Garo törzsének és a gonosz krokodilnak sírja

látogatásunk a sumbai Ratenggaro faluban

A denpasari repülőtér belföldi termináljának utasvárójában több száz ember álldogál. Belépünk és azonnal, fürkésző tekintettel a kijelzőt kezdjük figyelni, némi késésben vagyunk – legalábbis a foglalásban szereplő adatok szerint. Bár Ubud városa mindössze negyven kilométerre van innen, az út több mint három órát vett igénybe, ma is – mint tulajdonképpen minden egyes napon – irgalmatlan volt a forgalom a késő délutáni Balin.

Nem késtünk le a járatot, derül ki a kijelzőn olvasható adatokból. A kiírás szerint huszonegy perc van még a Wings Air Sumba szigetét megcélzó gépének indulásáig, ami talán kevésnek tűnhet, a helyben gyakorta utazók azonban tudják, ez az információ gyakorlatilag semmit sem jelent, azaz csakis annyit, ami számunkra tökéletes, hogy a gép még nem hagyta el a kifutópályát. Ritka eset az, hogy a helyi járatok időben szálljanak föl. Mindig akad egy-egy utas, akit keresni kell – az indonézek amúgy sem szeretik elkapkodni a dolgokat –, van, hogy elkeverednek csomagok, akadt olyan utam, ahol csupán maguk a stewardessek vagy a pilóták hiányoztak a pontos induláshoz.
Beállunk a sorba, és alig telik el pár perc, amikor néhány – láthatóan a repülőtársaságnak dolgozó – személy kezd körbejárni, hogy közölje a várakozókkal: a kora esti, sumbai járat biztosan nem fog fölszállni, helyette egy hajnali vagy kora délelőtti gépindulásra lehet majd számítani – bár azt még nem tudják megmondani, pontosan mikor is lesz az az indulás.
Az elmúlt pár óránk komoly stresszben és ráadásul brutális hőségben telt, ez az információ pedig épp elegendő ahhoz, hogy az útitársam, Márk, akinek az igazságérzete viszonylag könnyen sérthető, intenzív módon kifakadjon. Persze mások is elégedetlenek. Néhány külföldi utazó széttárt karokkal körülöttünk már arról beszél, hogy nem tudnak hová menni, ha nem indul el időben a gép, vagyis itt kell várakozzanak a terminálon, ami tizenkét-tizennégy órán át, éjszaka – föltéve, hogy akkor, reggel tényleg elrepülhetünk – elég kellemetlen helyzet. Ők azonban hiába reklamálnak, mert a Wings Air kollégái nem értik az angol beszédet, Márknak azonban jobbak az esélyei, hiszen tökéletesen beszéli a közös indonéz nyelvet. És bizony már az első néhány mondata földhöz szögezi a talán százhatvan centis, szűk kis egyenruhába öltözött helyi nőt, aki megkukulva hallgatja a monológot, amelynek lényege az, hogy manapság ilyesmi nem történhet meg, legalábis nem így, ilyet egyszerűen nem lehet az utasokkal megtenni. Én persze látom, hogy Márk ügyesen érvényesíti azt a pszichológiai előnyt, amit a helyiek számára nagyon meglepő, profi nyelvtudása jelent, picit rá is játszva a sértődöttségre és a hitetlenkedésre, hogy „ezt így, kéremszépen, nem lehetséges elfogadni”, ugyanakkor pedig az is nyilvánvaló, hogy teljesen igaza van. Hiszen legalább egy-egy telefonhívást, vagy kör-email-t valóban könnyedén megereszthetett volna a társaság – ezt a fiatal nő is elismeri, amennyire ki tudom venni a reakciójából –, hogy ne idekint, a repülőtéren kelljen szembesülniük az utasoknak az esti elutazás lehetetlenségével. A monológ annyira erős és impulzív, hogy nemcsak hogy meredt tekintettel figyel Márkra a kolléga, illetve az utasok jelentős része, de körénk is gyűlnek néhányan, ezzel önkéntelenül is fölerősítve mondandójának lényegét, ami idővel két fő pontra irányul: a társaságnak egyrészt kötelessége minél hamarabb közölni, pontosan mikor tudják elszállítani az utasokat Sumbára, másrészt, amennyiben ma nem indul el a gép, kötelessége szállást biztosítani nekünk, azaz mindannyiunknak, ebben a rendkívül kiszolgáltatott helyzetben.
Ezt a szándékot, és a hallgatóság hivatalos részének megrökönyödését – merthogy már ketten állnak előttünk a Wings Air munkatársai közül –, az tetőzi be leginkább, hogy Márk hozzáteszi; azért is lesújtó a helyzet – és itt már rám néz, érzékeltetve, hogy minimum ketten vagyunk, akik nagyon-nagyon kiábrándultan, csalódottan állunk itt a járatkimaradás okán –, mert a sumbai kormányzó történetesen vár bennünket. A mai napon mindenképpen meg kellene… azaz meg kellett volna érkeznünk a szigetre, történetesen egy vele való, rendkívül fontos találkozó miatt. Bár az itt elhangzó indonéz szavak nagy részének jelentését én majd csak később ismerem meg, azt azért látom/érzékelem ebben a pillanatban is, hogy Márk fején találta a szöget. A két munkatárs tanácstalanul, s kissé kétségbeesett tekintettel néz egymásra, majd a magasabbik, aki valamivel később csatlakozott hozzánk, és Márk monológjának csak a leglényegesebb elemeit hallotta, kapkodva elindul, majd a pultnál elhelyezett telefonkészülék kagylóját a kezébe véve, idegeskedve telefonálni kezd.
A hadarva lezajlott telefonhíváson kívül egy órán át semmi sem történik. Néhányan a közelünkben várakozó utasok közül még reménykednek abban, hogy ma mégiscsak elindulhat a gép, persze nem indulhat el, s ez akkor válik egyértelművé, amikor a légitársaság egyik – minden bizonnyal magasabb beosztásban lévő – alkalmazottja úgymond hivatalosan is közli ezt velünk, szinte közhírré teszi, azzal a közhellyel kiegészítve a mondókáját, hogy természetesen dolgoznak a probléma megoldásán – illetve igyekeznek szállást biztosítani azoknak, akik nem tudják ezt önerőből megoldani az elkövetkezendő éjszakára vonatkozóan. Márk minden elhangzó mondatot magyarra fordít, miközben azt látom rajta, hogy már nem ideges, inkább – kissé bizarr módon – élvezi a helyzetet. Szóba is kerül ez közöttünk, s bár nyilván jobb lenne már a gépen ülni – és hamarosan megérkezni a legdélibb Kis-Szunda-szigetre, ahol még ő sem járt –, számára mégis valamiféle igazolás ez. Egyfajta „ugye, megmondtam”-helyzet, amiben nincs semmiféle rosszindulat, inkább sokféle helyi – köztük jó néhány negatív – utazási, repülési tapasztalat van, s amiben ugyanakkor mégiscsak érdemes benne lenni, fontos kifejteni egy álláspontot – megértetni a helyiekkel, hogy máshogy kellene, hogy működjenek ezek a dolgok –, váratlan és komplex problémamegoldást igényel.
A szállás alakul, szóval a kifakadás egyik része, úgy tűnik, nem volt hiábavaló. És tényleg, már csak fél órát kell várnunk ahhoz, hogy kiderüljön, a repülőtértől nem messze lévő Holiday Inn tárt karokkal vár bennünket – a várakozók ott kapnak szobát, reggelivel, erre a várhatóan, és reményeink szerint, egyetlenegy éjszakára. Idővel aztán az is kiderül, hogy hajnali hatra tervezik a géppel az indulást, ami nem a legkellemesebb időpont, de legalább nem esik ki egy teljes nap a sumbai tartózkodásunkból, állapítjuk meg.
Az embereket, akik közben vállra veszik a csomagjaikat, néhány Wings air-es munkatárs elkezdi kiterelni a parkolórészre, ahol aztán mindenki buszba száll, hogy eljussunk együtt a hotelig, amely a reptérhez igazán közel helyezkedik el. A szoba rendezett, egy éjszakára teljesen megfelelő, jólesik a pihenő; talán szerencsésebb is, hogy délelőtt fogunk landolni Sumbán, és nem ma este, a sötétben kell a szállásunkat keresgélni Tambolakán, Sumba egyik istenhátamögötti városkájában.
Hajnalban telefonhívás ébreszt bennünket, valamivel négy óra előtt. Gyorsan összekapjuk magunkat, nincs sok csomagunk, amit cipelni kellene. Lent a svédasztalos reggeliből csipegetünk ezt-azt, miközben az ide-oda lézengő utasokat figyelve azt találgatjuk, vajon hányan lesznek készen a több mint ötven ember közül időben, vagyis elrepülünk-e ma egyáltalán a legdélibb Kis-Szunda-szigetre, ha nem is hatkor, de legalább valamikor a délelőtt folyamán. Ugyanaz a busz visz minket vissza hajnali öt után a reptérre, amely elhozott kora este. Koromsötét van, Denpasar nagyrészt alszik még, egy-két szállítókocsin és annak ásítozó sofőrjén, pár motoroson kívül egy lelket sem látni az utcákon. Alig ég néhány az utcai lámpák közül, csupán néhány cégér világít, eddig nem láttam-hallottam ilyen kihaltnak, csöndesnek egyetlenegy indonéziai nagyvárost sem.
Ennek megfelelően a reptéri váró is szinte teljesen üres. Csak két rövidke sorban állnak az emberek a becsekkoláshoz. Mire a busz a második kört is megteszi, és megérkezik az összes, Sumba szigetére tartó ember, már háromnegyed hat van, szóval az indulás most sem lesz „menetrend szerinti”, de legalább nem mondták le ezt a járatot – legalábbis egyelőre –, még reménykedhetünk.
Fél óra elteltével nem tudom, jó jelnek vegyem-e, hogy a légitársaság munkatársai nassolnivalót és vizet osztogatnak az utasok között, mindenesetre szólni továbbra sem szólnak semmit a reggeli járattal kapcsolatban. Holtidő, háromnegyed hét van már, araszolgatás, végül aztán eljutunk a pultig, ahol lezajlik minden hivatalos esemény, amelynek le kell zajlania; kifejezetten odafigyelő a pultnál ülő hölgy, mosolyog ránk, visszaadja a két útlevelet, átnyújtja a kinyomtatott jegyeket is, köszönetet mond – már-már zavarba ejtő a kedvessége –, mi pedig haladhatunk tovább a kapu felé – meglepő, hirtelen milyen ütemszerűen történik minden. A kapunál hamar elhangzik a fölszólítás, hogy a Wings Air sumbai járatának utasai megkezdhetik a beszállást. Láthatóan Márk is elégedett, mosolyog, és többször elismétli: lám, milyen jól mennek errefelé a dolgok.
Az utasokat fogadó stewardess-ek egymásra néznek, miután rápillantanak a jegyeinkre. Az egyiknek kissé meginog a keze, sugdolózni kezdenek, úgy érzem, bizonytalanok – bár azt nem tudom, miért –, talán valami baj lehet megint, jut eszembe, de nem, nincsen baj, már széles szájjal mosolyognak, majd az egyikük bevezet bennünket egészen a gépig. Mi annak rendje és módja szerint haladnánk tovább, a hátsó ülések irányába – odakint meg sem néztem a jegyeket, melyik két ülés a miénk –, bent a gépben néhány lépés után azonban határozottan ránk szól a nő, hogy foglaljunk csak helyet, itt, az első osztályon. Bólintunk mindketten, eszünk ágában sincs akadékoskodni. Azonnal lehuppanunk a kényelmes, lábtartóval rendelkező székünkbe, s miközben a többi utas még a helyét keresi, arról érdeklődik az egyik utaskísérő, mit szeretnénk inni, és miféle egyéb kívánságunk van még.
Milyen jó is az, állapítjuk meg pár perc elteltével – már egy-egy pohár, gyümölcsös itallal a kezünkben –, hogy olyan nyelven beszélhetjük meg a történteket, ezt a szerencsés, ám koránt sem véletlen tévedést, amit körülöttünk senki sem ért. A határozottságnak, némi rámenősségnek egyértelműen meg lett az eredménye, a sumbai kormányzós történet pedig, ami természetesen nélkülöz mindenféle valóságalapot, úgy látszik, egyenesen az első osztályra juttatott bennünket.

Az út még két óra hosszat sem tart, és a Wings Air egyéb járataihoz viszonyítva a gépünk viszonylag könnyedén fog földet Tambolakán, ebben a harmincezer főt számláló, nyugat-sumbai városkában. A reptér kopár, akárcsak a város maga, sejtjük, nem ez a legizgalmasabb része Sumba szigetének. A Sinar Tambolaka nevű szálloda nincs messze a repülőtértől, ám mielőtt elfoglalnánk a szobánkat a meglepően szép panorámájú helyen, egy Philip Renggi nevű embert igyekszünk fölkeresni, aki afféle túraszervező, mindenes itt Sumbán, és segítségünkre lehet abban, hogy viszonylag zökkenőmentesen eljuthassunk Ratenggaroba, a sziget dél-nyugati részének egyik, tényleg különleges, megalitikus kultúrájú falujába.

Ratenggaro Sumba egyik legősibb települése, a helyi jellegzetes, úgynevezett „csúcsos házak” itt a legmagasabbak, legnagyobbak a szigeten, és egy viszonylag szűk területre összezsúfolva több mint tíz van belőlük. A hely nevének jelentése Garo törzsének (népének) sírja – a „rate” szó sírt jelent, az „nggaro” összetett kifejezés értelme pedig Garo törzse vagy népe, emberei –, amely egy ősi törzsi háborúra, és az annak következményeként a mai falu helyén végrehajtott tömeges temetkezésre utal.
Renggi „utazási” irodája egy apró bádogépület a poros főút mentén. Olyan meleg van így tizenegy óra felé a koszos kis előtérben, hogy már most szakad rólam az izzadság. Mivel nem muszáj – hiszen nem beszélem jól a nyelvet –, nem várom meg, hogy agybajt kapjak a forró bádogtető alatt. Kiállok inkább az útra, pár percig onnan figyelem a külvárost, a föl-le járkáló félmeztelen embereket és azt a néhány fiatal biciklistát, akik gyanakodva méregetnek tekerés közben, egy idősebb nőt, aki a fején vagy egy méter magas, tálakból és egyéb, számomra fölismerhetetlen eszközökből összeállított csomagot cipel, a túloldali, egykor talán focipályaként funkcionáló, száraz fűvel borított térséget, amelynek jobb szélén két bivaly a porban „dagonyázik.”
Mint kiderül, Renggi maga nincs itt, de egy megbízott, kissé pénzéhes ügyintéző igen, akinek le lett adva a drót. Tudja, hogy érkezünk, vele viszonylag hosszasan beszélget Márk a részletekről, többek közt arról, ki lesz a sofőrünk, aki Ratenggaroba, majd a sziget észak-keleti felén található fővárosba, Waingapuba fuvaroz bennünket holnap vagy holnapután. Némi alkudozás után kifizetjük, ami jár, és megkapjuk a sofőr, Ito elérhetőségét, akit Márk föl is hív azonnal, hogy leegyeztesse vele az időpontot és a helyszínt: a szálloda előtt fog fölvenni minket a reggeli elfogyasztása után, nagyjából nyolc óra körül.

Sumba – indonézül: pulau Sumba –, őshonos nevén Humba, Hubba, Suba avagy Zuba, a Kis-Szunda-szigetcsoport része, Indonézia keleti részén található, Flores szigetétől dél-dél-nyugatra. Sumba területe több mint tizenegyezer négyzetkilométer, tehát valamivel nagyobb, mint Bács-Kiskun megye. A népesség a hivatalos becslések szerint 2020-ban nyolcszázhúszezer fő volt, s akárcsak más szigeteken, például Pápua-Új-Guineán, a hely neve az elsődleges olvasat szerint természetesen itt is a lakóira utal, a sumba kifejezés „bennszülöttet”, „eredeti embert” jelent, utalva elsősorban a helyiek erős identitástudatára, az önállóságukra, arra, hogy határozottan elkülönítették magukat a kívülről érkezőktől, akik az évszázadok folyamán különféle terményeket zsákmányolni utaztak a szigetre, netán azzal a céllal, hogy teljesen elfoglalják azt. Ugyanakkor a sumbai kulturális területet – beleértve Sumba-szigetét és a környező tengereket – tana wai humba vagy tana wae hubba néven is ismerik, ami azt jelenti: „szülőföldünk”, „a sumbai emberek földje”. Ezek a kifejezések az ősi, sumbai kéziratokból származnak, amelyek többek közt Inya Nyale, egy sellőszerű lény – aki a hagyomány szerint a szárazföldről az óceánba költözött – történetét mesélik el, s akit a helyi mitológia szent alakjaként tisztelnek. A 12. század folyamán a kelet-jávai Szinghaszári királyság egyre nagyobb hatalmat szerzett bizonyos, délkelet-ázsiai tengeri területeken, és a ma Majapahit néven ismert birodalommá fejlődött. Sumba szigete a birodalom uralma alá tartozott sokáig, és magát a Sumba kifejezést a Majapahit-korszakban is használták – egyes korabeli, jávai kéziratok és Gajah Mada Sumpah Palapa esküje is említi. A portugálok már 1522-ben eljutottak a szigetre, elsősorban azért, hogy kizsákmányolják annak gazdag erőforrásait, majd később – a 17. század első felében – a Holland Kelet-Indiai Társaság is erősen megvetette a lábát Sumbán. A szantálfa volt a fő árucikk, amelyet a szigetről exportáltak Európába, így akkoriban a köznyelvben egyszerűen Szantálfa-szigetnek vagy Sandel-szigetnek nevezték a helyet. Sumba nyugati részét klánokba rendeződő törzsek lakják, míg Sumba északi és keleti részét réteges, kasztokon alapuló társadalmak foglalják el, élükön egy „királlyal” (radzsával), aki még ma is bizonyos fokú hatalmat gyakorol. A falvak szinte mindig több klán tagjait foglalják magukban, mivel a legfiatalabbak közül sokan – például a házasságkötés, családalapítás stb. miatt – más falvakban telepednek le, mint ahonnan származnak. A 21. századtól kezdve Sumba gyakorlatilag az egyetlen hely a Földön, ahol épülnek megalitikus emlékművek, úgynevezett dolmenek a kollektív temetkezéshez.

A dolmenek is erősen tükrözik a Kelet- és Nyugat-Sumba közti különbséget: a nyugati szegmentális társadalmak sokkal több ilyen temetkezési emlékművet építenek, használnak; keleten viszont a dolmenek nagyobbak, gazdagabban díszítettek és a királyi család, a vezető réteg számára vannak fönntartva. Sumba huszonnégy etnikai csoportnak ad otthont, amelyek kilenc különféle, ausztronéz eredetű nyelvet beszélnek, ezek némelyike több dialektusra oszlik. A legnagyobb közülük a kambera nyelv, amely Sumba keleti felén nagyjából negyedmillió ember sajátja. A lakosság huszonöt-harminc százaléka gyakorolja az animista marapu vallást, azonban a szigeten élők legnagyobb része már keresztény; többségük kálvinista, jelentős kisebbség pedig római katolikus – illetve kis számú szunnita muszlim közösség található egyes, part menti területeken. Sumba híres textíliáiról, különösen a részletes, kézzel szőtt ikatról. Az ikat szövésének és festésének folyamata igazán munkaigényes, egyetlen darab elkészítése hónapokig is eltarthat. A nyugat-sumbai textília jelentősen eltér a keleten készítettől, csakis geometrikus motívumokból áll, és általában olyan részt is tartalmaz, amely valamilyen kígyóbőrt imitál.

Az első – és bizonyos szempontból legfontosabb – információ, amit megkapunk Sumba nyugati részével kapcsolatban, hogy este hat, fél hét, azaz sötétedés után nem ajánlatos egyedül – vagy csupán motoron utazva – kint tartózkodni a part menti részeken. Könnyen megtörténhet, hogy a késekkel vagy machetékkel szaladgáló klántagok lekapják az embert a járműről, kifosztják, sőt megsebesítik – ezeknél persze jóval súlyosabb, végzetesebb esetek is történtek az elmúlt években, évtizedekben – például Kodi falu környékén. Ilyen értelemben is jó, hogy Ito – aki egy húszévesnél alig idősebb, ám tapasztalt, jókedélyű alacsony kis sumbai srác – egy viszonylag nagy és a helyi körülményekhez mérten kényelmes autóval érkezik meg a szállodához reggel, valamivel nyolc óra előtt, hogy időben elinduljunk dél-nyugat felé.
Sumba hatalmas mészkőtömbként emelkedik ki az óceánból, Ausztrália észak-nyugati partvidékétől csupán pár száz mérföldnyire. Hamar szemet szúr az itt tartózkodónak, hogy a többi Kis-Szunda-szigettel ellentétben nem vulkanikus eredetű a hely, s bár dimbes-dombos, olyan hegyek, mint Lombokon vagy Balin, nem találhatók a szigeten, és buja növényzet is alig-alig akad, már csak azért sem, mert a szantálfát – amely a fő termény, a legfőbb alapanyag volt évszázadokig, évezredekig – gyakorlatilag teljesen kipusztították, ezzel jelentős mértékben átalakítva a helyi ökoszisztémát. Sumba nagy része kopár – esetleg fűvel, apró bokrokkal borított – lapály, amelyet ma elsősorban lovas népek laknak. Persze a lovak is a hódítás és a kizsákmányolás „mellékzöngéi”, azzal együtt, hogy igazán hasznos és gyönyörű lakói a vidéknek.

Homokos-poros úton haladunk az egyre forróbb napsütésben, hogy elérjük Ratenggaro-t, amely egy komoly folyótorkolatnál helyezkedik el, s ahol a helyi lakóépületek sajátosságaival, illetve a megalitikus kultúrákra jellemző, igen jellegzetes és egyedülálló sírépítményekkel szembesülhet az ember. Két-három óra hosszat ülni is igen masszív a fekete, légkondícionáló nélküli autóban, mire az út parthoz közeli részén végre föl-föltűnnek a temetkezési emlékművek, szétszórtan állnak ezek a hatalmas, több tonnás kövekből összeillesztett, négyzet alakú, lapos és vaskos zárókővel fedett monstrumok. Komoly szárazság van. A kocsi kereke fölveri a port, s mivel lassan megyünk, nemcsak utánunk terjeng a levegőben, belepi gyakorlatilag az egész autót ez a sűrű átok. A szélvédőn ide-oda jár az ablaktörlő, hunyorgunk, mert a fény szinte éles szilánkokká törik szét ezeken az apró, sűrűn szállongó szemcséken. Jó ideig csupán méterekre látni. Idővel aztán elkezd javulni a helyzet, látom, hogy a megalitikus építmények között barna lovak legelésznek, majd pár bicikliző gyerek tűnik elő a porfelhőből az út mentén, aztán – közvetlenül a falu bejárata előtt – egy lovas férfi, aki a szürke állat hátán ülve föloldódni látszik a párás, izzasztó fehérségben.

Kint állítjuk le a kocsit, s mire a kapuhoz érünk, a lovas alak nyom nélkül eltűnik. Kihaltnak mutatkozik a belső tér, úgy fest, egy lélek sincs odabent a nagy méretű, alang-alang füvel borított házak között. A belső, hatalmas udvaron néhány tárgyat pillantunk meg elsőként az épületek alapját képező oszlopoknak támasztva – kosarak hevernek itt-ott, néhány, fából vagy fémből készült szerszám lóg lefelé –, majd úgy sétáljuk körbe a falu megtermett épületeit, hogy senki sem szól hozzánk, egyelőre egyetlen ember sem lép elő a félhomályból, hogy megkérdezze, mit akarunk itt.
Az az érzésem, hogy egyrészt biztosan látnak bennünket – a száraz fűvel borított házak belső részéről, a réseken át nyilván van, aki figyel –, másrészt, ezt a csöndes „fogadtatást” bizonyára Itonak köszönhetjük, aki számtalanszor járt már itt – egy hasonlóan elhagyatott, kevés lelket számláló helyi faluból származik, ismerik a környéken, a jelenléte egyértelmű biztosíték számunkra. A falu déli részéről – mivel a házak egy magaslaton állnak – rálátni a lent szétterülő öbölre. Körben fehér homokpadok nyúlnak el, különféle fák, pálmák szegélyezik a torkolat túlsó oldalán a partot, az öböl színe pedig egészen elképesztő, a türkiztől a mélykékig váltakozik, gomolyog, ahogyan a kifelé áramló folyóvíz és az óceán sós vize összekeveredik a félkör alakú, katlanszerű részen.
Ahogy aztán betérünk újra a két legnagyobb épület közé, a mélyre nyúló, fűvel borított tető alól két láb tűnik elő. Majd egy idős nő ráncos arca bontakozik ki fokozatosan a tető alatti sötétből, vizsgálgató tekintettel bámul minket, miközben jól láthatóan bételdiót rág. Nemcsak az arca, a keze is vöröses a nyáltól, a szeme haloványan villan, érezhetően tompa ettől a hallucinogén anyagot is tartalmazó terméstől, amelyből jó néhányat elfogyaszthatott már ma délelőtt. Aztán gyerekek bukkannak elő, szintén a tető alól, akik meredt, csillogó tekintettel bámulnak, miközben mi hárman lassan közelebb lépdelünk a házhoz. Mindenki vékony, csontos, már vagy féltucatnyi ember látható, de sehol egy megtermett asszony vagy egy testes, jólakottnak látszódó férfi, a ratenggaroiak testalkata akár az etióp hosszútávfutóké.
Jó lenne behúzódni az árnyékba, jut eszembe. Irgalmatlanul tűz a nap, az állása alapján lassan dél körül járhat az idő. Ito közben már a helyi nyelven magyaráz az idős asszonynak, nyilván arról beszél, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, s hogy szeretnénk némi időt tölteni a faluban, amihez engedélyt kérnénk a falu (szellemi) vezetőjétől – erre (itt is) mindenképp szükség van. A nő egyetlen szót sem szól, de legalább ütemesen bólogat az elhangzó mondatokat hallva. Kegyetlen a napsütés, úgyhogy odahúzódunk a magas tető mellé, majd beülünk mi is alá, az árnyékba, ahol legalább tíz fokkal hűvösebb van. Lassan elkezd hozzászokni a szemem a benti félhomályhoz – a magas, belső faszerkezet előterében újabb karakteres arcok bontakoznak ki. Kívülről is nagynak látszanak a ratenggaroi tradicionális épületek, de belülről, befelé figyelve egészen lenyűgöző a látvány. Elképesztően tágas a belső tér, kissé olyan érzésem van most, mint egyes templomok esetében, azazhogy aránytalanul nagynak tűnik a bent a kinti látványhoz képest. Lehúzom a cipőmet, majd följebb húzódom, hogy ne zavarjon a földről, a homokos talajról visszaverődő napfény. Próbálok óvatosan, szinte megfontoltan mozogni, nem volna jó most egy hirtelen mozdulat, odabent csak a fa szerkezet apró résein érkezik be fény, ami éles, eleinte szemfájdító pontok rengetegének hat, mindenhonnan kis fénypontok áramlanak, pár másodpercig fehér ködben úszik előttem minden; majd enyhül az izzás, bontakoznak a körvonalak, alakok, arcok tűnnek föl, belepik a ház egyes részeit; a helyi hagyományok szerint különféle funkciókkal rendelkező szinteket – egyre tisztábban látom a jól, szisztematikusan tagolt, kúpszerű belső „űrt”, a vaskos gerendák rendszerét, amelyek mozdulatlanul tartják az időt, a tetőt, ami nemcsak a hőtől, mindenféle egyéb természeti elemtől, erőtől magabiztosan védi az alatta élőket. A padló vaskos bambuszrudakból áll. Mintha egy hatalmas tutajon tartózkodnánk, ám itt semmi sem imbolyog, sőt nagyon is egy helyben, mozdulatlanul áll az építmény – tudatosság és komoly erő sugárzik belőle.

Az épület mélyéből hamar előkerül a falu szellemi vezetője is. Mosolygós, középkorú, kerek arcú kis ember, aki helyi, mintás viseletben van. Turbánszerű fejfedőben foglal helyet a közelünkben – halk szavú, kimért ember –, csak néhány kedves szót szól, amivel egyúttal jóváhagyja, hogy itt legyünk. Ezt Ito azonnal közli is indonézül, amit Márk fordít nekem magyarra, miközben körénk gyűlnek a fiatalabb és idősebb nők, sőt a gyerekek is ott guggolnak érdeklődő tekintettel a bételdiót rágó öregasszony közelében, aki minket néz ugyan, de meggyőződésem, hogy nem ránk figyel. Valahová a sötétbe bámul, mögénk, talán rajtunk keresztül – kifürkészhetetlen, vajon mit figyelhet –, az a benyomásom, látomása van. Ugyanakkor kétségtelen, mi is látványosság – ki tudja, a helyiek közül egyeseknek afféle látomásként jelenhetünk meg –, de legalábbis meglehetősen bizarr szerzetek vagyunk, és érzem, némi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy elkezdjenek újra természetes módon viselkedni ezek az emberek.
A meglepettségük idővel tényleg enyhülni kezd, aminek az is jót tesz – akárcsak annak, hogy fényképeket, portrékat készíthessek –, hogy Márk beszélgetni kezd az egyik helyivel, aki beszéli a közös indonéz nyelvet, s aki a házról, annak szintjeiről, az építkezés sajátosságairól, folyamatáról, a merbau fáról, amelyből a tartópillérek készülnek, a bambusz megmunkálásáról – amelyből a belső szerkezet egyes részei állnak –, illetve a középső, rituális főzőhelyről, a bent tartott terményekről, s persze a falu történetéről és a síremlékekről is mesél. A legalsó szintet lakóhelyként, alvóhelyként, a hétköznapi élet szintereként használják; a második szint elsősorban a falu vezetőjét illeti meg, fölötte pedig a termény tárolására szolgáló helyiség található. A legfelső szinten a bivalyszarvat, azaz a dicsőség szimbólumát helyezik el. A házak első ránézésre – sőt a belső, szintekre tagolt szerkezetet tekintve is – nagyon hasonlítanak egyes, Flores szigetén emelt épületekre, például a Wearebo-i, úgynevezett dobházra. A marapu vallás, hitrendszer szerint minden szellem két elemből áll, ezek a Ndewa és Hamanangu. Az ősi tanítások az egyetemes élet egyensúlyát hangsúlyozzák, amelyen keresztül a boldogság elérhető. Ezt az egyensúlyt szimbolizálja a Nagy Anya (Ina Kalada) és a Nagy Atya (Ama Kalada), akik a Hold és a Nap alakját öltik. A helyi mitológiában ők egyúttal férj és feleség, akiktől a sumbaiak származnak. A marapu vallás szerint az elődök szellemei továbbra is, folyamatosan ott tartózkodnak az élők körül, akikkel – akárcsak a dzsinnekkel a hindu vagy a muszlim vallás szerint – időről időre kapcsolatba lépnek, s akikkel így alkalomról alkalomra foglalkozni kell. A ratenggaroiak nemcsak az elhunyt család- vagy klántagoknak építenek dolment, hanem az olyan – például a falut egykor védelmező vagy veszélyeztető – állatoknak is, mint amilyen az a krokodil, akiről hosszasan és kissé hevesen mesélt az egyik helyi férfi, aki később, a délután folyamán afféle lovasbemutatót is tartott, s akinek a lovára – ez nagy megtiszteltetés – Márk is fölülhetett, hogy körbejárja vele Ratenggarot.

Két – régebben a ratenggaroi öbölben élt – krokodil kerül szóba, akik a hagyomány szerint meghatározó „tagjai” voltak a falu közösségének. Azért is írom, hogy akik, mert az elmondottak alapján – erről külön szót ejtünk később is – nem lehet rájuk pusztán állatként tekinteni. Egyértelműen emberi szerep az övék, emberi tulajdonságokkal rendelkező vagy azokkal fölruházott lények, akik egyenrangúak, sőt sok tekintetben még az emberek bizonyos, a közösségen belül elfoglalt szerepénél is lényegesebb pozícióban léteztek, léteznek. A kisebb állat sosem volt agresszív az emberekkel, és sokan védelmezőként tekintettek rá, aki az egyensúlyt biztosítja, a másik viszont – legalábbis egyesek elmondása alapján – többeket elragadott, főleg a gyermekekre jelentett veszélyt, kifejezetten gonosz lénynek tartották, és tartják még ma is, akit végül a falu férfitagjai öltek meg, majd külön síremléket emeltek számára, amely a falu part felőli részén található, s ahol rendszeresen áldozatot mutatnak be – csirkéket, disznóhúst, bételdiót hagynak ott – azért, hogy kiengeszteljék ezt a még mindig ártani képes szellemet.
Miközben a történetet hallgatjuk, már mindketten bételdiót rágunk Márkkal. Azt javasolta, próbáljam ki, itt úgyis elég sokáig maradunk ahhoz, hogy a hatása még véletlenül se okozzon gondot. És amúgy is szerencsésebb, ha elfogadjuk, ha már ajánlják – márpedig szinte tukmálják ránk –, még a gyerekek is rágják, kellemetlen volna, ha kimaradnánk ebből a közösség összetartozását erősítő, valóban csábító, azaz inkább kábító örömből. A bétel kesernyés, egyáltalán nem jóízű, viszont a hőségben erős a hatása. Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy némi szédülés, enyhe kábultság uralkodjon el rajtam, ami a tűző napon cseppet sem fölszabadító, inkább zavaró körülmény. Egyáltalán nem esik jól kilépni újra a napfényre, amikor a talán egy órás beszélgetést követően elindulunk, hogy közelről is láthassuk a különös és különleges temetkezési helyeket a part mentén – hivatalosan több mint háromszáz emlékmű található a település körül –, bejárhassuk újra a falut, annak környékét, láthassuk közelről az öblöt, amely egyszerre mutatkozik profán térnek – mosoda az asszonyoknak, játszótér a gyermekeknek –, s a hallottak alapján – és a körben álló emlékművek ölelésében – mégiscsak szent helynek a falu egésze számára. Jártam már néhány csodálatos helyen Indonéziában, de az a látvány, ami a falut elhagyva, a kis domb szélénél, az öböl felé figyelve tárul a szemünk elé, egészen ledöbbentő. Kettős élmény ez számomra, tehát különösen erős a hatása, mert ahogy Márk előttem halad, majd megáll a domb szélénél, egyszerre látom a hullámzó tengert, a türkizkék, gomolygó öblöt az azt a túloldalon szegélyező, dúsan zöldellő fákkal, a kis kalyibát, amit afféle megfigyelőpontként használnak a helyiek, és azt a reakciót, ami az útitársamból tör elő, miközben magasra emeli a karját, talán hogy még erősebben legyen képes befogadni ezt az erős áramlást, ami nemcsak a szél, nemcsak a napfény, annál valami jóval több és még mélyebb. Márk az összes nagyobb szigeten vagy szigetcsoport valamelyik meghatározó tagján járt már ebben az országban, barangolt Jáván, Szumátrán, a Malukun és Celebeszen, élt Bandungban, ahol bárzenész volt hosszú időn át, járt Pápuán, a Baliem-völgyben, saját háza és telke van Lombokon, ahol szintén éveken át élt, és talán ez a tudat is fölerősíti annak a döbbenetnek a hatását, ami belőle felém árad. Érezhetően le van nyűgözve, amit az arckifejezése, mikor felém fordul, sokkal inkább elárul, mint az a néhány elégedett kiáltás, mely elhagyja a száját, és tényleg, szavakkal csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem megfogható a ratenggaroi öböl látványa.

Ian, a falu polgármestere vezet körbe bennünket a falu környékén, aki a helyi klán egykori vezetőinek leszármazottja. Részletesen mesél arról, hogy a családjának tagjai – így az apja és a nagyapja is – milyen szent tárgyakkal és állatokkal közösen lettek eltemetve a számukra kialakított, hatalmas sírhelyben. Az ő háza, illetve ahol a „fogadóirodája” van, nem tradicionális sumbai épület, s ami különösen figyelemfelkeltő, hogy szétszedett dolmenek láthatók nem messze a háztól, hatalmas kőtömbök hevernek a területen, amelyek egykor sírt alkottak. Van egy hosszú bevezető szakasz is a falut megelőző részen – erre csak visszafelé haladva, az Iannal folytatott beszélgetés közben/után leszünk figyelmesek –, ahol jól láthatóan porított kő borítja a földet, ezek bizony egy-egy szétbontott temetkezési hely kőlapjainak maradványai. Szívszorító látvány, hogy több száz vagy akár több ezer éves emlékművek végzik így, azaz közútként a falu határában. Ahogyan szívszorító találkozni Ian egyik alkalmazottjával is, aki egyúttal rokon, gyermekkora óta súlyos látássérült, miközben értelmi fogyatékos személy, s aki a ház körüli teendőket végzi el, és a beszédét a legtöbbször még a ratenggaroiak sem értik igazán.

A helyiek elővezetnek egy hatalmas bivalyt, hogy meg- illetve bemutassák nekünk – valóban, különösen hatalmas példányról van szó. Ezek az állatok mind a húsuk, mind a rituális szerepük miatt rendkívül fontosak Sumbán. Érdekes ugyanakkor, hogy a tejüket egyáltalán nem fogyasztják a sumbaiak, pedig igazán tápláló anyagról van szó. Hozományként is bivalyt szokás fölajánlani, méghozzá ötöt-hatot, ami nem olcsó mulatság, a legtöbb férfi ezért is házasodik manapság későn a szigeten – vagy egyáltalán nem –, mondja el Ian. Egy kifejlett állat ára akár húszmillió rupia is lehet – ez az összeg egyrészt egy motor ára, amire a fiatalabbak szívesebben költenek, másrészt jóval több mint egy éves átlagkereset Indonéziában.

A délután hátralévő részében, amennyire ez a 21. században csak lehetséges még, tényleg megtapasztaljuk a paradicsomi állapotot. Némi gyümölcs elfogyasztása után enyhe, az arcot finoman simogató sós szélben sétálunk ki a sziklás-homokos partra, amelynek előterében lovak legelésznek, és ahol elszórtan szintén dolmenek állnak, köztük az is, amelyet az ártó krokodil tiszteletére, kiengesztelése céljából emeltek, s ahol rendszeresen áldozatot mutatnak be a ratenggaroiak. Amint kiér az ember a föveny tetejére, föltárul egy végtelennek tűnő látvány a kék tengerrel, az éggel, köztük a horizonttal, amit nehéz lenne pontosan meghatározni, különleges érzés „szembenézni” vele. Főleg, hogy dél-nyugat felé a következő kontinens, persze sok ezer kilométernyire, már az Antarktisz, s amikor Márk fölhívja a figyelmemet erre, érthetően borzongás vesz rajtam erőt. Az öböl belső széle mellett egy rönkökből emelt, egyszerre talán menedékhelyként és kilátópontként is funkcionáló épület áll, ahonnan egyrészt belátni a faluba, másrészt szinte fölülről szemlélhető a tágas öböl, amelyben a víz a vakítóan fehér homokdűnék között türkizes és néhol már-már lilás-kékes színnel kavarog. Amíg én az öböl belső részén nézelődöm, Márk már a fövenyen ül, körülötte vagy tíz-tizenkét gyerek ugrál vagy csücsül a homokban, akik nagyon élvezik, hogy egy ennyire idegen valakivel is szót tudnak érteni. Az öblöt elhagyva végigsétálok egy, a falu tulajdonképpeni határát is jelző, part menti sziklatömbig, amellyel szemben, a sekély vízben néhány halász álldogál egy-egy óriási, kiterített háló mellett, kapásra, azaz halfogásra várva. Végül odaülök én is a gyerekek közé, akik állandóan nevetnek, mutogatnak, sugdolóznak, aztán elráncigálnak egészen a vízig, s bár én nem sokat értek a beszédükből, az örömük, az örömünk, a fehér homok, az óceán, illetve ennek a szinte kőkorszaki falunak a látványa, hatása, ha csak egy rövid időre is, de kitörli az összes aggodalmat a szívemből.