Figyelemre méltó és nagyon érdekes könyv – hogy az elején kezdjem. Nem remekmű, de nem könnyű megfogalmazni, hogy miért nem. Van benne néhány megoldatlanság, következetlenség meg némi túlírtság, csipetnyi modorosság – talán nem is sokkal több baj van vele, de hát mindez elég ahhoz, hogy csillapítsa a lelkesedést. Viszont csupa rejtély, finom utalás, nagy gonddal összeszőtt szálak, finom megfigyelések, érzékletes képek évtizedünk Magyarországáról – ezek igen nagy erények, s még számtalan fontos részlet teszi az olvasó feszült érdeklődésére méltóvá.

Kezdjük a címmel. A Simon Péter név egyrészt egyszerűen a főszereplő neve; az elbeszélő rendszerint Simonnak nevezi, s maga is így szólítja magát – míg környezete olykor Péterként szólítja meg. De hát – másrészt – erősen terhelt név ez: Jézus azon tanítványáé, aki halászból lélekhalásszá, az új hit elszánt terjesztőjévé és később, a hagyomány szerint, az első pápává, Szent Péterré vált. Lehet, hogy túlértelmezés – ehhez az utóbbi Simon Péterhez van némi köze az előbbinek. Mint már a regény elején kiderül, Simon diakónus, akit püspöke vidékre küld, ott kell valamiféle lelki gondozói munkát végeznie, és lesz némi köze a tó vizéhez is… (Még nehezebb a kérdés, hogy vajon miféle rokonság fűzi ezt a főszereplőt Nádas Egy családregény vége című regényének Simon Péteréhez, akár a nagyapa legendájában, akár a regény jelenében megjelenítetthez…)

Ami az időt illeti: nagyon szigorúan lineáris időrendet tart a szöveg, egyszer-kétszer ugrik (nem túl sok) időt, és összesen talán két napra terjed ki. A tér kicsit bonyolultabb. Az elbeszélő óvakodik attól, hogy megnevezze azt a várost (majd falut), ahol vagyunk, s ahová falusi kalandja után Simon visszatér. Majdnem biztosak lehetünk abban, hogy Budapestről van szó: a Keleti pályaudvar kerengőjéről és aluljárójáról, pesti házakról, valami Parlament környéki – de nehezen azonosítható – nagyobb térről. De mivel nincs megnevezve, s ennek oka kell, hogy legyen, valami kis bizonytalanság van bennünk. A falu, ahová vonattal érkezik, végképp fura hely: bármelyik magyar falura gondolhatunk – de hogy Pesttől északra lenne, nagy tó volna mellette, amin alig lehet átlátni, s amely kövéren befagy akkor, amikor a fővárosban épp csak esik…

A történet ideje ugyanígy kicsit homályban marad: azt hinnénk, hogy a menekülthullám csúcsán – vagyis 2015 nyarán – járunk, de a közelgő választásokra való hivatkozás, továbbá a késő őszi-téli időjárás ezt a hitünket megingatja. (És mintha az észak felé irányuló roham is csak félrevezetés volna – a nyugat helyett.) Az a tüntetés, amellyel a regény végződik, szintén nem ébreszt semmilyen, épp ehhez az évhez fűződő emléket – volt sok hasonló, a koreográfia ismerős, de a nagy tömeg… az nemigen.

A stilárisan meglepően egységes regény éles váltásokkal egymás után helyezett részekből áll össze – a főszereplő kihallgat egy beszélgetést a lépcsőházban – snitt; tesz egy sétát a menekültek között – snitt; telefonál, majd találkozik évek óta nem látott apjával – snitt; meglátogatja anyját – snitt; és így tovább. Az olvasót ide-oda rángatja, s ez csöppet sem zavaró, éppen azt biztosítja, hogy minduntalan új és új fordulatot érzékeljünk. Mint a vidámparki dodzsempályán, ahol a perem előtt hirtelen elrántjuk a kormányt, és váratlan, új irányba fordulunk, míg össze nem ütközünk valami mással.

Csakhogy nincs ebben semmi vidám – bár a feszültséget tartja fenn. Az apa érzékelhetően haldoklik, vagy legalábbis igen rossz állapotban van; bevallja, hogy Simonnak van egy törvénytelen féltestvére; az, akivel Simon a faluban találkozik, azt állítja, hogy Simont voltaképpen ő találta ki; aki a féltestvér lakásán (tényleg ott?) várja, az talán nem is látja őt. Minden egyes fordulat teli van titkokkal. Az olvasó olykor úgy magyarázza az érthetetlen, mégis hihető fordulatokat, hogy valahol ott lehet az álom határa. Hogy mindez csak fantázia, képzelődés – de nem, ezt soha semmi nem erősíti meg.

Az elbeszélő olykor őrületes részletességgel ír le egyszerű cselekvéseket, Simon kanyargó (vagy épp körbejáró, megakadt, toporgó) gondolatait – a regény mégsem akad meg, nem válik üressé vagy unalmassá. Nem lehet ugrándozni; soha nem tudhatjuk, hogy nem épp a következő mondat hoz-e majd valami kiutat, új irányt, megvilágosodást. Ha úgy tetszik: ez is technika, fogás, trükk. Egyszerre jelzi a zaklatottságot és a ráérős, alig mozduló, részletező attitűdöt, ami Simont (és az elbeszélőt) jellemzi.

Rendkívül gondosan megírt, mesterien összeszőtt szöveg ez, és nem nehéz azonosítani (legalább) néhány trükkjét. Az elbeszélő mindig, mindent a címszereplő szemével lát, az ő tudata az, amit az olvasó számára láthatóvá tesz. Igen ám, de szelektíven. Mintha minden érzését átérezhetnénk, minden kósza gondolatát megosztaná velünk (mármint: az elbeszélő) – csakhogy mégis kimaradunk nagyon fontos (sokszor a legfontosabb) döntések motivációiból, okaiból. Hová indul Simon reggel? Missziós munkára vagy féltestvérét megkeresni? Ki az, akit a regény legvégén, a tüntetésen megpillant? Miért nem egészíti ki az utazás történetét, hazautazásáig? Tényleg elkövette-e azt a bűnt, amivel vádolja magát? És így tovább. Vannak olyan rejtélyek, amelyeket Simon maga titkol el az olvasó elől (vagyis: amiket az elbeszélő nem enged hozzáférhetővé lenni). És vannak olyan titkok, amelyek Simon számára is azok maradnak – vajon tényleg vak-e az a nő, aki beengedi a lakásába? Miért reagál úgy, ahogyan? S a háttérben, homályosan ott az apa és fiú kapcsolat rejtélye, amibe talán a feszületjelenet is belejátszik…

A véglegesség minden reménye nélkül: megannyi megfejtendő rejtvény. Mondhatjuk, hogy ez idegesítő – de a legjobb fajtából.

(Megjelent az Élet és Irodalomban, 2018. november 30-án.)