Ha egy regénynek az a címe, hogy Simon Péter, akkor annak az első gondolatunk szerint valami biblikus téma körül kell forognia, a középpontban egy megingathatatlan hitű főszereplővel. „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta” – mondotta egykor Jézus az első apostolnak, Simon Péternek. A Péter név kősziklát jelent, a tanítvány eredeti neve azonban Simon volt, aminek a héber megfelelője (meg)figyelő, és esetünkben a címválasztást inkább ez a jelentés magyarázza meg. Szöllősi Mátyás regényében a Simonnak nevezett alak a legkevésbé sem kőszikla: nem hagyományos hős, akit a szerző próbatétel elé állít, és aki a végén győzedelmeskedik vagy elbukik. Nem ő mozgatja az eseményeket, inkább csak megfigyel; a dolgok nem vele, hanem körülötte, és (még inkább) benne történnek meg. Amikor először találkozunk vele, voltaképpen már túl van a bukáson: olyasmit tett, ami a keresztény hit szerint megbocsáthatatlan, bármi sarkallta is rá. A regény egy menekülés története: Simon menekül a lelkiismeret-furdalás elől, azzal a klasszikus tévedéssel a fejében, ami talán a hitünk lényege, hogy a tetteinkkel kieszközölhetjük a bűnbocsánatot – mintha sikerült volna bárkinek is a Bibliában Ádám (Káin, Mózes, Dávid stb.) óta.

A világ, amit Simon szemével látunk, elmosódottságában is ismerős. A hely talán Budapest lehet, az időpont 2015 ősze, a menekültválság, amelybe Simon ugyanúgy csöppen bele, mint életének más fontos epizódjaiba abban a rövid periódusban, ami alatt a regény végigkíséri. A saját eredendő bűne falat húz köré, de nem mentesíti mások bűneinek következményei alól: meg kell(ene) bocsátania az apjának valamit, amit egy nappal korábban még elképzelhetetlennek tartott volna, miközben épp új, szent hivatására készül, vezeklésül a saját vétkeiért. És amíg a gyarlóságok útvesztőjében bolyong – a képzeletbeli labirintus egy pillanatra konkrét formát ölt a Keleti pályaudvar földfelszín alatti kerengője képében –, a saját konkrét, nagyon keresztény és nagyon európai gyengeségei összetalálkoznak a sátrakban vagy a földön alvó, idegenségükben egyszerre ellenszenves és szánni való emberek esendőségével, meg azzal a sokféle előítélettel, haraggal és gyűlölettel, amit ez a másmilyenség az itt élőkből előhív.

Simon Péter 33 éves. Krisztusi korban van, és egy kicsit Krisztus is, mint ahogyan Péter (az apostol) is megpróbált Krisztus lenni. Gyógyít – ha nem is űzi ki az ördögöt a megszállottból, de mégis valami hasonlót művel: lecsendesít egy epilepsziás rohamot kapott lányt a gyanakvó, ellenséges menekültek gyűrűjében –, sőt még a vízen is jár; igaz, hogy egy befagyott tavon, és hogy végül beszakad alatta a jég, de hát, mint tudjuk, annak idején Péter is elsüllyedt, amikor kilépett a bárkából, és Jézus után sietett, mert nem volt elég erős a hite. Simon hite erős, ugyanannyira, mint mindannyiunké. Nem kétely nélküli, de mégis mintha vezetné őt: nem tudjuk, hogy elvezeti-e a megváltásig, de mindvégig érezzük, hogy ennek az embernek van valamije: lehetséges: hogy csak illúzió, de mégis meg tud kapaszkodni benne. Nem a története érdekes – csupa banális epizód egy közepesen izgalmas életű ember mindennapjaiból –, hanem az intimitás; hogy lelátunk valakinek a lelke legmélyéig, és hogy minderről az író, akinek ez az első regénye, helyenként olyan hitelességgel ír, hogy el is hisszük neki. A világirodalom tele van nagy történetmesélőkkel. Szöllősi Mátyás (még?) nem az, de tud valamit, ami különlegessé teszi az írását: el tudja mesélni, hogy mit lát, mit gondol, mit érez valaki, aki talán csak az ő képzeletében létezik – de amit lát, amit gondol, amit érez, azaz író egy-egy mondata nyomán ugyanolyan valóságosnak tűnik, mint a saját életünk.

A szerző író, újságíró