1.

Üres volt a kávézó, mikor beléptem. Szűrt fénysávok és hőség, csak a lábamon éreztem, hogy enyhén mozog a levegő. Vehettem volna rövidebb szoknyát is. A nagy szemű lány a pultnál úgy mosolygott, mintha ismernénk egymást vagy legalábbis gyakran járnék arra a helyre, pedig először voltam ott. Megingatott a kávé illata. Megint Cs.-re gondoltam, biztos azért, mert állandóan itta, tisztán, feketén, a nap minden részében, és akárhogy próbáltam az elmúlt hónapok alatt kiűzni a fejemből, nem lehetett, mert nemcsak a fejemben volt. Mások is bejöttek akkor, én meg zavarba estem, mert azt hittem hirtelen, hogy ő is köztük van, akit várok. Nem bízhattam semmiben, akkor semmi sem volt igazán valóságos, és azt is éreztem, hogy jó úgy. Kértem egy tejeskávét a lánytól, aztán csak álltam, jólesett állni és figyelni, ahogy virágmintát kanyarít nekem a tej habjából néhány egyszerű, magától értetődő mozdulattal. Annál, hogy milyen szép, csak az zavart jobban, hogy nem merem már ott a pultnál bedugni az ujjam a forró tejbe, hogy rögtön szétzilálhassam a mintát, pedig nagy kedvem lett volna megtenni, de azt is tudtam, hogy szégyellném, ha látnák a mögöttem állók. Hátranéztem, és akkor már tényleg ott volt a srác. Az ajtóban állt, táskával a vállán. Engem nézett. Azt hiszem, elmosolyodtam, talán csak reflexből, mindenesetre jó volt ránézni már az első pillanatban, és meglepett, hogy a zavarom, amint jön egyre közelebb, nem növekszik, inkább elsimul, mintha az arcom már egy meleg tenyérben pihenne. Jeleztem a lánynak, hogy fizetnék, de csak azért, hogy egy pár másodpercig ne a fiúra nézzek még, s mielőtt szólni kellene, visszataláljak magamhoz. Átadtam a pénzt, és akkor éreztem már, hogy mellettem áll, muszáj volt ránézni, pedig úgy tűnt, nem telt el elég idő, és hirtelen nem tudtam, miért is vagyok ott. De olyan egyszerűen, könnyed tekintettel nézett rám, hogy nem volt szívem az ottlétére fogni a kétségbeesést, ami megkörnyékezett, pedig tudtam, hogy igenis köze van hozzá. A szemének, és a kezének elsősorban. És hogy elsőre nem értettem, amit mond, annyira zajos volt egy ér a halántékom körül. Pislogtam párat, hátha az segít, és megint mosolyogtam, igen, de persze nem gondoltam át, miért teszem azt, és hogy következménye is lehet. Csak engedtem, hogy figyeljen, hátha észrevesz valamit, ami számomra is újdonság lehet. Eszembe jutott, amiket írt. Hogy csupán pár napja tart, és hogy annak is, ami történt, ugyanúgy semmi köze semmihez, akárcsak azoknak a dolgoknak, amiken azokban a napokban gondolkodtam. És akkor egy pillanatra azt hittem, rám tör a pánik. Hogy egyszerűen csak félni fogok attól, hogy félnem kell, és ellep az a rettenetes érzés, hogy ezt az egészet én nem akarom. De nem jött. Közben már ültünk. Késve fogtam föl, hogy a fiú rendelt, és azt is, hogy kezet fogott velem, utólag éreztem csupán az érintését, meleg gömbként ott maradt valahogy a tenyeremben. Egy szürke párnának dőltem, emlékszem. Faasztal volt közöttünk, pár másodpercig az erezetet néztem, miközben ő már beszélt, váltakozva a világosabb és sötétebb sávokat, meg egy repedést, ami fájdalmasan egyedül volt, és örülni kezdtem, hogy az nem én vagyok, s hogy ha úgy döntök, szólhatok valakihez, aki csak a nevemet tudja, meg talán azt, hogy három anyajegy van a szám körül, s hogy a kávét semmiképp se feketén szeretem. És utána nagyon hamar egyértelmű lett, hogy mindez nem elég. Mintha a hangja vagy talán a saját tekintetem hajszolt volna előre, sőt befelé, mert már nemcsak az volt a kérdés, hogy én mit engedek meg, hanem hogy ő mit ad nekem, szóval kíváncsivá tett, és olyat már nagyon rég nem éreztem. Egyfolytában valami mosolyféle bujkált az arcán, mintha örülne, de nem értettem, minek, mert alig szólaltam meg, és azt sem tudtam, hogyan nézhettem rá. Szerettem volna már máshogy figyelni. De akkor eszembe jutott, hogy nem is azért találkozunk, és hogy néhány szó, vagy valami más, könnyen becsaphat megint. Lassú mozdulatokat tett. Kissé előredőlt, talán mert puha volt a kanapé, amin ültünk. Ismét a kezét, majd a karját néztem, a belső felén erek futottak lefelé, és a látványra ellepett egy meleg érzés, először a lábamban, majd a hátamon éreztem, aztán már a mellkasomban, mintha valami törékeny belém bújt volna a világ elől. Izzadtam is. Persze meleg volt, látszott, hogy még mindig erősen süt a nap odakint. Sok mindent kérdezett, és igazából jó volt válaszolni, hiába tört rám az az érzés, hogy nehezemre esik beszélni már. Nem is nagyon ittam a kávéból addig, amíg a lány ki nem hozta a másikat, pedig mondta a fiú, hogy ne várjak, mert kihűl, de akkor valahogy eszembe sem jutott, hogy ki nem állhatom hidegen. Meglepett, hogy nem zavar a közvetlensége. Kétszer is a karomhoz ért, talán nem véletlenül. Nem értettem a saját mozdulataimat sem, mert a másodiknál mintha direkt ezért nyúltam volna a csészéért. Mintha megéreztem volna, hogy ő is mozdulni fog, s hogy tulajdonképpen arra vágyom, hogy megfogjam az alkarját, és kitapintsam rajta a ruganyos ereket. Szokatlan volt, hogy hirtelen ott van előttem, amire vágyok, s hogy olyasmire vágyok, ami nem tudom, honnan és hogyan is került oda elém. Két kézzel fogtam a csészét, egyrészt, hogy el ne ejtsem, másrészt meg akartam tartani az érzést, ameddig csak lehet, mert arra gondoltam, hogy ha elindulunk, mindez úgyis szertefoszlik majd.

Nagyon tűzött a nap, és jólesett az árnyék, mikor végre befordultunk az egyetem épülete után, hogy a kertben készítsük el a képet. Ő mondta így, többes számban. Érdekes volt, mert úgy gondoltam, én csak állni vagy ülni fogok ott mozdulatlanul, és nem lesz túl sok közöm ahhoz, ami történik. Gyakran érzek így, ha fényképeznek. Hogy tehetetlen, sőt ügyetlen vagyok. Közben mintha megfosztanának valamitől, egy fontos részemtől, ami fölött nem rendelkezem már. A kertet viszont szeretem, s mivel én választhattam ki a helyszínt, abban reménykedtem, hogy az otthonos környezet valahogy csak elkendőzi majd a sutaságomat. A kert belső részébe mentünk. Van ott egy romos épület. Akkorra már körbekerítették egy ronda kerítéssel, bosszantó volt, mennyire elcsúfítja a látványt. Egyébként minden zöld volt és harsány, még az épületek közti, árnyéktól sötétlő betonsávok ellenére is. A sárgás szoknyám harmonizált a bokrok színével, és ki is néztem egy helyet, ahová szívesen leülnék, ahol kényelmesen érezném magamat, s ami talán a kép szempontjából is jó lehet. Szólni persze nem mertem, hiszen úgy gondoltam, nem értek ehhez. Rajtunk kívül senki nem volt ott. Rájöttem, hogy most már semmiképp se lehet nemet mondani, és nem is igazán értettem a néha fölbukkanó kétkedést, mert szerettem a képeit, gyakran nézegettem őket, megnyugtatott az őszinteségük, és kíváncsi is lettem, engem vajon képes lesz-e annak láttatni. Akkor telt el az első perc, talán egy teljes egész, hogy nem nézett rám. Amikor csak én figyeltem őt, ahogy körbejár, és keresi a megfelelő helyet kettőnknek. Láttam, hogy koncentrál, s hogy nem azért történik ez, merthogy az időt akarná húzni, bár az sem lett volna gond. Az alapossága arra biztatott, hogy úgy gondoljak a szokatlan helyzetre, mint amiben igenis valamilyen módon összetartozunk, és hogy semmi baj nem lesz abból, ha egyszer végre megkér, vagy finoman utasít, hogy tegyek valamit. Aztán egyszer csak rámutatott a helyre, amit korábban kinéztem magamnak, majd szenvtelenül mondta, hogy üljek oda. Egy kőpad áll ott, és úgy fut körbe, hogy magába zár egy egészen apró kertet a kerten belül. Föltűnt, hogy a fény úgy esik, hogy már szinte csak azt a részt teríti be, és minden körben álló zöld sötétedik, mintha keretet adna a helyemnek. Leültem, keresztbe tett lábakkal, kissé srégen, hogy a szoknyámnak legyen esése, csak épp a kezemmel nem tudtam mit kezdeni. Először hátradőltem, úgy támaszkodtam a kőlapra, de nyomban arra gondoltam, így túl nyitott vagyok. Visszahajoltam, majd a jobb lábamat tettem fölülre, hogy a kivágás ne mutassa a combomat. Úgy éreztem, görnyedten ülök. Jó lett volna szemből látni magamat. Hogy mit csinálok rosszul, mert akkor biztos voltam benne, valami hibádzik. Hol az egyik kezemmel támaszkodtam magam mellett, hol a másikkal, és azt hittem, sehogy se fogjuk tudni elkezdeni, mert egyfolytában szerencsétlenkedem. Nem is tudom, hová néztem, nem láttam, hogy közeledik a srác, de hirtelen ott volt előttem, és akkor nem lehetett máshová nézni, csak rá. Letette a táskát. Hideg lett a nyakszirtem, pedig úgy, késő délután felé is lehetett vagy harminc fok. Azt hittem, hozzám ér ott a félhomályban, annyira közel volt, de csak fölemelte a kezét, és mutatta, merre mozduljak, hogyan üljek. Valamit mondott is, ám abból csak a hang meleg színe jutott el hozzám. Egyszerű mozdulatok voltak, mégis fontos volt mind, mert éreztem, amint fordul a törzsem, hogy a hátam már egyenes és a lábaim sokkal könnyebbé válnak egymáson. Majd lassan mindkét kezem helyet talált magának, és akkor úgy voltam vele, hogy hosszú ideig nem szeretnék elmozdulni onnan. Azt mondta, tökéletes lesz. Csak mosolyogni tudtam. Aztán, ahogy távolodott a fiú, mintha vitte volna magával a biztonságot, és hiába, hogy nem mozdultam egy centit sem, úgy tűnt, valami mégis csak visszaváltozott. Jobban örültem volna, ha ott marad még. Legalább egy-két percig, hogy megerősödhessek. És csupán az a gondolat vigasztalt, hogy abban a néhány pillanatban, amíg a kép készül, talán nem kell mindenáron erősnek látszanom.
Arra eszméltem, hogy ismét ott áll mellettem. Kissé megijesztett, hogy nem emlékszem semmire abból, ahogy végül is elkészült a kép. Nem is egy, rengeteg készült. De ő csak egyet mutatott meg, amin mosolyogtam, mégsem voltam képes eldönteni, pontosan mi tükröződik az arcomon, annyira más volt, mint máskor, és még az is eszembe jutott, hogy tényleg szép úgy egyben mindaz, ami a kijelzőn látszik. Talán a színek, vagy a kompozíció miatt. Nem tudtam, miért, csak hogy kivételesen nem úgy világítok a kép közepén, mint akit jobb volna azonnal kisatírozni onnan. Azt gondoltam, mutathatna még párat, de nem akartam erőltetni. Láttam, hogy elégedett, aztán rájöttem, hogy alapjában véve én is az vagyok, vagy legalábbis annak kéne lennem, és hogy ez az egész milyen egyszerű lehetne és jó. Nem igazán akaródzott fölállni, pedig tudtam, hogy megtörtént, amiért jöttünk, mégis bujkált bennem némi hiányérzet, talán mert túl jól éreztem magam egy olyan helyzetben, ami csak feszélyezni szokott. Még az is fölmerült bennem, hogy meg kéne ismételni. Átmenni máshová, újrakezdeni, de hamar rájöttem, hogy ennek nem sok értelme van, mert arról van szó most is, hogy ahelyett, hogy örülnék, újra üresnek érzem magam, mintha minden öröm csak pillanatokra létezhetne. Fölálltam. Átjárt a nyomás, ami korábban a mellkasomban volt, és ahogy arrébb léptem, föltűnt, hogy a nap már teljesen a házak mögé bukott. Váratlanul azt éreztem, mennék. Hogy ki akarok jutni a kertből, vissza a fényre, és hirtelen elöntött az indulat, hogy fussak, minél messzebbre. De ha futok, gondoltam rögtön, az nem tart örökké, és hogy úgyis meg kell majd állni egyszer. Gyanakodtam is, hogy félnék egyedül maradni. A fiú még mindig a képeket nézegette a kijelzőn. Nem tudtam, hogyan szóljak neki. Tébláboltam kicsit, majd fölvettem egy apró követ, hogy a két tenyerem közé vegyem, sejtettem, hogy jólesik majd, ahogy dörzsöli a bőröm az az érdes anyag. A kőpad körüli rész szinte teljesen eltűnt. A színek mélyültek ott hátul, a zöldek egybeolvadtak a romos épület tövében végigfutó bokrokon. Azon tűnődtem, hogy elhajítom a követ. Kedvem lett volna hozzá, de azt is éreztem, hogy nem volna jó magára hagyni. Gyakran megtörténik, hogy személyiséggel ruházom föl a tárgyakat. Sokáig azt hittem, bolond vagyok, de később rájöttem, ez csak azért van, mert jobb, ha azt hihetem, nem vagyok egyedül. Tetrabisfóbiám van. Ez azt jelenti, hogy félek attól, hogy fuldokolni fogok a sötétben. Persze nem mindegy, milyen is az a sötét, és hogy egyedül, vagy valaki mással vagyok-e, mikor eljön. Ha olyan erős már, hogy arra kell gondolnom, nincs hová menekülni. Hónapokig ültem éjjel a lámpafényben, vagy tanultam egészen hajnalig, hogy átvészeljem valahogy az éjszakát, és csak akkor aludtam el, ha már a fáradtságtól nem maradt egyetlen gondolat sem a fejemben. Rendszerint arra ébredtem, hogy fuldoklom. Mint valami csillapíthatatlan szomjúság, úgy vágytam rá, hogy lélegezzek, de minél inkább akartam, annál kevésbé sikerült, és csak zuhantam egyre mélyebbre a levegőtlenségben.
A szemem nem mertem volna lehunyni, inkább csak összeszorítottam a kezemet, amiben a kő volt. Próbáltam egyenletesen lélegezni. Éreztem, hogy mozdulnom kell, de képtelen voltam rá. Közben erősebb lett a szorítás, a kő viszont nem volt elég sima, kezdte kikezdeni a bőrömet, és ha a fiú nem szólal meg, biztosan a húsomig hatol. Indulhatunk, mondta. Úgy hatott rám, mintha már régóta várnék, és csak ez az egyetlen szó hiányzott volna ahhoz, hogy visszatérjen valami nyilvánvaló. Valami, amiről nem tudom, hogyan feledkezhettem el.
Száraz volt a szám, mikor kiléptünk a verőfénybe, és zavart, hogy ott a kiskörúton annyi ember van hirtelen körülöttünk. Mintha akaratlanul is belém gázolnának, pedig csak idős nénik vártak a buszmegállóban, vagy egyetemisták haladtak el mellettünk röhögcsélve. Mondtam a fiúnak, hogy ihatnánk valamit, ha neki is volna kedve. Olyan szomjas voltam, hogy csak utólag jutott eszembe, ezt talán nem nekem kellett volna mondani. De végül is nem bántam, hogy azok után, ami a kertben történt, amiken ott gondolkodtam, képes vagyok nyitott maradni. És sejtettem azt is, hogy felesleges volna letagadnom, ez mégis csak az ő érdeme. Azé a visszafogottságé, amin sehogy se tudok kiigazodni, azé a pár egyszerű kérdésé, amire mintha tényleg tőlem várna választ, és a tekintetéé, ami, igen, akkor is érdekes, ha nem rám irányul. Visszasétáltunk a térre. Egyfolytában beszéltem. Talán túl sokat is, és kissé összefüggéstelenül, a zenéről, a gyakorlásról, hogy mi vár rám szeptembertől, mégis az volt bennem, hogy el akarok mondani bizonyos dolgokat, miközben attól tartottam, unalmas vagyok, s hogy ezzel a sok félinformációval csak magamat nyugtatom. Mintha néhány részlet fölemlegetése biztonságot nyújtana, aztán csak rájöttem, pár perce véget ért, ami eredetileg keretet adott ennek a délutánnak, és zavarban vagyok attól, hogy nem tudom, mi történik majd. Hiába alkonyodott, elviselhetetlen volt az utcán a hőség. Meg is lepett aztán, hogy a benti félhomály semmi gyanút nem ébreszt bennem, és hogy sehol se találom az érzést, ami azt súgja, jobb volna egyedül. Nem zavart az a természetellenes hideg sem, ami a légkondiból áradt. Kedvem lett volna sört inni már akkor, de mivel sejtettem, hogy a fiú kávét iszik, csak egy limonádét kértem a magas pincérsráctól. A sarokban, a falnak támasztva hangszereket láttam. Két raszta srác arrébb egy erősítővel bajlódott, mellettük egy lány épp a száját rúzsozta egy kis kézi tükörben nézegetve magát. Arra gondoltam, én ezt biztos nem idekint csinálnám, de neki valahogy jól állt. Vékony szálú, hosszú, vörös haja volt, és szeplők a bőrén mindenütt. Napfolt. Emlékszem, ez a szó jutott eszembe, talán csak a fény mélyülő színe miatt, mintha az rajzolta volna rá az arcára azokat a káprázatokat. Egyre többen jöttek be, biztos a hőség és a kinti, nehezedő színek elől- Közben a banda összegyűlt, játszani kezdtek. A vörös csaj énekelt, és kissé bosszantott is, hogy milyen jól. Alig hallottuk egymást a fiúval, olyan hangos volt a zene. A mellettünk lévő asztalnál is beszéltek. Éreztem, hogy éhes vagyok, de mivel hét óra is elmúlt már, tudtam, hogy nem kéne ennem, és meg is ijesztett a gondolat, hogy csak azért beszélek annyit, mert a saját figyelmemet akarom elterelni valami másról. Aztán rájöttem, hogy ezen egyáltalán nem kell tűnődnöm, sőt, talán az volna a legjobb, ha most nem is gondolkodnék. Ha csak hagynám, hogy történjenek a dolgok, merthogy úgysincs rájuk igazán nagy hatásom. A képekről kérdeztem. Hogy merre járt, milyen helyeken fotózott, pedig akár elég is lehetett volna annyi, amennyit a különféle oldalakon láttam, de persze nem volt elég, és úgy éreztem, hogy ha már sehogy sem lehet megszabadulni a gondolatoktól, a feltételes módtól jó volna, legalább egy rövid időre. Akkor vettem csak észre, milyen világos a haja, s hogy a nap szívhatta ki úgy. Az arca barna volt, a válla izmos. Az ér a nyakán szinte bennem lüktetett. A kezem meg is mozdult, hirtelen hozzá akartam érni. Bocsánat, mondtam zavaromban, majd fölálltam és gyorsan a pulthoz léptem, mert szerencsére még nem készült el, amit rendeltünk. Szóltam a pincérnek, hogy inkább egy korsó sört kérnék a limonádé helyett, ő meg vigyorogva mondta, hogy hát persze. Nem értettem, mi olyan vicces ebben, de nem szóltam semmit, mert gyanítottam, hogy ott, abban a helyzetben úgysem mondaná el, még ha van is olyan gondolata, ami bánthat. Megfordultam, és intettem a fiúnak, hogy egyúttal elmegyek a mosdóba is.
Odabent egyedül voltam a hatalmas tükör előtt. A csapból csak langyos víz folyt. Nem frissített föl igazán, hiába mostam meg többször is az arcomat, s ahogy álltam ott a csempe világító fehérségében, és néztem magamat, rádöbbentem, hogy csak azért jöttem be, hogy időt nyerjek, mert bárhol is vagyok, legalább egy-két percre, mégis csak muszáj egyedül maradnom. Annyira hozzászoktam a várakozáshoz, hogy a szorongásom mintha valami szenvedéllyé alakult volna át, ami mindenféle ismert szernél erősebb, és annál, hogy bennem van, már csak a távozása volna félelmetesebb. Hirtelen nem is tudtam, gondolhatok-e rá még úgy, mint ami valójában nem én vagyok. A fény kifehérítette az arcomat. Tiszta volt, és sima, figyeltem egy ideig, ahogy a pislogás után a szemem alatti ráncok elsimulnak, ami nem lesz mindig így. A szemöldököm íve nem tetszett, de a szám legalább szép, gondoltam rögtön. Kibontottam a hajamat, hogy kevesebb látszódjon a széles homlokomból. Zavart, hogy annyira világos, még ha tudtam is, hogy csak az éles fény miatt. Reggel nem mostam hajat, mert siettem. Úgy éreztem, ragacsos és nehéz. Idegesített. A táskám, benne a fésűvel, odakint maradt, tehát semmit nem tudtam kezdeni vele, úgyhogy inkább ismét összefogtam. Akkor bejött egy nő. Középkorú, világos kosztümben, szőkített hajjal. Rikító volt. Nem tudtam a tükrön keresztül másra nézni. Megmosta a kezét. Elfintorodott, talán a langyos víz miatt. Aztán rám nézett, de nem a tükrön keresztül, így én is elfordultam. Nem tudtam, miért figyel olyan hosszan, sehogy sem akarta levenni rólam a szemét. Az arcára mutatott. Nem értettem. Majd végighúzta az arca előtt a kezét. A tükörbe néztem. Láttam, hogy folyik az orromból a vér. Az arcom elé kaptam a kezemet, meg is érintettem a bőrt, nedves volt és meleg, s már éreztem is a fémes ízt a számban, ahogy beszivárog az ajkaim közt a vér. Megengedtem a vizet. Közben fél szemmel még mindig a nőt néztem, mert ő is nézett, és legszívesebben ráordítottam volna, hogy ne tegye, annyira zavart az az értelmetlen tekintet, ami mintha abban is hibát keresne, ami szép. Egyfolytában figyelt. Elvettem a kezem az arcom elől. Már nem volt egyenes a csík, elkenődött vörösség terült szét az orrom és a szám között, és folyamatosan táplálta a mellkasomban ismétlődő lüktetés. Nem volt erőm megmozdulni, fölemelni a karomat, lemosni magamról bármit is. Ismét a nőre néztem. Tetszett, hogy egyre megrökönyödöttebb arccal bámul rám, mintha az ő vérét hagynám elfolyni, nem a sajátomat. Mozdulatlanul álltam, egészen sokáig. A látványom talán ijesztő lehetett. Azt hiszem, akkor semmi, de tényleg semmi nem jutott eszembe, pedig ijedtség volt az arcán, és harag is. Széttárt karral ingatta a fejét. Motyogott. Szerencsére nem értettem belőle semmit. Idővel az ajtó csapódása hallatszott. Megint egyedül voltam. Lemostam a vért az arcomról, de úgy is csak jött, az ajkamhoz ért, hiába töröltem le újra és újra, képtelenség volt elállítani. Fogalmam se volt, pontosan mennyi ideje lehetek ott a tükör előtt, csak hogy jó régóta, majd azon töprengtem, a fiú vajon mit gondolhat, hol vagyok, mi történhetett velem, és megrémisztett a lehetőség, hogy amikor kimegyek, nem találom meg. Hogy talán el is ment már, és hogy nem vagyok képes fölidézni az arcát. Nem volt sehol, hiába kerestem, csak a saját összekent, sápadt arcom világított szemben. Egy csomó papírtörlőt kihalásztam a tartóból, hogy elállítsam valahogy a vérzést, de sehogy sem sikerült. Mindig, újra kibuggyant egy vörös csík, hogy lejusson egészen a számig, és akkor megéreztem, milyen rettentően szomjas vagyok. Előrehajoltam. Szinte az egész fejemet bedugtam a csap alá. Hagytam, hogy beterítse az arcom a langyos, nehéz víz. Vasíze volt annak is, és csak lassan csillapította a szomjúságomat. Volt egy pillanat, mikor azt hittem, sosem szabadulok ki abból a fehér fényből, de aztán, ahogy eltekertem a csapot, nem jött több vér az orromból se, mintha egyúttal annak az útját is elzártam volna.

A kinti térben sárga lámpák világítottak. Az utcáról egyáltalán nem szűrődött be semmilyen fény, és akkor tudtam már, hogy sokkal több időt voltam a tükör előtt, mint amennyit illik. Hallottam a zenét. A lány hangját. Csak az terelgetett egy bizonyos irányba, mert a sok ember között, akik addigra már a pultnál, és mindenfelé ültek és álltak, nem láttam az asztalunkat, sem a fiút, hogy várna rám. Átfurakodtam két csaj között, az egyiknek émelyítő vaníliaszaga volt, majd megkerültem egy pamlagot, mert úgy rémlett, arrafelé találom meg, akit keresek, de csak az asztal lett meg, rajta az italokkal. Mellette egy széken a táskám, magára hagyva. Nem értettem, hogy hagyhatta ott a srác. Mikor körbenéztem, akkor sem láttam sehol, és megint megrémisztett az esélye annak, hogy talán meg sem ismerem a számtalan arc között. Beletúrtam a táskámba, hogy kivegyem a mobilom. Anyum kétszer hívott. Küldött is valamit. Tétováztam kicsit, végül nem nyitottam meg az üzenetet. Nem akartam, hogy fárasszon. Tudtam jól, miért keres, és még legalább egy-két órán át nem akartam a másnap délelőttre gondolni. Fölemeltem a korsót. Nagyokat kortyoltam a sörből. Marta a nyelőcsövemet, és olyan hideg volt, hogy azonnal izzani kezdett az arcom. Éreztem, hogy dolgozni kezd bennem az alkohol. A zene kusza volt, nem hallottam jól az énekes hangját, annyian susmorogtak körülöttem. Néhány pohár is koccant. Valaki nevetett. Nem tisztán, inkább idegesítően. Arra gondoltam, kimegyek, merthogy szükségem van a levegőre. Kívül azonban sötét volt, és az elbizonytalanított. Hogy abban az állapotban talán nem leszek képes elviselni az erejét, és baj történik odakint. Közben megint összekoccant két pohár, jó hangosan. A pult felé fordultam, mert úgy hallottam, onnan érkezik a hang, és akkor végre megláttam a fiút. Ott állt, tőlem csak néhány méternyire. Mellette egy bárszéken valaki háttal ült, akinek nem láthattam az arcát. A fiútól jobbra egy barna hajú lány, az az ártatlan típus. Vele beszélt. Hiába néztem őket pislogás nélkül vagy egy percen át, nem néztek rám, és eleinte nem is tudtam eldönteni, kinek a tekintetére vágyok jobban. Kit tudnék hamarabb elnémítani. Zavart, hogy még mindig beszélnek, és egyre erőteljesebben koncentráltam, mintha úgy is közéjük állhatnék, hogy nem vagyok ott. Ittam a sörből. Közben egyfolytában figyeltem őket. A szájuk mozgását, ahogy a lány a hajához ér és a füle mögé simítja, a fiú arcán rejtőzködő mosolyt, majd a figyelmem egy idő után egyre erőtlenebb lett, és az indulat elindult visszafelé, hogy engem találjon meg, mintha a kérdést, hogy mi történik, és mindez mit jelent, csakis magamnak tehetném föl. Közelebb léptem, de úgy se történt semmi. Majd még egy lépés, és már szinte ott voltam mellettük. Hallottam a fiú hangját. Néhány szót is értettem külön-külön, és azt hiszem, nagyokat pislogtam, mintha az engem is láthatóbbá tenne. A lány aztán váratlanul elmosolyodott, és az a gesztus bennem is elindított valamit, pedig nem érthettem, miről van szó, s talán csak a saját esetlenségemen nevettem olyan nagyon. Először azt hittem, magamban. Aztán rá kellett jöjjek, nagyon is hangosan, úgy, hogy még a könnyem is kicsordult, és a nyomás, ami elkísért egészen odáig, oszlani kezdett a mellkasomban, és olyan könnyű lettem, hogy hirtelen kétségbe sem ejtett a helyzet lehetetlensége. Mindketten engem néztek már. Alig bírtam abbahagyni a nevetést. Csak mikor az üresség keserűséggé vált bennem, mintha egy ízben tudna a leginkább kifejeződni. Eszembe jutott, hogy talán véres az arcom. Akkor a fiú váratlanul kimondta a nevemet. Nagyon meglepett, főleg, hogy ott a hangzavarban tisztán értettem, és az idióta nevetés után már gyámoltalan képpel bámulhattam őket. Egy női név hangzott el aztán, a lány mondta ki. Sejtettem, hogy a sajátja lehet, s közben a fiú fűzte hozzá, elsőre fel sem fogtam igazán, hogy a húga az, aki továbbra is olyan ártatlan arccal nézett, hogy rádöbbentem, nem, nem is ő az álságos, hanem én. Összeszorítottam a számat, majd azon kaptam magam, hogy az arcomat kaparom, mint általában, ha zavarban vagyok. Egy lépéssel hátrébb léptem, mintha ösztönösen ki akarnék maradni abból, amit ilyen rövid idő alatt nem is érthetek. Szégyelltem magam, pedig eszembe jutott, nekik valószínűleg semmit sem jelent, ami történt, hisz nevethettem akármin, és hogy talán csak bennem terpeszkedett szét egy érzés, ami az imént eltelt időt is kitágította. A lány aztán hozzám szólt, mintha nem akarná, hogy távolodjak. Váratlanul megdicsérte a szoknyámat, és megkérdezte, honnan van. Annyira banális volt az egész, hogy újra kedvem támadt nevetni, de akkor nem tudtam már, merthogy azt a szoknyát, még ha egy véletlen folytán is, de tulajdonképpen loptam, és abba az üzletbe azóta se mertem visszamenni. Szerencsétlen eset volt, összefogtam a ruhákat, s amikor V. utána meggyanúsított, még ha viccből is, hogy szándékosan tettem, az iszonyatosan rosszul esett, és később talán én magam is elhittem, hogy igaz. Emiatt egy jó ideig nem hordtam. Ezt persze nem mondtam el. Féltem, hogy belezavarodnék a történetmesélésbe. Nem akartam, hogy félreértsék az őszinteségemet, így csak annyit feleltem, hogy kaptam valakitől. Szóval hazudtam. Igazán szép, mondta a lány. Közben már nem is a szoknyámat, az arcomat nézte, és lassan fölfedeztem a szemében a hasonlóságot. Hogy a fiú pillantása is ott rejtőzik valahol benne. Váltottak még néhány szót. A lány aztán rám mosolygott, majd visszament az asztalukhoz, ahol ott ült az énekes lány is, és akkor tűnt csak föl, hogy a morajt jól hallom, a zenét viszont nem. Kettesben maradtunk. Nagy volt a hangzavar. Elsőre megint nem értettem, amit a fiú mond. Visszakérdeztem. Közelebb hajolt, és csak annyit kérdezett, hogy ugye jól vagyok. Arra a mosolyra tisztán emlékszem, legalábbis hogy őszinte lehetett. Ismét az arcomhoz nyúltam, hogy hátha attól a hirtelen jött szívveréstől az orrom vére eleredt megint, de a kezem tiszta volt, akárcsak az övé, mert zavaromban már azt néztem, ahogy a pult szögletén támaszkodik vele. Nem tudtam lecsillapítani a tekintetemet, ide-oda cikázott, mintha nem is volnék képes egyszerre csupán egyetlen dologra figyelni, a vállára néztem, a kézfejére, aztán a pult belsejében a kávégépre, följebb csillogó poharak álltak, üvegek, színes, vibráló képeslapok lebegtek. Nehéz volt elbírni a súlyát a különféle, föltűzött pénzeken kerekedő tekinteteknek, aztán arra gondoltam, vajon mit jelent az, ha jól vagyok, majd arra, hogy körülöttem megint csak nevetnek. „Igen.” – mondtam ki hirtelen, hogy a gondolataim nehogy tovább kergessenek. Közben a tőlem jobbra álló valaki megmozdult, így oldalra léptem én is, közelebb a pulthoz, nem akartam, hogy újra hozzám érjen, s akkor olyan közel voltunk már egymáshoz a fiúval, hogy muszáj volt ismét a szemébe néznem. Apró, zöld sávokat láttam, mintha egy friss levél erezetét nézném, miközben legszívesebben elindultam volna, hogy egyedül barangoljak a házak között, zenével a fülemben, távol, és mégis egy lépésre bármitől, aztán meg arra vártam, hogy hozzám érjen, még ha nem is voltam biztos benne, hogyan esne jól. Egyáltalán milyen lenne, ha tényleg megtörténne, ami a közelségünk ellenére is olyan lehetetlennek tűnt, mint amikor épp azért vagyok egyedül, hogy ne kelljen az egyedüllét félelmeiről beszélnem. Telt az idő. Képtelenség lett volna összeszámolni, hiába próbáltam hunyorgó szemmel. A fiú beszélt, hallottam a hangját, a számok pedig csak haladtak előre a fejemben, és a várakozásnak mintha illata is lett volna már. Nem tudtam, hogy képzelem-e, vagy esetleg az övé az, csak hogy épp annyi tartalom van benne, amitől egyáltalán nem kell tartanom. Akkor mintha már a leheletét is éreztem volna. Talán azért volt annyira meglepő, mert akartam, hogy ott legyen, az arcom előtt, szinte benne, hogy az egész lényét magamba szívhassam, hogy aztán visszatérjen belé. De mielőtt megtörténhetett volna, nedves lett a kezem. Csiklandós volt, aztán egy nagy roppanást hallottam. Valami hideg a lábamhoz ért. Rájöttem, hogy a korsót ejthettem el, ami egészen odáig a kezemben volt. Abban a lassú lebegésben erőtlenné váltam, kicsúszhatott az ujjaim közül, gondoltam. Fölnyitottam a szememet. Láttam, hogy a fiú ijedt arccal néz, mögötte egy világos hajú nő állt a pultnál, aki szintén rám pillantott, s akkor láttam, hogy ugyanaz, aki a tükör előtt bámult rám olyan hosszan. Hihetetlen volt, hogy pont ő áll ott, és már másodszor éli át, hogy valami szerencsétlenség történik velem. Nem egészen úgy volt, ahogy gondoltam. Nem kicsúszott a kezemből a korsó, hanem összetörött benne, úgy szoríthattam. Az alja a lábamnál hevert, s bár a sárga tónusú félhomályban a szoknyám sötétnek hatott, a foltok jól láthatón ott terpeszkedtek rajta. Néhány szilánk pedig bent hevert a tenyeremben. Vérfoltos volt a kezem. Csak figyeltem, mert érezni egyáltalán nem éreztem, hogy megvágott a vékony, csillogó üveg. Páran ránk néztek még. Ott volt a tekintetük rajtam. Amikor megmozdultam, a kis szilánkok lehullottak a földre, és sejtettem már, hogy nincs nagy baj, nem mintha azon kívül, hogy olyan közel volt a fiú, más miatt is megilletődtem volna. Éreztem a kezemben a szúrást. Égetett is. Az egész karom lángolt, fölsugárzott a vállamig. Kis, vörös tócsa gyűlt össze a tenyeremben. Arra gondoltam, hogy szép. A fiú váratlanul megfogta a csuklómat. Kért, hogy tartsam egyenesen, majd egy zsebkendővel elkezdte fölitatni a vért a kezemből, de még úgy is lehullott pár vörös csepp a földre. Más volt, mint bent a tükör előtt. Láttam rajta, hogy aggódik. Jólesett, még ha önzőség is volt. A pincérsrác egy törlőronggyal közben odaférkőzött mellénk, és elkezdte összeszedegetni a földről a korsó darabjait. Az emberek, akik néztek, nem akartak elfordulni. Szerettem volna láthatatlanná válni, majd arra eszméltem, tudom, hiszen annyira meglepő volt, hogy a félhomály ellenére is túl világos van, és ha nem is jó, de kivételesen hasznos volna a sötét, amit akkor, évek óta először, képtelen voltam elképzelni. Abban persze biztos voltam, hogy ott rejtőzik valahol.
A fiú végül is hozzám ért, de ezt az érintést most sehogy sem lehet viszonozni, gondoltam. Úgyhogy csak álltam, amíg fel nem itatta a vért. A háttérben ismét megszólalt a zene, s az egyszerre mintha a körülöttünk álldogálók figyelmét elterelte volna. A tekintetük máshová vándorolt rólam. Nem láttam tisztán a tenyeremet, hogy mennyire mély a vágás, a fájdalom azonban úgy is aránytalanul nagynak tűnt, s talán csak a felfokozott állapot okozta, hogy szinte mindenhol lüktettem. Tudtam, hogy ki kéne mennem a mosdóba megint. Hogy ismét ott állok majd a hatalmas tükör előtt, s hogy ugyanaz történik majd, mint amit láttam már, és semmi kedvem nem volt az unalmas ismétlődéshez. Váratlanul a pult fölé hajoltam. A pultos rám nézett. Kértem, hogy adjon egy másik sört, merthogy az előző korsót összetörtem, minthogyha nem lett volna egyértelmű, mi történt két-három perccel korábban. Csak biccentett, mintha a legtermészetesebb dolog lenne, hogy inni akarok a történtek után, és hát az is volt. Mikor elém rakta az újabb korsót, hatalmasat kortyoltam, a szám szélén csorgott lefelé a sör, és eszembe sem jutott, hogy a viselkedésem kívülről elég furcsa lehet, csak hogy a szomjúságnak milyen hatalmas ereje van. A pultra tettem a korsót, nehogy azt is elejtsem. Láttam, hogy a srác figyel. A tekintete jóval határozottabb volt, mint előbb, de annyira azért nem, hogy értsem is. „Mi az?” – kérdeztem hirtelen, mert ennél bonyolultabb mondat nem jutott eszembe, és nem is nagyon tudtam volna többet mondani. „Fáj?” – kérdezte. Bólintottam. „Le kéne mosni a kezedet, és meg kellene mutatni egy orvosnak.” – fűzte még hozzá. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam eltávolodni, ismét ott lenni abban a visító fehérségben. Az pedig, hogy orvoshoz menjünk, kizárt volt. Épp elég, hogy reggel megkapom az eredményeket, ott majd megmutatom valakinek a kezemet is, gondoltam. „Nem kell, nem tűnik vészesnek.” – mondtam, teljesen értelmetlenül, mert a tenyerem megint véres volt. Egy egész guriga papír állt a pulton, biztos a pincér tette oda, hogy ne vérezzek össze mindent. Tépett egy darabot a fiú, majd újra megfogta a csuklómat, én meg hagytam, hogy csinálja csak, amit jónak lát. Örültem, hogy nincs problémázgatás. Az zavart volna a legjobban. Lüktetett a kezem, de mintha az is összhangban lett volna a zajjal ott a pult körül. Körbenéztem. Föltűnt, hogy egyetlenegy tekintet se szegeződik már rám, de azt sejtettem, milyen nyomorultul érezném magam, ha egyedül állnék ott. Megdörzsöltem a szememet, mert kétséges volt, hogy tényleg az történik, amit látok. Az egész délután ködben úszott, és nem voltam biztos benne, hogy úgy volt minden, ahogy emlékszem rá. Hogy valóságos az az egész, annyira nem kötődött semmihez, a fájdalom meg valami jelnek tűnt, amiről azt gondoltam, képtelen vagyok érteni. Kezdett elállni a vérzés. A fiú megismételte, hogy egy orvos nem ártana, meg hogy be kellene kötözni a kezemet. „Majd később!” – mondtam ingerültebben a kelleténél. Megfogtam a korsót, hogy kortyoljak megint. Szinte az egészet kiittam, úgy kívántam, hogy átjárjon az a pezsgő hideg. Közben újra a bal karját néztem. Kedvem lett volna kitapintani, érezni, ahogy a ruganyos bőr ellenáll a nyomásnak, aztán megfogni az alkarját, szorítani, nagyon. Úgy, hogy minden más elfogyjon belőlem, mintha csak az a szorítás lennék már. Belemélyeszteni a körmömet, le, a bőr alá, egészen a húsig, hogy ő is érezze a lángolást, mintha valami ragály tünete volna, amit csakis tőlem kaphat el. Amikor megmozdult, akkor fogtam föl, hogy tényleg ott van a kezem a bőrén, ki tudja, mióta, s ha nem is mélyesztem bele a körmömet, a karját azért szorítom, amit persze nincs erőm darabokra törni. Nem tudtam, hogyan tévedt oda a kezem. Meg is lepett, hogy nem kapom el. Hogy nem bizonytalanít el a helyzet álomszerűsége. Úgy hajoltam a pult fölé, hogy nem néztem rá, de a csuklóm továbbra is az alkarján pihent. Mondtam a pincérnek, hogy szeretnék még egy italt. Éreztem, hogy a fiú is elfordul, a karján a hosszanti izmok megfeszültek a mozgástól, s újra az ujjaim alá kúszott minden izgalmas réteg, ér, csont és izom a bőrén át. Megint a lifegő pénzekre kúszott a tekintetem. Arcok villantak föl. Vaskos, kövér emberekről készült metszetek meredtek rám. „Mit szeretnél inni?” – kérdezte a pult mögött a srác. Akkor azért éreztem valami bosszúságot is a hangjában. „Sört. Egy pohárral.” – vágtam rá. Miközben fordult, még hozzátettem, hogy egy Unicumot is. Unicumot, sosem iszom Unicumot, gondoltam, akkor már inkább gint, vagy valami még annál is könnyebbet, de a történtek után nem szerettem volna szívatni a srácot. Szinte azonnal elém tette a két italt, nekem legalábbis úgy tűnt. Eszembe jutott, hogy a fiúnak nem is kértem semmit. „Még egyet. Kérlek!” – mondtam hirtelen. „Mit még egyet? Még egy kört?” – kérdezte a pultos vigyorogva. „Nem! Még egyet… ebből.” – mutattam a kis sötétlő feles pohárra, pedig meg sem kérdeztem a fiút, kér-e. Ha megszólalt volna, biztos ránézek, de mivel nem mondott semmit, nem mertem. Nem akartam látni a tekintetét. Attól tartottam, talán félreérteném. Akkor már ott volt a másik ital is, és rájöttem, hogy teljesen értelmetlen a pultban sorakozó poharakat néznem, vagy azokat a püffedt arcokat ott szemben. Amúgy is, egyre homályosabban látom őket, gondoltam, mintha már éreznék valamit a sör erejéből is. Elvettem a kezem a karjáról, hogy megfogjam az egyik poharat, mialatt már azon töprengtem; fogalmam sincs, hogyan kerül majd vissza, oda. A bal karom csak lógott. Még mindig lüktetett. A tenyerem közepe szét akart nyílni, mint egy virág belseje, hogy fényre jusson. A pohár hideg volt, szinte fagyos. Odatoltam a fiú elé, majd a másikat fogtam meg, hogy a számhoz emeljem, de mielőtt így lett volna, a lógó karom megmozdult, s talán csak a lüktetéstől nem fogtam föl azonnal, hogy hozzáért valami. Egy kéz, jöttem rá aztán. Megrezzentem, hogy talán egy idegené. Ez az érzés bújt belém, s akkor hirtelen Cs.-re gondoltam, és nem értettem, miért. Hogy vajon őt érzem-e idegennek, vagy mindenki mást. Közben már a számban volt az a gyógynövényes, keserű íz. Az egész felest lehúztam, egyetlen mozdulattal. Olyan volt, mintha egyenesen a tüdőmbe önteném. Nem lett volna szabad lehunynom a szememet, mert sötét lett. Nem tudtam lélegezni. Úgy tűnt, süllyedek, és attól féltem, hogyha fölnyitom, minden ugyanolyan sötétben marad, körben a tárgyak, az emberek, de váratlanul olyasmi történt, amire nem számítottam, és a bennem lakozó sötét se tudta elfojtani, élő volt, kiszámíthatatlan. Mint az a nyomás ott a kertben, csak sokkal teljesebb alakban. Előbb maga a derekam volt, aztán a hátam közepe, majd lassan a bal lapockámat, végül a vállam csontos ívét lepte be. Végre levegőt vettem. Fölnyitottam a szememet, és szerencsére ott volt minden, a poharak előttem, a pincérsrác a pult mögött, még a lifegő pénzek is, csak a fény volt valahogy más, hullámokban láttam terjedni szét. Hirtelen megszűnt a nyomás, mintha a kezét vette volna le rólam, de nem voltam biztos benne, nem csak képzelődöm-e. Akaratlanul is ránéztem. Nem tudtam, vajon lehetséges-e, hogy ugyanarra gondoljunk mind a ketten, az, hogy ugyanazt érezzük, biztos voltam benne, hogy nem. „Te voltál?” – kérdeztem. Tudni akartam, mennyire tévesztenek meg az érzéseim, még ha közben valószínű is volt, hogy ezzel összezavarom. „Hogy érted?” – kérdezett vissza. „Te értél hozzám az előbb?” – mondtam aztán. Nem tetszett a kérdés, túl nyers volt. Talán bántó is. Mintha az bújna meg mögötte, hogy zavar, pedig épp az ellenkezője volt igaz. Visszavonni azonban nem lehetett, úgyhogy inkább vártam tovább. Nem mondtam mást, mert úgy tűnt, azt a helyzetet csak elrontani lehet. Féltem is, hogy olyasmit felel, ami nem tetszik majd, de hosszú ideig nem mondott semmit, csak nézett, olyan tekintettel, mintha fel se tettem volna azt a kérdést, vagy megválaszolta volna már. „Mutasd a kezed.” – mondta aztán, mintha elölről kezdené, és így nekem is lehetőségem nyílna rá, s akkor az volt bennem, hogy csak hátráltat, jó régóta, a bizalmatlanságom. Odanyújtottam a bal csuklómat. Foltos volt a tenyerem, mintha vörös festék száradt volna rá. Jól látszódtak az apró vonalak, ahogy ide-oda kanyarognak benne. Arra gondoltam, hogy aránytalanul nyúlánkak az ujjaim. Nagynak tűnt a kezem. Zavart. „Milyen hosszúak az ujjaid.” – mondta váratlanul. Meglepett, talán mert épp erre gondoltam. „Baj?” – kérdeztem rögtön. „Nem.” – mondta úgy, hogy már nem a kezemet, hanem az arcomat nézte. Éreztem, hogy vér tolul belé, és elvörösödöm. Oldalra pillantottam, hogy ne kelljen állnom a tekintetét. A kezem még mindig a kezében volt. Láttam, hogy a pohár, amit elé toltam, üres, akárcsak az enyém. Ahogy fogott, tisztán áramlott az alkaromban a vér, a szívem irányából a tenyerem, az ujjaim felé, és megint azt hittem, hogy ami történik, nem akkor történik. Hogy az egészet csak képzelem. Azt is, ahogy följebb csúszik a keze a karomon, hogy közelebb legyünk. Amint ott van az arca, és jön, még közelebb, ahogy a mozgás gyorsul, talán hogy ne legyen túl sok időm megfejteni, ki is van ott, mi ez az illat, amit újra érzek, és hogy van-e rá okom, hogy féljek. Hirtelen hatalmasat nyilallt a kezem. A szúró fájdalom kizökkenthetett, mert tovább mozdult a fejem, már a vállánál volt, túl azon a ponton, ahol jó lett volna maradni még. Csak egy pillanatra értem hozzá valahol ott, ahol a váll és a nyak találkozik, aztán gyorsan visszahajoltam, mert nem akartam egy újabb semmitmondó ölelést, amiből mégis nehéz kikecmeregni. A húga, akinek közben elfelejtettem a nevét, épp akkor lépett oda mellénk. Hívott, hogy üljünk le mi is az asztalukhoz. A fiú elengedte a karomat. A pultra támaszkodtam. Erőtlennek éreztem a lábam, kissé remegett is. Láttam, hogy az asztalunknál már mások ülnek, de hogy a táskám még mindig ott gubbaszt az egyik széken. Úgy tűnt, nem csak én vagyok zavarban; hogy ilyen felemás ez a helyzet, és azt láttam a fiún, hogy nem tudja, kivel foglalkozzon. Elléptem a pulttól. Beletúrtam a táskámba, hogy ellenőrizzem, megvan-e minden. Fény gyúlt valahol az alján. Kihalásztam a mobilt, hogy megnézzem, ki hív. A zöld és piros ikon fölött az Anyu felirat villogott. Biztos voltam benne, hogy sokszor hívott már, és azt is tudtam, a hívások addig ismétlődnek, amíg föl nem veszem, és meg nem nyugtatom, hogy igen, minden rendben van, tényleg jól vagyok.

Kevésbé volt gyanakvó, mint gondoltam volna, pedig sejtettem, hogy nem hiszi el, amit mondok. Valahol jogosan persze, mert vagy három dologban is hazudtam. Hogy hol, és kivel vagyok. Mit csináltam egész délután. Mialatt beszéltünk, azon töprengtem, hogy hogyan lehetünk akkor is megértőek, mikor egyfolytában mást beszélünk, és hallunk, mint amit kéne, s arra jutottam végül, hogy biztos azért, mert mindketten tudjuk már, hogy így van ez. Azt hiszem, csak számomra akarja elviselhetőbbé tenni a valóságot, mintha nekem még lenne lehetőségem úgy élni, ahogy neki már nem. Ritkán annyira kedves, mint amilyen akkor volt, és arra gyanakodtam, hogy ha szemtől szemben állunk, ha látom az arcát, a ráncait, ahogy hunyorog, miközben beszél, más lesz majd. Jól ismerem azt a megvető pillantást, amit a távolság sem rejthetett el. Hogy szerinte nem a dolgomat csinálom, és állandóan csak szórakozom. Különös volt, hogy valójában a megértő hangnem kedvetlenít el. Közben mintha mégis csak lett volna benne némi gúny, bár eldönthetetlen volt, hogy csupán képzelem-e, vagy tényleg éllel mondta azt, hogy maradjak, ameddig csak jólesik. Úgy éreztem, nagyobb hévvel ülnék le az asztalhoz, és kérnék még egy italt, ha lenne mi ellen lázadni megint. Tehát a gyanakvás bennem él, gondoltam aztán, amit a kedvesség jól megforgat, de sosem tüntet el. Mozdulatlanul álltam, mert kifordított volt mindkét helyzet, a látható, és a láthatatlan, hiszen akit láttam, ahogy az asztal mellett áll már, s időnként rám néz, még mindig ismeretlen volt, aki pedig nem állt ott, hiába volt több mint ismerős. A szívem a tenyeremben lüktetett. Azon kaptam magam, hogy már húsz fölött járnak a számok a fejemben, vagyis megint, újra számolok, és hogy milyen idegen, mégis nyilvánvaló az a nyomás, maga a test, ami reagál, s hogy mindig is mennyire meghatározott.
Háromszor rezzent meg a mobil a kezemben. Nehezen bírom megállni, hogy ránézzek, ha érkezik valami. Láttam, hogy L. ír. Az ő profilképe volt fölül, és már a látvány elkedvetlenített. Ismét arra gondoltam, törlöm, vagy hogy legalábbis olyan állapotba kéne tenni, hogy ne írhasson hetente legalább fél tucatszor. De tudtam, nincs ilyen köztes állapot, és hogy nekem kell döntést hozni, minél előbb. Szerencsétlen, sosem adott igazi okot rá, hogy megtegyem ezt a lépést, egyszerűen csak minden mondatával bosszantott, és a két naponta elküldött egyszavas, flegma válaszaim nyilván nem voltak elég elrettentőek. Gyakran tűnődtem azon, vajon mi lehet a fejében, mikor úgy ír, mintha egyébként kedves volnék vele, s hogy a mondatai egyfolytában olyasmikre adnak választ, amiket sosem kérdeztem. Talán csak szórakoztatott, hogy mindig, újra belevág, bizonygatja, hogy szeret, és az érdeklődő hangnemtől hogyan jut el aztán az értetlenkedésig, a felháborodásig. Ahogy átsüt a szavain a düh, és újra megírja, hogy nem értem őt, semmibe veszem, megalázom, pedig milyen – nem volt soha kedvem visszakeresni a jelzőt – kapocs van kettőnk között. És a legmegrázóbb, gondoltam a telefont a kezemben tartva, hogy bár a szánalmon kívül soha semmit nem éreztem iránta, valahol mégis csak igaza van. Mert hát, mit tudhatok én az érzéseiről, és talán az egyetlen vagyok, aki mindezért nem kárhoztathatom. V. írt még. Hogy megint összevesztek Á-val. Ebben nem volt semmi meglepő. Csak hogy hozzátette még, ne menjek, mert tudja, találkoztam a sráccal. Nem is rémlett, hogy mondtam neki. Bosszantott, hogy esetleg úgy érti, kezdettől fogva nem azért volt ez az egész, hogy lefotózzon. Aztán azon tűnődtem, hogy ezeket a dolgokat talán csak én nem látom tisztán, hiszen még mindig itt vagyok. Nem is tudtam, hogy ha ő lenne az én helyemben, mit írnék neki. Bizonyára semmit. Hiszen úgyis elmondja, kiszínezi, még azt is, ami nincs. Zavart, hogy ott állok egyedül, mégsem mozdultam, mintha várnék egy lökésre, pillantásra, ami utat nyit abban a nagy tömegben. Hol az asztal felé néztem, a fiúra, hol a világító telefonra, és emlékszem, arra gondoltam, hogy ha elindulok haza, a bizalmatlanság helyébe a csalódottság érzése lép majd, s hogy semmitől sem irtózok jobban. A poharam a pulton árválkodott. Félig volt sörrel. Odaléptem, hogy igyak egy kortyot. Hallottam, hogy az asztalnál többen vitáznak valamiről. Odanéztem, mert az volt az érzésem, valaki figyel. Ahogy végigfuttattam a szemem az arcokon, a fiút és a húgát kivéve, egyetlenegy volt csak ismerős. Az a lány, még az egyetemről. Sovány volt, az tűnt föl először. Hogy egészen más, mint régen, amikor szépnek láttam, még az iránta érzett megvetésem ellenére is. Bűntudatom támadt ettől az érzéstől, vagyis attól, hogy valaha ezt éreztem. A nevét nem tudtam volna megmondani, de egy történetet tudtam róla, amihez ráadásul közöm volt nekem is, és olyan volt, mintha hirtelen minden megelevenedne, újra, igazán láthatóvá válna. Sokan sokféleképpen beszéltek az esetről, és talán én voltam az egyedüli, aki hallgattam erről akkor. Egy ideig nem is bírtam levenni a szemem róla. Még akkor sem, mikor engem nézett már, annyira összetorlódtak azoknak a hónapoknak az érzései, hogy megszólalni sem bírtam volna. Szerencsére nem is volt szükség rá. Négy évvel korábban történt mindez, és rájöttem, hogy ahhoz kellően mélyre temettem magamban, hogy ne bukkanjon föl csak úgy, ám ahhoz viszont nem eléggé, hogy ne élessze újjá egy másik tekintet látványa, amiben nyilvánvalóan benne él. Ez még Cs. előtt volt jóval, az egyetem elején. Tudom, hogy anyám a miatt az időszak miatt korhol azóta is. Mintha az a tobzódás tartana még mindig. Úgy éreztem, annak, amit a lányban újra fölfedeztem magamnak, valóban köze van az akkori viselkedésemhez, de hogy ezt azokban az időkben nem tudtam. Már az egyetem első heteiben megtetszett G. És úgy alakult, hogy közös társaságunk lett. Eljártunk helyekre, és szerettem volna, ha kialakul köztünk valami komoly. De ő azt a lányt szerette, aki – mikor ott a pultnál állva újra ittam a sörből – rám nézett megint. Már vagy harmadszor, mintha az én tekintetem is jelentene valamit, neki. Talán megfordítva éppen azt, ami bennem váratlanul föllobbant. Azt az érzést, hogy nem szeretnek viszont, ismertem már akkor is, de azt, hogy olyasvalakit szeretek, aki reménytelenül szeret valaki mást, még nem. G. minden erőfeszítése kudarcba fulladt, és az összes ilyen eset jó alkalom volt arra, hogy velem legyen. Hogy fokozatosan elhitethessem magammal, valójában engem akar. Növekedett is bennem valami fájdalommal vegyes bizalom iránta, talán annak a reménye, hogy a csalódottsága irántam érzett szeretetbe fordul át. Szerintem nem tudtam volna megmondani, mi tetszik benne igazán, de nem is kérdezte senki, s mivel én magam sem kérdeztem, csak hallgattam, sosem arra érkezett válasz, ami igazán érdekelt. Megdöbbentő volt, hogy ott van előttem az az este, pedig jó régóta nem gondoltam rá. Ahogy ott ülünk a lányokkal az asztalnál, majd táncolunk, és lopva követem az eseményeket. Rengeteget nevettem, de az is csak valami álca lehetett, mert közben nagyon is feszült voltam. Így utólag tudom már, hogy amint néztem őket, ott volt bennem az egész. Mintha előre el lehetne szenvedni valamit, ami még csak nem is igazán velem történik, de az érzések összegabalyodtak, és fogalmam se volt, mi mire vonatkozik. A pultra támaszkodva ott volt újra a keserű érzés, mint amikor a múltban megjelentek együtt, s ami azon az estén minden italnál és nevetésnél erősödött, addig a pontig, amit egyébként nem kívánnék senkinek. Nem tagadom, volt bennem egy vágy, hogy szétválasszam őket. Hogy G-t megszabadítsam tőle, de még csak tennem se kellett szinte semmit, az volt a legmeglepőbb. Mintha minden tálcán kínálkozott volna akkor, és újra látva a lányt, megrémisztett a saját, szeretetnek álcázott szívtelenségem. Már a tánctéren voltunk, amikor megláttam, hogy valaki mással – mint később kiderült, a volt fiújával – táncol, nem G-vel, és azonnal megnyugvás töltött el. Szólnom se kellett semmit, ami leleplezhetett volna. Figyeltem, hosszan, ahogy elárulnak valakit, aki szeret. Szeret, csak épp nem engem. Ha valamit, ezt akkor is tudtam, sőt, akkor tudtam csak igazán, mégse voltam képes ellenállni neki. Vagy inkább magamnak. Nem megtenni azt, amire olyan régóta vágytam. Hamar egymásra találtunk G-vel ott a tömegben, s bár be voltam csípve, mégis pontosan tudtam, ki kire gondol. És hogy sokkal jobban kívánom őt, mint ahogyan ő kíván engem. Nem tudom, aggódtam-e úgy valaha, mint az ezt követő néhány napban. Megesküdtem volna, hogy teherbe ejtett, olyan mélyen éreztem magamban. A látásom is megváltozott, a tapintás, a bőröm; minden egyszerre lett vizenyős, mégis éles, közeli. Az illatok elnehezültek. A fény sem fehér volt már, hanem kerek, színekkel teli. Aztán egyik pillanatról a másikra semmivé foszlott az egész, mert a teszt azt mutatta, hogy más miatt volt a változás bennem. Talán csak a félelem öltött testet amiatt, hogy semmi sem tart örökké. Hogy tényleg csak birtoklási vágy volt, szerelem nem.
Kiittam az utolsó néhány korty sört a pohárból, mialatt arra gondoltam, hogy ha valakinek elmesélném ezt, itt meg is állnék. Nem volna szüksége rá, hogy tudja, mi jött ezután. De nehéz az emlékezetnek gátat szabni, s minél inkább el akarom fojtani a szavakat, azok annál nagyobb erővel törnek a felszínre. Mintha minden ellentétes irányba menekülne, mint amerre kergetem. Pár héttel később ültünk egy kávézó teraszán V-vel. Ő volt az egyetlen, aki tudta, mi volt köztem és G. között azután, ami a buliban történt. Vagy egy órán át csak néhány szót szólt, teljesen értelmetlen dolgokról. Tudtam, hogy mellébeszél, de arról sejtelmem se volt, hogy ez azzal függ össze, ami ott, a pultnál állva újra eszembe jutott később, és hogy nem felszabadulok, hanem nagyon mélyre zuhanok majd a szavaitól, mert aztán úgy mondta, hogy még véletlenül se tudtam nem magamra venni. Nem te estél teherbe, hanem az a csaj, mondta ki váratlanul, és nem kellett, hogy hónapok teljenek el, már akkor biztos voltam benne, mi történt velük. És abban is, hogy ha G. ezt megtudja, milyen lehetetlenül fáj majd neki. Nem tudom, egyértelműbb lett volna-e bármi is, ha megkérdezi V., mit tettem volna én, de azt igen, hogy elemi erővel tört rám az az érzés, ami abban a néhány napban is, és hiába próbáltam, nem lehetett megtartani. Akkor éreztem először a keserűséget amiatt, hogy talán hiábavaló ez az egész, s hogy kiüresedem.

Teljesen kimelegedtem. El akartam szívni egy cigit. Több mint fél éve nem gyújtottam rá, de akkor semmilyen orvosi utasítás vagy fogadalom nem érdekelt. Odaléptem az asztalhoz. Megkértem a fiút, hogy adjon egy szálat, de nála nem volt, majd valaki, nem is emlékszem rá, ki, felém nyújtott egyet a társaságból, s bár csak bólintani voltam képes, jólesett a figyelmesség, mintha az egyben valami mást is jelentene. Megint egymásra néztünk a lánnyal. A tekintetéből ítélve nem voltam biztos benne, emlékszik-e rám. Vagy ha emlékszik is, hogyan. Mit is jelentek neki. Jelentek-e bármit egyáltalán. Pedig jó lett volna érteni. Föltenni néhány kérdést, még ha nem is tudtam, pontosan micsodát. Azon tűnődtem, hogy elképzelhetetlen lett volna, hogy akkor, utána érintkezzünk, és a megértési vágyam abból fakad, ami most vagyok, és nem abból, ami akkor voltam. A táskámat az egyik szék támlájára akasztottam, majd mondtam a fiúnak, hogy elszívom kint a cigit. Nehéz lett volna elmondani, miért egyedül. Egy pillanatra meg is zavarodtam attól, hogy megint magyarázkodnom kell, és hogy talán még akkor sem értené meg, miért így. Mindjárt jövök, mondtam. Rendben, felelte, s akkor meg már azt éreztem, lehetne érdeklődőbb. Kifelé menet dühített, hogy ezek szerint most nem elég jó semmi sem.
Kellemes szél fújt a hosszú sétálóutcán. A szemközti helyek nagy része zárva volt. Szerdán alig utalt valami a hétvégére még. Nagy, kerek gömb volt fönt a hold, épp azután bukkant elő egy felhő mögül, hogy kiléptem. Az erős fény határozott kontúrt adott a tárgyaknak. Minden házfal tündökölt, mint február elején, a születésnapom körül, amikor az a nagy fényjelenség világított odafönt. Gyújtóm persze nem volt. Páran háttal álltak, tőlem jobbra. Közelebb léptem, hogy tűzet kérjek. Most sem értem, hogyhogy nem ismertem föl azonnal, már háttal állva. Időnként a legszembetűnőbb dolgokat sem észlelem, persze, lehet, hogy csak érezni kellene, és látni nem. Odaszóltam az egyik srácnak, hogy adjon tüzet. Ketten is megfordultak egyszerre. Az egyikük Cs. volt. Eltelt néhány másodperc, mire fölfogtam, hogy ő az. Ösztönösen a másik srácot néztem, biztos azért, mert nála volt a tűz. Cs. slukkolt a cigiből, aztán köszönt. A nevemet is kimondta azzal a sziával együtt, mintha nyomatékosítani akarná, ki voltam, talán az ott állók számára, és egyúttal számomra is, mintha bizonyos értelemben még mindig ugyanaz volnék. A srác tartotta a gyújtót. Nem tudtam, mit kezdjek vele. Aztán nem odahajoltam, hanem elvettem, és, már inkább csak zavaromban, meggyújtottam a cigit. Valamit motyogtam, amit nehéz lehetett köszönésként érteni, és úgy éreztem, erősen kell kapaszkodnom abba a szálba, hogy el ne dőljek. Hogy a lábam, ami odabent is remegett már, képes legyen megtartani. Rettenetesen hosszú volt az az öt perc. Fogalmam sincs, miket mondhattam, pedig beszéltem. Többen felém fordultak, mintha csak visszatértem volna közéjük. Ismerős is volt egy-két arc, bár a hozzájuk tartozó neveket nem tudtam volna megmondani. Vagy egy tucatszor eszembe jutott, hogy arrébb megyek, hiszen végül is semmi dolgom velük – tulajdonképpen végig ezen gondolkodtam, ezért sem fogtam föl semmit a mondatokból. Mégis maradtam. Lehet, hogy gyávaságból. Az utca túloldalán, a szemközti házak tövében nagyon sötét volt. Minden slukknál nehéz lett a tüdőm, s szerintem az a nyomás tartott egyben. Az újraéledt bódultság tette lehetségessé, hogy annyi ember között, de mégis csak egyedül legyek. Csakhogy zavarni kezdett, hogy nincs igazi közöm a közelemben állókhoz, és ha az egyikükhöz volt is valaha, az sem valóságos már. Ha volt is bennem fájdalom, márpedig volt, az sem a sok csalódás miatt. Egyszerűen csak ránéztem, és tudtam, hogy nem szeretem már. Hiányzott az az érzés. Maga az érzés, hogy ne csak a tüdőmbe áramló füsttől legyek bódult, hanem hogy legyek állandóan az. Hogy annak érezzem magamon a szemét, aki már egy kérdéssel is változást hoz és újrafogalmaz. Nem tudom, mennyi idő telt el azután, hogy megéreztem ezt, és abban sem vagyok biztos, nem utólag állt-e csupán össze egy megfogalmazható egésszé. Ám hirtelen ott volt újra az érintés a bal karomon. Aztán a nevemet is hallottam, egészen közelről. Cs. nevetett. Ha mellettem állt volna, biztos megijedek, hogy olyasmi történik, amit egyáltalán nem akarok már, de mivel vagy egy méterre volt, arra gondoltam, talán a fiú az, és amikor hátrafordultam, láttam, hogy tényleg ő. Akkor hirtelen elenyészett a többiek közelsége. Nem éreztem, hogy tartanom kéne tőlük. Mintha egyszerre váltott volna valóra bennem valamit, és tett volna érinthetetlenné, pedig rám nézve csak annyit kérdezett, lenne-e kedvem elmenni vele még máshová.