyszerre zsibbadsz és fázol annyira, hogy mosolyra húzódik a szád, mintha több nő kényeztetne, simogatná az arcod, kenné olajjal a tested, pedig semmi egyébről nincs szó, minthogy egy orvosi ágyon fekszel pucéran, szarosan. – Ez így nem fog menni. Nem kételkedem benne, hogy megitta a folyadékot, de mégse látom, amit kéne. Várnunk kell pár percet, hogy kitisztuljon a kép. Milyen volt a széklete? – kérdezi az orvos. Nem bírsz megszólalni. Ha mondanál valamit, az is csak annyi lenne, hogy nem szoktad figyelni, milyen a szar, ami kikanyarodik belőled. Ismét a sós íz és az égetés. Öklendezel. Az orvos megkérdezi, jól vagy-e. Bólintasz. Megint a behatolást érzed. Behunyod a szemed. Rászorítasz minden létező izmodra és nem érdekel, hogy rád szólnak, ne tedd, nem vagy képes máshogy létezni ebben a pillanatban. Szikrázik a szemed, a fejedet is nehéznek, súlyosnak érzed, hideg hullámok vonulnak alulról fölfelé, a nyakad merev lesz, görcsöl, és tudod: még egyetlenegy perc és kirobbansz innen. Aztán egyszer csak vége. Megszűnik a nyomás, elenged mindened. Lassan megnyugszol. Alul törölgetnek, mert a sűrű nedv intenzíven csordogál belőled.

Az ágy szélén ülsz. Fázol. Tompa nyomás nehezedik rád. Nem akar szűnni, egyenletesen van jelen. A nővér a csövet tisztítja, fertőtlenít. Az elmúlt néhány perc, miután fölkeltél, megtörölted magad és fölvetted a ruháidat, meg sem történt. Csak a vonaglás és a jajdulás pillanatait vagy képes fölidézni. Néha tisztán hallod az üvöltést, és a szégyen, ami majdnem olyan intenzíven éget, ahogy a cső tette, csöndben is tart. Az orvos belép, beszélni kezd. – Nos, sikerült bepillantanom oda, ahová akartam, és biopsziát is végeztünk. Ami nagyon fontos abból a szempontból, hogy pontosan megállapítsuk, mi a baj. A gyulladás jelenléte valószínű, de emellett szükség lesz még egyéb vizsgálatokra is – mondja, és még sok minden mást is, de képtelen vagy koncentrálni. Mozog a szája, ám a hangok elsuhannak melletted, és az egész érthetetlen némafilmként pereg le előtted. Arra eszmélsz, hogy csukódik az ajtó.

A kórterem a második emeleten van. Lifttel mész föl. A 4-esben kapsz ágyat, az ablak mellett. A nővér ágyhuzatot nyom a kezedbe, és csak mosolyog azon, mennyire csapzott vagy. Olyan fehér az arcbőre, hogy a köpenye szürkésnek tűnik, és minden folt, apró rezdülés, ahogy mozog, feltűnő. Rajtad kívül két férfi van a teremben, és mindkettő László. Miután bemutatkoznak egymás után, jót nevetnek ezen. Figyeled a mosolygós arcukat, és bosszantó irigységet érzel. Fáradt vagy, tompa. Elterülsz a törtfehér lepedővel bevont ágyon. Lassan telik az idő. Néha kezedbe veszed a telefonod vagy a magaddal hozott könyvet, de néhány sor elolvasása után érzékeled, hogy igazából semmit sem fogsz föl az egymás után következő mondatokból. Mikor visszalapozol, rádöbbensz, hogy egy olyan burok vesz körül, amin semmi sem képes áthatolni. Hat óra felé már sötétedik. Kezdettől fogva az estét vártad, hogy aludhass. Hogy aztán reggel legyen és mehess végre.
Pár perccel fél hét után betolnak egy idős férfit a mentősök. Annyira sovány szegény, hogy szinte teljesen eltűnik az ágy alaposan kifeküdt matracának közepén. A vizit megindul. Mintha a bácsi érkezése arra ösztönözné az ügyeletes orvost és a nővért, hogy körbejárjanak, ha már úgyis új beteg van a láthatáron. Minden egyes pácienstől megkérdezik, hogy érzi magát, és kifejezetten örülsz, hogy nem keltesz feltűnést a kis tükrözéseddel. Amikor a vizsgálatra gondolsz, újra érzed a szorítást, a sós ízt, a gyenge test magatehetetlen vergődését és a feszítő tülekedést a végbeledben.

Éjszaka van. Aludtál néhány órát. Még egy beteget hoznak a mentősök, így már öten vagytok a teremben. Látod, ahogy befelé tolják a szoba új lakóját. Az egyik nővér igyekszik a vékony karjába belevezetni a tűt, ami csak nem sikerül, hiába próbálkozik vagy négyszer. A férfi karján sötétlő folt lüktet a fehér fényben. Az ablak felé fordulsz. Behunyod a szemed. Vékony csíkban hűvös levegő áramlik az arcodra. Nem tudod eldönteni, zavar-e vagy sem.
Mikor újra fölébredsz, érzed, hogy a hideg levegő teljesen átjárt. Fázol. Még át sem öltöztél, de senki nem szólt rád. A terem vagy négy méterre lévő fölső sarkaiban olyan szilárd a sötétség, mintha nem is fehér plafon, hanem fekete ég borulna fölétek. Kintről továbbra is határozott fény áramlik a benti tárgyakra. Az alvók hörgői felől érkező vonító és zörgő hangok ráülnek a fülre, és ütemes, monoton lüktetésükkel kikészítik az idegrendszert. A forgolódás és a párna egyre erősebb markolászása nem old fel semmit. Nem szünteti meg a szétterjedő hangokat: mintha csakis neked címeznék őket, úgy érzed, más nem is hallja, mást nem is zavar. A terem magas ajtaja résnyire nyitva van. A kis öreg megmozdul. Ránézel. Fölegyenesedsz. Mozog a szája. Valamit ismételget. Nem téged néz, csak mered egy ismeretlen pontra, de egyértelmű: beszél. Az egyetlen üres ágy kettőtök között helyezkedik el. Átmászol rá, hogy halld, amit mond. A szája beesett. Tágul, majd összeszorul. Tisztán látszik, hogy egyetlen foga sincs, és a bőre olyan vékony, hogy a ko-ponyájára feszülve csontszínű, mintha se vér, se hús nem puhítaná már az arcát. Feléd fordul, de változás akkor sem mutatkozik az arcán, mikor rád néz. A szeméből áradó kékség tompul, ahogy telnek a másodpercek. Közelebb húzódsz, lassan. Ismét motyog. Érteni szeretnéd, miket mond. Újra elfordul, majd vissza. Rád néz. Visszahúzódsz, de közben azért figyeled. Folyamatosan beszél. Nézed a száját. Hosszú időbe telik, amíg fölér a valódi szándék, hogy megérthesd. Lassan olvasod le az ajkairól, hogy: Igen. Ezt ismételgeti. Mintha a beletörődés és a kimondás vágya adódna össze a még működő arcizmokban. Ezt nem neked mondja, ebben biztos vagy. Aztán egyik pillanatról a másikra abbamarad a beszéd. A tekintetét ismét egy általad nem ismert pontra szegezi: az arca nyugodt, mégis merev és hideg lesz, a szeméből kiválik a kékség, feloldódik a bőre színében, majd eltűnik valahol a ráncai között. Olyan kicsi, hogy csak a feje érzékelhető igazán. A takaró teljesen egyenes a teste fölött, még enyhe domborulat sem jelzi, hogy valami élő lapul alatta. Vársz, hátha mond még valamit. Nem teszi. Figyeled az arcát, és az enyhén érzékelhető mozgás, ahogy a lélegzetétől a takaró millimétereket emelkedik és süllyed, meg-szűnik. Már a horkolást, a többi beteg szuszogását sem hallod. A szeme merevvé, üvegessé válik. Megérinted a takarót, hideg. Körbenézel. Minden mozdulatlan. Aztán vissza a bácsira. Óvatosan az arca fölé emeled a kezed. Nem lélegzik. Újra rád csap a szorítás, a fájdalom a hasad tájékán és a sós íz: átjárja a szádat, a torkodat, behatol a nyelőcsövedbe, le a beleidbe, érzed, ahogy éget, feszít, és hogy tágulsz belülről folyamatosan. Remegsz, és a kétségbeesés kerülget, hogy még mindig itt vagy, mégis, rettegsz attól, hogy máshol is lehetnél. Közben már segítségért kiáltasz és rohansz kifelé a kórteremből.

Röntgengép húzódik fölötted. A vizsgálathoz szükséges, nagyjából félméteres csövet már lenyomták a torkodon. A doktornő csak annyit mondott: – Ne izguljon, csak húsz-huszonöt percig fog tartani az egész – ehhez képest még igazán el sem kezdődött, már több idő telt el. Tökéletesen érzed, milyen ütemben telik az idő. Mennyire gyorsan, pontosan, tervszerűen. A feladat, hogy átjussanak a patkóbélbe, nyugalmat kíván. A testednek el kell lazulnia ahhoz, hogy a folyamat végbemehessen. Háromnegyed óra elteltével mindez be is következik. Figyeled a monitoron az adást. Várakozol a kontrasztanyagra. Több literrel pumpálnak beléd. Lassan húzódik lefelé, és már szinte a lágyékodnál érzed a hűvös nyomást, ami a folyadék és a szerveid érintkezéséből adódik.

GERELY

Apám megvert ma is. Nem olyan keményen, mint szokott, de azért fájt. Sajog a hátam, a derekam. Ott vékony a bőr, és ha szíjjal ver, azon a helyen csíp a legjobban. Nehéz, zsíros szag terjengett a levegőben, mikor hazaértem. Félhomály szorította össze a hosszúkás előszobát. Tudtam, hogy anyu még nem érkezett haza, a cipője nem volt ott a fogas alatt. Szerda esténként a barátnőivel van. Ez az egyetlen szabad elfoglaltsága, egyébként vagy főz, vagy mos, vagy a boltban dolgozik. Napi tizenhat órát. Sokat áll. A visszeres, foltos lábain jól látni, hogy öregszik. Évek óta figyelem, ahogy változik a teste. Mióta beszélt nekem a szülésről. A fájdalomról, amitől pár percenként elájult. A fájdalomról, ami szétszakít. Eleinte nem értettem, most pedig zavarban vagyok. Rám áldozta a testét, nekem adta.
Sokszor gondolkodom azon, miközben hajítom a gerelyt, milyen szerencsém van. Szerencsém, mert fiatal vagyok. Van erőm lépni, mozdítani a tagjaimat, irányítani a testem. Fejlődésben vagyok, és tudom, hogy leszek ennél még jóval erősebb is. Ez jár a fejemben, mikor ver az apám. És hogy nem vagyok elég nagy, hogy visszaüssek. Egyszer megpróbáltam. A lila foltok pár hétig emlékeztetőül tátongtak rajtam. Próbáltam ellenállni, az még rosszabb volt. Olyankor jobban fájt, mert úgy éreztem, nagyobb súllyal nehezedik rám minden ütés. Hogy az ellenállásom miatt jobban koncentrál, többet ad bele. Azt mondta, nem érti az értetlenkedésemet, és hogy miért vagyok ennyire ostoba, hisz meg kell tanulnom a leckét, hogy ne legyek haszontalan. Meg is tanulom, tudom. Csak nem úgy, ahogy ő képzeli.
Bent tartom a levegőt. Izzik az arcom, az egész fejem. Érzem, hogy biztosan nem mozgás az idő. Piszkosul fáj, amikor üt. Minden mozdulattal erősödik. A hangok a legrosszabbak, ahogy a falakról visszaverődik minden csattanás. Vele együtt számolok, csak én magamban. Néha azt képzelem, a hang a becsapódást jelzi. Ahogy a gerely áthalad a testén, amit én hajítok el. Néhány hete rádöbbentem, hogy a halálát kívánom. Küzdök ellene, de fölösleges, mert így van. Egyszer olvastam valahol, hogy minden ember kívánta már a szerettei halálát. Növekszik bennem valami, amit az ütések dagasztanak egyre nagyobbá. Fogalmam sincs, mi ez pontosan.
Csak a pályán vagyok nyugodt. Mikor kisétálok a füves területre és melegíteni kezdek. Előbb a csuklómat, aztán a karomat mozgatom. Végül a felsőtestemet és a derekamat. Lazítok. Lassan kiürül belőlem minden. Könnyű leszek, mikor nekifutok. Elhagyja a düh a testem, amint kirepül kezemből a gerely. Hosszan száll. Olyan messze, mint senkinek a környéken. Ma közel hetven métert dobtam. Ez nagyon jónak számít az én koromban, pedig még egy éve sincs, hogy edzésre járok. De már az első dobás után úgy éreztem, ez a legtermészetesebb.
Az arcomon fekszem. Zsibbadt mindkét karom. Így heverek már vagy tíz perce. Azóta, hogy kiment. Biztosan dohányzik. Két szálat szív el, ha kemény volt. Van vagy kilencven kiló, vagy akár több is. Én jó, ha ötven. Szar érzés, ha az ember nem elég valamihez. Ha nem elég erős, hogy megvédje magát, vagy nem elég ahhoz, hogy elküldje ezt a rohadékot a picsába. Ha nem elég bátor. Ha letett arról, hogy vakmerő legyen. Ez volna a szégyen? Nem tudom, de zavar. Zavar a tehetetlenségem.
Elaludhattam. Hirtelen éles fény terített be, a szemhéjamon keresztül is sütött. Fehér tócsaként lebeg előttem a szoba, mintha minden tárgyat vízbe mártottak volna, és úgy világítanak, mint egy-egy negyvenwattos izzó. Még mindig zsibbad mindkét karom. Próbálom mozdítani őket. Nehezen megy. A bal karom lelóg az ágyról. Megtámaszkodom, de nem bírom tartani magam. A föld szigorúan húz lefelé, mint egy mágnes.
Este van. Érzem a szagokon és a levegő súlyából. Libabőrös lesz az alkarom. A csípőm megremeg a mozdulatok közben. Halványan, de látom az órán a számokat és a mutató állását. Elég sokat aludhattam, háromnegyed kilencre jár az idő. Késő van, de közben meg világos, mintha a nappal elfelejtett volna elmúlni. Felülök, kifújom magam. Húzódik a bőr a derekamon, enyhén éget. Szerencsére nem vészes. A csípőm viszont fáj, és a lábam is. Érzem, hogy üres a lakás. Apám elment. Csak éjfél körül jön haza, olyan állapotban, hogy azt nem szívesen várnám meg. Az esti órákban, mikor hűl a levegő és a zsíros, nehéz szagok előmerészkednek a spájzból, mindig fölteszem magamnak a kérdést: anyu hogy mehetett hozzá? Eszembe jut, hogy ha nem tette volna, nem is lennék. Néha úgy érzem, jobb volna úgy. Nem kéne ilyesmiken törnöm a fejem. Fölállok, leveszem az ingem. Keresem a foltokat. Szerencsére alig találok valamit. Csak a csípőm fölött lett érdes a bőr, érzem, ahogy tapogatom a kezemmel. Leveszem a nadrágomat. Alsónadrágot, zoknit. Meztelenül állok a szobában. Rám esik a fehér fény. A mellkasomra nézek. Kirajzolódnak oldalt a bordáim. Nem tudom eldönteni, hogy szép vagyok-e vagy csúnya. Tele vagyok kisebb-nagyobb szeplőkkel, és különös mintázatot rajzolnak rá a testemre. Fehér vagyok. Az átlagosnál is fehérebb. A nyár sem fog rajtam, csak piros foltok jelzik, hogy nem bírom a napfényt. A hosszú végtagjaimmal egy óra után úgy nézek ki, mint egy csupaszra borotvált, foltos láma.

Valaki dörömböl az ajtón. Magamra kapom a ruhákat, aztán a tükörhöz megyek. Zilált a fejem, kócos vagyok. Pont úgy festek, mint aki most ébredt. Benyálazom a kezemet, igazítok a hajamon. Közben újra a dörömbölést hallom. Végigmegyek a hosszú előszobán. Fény szűrődik az ajtó felől, vékony csíkokat éget a parkettába.
– Ki az?
– Szabolcs, te vagy az? Azonnal nyisd ki az ajtót – válaszolja egy női hang. Néhány másodperc úszik el, amíg rájövök, hogy Réka az.
– Mi történt? – kérdezek vissza.
– Ne dumálj, nyisd ki – szűrődik át a hangja.
Mielőtt kitárnám az ajtót, elkezdem begombolni az ingem. Nem akarom, hogy lássa a hófehér testemet. Nyomja befelé az ajtót. A kilincs nekem ütközik, amíg a gombokkal babrálok.
– Beengedsz végre? – kérdezi.
A beáramló fényben nem látom az arcát.
– Mit csinálsz? Mi van veled? Hívtalak, de nem vetted föl – folytatja, de én még mindig a gombokkal szarakszom. A legfölsőt sehogy se tudom átcsúsztatni a lyukon. Közelebb lép. Megcsap a virágillat, ami árad belőle mindig. Fehér foltokat látok. Éget a fény. Lehunyom a szemem, élvezem az illatot. Körbevesz, mint egy puha takaró.
Réka fölöttem jár eggyel. Gyönyörű lány. Hónapok óta gondolkodom azon, vajon miért bír annyira. Sok időt töltünk együtt. Talán csak azért, mert itt lakik a szomszéd házban. Általában fiúkkal látom. Körberajongják, ami érthető. Érthető, de persze zavar. Hiába, hogy velem mászkál a legtöbbet. Nem hiszem, hogy ez volna a szerelem, de ha velem van, mindig többet akarok belőle. Ha közel van, többet, mint az illata. Ha megérinti a karom, azt, hogy érintsen meg máshol is. Ha csókot nyom az arcomra, azt, hogy máshová is adjon.
– Azonnal velem kell jönnöd, gyerünk – mondja, és ráncigálni kezd. Közben a másik kezével kitárja az ajtót. A szokatlan, fehér fény valamivel halványabb már, de a körgangon a színes műanyag cserepek azért erősen világítanak.
– A cipőmet még föl kéne vennem – mondom neki.
Elenged. Türelmetlenül topog, amíg a fűzőmet kötöm. Minden mozdulatával sürget. Sosem láttam még ilyennek. A szokásosnál is jobban csillog a szeme, ide-oda lépked a gangon. Rám néz, és a szemében furcsa indulatot látok. Mintha könyörögne, talán azért, hogy menjünk már. Zárom az ajtót. Ő már a lépcsőnél áll és fölfelé bámul, az égre, ami nem szürke, nem is sötétkék, hanem tiszta fehér. Fölnézek én is, de annyira vakít, hogy azonnal elfordítom a fejemet. Talán hozzászoktam a benti félhomályhoz, vagy valami tényleg nincs teljesen rendben, gondolom. Megy lefelé a lépcsőn, követem. Kettesével veszi a fokokat, én is rágyorsítok. De aztán visszább veszem a tempót, mert félek, hogy a kopott műmárvány kicsúszik alólam.

Az utcára lépve elképesztő látvány tárul elém. Nem csak hogy vaskos, fehér fényben úsznak a nyárfák, de amint körbenézek, látom, hogy vagy harminc-negyven ember áll a közeli házak előtt és mindenki az ég felé bámul. Vagy legalábbis a csupasz nyárfaágak irányába, mert az égből nem sok mindent lehet látni innen. Réka már a sarkon áll. Egy darabig fölfelé néz, aztán int, hogy siessek. A belváros felé kanyargó hosszú utcában mindenhol emberek állnak. Lehetnek vagy százan és az ég felé néznek, mintha érkezne onnan valami. Valami, amire szükségük van, ami kell nekik. Az ismerős sárga falak tompák, a színek kihaltak, csak az árnyékok erősek és feketék, akár egy-egy hosszúra nyújtott lyuk. Zsibbadni kezd a csípőm. Talán egy izom gyulladt be, vagy egy ízület. Alig bírok lépni. Féltem a csípőm. Nagy szükségem van rá a dobások közben. Mióta tudom, mire vagyok képes, egészen máshogy gondolok a testemre. Fontosabb lett, amit óvni kell. De amint fontossá válik valami, rögtön menthetetlen lesz.
Ott vagyok már Réka mellett. Rám néz. Úgy érzem, méreget.
– Mi az? – kérdezem.
– Minden oké? Miért sántítasz?
– Csak az edzéstől van. Semmiség.
– Biztos?
– Persze – mondom hirtelen.
Réka mosolyog. Fölemeli a kezét, megérinti az arcom. Meleg a tenyere. Enyhén nedves is. Mikor elhúzza a kezét, megint érzem az illatát. Az arcáról lassan eltűnik a mosolyától mélyülő, lágy kis gödör, és már újra az eget fürkészi, ahonnan egyenletesen ömlik ránk a fény.
Körbenézek. Figyelem az arcokat. Egy sápadt, picike nénit, aki hol az égre, hol a földön nyüszítő kutyájára pillant. Mögötte néhány méterrel egy öltönyös fickót, aki a nyakkendőjét igazgatja. Alig kap levegőt, lazít rajta. Közben az eget nézi kerekedő szemmel. Az úton föltorlódnak a kocsik. Elöl a troli nem mozdul. Néhányan kiszállnak. Egy kopasz fickó bambán néz fölfelé, a fejét vakarja, mögötte a taxis a kormányt veri és anyázik. Néhány szót az üvegen keresztül is értek.
– Nézz már föl – mondja Réka.
Megfogja a vállam. Elindul fölfelé a tekintetem. Az egyik ház kopottas oldalát látom, majd egy nyárfa fakó ágait. Végül a szemközti két bérház közt az eget, amin, pont szemben, egy fehér folt tátong, és mintha lüktetne, mint egy gennyes seb. Egyáltalán nem úgy néz ki, mint bármelyik égitest, amit valaha is láttam. És hiába, hogy Réka sokat beszélt nekem eddig is az égboltról, a csillagokról, ködökről meg fekete lyukakról, fogalmam sincs, mit látok most. Vakít a fény. Elfordítom a fejemet. Amúgy is sokkal izgalmasabb figyelni, ahogy az emberek kémlelik a foltot. Ahogy értetlen, tompa arccal bámulnak, mint a kirakati bábuk. Rékára nézek. Olyan arcot vág, mint aki az elégedettség teljességét éli át.
– Mi az ott az égen? – kérdezem tőle.
Int, hogy várjak. Mosolyog, a szeme könnyes lesz, és nem tudok másra gondolni, mint hogy ilyen őszinte örömben, mint neki most, még sosem volt részem. Tudom, hogy fontos számára, ami történik éppen, és hogy szerencsés vagyok, hogy itt lehetek, és majd biztos elmondja, mitől van nappal, amikor valójában éjszaka van. Mégis, ürességet érzek. Senki nem néz felém. Réka sem figyel rám. Mintha kívül esnék mindenen.
Egyre több autó torlódik föl az utcában. Beindul a dudálás, páran már beszélnek is. Réka megmozdul, bár még mindig az eget nézi. Láthatóan nem akar lemaradni egyetlen pillanatról sem, pedig nem történik semmi, csak süt az a folt onnan föntről.
– Mi ez az egész? – kérdezek újra.
Megint rám néz. Még a korábbinál is vidámabb az arca, nagy és kerek. Sima a bőre. Egyetlenegy pattanás vagy sérülés, semmilyen hiba nem látszik rajta. Tökéletes. Legszívesebben megérinteném, de nem merem fölemelni a kezemet. Nevetségesnek érezném magam, ha megtenném.
– Az Orionnak annyi! – mondja furcsa hangsúllyal. – Fölrobbant az egyik csillaga! Nem is tudom, melyik, azt hiszem, a Bellatrix, vagy a Betelgeuse – teszi hozzá. Közben nagyokat pislog és hadonászik. Ez hihetetlen, ez elképesztő, ilyen szavakat ismételget, de bennem valamiért nem hatolnak elég mélyre a szavak, a fehér, sugárzó fény pedig még zavaróbbá válik. Figyelem az arcát. A vékony, ívelt szemöldökét, a formás száját és a zöldes szemét. A csillagok méreteiről, atomokról, hidrogénről, héliumról és vasról beszél, meg hogy talán a kínaiak jegyeztek föl ilyet utoljára vagy ezer éve. Fölvillan előttem egy kínai arc. Próbálom elhessegetni. Azon töprengek, kinek az arca juthatott eszembe. Az emlékeimből, egy filmből, vagy egy valaha látott reklámból kaphatta elő az agyam, és ebben a pillanatban az az ember is lélegzik, eszik vagy alszik, mindenesetre él, gondolom.
Rengetegen vannak kint az utcán, kerülgetjük őket. Réka a galaxisról és a mi Napunkról beszél, hogy majd fölfúvódik és megeszi a belső bolygókat, ilyesmiket mond. Nem értem tisztán, pedig az arcát nézem. Ha egy kövér, szőrös valaki bandukolna itt mellettem és tőle hallanám ezeket, biztos nem érezném ennyire fontosnak. De így, hogy Réka mondja, sokkal lényegesebbnek, félelmetesebbnek és valóságosabbnak tűnik, annak ellenére, hogy az arca, a teste és az illata miatt képtelen vagyok koncentrálni.

Hosszú, árokszerű mélyedést látok. Az alján, vékony csíkban patak fut el hosszan. Meredek az árok fala és a fény a rajta futó füvet csillogó fehérré változtatja. Zavarja a szemem. Réka még mindig beszél. Most már arról, hogy a folt még hosszan látszódni fog, és hogy a csillagászok rengeteget tanulhatnak így a szupernóvákról. Megáll, fölfelé néz. Kikerekedik az arca, és annyit mond még, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, mert ilyen az egész galaxisban jó, ha százévente történik, és a galaxisunk baromi nagy. Én is így érzem. Ő a foltot nézi, én meg őt, ahogy fölemelt fejjel az égre figyel. Oldalt mozgást látok. Néhány alak körvonalazódik az árokparton. Valamit dobálnak lefelé. A hangjukat is hallom.
– Meg akarlak csókolni – mondom neki hirtelen.
Eltelik néhány másodperc. Rám néz. Nem tudom, mit látok az arcán. Talán csak meglepettséget.
– Meg akarsz csókolni? – kérdez vissza.
A nyugalmam hirtelen heves szívdobogássá változik, és szerintem olyan vörös az arcom, mint egy érett paradicsom.
– Igen – válaszolok. Egy szót még képes vagyok határozottan ejteni.
– Miért? – kérdez újra.
Fogalmam sincs, mit kéne mondanom ahhoz, hogy tényleg megcsókolhassam, de a csillag olyan vidámmá tette Rékát, hogy akár még ez is megtörténhet.
– Mert régóta csak ez jár a fejemben – mondom aztán, de úgy érzem, nagyon kevés. Nem bírok megszólalni, lesütöm a szememet. Tudom, hogy ebből így nem lesz semmi. Újra ránézek. Valamivel közelebb vagyunk már egymáshoz, megint érzem az illatát. Megborzongok és a karom erőtlen lesz. Arra gondolok, hogy ha meg kell ölelnem, mint egy barátot, akkor egészen biztos, hogy összeesem. Látom magam, ahogy élettelenül fekszem a földön, mint egy szerencsétlen nyomorult, és nem akarom ezt látni. Nem akarom a horzsolásokat látni a testemen, és ahogy ül anyu a konyhában, várva, hogy véget érjen apám tombolása. Nem akarom látni az arcán a kétségbeesést, hogy nem tud tenni semmit, ne is kérjem, mert attól csak rosszabb lesz. Hűvösség árad szét a testemben. Talán a fény miatt. Mintha átjárna ez a fehér áramlás és nyomná ki belőlem a haragot. Azt érzem, mint a dobások közben, hogy megy ki belőlem a félelem és könnyebb leszek, sokkal könnyebb.
Közel vagyok hozzá. Látom a száját, amin apró repedések húzódnak. Emeli a kezét. Bent tartom a levegőt. Lehunyt szemmel hajolok, hogy megcsókoljam. Keze a mellkasomon van, de aztán nem csúszik följebb, a vállamra, hogy átkaroljon. Nem csúszik följebb. És nem is tudok közelebb hajolni. Ránézek. Szinte eltart magától és az arca jóval távolabb van már.
– Mit csinálsz? – kérdezi.
Olyan ez a mondat, mint egy szúrás, egy döfés. A mellkasomat éri és jó mélyre hatol. Nem kapok levegőt. Forróság önti el az arcomat, izzadság csapódik ki a bőrömre. Csurog lefelé a hátamon. A tenyerem hideg és nedves, mint egy vízbe mártott szivacs.
– Ugye nem akartál tényleg megcsókolni? – kérdez újra.
Kezd visszatérni belém a düh, és kevés a levegő, érzem. Kevés az egész világnak. Mintha körülöttem minden csak fuldokolna.
– De igen! – mondom jóval hangosabban a kelleténél.
– Látod, mondtam, hogy nem figyelsz rám – mondja Réka.
– Mondtad? – kérdezem, ő pedig bólint.
Préselődik össze a mellkasom. Az arcát figyelem. Nagyokat pislog. Mozdítja a fejét, apró redők alakulnak ki a nyakán. Nem tudom, mit kéne mondanom, úgyhogy inkább hallgatok. A fehéren lobogó fűre nézek, ide-oda hajladozik a szélben. Nincs levegő.

Újra látom a mozgó alakokat. Száz méterre lehetnek. Olyan messze, ahová nem tudnám eldobni a gerelyt. Réka megfordul. Az egyikük integet. Elindulnak felénk. Az árok fölött csövek ívelnek át. A túloldalon álló autók színtelenül verik vissza a fényt. Lassan összemosódik Réka mögött minden.
Még mindig az van bennem, hogy meg fog csókolni. Hogy csupán idő kérdése az egész. Eszembe jut, hogy talán csak játszik, kéreti magát. Vagy tudni akarja, komolyak-e a szándékaim. Biztos erről van szó.
– Kíváncsi vagy, miért jöttünk ide? – kérdezi váratlanul.
– Igen. A csillag miatt, nem? – kérdezem aztán.
– Igen, azért is, persze, meg be szeretnélek mutatni valakinek. Talán látásból ismered is.
– Kinek? – vágom rá hirtelen.
Az alakok egyre határozottabb formát öltenek a háttérben. Mintha kilépnének egy hófehér függöny mögül. Az egyik srác ismerős. Biztos a suliból, gondolom. A másik kettőt nem láttam még soha. Izmosak és magasak. Egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én. Figyelem őket és a levegő helyett megint dühvel telik meg a tüdőm. Az ismerős srác megáll Réka mellett. Emeli a karját, átöleli a derekánál. Réka mosolyog. Lüktet a mellkasom. A srác az arcához hajol, szájon csókolja. Olyan határozottan, ahogy nekem kellett volna néhány perce. Suhog a vér a nyakam környékén. Fájni kezd a fejem. A kezem ökölbe szorul. Izzad a tenyerem. Csúsznak szét az ujjaim, így nem tudok annyi erőt kifejteni, hogy igazán fájjon.
– Szabolcs, ő Ákos – mondja Réka. Két másik nevet is említ. Ezeket azonnal elfelejtem. Nézem az arcukat. Telik az idő. Mozog a háttérben egy fa. Erősödik a szél.
– Helló – mondom neki.
Közelebb lép. Nyújtja a kezét. Nem számítottam erre, úgyhogy tétovázom kicsit, de aztán én is nyújtom az enyémet. Érzem, hogy csuromvizes. Miután kezet fogunk, látom, hogy a tenyerét a nadrágjába törli. Közben azért mosolyog. Igazi seggfej. A két másik srác köveket vesz föl a földről. Némelyik megcsillan a levegőben, ahogy elröpülnek sorban az árok mélye felé.
– Én ismerlek – mondja Ákos.
Mormolgatom magamban a nevét. Nem jut róla eszembe semmi. Arra gondolok, hogy kurvára nem ismer. Nem is értem, mit jelent ez a kifejezés. Idősebb lehet nálam, vagy legalábbis fejlettebb valamivel. Az a fajta jóképű srác, akire buknak a lányok. És ezek szerint Réka is. Ránézek, és próbálom duzzasztani magamban az érzést, hogy nem fontos nekem. Valami megcsavarodik a mellkasomban. Biztos nem a szívem, mert az csak egy köteg izom. Nem érez semmit. Nincsenek benne idegek.
– Én is ott edzek, ahol te – folytatja a srác.
Tudom már, Réka miért jött olyan gyakran elém. És hogy miért volt úgy felvillanyozva mindig. Nem miattam, az biztos.
– Elképesztő, ahogy dobsz, láttalak párszor kint a pályán mostanában – beszél tovább.
Zavar a vékony hangja. Egyáltalán nem illik a külsejéhez. A háttérben hajladoznak a fák. A mozgástól és az autókról visszaverődő nyers, határozott fénytől imbolyogni kezdek. Arrébb lépek, hogy el ne terüljek a fűben.
– Aha, köszi – mondom aztán.
A két srác közben röhögni kezd. Lökdösik egymást.
Réka érdeklődik, mit csinálnak itt az árok szélén. Ákos egy játékról beszél, amit most találtak ki. Lent jó sok béka ült ki a nagyobb kövekre, talán mert a fehér fényben akarnak sütkérezni kicsit. Mindenki felszed három darab követ a földről, utána kiválasztunk egy jószágot, így mondja, és azt kell eltalálni. Aztán magában beszélve mintha számolna.
– Ha elsőre megvan, kilenc szál cigit kapsz. Ha másodikra, hatot. Ha a harmadik dobásra, akkor hármat. Ha nem találod el, te adsz egy-egy cigit mindenkinek, aki játszik – mondja még.
Nem tulajdonítok különösebb jelentőséget ennek, és csak akkor lesz előttem világos, miről beszél, amikor Réka nevetni kezd. Visító hangokat ad ki. Hirtelen nem tudom, azért-e, mert szörnyülködik, vagy mert tetszik neki a dolog. Mint kiderül, az utóbbi. Vörös lesz az arca. Még mindig nevet, majd azt mondja, kíváncsi, el tudjuk-e találni a kiszemelt békát. Nézem a kerek arcát, de már nem találom gyönyörűnek. Idegesít a kerek szája és a torkából áradó hangok. A többiek közelebb lépnek az árok széléhez. Mozdulok én is.
Lent mintha egy miniatűr világ rajzolódna ki törpe növényekkel, kövekkel, a patak vékony csíkjával, amin szintén a fehérség csillog. Látom a zöldesbarnás kis pontokat. Tényleg ott ülnek a köveken, és csak néha mozdul közülük valamelyik. Néhány alak mozdul a túloldalon. Az egyikük hirtelen megáll, és nagy kurjantással az ég felé mutat. Nem értem, mit mond. Messze van. Mentőautó zaja szűrődik ide a kerületből, és a környező utcákból kiáradó dudálást is hallom. A szemközti házak közt pedig gyűlik a sötétség, mintha oda száműzte volna valaki.
Néha Rékára nézek, de csak egy-egy pillanatra. Megint a csillagról beszél. A barátját láthatóan nem köti le a téma, ide-oda mozgatja a fejét. Időnként odaszól a két srácnak, akik gyűjtik össze a köveket maguk körül. A magasabb egyszer csak felém fordul, és félvállról annyit mond, hogy próbáljam meg nem elijeszteni a békákat. Nem értem, mire gondol. A többiek nevetnek, Réka is. Zavar a tekintetük. Aztán magamra nézek, hogy kiderítsem, mi olyan ijesztő bennem. Most látom csak, hogy a fehér bőröm szinte világít a fényben. Jól látszanak a szeplők a kézfejemen és az alkaromat borító, vöröses szőr is elég rikítóan fest. Újra érzem a tüdőmben a nyomást. Nehezen tudom türtőztetni magam. Figyelem a fiú arcát, és arra gondolok, hogy legszívesebben beleöklöznék egyet. Látom magam előtt, ahogy zuhan hátra és gurul lefelé az árokparton. Nagyokat pislogok. Ég a csípőm.
Ákos már arról beszél, hogy nem sok esélyük van, merthogy biztos elsőre eltalálom bármelyiket. Mellém lép. Magasabb, mint én. A vállamra teszi a kezét. Bárgyú fejjel beszél. Nem bírom elviselni.
– Nincs cigim – mondom neki. Alig kapok levegőt.
– Nincs is rá szükséged, ha egyből eltalálod – mondja, és röhög.
Nem akarom megdobálni azokat a szerencsétleneket, teszem hozzá, de erre senki sem felel. Csak azt hallom, hogy az egyik srác dühödten fölkiált. Nyilván nem találta el a megcélzott békát. Lefelé nézek már én is. Réka rámutat az egyik vaskosabb fűcsomó mellett nyújtózó hosszabb kőre, amin egy jókora, barnás példány ül. Világít körülötte minden. Az állat teste mintha lyukat ütne a sugárzó felületen. Mint egy mélyedés, amibe bele lehet dobni a követ, ha pontosan céloz az ember. Egymás után elhajítják a köveket a többiek, de egyikük sem talál. Beindul a mozgás. Néhány állat a vízbe csobban. Csak az nem, amelyik ki lett szemelve. Réka ott áll mellettem. A kezembe nyom egy nagyobb követ, aztán mondja, hogy dobjak, de én a szemközti ház egyik erkélyén cigiző lányt figyelem. Nagyokat slukkol. Látszik, nem sok szálhoz volt eddig köze. Ledobja a csikket az erkélyről, és amint az földet ér, parázsló darabokra esik szét a betonon. Aztán a lány előveszi a telefonját, készít magáról egy képet a fénylő égbolttal a háttérben, majd bemegy és becsukja maga után az ajtót.
Várok, hátha történik valami, de mintha a szél is elállna. Már a dudálást sem hallom. A fehér fény oldalról beteríti a szemem, könnyezni kezd. Nem jut eszembe semmi más, csak hogy szabadulni akarok ettől a sugárzástól. Lent valami mozdul. Úgy érzem, lemaradok róla. Lüktet a halántékom. Lépek a jobb lábammal, hogy biztos támaszt találjak. Nem szól senki, csak valami zúgást hallok. Nem szűnik, hiába hallgatunk. Elindul lefelé az arcomon egy csík. Kidugom a nyelvem, lenyalom a szám széléről, és már érzem is, ahogy a só marja az ínyemet. Ömlik a fény, és a hegyes fűszálak aztán egyenként lassan belemélyednek a szemembe. A bénító fájdalomtól fehér hályog húzódik elém, amit egy erős villanás hasít ketté, mozdul a karom, és már csak azt látom, ahogy az állat teste darabokra szakad és a cafatok szétterülnek a mélyben. Mellettem valaki fölnevet. Hosszan tart a nevetés. Mintha visszhangzana a kihalt utcában álló házak faláról. Ismét ökölbe szorul a kezem. Szorítom addig, amíg el nem ájulok. Mert másképp nincs bátorságom lehunyni a szemem.