Fóbia – második könyv

,,Olyan erővel ragadja meg a járvány első napjaiban megtapasztalható hangulatot, mint Albert Camus regénye, A pestis”, írta egyik kritikusa a Fóbia első könyvéről. A második könyv tovább mélyíti ezt az egyszerre testi és szellemi utazást. A fizikusnő perspektívájából láttatott történet fájdalmas erővel mutatja meg a kór lefolyását, majd egy temetést és az azt követő tort, ahol összegyűlnek a család tagjai, hogy emlékezzenek, s ahol realitás és irrealitás, álmok és víziók világa találkozik: hazugságok, feltételezések, torzítások sűrűjében találjuk magunkat, zavarba ejtő módon, hiszen nem tudhatjuk, mit hihetünk el és mit nem. Ám a második könyv nemcsak a járványhelyzet mélységeit láttatja, annak utóhatásait is. Vallomás és újrakezdés. Szöllősi Mátyás könyvről könyvre, ösztönösen építkezve ír hitről és kétkedésről, a véletlenszerűség hatalmáról. A lélek mélyére hatol, legyen szó családi vagy párkapcsolati traumákról, súlyos betegségről, vélt vagy valós öngyilkossági kísérletről, önvizsgálatról.”

részlet a kötetből:

Eszembe jutott a fénykép, ami pár perccel korábban még a zsebemben volt, s miután végiggondoltam néhány sajátosságot Judittal kapcsolatban, már nem tűnt annyira tragikusnak, hogy nincs nálam, azaz nem tudom megmutatni neki, mert így semmiféle kényszert, nyomást nem érez majd, ha a Jenő vagy leginkább az a Veronika mégiscsak szóba kerül. Márpedig szóba akartam hozni őket, mert tudtam, hogy Judit nagyon szeret beszélni, és bármit mond is el, főleg így félrészegen, abból azért az elmúlt hetekben tapasztaltak alapján sok minden lényegeset le lehet majd szűrni. Közben Judit megparancsolta, hogy igyak még a kávéból, merthogy elképesztően sápadt vagyok, csak úgy világítok itt a sötétben, jót fog tenni nekem, s miután ejtett néhány szót apámról is, hogy milyen zavart, látszik szerencsétlenen, mennyire megviselte Katika halála, azt javasolta, hogy menjünk vissza a házba, a többiekhez, hiszen szinte teljesen besötétedett már, amúgy is, meg fogok fázni, ma szokatlanul hideg van idekint.

– Judit, mit tudsz arról, hogy a nagyapa megcsalta a mamát? – kérdeztem, de annyira erőtlenül, hogy a keresztanyám, miután visszafordult felém, visszakérdezett, már-már ingerülten, úgyhogy meg kellett ismételjem azt a néhány szót.

– Szegénykém, rettentően összezavarodtál – mondta szelídebben.

– Igen, persze, de a mama halála utáni napon jártam a papáék házában, ahol találtam néhány levelet, és azoknak a tartalma arra utal, hogy nagyapának viszonya volt egy bizonyos V.-vel, aki egy Veronika nevű nő lehet, szerepel is néhány régi családi fotón. Tudsz erről az ügyről, vagyis arról a nőről valamit? – folytattam valamivel határozottabban.

– Úristen, csak nem a házban aludtál akkor? Miért nem jöttél át hozzánk? – kérdezte azonnal, szinte fölháborodva.

Tipikus reakció volt. Megint csak épp a leglényegtelenebb elemet ragadja ki az egészből, gondoltam.

– Nem, nem aludtam ott, visszamentem…

– Jaj, hát el kellett volna jönnöd! – vágott közbe türelmetlenül.

– Fáradt voltam és szomorú. Nem akartam a terhetekre lenni. De most itt vagyok.

Judit elmosolyodott, aztán megint a ház felé figyelt. Láttam rajta, hogy feszült, és indulni akar. Nem maradt sok időm arra, hogy kérdezzek, azaz kiszedjek belőle bármit, ami igazán hasznosnak bizonyulhat, s mivel gyanítható volt, hogy bent egy sokkal banálisabb témáról van szó, úgy voltam vele, a legjobb, ha azonnal a probléma közepére irányítom a figyelmet.

– Igaz az, Judit, hogy ez a bizonyos Veronika szülte apámat? Hogy valójában ő a nagyanyám?

Keresztanyám elképedt, majd hátrébb lépett valamicskét, amiről a bátyám korábbi, ijesztő reakciója jutott eszembe. Majd hirtelen a szája elé tette a kezét, ami szintén jellegzetes mozdulat tőle, túlzó, sőt egyenesen teátrális volt. Nehéz lett volna eldönteni, hogy a meglepettsége a kétkedéséből, némi haragból, vagy a szégyenérzetből fakad-e, amihez ráadásul némi bűntudat társul, de aztán pár másodpercig csak ingatta a fejét, leírhatatlan tekintettel, amiben a heves indulat mellett az azért biztosan tükröződött, hogy egyrészt komplett hülyének néz, vagy legalábbis nagyon naivnak, tudatlannak gondol, másrészt kifejezetten rosszindulatúnak, amit aztán a szavai is megerősítettek.

– Csak nem a dadára gondolsz?

– Miféle dadára?

– Jaj, hát miféle dadára, azt hittem, a bátyáddal ti tisztában vagytok ezzel!

– Mégis mivel kellene tisztában lennünk?

– Nos, az a helyzet, hogy nagyanyádék egykori házvezetőnője… és hát, igen, valóban Veronika volt a neve… vagy fél éven át szoptatta apádat a születése után. Kati néninek elment a teje, és nagy szerencse volt, hogy szinte egy időben estek teherbe azzal a nővel. Kétségtelenül szép, bár abszolúte kiállhatatlan, valahonnan a Felvidékről vagy talán Erdélyből elszármazott örmény asszony volt. Az is lehet, hogy él még, ezt nem tudom. De végül is teljesen mindegy. Úgy emlékszem, anyám mondta… aki egyébként alig volt fiatalabb nagyanyádnál, és aki szó szerint boszorkánynak tartotta azt a nőt… szóval szerinte annak a hárpiának a tejével szívta magába ezt a rettenetes, zsörtölődő természetet apád. Hogy ezért lett ilyen… hogy is mondjam… nehéz eset. Sokan igencsak sokat szenvedtek miatta. Már gyerekként is borzalmas természete volt, akárcsak neked.

– Tessék? – szóltam közbe, mert azt hittem, félrehallottam valamit.

– Igen, kicsim, te sem vagy egy könnyű eset, meg kell hagyni. Anyád is hányszor panaszkodott nekem, te jó ég! És hát – folytatta, miközben közelebb hajolt, mintha csak még inkább idegesíteni akarna –, ideje volna végre fölfognotok, hogy nem minden rólatok szól ám. Eszesek vagytok, te is meg apád is, igen, ezt senki sem vonja kétségbe, de ez még semmire sem jogosít föl, hidd el! Hiába nyert apád annyi tanulmányi versenyt, és hiába volt okosabb, mint az egész iskola együttvéve, ha közben rettegtek tőle. Márpedig… Mondd csak, figyelsz te rám? Jól van, egyszerűbb, ha megmutatom! – vágta rá, mielőtt válaszolhattam volna, majd elfordította a fejét, félrehúzta a haját a feje bal felén, úgy, hogy a fejbőre jobban látszódjon, amin ott lapult egy nyolc-tíz centiméter hosszúságú, halvány forradás. – Ezt, kérlek szépen, édesapád csinálta. Azt most inkább nem mesélem el, pontosan mit tett, elég, ha látod az eredményét. Amellett, hogy szeretnem kell őt, hiszen rokonok vagyunk, neked meg ráadásul a keresztanyád vagyok, képzelheted, milyen régóta türtőztetem magam a jelenlétében. Szóval szeretnélek megkérni arra, hogy az én házamban te is tegyél így. Fogd vissza magad, és ne beszélj összevissza légből kapott ostobaságokról! Hogy apád annak a nőnek a gyereke volna? Ugyan már, ez csak egy rosszindulatú városi pletyka. Nagyapádat, aki a legszelídebb ember volt ebben a családban, és milyen jóképű… édes istenem, hogy én mennyire imádtam… na, szóval rengeteg itt lakó komcsi gyűlölte, és bajba is akarta keverni a nézetei, a múltja és a végletekig tartó ellenállása miatt. Főleg akkor, a hatvanas években. Iszonyatos évtized volt. Kérdezd csak meg apádat, vagy inkább Ágót, ha nekem nem hiszel! Nagyapád sosem lépett be a pártba, pedig valaha kereskedelmi iskolába járt, igaz, csak rövid ideig, de nagyon jó eszű, stramm ember volt. Idővel több komoly pozíciót is fölkínáltak neki, de ő minden ilyesmit határozottan visszautasított. Nem akart parancsolni többé már senkinek. Azt pedig sejtheted magadtól is, drágám, hogy a döntése nem maradt következmények nélkül. Igen, valóban terjedt egy ilyen szóbeszéd, de nem kell bedőlni az ostoba híreszteléseknek, és ne súlyosbítsd az egyébként is fájdalmas és bizonytalan helyzetet olyasmivel, amire semmiféle bizonyíték nincs, szépen kérlek! Remélem, érthető voltam – mondta nagy elánnal, majd váratlanul elhallgatott. Azt hittem, azonnal elindul a ház felé, de csak állt, kissé fújtatva, labilisan, és meredt maga elé.

A kötet a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg 2026-ban.

Itt megrendelhető: https://www.lira.hu/hu/konyv/tovabbi-konyveink/fobia-masodik-konyv-1