Váltóáram akkor keletkezik, ha az elektromos feszültséggel töltött részecskék haladásának iránya és intenzitása periodikusan váltakozik. Hasonló folyamat játszódik le Szöllősi Mátyás novelláiban is: az elbeszélés intenzitásának váltakozása teremti meg a prózanyelv ritmusát. Ugyanakkor a történetmondás irányának váltakozása mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a narratív struktúrák linearitásának megbontása majdnem mindegyik szövegben tetten érhető. A kötet játszik az olvasóval, olykor félre is vezeti, az idősíkok néha egymásba csúsznak, gyakoriak az elhallgatások, a visszautalások és az utólagos magyarázatok. Ebben az írói világban még a narrátor sem lehet biztos a dolgában – sőt, talán épp az ő helyzete a legbizonytalanabb.
A Váltóáramban sajátos kötetkompozíciós elvek érvényesülnek, a történetek ugyanis egy közös motívumhálón rendeződnek el. Némi megszorítással az is elmondható, hogy közös tér- és időviszonyok között játszódnak le. Mintha csak egy darabokra tört nagyregény fejezeteit olvasnánk. Egyelőre azonban kénytelen vagyok megmaradni a ciklus műfajmegjelölés mellett, még akkor is, ha kissé pontatlannak érzem. Egy nyugtalanító kérdés azonban így is megválaszolatlan marad: az egyes darabokat összefűző motívumrendszer mint koherenciaképző megoldás vajon utólagos beavatkozás eredménye, vagy az előzetes alkotói koncepció része? Néhány novella a közös motívumok nélkül is lezárt műegész lehetne (Reggeltől reggelig; Irány észak; Hajsza), ezért feltehető, hogy első szövegváltozataik még a kötetkompozíciótól függetlenül keletkeztek. Más írások viszont egyenesen értelmezhetetlenek lennének ettől az utalásrendszertől megfosztva (Spirál; Betelgeuse; Gerely).
A közös motívumháló alapja egy égi esemény, a Betelgeuse csillag szétrobbanása, pontosabban szupernóvává alakulása. A Betelgeuse a köteten kívüli valóságban is létezik (vörös szuperóriás, átmérője nagyjából a Nap ezerszerese), a csillagászok szerint igen közel áll a pusztuláshoz. Szöllősi egy interjúban megemlíti, hogy talán már fel is robbant, csak még nem ért el hozzánk a fénye. A jelenség már-már túlragyogja a Holdat, elmosva a nappal és éjszaka közötti határokat. Az interperszonális kommunikációban is fennakadásokat okoz, mert elektromágneses impulzusaival összezavarja a telefonokat. Bár ez a leírás az írói fantázia szüleményének tűnhet, egy régi feljegyzés szerint a Kr. u. 1006-ban észlelt szupernóva olyan erősen világított, hogy fényénél éjszaka is olvasni lehetett (erre egyébként a Gerely is utal). Az égi izzás csak néhány hétig látható, a novellák ehhez az idősíkhoz illeszkednek: „…az Orion szélén egy kusza folt világított, mint egy óriási macska szeme. Több mint két hete tartott akkor már az az őrület.” (Lefekvés előtt, ébredés után; 272.) Ez a pontos referencializálhatóság jól érzékelteti az alkotói koncepció átgondoltságát.
A nyitó novella (Spirál) viszont nem tartozik a kötet legerősebb darabjai közé. A főhős, ellenérzéseit legyőzve, elmegy egy meleg pár házibulijára, nem törődve a karikaturisztikusan ábrázolt, homofób szomszédok véleményével – ebben bizony érezhető némi didaktikus mellékíz. A párbeszédek és a szöveg körkörös szerkezete is enyhén mesterkélten hatnak számomra. A mű szimbólumhasználata viszont rendkívül izgalmas. A főszereplő felesége ugyanis halála pillanatában görcsösen szorongat egy vázát, amelynek konnotatív jelentésrétege a halotti urnával mosódik össze (csakúgy, mint Keets híres versének magyar fordításában). A halott nő emberfeletti erővel szorítja magához a vázát – így tartja markában a férfit is, aki már meg sem próbál szabadulni. Erre önerejéből nem is lenne képes, az új társaság viszont (öntudatlanul is) megadja neki a lehetőséget.
A Betelgeuse című, második novellában szintén központi elemként jelennek meg a párbeszédek. A dialógus talán túlságosan is kidolgozott, részletekbe menő, ez különösen a látomásjelenetben válik zavaróvá, mert a beszélgetés realisztikus aprólékossága felülírja a betét álomszerűségét. Az is problémás, hogy a kötetben előfordulnak visszatérő dialóguselemek. A „Komolyan?” kérdésre adott „Nem, bazmeg, csak viccelek.” válasz (Hárman, 191.) kicsit más formában ugyan, de több novellában is előkerül. Egészen másként építkezik a dialógus a kötet záró novellájában (Lefekvés előtt, ébredés után), ahol minden szóra hatalmas súly esik, mert a párbeszéd a múlt felfejtésének eszközévé válik. A kocsmai beszélgetés célja egy családi tragédia feltárása. A szereplők nem beszélnek el egymás mellett, nincsenek felesleges körök, minden mondat drámai erővel hat. A csillag motívum is finoman belesimul a szövegbe, a kitisztuló, fehér ég képe érzékletes, már majdnem megnyugtató lezárást ad a kötetnek.
A Reggeltől reggelig a Szöllősi korábbi műveiben is jelen lévő betegség-témát aktualizálja újra. A kötet fontos sajátossága, hogy a novellák váltogatják az elbeszélői pozíciókat. Egyedül a nyitó mű elbeszélője egyes szám harmadik személyű. A legtöbb esetben a főhős saját nézőpontjából mesél, de két novellában (Reggeltől reggelig; Irány észak) a narrátor egyes szám második személyben beszél, mintegy megszólítva a főhőst. Ez a megoldás különös expresszivitást, sajátos lüktetést ad a szövegnek, miközben el is bizonytalanítja a narrátor helyzetét. Számomra a kötet legerősebb novellája a Vendégjáték. A történet egy rasszista, lenéző újgazdagok (gengszterek?) közé keveredő, cigány zongoristáról szól. A feszültség szinte tapintható a karakterek között – ki is robban az elkerülhetetlen verekedés. A kötet záró novellája mellett ebben a műben éleződnek ki leginkább a szereplők közötti drámai ellentétek.
Az azonos időviszonyok mellett a Budapesthez kötődő nagyvárosi tér is egymáshoz fűzi a kötet novelláit. A helyszín mint közös referenciális pont egészen szoros kapcsolatot hoz létre az egymás után következő Hajsza és Irány észak között. Mindkét novellában központi szüzséelem a menekülés, de az első esetben az üldöző, a másodikban az üldözött nézőpontja érvényesül. A Hajsza főszereplője egy (üres) papírdarabot akar visszaadni egy nőnek, aki elfut előle, a történet végén pedig öngyilkos lesz – leugrik a gangról. Csakhogy a cselekményszál tovább bonyolódik, a nő ugyanis ellopta a férfi tárcáját, és megpróbál eltűnni vele. Személyes és személytelen, értékes és értéktelen tárgy cserél helyet ebben az eseménysorban, a teleírt hordozó (pénz, iratok) helyét pedig az üres hordozó veszi át e félig tudatos csereaktusban. Az összehajtott papír üres, de részben rejtett jelölőfelület, ez a szövegben elgondolkodtató, sokrétű szimbólummá válik. A nő, amikor elejti a cetlit, mintha tudat alatt akarna adni valamit ahelyett, amit jogtalanul elvett. Kínálkozik a lehetőség, hogy ezt a rövid, filmszerű írást pszichoanalitikus keretbe illesszük. Az Irány észak szinte ugyanott folytatódik, ahol az előző szöveg abbamaradt. A szereplők mások, de a tér lehet ugyanaz. A mű elején ugyanis vérnyomokat takarítanak egy bérház aljában, mert előző este leugrott valaki a gangról.
A Betelgeuse fénye felszámolja a nappalok és éjszakák megszokott rendjét, időbeli anomáliát okoz, beavatkozik a hétköznapok körforgásába. A földi viszonyok az égieket tükrözik – ezt a kettősséget érzékelteti a kötet borítóján szereplő kép is. Ahogy az Orion csillagkép szétesik a robbanás miatt, úgy hullanak szét az emberi kapcsolatok is: családok, szerelmek, barátságok bomlanak fel. A nyitó és záró novella egyaránt utal arra, hogy a szupernóva valamilyen misztikus módon képes befolyásolni az embereket, a Hárman utcai prédikátora pedig egyenesen az utolsó idők apokaliptikus előjelének véli. Szöllősi Mátyás első novelláskötete alkalmat ad arra, hogy félretegyük az asztrológiával szembeni szkepszisünket, hiszen az irodalom területén belül bármi megtörténhet – még az is, hogy a csillagok állása hatással legyen a mindennapok valóságára.

Megjelent az Apokrif folyóirat 2016/4-es számában