May 12

Vendégjáték

Csörgött a telefon, fölvettem. Este nyolc, akkorra menjek, mindenképp öltönyben, ez és ez a cím, ne legyek túl rikító és ne is játsszak túl hangosan, mondta a férfi a vonal túloldalán, és én csak annyit feleltem, hogy rendben, ott leszek. A pénzt nem firtattam. Ezek akkor is fizetnek, ha nem kérem. Még ha ez nem is a tisztesség jele, inkább arról van szó, hogy elvarázsolja őket egy felsőbbrendű érzés, mikor a kezembe csúsztatnak negyven-ötven rongyot, és megveregetik a vállam, hogy „Köszi, fasza volt, és hívunk majd máskor is, ha kellesz, ha lesz ilyen alkalom.”
Akkor már szinte naponta zongoráztam valahol. Jól ment a játék, és a nagybátyám be is ajánlott pár pénzesebb helyre. Egy darabig úgy tűnt, egész jól beillek az öltönyös fickók és a kisestélyis csajok közé, akik részegen nyalogatják egymást általában már a parti első órája után. Az egyik haverom mondta, hogy elég sima az arcom és kellően csöndes is vagyok, biztos azért. Nem túl nagy lelkesedéssel vállaltam az ilyen melókat, de azzal mindig számolhattam, hogy néhány óra elteltével a zongorajáték már kevés lesz, és közli velem valaki, hogy nagyjából éjféltől más módon gondoskodnának a zenéről.
Már az akadémiai évek alatt elhívtak néha bulikba játszani, és ez az, ami megmaradt azokból az időkből. Mikor egy autóbalesetben szilánkosra tört a bal kezem és kihagytam majdnem egy teljes évet, egyúttal valami más is összetört bennem. Nem tudtam egyenletesen koncentrálni. Visszatekintve néhány év után, tudom: jól tettem, hogy nem mentem ki soha ezer ember elé játszani, mert egyébként sem lenne nekem való. Nem a képességeimmel van baj, inkább az idegrendszeremmel. Sosem gondoltam úgy a játékra, hogy majd menni fog, hogy idővel belerázódom. Ha nem százas, akkor olyan formában nem is csinálom. Egy ideig persze bánkódtak páran, merthogy biztos én lennék a következő Cziffra, vagy a fene tudja, ki. De ez persze baromság, mert Cziffra az Cziffra, én pedig Fazakas Ádám vagyok.

Nehezen találtam meg a házat, mert egyrészt a hegyen kanyargó kis utcákban sosem ismertem ki magam, másrészt olyan sűrű volt a köd, hogy jó, ha húsz-harminc méterre el lehetett látni. Kóvályogtam bő fél órát, és mivel a telefon sem segített, végül megkérdeztem egy kutyát sétáltató öregasszonytól, hogy merre van az utca, amit keresek. Kétszer jobbra, majd balra, srégen föl egy jó darabig és megint balra, mondta.
Egy nagy kovácsoltvas kapun aztán megláttam a kilences számot. Épp egy kocsi fordult be rajta, én meg gondolkodás nélkül mentem utána. Nagydarab őr állított meg, belemarkolt a kabátomba és visszaráncigált a kapu vonaláig.
– Mit képzelsz, haver, hová mész?
– Zenélni jöttem, a Juhász úr tud róla! – mondtam, miközben lefejtettem magamról a kezét.
– Ja, persze. Mi a neved? – kérdezte, én pedig megmondtam. Hátrébb lépett. Intett, hogy maradjak nyugton, és közben már a nála lévő készülékbe beszélt. Láttam, hogy hosszú betonsáv vezet fölfelé. Mellette fehér zúzalékkővel beszórt, keskeny gyalogút, ami összevissza kanyargott az apró bukszusok között. Lentről nézve a háznak csak a körvonala rajzolódott ki a ködben, amiből annyi derült ki, hogy jó nagy lehet. Mozdulatlanul álltam vagy egy percig, várva, hogy kiderüljön, bejutok-e egyáltalán.
– Oké. Rendben van. Menjen föl a kis gyalogúton és jobbra kerülje meg az épületet. Semmiképp se a főbejáraton menjen be, ott nem is engednék – mondta szárazan, nekem meg az járt a fejemben, hogy amíg betolakodónak vélt, tegezett, de így azért már más a helyzet.
– Jó – mondtam. Megigazítottam a kabátomat és elindultam fölfelé.
Sűrű, nedves szag terjengett a hatalmas, ligetszerű kertben. Oldalt néhány padot és egy magas, pavilonszerű építmény körvonalait is láttam. Izzadtam, mire fölértem a házhoz. A kocsikból kiszállva néhány jól öltözött nő és férfi haladt fölfelé a főbejárathoz vezető lépcsőn. Komoly gépek álltak elöl. Audik, Porschék és olyan típusok, amiket nem is ismerek. Megkerültem a kétszintes villát. Úgy tűnt, mintha lebegne abban a szürke ködben.
Két őr állt az oldalsó bejáratnál. Az egyikük mondta, hogy emeljem föl a kezem, hogy átvizsgálhasson. A fémdetektor jelzett valamit deréktájon. A bejárat melletti asztalra kitettem a kulcscsomóm, a telefonom meg egy cigis dobozt. A detektoros fickó elég keményen végigmarkolászott, aztán bólintott, én meg visszapakoltam a cuccokat a zsebembe.
– Catering? – kérdezte a másik.
– Zongorázni fogok – mondtam.
– A zenészsrác megy befelé – szólt bele a kis készülékbe, aztán kinyitotta előttem az ajtót.
Rögtön a bejárat mellett, egy kis beugróban öreg nő ült. Mintha egyszerűen csak megérzett volna, fölemelte a fejét, és mondta, hogy nála le tudom tenni a kabátomat. A pulton egy gyufásskatulyát tologatott ide-oda a bal kezével, és időnként megrázta, mint valami csörgődobot. Levettem a kabátom, a pultra terítettem. A nő olyan fejjel bámult, mint akinek minden perc pokol, amit a hozzám hasonló alakok elvesznek az életéből. Megemelte a kabátot, hogy hátul fölakassza, nekem meg eszembe jutott, hogy a cigim biztos kelleni fog, úgyhogy megkértem, hogy azt azért vegye ki.
– Én bele nem nyúlok a zsebébe! Vegye ki maga, ha akarja – mondta ingerülten. Némi keresgélés után kivettem a dobozt, majd a nőre nézve, azt hiszem, elmosolyodtam. Mormogott valamit, de azt már nem értettem, mert közben elindultam a hosszú, sötét folyosón, amit kétméterenként a különféle helyiségekből szűrődő fénycsíkok tagoltak szét. Az egyik valami előkészítő kamra lehetett, ahol húsokat szeletelt két lány, majd láttam, ahogy öt-hat, fehér kuktaöltözetbe bújt fickó sürög-forog egy olyan térben, ahol legalább ötven fok van. Mikor továbbmentem, fázni kezdett az arcom. Már nem áramlott rá a fülledt zsír- és gombaszag. Aztán egy magas lengőajtót kitárva beléptem egy jó nagy terembe, ahol, a személyzeten kívül, csak néhány pár lézengett. Érződött, hogy korán van még. Két hosszú asztalon poharak, különféle húsos és gyümölcsös tálak sorakoztak meg persze rengeteg pia. A zongora hátul, kis emelvényen állt a sarokban, szerencsére eléggé eldugott helyen. A terem berendezése egyébként nagyon egyszerű volt: az ablakokat borító fodros függönyökön és a szétszórtan álló kis pultokon kívül nem volt benne semmi különös. Föntről hatalmas csillár nehezedett ránk, amin csupán néhány izzó égett.
A telefonomon láttam, hogy még csak hét negyven van, tehát tényleg korán volt. Gondoltam, fölhívom az illetőt, aki játszani hívott. Kikerestem a számot, ki is csöngött, de aztán csak sistergést hallottam meg egy vékony sípolást. Eltettem a mobilt, majd odaléptem az asztalhoz. Az egyik csaj rögtön kérdezte, mit szeretnék inni. Úgy vettem észre, azt hiszi, én is vendég vagyok. Kicsit vacilláltam, végül kértem egy buborékos vizet, és az egyik kis állópultra támaszkodva nézelődtem.
Szemet szúrt egy melírozott hajú nő. Legalább fél fejjel magasabb volt, mint a mellette álló férfi, olyan széles mosollyal, hogy alig fért el az arcán. Négyen álltak az asztalnál. Valamin nagyon nevettek. A nő a telefonjával volt elfoglalva, föl-le kapkodta a fejét. Láttam, hogy a fickó egy finom mozdulattal megfogja, majd lehúzza a nő karját. Oda is hajolt hozzá, hogy mondjon valamit. Közelebb léptem, hogy halljam, miről beszélnek.
– Most mit csinálsz? – kérdezte a nő.
– Tedd már el azt a szart! A kocsiban is végig nyomogattad.
– Na és akkor mi van? Csak a…
– Most ne, kérlek! Andrisék is itt vannak. Ne úgy beszélj már velük, hogy a telefon van a kezedben! Főleg, hogy még nyomogatod is. Ez oltári tahóság – mondta a férfi. Közben még mindig mosolygott.
– Tehát úgy gondolod, hogy tahó vagyok.
– Úgy értettem, hogy ha ezt csinálod…
– Az tahóság!
– Illetlenség. Így jobb?
– Marha jó fej vagy!
– Andi, most ezen az egy szón fogunk vitatkozni egész este?
– Basszus, szerinted tahó vagyok! Ez nem csak egy szó – mondta a nő felhúzott szemöldökkel, aztán elindult a kijárat felé. A férfi intett a pultnál állóknak, akik mosolyogva valami másról beszéltek már, és úgy tűnt, semmit sem érzékelnek a vitából. Figyeltem, ahogy beéri a nőt, talán tíz méterre állhattak: a pasas hadonászott, közben járt a szája, a nő pedig komor arccal hallgatta. Nem értettem a szavakat, csak az apró mozdulatok voltak árulkodóak. Egyre többen jöttek fölfelé a lépcsőn. Kezdett megtelni a terem.
Kitárult az egyik ajtó, és megjelent egy vékony, fekete hajú lány egyenruhában. Követtem a szememmel, és rögtön tudtam, hogy az este folyamán nem nagyon tudok majd másra figyelni, és ha úgy alakul, hogy improvizálnom kell, akkor a koncentrációval megint baj lesz. Figyeltem a lányt, ahogy a nála lévő kerek tálcával mászkál, mikor valaki megszólalt mögöttem.
– Ádám, te vagy az? Persze, csak te vagy képes ilyen meredten bámulni a nőket, baszki – mondta, én meg nyeltem egy nagyot és köhintettem párat, mert a buborékok nyomultak fölfelé a torkomban.
A vörös szakállas, magas fickó elsőre egyáltalán nem volt ismerős. Aztán az, ahogy mozgatta a szemét, emlékeztetett valamire meg a féloldalas mosoly az arcán. Mielőtt újra megszólalt volna, már tudtam, ki az.
Gergőt még a konziban ismertem meg. Súlyos időszak volt. Őt ki is csapták, mert részegen fölgyújtottak páran egy tantermet, ahol egy rakat kotta és néhány hangszer is bent égett. Komolyan megszeppentem, mikor az igazgató közölte, hogy őket nem látjuk többet, legalábbis az intézet falai közt biztos nem – merthogy a részvételem a dologban egyébként csak egy megfázáson és némi hőemelkedésen múlt.
– Hihetetlen, hogy itt vagy – mondta úgy, mintha a legjobb haverok volnánk.
– Szia, Gergő – feleltem, miután képes voltam ismét normálisan lélegezni.
– Mi a szart keresel itt? Csak nem…
– De igen, játszani fogok. Csak kicsit korán van – mondtam, ő pedig újra mosolygott.
– Hát, ja. Kurva korán. Iszom is gyorsan valamit, hogy javuljon a helyzet. Te megvagy?
– Meg, persze.
– Mit iszol?
– Vizet.
– Basszus, ne vizet igyál! Hozok valami normális piát.
– Előbb még le kéne ülnöm a zongorához.
– Ugyan már! Attól csak jobb lesz – mondta, majd az asztalhoz lépett. Váltott néhány szót az egyik felszolgálólánnyal, aki elmosolyodott, aztán egy whiskysüveghez nyúlt, két vastag falú pohárba jeget tett és mindenféle méricskélés nélkül töltött úgy egy-egy decinyit az italból. Gergő elvette a poharakat. Visszalépett hozzám és a kezembe nyomta az egyiket. Figyeltem, hogy úgy issza a whiskyt, mintha csak üdítő lenne.
Tudtam, hogy ha inni kezdek, akkor az estének, már ami a játékomat illeti, gyakorlatilag lőttek. Furán hat rám a pia, amiről sokáig nem vettem tudomást. Az első körök után tompa leszek, mint akit fejbe vertek, és ez arra késztet, hogy igyak tovább, merthogy akkor talán sikerül felpörögni. A következő szakaszban mindez átvált valami tébolyult röhögéssé, amit talán csak én nem vagyok képes elviselni, és így megint csak az jön, hogy folytatom, amíg össze nem szednek valahol, vagy fel nem ébredek egy tök ismeretlen helyen.
Fiatal, húszévesforma srác lépett oda hozzánk. Kezet fogott Gergővel, aztán felém biccentett. Nála is pohár volt, csak nem whiskyvel az alján. Láttam, hogy a csajokat nézegeti körülöttünk.
– Jó rég volt, basszus! Mikor is? Kábé kilenc vagy tíz éve? – kérdezte Gergő felém fordulva.
– Van az tizenkettő is – mondtam.
– És mi lett aztán? Nem hittem, hogy egy ilyen partin futunk össze. Bár koncertekre nem járok – mondta nevetve, aztán megint ivott az italból.
– Én se túl gyakran – mondtam, de úgy éreztem, nem figyel. Egymás mellett álltunk, mégse nézett rám. Vagy ha igen, akkor is úgy tűnt, mintha mögöttem keresne valakit. – Pár éve összetörtem magam egy balesetben. Máshogy alakultak a dolgok – folytattam, majd belekóstoltam én is a piába.
– Az szopás – mondta pár másodperccel később. Szarul esett, de nem lepődtem meg, mert tudtam, ennél több kell ahhoz, hogy megrázzak valakit.
– És te mit csinálsz? – kérdeztem gyorsan, hogy még véletlenül se kelljen többet mesélni magamról.
– Ezt is, azt is. Leginkább tanácsadás, meg egy cégnél is vagyok. Hagyjuk – mondta, és megint nevetett, de úgy, hogy nem tudtam, mi van mögötte.
A lány elment előttünk egy tálca pezsgőspohárral. Figyeltem, ahogy odaáll egy kisebb csoport elé. Láttam a széles arcában megbújó barna szemeit, és a kis anyajegyet a szája mellett, ami borzasztóan izgatott. Nagyot kortyoltam az italból. Sokan álldogáltak a teremben. Egészen sűrű volt a zaj.
– Jó kis csaj, mi? – kérdezte mellettünk a srác.
– Az – mondtam, Gergő pedig bólintott. Ismét a lányra néztem, aki már az egyik hosszú asztalnál állt és a terítőt igazgatta.
– Szívesen megbasznám! Kár, hogy cigány – mondta a vékony gyerek valami olyan természetességgel, hogy hirtelen fel se tűnt, amit mondott.
– Hogy micsoda? – kérdeztem aztán.
– Azt mondtam, hogy szívesen megbasznám. De igazából nem is tudom…
– Mit nem tudsz?
– Nyugi, nyugi! – mondta Gergő, majd rám nézett és megfogta a vállam. Nem értettem, miért engem nyugtat.
– Jó kis mellei vannak, de azon gondolkodom, hogy vajon milyen szaga lehet – folytatta a srác.
Körbenéztem, hogy bárki odafordítja-e a fejét, mert akkor biztos nem arról van szó, hogy hallucinálok, vagy ilyesmi. De senki sem mozdult.
– Mi van? – kérdeztem dühödten.
– Cigány csaj!
– Bálint, ne csináld…
– Az nem zavar, hogy én is az vagyok? – vágtam Gergő szavába. Ránk villant néhány szem-pár, mert elég hangosan mondtam.
– Cigány csaj vagy? – kérdezte a srác röhögve, én meg arra gondoltam, hogy leszedem a fejét.
– Kurva vicces vagy! Az nem zavar…
– Nem, mert téged nem akarlak megbaszni! Meg az tök más – mondta merev arccal.
– Mi az, hogy más?
– Hidd el, más.
– Miben más? – kérdeztem újra, miközben a szívem már a torkomban dobogott, és azt hittem, kiköpöm a számon.
A gyerek szó nélkül arrébb lépett, Gergő mellett pedig ott állt egy fehér zakós, hátranyalt hajú férfi. Hallottam, hogy váltanak néhány szót. „Ez a kibaszott zongorista késik” – ezt tisztán értettem. A telefonomra néztem. Húsz perccel múlt nyolc.
Hirtelen mozdulattal letettem a poharat, de csak álltam tovább. Lüktetett a mellkasom. Gergő közelebb hajolt a fickóhoz. Nem hallottam, de éreztem, hogy rólam beszél. A csávó arcáról lassan lekúszott a düh. Felém fordult, és a vizenyős szemével hosszan nézett. Akkor jutott először eszembe, hogy hagynom kéne az egészet. És hogy ki kéne mennem a szabadba, hogy végre friss levegőt szívhassak. De végül nem mentem.
Gergő rám nézett és azt mondta: örülnének a vendégek, ha játszanék kicsit. Ökölbe szorult a kezem, de hamar szétcsúszott az izzadságtól. Nem bírtam erősen szorítani. Körbenéztem. Nem láttam sehol a vékony srácot, csupán néhány vigyorgó női arcot meg egy fickót, aki az álla alatt tartotta a kezét, mintha tekintélyt parancsolóan akarna nézni. Úgy éreztem, baromira leszarják, mi fog szólni, csak hamar üljön rá valami a zsivajra. A fehér zakós még mindig ott állt és unott tekintettel engem bámult. Már egyáltalán nem tűnt idegesnek, és abból arra következtettem, hogy Gergő szavainak súlya van.
– Rendben – mondtam Gergőnek. Kérdő tekintettel nézett rám, talán azért, mert vagy egy perc is eltelt, mire válaszoltam.
– Szuper – mondta aztán. És hogy szeretne bemutatni az apjának. – Juhász András, Fazakas Ádám – mondta mosolyogva. Meglepett, hogy emlékszik a teljes nevemre. A Juhász név hallatán aztán rájöttem, hogy akkor nyilván Gergő apjával beszéltem telefonon, és hogy az egész hodály bizonyára az övék. Köszöntem. Talán azt is hozzátettem, hogy örülök a találkozásnak, meg hogy köszönöm a meghívást, bár rögtön éreztem, hogy ez így azért nem igaz, de nem tudtam koncentrálni, mert a csávó szavai ott kavarogtak a fejemben. Kezet fogtunk. A fickó csak bólintott, és olyan szemmel nézett rám, amitől az embernek penge mozdul az ereiben. Gergő még odaszólt, hogy majd dumálunk később, de arra már nem feleltem semmit.
Odamentem a zongorához. Jó hosszan bajlódtam a székkel. Legalább öt percig állítgattam. Égett az arcom a benti melegtől, a piától és az undorító szavaktól, amiket hallottam. Mikor a magasság jó lett, és a hangszertől való távolság is rendben volt már, úgy éreztem: ital nélkül én ezt biztos nem bírom elviselni. Leléptem a kis emelvényről, hogy piához jussak, mikor hirtelen ott volt előttem a lány a tálcával és a mélyen ülő, barna szemeivel. Az arcát néztem, és hirtelen az jutott eszembe, hogy azonnal félrerángatom és megmondom neki, hogy húzzon el innen. Sőt az volna a legjobb, ha együtt mennénk, több szempontból is, mert ez a rasszista banda kurvára nem érdemel semmit. Főleg azt nem, hogy alájuk játsszunk. De utána arra gondoltam: nem biztos, hogy mindenki akkora fasz, mint ez a kis nyikhaj, és azt is éreztem, hogy már az az egy megivott tömény is keményen feszíti szét az idegeimet.
Nem tudtam szólni, mikor a kezembe nyomott egy másik poharat, nagyjából annyi whiskyvel, mint az előbb. A félmosolya teljesen megnémított, és az a gondolat, hogy végig rajtam tartotta a szemét. Mozdulatlanul álltam még akkor is, amikor ő már a terem másik végében gyűjtötte be az üres poharakat. Az tűnt a legjobb ötletnek, hogy gyorsan megiszom az italt, hátha visszajön, hogy elvegye a poharat, és akkor megint láthatom a szemét. Lehúztam a piát. Kaparta a torkom, forróság borította be az arcomat és váratlanul kedvem támadt a játékhoz. Elindult bennem az a Gershwin-variáció, amit otthon gyakoroltam délután, és úgy éreztem, tetszeni fog a sok félrészeg idiótának, akik addigra már csurig töltötték a termet.
A második ital rendesen megcsapott. Kicsit bizonytalankodtam is az elején, de talán csak engem zavart. Egy vastag szájú, kirúzsozott nő párszor odajött a hangszerhez. Előbb halkan, aztán már kiabálva mondta, hogy milyen jó volna, ha ezt vagy azt játszanám. Megpróbáltam mosolyogva ingatni a fejem, hogy lássa, kedves vagyok, de hogy közben azért értse: ez nem valami kívánságműsor. Érezze csak, hogy a rendelését egy másik helyen kell hogy leadja.
Jó ideje játszottam már, amikor föltűnt, hogy egyre sötétebb van a teremben. Alig láttam a körülöttem mozgó arcokat. Próbáltam változatos tempókat venni és persze közismert témákat játszani. Még az egyik Rachmaninov-prelűd is belefért, bár a nő nem épp azt kérte tőlem. Aztán egyszer csak valaki odadőlt a zongorához. Mikor följebb emelte a fejét, láttam, hogy a srác az, aki a csajról dumált mellettünk. Egészen közel volt hozzám. Nem hagytam abba a játékot, mert az volt az érzésem, hogy kevésbé feltűnő az egész, ha úgy teszek, mintha észre sem venném, hogy valaki vonaglik mellettem a hangszeren. De aztán leborult a padlóra, és váratlanul odaokádott a kis emelvény szélére. Ezt csak a szemem sarkából láttam. Valaki próbálta elhúzni mellőlem, de hiába: még előrébb dőlt, fejjel neki a lábamnak és akkor már biztos voltam benne, hogy a gatyám is csupa hányás lett. Éreztem, ahogy mozog alattam. Megfogta a bal lábszáramat, úgy próbálta fölhúzni magát. Leütöttem még néhány hangot, de egyáltalán nem tudtam már, hogy mit játszom. Fölengedtem a pedált. Igyekeztem elhúzni a lábam, hogy megszűnjön a szorítás, aztán egy erősebbet rántottam rajta. Valami koppant. A másik figura hirtelen megmarkolt, ráncigálni kezdett, majd-nem lecsúsztam a székről, közben azt üvöltötte a képembe, hogy „Belerúgsz, bazdmeg, mikor a földön fekszik?!” – és annyira gyorsan történt minden, hogy egy jó darabig csak pislogni tudtam, és örültem, hogy a szemem előtt villogó pontok egyre kevésbé bombázzák szét az agyamat.
Halkan mondhattam, hogy csak zongorázni próbálok és rohadtul nem akartam belerúgni, mert aztán az, aki fogott, megkérdezte még egyszer ugyanazt dupla hangerővel, és valószínűleg csak azért értettem, mert szinte ugyanazzal a hangsúllyal ismételte meg. „Menj a picsába”, azt hiszem, utána ezt mondtam. Erős nyomást éreztem a mellkasomon, majd leborultam a székről. Az emelvény szélénél a fal állított meg.
Sokan összegyűltek a zongora körül. A fér-fit, aki utánam nyúlt és újra ráncigálni kezdett, biztonsági őrök ragadták meg. Önkéntelen mozdulattal még beleöklöztem a mellkasába, de lecsúszott róla a kezem. Rosszulesett maga a mozdulat is. Úgy éreztem, semmit sem ér. A fickót szorosan fogták hátulról és a kijárat felé vonszolták. Mintha egy hullám sodorta volna szét őket, úgy nyílt ketté a tömeg. Döbbenten meg a röhögéstől otromba fejjel nézték, ahogy lassan megnyugszik, elengedi a két őr, megigazítja magán a zakót, mutogat és magyarázkodik a körülötte állóknak. A részeg srác közben már a térdére támaszkodva állt mellettem, és újabb adagot csorgatott a padlóra.

Próbáltam fölállni. A whisky teljesen szétoszlott a testemben. Minden porcikám forrón lüktetett. Rátámaszkodtam a zongoraszékre. Zsibbadt a karom és nyálkás volt a kezem az öklendező gyerek vonaglása után, akit ketten támogattak, hogy képes legyen állva maradni. Hozzám nem jött oda senki. Már az emelvényen sem álltak. A zaj szétterült a félhomályban és valami dübörgő zene szólalt meg a háttérben. Páran engem bámultak. Ketten a zongorához közel nevetgéltek. Egyikük a térdét fogta, a másik a szája előtt tartotta a poharát és szikrázóan könnyes volt a szeme. Rám mutatott, amikor már kilátszottam a hangszer mögül. Valamit mondott is, de nem érdekelt.
Leléptem az emelvényről. Lógó karokkal átvágtam a termen, hogy kijussak a folyosóra. Előbb pár embernek, majd a lengőajtónak ütköztem neki. A bal vállammal nyomtam kifelé. Közben végigpörgött bennem, hogy mennyi mindenen átmentem a különféle bulik során. Dulakodás volt már. Megvádoltak lopással, sőt azzal is, hogy elcseszem a hangulatot, meg a „Nem is tudsz te játszani, bazdmeg” kezdetű mondatokból is fel tudtam idézni párat – és egyúttal kezdett körvonalazódni, hogy ami ezen az estén történik, az valami más.
Eszembe jutott a lány. És hogy ha újra hozna egy italt, mennyivel jobban érezném magam, de hiába néztem körül, nem láttam sehol. Csak az egyik kis állópultnál két szöszi csajt. Egymáshoz bújva nevettek és a magasabb egy telefont tartott eléjük. Háromszor vagy négyszer villant a vaku, éles fénnyel terítve be az alapozótól tompán barna fejüket és néhány mögöttük mozgó arcot.
Valaki hirtelen megfogott. Azt hittem, a csávó az emelvényről. Elrántottam a vállam, de rögtön utána láttam, hogy csak Gergő az. Megadóan, fölemelt kézzel állt mellettem.
– Nyugalom, nyugalom! Mi a franc volt ez? – kérdezte széles vigyorral. Hangosan szólt a zene, alig értettem a szavait.
– Az idióta haverod odaokádott az emel-vényre – mondtam neki.
– Kicsoda?
– Az a barom, aki ott állt mellettünk.
– Úgy, hogy közben játszottál?
Közelebb hajolt, hogy rendesen halljuk egy-mást.
– Úgy!
– Uh, az gáz – mondta, és már egyáltalán nem vigyorgott. – És mi volt ez a dulakodás?
– Mindegy. Merre van a mosdó?
Gergő megvakarta a nyakát, zavartnak tűnt. Intett, hogy menjek utána. Elhaladtunk egy csomó ember mellett, akik közül néhányan már táncoltak. Az volt az érzésem, hogy valaki jön mögöttünk, de nem akartam forgolódni.
Csak az érdekelt, hogy végre lemossam a hányást a gatyámról meg a kezemről.

A mosdóban minden fémesen csillogott és olyan világos volt, hogy azt hittem, kifolyik a szemem. Lehajoltam az egyik csaphoz. Megmostam a kezemet, majd a letépett, vizes papír törlőkendővel igyekeztem eltüntetni a szürke nadrágomról a nyálkát. Hamar rájöttem azonban, hogy hagyni kellett volna, mert a papír szétfoszlott a nedvességtől, és kis fehér cafatok ragadtak a gatyámra, de vagy száz darab, és azok is ott villogtak a szemem előtt. Kapargattam, de tudtam, hogy teljesen értelmetlen.
Nyílt az ajtó. A srác lépett be, odaállt a tükörhöz, majd a kezével bajlódott. Láttam, hogy az egyik tartályt nyomogatva próbál szappanhoz jutni, de olyan részeg volt, hogy egyfolytában mellényúlt és minden csík a fehér műmárványra csöppent. Száraz, keserű szorítás nyomult fölfelé a torkomban. Kétszer vagy háromszor is le-öblítettem a kezem, miközben a csávó sápadt arcát figyeltem. Aztán belenéztem a tükörbe. Vérágas volt a szemem, a hajam lelapult. Pocsékul néztem ki.
Gergő furcsa hangokat adott ki mellettem. A nyakát vizsgálgatta a tükör előtt. És nagyon úgy tűnt: észre sem veszi, hogy ott van a srác. Fölhúzta az állát és a formára igazított vörös szakálla alól kivillant a hófehér bőre. Nagyokat szusszantott, a hangok pedig visszhangzottak a világos térben.
– Na, túléled? – kérdezte összeszorított ajkakkal. Közben még mindig a nyakát vakargatta.
– Ez a seggfej odahányt mellém! Leokádta a lábamat, érted? Megpróbáltam arrébb húzni, erre meg nekem jött egy másik, hogy belerúgtam. Hihetetlen – mondtam úgy, hogy lehetőleg a srác is hallja, és újra szappant nyomtam a kezemre, mert úgy éreztem, még mindig ragacsos az okádéktól.
– Kibaszott… Most nézd meg, teljesen ki-pattogzott a bőröm! Mi, hogy mit mondtál? – kérdezett vissza Gergő.
– Csak annyit, hogy leokádtak. Mindegy.
– Bassza meg, bocs – mondta, majd rám nézett. – Be vannak állva! De amúgy jókor jött ez a váltás. A zongorajátékod, már meg ne sértődj, de csak egy kis előjáték. Így azt érzik, hogy művelődtek is az este folyamán, mielőtt teljesen rommá isszák meg szívják magukat.
– Aha, baromi jó – mondtam. A kölyök a bejárat melletti csapnál dülöngélt. Idegesített, hogy ott van.
Újra Gergőre néztem, aki már a szemét vizsgálgatta. Közel hajolt a hatalmas tükörhöz, amiben ott álltunk egymás mellett és nem tudtam, melyikünk a különösebb látvány: ő a széles, vörös szakállas fejével, vagy én a barna bőrömmel és a sötét félkörívvel a szemem alatt, ami akkor is ott virítana, ha tíz órákat aludnék. Arra gondoltam, hogy a szemei miatt biztos nem anyázhat senkivel, mert azok csak a piától, vagy valami szertől lehetnek annyira bedurranva, de erről aztán nem is szólt egy szót sem. Határozott mozdulattal visszahajolt a tükörtől, megdörzsölte az arcát, zsebre tette a kezét, és közben már beszélt.
– Figyelj, haver! Tényleg sajnálom, ami történt! Végül is nem azért jöttél, hogy leokádjanak, ahogy mondtad. Szeretném, ha egy kis kiegészítést kárpótlásul elfogadnál – mondta, aztán egy vaskos pénzköteget húzott elő, amit egy ezüstszínű csipesz fogott össze. – Örülök, mert akkor egyúttal ezt is elintézzük – tette még hozzá, majd leszámolt száz rongyot. A csávó közben már minket nézett. Jól láttam a rám villanó szempárt a tükörben. Épp rá akartam szólni, hogy takarodjon a picsába, mikor Gergő hirtelen felém nyújtotta a kezét.
– Itt a pénzed – mondta.
– Minek adnál pénzt? Mi közöd neked ehhez? – kérdeztem ingerülten.
– Nyugodj már meg! Ezt most nem akarom elmagyarázni. Elég, ha annyit tudsz, hogy van hozzá közöm.
– Mégis mi? – kérdeztem újra.
– Nem kurvára mindegy, hogy mi? Tedd el a pénzt, és felejtsük el az egészet!
Nem feleltem semmit. Arra gondoltam, hogy jól jönne a pénz. Rögtön utána pedig, hogy milyen szarul érzem majd magam egy fél óra múlva, amikor sétálok lefelé a hegyről az áthatolhatatlannak tűnő ködben. Meg arra, ami a teremben történt. Ismét ökölbe szorult a kezem. Láttam, hogy ellépek Gergő mellett, majd ahogy a kölyök felé haladok. Miközben a fém-tartóból próbált kihalászni egy törlőkendőt, hátulról megfogtam a tarkóját és háromszor vagy négyszer nekivertem a fejét a falnak. Vörös folt pulzált a szemem előtt a fehér csempén, és lassan tolódott lefelé, ahogy telt az idő. De aztán néhány pislogás után már újra Gergőt láttam. A vörös szakállát, és hogy értetlenül néz rám.
Megint a tükörnél álldogáló srácra pillantottam. Nem nézett ránk. A tükrön keresztül sem. Mintha egyszerűen csak várt volna valamire, de közben meg alig bírt egyenesen állni. Megduzzadtak és dobogtak a nyaki ereim, hiába próbáltam egyre nagyobb lélegzetvételekkel nyugtatni magam, hogy el ne induljak tényleg, hogy szétverjem a fejét. Úgy tűnt, azzal, hogy nem néz rám, valamit elhalaszt. Hogy így figyel csak igazán. Talán azt, hogy mit fogok mondani. Vagy hogy elveszem-e a pénzt. Gergő hasonlóan nézett rám, mint az este folyamán már egyszer, mikor lefagytam és nem szóltam vagy egy percig, de még mindig tartotta a kezét, benne a pénzzel. Olyan lassan telt az idő, hogy azt éreztem: ez már több, mint amit el lehet viselni.
Az a barom aztán váratlanul odalépett hozzánk.
– Mi a szarnak adsz neki pénzt? – kérdezte Gergőtől, aki tényleg csak akkor vette észre.
– Bálint, maradj ki ebből, jó? Részeg vagy, bazdmeg!
– Te is az vagy!
– Az. De én képes vagyok viselkedni, te meg nem – mondta Gergő viszonylag halkan, de éreztem, hogy komoly erő van mögötte.
– Mi van?
– Menj ki szépen, ülj le az egyik kanapéra, és ott várj meg! Pár perc, és jövök.
– Lószart! Nem tetszik nekem ez az olajos képű fasz. Egyáltalán mit keres itt? – folytatta, de most már úgy, hogy engem nézett. Magas homloka volt. Vékony, íves szemöldöke. A szürkés szemével tompán meredt rám. Ahogy nézett, lassan hűvösséggel telt meg a tüdőm. Arra gondoltam: lehet, hogy tényleg beledörgölöm az arcát a falba.
– Fogd be a szádat! Mit képzelsz magadról? Takarodj ki a francba – mondta Gergő, akkor már üvöltve. A fiú megragadta a karját, ráncigálni kezdte, mintha ki akarná tépni a kezéből a pénzt. Nem értettem, miért nem velem kezd ki, de végül is nem bántam.
Gergő nagy levegőt vett. Láttam rajta, hogy olyasmi jön, amihez semmi kedve, és mintha az a szándék, ami bennem volt, átragadt volna rá. Állj le, mondta a srácnak, akinek vörösödött a feje, mint egy érésben lévő gyümölcs, és látszott, hogy egyre erősebben szorítja Gergő karját. Kihullottak a kezéből bankjegyek és szét-csúsztak a padlón. Ráncigálták egymást egy darabig, én meg csak álltam, anélkül hogy tudnám, mit tegyek. A kölyök azért nem dőlt el, mert Gergő aztán egy mozdulattal megfogta mindkét vállát, majd a tarkójánál megtámasztva benyomta a fejét a csap alá. Az arca nekikoppant a zománcnak. Üvöltözött, de Gergő úgy hátrafeszítette a bal karját, hogy jó ideig csak nyüszögött.
– Ne, Gergő, ereszd el a karom! Ereszd már el, kurvára fáj – motyogta. – Ezt a büdös cigányt minek véded? – kérdezte még.
Égett az arcom. Gergő rám nézett, biccentett, és azonnal tudtam, mire gondol. Megnyitottam a csapot és a hideg víz elkezdett a srác fejére ömleni. – Basszátok meg – üvöltötte. A hangok eltorzultak, ahogy a szája előtt zuhogott le a folyadék. Gergő rántott rajta egy nagyobbat. Megint odakoppant a feje a kagyló aljához és lassan, vékony csíkokban vér futott szét a vízfolyások mentén.
– Kussolj! – mondta Gergő. Már nemcsak a szakálla, az egész feje vörös volt.
– Hagyjad, nem ér annyit – mondtam aztán.
– Nem? – kérdezte olyan képet vágva, hogy azt hittem, engem is benyom a csap alá.
– Nem – mondtam jóval halkabban. Éreztem, ahogy a fülem körül zizeg a vér.
– Ez a barom történetesen az öcsém, úgy-hogy nekem ér annyit! Sőt többet is – mondta.
Nyeltem egy nagyot és csak annyit mondtam, hogy értem.
Kintről kiabálás és léptek zaja hallatszott. Úgy tűnt, valami kavarodás van a folyosón. Égett a tarkóm. Arra gondoltam, hogy vagy el-kezdek rendesen inni, vagy a hosszú folyosón át tényleg kimegyek a szabadba, és lesétálok a hegyről, ahol a szürkeségben nem látom senki arcát, és velem se foglalkozik senki.
Női sikoltás hallatszott. Valaki nagyot csapott az ajtóra. Kilengett, majd visszazáródott.

– Megnézem, mi van kint – mondtam, mikor kezdett csöndesedni a zúgás a fülem körül.
Gergő rám nézett a tükrön keresztül. Nem tudtam leolvasni, mi van az arcán. És csak annyit mondott, hogy ne haragudjak, meg hogy szedjem össze a pénzt. Azonnal rávágtam, hogy nekem nem kell. Láttam, hogy elzárja a csapot, mert a srác közben már visított.
– Azért kösz – mondtam félhangosan, elég szerencsétlenül. Nem folytattam, mert úgy éreztem, semmi értelme a beszédnek.
Kiléptem a sötét folyosóra. Balra fordultam, a terem felé. Két csaj szedegette össze a törött poharak darabjait. Szétszórva gyümölcsöket, és húsmaradékot is láttam a padlón. A kétszárnyú ajtó felől szokatlan, fehér fény szűrődött befelé, amit néhány alak sötét körvonala tört meg a bejárathoz közel, a lépcső alján. Mégiscsak be kell dobjak valami piát, gondoltam. Töltöttem magamnak, aztán nagyokat kortyoltam. Pár részeg arcon kívül nem volt senki a teremben. Kíváncsi lettem, honnan ered a fény, ami világít odakint. Lelépdeltem a pár darab lépcsőn, majd néhány ott álló öltönyös fickó mellett kiértem az oszlopok közé, ahonnan tisztán látszott a tejfölszerű ködbe mártózó kert. Az emberek nagy része a házhoz közel állt a fényben, ami a köd miatt szinte testet kapott és úgy nehezedett rá mindenre körülöttem. Páran a lépcsőn álltak. Mások a fűben ülve kornyadoztak. Alig hallottam néhány szót magam körül. Éreztem, hogy kellemes bizsergés jár át. Hamar a lányt kerestem a szememmel. Ijedség fogott el, hogy talán nem találom majd. Oldalt, az épület mellett pillantottam meg. Fölfelé nézett ő is, mint szinte mindenki más. A sötét haja lüktetett a fényben és vonzott magához. Hirtelen nem tudtam, mit mondhatnék neki. Álltam egy darabig. Minden valahogy olyan lassan történt, mintha nehézkesen telne az idő. Föntről, az ég egy viszonylag szűk részéről hullt ránk az a fehérség, és biztos voltam benne, hogy ilyen fényes éjszakát én még nem láttam. Kivettem a cigisdobozt a zsebemből, majd egy szálat, hogy rágyújtsak. De nem volt mivel. Újra a lányra néztem. Arra gondoltam, megkérdezem, van-e nála tűz. Aztán, ahogy léptem párat, arra, hogy hátha most végre szerencsém lesz.

About the Author:


Sorry, the comment form is closed at this time.