Aug 15
by fotoadmin in interjúk 0 comments

Mindennap becsapjuk magunkat – Bak Róbert interjúja

Már egészen korán volt elképzelésem arról, hogy valamilyen formában összeszövődhetnének a Váltóáram elbeszélései. Szerettem volna, ha egy összetett képet rajzolnak ki, ahol a történetek kapcsolatot teremtenek egymással, még ha nem is nagyon szorosan, csak úgy, ahogy egy adott városban egymás mellet élő, de mégis egymás számára idegen emberek történetei összekapcsolódnak.
Tovább
Aug 11
by fotoadmin in Kritikák 0 comments

Szemben önmagunkkal – Szabó Imola laudációja az Arcok című kiállítás kapcsán

Egy kisfiú szemébe néztem órákon át. Sárga pulóverén a kosz bolyhokba tapadva. Zsebében egy zacskó, melegítőnadrágos combján a keze. Körme alatt csonka holdívben a piszok, és csak ül, szemben velem, egy elárvult ház lépcsőjén. Lakó. Az otthontalanság bérlője. Percekig elkerültem a tekintetét, zavarba ejtett a keserű huncutsága. Inkább a kép színeibe vesztem bele, betűket kerestem, formákat, hátha megmentenek a szembesüléstől. A kerek arc félénk, de csintalan, és megrázóan őszinte tekintetétől. Nem ez volt az első Szöllősi Mátyás kép, amiben ezt a megrázóan szép és furcsa elegyet láttam. Ahogy a nyomornegyed közepén is a boldogság ismeretlen és meglepő vonásait rögzíti. Ahogy egy csapat kölyök meg meri mutatni neki, hogy a gyermekiség nem az élethelyzettől függ, és szakadt szandálban is lehet teli mosollyal szaladni az udvar felé. Hogy a megdőlt vályogházban is gyengédséggel öleli az anya a csecsemőjét. A képeit nézve kicsit elszégyellem magam. Én feleennyire sem vagyok kíváncsi, és negyedennyire sem tudok ilyen levegőszerűen rögzíteni. Nem félni az emberektől. Nem zavarba jönni a közelségtől. Nem felszínesen kérdezni, ahogy a Budapest Katalógusban teszi időről-időre. Nem szánni, hanem együttérezni. Pont olyan távolról, ahonnan még látni lehet. Belátni az emberi ismeretlent. Újra és újra úgy indulni el egy idegen mozdulat felé, hogy tényleg érdekeljen […]
Tovább
Jun 21
by fotoadmin in könyvekről 0 comments

Felemás emlékezet – Bánki Éva: Elsodort idő

„Aminek nincs középpontja, azt nehéz birtokba venni.” (B. É.) „Szigeten könnyebb uralkodni.” (A. C.) Szeretem a zavarba ejtő könyveket, amiknek olvasása egyszerre nyújt igazi élvezetet, s egyszerre dolgoztatnak meg, kényszerítenek a visszalapozásra, néhány rész újraolvasására, és arra, hogy utánanézzek bizonyos kérdéseknek – tehát az olyan olvasási élményt, ami rádöbbent, hogy milyen keveset tudok a világról, és hogy ez nem feltétlenül baj. Bánki Éva Elsodort idő című könyve ilyen kötet, akárcsak korábbi művei, folytatva annak az univerzumnak a feltárását, bemutatását, ami csak látszólag távoli, amihez sokkal több közünk van itt és most, mint ahogyan azt az első pillanatban gondolnánk. Bánki Éva regénytrilógiájának második része – összetettsége, nyelvi leleményessége, képi világa miatt, vagy csupán azért, ahogyan jellemeket mutat be, és ahogy a természeti jelenségekről szól – lebilincselő olvasmány. Ezt előttem persze már mások is megállapították. Korábbi könyveire, regényeire is igaz talán az a megállapítás, hogy mindig valamiféle élen mozognak, leginkább azon, ami egy, az ismert történelmi tények alapján megrajzolható kor, és egy elképzelt világ határmezsgyéjét jelenti – különleges elegyet alkotva a szokásokból, hiedelmekből, valamint a képzelet nyújtotta lehetőségekből. És itt azonnal fel is merül, s igazán lényeges kérdés, hogy mi is a valóság, mondjuk a nagyon különböző kultúrákban, de akár egyazon kulturális […]
Tovább
Jun 04
by fotoadmin in Kritikák 0 comments

VALAMI ÚJ – Török András jegyzete a Váltóáramról

A Margó-díjat – amelyet első könyves prózaírók kaphatnak meg – az egyik leghasznosabb intézménynek tartom. Mint nem hivatásos kritikus, nem szívesen nyúlok még nem bizonyított szerzők könyve után. A munkát helyettem elvégző zsűri listája, a tíz esélyessel megtekinthető itt. A Váltóáram a lehető leglazábban összefüggő novelláskötet, amely egy képzeletbeli Budapesten játszódik. A kilenc írást egy égi természeti tünemény köti össze: egy távoli Naprendszer csillaga felrobbant, annak a robbanásnak a fénye most ért ide, nappali világosságot áraszt, s az emberek nem tudják levenni a szemüket róla. A tévé és rádió csak arról beszél, még nem tudni, hosszú távon mivel jár mindez. Ám ez csak mellékesen jelenik meg a történetekben, amelyek egyáltalán nem egy srófra járnak. Van belső monológ és párbeszédes formában írt novella, és olyan is, ami egyes szám harmadik személyben szól hozzánk. Mindemellett a hősök sem egyformák. Azt azonban mindannyiukról el lehet mondani, hogy a legkevésbé sem a társadalom nyertesei. De az sem lenne igaz, hogy a novellák – Térey János szavajárásával élve – a nyomorpornó kategóriába tartoznának. Van benne magát a lakásából véletlenül kizáró öregúr, aki „szégyenszemre” egy másik lakásban lakó meleg párnál keres menedéket és vizelési lehetőséget. Van, akinek a bőrében (erre lassan jövünk rá) egy helyi érzéstelenítéssel […]
Tovább
Jun 01
by fotoadmin in Kritikák 0 comments

Ternovácz Dániel: Egy szupernóva mikrotörténetei

Szöllősi Mátyás első prózakötetében olyan egységes szövegvilágot alakít ki, amelyben az egymástól látszólag független történetek azonos tematikus, motivikus és nyelvi megformáltságukból adódóan szerves egésszé állnak össze. A novellák cselekménye úgy épül fel, hogy miközben kozmikus változások mennek végbe a naprendszerben, a szubjektív terek, a mindennapi életben bekövetkező törések és azok kapcsán kialakuló vagy felerősödő belső tartalmak kerülnek előtérbe. A kötet első soraitól kezdve végig folyamatban levő csillagrobbanást az egymást követő szövegek kohézióját biztosító mozzanatként, a térjelölő fényjátékot származtató és a családi szférán belüli válságokat szimbolizáló motívumként értelmezhetjük. A létnek mint lineáris folytonosságnak a különböző pillanataiban következnek be ezek a robbanások, többek között válás, halál, visszautasítás, magány, megaláztatás, baleset, megcsalás vagy betegség formájában. Hangsúlyos, hogy a főhős önmagát nem látja, így mások szemében és reakciójában ismeri meg a saját személyét: „(…) talán nem véletlen, hogy az ember legtöbbször nem képes látni önmagát, szinte semmilyen formában” (298). A Betelgeuse nevű csillag felrobbanásából eredő fehér fénynek köszönhető ki- és megvilágosodás az emberi lét fizikai dimenziójának az érzéki felismeréséhez vezet. A novellákban körvonalazódó élettörténetek alanyai emberi és testi, tökéletlen és véges létükben fedezik fel (újra) magukat. Következetesen ismétlődik a történetekben az érzés, hogy mindaz, ami a főszereplőket éri, a maguk testiségében érinti őket. Önnön […]
Tovább
Mar 30
by fotoadmin in 0 comments

A zseni két arca – Grigorij Szokolov jubileumi zongoraestje a MüPá-ban

Tizenöt év, tizenöt koncert – ez Grigorij Szokolov mérlege A zongora sorozatban itt Budapesten, és március 28-án ismét bebizonyította a csordultig megtelt Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben, hogy az egyik legfelkészültebb és legmeghatározóbb zongorista ma a világon. Hat óra előtt pár perccel szinte teljesen üres volt a hangversenyterem.  A menedzserén kívül csak maga Szokolov ült bent, ő nem máshol, mint a hangszer előtt, én pedig igyekeztem zajtalanul mozogni, hogy ne zavarjam meg semmilyen módon, mert már az egyik Schubert impromptu-t játszotta, egészen finoman, könnyedén, mintha csak a koncerten lennénk. A technikusok még próbálgatták a fényeket, közben megérkezett Felvégi Andrea is, hogy aztán ketten fotózzuk az orosz művészt, tevékenykedjünk körülötte a próba ideje alatt, lehetőleg láthatatlanul. Sokszor hallgattam már őt, ott a MüPában, de így, a koncert előtti próbán még soha, és nem csak az volt megdöbbentő, hogy milyen hihetetlenül erős hatást kelt már önmagában az, ahogy a hangszernél ül, ahogy bánik vele, hanem hogy megfigyelhettem, ahogy billent, a gesztikulációját egészen közelről, mert megesett ott velünk az a szerencse, hogy Szokolov egyáltalán nem zavartatta magát, s úgy játszott ott, kissé talán nekünk is, mintha valóban nem érzékelne maga körül semmit, csak az általa létrehozott zenét, holott az is lehet, hogy pontosan tudta, […]
Tovább
Feb 15
by fotoadmin in Kritikák 0 comments tags: kalligram, kolozsiorsolya, kritika, szöllősi, váltóáram

Kolozsi Orsolya: A test beszél

Egy panelház fölött az éjszakai égbolt, csillagok, erkélyen álló alakok fénye vetül a szemközti házra, mintha erős reflektor világítaná meg őket. A két verseskötettel már rendelkező Szöllősi Mátyás Margó-díjas kötetének borítója egyértelmű utalás az Orion csillagkép egyik csillagának, a Betelgeuse-nak a felrobbanására és az ezt kísérő erőteljes éjszakai fényjelenségre.
Tovább
Nov 30
by fotoadmin in Kritikák 0 comments tags: 2017, kortárs, margódíj, szöllősi, váltóáram

S lőn világosság – de mit kezdjünk vele? – Dominka Ede harald a Váltóáramról

Egy felrobbant óriáscsillag fénye világítja be az éjszakai eget, egyúttal az alatta mindennapjaikat tengetőket. Vajon a betlehemi redukált szakralitású, távoli rokona megvilágítja az élet lényegi pontjait, avagy éppen elvakít, s még annyira sem látjuk? Vagy hol így, hol úgy?
Tovább
Nov 13
by fotoadmin in interjúk 0 comments

„Az írásaim formái nálam egy lelkiállapotot jeleznek.” – Szilvási Krisztián interjúja

A népszerűség kifejezésről Alejandro González Iñárritu Birdman avagy (A mellőzés meglepő ereje) című filmje és annak egy mondata jut eszembe, mely lényegileg arról szól, hogy a népszerűség önmagában véve nagyon kevés, és talán nem is lényeges, általában nem azt tükrözi vissza, amit az emberről, adott esetben az alkotóról tudni érdemes
Tovább
Nov 08
by fotoadmin in Kritikák 0 comments

“A világosság a sötétségben fénylik” – Csaba Lilla a Váltóáramról

A Szöllősi Mátyás kötetében körvonalazódó miszticizmus (transzcendens érzékenység) pedig szinte egyedülálló a kortárs prózában. A novellaciklusban együtt van jelen a reális és a misztikus, utóbbi egyfajta költőiséget kölcsönözve a szövegvilágnak. A mindent átható, ég felől süllyedő fehér sugárzás, a fény misztikája, a megváltás lehetőségét közvetítve a lehető legközelebb van a kulcsszereplőkhöz, s közben mégis egészen távol, elérhetetlen marad.
Tovább