Véresőnek is nevezik

A balinéz kakasviadal

Azt, hogy a balinézek szenvedélyes emberek-e vagy sem, nehéz lenne egyértelműen eldönteni. Gyakran tapasztalhatunk igen erőteljes visszafogottságot, szinte elfojtást, mintha a balinézek tartanának attól, még ma is, hogy teljes mértékben kifejezzék érzelmeiket, s ez a viselkedés, annak belső oka, nyilvánvalóan vallási kérdés is egyúttal. Ugyanakkor bizonyos rituálék nagyon is tele vannak kifejezetten erős szenvedélyekre utaló nyomokkal, mozdulatokkal, szövegekkel, elég csak a Legong- vagy a Kecak-táncra, a Wayang-előadásra gondolni – a Rámájána-eposz elmesélésének megannyi formájára –, és ha jobban belegondolunk, Balin szinte mindenki, például a vallási tárgyak készítése révén, a folyamatos templomépítések, -fölújítások, az ünnepekkel kapcsolatos előkészületek miatt – nem beszélve a külföldiek számára készített, eladásra szánt dolgokról, a műhelyekről, a festőiskolákról stb. – kapcsolatban áll a művészettel, számtalan ember készít művészi igénnyel különféle tárgyakat és eszközöket a szigeten.
A szenvedély egy bizonyos, kissé szélsőséges formája, megnyilvánulása szintén régóta része a balinéz hétköznapoknak – még ha ez a szigetre érkező turisták számára nem is annyira ismert és egyértelmű, bár gyakorlatilag minden egyes háznál jelen vannak a szereplők, akik reggelente fájdalmas énekükkel ébresztenek –, és ez nem más, mint a kakasviadal, amely az egyik legkülönlegesebb és egyben legmegrázóbb esemény Balin. Minden bizonnyal az ősi – még a Majapahit Birodalom térhódítása, majd összeomlása körüli beáramlást megelőző – időkre vezethető vissza ez a szokás, rítus, amelynek – legalábbis a hagyomány szerint – ugyanakkor mégiscsak jávai gyökerei vannak.

Számos más, indonéziai szigeten, például Borneón is tartanak kakasviadalokat. Ezektől elsősorban intenzitásával, kegyetlenségével különül el a balinéz esemény, hiszen itt az állatokat nemcsak hogy hergelik, a lábukra éles és hegyes késeket erősítenek, hogy még súlyosabb legyen a vérengzés, látványosabb a két állat rövid, ám annál intenzívebb összecsapása. Meglepő, hogy ezen a békésnek és igencsak befogadónak tűnő szigeten – ennyire szelídnek mutatkozó emberek között – milyen meghatározó szokás a viadal, persze elsősorban a férfiak körében. Természetesen ezt erősen meghatározza nemcsak a szokás látványossága, hanem az is, hogy a jelenlévők fogadásokat kötnek, ráadásul komoly összegek forognak kockán – helyi értelemben legalábbis egészen biztosan –, sokan adósodtak már el amiatt, hogy túlságosan is bíztak a kakasuk győzelmében. Az állatok kiontott vére – hiszen gyakran rendeztek és rendeznek is viadalokat Odalankor, vagyis az éves templomavatás napján – egyúttal áldozat az isteneknek, a démonoknak, a helyiek tabuh rahnak (egyes források szerint sabah getiknek) – azaz vérhullásnak, véresőnek – is nevezik, és ez egyáltalán nem áll távol a valóságtól. Magam is megtapasztaltam, hogy a viadalra használt helyen – amely nem ritkán a helyi templom külső udvara, ahol az úgynevezett világi eseményeket rendezik – ömlik a kakasvér a földre, hitük szerint táplálva az anyaföldet, elűzve a rosszat, a negatív erőket, s időnként a látvány – mivel a kakasok a harc hevében gyakran fölröppennek és a levegőben csapnak össze egymással – valóban véresőként hathat.
A legenda szerint a viadal Jáva szigetéről származik, ahol már az ősidőkben is tartottak ilyen jellegű eseményeket. Úgy hírlik, hogy egy bizonyos Ida Bagus Manik Angkeran-t gonosz cselekedetei miatt Balira száműzték, aki sokféle játékot ismert és gyakorolt, így többek között a kakasviadalt is, amelyet meghonosított Balin, s ez idővel a balinéz férfiak egyik legkomolyabb szórakozása lett. Angkeran-t azóta is a viadal isteneként tisztelik, és a jelenlévő pap minden egyes alkalommal áldozatot mutat be a tiszteletére. A viadal – amellett, hogy kulturálisan nagyon meghatározó – igazán kegyetlen aktus, ahogyan erre már utaltam, és természetesen kezdeményezték korábban az esemény betiltását, a második világháború után, még a Szukarno-rendszerben. Teljes tiltás azonban nem történt, csak szigorítás, ami végül odáig jutott, hogy hivatalosan havi két alkalommal rendezhettek viadalt a balinézek, ezt azonban – ahogyan azt az idősebbek mesélik – nem igazán tartották be a helyiek. Azt nem mondhatnánk, hogy különösebben reklámoznák manapság Balin a kakasviadalt – nem úgy, mint más, kulturális vagy akár vallási eseményeket –, de akadnak arénák, illetve templomok, ahol rendszeresen összegyűlnek a balinéz kakastulajdonosok és a fogadni vágyók (a két szereplő gyakorta egy) – utóbbi helyszín általában jóval komolyabb, sokkal több embert vonzó viadaloknak ad otthon, elsősorban a vidéki falvak valamelyikében.

Hajnali fél hatra érkezik meg értem Wan (Made), egy fiatal balinéz férfi, akit a Tampaksiringtől nem messze fekvő Tumbakasa faluban ismertem meg egy szertartás alkalmával, amibe teljesen véletlenül „botlottam bele” a Királyok völgye felé menet, egy héttel korábban. A már két gyermekes apuka kezdettől fogva igazán nyíltan viselkedik velem, s mivel elég jól beszél angolul, sőt nagyon szeret is beszélni, gyorsan megértjük egymást, és hamar rájön, hogy nagyon is érdekelnek a helyi kulturális szokások, a szertartások, s így természetesen maga a kakasviadal is. Mesélek neki a korábbi élményemről, amikor is az Ubudhoz közel lévő Pura Gedéhez tartozó arénában indokolatlanul lekorholt egy férfi, pedig még szinte be sem léptem a küzdőtérre, ahol a kakasokat egymásnak engedik, de Wan megnyugtat, hogy egyrészt ott, ahová ő visz – főleg, hogy vele megyek, nyomatékosítja megkérdőjelezhetetlen szerepét –, ilyesmi nem fog megtörténni, és utólag inkább örülni fogok annak, hogy azon a helyen nem láttam olyan sokat, mert akkor Kelikibe – ami nagy hiba volna, teszi ezt is hozzá mosolyogva – talán már nem is volna kedvem elmenni. Ezzel azért tudnék vitatkozni, de nyilván nem teszem, főleg, hogy azt is hozzáfűzi még Wan: ez az egyik legnagyobb, és a külföldiek által egyáltalán nem látogatott, engedély nélkül nem is látogatható kakasviadal a szigeten, amelyen legalább ezer ember vesz részt az arra kijelölt vasárnapokon.
Hajnalban meglepően könnyű kijutni Ubudból, ahol a szállásom található, és észak-északkelet felé haladva különösen szép a hajnal, a nap gyors ütemben kel föl, miközben mi még a motoron ülünk, egyre kevesebb az épület, viszont egyre több a zöld különféle árnyalata, lejjebb, a rizsföldeken, és a mögöttük húzódó pálmaerdő félhomályában is. Lassan oszladozik a köd, az úton hagyományos balinéz öltözetet viselő fiatal nők, fejükön egy-egy kosárszerű tárggyal, az út mentén penjorok állnak, nemrég volt a Galungan-ünnep, és jobbra az Agung is kirajzolódni látszik kelet felé, alig lehet húsz-huszonegy fok a hőmérséklet, szinte fázom menet közben, ami nagyon-nagyon ritka érzés errefelé. Még Tegalalang előtt balra fordulunk, hogy egy nagy völgyön át megközelítsük a települést, aminek főutcáján – annak is az északi felén – található az igen nagy méretű templom, amelynek közelében már intenzív mozgolódás látszik. Az esemény érthetően kora hajnalban kezdetét veszi, már napfelkelte körül is rendeznek összecsapásokat. Gyülekeznek a férfiak, leginkább ők, a lányok és az asszonyok, meglehetősen kevesen, csak nézelődni jöttek, a templomba most nem szívesen teszik be a lábukat. Arra már előző nap figyelmeztetett Wan, hogy mivel a viadalt a templomban – a Hyang Api-ban – tartják, így mindenképp szükségem lesz hagyományos balinéz ruházatra, és itt nem elegendő a szarong, udenget is föltétlenül hozzak magammal, jegyezte meg, mert csak azt viselve léphetek be a pura területére. Még kint a parkolóban magamra öltöm a hagyományos balinéz viselet darabjait, és páran, akik a templom felé sétálnak, alaposan meg is néznek maguknak, úgy látszik, rajtam kívül külföldi itt valóban nincsen, mert Wan aztán el is magyarázza pár embernek, kissé szabadkozva, hogy vele jöttem, és saját felelősségre fogom megtekinteni a viadalt. Már itt érzem, hogy valóban nem sokat láttam és tapasztaltam eddig az úgynevezett kakasviadalból, mert az a kijelentés, s főleg annak sorozatos hangsúlyozása, hogy „vállalom a felelősséget”, azt sejteti, hogy itt tényleg egy kifejezetten veszélyes dologról van szó. És már közvetlenül a templom előtt bebizonyosodni látszik mindez, hiszen mielőtt belépnénk, muszáj egy kis kitérőt tennem, úgyhogy jobb híján a helyi puskesmas-ba (orvosi rendelő) kéredzkedem be, ahol már az előtérben azzal szembesülök, hogy tiszta vér a padló, vagy másfél méter hosszan húzódik egy sötét vércsík a csempézett földön, ijesztő a látvány, s amint bepillantok a belső helyiségbe, azt is látom, hogy egy fiatal srácot az egyik ágyon fekve kötöznek éppen, kissé eltorzult az arca, sejthető, hogy elég komoly fájdalmakat él át. Kilépve már mondja is Wan, hogy egyáltalán ne lepődjek meg, gyakoriak a sérülések, a kakasokra rákötözött kések néha az embereket is megsebesítik, legyek óvatos, és próbáljak meg, amennyire csak lehet, távol maradni az éppen küzdő állatoktól odabent.
A templom főkapujától nem messze csupa vér az aszfalt – nem, ez itt nem a bételrágásból származó vöröses köpet, mint Sumbán vagy Floresen –, és két halott kakast is látok, mialatt közeledünk a bejárathoz, ahol már egymást lökdösődve tolonganak, és próbálnak bejutni a belső térbe az emberek.

A templom külső udvara valóban hatalmas, amelynek közepén egy nagy méretű, fedett, pavilonszerű épület áll – ez a bale wantilan, eredetileg pihenésre, együttlétre szolgáló helyiség –, most itt zajlanak az egyéb, helyi vagy kínai eredetű szerencsejátékok –, és az épület körül, szinte mindenhol, egészen a templom belső udvarába vezető másik kapuig, körben, izgága emberek toporognak, lépdelnek ide-oda az éppen zajló viadal ütemére, elsősorban persze a kakasok mozgása szerint; vitatkoznak, mutogatnak, pénzt váltanak vagy adnak oda valakinek, esetleg vesznek el egy másik balinéztől, egyesek (nagyon sokan) a középső épület lépcsőjéről figyelik az eseményeket, üvöltenek, dohányoznak, hadonásznak, mások a kakasukat magukhoz ölelve ténferegnek, esetleg mormolva, kissé dühös arccal keresnek összecsapási lehetőséget, vagy a magasba emelve az állatot, a tömeget átszelve haladnak egy, számomra teljesen ismeretlen pont felé.

Wan már nincs mellettem, elkeveredett valahol a tömegben, viszont huszonöt másik, hagyományos balinéz öltözetet viselő bajszos, nagy szemű, szikár ember igen, akiknek igazán idejük sincs meglepődni azon, hogy itt vagyok, mert vagy őrjöngve beszélnek valaki mással, egyszerre többekkel, vagy épp a kakasukat készítik elő a kegyetlen összecsapásra. És aztán többen nekem ütköznek, hirtelen mintha satuba kerülne a testem, mozdulni sem bírok. Majd enged a nyomás, a szorítás, valaki arrébb sodor, megbotlom, de szerencsére nem esem el, közben hörgés és kiabálás hallatszik, ismeretlen jelentésű szavak ismétlődnek, és megint egyszerre néznek rám vagy négyen, gyanakvó arccal, mintha rossz helyen állnék, vagy épp a legjobb helyen, fogalmam sincs róla, az egyikük mosolyog, a másik mintha nem is látna, átnéz rajtam, megint az üvöltés, közben szétnyílik a tömeg, előttem két fölborzolódott tollú kakas összeakaszkodva a földön, majd hirtelen fölröppennek, a lábukkal egymás felé kapnak, pár heves szárnycsapás, újra összeakaszkodnak, ez ismétlődik jó néhányszor, míg az egyik el nem terül a földön, sérülten, vesztesen, káráló-visító hangot hallatva.

Már egy bajszos férfi térdel a félkörben álló emberek előtt, hogy a csúfos vereséget szenvedett, de még pislogó állattal azonnal végezzen. De nem a torkát metszi el, hanem a lábait vágja le, amelyek ereklyeként a győztes fél gazdájához kerülnek. Hadonászás, mutogatás, majd némi vitatkozás hallatszik, nyilván sokaknak nagyon is tetszik, másoknak viszont egyáltalán nincs ínyére, hogy a földön fekvő, már megcsonkított állat veszített a harcban.
Végre levegőt veszek, ideje volt. Lehet, hogy egyetlen perc sem telt el azóta, hogy beléptem a kapun, képtelen vagyok megítélni, de már véget is ért az első viadal, miközben úgy csurog rólam az izzadtság, mint még talán soha, elképesztő ez a lüktetés, az intenzív zaj, folyamatos hörgés hallatszik, miközben annyira gyorsan változnak körülöttem a szagok, a hangok, a fények, hogy eleinte nem igazán látom értelmét fölemelni a kezemben lévő fényképezőgépet. Nem is azért, merthogy nincs esélye annak, hogy értelmes képeket készítsek, egyszerűen csak letaglóz a hatás, a látvány, sosem volt részem még hasonlóban sem.

A templom udvarára egyre több ember érkezik, tényleg lehetünk idebent már ötszázan vagy akár ezren is, s negyedóra elteltével teljesen összefüggő az embertömeg, ezt a bale wantilan lépcsőjéről látom, oda húzódtam föl kissé kifújni magam. Szóval a fizikai érintkezés elkerülhetetlen, főleg, ha visszamegyek a küzdőtérre, márpedig vissza kell mennem, gondolom, bár halványan az is foglalkoztat, hogy az egyszerre vagy tíz-tizenöt helyen zajló viadalok miatt a mozgás, hiszen azt szinte teljes mértékben a késekkel fölszerelt kakasok összetűzései, éles rúgásai, csípései, rövid röptei és kergetőzései határozzák meg, kiszámíthatatlan, azaz igencsak veszélyes. Lelépek az emelvényről, majd megpróbálok átvágni az udvar jobb hátsó része felé, ahol elsősorban idősebb férfiak állnak, rettentően sokan, és ahol egyszerre két párbaj is zajlik. Tülekedve, de eljutok a körben álló emberek mögé, mikor hirtelen a vállamon érzek egy kezet, aztán már látom, hogy Wan áll mellettem, akinek a bal karján egy kakas fekszik, nem túlságosan nagy példány, rögtön az jut eszembe, hogy ezzel a jószággal nem igazán érdemes próbálkoznia, főleg azok alapján, amiket eddig láttam. De ő bizony nagyon is próbálkozni fog, mosolyogva mondja, hogy hamarosan küzdeni fog a kakasa, aztán fölemeli az állatot, jó magasra, ahogyan ezt más kakastulajdonosoktól is láttam, és lendületesen elindul, miközben mutatja, hogy kövessem.

Az udvarnak azon a pontján, ahol Wan jószága is mindjárt viaskodni fog, vagy ötven-hatvan ember alkot egy igen méretes kört. Még javában zajlik egy összetűzés, próbálunk rákapcsolódni a hullámzásra, a mozgásra, hamar sikerül is, ahogyan a tömeg hirtelen hátra, majd újra előrelép, aztán váratlanul mindenki megnyugszik körülöttem, mert a kisebb és valamivel világosabb színű jószág már nem mozdul odalent a földön. A csonkítással járó vérfröccsenést nincs túl sok kedvem most végignézni, de azt azért látom úgy egy perccel később, hogy a győztes kakas tulajdonosa büszkén mutatja föl a lábakat, hátborzongató látvány – bár azonnal, és tulajdonképpen teljesen érthetően, dédanyám jut eszembe, aki, ha belegondolok, semmivel sem volt kevésbé kegyetlen, mint a játékmester. Hasonló határozottsággal és könnyek nélkül nyisszantotta el a csirkék vagy a kakasok nyakát Kecskeméten, a László Károly utcai házuk udvarán, hogy kiváló levest vagy pörköltet főzzön belőlük – többek közt a lábakból, bizony –, aminek egy jelentős részét, tisztán emlékszem rá, igen jóízűen fogyasztottam el.

Nem kell sokat várni a kezdésre, azaz a folytatásra, nincs mit tenni, itt néhány percenként halállal szembesül az ember. Wan és egy másik, világos színű udenget viselő fiatal férfi guggol a kör közepén – szerencsére jó helyen állok, tisztán látom őket –, amint a kezükben lévő állatok fejét összeérintik, ki is cserélik egymás közt a kakasokat, majd vissza az egész, nyilván mindez rituális aktus, ugyanakkor az állatok egymás iránti érdeklődését is föl akarják kelteni, ami láthatóan sikerül is. Hirtelen mindkét férfi föláll, hátralép, és már röpülnek is az állatok fölemelt, késsel ellátott lábakkal egymás felé. Nehéz konkrétan írni a harcról, mert egyrészt tényleg villámgyorsan lezajlik, gyakran egyetlen találat is éppen elég, másrészt a kakasok röpködése, szárnycsapkodása, de még a földön való kergetőzése is nagyon nehezen nyomon követhető, gomolygó őrület. Ha érzékelni, érzékeltetni akarja az ember, hogy milyen is ez, akkor leginkább tényleg az emberek, a balinézek reakcióit kell, azaz érdemes figyelnie, leírnia, akik előrehajolva üvöltenek, figyelnek kigúvadt szemekkel, majd hátrahőkölve hörögnek, együtt mozdulnak, ütemesen – időnként mosolyogva, néha pedig döbbent arccal –, szinte együtt lélegeznek a kakasokkal.

Csak nagy ritkán történik meg, és az is csupán néhány feszült másodpercig erejéig, hogy az egyik jószág úgymond leszorítja a másikat, vagy a csőrével, vagy a lábával, hogy a földnek feszítve végezzen vele, ami a lábujjaihoz rögzített kések miatt nem igényel túl sok precíz találatot. Az hamar egyértelművé válik, hogy nem feltétlenül a méret a lényeg, tehát nem biztos, hogy a nagyobbnak, erősebbnek tűnő kakas győz. A gyorsaság, a precíz találat nyilván az elsődleges szempont, és ahogy látom, a habitus, vagyis hogy mennyire agresszív az állat, eleve, illetve milyen mértékben sikerült fölhergelni a harcra. Wan kakasával kapcsolatban azonban jók voltak a megérzéseim, végül veszít, és ez – még ha szórakozásból vannak is itt, és nevetve fogadnak, viccelődnek egymással ezek az emberek – bizony megrázkódtatás egy helyinek. Komoly presztízskérdés a viadal, nem beszélve a pénzről, akármennyire nevet is a kísérőm az eset után, a szemében mégis látni, hogy csalódott, mert bizony-bizony sokkal jobb lett volna győzedelmeskedni, az hozott volna dicsőséget.
A templom belső udvarába vezető kapu előtt nagy tülekedés alakul ki, majd hallom, hogy az eddigiekhez képest egészen más kifejezések hangzanak el, a kiabálás tónusa is változott, sokkal élesebb, határozottabb, nem annyira hörgésszerű, valódi szavak röpködnek most körülöttem. Ketten igen hevesen összeszólalkoznak valamin, egyáltalán nem értem, mert itt ugye nem a bahasát beszélik, az viszont látszik, hogy szinte tettlegességig fajul az eset, ami különösen meglepő, azazhogy két balinéz vitájába egyáltalán bele kell avatkoznia bárkinek is. Jó néhány hónapot eltöltöttem már a szigeten ez idáig, de ehhez hasonlót nem láttam még egyetlenegyszer sem. Nyilván egy ilyen kiélezett, eleve az agresszivitásról, a halálról és hát a pénzről szóló helyzet úgymond a „legrosszabbat” hozza ki ezekből az emberekből (is), és ha pluszban arra gondolok, hogy a kakasviadal meghonosítóját, aki hírhedten rossz ember volt, istenként tisztelik, s hogy a hit, az odaadás milyen mélyen gyökerezik, még ma is, a balinéz emberek lelkében, akkor már kezdem érteni, hogy ez az a tér, és egyben ez az az idő, amikor „végre” kifordulhatnak, és ki is fordulnak önmagukból.

Egy bő óra telhetett el azóta, hogy beléptem a templomba, de nemhogy csökkent volna az események intenzitása, egyre élesebb, gyorsabb és határozottabb lett körülöttem minden. A nap már jócskán a horizont fölött áll, érzem, hogy a fény kezdi belepni a templom külső udvarát, égeti a tarkómat, forrósodik körülöttem minden. Zúg a fejem, továbbra sem igazán tudom, hová álljak, egyetlen négyzetméter sem tűnik teljesen biztonságosnak. Annyi könnyebbség azért mégiscsak van, hogy kialakult valamiféle rendszer, és a viadalok már nem annyira spontánul, nem olyan véletlenszerűen veszik kezdetüket, a csoportok elkülönültek, és amikor, már vagy harmadszorra, mellém lép egy alacsony, mosolygós, kissé dülledt szemű balinéz srác, akin érzem, hogy nagyon-nagyon szeretne szóba elegyedni velem, rákérdezek, kissé talán illetlenül – hirtelen más nem jut eszembe –, hogy hogyan sikerült a küzdelem, győzött-e a kakasa; holott – jövök rá – már nem fekszik ott a karján, és nyilván nem eladta az állatot, hanem szerencsétlen vereséget szenvedett. Nagyon bíztam benne, mondja nehezen érthető angolsággal, de sajnos nem sikerült nyerni. Ha Wan csalódott volt, hát akkor ez az ember fölöttébb az, döbbenek rá az arcát figyelve, a kissé remegő száját, ami szinte sírásra görbül, miközben beszél és éles tekintettel figyel, sok pénzt veszített, most már egymás után sokadjára, de nem baj, jövő hónapban biztosan sikerülni fog, mondja, és nevet, mintha csupán egy játékról volna szó.

Előttünk közben újabb viadal veszi kezdetét, és ezt már egyszerűen nem vagyok képes nyugodt lélekkel nézni. Főleg, hogy ez megint csak egy igen heves összecsapás két nagy méretű jószág között, össze is akad a lábam egy idősebb férfival, aki hirtelen hátrébb lépett, hogy elkerülje az egyik kakassal való összeütközést. Morcosan néz rám a balinéz úr, miután föltápászkodik a földről. Angolul és indonézül is bocsánatot kérek, de egyik sem hatja meg, látom, hogy megbántódott, majd nagy hévvel, széttárt karral, ám szó nélkül elindul a bale wantilan felé. Mások is látták az esetet, és egy meglepően alacsony, kerek arcú kis fickó mond valamit balinézül, amit ugyan nem értek, de a legyintése és aztán az, ahogyan mosolyogva ingatja a fejét, jelzi, hogy nem kell a történteknek túl nagy jelentőséget tulajdonítanom. Közben a tömeg hirtelen összehúzódik, majd ismét megnyílik, mikor a kakasok az emberek irányába mozdulnak. A két állat újra összeakaszkodik a levegőben, és most valóban fröccsen a vér, a vállamon lévő táskára, és a mellettem álló egyik férfi mellkasára is, aki csillogó szemmel, nevetve pillant rám, önkéntelenül is éreztetve, hogy ez, ami itt történik, teljesen hétköznapi. A nagyobbik állat már a másikon tapos, leszorítja, tartja és tartja, hogy ez a viadal is, és vele egy újabb élet, néhány másodpercen belül véget érjen.