„aki ízig-vérig ügyvéd, az szereti a gyilkosságot, és boldog, ha felfedezhet egyet.”
(F. D.)

Ma délutánra szabadságot kértem az irodában, hogy bemehessek apámhoz a klinikára, és hogy utána, egy hónap szinte néma csönd után, újra találkozzak Anikóval. Éjszaka volt egy nem fogadott hívásom tőle, és jött egy üres üzenet is, ami nagyon szokatlan, de hiába hívtam vissza reggel, nem vette föl, csak a mobil üzenetrögzítője kapcsolt be kétszer is. Megértem, ha netán azért keresett, hogy lemondja a mai találkozót, s bár az is lehet, hogy dolgozott vagy bulizott az éjjel, mégsem hiszem, hogy ezt egy hajnali időpontban akarta volna közölni. Másról lehet szó.
Látom magam előtt apám arcát, és ahogy a család tagjai ott tolonganak a különszoba bejáratánál. Anyámat, aki egész nap a kezét tördeli és néha sír, Annát, a nővéremet aggódó, kissé komor tekintettel, Erika nénit a nyakbavalójával, színes mütyürkéivel, és Pali, azaz Paul bácsit, aki kifejezetten apám betegsége miatt érkezett haza Londonból, meg persze azért, hogy egyúttal a Gellértben vagy a Széchenyiben áztathassa magát napi négy-öt órán át. Időnként sikerül annyira eltávolodnom gondolatban ettől a várostól, hogy már a szépségeit is látom, és olyankor, egy-egy szerencsésebb pillanatban, megérzem, milyen lehet csupán néhány napot eltölteni itt.
Talán én vagyok az egyetlen a Pesten élő családtagok közül, aki még csak egyszer járt bent nála azóta, hogy megműtötték. Kimetszettek egy jókora, rákos darabot a végbeléből, hogy ne alakulhasson ki áttét, ami nem először történt volna meg az elmúlt pár év során. Alattomos csápjaival ez az újra-újraéledő rémség szinte az összes szervét beszőtte már, de apám idővel mindig minden idegenséget lefejt magáról, ő, a mosolygó közvetlenség, aki egyetlen szóval levesz a lábáról bárkit és bármit.
Azt mondják, örököltem tőle ezt a képességet. És ezért is csodás, hajtogatja anyám, hogy én is jogász lettem, pontosabban az ügyvédi hivatást választottam, ami velem együtt már a negyedig generáció óta a férfiak sajátja az Illés családban. És közben ezért olyan hihetetlen, teszi hozzá egyre gyakrabban, hogy eddig nem találtam magam mellé senki állandót, aki újabb unokával örvendeztethette volna meg, hiszen az Illések közül mindenki olyan hamar párra talált, és ugyan nem esküdne meg rá, de szerinte senki sem múlt el harminc, mire megházasodott az elmúlt száz év során.
Sokáig eléggé bosszantott ez a logika. Mostanában viszont kezdem azt hinni, ez a két dolog tényleg kapcsolatban áll egymással, már hogy a munka általában jól megy, de hogy a nőkkel közben hullámzó, zaklatott, más szóval, elég intenzív és alapvetően feszült a viszonyom. Lehet, hogy ez is apám miatt van, akiről ugyan tudok egy-két szaftos történetet, de aki mégis valamiféle megtestesült mintakép, dörzsölt, stabil, és megfejtésre váró, mint egy piramis. Sosem esett jól árnyékban élni. Biztos azért, mert már egészen kamaszkorom óta nem lehetett másban, mellette, aki az ország egyik legjobb védőügyvédje, ráadásul tíz évig kőkeményen benne volt a politikában, fél fejjel még magasabb is nálam, és aki a beszédével mindig rátapint a lényegre, a hallgatásával pedig előcsalogatja, ami neki mindenképp kell.
Ő az egyetlen ember, akinek képtelen vagyok hazudni. Másnak süketelni bezzeg kiválóan megy. És sehogy sem bírok rájönni, pedig sokat töprengtem rajta, hogy mi lehet az egyértelmű oka. Hogy vajon egyszerű szorongás-e ez, vagy a kettőnk közt feszülő távolság áthidalhatatlanságának érzése inkább a forrás, amin egy kvázi gyermeki csíny sem változtatna semmit, vagy csupán bizalmatlanság, félelem attól, hogy ha fény derülne a mellébeszélésre, nekem nem bocsátana meg soha. Talán mindezek összessége. A legmegdöbbentőbb viszont, és erre csak nemrég jöttem rá, hogy látatlanul se megy. Egy telefonbeszélgetés alatt sem vagyok képes mást mondani neki, mint ami van, és egyáltalán nem nyugtat meg a sejtés, talán több is annál, hogy apám nagyon is tisztában van ezzel, mert az évek alatt az persze kiderült, hogy a kényszerű őszinteségem nem a nyitottság érzését növeli bennem, inkább a lekötelezettségét.
Természetesen azt is apám javasolta, hogy a szakvizsga utáni első néhány évben az ügyészségen dolgozzak, aminek nyilván láttam értelmét, miközben több mint öt éven át őröltek a hivatal teljesen fölösleges nyűgei.

A főnököm, akihez vagy nem jutott el a reggeli üzenetem vagy egyszerűen csak tudomást sem vesz róla, nagyjából tíz perce azzal hívott föl, hogy egy meglehetősen fontos ügy miatt a Gyorskocsi utcába kellene mennem legkésőbb fél ötig. Vagyis rohadt későn, jövök rá közben, ami egyúttal azt is jelenti, hogy csak a látogatási időn túl érek a kórházba, és hogy mindenképp jeleznem kell Anikónak, a hét óra ma sehogy se megy, s hogy vagy legyen nyolc, esetleg fél kilenc, vagy tegyük át másik napra a dolgot. Nem fog örülni, bármivel is hozakodom elő, mégis, valahogy muszáj lesz jeleznem.
A főnököm kapkodva magyarázott arról, hogy egy tehetséges fiatal zenészt, az egyik régi barátjának a fiát, egy bizonyos F. Ádámot emberölés gyanújával vették őrizetbe éjjel, és hogy minél előbb be kéne menni a fogdába, hogy beszéljünk vele, és képviseljük, amikor a kihallgatás zajlik. Imádom, ha többesszámban fogalmaz, úgy, hogy minden bizonnyal rám hárul majd az összes feladat. Ez komoly port kavar majd, nem lesz egy könnyű menet, de megnyugtatna, ha te lennél ott, mondta még, nyilvánvalóan a hiúságomat híva segítségül, majd hozzáfűzte azt is, hogy természetesen minden segítséget megkapok, keressem bármikor, ha gond van, ő is odajön majd, csak egy másik üggyel kapcsolatban még dolga van, illetve hogy a gyanúsított apja pár órája bent az irodában meghatalmazást írt alá a képviseletről, aminek leadásával nekem már nem is kell bajlódnom, és hogy mindjárt megkapom a rendőrségi jegyzőkönyvet, meg amit az illetőről tudni kell és érdemes, végül rámnyomta a telefont.
Ha az egyik titkárnőt kérte volna meg, hogy szóljon nekem, gátlástalanul megpróbáltam volna áttolni egy, az irodában tartózkodó kollégára a lehetőséget, de így, hogy hívott, sehogy sem hozhattam föl mentségként a kikért délutánt.
Szerencsére apám jól van. Anyám öt-hat óránként mindent jelent, vagyis hogy evett, a kivezetett végbél nem is annyira vészes ám, apád nagyon is rendben viseli, és már nevetett is, annak ellenére, hogy továbbra sem vagy itt, vele. Ha valamiben érzem, már elég régóta, hogy a két szülőm szorosan összetartozik, az az intenzív bűntudatkeltésre való hajlam, és annak kíméletlen precizitása, ami azonnal leszámol bizonyos önálló érzésekkel, hogy aztán helyettük újakat és nagyon is kezelhetetleneket hozzon létre.
Megnyitom a maileket rejtő alkalmazást a telefonomon, mert látom az értesítések között, hogy megjött a jegyzőkönyv kikért példánya. Ráadásul, ahogy nézem, a főnököm maga küldte át, nem is a titkárnője, ez meglehetősen szokatlan. És az is, hogy a fontos jelzés ott lebeg a szélen, tehát még arra is vette a fáradságot, hogy ilyesmivel babráljon, miközben feltehetőleg tényleg dolga van.
A vastaggal szedett címsor alatt megpillantom az Anikótól kapott sorok első néhány szavát. Összerándul a gyomrom, amikor megnyitom az üzenetet, hogy elolvassam újra azt a néhány tömény, centire kimért mondatot, amit írt. Nem is tudom, hogy hirtelen jött aggodalom-e, amit érzek, az egy hónapig tartó viszonylag stresszmentes időszak után, vagy inkább szégyen, a saját viselkedésem miatt. Mindenesetre bánom, hogy nem tettem talonba az üzeneteit ezen a fórumon is, hogy mindkettőnknek legyen lehetősége hosszabb időn át gondolkodni a kettőnk közt történtekről, másrészt a pár nappal ezelőtti egyetlen jelzésemen kívül az, ahogy viselkedtem, nagyon gyerekes és bántó. Hogy egy bő hónapra eltűntem, és minden más kommunikációs felületen negligáltam őt, s így most persze még kellemetlenebb a dolog. Hiszen szűk négy órával a találkozó előtt finoman szólva is bunkóság, és feltehetőleg teljesen értelmetlen is lenne e-mailt írni arról, hogy akkor minimum egy órával később – ki tudja, mennyit leszek a fogdában egyébként –, vagy hogy a napokban valamikor, ami szintén függ az irodai ügyektől, és apám állapotától. Persze lehet, hogy ez a két dolog csak azért merül föl bennem kifogásként, mert nagyon is tartok ettől a találkozástól. A lehetséges összeveszéstől. Hogy újra a másik képébe toljuk a saját hiúságunk, és a sértettségünk görcseit.
El kell érnem Anikót, viszonylag hamar. Arról viszont elképzelésem sincs, milyen hatást vált majd ki belőlem, ha újra hallom a hangját, mert amikor rá gondolok, annyira erősen ver a szívem, hogy a lüktető érzésen kívül más alig-alig van.

A konyhaasztalon egy dobozban ott fehérlik a maradék sushi, amit még tizenegy körül rendeltem. Fogok egyszerre két darabot és egy jókora adag wasabival betömöm a számba. Irgalmatlanul éget, de legalább néhány hosszú másodpercre a lüktetés a fejemben folytatódik, háttérbe szorítva az összes kavargó gondolatot, arra redukálva az egész testemet, hogy igyekezzen levegőhöz jutni.
Nem volna jó halogatni a hívást, a végén még elfelejtkezem róla indulás után, jut eszembe, úgyhogy kikeresem Anikó számát, majd rápöccintek a zöld ikonra. Sípolás, ki se csöng. Kinyomom. Még egy kísérlet, de akkor is ugyanaz. Egyre nyilvánvalóbbá válik az aggódás, pontosabban, hogy rossz előérzetem van.
Megnyitom a főnököm üzenetét, majd a rendőrségi jegyzőkönyvet, aminek a lényegét tulajdonképpen már ismerem is. Fazakas Ádám budapesti lakost ma hajnalban, pár perccel egy óra után vették őrizetbe, a II. kerületi Vérhalom téren – vagyis a lakásomhoz igencsak közel –, emberölés megalapozott gyanújával. A szöveg többek közt arról is beszámol, hogy a sértettet egy tompa tárggyal ütötték le, és aki súlyos koponyasérülés következtében a helyszínen elhunyt, illetve hogy négy másik személyt kábítószer birtoklásának gyanújával állított elő a rendőrség, és közülük kettőt a folyamatban lévő emberölési ügyben tanúként hallgatnak majd ki. A jegyzőkönyv részletesen ismerteti a helyszínt, tartalmazza néhány tanú egyébként egymásnak ellentmondani látszó beszámolóját, a tárgyi bizonyítási eszközök listáját, valamint tájékoztat a gyanúsított őrizetbe vételének körülményeiről, és látom, hogy mellékletként szerepel néhány, a helyszínen készült képfelvétel, és a esemény vendégeinek meglehetősen terjedelmes névsora is.
Az jár a fejemben, hogy a módosabb réteg ezek szerint annyira nem parázik a járványtól, amiről még mindig elég aggasztó hírek terjengenek, láthatóan partiznak azok így is, és hogy az olvasottak alapján nem lesz egyszerű a délután hátralévő része, de próbálok nem kombinálni, egyszerűen csak elfogadni azt, ami van.

Negyed négy. Bőven van még időm, hogy a fogdába érjek. A Waze szerint huszonhárom perc az út innen a Rómer Flórisról. Péntek délután van, brutális lehet a forgalom. Úgy döntök, hogy a harmadik hívást majd a kocsiból kísérlem meg. Elég valamivel négy előtt elindulnom, úgyhogy ledőlök a kanapéra, hogy átnézhessem még egyszer a jegyzőkönyvet, és legyen egy viszonylag nyugodt negyedórám vezetés előtt. A biztonság kedvéért beállítom az ébresztőt, hogy három-negyvenkor jelezzen, ha véletlenül elaludnék. Megtörténik mostanában, hogy délutánonként elszundítok, ha úgy alakul, hogy itthonról dolgozom. Érzem is, ahogy húz egy erő lassan befelé, de igyekszem nyitva tartani a szememet.
A fehéren világító üzenetben ott van egy másik dokumentum, amiben a gyanúsítottról szerepel pár lényeges adat, többek közt a teljes neve, végzettsége, foglalkozása, és nagyon úgy tűnik, hogy nem az a szokványos figura, aki bosszúból eltette volna láb alól a felesége szeretőjét vagy az egyik szomszéd öregasszonyt, netán az üzlettársát, aki csúnyán átbaszta. Valami zongorista a kölyök. Huszonöt éves, döbbenek rá, ahogy olvasom a sorokat, vagyis nálam pont tíz évvel fiatalabb.
Megnyitom a keresőt, majd beírom a nevét. Kíváncsi vagyok, mit dob ki róla a net.  Lejjebb már ott is van egy fiatal arc néhány jól beállított portréfotón. Életemben nem láttam még, ami persze semmit sem jelent. Nem vagyok egy nagy koncertlátogató, elég ritkán hallgatok komolyzenét, bár gyerekkoromban magam is tanultam zongorázni, anyám fontosnak tartotta az alapfokú zenei neveltetést. Az eredményeit és a nevét újraolvasva mégis úgy rémlik, hallottam már róla valahol. Biztos a rádióban, ami egyfolytában megy, ha a kocsiban ülök. A nevek amúgy is beépülnek, ez munkaköri ártalom, csak igazán jól rendszerezni nem tanultam meg még őket.
Lejjebb görgetek. A képek alatt egy interjú linkje, ami a Fideliora vezet. Megnyitom,  aztán találomra beleolvasok.
„Azt tanultam meg a tanáraimtól, hogy legyek következetes, sokat gyakoroljak, és tűzzek ki célokat magam elé, amelyek elsősorban bizonyos szerzőkkel és a darabjaikkal függnek össze, nem a külsőségekkel. Mivel számukra a sikernél mindig fontosabb volt a minőség, belém is ez ivódott az elmúlt négy-öt év során, és elsősorban az érdekel, hogy minél jobban elmélyedjek egy zenei korszakban, azon belül is egy szerző életművében. Hogy képes legyek a lehető leginkább közel kerülni ahhoz, ahogyan az illető a zenéről gondolkodhatott.”
Izgalmasnak tűnik, úgyhogy továbbolvasom.
„Akadnak olyan időszakok, amikor jóval kevesebbet hallgatok zenét. Ez nálam egy tudatos döntés, mert nem akarom, hogy bizonyos előadók stílusa olyan erős hatással legyen rám, amitől nehezen tudnék szabadulni, ami olyan intenzív, hogy alapvetően befolyásolja a játékomat, a darabhoz való hozzáállásomat.”
Elég eszesnek, és talpraesettnek is tűnik, ami fontos lehet az elkövetkezendő időszakban. Az interjú hosszú szövege alatt szintén ott van egy portré róla. Figyelem az arcát. Nyugodtnak, kiegyensúlyozottnak látom, bár ez egy évekkel ezelőtt készült kép lehet, ami nemcsak a megjelenés dátuma miatt valószínű, hanem mert a felvételről tulajdonképpen egy gyerek néz rám.
Visszalépek a keresőfelületre, hátha szembejön még valami hasznos információ róla.
„Súlyos balesetet szenvedett a fiatal tehetség” – ezt a címet pillantom meg negyedikként, és a szövegben, aminek egy része megnyitás nélkül is olvasható, a srác neve is szerepel. Rövid MTI-hír még három évvel korábbról: „Fazakas Ádám, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Rendkívüli Tehetségek Képzőjének egykori diákja súlyos autóbalesetet szenvedett Püspökladány közelében”.
Amint nézegetem kissé tompán a linkeket, úgy látom, hogy a legutóbbi cikk is több mint két éve jelent meg. Nem szeretek fölöslegesen spekulálni, de az a gyanúm, ennek a korábbi eseménynek nagyon is köze van ahhoz, amiért nemsokára a Vízivárosba kell mennem.

Az autóban ülve sem nyugszom meg, mert közben eleredt az eső. Lesz vagy bő fél óra, mire megteszem ezt a két-három kilométert, és bizonyára az is közrejátszik a hangulatom alakulásában, hogy semmi vágyam a fogdában zárni az elmúlt, több szempontból is izzasztó öt napot. Gyűlölöm a papírmunkát, pedig kijut belőle bőven.
A Waze nem mutatja, hogy volna értelme a Bimbó út felé kerülnöm, úgyhogy csak simán az Ankara utcán ereszkedem lefelé. Araszolgatnak előttem a kocsik. Ott, ahol a Margit utca balra fölbukkan, a terebélyes lombú fák szinte az egész járdát eltakarják, és mindkét sávban olyan sűrűn állnak a járművek, mintha két, egymás mellett futó fémcső kanyarogna le egészen a Margit hídig. Óbuda felől egy összefüggő szürke tömb kúszott be fölénk az elmúlt pár percben, és a fák ágainak mozgásán látszik az is, hogy erősödik a szél odakint. Idebent mégis csönd van. Csak a kocsira hulló cseppek kopogását hallom. Benyomom a rádiót. A vírus terjedése miatt kialakult helyzetet elemzi valami szakértő. Zenei adóra váltok. Portishead szól, méghozzá a We carry on.
A mobilom kijelzőjén váratlanul megjelenik a nővérem neve, vagyis ő hív, még véletlenül sem Anikó. Anna bizonyára apánk felől érdeklődik majd, vagy pont amiatt hív, merthogy bent van a klinikán és szembesült vele, hogy én nem vagyok ott. Talán csak öt másodperc telik el, amíg nem az előttem vánszorgó Ford Fiestát figyelem, amikor valami irgalmatlanul nagyot koppan odakint. Arra gondolok rögtön, hogy talán a mögöttem ereszkedő kocsi vezetője nem figyelt, és belém jött hátulról, ami most kurvára nem jönne jól, de aztán, ahogy megmozdítom a fejemet, egy alakot látok a nedves üvegen át, amint a kocsim előtt egyre följebb emelkedik.
Elütötted volna, teszem föl a kérdést magamnak, és a válasz egyre nyilvánvalóbbnak tűnik, ahogy telik az idő. Dudálás, vagy négyszer. Nem tudom, csupán annak szól-e, hogy megálltam, hiszen tövig nyomtam reflexből a féket, vagy azért tülköl valaki, mert épp most koccoltam le ezt az idős embert, és így akar jelezni a súlyos figyelmetlenség miatt. Közben már azt is látom, hogy zebra szeli keresztbe az utat, ami elég hihetetlen. Meg mernék esküdni rá, hogy tegnap, vagy legalábbis a napokban még nem volt fölfestve itt, de most egyértelműen lent húzódik a kocsi mellett a csíkozás, azaz rajta állok az átkelőn.
A bácsi csupasz, ázott fejjel néz befelé, miközben már a motorháztetőn támaszkodik. A hevesen mozgó ablaktörlő miatt nem látom tisztán az arcát, ráadásul a szitálás rendes zuhogássá változott hirtelen. Mivel már a mögöttem várakozó is egyfolytában dudál, nem szállok ki, inkább igyekeznék megmozdulni a kocsival, hogy félrehúzódhassak, az öreg viszont nem mozdul, az autó előtt állva még mindig befelé bámul az üvegen át. Mutatom neki, hogy menjen kicsit arrébb, majd abbahagyom a hadonászást, mert rájövök, hogy ezt biztosan nem így kéne. Az öreg végre megmoccan, aztán arrébbvánszorog és a járdán álldogál tovább.
Nem lehet komoly baja, erre gondolok, és az is átsuhan az agyamon, hogy továbbmegyek, mert a Fiesta, ahogy kiveszem a vízfátyolon át, jóval lejjebb, szinte a kanyarban áll már, vagyis tűrhetően halad a sor. A telefont is föl kellene vennem, hátha valami fontosat akar mondani a nővérem, mégis úgy döntök, majd később visszahívom, miután a fogdánál leparkoltam a kocsival.
Benyomom a gázpedált, de már a mozdulat közben rettenetes nyomást érzek a mellkasomban, és pontosan tudom, hogy nem volna helyes szó nélkül odébbállni, s hogy ezzel a fölismeréssel együtt már nem is menne. A kötelező haladási irányt jelző tábla után fölhúzodok a járdára, majd egy mélyebb levegővétel után kinyitom az ajtót.
Ömlik az eső. Olyan intenzíven, hogy egészen vastag, folyamszerű sávok szaladnak le a járdasziget mellett. Tuti, hogy nincs nálam ernyő. Nem is emlékszem, mikor és hol használtam utoljára. A kezemet a fejem fölé tartva szállok ki a kocsiból. Közben elhalad mellettem egy mélykék Opel, a félig lehúzott ablakon át pedig azt üvölti a vezető, hogy te hülye fasz, elmehetsz a jó kurva anyádba. Az ugatása nyilván nem annak szól, hogy nekimentem annak a bácsinak a zebrán, ezzel együtt persze még brutálisabban ver már a szívem, és gyanítom, hogy ha a telefon helyett mondjuk egy tégla lenne a kezemben, azt dühömben utánakúrnám.
Próbálom minél kisebbre összehúzni magamat. Behúzott nyakkal megyek fölfelé a járda szegélyén. Az eső súlyos cseppjei a dombról ereszkedő autók lámpáinak fényében zuhognak csak igazán.
Sehol az öreg, mire az átkelőhöz érek. Azt viszont látom, hogy az egyik oszlop tetejéről kamera figyeli a kereszteződést, vagyis rögzítve lehet, ami történt, és ez nem egy jó hír.
Oldalt lépcső vezet le a Rómer Flóris körúthoz közel eső részére. Amint lenézek a szürkülő mélységbe, észreveszem, hogy az öreg azon lépdel lefelé. Kezdek átázni, de ha már kiszálltam, nem hagyhatom annyiban a dolgot. A szorítás sem enged, bár annak azért örülök, hogy a saját lábán áll, még ha láthatóan elég lassan halad is. Néhány gyors lépéssel beérem a férfit, aztán megkerülöm, és odaállok elé.
– Nézze, sajnálom, ami történt – szólalok meg.
– Mi van?
– Azt hiszem, magának mentem az átkelőn. Nem láttam, hogy ott van. Ami azt illeti, az átkelőt se.
– Vettem észre – mondja komoran.
– Miért nem várt meg? – teszem föl ezt a hülye kérdést.
– Minek kellett volna?
– Nem is tudom. Hogy megbeszéljük a dolgot.
– Viccel? Változik attól valami?
– Már hogy?
– Ha megbeszéljük.
– Gondolom, igen – felelem szinte dadogva.
– Úgy láttam, továbbmegy, úgyhogy elindultam én is. Ha nem vette volna észre, szakad az eső.
– Igen, nagyon esik – mondom teljesen fölöslegesen. – De most itt vagyok, és szeretném, ha…
Elakad a szavam, mert hirtelen nem tudom, mit is mondhatnék. Érzem, hogy egyre vizesebb vagyok.
– Mi a fenét akar?
– Őszintén? – kérdezek vissza.
– Nyilván annak van értelme – mondja.
– Ha ez az egész most nem is lenne.
– Maga jött utánam.
– Én ütöttem el.
– Ez kétségtelen. De láthatja, nincs nagy gond. Fáj a térdem, de majd elmúlik.
– Ezt ott a kocsiban ülve nem tudhattam.
– Csak azt ne mondja, hogy azon aggódott, van-e valami komolyabb bajom. Fogadom, hogy nem ezen elmélkedett.
– Valóban nem – mondom ismeretlen, kesernyés ízzel a számban. – Ne hívjak mentőt?
– Felesleges – mondja az öreg. – Hová tart?
Meglep a kérdés, de eszembe sem jut hazudni.
– A Gyorskocsi utcába.
Látom magam előtt apámat, majd Anikót is.
– Miért érdekli? – kérdezem aztán.
– Mert olyan zaklatott. Hová siet?
– Dolgom van.
– Mi maga, ügyvéd? Nyilván nem rendőr – vágja rá vigyorogva.
– Ha tudni akarja, az vagyok.
– Most akkor melyik?
– Egy ügyvédi irodának dolgozom.
Az öreg hangosan fölnevet. A bal felső szemfoga hiányzik, és vörhenyes az arca, meg a keze is, ami izzik valami fertőzőnek tűnő betegség lázától.
Világít a mobilom képernyője. Három ötvennyolc. Anna hív megint.
– Ez igazán humoros – folytatja. Nekem persze nincs nevethetnékem. – Menjünk már lejjebb, és álljuk át oda, ha még beszélni akar – mutat a túloldal felé. – Már így is bőrig áztam.
– Menjünk – felelem.
Lejjebb lépdelünk pár lépcsőfokot, miközben azon tűnődöm, fölajánljam-e a segítségemet, mert az öregember igencsak sántít, de érzem, hogy ebben a helyzetben erőltetett volna.
Átvágunk az úttesten, majd behúzódunk a szemközti ház egyik kinyúló erkélye alá.
A sarki vendéglő előtt álló piros Fiatot nagy műgonddal fényképezi egy sárga láthatósági mellényt viselő parkolóőr. Hihetetlennek tűnik, hogy még a szakadó esőben sincs jobb dolga, mint büntetgetni, de nyilván a napi penzum meg kell hogy legyen, jut eszembe közben.
Megint a telefonomra nézek. Kereken négy óra van.
– Szóval, igazán sajnálom a dolgot – szólalok meg.
– Ezt már mondta.
– Tehetek önért valamit?
– Adjon tíz rongyot – mondja váratlanul.
– Hogy mit?
– Adjon tíz rongyot – ismétli meg.
Előveszem a tárcámat, hogy kivegyem belőle a pénzt. Némi kapkodás és keresgélés után a jobb kezemben van már a bankjegy, amikor az öreg ismét röhögni kezd. Az arcára nézve az az első gondolatom, hogy nem teljesen normális, aztán pedig, hogy valószínűleg én sem vagyok az.
– Csak nem vette komolyan, amit mondtam? – kérdezi kissé aberrált tekintettel. – Tegye már el a pénzt. Nem fogom följelenteni.
Ez így konkrétan meg se fogalmazódott bennem, de amint eszembe jut a kamera ott az oszlop tetején, rájövök, hogy tudat alatt valami ilyesmitől tarthattam eddig is. Figyelem az arcát, és lassan belátom; komolyan nem akarja, hogy odaadjam neki a pénzt.
– Magát aztán könnyen zavarba lehet hozni – mondja még. – Nem gond ez a munkájában?
Erre inkább nem felelek semmit.
– Na jó, komolyra fordítva a szót, gondolom, látta a kamerát odafönt a fordulóban – folytatja úgy, mintha pontosan tudná, mi jár a fejemben. – Néhány napja került csak oda. Itt lakom, ebben a házban, a negyediken. Láttam, amikor fölszerelték, és üzemel is, úgyhogy biztosan fölvette, ahogy nekem jött.
Most vajon mégis fenyegetőzni akar? Végül is, semmi komoly baja nem lett, ez nem egy nyolc napon túl gyógyuló sérülés vagy ilyesmi, bár kétségkívül tényleg nekimentem a zebrán.
Az öreg beszél tovább.
– Viszont, ha már olyan nagyon segíteni akar, megkérném mégis valamire.
Muszáj lenne elindulnom, fél órán belül oda kell érnem a fogdába. A tarkómnál a zakó teljesen átnedvesedett, sőt a hátamon már csorog is le egy hűvös csík. Érzem, ahogy az ing fokozatosan a bőrömre tapad.
– Mit szeretne, miben segítsek? – kérdezem.
– Tényleg fáj a lábam. És nem csak azért, ami most történt, de ez végül is lényegtelen. Föl kéne vinni valamit innen a földszintről, viszont tudom, hogy egyedül sehogy se menne. Lift az nincs. Maga meg épp kapóra jön – sorjázza, megint azzal a bizarr vigyorral a képén.
Nem igazán értem, mi a fenét keresek még mindig itt, mégsem vagyok képes elengedni ezt a helyezet.
– Jó-jó, de gyorsan, mert időre megyek – mondom.
Eszembe jut a kocsi, és hogy vajon nem lógok-e ki nagyon az útra, meg hogy nem kapok-e a közterületestől egy szép piros bilincset. Kétlem amúgy, hogy ebben a rettenetes forgalomban sor kerülne rá az elkövetkezendő tíz percben, főleg, hogy úgy rémlik, meg is lehet állni ott, és ha a parkolóőr netán megbüntet, hát legyen.
– Hirtelen milyen sietős lett. Egyébként magán múlik, nem rajtam. Maga jóval erősebb, mint én – teszi hozzá.
Megint azt érzem, hogy csak gúnyolódik velem. Közben az öreg már egy kulcscsomóval babrál. Nagy nehezen kinyitja a kaput. Belépünk a félhomályba. Savanyú halszag terjeng a szűkös lépcsőházban. Arrébb, a falon fölkattint egy kapcsolót. Valamivel világosabb lesz, de mivel csak egyetlen izzó ég odafönt a plafonon, hátrébb, ahol a lépcső megindul fölfelé, továbbra is homályos minden. Oldalt, a kukák mellett barna fém ajtó vezet egy másik térbe. Az öreg kinyitja, majd belép. Ott is fény gyullad.
A raktárhelyiségben rengeteg kacat mindenütt. Darabokra szedett, talán ikeás ágy, két roller, a sarokban polcrendszer tele edényekkel, szemben, a hátsó falnál egy szakadt matrac az élére állítva pihen. A férfi a földre mutat, ahol egy zsák hever, tele huszonöt kiló műtrágyával. Ezek szerint azt kellene megmozdítani.
– Erről volna szó? – kérdezem.
– Ahogy mondja – feleli az öreg.
Zsebre teszem a mobilt, aztán lehajolok, hogy megvizsgáljam a zsákot, nem mocskos-e, vagy nincs-e kiszakadva valahol. Nem lenne szerencsés, ha összekenném a zakómat, amit a biztonság kedvéért rögtön le is veszek.
– Adja ide, megfogom – mondja, majd kiveszi a kezemből.
A vörhenyes bőrére gondolok, és hogy vajon megfertőzhet-e. Aztán meg arra, hogy az aggodalmam szinte nevetséges.
– A negyedikre?
– Oda – feleli.
– Maga tudja – mondom még.
Foghatatlannak tűnik a zsák. Hol az egyik, hol a másik irányba akar leszökni a két karomról, mintha a benne lévő anyag tényleg elválaszthatatlan lenne a földtől. Minden egyes fordulóban eszembe jut, vajon nem volna-e célravezetőbb a fejem fölé emelni, mert ez pont akkora súly, amit úgy jobban bírnék, de végül mégiscsak magamhoz szorítva vánszorgok föl vele a minimum húsz centi magas lépcsőfokokon.
A negyedikre érve megállok, lerakom a trágyát, és várom, hogy az öreg utolérjen. A fájós lába meg a kora miatt neki jóval lassabban megy a följövetel. Innen a negyedikről még egy keskeny fém lépcső vezet fölfelé, az már a padlástér lehet, és nagyon remélem, hogy oda már nem kell föltuszkolnom ezt a huszonöt kiló szart.
Amikor végre mellém ér az öreg, mutatja, hogy tovább kéne menni, úgyhogy fölemelem újra a zsákot, hogy a folyosó végéig még cipelhessem. A férfi a leghátsó bejárat zárjával kezd el babrálni. Alig látok valamit, ide már nem igazán ér el a fény, és irgalmatlanul erős szag legyint meg, amikor végre nyílik az ajtó. Fölfedezem benne a levendulát és a vaníliát is. Köhintek párat, olyan émelyítő, brutálisan tömény.
Miután az öreg belépett, átlendítem a küszöb fölött a zsákot. Zsibbad a karom, és rohadt késő is lehet már, meg se merem nézni a telefonomat. Megint előttem van apám, és Anna is. Nyilván bent van most a klinikán, és azért keresett. Aztán Anikó, és egyre esélytelenebbnek érzem, hogy hétre a Bartók Bélára érjek.
– Rakja csak oda a cipőtartó mellé – mondja az öreg.
A földre teszem a zsákot. Hányingert keltő a bűz. A férfi a kezembe adja a zakómat.  Csuromvízes, úgyhogy nem veszem föl.
A hosszúkás előszobában sárga fényű izzó világít, és iszonyatos mennyiségű fenyőfa formájú autóillatosító lóg le az álmennyezetről. Úgy fest, mint egy őszi, lebegő erdő, ahol rohad az avar, és minden fa kopott és különféle árnyalatú.
Több ajtó is nyílik az előszobából. A halovány fényben két magas szekrényt és egy tükröt pillantok meg, ami olyan mocskos, hogy fénytelen lyukat képez a ronda tapétával borított falon. A tükör fölötti félhomályban négyzet alakú fekete-fehér nagyítások lógnak. A középső képen bajszos, szikár ember mered egy ismeretlen pontra, a jobb oldalin kontyos nő sandít, mintha őt is zavarná a félhomály, és ahogy jobban megnézem az arcát, föltűnik, hogy enyhén kancsal is, szóval eldönthetetlen, nem engem figyel-e. A harmadik képen vagy tizenöt gyerek bámul egyszerre a kamerába. Csodálkozó, meredt és félszeg arcok, összeszorított kezek, pár tátott, kerek száj kimerevítve.
Annyira tömény a szag, hogy öklendezni kezdek. Szerencsére pár nagyobb lélegzetvétel után elhal az inger, és gyanítom már, hogy azért lehet az a rengeteg bizbasz odafönt, hogy a bűzük elnyomjon valami egészen mást.
Az öreg közben eltűnt valahol a lakás belsejében. Előttem egy vöröses szőrű macska hengeredik a földön, hasonló, vékony kis jószág, mint amilyen Anikóé is. Nyávogva négy lábra áll és domború háttal a lábamhoz dörgöli magát.
– Kér kávét? – szűrődik ki ez a kérdés az egyik helyiségből. Ha jól hallom, a második, jobb oldalon nyújtózó ajtó mögül. Finoman megtolom a lábammal a macskát, hátha letekeredik rólam, egy gyors kanyar után azonban ismét a lábamhoz simul.
– Igen, köszönöm – vágom rá, de csak azért, mert föléled bennem valami kíváncsisághoz hasonló érzés, ami háttérbe szorítja a tényt, hogy indulnom kell.
– Kik ezek itt a képeken? – kérdezem a kelleténél hangosabban. Azt akarom, hogy hallja.
– Dédnagyszülők. A gyerekek közt meg ott van apám – szól kissé visszhangosan a válasz. Mielőtt újra szólhatnék, az öreg folytatja.
– Dédnagyapámról a kép közvetlenül a bevonulása előtt készült. Azért is van olyan szép ruhában. De az még az első világháború. Szerencsétlen, akkor járt pórul, amikor már itthon volt végre. Farkaséhesen bement egy hentesüzletbe és megevett valami romlott húsárút. Vérhas. Hamar elment, annyira le volt gyöngülve a szervezete. Dédnagyanyám bezzeg kilencvennégy évig élt. Elpusztíthatatlannak tűnt. Csak akkor lett leukémiás, miután eltemette a lányát, nagyanyámat.
– Úristen – mondom, de ezt már inkább csak magamnak.
Nehéz viselni a tekinteteket. Átlépek a macska fölött, majd beljebb megyek, hátha beláthatok a szemközt nyíló szobába, ahonnan egy szűk résen át határozott fény vetül a fal mellett húzódó gardróbszekrényre. Balra egy másik szoba félhomálya, és már ott is vagyok az ajtónál. Megtolom kissé, hogy táguljon a rés, közben köhintek párat, hogy ha nyikorogna a mozgástól, az öreg ne vehesse észre. Hallom, ahogy a másik helyiségben matat. Tompa zúgás, berregés szűrődik ki, talán a kávégép hangja az.
Erős a fény. Másodperceknek kell eltelniük ahhoz, hogy lássak a dolgokból bármit is. Érzem, hogy beljebb párás a levegő, meleg van. Aztán megcsap egy ismerős szag, ami jóval egyöntetűbb, mint az illatosítókból párolgó rémület.
Nem nagyon akaródzik elhinni, amit látok. A nagyjából harminc négyzetméter alapterületű szobában egyetlen bútor sincs, viszont mindent sötét fólia borít. Olyan az egész helyiség, mint egy hatalmas sátor. A plafon hátsó felén valami vasszerkezet váza rajzolódik ki, ami elszívóberendezésnek tűnik, a mennyezet közelebb eső részéről pedig lámpák lógnak. Azok világítják meg fehér fényükkel a számomra is egyre inkább körvonalazódó lényeget. A fóliával borított földön bokorszerű növények állnak téglalap alakban elrendezve, és az egyre intenzívebben felém áramló, jellegzetes szag nélkül se kéne sok ész hozzá, hogy tudjam, mik is azok.
Hihetetlen, de az a helyzet, hogy az idős fószer kannabiszt termeszt egy második kerületi bérház negyedik emeletén. Lehet odabent vagy tíz-tizenkét növény, kezdődő érésben, és még az is eszembe jut, hogy ez itt valószínűleg a kisebb, indica-féle, ami jóval több THC-t tartalmaz, mint a többi fajta. Nem ismeretlen a téma, akadt munkám az ügyészégen dögivel, ahol különféle, a fűnél egyébként jóval brutálisabb szerek bújtak meg a háttérben, és persze az egyetem alatt eltoltunk mi is a haverokkal néha egy-egy spanglit, ami mindig kellemesen eltompított, minthogyha az agyam feszültségért felelős részét egy pár órára egyszerűen csak takarékra állította volna.
– Mit szól? – hangzik fel mögöttem a kérdés.
Összerezzenek, mintha engem lepleztek volna le. A zsebemben ott a telefon, egy-két képet mondjuk simán készíthettem volna.
– Nem is tudom, mit mondjak – felelem. – Annyi biztos, hogy most már tudom, mihez kell a trágya.
Az öreg megint felröhög.
– Az nagyon fontos – feleli.
A kezembe nyom egy csíkos bögrét, tele feketekávéval.
– Tej nincs. Remélem, megfelelő így. Finom, kenyai. Az ilyesmit eléggé szeretem.
– Nagyszerű – vágom rá.
Tényleg jó íze van. Az egész testemre kihat a számban kavargó forróság, és most érzem csak igazán, milyen vizes is vagyok. Kortyolok még párat. Közben rájövök, hogy be sem mutatkoztam ennek az embernek.
– Nem is tudom a nevét – szólalok meg.
– Tibor vagyok. Magát hogy hívják?
Bizonyára megszokásból, de a teljes nevemet mondom, mert hát egy Géza, Árpád vagy épp Tibor még nem sokat mond, majd azon töprengek, hogy a bácsi a fizimiskája alapján az apám is lehetne, és hogy ebben a helyzetben milyen bizarr ez az utóbbi gondolat.
– Maga tényleg ügyvéd? – kérdezi, miközben hunyorgva néz a szoba belseje felé, mintha számára is szokatlan lenne most a látvány.
– Tényleg az vagyok.
– Azért ez elég humoros, nem?
– Mire gondol?
– Arra, hogy pont maga ütött el, akinek az a dolga, hogy az ilyen ügyekben eljárjon.
– Milyen ügyekben? – kérdezem kissé álértetlenül.
– Az ilyen ügyekben – mondja nyomatékosan, és a bent álldogáló növényekre mutat.
– Ami azt illeti, szerencséje van, mert nem is olyan régen még az ügyészségen dolgoztam. Úgy azért más lenne.
– Talán mégis inkább magának van szerencséje, nem nekem.
– Ezt hogy érti?
– Egyrészt, akárhogy is, de nekem jött a zebrán, és nem lett komoly bajom. Másrészt, ha most ott dolgozna még mindig, sokkal nagyobb lenne a kísértés, hogy valóban eljárjon – feleli nyilvánvaló hangsúllyal a végén.
Érdekes, amit mond. Főleg, hogy úgy érzem, a lelkiismeretemre apellál, ami nem egy életbiztosítás.
– Akkor kötelességem volna – teszem hozzá.
– Nahát – feleli az öreg.
– Sok embert azért ne hozzon föl ide, ha elfogad egy tanácsot.
– Nem tervezem.
– Pihentetnie kellene a lábát. Nem akar leülni? – kérdezem.
– Úgy jobban fáj.
– Hogyha ül?
– Ha be van hajlítva, igen. Hamar elmerevedik.
– Értem.
Végignézek a bácsin, akin még mindig rajta van a vékony kabát, és a fekete kesztyű, ami az a félbevágott fajta, kikandikálnak belőle a szőrös ujjai.
– Egyet hadd kérdezzek még, aztán mennem kell – szólalok meg.
– Mondja csak.
– Minek hívott föl ide?
– A trágya miatt.
– Ugyan, ne vicceljen már, azt bárki más fölhozta volna. Vagy legalábbis majdnem bárki. Meg hát…
Nem is folytatom, csak a sarokban heverő zsákokra mutatok.
Az öreg rám néz.
– Volt már úgy, hogy mialatt tilosban járt, ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megossza valaki ismeretlennel a dolgot?
– A bűntudatra gondol?
– Egyáltalán nem. Nincs bűntudatom, mert nem akárki kap ebből a cuccból, ha netán ilyesmi jut eszébe.
Cuccból, ismétlem el magamban, mert vicces, hogy az öregember ilyen szavakat használ.
– Azért ezt elég nehéz ellenőrizni – fűzöm hozzá.
– Nehogy azt higgye.
Biccentek, mást most úgyse nagyon tehetek.
– Nos, akkor mire gondol?
– Arra a nyugalomra, amit csakis az a fajta őszinteség képes megadni, ami szinte már önzőség. Amikor a válasz megelőzi a kérdést. És annak, akit nem ismerünk, legtöbbször sokkal könnyebb válaszolni, nem?
Most én vagyok az, aki nevet, mert közben azon tűnődöm, hogy bezzeg, ha hibázom, rögtön megmutatkozik, ami érdekel, csak lehet, hogy nem a használható formában. Viszont, ha jól csinálom a dolgokat, gürizhetek akárhogy, legtöbbször rejtve marad a lényeg.
– Bárcsak több ilyen eset… szóval, emberrel lenne dolgom. Sokkal könnyebb helyzetben lennék.
– Azt elhiszem – feleli vigyorogva.
Nem akar leállni az öreg, de legalább végre azt érzem, hogy a cinizmusa nem csak rám vonatkozik.
– Van felesége? Gyerekek?
– Nincs.
– Nahát, nem kapkodta el.
– Nem, ezt biztos, hogy nem – mondom.
– Barátnő?
– Most ez is kérdéses.
– Heves természetű, mi?
– Tessék?
– Már hogy maga. Nem bír a seggén ülni. Na, tudja azt szerintem.
– Lényegileg igen.
Fogalmam sincs, ezekre a kérdésekre minek válaszolok, de közben izgat, hogy hová juthatunk el.
– Legyen türelmes. Mindig vegyen egy nagy levegőt.
– Szoktam – vágom rá, de mintha nem is hallaná, folytatja.
– Ne legyen önérzetes, sértődött. Az olyan vesztes dolog. És ami a legfontosabb, ne nyomja el.
– Hogy mi?
– Kiabált vele, nem?
– De, igen – felelem egy kis szünet után.
– Akkor bezárta, elbizonytalanította. És az magára üt vissza később. Lehet, hogy nem hiszi el, de én például ezért vagyok egyedül.
– Micsoda?
– A saját baromságaim miatt. Erről hosszasan tudnék mesélni, de nem hiszem, hogy ez magát most meghatná különösebben.
– Miből gondolja?
– Mert az az én történetem. Egészen más, mint a magáé, amiben most láthatóan benne van nyakig – mondja, aztán megint rám néz, mintha arra várna, hogy ismerjem el.
– Benne – felelem aztán.
– De honnan ered ez az ingerültség?
– Maga szerint? – kérdezek vissza.
– Mondjuk egy korábbi sérelemből, amit most fölpiszkáltak. Maga is ezt mondaná, és el is hinném.
– Igen, lehet – vágom rá, pedig sejtem, hogy mielőtt kinyitom a számat, érdemes lenne átgondolnom, amiről az öreg beszél.
– Ne azt kérdezze magától, hogy jogos-e az érzés, merthogy talán igaza van. Hanem hogy megéri-e. Már hogy szabadjára engedni, így értem. Legalább időnként maradjon csöndben. Féltékeny is?
– Most kire gondol? – kérdezem halkan.
– Magára.
– Nem kimondottan.
– És kimondatlanul? – kérdezi, és megint vigyorog.
– Ez elég bonyolult – felelem.
– Mindig az.
– Szuper, ez aztán megnyugtató.
– Összevesztek, mi?
– Igen, össsze, de az már egy hónapja volt.
– És azóta nem is beszéltek?
– Ezt miből gondolja?
– Nem is tudom. Olyannak tűnik, aki, hogy is mondjam, szeret taktikázni.
– Igen?
– Különben nem jött volna föl ide. Kíváncsi, ami még nem gond. Csak közben lehet, hogy nem elég bevállalós.
– Talán baj? – kérdezem rögtön, miközben rájövök, hogy ezzel tulajdonképpen el is ismertem a dolgot.
– Jó-jó, én nem ismerem magát, csak a megérzéseimre hagyatkozhatok – mondja.
– És azok, gondolom, jók.
– Általában igen. És ha egy hónapja nem beszélt vele, akkor nem nehéz kitalálni, hogy komolyan félhet valamitől.
Súlyos forma az öreg, de úgy tűnik, nem bír hibázni, hiszen pont ma ezen is elég sokat gondolkodtam.
– Tudja, mitől félek? – kérdezem, pedig még én magam sem tudom, mit akarok ezzel.
– Na mondja.
– Attól, amilyenné időnként válok, ha vele vagyok.
– Milyenné?
– Feszültté, önérzetessé, ahogy maga is mondta. És tudja mi a fura?
Nem felel, csak néz rám.
– Bárhogy is próbálok koncentrálni, hogy most nem, ezúttal nem úgy lesz, higgadt maradok, bármi is történik, bármit is mond, mert elhiheti, elég kemény tud lenni a csaj, mégse jön össze.
– Képzelem, jó sokat magyarázhat neki.
– Ezt miből gondolja? – kérdezek vissza, miközben szinte már hülyének érzem magam.
– Nem volt nehéz kitalálni. Ahogy azt sem, hogy milyen ingerült lehet néha. Fogadja el, hogy bizonyos dolgokon már nem változtathat, hiszen mindig fölbukkan valami, amire nem számított, és ami fájhat. Ne agyaljon annyit. Ez a maga legfőbb baja. Hogy az agyára ment egy csomó minden. Látnia kellett volna a képét, amikor odajött hozzám a lépcsőn. Azt hittem, elájul. Próbálja meg ne ennyire szigorúan venni a dolgokat.
– Magának mentem a zebrán – vágok közbe.
– Tudja maga, hogy most nem erre céloztam. A munka is közrejátszik, nem? – kérdez megint.
– Eléggé.
– Sok a stressz! Bizonyára akad ügy dögivel.
Érdekes, hogy pont ezt a kifejezést használja.
– Igen, akad bőven. De attól, gondolom, nem lenne boldogabb, ha azt hallaná, hogy erre akarom fogni.
– Nekem teljesen mindegy, mire fogja.
– Ez végül is egy jó hír.
– Micsoda?
– Maga mondta az előbb, hogy könnyebb annak megnyílni, aki nem ismeri az embert.
– Ne is próbálkozzon – mondja kissé kuncogva, úgyhogy akár még el is hihetném, hogy tényleg nyitott rám, már ami a lélek egy bizonyos területét illeti. Közben azért előtör belőlem valami torokkaparó, kínos röhögés.
– Kér belőle? – kérdezi hirtelen.
– Már hogy a… khm.
– Abból.
– Nem, köszönöm. Az valóban vállalós lenne, ha beállítanék a zsaruk közé néhány gramm fűvel.
– Miért, megmotozzák majd?
– Nem hiszem.
– Hát akkor?
– Ezt most inkább kihagyom.
– Maga tudja – feleli.
Déjà vu-érzésem van, ami számomra mindig ijesztő. Ránézek a telefonomra. Tizenhárom percem maradt fél ötig.

A Bem térhez közel, a Bambi Presszónál szerencsére akad egy hely. Az eső végre elállt. Látom, hogy rengetegen ülnek a teraszon, a zuhé a kockás terítős asztalokhoz terelte az embereket. Innen még pár perc séta a fogdaépület, de úgy döntök, hogy nem keresgélek tovább, inkább leteszem itt a kocsit. Jobb is, ha a gyanúsítottal való találkozás előtt még járhatok egyet. A csatornák nehezen vezetik el az áradatot, lent a rácsok közt még mindig hevesen bugyog a víz.
Előttem van az öreg. A vigyorgó feje meg a lakás félhomálya, és érzem az émelyítő szagot, amitől szerintem napokig nem fogok tudni szabadulni. Anna közben újra rám csörgött, úgyhogy az első dolgom, miután kiszálltam, és elküldtem a rendszámot a mobilos parkoláshoz, hogy visszahívjam.
Kicsöng. Már hallom is, ahogy levegőt vesz odaát.
– Te vagy az?
– Ki lenne? Persze, hogy én – mondom.
– Hívtalak. Kétszer.
– Vezettem. Nem fogod elhinni, mi történt. Ami azt illeti, én se nagyon – mondom hevesen.
– Na mi? – kérdezi úgy, mintha már előre unná.
– Közvetlenül a Rómer Flóris után nekimentem valakinek az átkelőn.
– Te jó ég! Megsérült?
– Csak a térde fájt, de nem is ezt akartam mondani.
– Akkor hát, mit?
– Kiszálltam, hogy beszéljek az öregemberrel, erre váratlanul behívott magához.
– A lakására?
– Igen. Muszáj volt fölmennem. Nem akartam otthagyni.
– És mi történt?
– Fölcipeltetett velem egy huszonöt kilós műtrágyát a földszintről, ami nem máshoz, mint néhány tő kannabiszhoz kell neki. El sem hiszem.
– Szép – vágja rá.
– Kissé bizarr volt.
– Mikor szándékozol bejönni apához? – kérdezi nem is annyira váratlanul, és közben rájövök, hogy a lendületem és a vele járó őszinteségem megint visszaüt. Nem volt igazán jó ötlet elmondani ezt most a nővéremnek.
– Nincs egyébként megint látogatási tilalom?
– Végül nem rendelték el újra.
– Értem. Amúgy ha nem kellene még a fogdába mennem pénteken, fél ötkor, már ott lennék.
– Én is tudom, hogy milyen nap van, és hogy mennyi az idő. Ne sajnáltasd magad. Arra bezzeg volt időd, hogy egy idegennek segíts, ráadásul olyannak, aki nem épp legális dolgot művel, de arra nincs, hogy begyere apuhoz a kórházba.
– Anna, nekimentem a kocsival annak az embernek. Az is könnyen kórházas ügy lehetett volna. Muszáj volt foglalkoznom vele.
– Úgy, hogy műtrágyát cipeltél föl a nem is tudom hányadikra?
– Megkért rá.
– Anya is megkért valamire, mégse csinálod.
Megint a cseszegetős énje van jelen, konstatálom magamban.
– Jó, igazad van. De tudod, hogy mennyire nem bírom a kórházat – felelem.
– Hidd el, mások se bírják. Meddig tart?
– Micsoda?
– A dolgod a fogdában.
– Anna, fogalmam sincs, meddig tart, de utána bemegyek. Kérlek, ezt mondd meg anyának is – folytatom kissé ingerülten, miközben azon agyalok, hogy mindaz, ami ma még hátra van, hogyan kivitelezhető.
– Miért nem inkább apának?
– Oké, mindkettőjüknek.
– Fölhívhattad volna te is.
Erre inkább nem felelek semmit, mert nem akarok veszekedni. Főleg, hogy anyám nem veszi föl a mobilját tíz esetből nyolcszor, és ezt Anna is pontosan tudja. Persze nyilván nem ez a lényeg ebben.
Viszonylag hosszú csönd. Gyorsítok a lépteimen. A háttérben motoszkálás, beszédfoszlányok. Anna biztos a kórházi folyosón álldogál.
– Miféle ügy ez? – kérdez tovább, ami igencsak meglep. Nem túl gyakran kérdezősködik a munkám felől. Hallott már az évek során elég történetet. Hirtelen nem is tudom, mit mondjak, mert igazán kielégítő válaszra most még nem vagyok képes.
– Emberölés. Zűrösnek tűnik, és szerintem el is fog húzódni ma ez a dolog.
– Aha, remek – hallom odaátról.
– Anna, most mit csináljak? Ez a munkám. Ha valaki, te ezt megértheted, hiszen nem én vagyok az egyetlen ügyvéd a családban.
– Igen, föltűnt.
Semmi rendben vagy jól van, villan át az agyamon.
– Te most bent vagy? – kérdezem.
– Igen.
– Hat után is beengednek?
– Anya leadta a nevedet itt a nővérpultnál, úgyhogy, ha szépen mosolyogsz, talán.
– Az menni fog – mondom. Közben úgy érzem, tényleg mosolygok. – Hogy van apa? – kérdezem még.
– Ezért is lenne fontos, hogy itt legyél, mert szerintem nincs igazán jól.
– Anya azt írta, jól van.
– Tudod, hogy anya milyen! Azt akarja, hogy jól legyen, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy így is van.
Anna nem viccel, komolyan aggódik.
– És az orvosa, ő mit mond? Beszéltél vele?
– Műt. Úgyhogy nem volt rá lehetőség délután. A főnővér szerint az eredményei rendben vannak. A vérképe jó. Nekem viszont rossz előérzetem van. Apa olyan csöndes és zavart. Valami nem oké.
– Anna, pár napja műtötték. Fogyott egy csomót, melózni se tud. Szerintem…
– Akkor is – vágja rá.
Nem firtatom tovább. Megint hallgatunk.
Közben áthaladok egy zebrán, hogy a Fő utcán menjek tovább.
– A srácokkal mi van? – kérdezem, mert egyrészt tudom, hogy jólesne Annának, ha róluk is érdeklődnék, másrészt tényleg érdekel, mi van velük. A nővérem kilenc évvel idősebb nálam, és már jócskán teljesítette azokat az elvárásokat, amiket a szüleink elsősorban felém támasztanak. Az elmúlt, egyébként igencsak viszontagságos negyvenöt év a külsején csupán annyiban látszik, hogy keményebb lett. Az arca egyre inkább olyan, mintha valami igazán nemes kőből faragták volna ki. Gyönyörű nő. Vékony, és kecses, ezt testvérként is elég objektíven látom, azt pedig tényleg mosolyogva figyelem mindig, ahogy a puszta jelenlétével kikészíti a férfiakat. Kamaszkorától kezdve éveken át modellkedett, egész komoly sikerrel, bár azt nem tudom pontosan, mi számít sikernek abban a szakmában. Rengeteg pénzt keresett olyan munkával, ami kellően borzolta a hiúságát, és egy ideig el is kényeztette őt. Nagy kozmetikai cégek arca volt, iszonyatos mennyiséget utazott, és tizenhat meg huszonöt éves kora között jó, ha negyedévente egyszer láttam. Úgy nőttem föl, hogy a testvérem címlapokról nézett vissza rám, meglehetősen szexin és hivalkodón, az osztálytársaim fele, vagyis kábé az összes srác ráadásul szerelmes volt belé, ami minden szempontból leterhelt. Aztán jött a törés, amikor Párizsban zaklatta egy szervező vagy valami menedzser. Súlyos trauma volt. Ez még a zaklatásos sztorik nagyobb áramát megelőzően történt, nem sokan foglalkoztak vele, főleg abban a közegben. El is tusolták az ügyet. Anna többet nem állt kamera elé. A történtek után pedig sokáig azért nem láthattam, mert a barátnőivel mászkált Sri Lankán meg Ausztráliában összesen vagy egy évig.
Azóta már kétszer volt férjnél. Az első házassága talán két évig, ha tartott, mert hamar kiderült, hogy a fickó számára egy nem várt sajátosság inkább probléma, főleg, ha Down-szindrómáról van szó. Nagyjából egy, elég viszontagságos év után nyom nélkül eltűnt vagy három hónapra. Néha eljátszom a gondolattal, hogy vajon miféle részletek derülhettek volna ki arról az időszakról, ha mondjuk már akkor az ügyészségen dolgozom, de persze nyugalmasabb így. Aztán, amikor a fickó újra fölbukkant, úgy, mintha mi se történt volna, a nővérem többet nem állt szóba vele, és a munka mellett minden lehetséges idejét, energiáját a gyereknek szentelte. Imádom Bencét, Anna nagyobbik fiát, aki egészen különleges érzelmi szinten létezik, és olyan tisztaság lakozik benne, amit az időnként jelentkező dühkitörései is csak még inkább igazolnak.
Anna második házasságának alakulását aztán már sokkal jobban láttam, a lassú leépülést, az elidegenedést, aminek szintén válás lett a vége. Vannak azok a típusok, akik képtelenek jól választani, és ugyanazokba a csapdahelyzetekbe sétálnak bele, és a hasonló lelki parákkal küszködőket vonzzák be folyamatosan. Azt hiszem, Annával is ilyesmi történik már vagy húsz éve. Viszont mások számára nagyon is képesek megmutatni a helyes irányt, és nincs még egy ember, aki annyira tisztán és egyöntetűen látna, mondjuk engem, mint a nővérem.
Anna kisebbik fia, Botond, még csak hatéves. Időnként úgy érzem, a vele töltött órák során, mintha nem is csak az unokaöcsém volna.
– Jól vannak. Bence egy fejlesztő foglalkozáson van, nemsoká megyek érte. Botond meg az apjával van már.
– Nem a múlt hétvégén volt vele? – kérdezem, mert úgy rémlik, Anna korábban említett ezzel kapcsolatban valamit.
– Igen, úgy volt, de szombat reggel lemondta.
– Már megint?
– Kéthavonta csinál egy ilyet.
– Igazán jó fej – mondom élcelődve.
Ránézek a telefonra az idő miatt, ami négy perccel többet mutat, mint aminek még örülni tudnék. Közben már elhagytam a templomot, és lassan föltűnik az utca belső részén a fürdő kupolás teteje.
– Hitegeti a saját gyerekét – teszi még hozzá, majd egy rövid szünet után folytatja: –  Botond kérdezte, mikor jössz. A jövő hétvégén átjöhetnél.
– Jó lenne. Remélem, lesz időm.
– Legyen – mondja meghatározhatatlan hangsúllyal. Mintha egy leheletnyit engem is  okolna azért, amit nem én követtem el. – Amúgy Anikóval és veled mi van? – kérdezi hirtelen.
Nagyon reméltem, hogy ezt most nem kapom meg. Anna inkább Anikó pártját fogja ebben a dologban, és szóba is hoz minket elég gyakran. Már csak azért is, hogy a szüleinket bosszantsa, akik nem igazán kedvelik a barátnőmet, ha fogalmazhatok egyáltalán így. Az ütemszerű, és alapvetően unalmas budai miliőjükbe finoman szólva sem illeszkedik tökéletesen egy olyan szabad szájú lány, mint Anikó, akinek nem a takarékosság, a precíz tervezés, hanem a dolgok átélése a legfontosabb. Mikor mindez eszembe jut, azt sem értem már, hogyan csinálhatta a nővérem, amit csinált majdnem tíz évig, az viszont egy cseppet sem meglepő, hogy tudom, egy-egy hosszabban tartó közös együttlét hiányában is, amikor egyébként megismerhették volna azt, aki igazán fontos lett nekem, a szüleim pontosan látták, milyen módon jelent veszélyt Anikó a saját elképzeléseikre nézve, már ami az egyetlen fiuk jövőjét illeti. És nem mondhatnám nyugodt szívvel, hogy nem játszott közre a kapcsolatunk alakulásában az, hogy ellent akarok tartani nekik.
Anna egyébként elég sok mindent tud kettőnkről, az érdeklődése viszont most olyan hányaveti, hogy szerintem megjátssza magát, és még az sem elképzelhetetlen, hogy beszéltek.
– Nem tudom, mi van vele. Hívtam, de nem veszi föl.
– Mikor találkoztatok?
– Már vagy egy hónapja nem.
– Ez most komoly? Egy hónapja?
– Igen. Hogy egész pontos legyek, kedden múlt egy hónapja.
– Mit mondtál neki?
– Hogyhogy mit mondtam neki?
– Mivel bántottad meg?
Nem akarok azzal rákontrázni, hogy elképzelhető az is, mindez fordítva történt. És azért is bosszantanak Anna felemás kérdései, mert jól tudom, hogy ez is átfutott az agyán, meg még rengeteg minden.
Jobbra a Kacsa utca tűnik föl, a sarkon pedig a fogdát is magába záró épület barna tömbje.
– Ezt nem a telefonban akarom elmondani, jó?
– Ahogy gondolod, de szerintem beszélj vele minél előbb. Ne halogasd a dolgokat.
– Anna, nem halogatom a dolgokat, egyszerűen csak nehéz most. Egyébként pedig, ez is pont mára van betervezve, de láthatod, minden egyszerre történik.
– Betervezve?
Igen, ezt máshogy kellett volna, jövök rá.
– Jól van. Tudod, hogyan értettem. Ma este találkoznánk. Így jobb?
– Ma este?
Fogalmam sincs, miért kérdez úgy, mintha hülyére akarna venni, vagy mintha valami miatt a legegyszerűbb mondatok értelmezésével kapcsolatban is segítségre szorulna. Szokatlan ez tőle.
– Igen. Hétre beszéltem meg vele a Keletben, de akkorra tuti nem érek oda.
– Szereted őt?
Váratlan a kérdés. Főleg, hogy a válasz elég egyértelmű, szerintem Anna számára is. Persze az is benne van, hogy csak azért kérdez így, mert elérzékenyült apánk súlyos állapota miatt, és az összes érzelmi területen, ahol csak lehetséges, ki akarja most fejezni magát, vagy valamiféle megerősítésre vár, ami a szüleinkkel való kapcsolatunkra is értelmezhető egy kicsit. Netán tud valamit, amit én még nem. De ha igen, miről?
– Tudod, hogy szeretem – felelem úgy, hogy érezze, ez közben nem csak Anikóról szól. – Most viszont muszáj mennem – mondom még.
– Szurkolok, tényleg. Apuhoz meg gyere be minél előbb. Szia – mondja szelíden, majd kinyom.
Az első mondatból ítélve elég nyilvánvaló, hogy a háttérben történhetett valami. A másodikból meg azt veszem ki, nem tudhatjuk, hányszor van erre lehetőség a jövőben.
Nyugodtabb volnék, ha nem azt érezném, hogy Anna azért némi bűntudatot is akart ébreszteni bennem, miközben tudom, hogy sosem alaptalanul teszi, amit tesz, és így nem is vagyok képes pár percnél tovább haragudni rá.