Fóbia

Részlet az első könyvből

„Hiányozni fogunk magunknak
már hidegebbhez készülőben,
a nagy fény csak látszólag untat,
de megijeszt már kihülőben:
csak egy nagy átejtés vagyunk?
de ha mind, ki kit kivel ugrat?
ha más se másnak: mi magunk
hiányozni fogunk magunknak.”
Tandori Dezső

„A megértés legmagasabb formája, amit elérhetünk: a nevetés és az emberi együttérzés.”
Richard P. Feynman

A nevemet és a születésem időpontját említette, mintha megerősítést várna, aztán, még mielőtt hozzáfűzhettem volna bármit is, a hogylétem felől érdeklődött az a szemüveges, kopaszodó férfi. Olyan ízetlenül, tompán kérdezett, hogy hirtelen csak annyit tudtam felelni, jól vagyok. Száraz volt a szám. Fájt a pislogás. Jódos fertőtlenítő szagát éreztem. Azt hiszem, az a kesernyés szag, nem is a férfi hangja, rázott föl a kábulatból. De még mindig kissé homályosan láttam. Csak az az arc volt úgy-ahogy éles. Körülöttem elmosódva lebegtek a tárgyak. Volt egy búgó háttérzaj is. Hiába próbáltam újra és újra, sehogy sem tudtam beazonosítani, hol vagyok.
A szikár pasas velem szemben ült, egy íróasztal mögött. Előttem irattartók körvonalai rajzolódtak ki. Arrébb papírokat, tollakat láttam, meg néhány dossziét egymásra pakolva. Eleinte irodának látszott a helyiség, aztán rájöttem, hogy ahhoz túl steril, és a jellegzetes szag olyasmiről árulkodott, amiről hallani sem akartam.
A férfi kérdezte a címemet is. Anyám és apám nevét. Nem értettem, miért fontos tudnia, de kérdezősködni nem volt erőm. Egyszerűbbnek tűnt megmondani. Zilált voltam. Remegtem, és vacogtam is. Nem jutott azonnal eszembe az irányítószám.
A férfi fehér köpenyt viselt. Abból jöttem rá, hogy orvos, és arra is, hogy kórházban lehetek, csak épp azt nem tudtam, miért. Zsibbadt a bal karom. Amikor ránéztem, láttam, hogy be van kötözve. Valami barna folyadék enyhén átitatta a gézt. Kezdtem érteni, hogy annak a szagát érzem olyan intenzíven. Vannak ébredések, mikor hosszú másodperceknek kell eltelniük ahhoz, hogy fölfogjam, hol vagyok, de az az elbizonytalanító érzés ott, abban az ismeretlen szobában jóval túlnyúlt az ébrenlét kezdeti szakaszán.
Belecsíptem az alkaromba. Éreztem, ahogyan a körmöm a bőrömbe mélyed, de a fájdalom sem győzött meg igazán semmiről. Úgy tűnt, egy álom mélyére zuhantam vissza, annyira valószínűtlen volt az a fehér fényben vibráló tér, mintha csak kitaláció volna, amit az élénk és kiszámíthatatlan képzeletem alkotott. Nem akadt egyetlen ismerős támpont sem. Minden tárgy a helyiségben, és az arc is, teljesen ismeretlen volt.
A férfi azt kérdezte, tudom-e, hol vagyok. Megmondtam, hogy pontosan nem tudom, csak annyit sejtek, hogy kórházban. Közben már engem nézett. A szemében kezdettől fogva volt némi vizsgálgató bizalmatlanság, miközben a hangja érdesen szólt, és szokatlanul kétkedőnek tűnt. Elkaptam róla a tekintetemet, mert úgy éreztem, egyáltalán nem vesz komolyan. Az egyik dossziéban lévő papírokat lapozgatta. Rám pillantott néhány másodpercenként. A testtartását figyelve tettre késznek látszott, mintha olyan reakcióra várna tőlem, ami miatt mozdulnia kellene, esetleg föl kéne hogy álljon.
Érdeklődtem, hogy ő orvos-e. Válaszul csak bólintott. Majd rákérdeztem, valóban kórházban vagyok-e, de arra már nem reagált semmit. Helyette irkálni kezdett az egyik lapra, így akadt egy kis időm, hogy alaposabban körbenézzek. Hogy megpróbáljam rendezni a gondolataimat, és összerakjak magamban valamiféle összképet, vagy egyszerűen csak megkíséreljem magamtól fölidézni azt, ahogyan az orvosi szobába kerültem, de nem ment. Azokról az eseményekről, amelyek eszembe jutottak, rögtön tudtam, hogy jóval régebben történtek és semmi közük nincs az ottlétemhez. A közelmúltról fogalmam sem volt.
A helyiség a benne elhelyezkedő néhány orvosi eszközzel együtt is üresnek, lelakottnak látszott. A csontfehérre meszelt falon repedések, sötét foltok tátongtak. Egyetlen csupasz neoncső világított a mennyezet közepén. Dupla gázcső futott körbe, közvetlenül a plafon alatt. Tőlem jobbra egy barnásszürke kanapé nyújtózott, jó merev támlával és két darab szakadt párnával a széleken. A férfi jobb válla fölött elnézve egy szekrényt láttam tele könyvekkel. Az alsó részében fiókok voltak. Az egyik ki volt húzva. Arra gondoltam, a vaskos dossziékat onnan vehette ki. Fekete sztetoszkóp lógott egy fogason. Az egész szobában az volt a legizgalmasabb. Úgy nézett ki, mint egy installáció. Szinte szép volt, úgyhogy azt egészen sokáig bámultam.
Idővel észrevettem, hogy nem a saját ruhám van rajtam, hanem egy kopott fehér, vaskosabb anyagból készült nadrágféleség, meg egy olyan homokszínű, durva, bő szabású fölső, aminek az ujja csak a könyökömig ér. A lábamon nem cipő, csak egy használt, mályvaszínű műanyag papucs virított, amit magamtól eszembe nem jutott volna fölvenni. Fogalmam sem volt, kitől kaphattam azokat a ruhadarabokat, illetve hogyan, és egyáltalán mikor öltözhettem át.

– Miért akarta bántani magát? – kérdezte váratlanul a férfi.
Először azt hittem, úgy érti, miért akart bántani valaki más.
Mármint kicsoda?
Hevesen lüktetett a nyakamban egy ér. Megijedtem, hogy esetleg rám gondol.
– Miért kísérelt meg öngyilkosságot?
Tessék?
– Mi okból kísérelt meg öngyilkosságot?
Még az ismétléssel együtt is érthetetlen maradt a kérdés, talán azért, mert kissé visszhangos volt a helyiség, és úgy láttam, a férfi mosolyog. Közben pörgette a kezében lévő tollat az ujjaival, majd végigjáratta rajtuk sorban. Az a mozdulatsor nagyon valószínűtlen, és rohadtul idegesítő volt. Ismét visszakérdeztem, ő pedig harmadszor is föltette a kérdést, lassabban, tagoltabban, mintha idegen volnék, akinek nehezére esik megérteni a nyelvet, amin szól.
Azt persze továbbra sem mondta meg, hol vagyok. Pedig az értésére adtam, és éreznie is kellett volna már akkor, hogy ez mégiscsak fontos információ, talán még annál is fontosabb, miért kerültem egyáltalán oda. Láthatta rajtam, hogy a segítség megnyugtatna, és valamivel magabiztosabbá is tenne. Ráadásul akkor nem rám nézett, valahová mögém pillantott, úgy szólított meg, ami a kérdés tartalmával együtt meglehetősen zavarba ejtő volt. Mintha kínos volna számára a téma, vagy nem lenne annyira lényeges, és csak úgy hivatalból, a kötelességtudat miatt érdeklődne. Mindenesetre nem tartotta fontosnak, talán eszébe sem jutott, hogy beszéd közben a szemembe nézzen.
Zavaromban hol rá pillantottam, hol a fogasra vagy egy másik tárgyra ott a szobában, aztán kínomban váratlanul elmosolyodtam. De a férfit, mikor aztán rám nézett megint, a megilletődöttségem jól láthatóan nem hatotta meg, csak még rezignáltabbá tette. Lehet, hogy nem volt az egy kedves mosoly.
Nem akartam megölni magamat.
Észrevettem, hogy a hangom gyengén szól, úgyhogy mást egyelőre nem tettem hozzá. Egyébként sem volt sok kedvem beszélni, pláne nem egy vadidegennel. Azt hittem, annyi elég is.
A pasasnak lefelé görbült a szája. Megvakarta a halántékát, aztán ismét bólintott, de abból a gesztusból nem lehetett egyértelműen megállapítani, helyesel-e, vagy csak jelzi, hogy végül is megértette, amit mondtam. Különösebb érzelmet nem fedeztem föl az arcán, bár nem volt lehetőségem túl sokáig figyelni, mert utána megint azt a vakító, fehér lapot nézte félig lehajtott fejjel.
A mennyezetről érkező fény bántóan éles volt. Sosem értettem, az ilyen helyeken miért nem barátságosabb színhőmérsékletű világítást használnak. Hogyan lehetséges ilyen fejfájdító körülmények közt nyugodtan dolgozni. Ahogy akkor az is rejtély volt, mi a franc az, amit a fickó olyan sokáig képes körmölni azok alapján, amit válaszoltam. Az persze hamar kiderült, hogy arról, amiről kérdezett, teljesen más a meggyőződésünk. Sehogy sem tudtam rájönni, honnan a fenéből veszi azt, hogy én kezet emelnék magamra, vajon mi okból gyanúsít ilyesmivel.
A kötés alatt viszketett a karom. Próbáltam megvakarni, de nem fértem hozzá az irritált bőrrészhez. Többször is a combomhoz dörzsöltem a karomat, lassan, apró mozdulatokkal, hogy a fickó ne vehesse észre. Sejtettem, hogy rám szólna, álljak le ezzel. Idővel aztán elegendő erőt tudtam kifejteni ahhoz, hogy az érintés a kötésen túl is hasson.
Közben észrevettem, hogy az asztalon heverő sok papír, jegyzettömb meg dosszié mellett poharak állnak, s hogy az egyik félig van vízzel. Jólesett volna inni egy-két kortyot, de nem voltam biztos benne, nekem van-e odakészítve, hogy a felét én ittam-e meg korábban, vagy a férfi. Fölrémlett egy zavaros képsor, ahogyan felém nyúl és elvesz valamit az asztalról, de azt már nem tudtam volna biztosra mondani, hogy a pohár helyett nem egy toll vagy egy dosszié volt-e inkább a kezében. Nem mozdultam, csak tompán meredtem a pohárra egy darabig. Bámultam, ahogyan a fölfelé nyomuló buborékok szétpukkannak a víz felszínén.
Mikor befejezte a jegyzetelést, ismét rám nézett. Emlékszem, amint letette a tollat azzal az ügyetlen mozdulattal, olyan szerencsétlennek és magányosnak látszott. Pedig akkor már egyértelmű volt, hogy nem neki kell a törődés, inkább nekem, mégis megsajnáltam, és majdnem megkérdeztem, már a nyelvem hegyén volt, hogy mi a baj. De ő sokkal gyorsabbnak bizonyult, és sokkal kevésbé volt kába, mint én, és talán azért sem szólaltam meg, mert közben megakasztott a gondolat, hogy a baj, ami a szemében tükröződik, amitől olyan zavartnak érzem, valójában én vagyok.
A szemüveges férfi elmondta, hogy jelenleg a J. Kórház pszichiátriáján tartózkodom, mert kiderült, hogy szuicid hajlamaim vannak, és sajnálatos módon a tegnapi este folyamán megkíséreltem megölni magamat. Miközben ezeket mondta, úgy éreztem, nem engem figyel, bár rám nézett akkor. Mintha egyszerűen képes lenne keresztüllátni rajtam, és volna mögöttem, vagy talán helyettem, a szobában valami számára sokkal érdekesebb.
A szuicid és a hajlam szó erősen megragadt bennem. Nem reagáltam azonnal, mert egyrészt a figyelmemet folyton elterelték a gondolataim, és még mindig kissé kába voltam, másrészt lekötött az állandó viszketés, meg annak a két kifejezésnek a hangzása, főleg abban a dermesztő fényben. Borzasztóan idegen volt. És talán vártam arra, hogy a férfi folytassa a mondókáját. Hogy valami orvosi szakszöveget fűzzön hozzá az addigiakhoz, na nem azért, merthogy előtte annyira meggyőző lett volna, inkább csak a pedáns ábrázata váltotta ki ezt az érzést, és ami azt illeti, kíváncsi lettem, vajon mit tud még az állítólagos történtekről. Elárul-e néhány konkrét részletet, mert én még jó néhány másodperc elteltével sem tudtam fölidézni semmit azzal kapcsolatban, amire utalt. Igaz, akkor más események se nagyon jutottak eszembe, és lassan a mellkasom tájékán megjelent a nem várt, de annál nyomasztóbb lelkifurdalás. Aztán, ahogyan egyre erősödött, totálisan magára vonta a figyelmemet, összezavart, főleg a rá következő gondolattal együtt, hogy talán mégiscsak van igazság abban, amit a fehér köpenyes mondott az előbb, és tényleg megpróbáltam valami szörnyűséget tenni magammal.
Bevillant néhány kép egy gangról. Aztán egy-két ismerős tárgyat meg egy fürdőszobabelsőt láttam magam előtt, de hirtelen éles fájdalom hasított a fejembe, és az nyomban kitörölte a homályos képeket.
Szerettem volna kérdezni még, de a férfi, a kezét fölemelve – egyetlen szó nélkül, de annál határozottabban – jelezte, hogy ennek még nem jött el az ideje, majd lehajtott fejjel megint jegyzetelni kezdett.
Kényszeres lehet, vagy talán csak azért ír, hogy bosszantson, legjobb esetben pedig, hogy időt hagyjon a gondolkodásra, hátha maguktól eszembe jutnak a történtek, ilyesmik kavarogtak a fejemben.
Miután beírt néhány rövid mondatot a lapon az egyik rubrikába, ismét fölemelte a fejét, és olyan, egyszerre kétkedő és flegma tekintettel nézett rám, hogy egyáltalán nem tudtam komolyan venni, s mivel akkor tényleg nem emlékeztem szinte semmire, természetesen azt feleltem, hogy nem tudok beszámolni arról, mi történt tegnap este, és nagy segítség volna, ha elmondaná, hogyan és pontosan miért kerültem ide. Közben már úgy éreztem, vagy legalábbis reménykedtem benne, hogy visszafelé haladva sikerülhet fölidézni az eseményeket. A férfi ismét rám nézett, színtelen hangon a türelmemet kérte, majd folytatta a jegyzetelést.
Megint elkezdtek pörögni a képek és a gondolatok a fejemben, de annyira homályos, bizonytalan volt minden látvány és mozzanat, hogy semmi értelmes nem állt össze bennem, és az egész, érthetetlennek tűnő várakozás kezdett fárasztani.

Továbbra is viszketett a karom. Már a hátam is. Száraz volt a bőröm, egyfolytában dörzsölgettem, de a viszketés sehogy sem múlt, sőt rosszabb lett. A férfi arcán még mindig ott ült az a bárgyú mosoly, amivel csak még inkább elbizonytalanított.
– Megpróbálta fölvágni az ereit, ezért hozták be ide.
Hogy mi?
– Megpróbálta fölvágni az ereit, ezért hozták be mentővel az osztályra.
Hiába mondta lassabban, tagoltabban, attól a kioktató szövegtől másodjára is ugyanúgy kirázott a hideg. Vártam egy kicsit, hátha folytatja, de egy rövidke válasznál megint nem jutott tovább. Olyan tömör volt a mondat első fele, és annyira megfoghatatlan, hogy teljesen kétségbe ejtett, s közben már bátorságom és ötletem sem volt, miféle szavakkal, hogyan kérjem meg rá, hogy részletezze, amit tud.
– Arra sem emlékszik, hogy hol történt?
Nem.
– Érdekes.
Mi olyan érdekes ebben?
– Hát az, hogy azt állítja, nem emlékszik semmire.
Ez az igazság, feleltem olyan halkan, hogy talán meg sem hallotta.
Akkor azt hittem, megint fölír egy-két mondatot a lapra, de nem így történt. Csak nézett rám, úgy, mintha zavarba akarna hozni, vagy mintha azzal a nézéssel el akarna érni valami olyasmit, amit amúgy nem jutna eszembe megtenni vagy kimondani. Rettentően idegesített, hogy azt érzem, provokál. De próbáltam türtőztetni magamat, s a szememmel a helyiségnek azt a pontját megtalálni, ami a legkevésbé zaklat föl.
Vajon ki hívhatta ki a mentőket, ezen gondolkodtam közben.
– Fekete Csaba, ismerős ez a név?
Persze, ő a barátom, vágtam rá azonnal.
Meglepő volt, hogy ezt kérdezi, mert az a mondat egyben válasz volt a korábbi, föl nem tett kérdésemre is. Már a szavak kiejtése közben éreztem, hogy irgalmatlan súly nehezedik rám. Kivert a verejték. A szám pedig kiszáradt, mint amikor nem mondok igazat. És a név hallatán a szemem előtt önkéntelenül elkezdtek összevissza pörögni az előző nap képei, és hamar kiderült, hogy azokat mégiscsak jobb volna nem érzékelni akkor.
Könnyezni kezdtem. Alig kaptam levegőt. Hasogatott a fejem. Emlékszem, azt akartam mondani, hogy Csaba már nem a barátom, de aztán sehogy sem jött ki az a néhány szó a torkomon.
– Értem. Nos, ő hívta ki a mentőket, erre a címre. Ismerős, ugye?
Nem, mondtam reflexszerűen.
– Hiszen meg se nézte a címet!
Tényleg nem néztem rá a lapra, de úgy voltam vele, jogom van tiltakozni. És aztán nem ismételtem meg azt a nemet, inkább csak vártam, a hátsó, koszos falat bámulva, mintha a hallgatás túllendíthetne a helyzeten.
– Esetleg föl tudja már idézni, mi történt pontosan? Netán a lakást, hogy ott hányan tartózkodtak? Azt, hogy kikkel volt együtt a tegnapi nap folyamán? Igazán hasznos lenne, hogy beszélni tudjunk arról, ami történt.
Úgy éreztem, mintha az agyamban próbálna turkálni, miközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez így nem igazán lesz célravezető, hiszen kapkodva és elég tapintatlanul kezdett hozzá. És az is világosan látszott, hogy csak bizonyos területek érdeklik, csupán néhány elemi dologra fogékony. Azt is észrevettem, hogy a pasas egyre lassabban beszél, mintha mindenképpen érzékeltetni akarna valamit, csak épp az nem derült ki egyértelműen, hogy mit. Közben egy irritálóan teátrális mozdulattal még közelebb tolta azt a papírlapot az asztalon, hogy nézzem meg. Csaba címe szerepelt rajta. Nem akartam volna látni, de az újabb mozdulatra reagálva ösztönösen odapillantottam, és akkor már mindegy volt.
– Emlékszik arra, hogyan került a lakásba?
Ezzel folytatta, szinte türelmetlenül, ahelyett hogy várt volna még egy percet, hogy a korábbi kérdésein egyáltalán legyen időm elgondolkodni.
Erre sem emlékszem.
– Biztos?
Igen.
– Allergiás? Van valamilyen krónikus betegsége?
Nem tudok róla, hogy lenne.
– Szed rendszeresen gyógyszert? És ha igen, pontosan micsodát?
Nem szedek semmit, hazudtam.
– Egészen biztos, hogy nem?
Biztos.
– Találtunk egy levél Frontint a táskájában.
Jó, néha fájdalomcsillapítót.
– A Frontin nem fájdalomcsillapító.
Tudom.
– Egyéb tudatmódosító szerek? Fű, vagy valami komolyabb drog? Alkohol? Mennyit ivott az elmúlt huszonnégy órában? Bevett valamit tegnap este?
Alkoholt talán ittam. A füvet utálom, és másféle drogot sem szedek, egyáltalán.
Először egy viszonylag távoli emlék merült föl bennem, még a mama halála előttről, amikor egy berlini utazás alkalmával kokaint szívtam egy házibuliban. Utána pedig az jutott eszembe, hogy megkérdezem, milyen jogon kutakodtak a táskámban, de volt egy olyan érzésem, hogy a férfi válasz helyett megint csak ridegen néz majd, úgyhogy az emlékkel együtt a kérdést is hagytam elsodródni.
– Mit ivott tegnap? És mennyit?
Az újabb kérdések elhangzása után, azt hiszem, kissé elfordultam a széken. Valahová nagyon máshová nézhettem, semmiképp sem a köpenyes fickóra, ráadásul nem feleltem, ami egy kívülállónak – főleg, ha az illető orvos – eléggé árulkodó lehetett. Biztos voltam benne, hogy ittam, azzal együtt, hogy nem emlékeztem szinte semmire, pláne az olyan apró részletekre, hogy mit és mennyit. És még ha föl tudtam volna idézni is mindent, akkor sem bírtam volna azonnal elmondani elejétől a végéig, már annyira hosszúnak és szövevényesnek tűnt az előző nap. Fárasztott rágondolni is. Másrészt, semmi kedvem nem volt a beszédhez, és főleg ahhoz a kihallgatásszerű helyzethez, úgyhogy csak szó nélkül ingattam a fejemet. A férfi azt mondta, hogy erre a témára térjünk vissza később.
Bólintottam, jelezve, hogy rendben.
Ismét írogatni kezdett a lapra. Reménykedtem benne, hogy a válaszaim aznapra, sőt egy életre elegendőnek bizonyulnak, s miután kimentem a mosdóba, hogy alaposan megmossam az arcomat, végre elindulhatok hazafelé. De aztán vagy egy perc is eltelt néma csöndben, és kezdtem belátni, hogy a beszélgetésnek még koránt sincs vége.
– Mondja csak, a szülei együtt élnek még?
Tessék?
– A szülei együtt élnek?
Elképesztően távolinak éreztem a témát. Nem értettem, hogyan kapcsolódik az addigiakhoz, úgyhogy inkább megkérdeztem.
– Kérem, válaszoljon a kérdésre!
Nem, már nem élnek együtt.
– Csak nem elváltak?
De, még kisebb koromban.
– Valóban?
Igen, valóban, mondtam hangosabban, aztán azt kérdeztem, miért fontos mindent kétszer megkérdeznie. Erre a férfi elmosolyodott, majd kivárt, amitől még intenzívebb lett bennem a gyanú, hogy egyáltalán nem hisz nekem.
– Nincs igazi oka rá, hogy ingerült és bizalmatlan legyen, persze ebben a helyzetben megértem, hogy az. De azért erről kérdeznék még. Azt föl tudja idézni, egy kicsit beszélne arról, hogy a válásukat hogyan élte meg akkor?
Nem én vagyok bizalmatlan, hanem maga, jutott eszembe rögtön. Attól a szövegtől pedig, ami elhagyta a száját, végigfutott bennem valami borzongásszerű. A hátam lúdbőrözött, annyira idegenül hatott a téma, amit váratlanul odaráncigált. Belenéztem a szemébe, de sajnos a tekintete továbbra sem erősített meg, mert folyamatosan a vállam fölött figyelt mereven a semmibe. Abban a helyzetben értelmetlennek és egyben kegyetlenségnek éreztem magát a kérdést, mert olyasmiről szólt, ami szintén nagyon bonyolult, ráadásul több mint tíz évvel korábban történt. És hát, érthetetlen és persze megdöbbentő volt, hogy ezek szerint úgy véli, az akkori érzéseimet és gondolataimat föl tudom idézni, miközben az előző este eseményeit pedig láthatóan nem. Ez megint csak azt a gyanút erősítette, hogy nem hisz nekem. Újra rákérdeztem, hogyan kapcsolódik ez most ide, de amikor újból rám nézett, úgy folytatta, mintha az általam föltett kérdés sohasem hangzott volna el.
– Csalódott volt amiatt, hogy elválnak?
Elnevettem magam. Hihetetlen, gondoltam, hogy egyáltalán megfogalmazódott ez a kérdés. Kizárt, hogy komolyan beszél, közben ezt ismételgettem magamban, utána pedig – figyelve a férfi rideg, kutakodó tekintetét – az jutott eszembe, hogy ha most tényleg a családi kudarcokról kell beszélnem, rohadt ideges leszek, és a szüleimre gondolva, ha már szóba hozta őket, azonnal feszültebb is lettem.
Mivel nem reagált semmit, még egy darabig szuggeráltam a pasast, hátha csak viccnek szánta azt a kérdést, de nem úgy tűnt. Reménykedtem benne, hogy idővel észreveszi magát, a tekintetéből ítélve azonban egyre biztosabbá vált, hogy ez is teljességgel reménytelen. Aztán még az is eszembe jutott, hogy emiatt a kábaság miatt egyszerűen csak félreértek vagy nem vettem észre valamit. De mivel azt a kérdést is megismételte, szó szerint ugyanúgy, nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi érthetetlen és ijesztő téma után valóban a családom szerencsétlen múltjáról érdeklődik, ráadásul a kettő közt még összefüggést is lát, vagyis nem értek félre semmit.
Nem, mondtam határozottan, mert arra tisztán emlékeztem, mennyire örültünk a bátyámmal együtt, hogy nem veszekednek már. Hogy megszűnt az az állandó, frusztráló feszültség, ami körbevett minket, a bántalmazásnak az a testetlen, mégis sarokba szorító formája, és hogy sokkal nagyobb lett a nyugalom körülöttünk. Hogy anyámék végre nem üvöltöztek valami olyasmi miatt, amit vagy nyolcvanszor végighallgattunk már korábban. Ezt, kissé más szavakkal, hozzá is tettem aztán.
Észrevettem, hogy a férfi meglepődik azon, szinte elkedvetlenedik attól, amit mondok. Láthatóan nem erre a válaszra számított. Összeráncolta a homlokát, ingatni kezdte a fejét.
Mi az, kérdeztem nagy hangon, kissé oda nem illő módon.
– Ha nem mond igazat, akkor biztos, hogy nem tudok segíteni magán.
Nem hazudtam, vágtam rá ingerülten, mert ismét úgy éreztem, belém köt, ahelyett hogy végre próbálna megérteni. Szinte azonnal kiderült, hogy jól éreztem, amit éreztem a fickóval kapcsolatban, de rögtön utána mégsem tudtam hozzáfűzni semmit, ami elég hatásos, és számára is, aki így akadékoskodik, hihető lehet, mert akkor megint csak elterelte a figyelmemet, hogy egyfolytában viszket, az állandó vakargatástól pedig már ég is az alkarom. Az egyre élesebb, perzselő fájdalomtól belém ragadt a szó, és hogy olyan támadó és igazságtalan volt, amit a férfi mondott. Az elmúlt percekben alig beszéltünk néhány mondatot, gondoltam, azt is összevissza, tehát sejtelme sem lehet az érzéseimről, főleg, hogy még nekem sem sikerül igazán, hiába igyekszem olyan nagyon, hozzájuk férni. Már maga az elvárás ténye kétségbeejtő volt. Hogy ennyire gyorsan és pontosan kellene fölidéznem ilyen távoli és rettentően nehéz, összetett dolgokat, ugyanakkor pedig megesküdtem volna rá – a nyugtatót és azt a kis kokót leszámítva –, hogy nem hazudtam vagy túloztam egyszer sem a beszélgetésünk alatt, de már akkor, ahogy aztán újra rám nézett, az volt bennem, hogy fölösleges bármit megismételnem, nem fogok tudni neki bebizonyítani semmit.
Így éreztem akkor, és ha választanom lehetne, újra ezt választanám, folytattam a lehető legegyszerűbben, a pasas homlokát figyelve, mert a vizenyős szemébe már nem szívesen néztem volna bele. Hallottam a hangomon, hogy teljesen másként szól, mint addig, jóval feszültebben, vékonyabban. Erősen dobogott a szívem. Hiába lélegeztem egyre mélyebbeket, attól is csak idegesebb lettem.
– Persze, mert közben eltelt legalább tíz év! Nem csoda, hogy így látja helyesnek, hogy ezt az álláspontot védi, hiszen ehhez szokott hozzá.
Vajon honnan tudja, mennyi idő telt el, nem említettem időpontokat, erre gondoltam rögtön. A kijelentése persze ettől függetlenül is teljesen abszurd volt és bántó. Biztos voltam benne, hogy a válaszom nem a megszokás érzéséből fakad, mégsem tudtam, hogyan győzhetném meg erről. Hiszen akármit mondtam korábban, azt szinte azonnal ledózerolta vagy figyelembe sem vette. És olyan elementáris nyugalommal tette, hogy önkéntelenül beleláttam valami démonit. Ráadásul mintha nemcsak a közeli emlékeimet hagytam volna el, de velük együtt bizonyos egyértelmű, önbizalmat adó kifejezéseket is. A legborzasztóbb pedig az volt, hogy mintha nem volna elegendő időm és kellő erőm ahhoz, hogy a legmegfelelőbb válaszhoz összekapargassam őket. Dühös lettem, mert ennyire azért nem szoktak sarokba szorítani.
Ez egy baromság, mondtam hangosan. Meglepett a saját mondatom. És hogy olyan borzasztóan feszült vagyok, holott teljesen biztos voltam benne, hogy igazam van, hiszen tényleg semmi köze nem volt a fickónak ahhoz, amiről beszélt. Közben aggasztani kezdett, hogy az ellenkezésemnek könnyen olyan következménye lehet, amiből semmiféle jó nem származik majd.
A fehér köpenyes megint elmosolyodott, és az a mosoly már sokkal inkább olyan volt, amit nemcsak látni, érteni is lehet. Visszatetsző, tulajdonképpen gúnyos. Az a meggyőződés tükröződött benne, hogy eleve ostobább vagyok, mint ő, azaz meg sem érthetem, szóval némi felsőbbrendűséget is éreztetni akart. Még közelebb hajolt. Vontatottan, körülményesen szólalt meg. A nyilvánvaló színjátéktól hányingerem lett. A fickó rátámaszkodott az asztal lapjára, miközben kissé megemelkedett, úgy folytatta, és akkor muszáj volt megint a szemébe néznem.
– Nehogy azt akarja már mondani nekem, hogy tizen-egynéhány évesen örült annak, hogy a szülei elválnak! Ezt, már ne is haragudjon, nem igazán tudom elhinni. Nincs a világon senki, aki örülne az ilyesminek. Egy gyerek föl se tudja mérni pontosan, hogy mindez mit jelent, hogy miért történik ez két ember között, nem?
Nem tudom.
– Hány éves volt akkor?
Tizennégy.
– Na ugye – mondta hirtelen, miközben az asztalra csapott. – Hát nem igaz? Vagy talán nem akarta, hogy a szülei együtt legyenek? Tényleg ezt állítja?
Egy szóval sem állítottam ilyet, gondoltam rögtön. A férfi kivárt, hátha válaszolok, de mivel nem szóltam, kapkodva folytatta tovább.
– Ez a válasz inkább a mostani dühéből fakad, és nem abból, amit akkor érzett. Őszintén, nem gondolja, hogy igazam van?
Ezt a kérdést tette föl végül teljesen fölöslegesen, ám nagyon is lélekbe gázoló módon. Közben hevesen gesztikulált. Tágra nyíltak a szemei, és a szája enyhén nyitva maradt, ami olyan hatást keltett, mintha még folytatni akarná azt az egyoldalú gondolatmenetet. Addig a percig csak elárvultnak éreztem magamat, onnantól kezdve viszont már rohadtul tehetetlennek és kiszolgáltatottnak is. Főleg azért, mert olyasmire hivatkozott, amit biztosan nem mondtam.
Alig kaptam levegőt. Teljesen kiszáradt a szám, egy cseppnyi nyál nem volt már a nyelvemen. Erőtlen és üres voltam ahhoz, hogy megpróbáljak logikusan érvelni, és féltem attól, hogy bármit mondok is, a köpenyes egyetlen határozott mondattal lesöpri az egészet. Vitatkozni sem volt kedvem valakivel, akit nem ismerek, és aki tudomásom szerint nem ismeri a családomat, vagyis senkit azok közül, akiket az említett esemény érint. Tényleg dühös voltam, de azt mégsem mondhattam neki, hogy ideje volna észrevennie végre, hogy folyamatosan és teljesen fölöslegesen bánt, és hogy most elsősorban az elmúlt tíz perc ostoba kérdései és kijelentései miatt vagyok feszült, nem azért, ami több mint tíz éve, de még csak nem is azért, ami az előző napon történt. Ott ülve abban a krétaszínű kórházi pizsamaszerűségben, kába fejjel és bekötözött alkarral, fogalmam sem volt arról, hogyan értessem ezt meg vele. Hogy ne háborodjon föl, és ne támadjon vissza, ha mégis megpróbálom elmagyarázni. Mindez lehetetlennek tűnt. Aztán eszembe jutott, hogy talán pont ez a cél. Hogy megszeppenjek, és alárendeljem magam az akaratának, a tekintélyének. Merthogy a lényeg, mint legtöbbször, most is csak az, hogy időt spóroljunk és ne kelljen túl sokat bogozni ezen az egészen, elég ha ráhúzunk valami olyasmit, amire az emberek nagy része, ha hallaná, hevesen bólogathatna. És erre még csak nem is a szavaiból következtettem, sokkal inkább néhány mozdulata meg a tekintete árulta el.
Meddig kell itt maradnom?
– Az csakis magán múlik.
Ebben is kételkedtem, de már jobbnak láttam nem felelni semmit. Legszívesebben fölálltam volna, hogy kimenjek, de nem éreztem magamban elegendő erőt ahhoz sem, és gyanítottam, hogy a fickó nem is engedné. Oldalra pillantva látszott, hogy csukva van a szoba ajtaja, amiről akkor még nem tudtam, hová vezet. Abban a helyzetben ez rettentően félelmetes volt. Sötét, kínos és szörnyen kínzó dolgokat vizionáltam az ajtó mögé.
A fehér köpenyes ismét rám pillantott. Nagy levegőt vett, mintha hosszú mondandót készítene elő, de aztán kiderült, továbbra is csak azt akarja tudni, mire emlékszem az előző nap eseményeiből. Szinte szuggerált, hogy válaszoljak. Hosszú ideig nem vette le rólam a szemét, ami egyszerre volt nyomasztó és dühítő. Nem bírom elviselni, ha idegenek bámulnak. Ideges és agresszív leszek tőle.
Mint egy ostoba papagáj, nem áll le, egyfolytában csak ismételget, ez a gondolat pörgött az agyamban. Igyekeztem minél előbb lenyugodni, koncentrálni. Kicsit lejjebb hajtottam a fejemet, hogy ne lássam a tekintetét, amiről megint anyám és apám jutott eszembe, azazhogy mennyire nem illettek soha egymáshoz, és ők is hányféle gonoszságot, értelmetlenséget vágtak egymás fejéhez, meg a sok zagyvaság, amit az érzéseimről addig összehordott az az ember. Próbáltam bizonyos emlékeket felejteni, közben az előző napot pedig előhívni, de ez a kettő egyszerre teljesen esélytelennek tűnt, mégis muszáj volt megkísérelni. Nem azért, hogy neki választ adjak, magam miatt. Sokkal fontosabbá vált, hogy fölidézhetővé váljon néhány tiszta, egyértelmű kép, ami végre beindítja az agyamat. És aztán hamar kiderült, hogy emlékszem a térre, a rengeteg emberre, arra, ahogyan belépek a ház kapuján. A kutyás öregasszonyra, a sárga kőkockákra, a fülledt kocsmára, ahová, még ha talán csak gondolatban is, egy időre elmenekültem a fájdalom elől. A hőségre, a vonyító hangra az ajtó mögött, még a két vékony srácra is, vagy arra az árnyékra és a ház színére, amit olyan szépnek láttam. A lakásra, a várakozásra, a késre. Arra, hogy zene szólt. A gusztustalan, édeskés szagra, és arra, hogy ott fekszenek együtt, egymáson, de mindezek nem vezettek el sehová. Semmi értelmét nem láttam akkor annak a kiüresedett, sanyarú képsornak, mert hirtelen az volt a benyomásom, mintha már vagy ezerszer végignéztem volna korábban. Szomorú lettem, igen, mikor ezekre a pillanatokra gondoltam, de azt is éreztem, hogy ezzel a rettentő szomorúsággal együtt sem úgy hatnak rám, hogy meg akarnék halni miattuk. A kétségbeesés és a düh közötti ingadozás tehette, hogy az egyik pillanatban katasztrofálisnak, a másikban meg teljesen abszurdnak, nevetségesnek, sőt szinte értelmetlennek tűnt az egész. Egyre inkább úgy éreztem, azok a problémák csak a fejemben léteznek. Mintha minden csak kitaláció lenne. Vagy ha nem is kitaláció, azért velük együtt mégiscsak megvolna a lehetőségem a választásra. És ahogy telt az idő, és sütött az az értelmetlen, tompa fény fölülről meg zúgott a háttérben az a hang, fokozatosan egyre távolabb kerültem a köpenyes férfi állításától, mert biztos lettem abban, hogy élni akarok. Szerettem volna ezt elmondani neki, de nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá, és a tehetetlenség csak még szorongóbbá tett. Annyira evidens volt, hogy amikor halkan kimondtam magamban, nevetségesnek tűnt az a mondat. Vagy inkább én. Főleg, miután magamra néztem, majd megint körbe, és figyeltem azt a lohasztó környezetet, ami teljesen alkalmatlannak mutatkozott bármire is. Azt a szobát. Hogy minden olyan fehér és élettelen, lehúzósan rideg. És leginkább azt láttam olyannak, aki amúgy hallhatta volna a szavakat, ha kimondom őket, csak hát, közben már elképzelhetetlenné vált, hogy értse is. Végül a legkiábrándítóbb gondolat, amitől ráadásul még bűntudatom is támadt, az volt, hogy valószínűleg nem a képességeiben kételkedem, hanem a jóindulatában. És akkor rájöttem, hogy csapdában vagyok.

– Szóval azt mondja, hogy nem emlékszik a tegnapi napra.
De igen, van, amire emlékszem belőle.
Igyekeztem határozottan beszélni. Nem akartam, hogy megint olyasmit állítson, ami nem igaz, és amivel ráadásul tovább bánthat. És ha netán mégis olyasmit állít, legalább enyhüljön az intenzitása az értetlenkedésnek, a lekezelő bólogatásnak, mintha hülye volnék, amit egyszer-kétszer már éreztetett velem. És mivel sejthető volt, hogy homlokegyenest az ellenkezőjét állítja majd annak, amit én mondok, mégiscsak az mutatkozott a legjobb megoldásnak, ha én beszélek előbb, hogy ne csak valami kétségbeesett, zagyva süketelésnek tűnjön föl a saját verzióm.
Szerencsére amikor eljutottam eddig a gondolatig, már teljesen más, jóval határozottabb érzések kavarogtak bennem a történtekkel kapcsolatban, mint pár perccel korábban. Már nem csak különálló képeket láttam. Működni kezdett az egész. Megértettem, hogy mi az összefüggés a helyszínek és az események között, és akkor megint megrémültem. Hiszen azt végképp nem akartam átélni, hogy a férfi, ha elmondom neki, mi, vagyis ki miatt mentem oda, lekicsinyelje az érzéseimet, és megpróbáljon nevetségessé tenni miattuk meg egy olyan cselekedet miatt, amivel kapcsolatban továbbra is az volt a meggyőződésem, hogy nem követtem el. Szörnyű volt arra gondolni, hogy azt állítja, meg akartam halni, s hogy közben még attól is félek, hogy az okát, ha netán mégiscsak így volt, nem veszi komolyan. És akkor megértettem azt is, hogy tulajdonképpen nem teljesen elképzelhetetlen, amit állít, mert életem egyik legrettenetesebb napja volt az előző, s még ha nem tudtam is elejétől a végéig, pontosan fölidézni, annyit azért már igen, hogy ezt megállapítsam. És azt is, hogy ha hallgatok, csak még mélyebbre süllyedek a bizonytalanságban. Egyre kíváncsibb lettem, vajon mit tudok még fölidézni, pedig gyanítottam, hogy fájni fog. És ebből valahogy erőt és lendületet merítve hirtelen nekikezdtem elmesélni mindent, ami bennem volt. Nemcsak az előző napot, a korábbiakból is mindazt, egészen a mama halálától kezdve, ami eszembe jutott, és amiről úgy ítéltem, az előző naphoz, napokhoz tartozik. Hogy mikre jöttem rá. A családommal, nagyapámékkal, apámmal és pláne Csabával kapcsolatban. Hogy mi történt, még a járvány kezdetekor, a mamáék házában. Mennyire megviselt a betegség, ami azóta is érezteti a hatását. Amitől folyamatosan levert vagyok. És mi volt a szándékom azzal, hogy odamegyek Csaba lakására. Miért volt fontos, nekem. Mit akartam bizonyítani. És azzal együtt, hogy piszok szar volt tudatosítani magamban az emlékeket, mégiscsak szükségem volt rá, hogy beszélhessek róluk, s még ha elég hosszadalmas lehetett is az egész, már magától a beszédtől megkönnyebbültem kicsit. Még a velem szemben tornyosuló homlok, az a merev tekintet sem zavart, mintha akkor én is képes lettem volna átnézni a férfin, mert mögötte ott özönlöttek a képek, amelyek azonnal érzésekké, szavakká váltak, hogy végül előbújjanak belőlem.
A szemüveges férfi néha fölírt egy-két szót, amúgy csöndben hallgatott. Meglepett, hogy nem szól közbe, nem kérdez semmit, pedig rohadt sokat beszéltem. Akkor mintha megérezte volna, hogy szükségem van a tapintatára, és mintha még egy kis érdeklődést is láttam volna a szemében, persze könnyen lehet, hogy az valami teljesen más volt, mert nem tartott igazán sokáig.
Néha azt vettem észre, hogy a csupasz kezemmel az arcomat birizgálom. Azt hiszem, zavarban voltam bizonyos részeknél. Szégyelltem magamat, de szerettem volna, hogy végre megértsen, és a szándékom meg az abból eredő lelkesedés fölülkerekedett, lendületet adott, s bár volt néhány pillanat, amikor majdnem elsírtam magam, talán pont az érzelmi intenzitás miatt nem borultam ki igazán.
Végül eljutottam odáig, hogy bent állok a szobában, és onnantól kezdve, akárhogy koncentráltam, nem emlékeztem semmire, csak a sötétségre. Fogalmam nem volt, vajon mi történhetett ott, miután bementem. Hogy mennyi időt töltöttem odabent. Mi történt velem. Mondtam-e, vagy tettem-e bármit is, amit bánnom vagy még ennél a helyzetnél is inkább szégyellnem kellene, és hová mentem azután, hogy eljöttem a lakásból, ha eljöttem egyáltalán.
Aztán egyszer csak abbahagytam a beszédet, mert úgy éreztem, rettentő fáradt vagyok. Nem volt már mit mondanom. Azt vettem észre, hogy szinte teljes a csönd. A lámpa vibráló hangja enyhült; a duruzsoló háttérzaj pedig megszűnt, mintha a falban vagy közvetlenül a fal mögött kiapadt volna a forrása.
A férfi jegyzetelt. Percekig vártam, hogy abbahagyja. Idővel ismét rám nézett. Továbbra is ott volt az arcán az a mosolyszerű, rémisztő vonás, és hamar egyértelművé vált, hogy megint kérdezni fog.
– Tehát, ha jól értem… de nyugodtan szóljon közbe, ha tévednék… vette a kést, és szétvagdosta vele azt a kabátot, ugye?
Nem rémlett, hogy a késről egyáltalán szót ejtettem volna, de rájöttem, hogy máshonnan sehogy sem ismerheti azt a részletet.
Igen.
– Ez kissé félelmetes, nem?
Nem tudom.
– Nem tudja?
Lehet, hogy az.
– Úgy gondolja, hogy helyesen tette?
Erre nem feleltem semmit.
– Mi volt a szándéka azzal a tettel?
Mikor kimondta azt a néhány szót, rádöbbentem, hogy a vagdosós részletet mindenképp ki kellett volna hagynom, mert hát, még úgy is, hogy csak egy tárgyon töltöttem ki a dühömet, nehéz lenne letagadni, mit jelent ez. Bántam, hogy kórosan őszinte és lelkiismeretes vagyok.
Ideges voltam a történtek miatt.
– De hát az előbb azt mondta, hogy ez még az előszobában történt. Még mielőtt látta volna a barátját… hogy is hívják, lássuk csak… igen, Csabát, azzal a másik nővel. Nem így volt?
Hihetetlen, gondoltam, hogy képtelen megjegyezni ezt a nevet, s hogy a papírról kell lelesnie. Úgy tűnt, mintha csak azért tenné, hogy húzza az időt vagy megint provokálhasson. De lehet, hogy csak azért gondoltam így, és lettem még feszültebb, mert az volt az egyetlen, a feledékenység, ami miatt már irigykedtem a férfira egy kicsit.
Igen, tulajdonképpen így volt, de igazából tudtam már akkor, hogy mire számíthatok.
– Szóval nem bízott benne.
Nem, egyáltalán nem bíztam benne. Viccel?
– Vagyis most arra céloz: tudta, hogy másvalakivel együtt találja majd odabent. Jól értem?
Igen, pontosan. Emiatt mentem oda, ahogyan az imént már mondtam is. Erről beszéltem egészen idáig.
– Igen, hát hogyne, persze. De ha tudta, akkor minek ment oda?
Jó kérdés, hasított belém a gondolat. Iszonyatosan fájt. És az a fájdalom ráadásul teljesen értelmetlennek tűnt. Sejtelmem sem volt, mit kéne felelnem.
– És mit gondol, vajon miért tehetett ilyet?
Nem voltam biztos benne, kinek a cselekedetére utal hirtelen. Hogy rám vagy Csabára, netán a nőre céloz-e, úgyhogy inkább rákérdeztem. Fárasztó volt, hogy körbe-körbe hajszol folyamatosan.
A pasas mozdulatlanul, csöndben ült egy darabig, és akkor megint beindult a háttérben az a zúgás. Elég erőteljesen szólhattam, mert kiábrándult tekintettel elkezdte ingatni a fejét, és csak annyit mondott, hogy nem kellene ennyire türelmetlennek lennem.
Sírhatnékom támadt. Már nemcsak amiatt voltam teljesen készen, hogy ráébresztett az előző nap szörnyűségeire, hanem hogy közben még olyan kegyetlen is, mintha minden egyes rossz miatt én volnék a hibás.
– Na jó, akkor máshogy kérdezem, csak hogy jobban értse. Mit gondol, miért dönthetett úgy a barátja, vajon mi késztethette arra, hogy megcsalja egy másik nővel?
Tökéletesen értem, hogy egy faszfej, ez jutott eszembe először, és csak még ingerültebb lettem a köpenyes fickó kérdésétől, annyira tapintatlan volt.
Fogalmam sincs, miért döntött így, erről talán őt kellene inkább megkérdeznie, bár férfiként erre maga nyilván amúgy is tudja a választ, ezt fűztem hozzá, nem túl barátságos hangnemben, miközben megértettem, hogy még ha bántó is a kérdés, valójában nem teljesen ostoba, s hogy ha nem itt és most kellene belegondolnom a mélyebb jelentésébe, akkor érdemes volna és talán eredményre is vezetne belegondolni. De sehogy sem tudtam, pedig egyre inkább szerettem volna. Legfőképp választ adni. Úgy őszintén, hogy miért csalhatott meg. Azt hiszem, féltem őszintének lenni. Beismerni, hogy valamit azért mégiscsak elcseszhettem én is.
Csorogni kezdett a könnyem, amit, hogy ne lássa meg a férfi, azonnal letöröltem a bekötött kezemmel.
– Értem, hát ez meglehetősen érdekes. Szóval ezért vagdosta szét a kabátot.
Indulatból tettem. Maga nem érzett soha ilyesmit?
Ez volt az első olyan pillanat, mikor úgy éreztem, hogy sikerülhet kissé sarokba szorítanom.
– Nem, elhiheti, soha nem éreztem ilyet, még hasonlót se – felelte kimért hangon, lehajtott fejjel, egy lélegzetvételnyi szünet után.
Vagy egy percen át némán hallgattunk.
Két lehetőség jutott eszembe, mikor a düh miatti hasogató fájdalom enyhülni kezdett a fejemben és végre utat engedett a gondolataimnak. Először az, hogy amit mondott, egyértelmű hazugság, és csak azért mondja, hogy visszavágjon az előbbi beszólásom miatt. Pár pillanat erejéig biztos voltam benne, hogy éreznie kellett már hasonló indulatot, talán csak abban nem, hogy azt valami hasonló tett követte, de akkor az teljesen mindegy volt. Másodjára pedig, hogy ha netán mégsem hazugság, szóval igazat mond, akkor a köpenyes fickónak nincsenek valódi érzései.
– Maga szerint miért van bekötözve a karja? – ezzel a kérdéssel zökkentett ki.
Nem tudom, de nem csak amiatt lehet bekötözve, mint amiről dumált.
Miután meghallotta a válaszomat, megjátszósan fölháborodott. Megint ingatni kezdte a fejét, még ciccegett is egy sort, és akkor már úgy voltam vele: akármi történt is, nem sok értelme van annak, hogy ellentmondjak neki. Rájöttem, hogy úgyis csak az értetlenkedést folytatja majd, mert vagy nem képes rá, hogy értse, vagy egyszerűen nem akarja érteni, amit mondok, és ráadásul nem tudom az állításaimat igazán semmivel sem alátámasztani.
– Maga szerint mi okom volna hazudni?
Fogalmam sincs.
Csak a fönti izzó zizegő hangját hallottam, azt is szakadozva, s ahogyan a toll vékony hegye néha súrlódik a papíron.

Miért van bekötözve a karom?
A férfi fölemelte a fejét. Mielőtt rám nézett, igazított egyet a szemüvegén, amiből arra következtettem, hogy a válaszon még gondolkodnia kell egy kicsit.
– Nézze, az a tény, hogy letagadja, amit tett, teljesen tipikus, és engem személy szerint csak még inkább meggyőz arról, hogy komolyan gondolta. Azok alapján, amiket eddig elmondott, és ahogyan elmondta, még az sem elképzelhetetlen, hogy nagyon is jól emlékszik a történtekre, és pont emiatt nem akar beszélni. Láttam már néhány hasonló esetet.
A reakciója megint olyan volt, amitől csak még kiábrándultabb és idegesebb lesz az ember, én legalábbis az lettem. Tulajdonképpen hazugnak könyvelt el, és egyértelműen a tudtomra adta, hogy számára nem az a legfontosabb, hogy megértsük egymást, hanem hogy az állításai mindenáron igaznak tűnjenek föl, nekem pedig legyen csak bűntudatom. Érthetetlen volt, miért nem látja be: igenis lehetséges az, hogy mást higgyek, mint amit ő, vagy egyszerűen csak tényleg nem emlékszem arra a tettre, amit állandóan bizonygat nekem, és azzal, hogy folyton bizonygatja, ráadásul még intenzívebb fájdalmat és bizonytalanságot okoz. Emlékszem, összevissza forgattam és tördeltem a kezemet, talán csak azért, hogy érezzek még mást is a mellkasomat égető csalódottság mellett.
Meddig kell itt maradnom?
Megismételtem a korábbi kérdést, hátha végre konkrétabb választ ad, és kivételesen nem tolja vissza rám a felelősséget.
Az orvos akkor is várt egy kicsit, majd azzal folytatta, hogy ilyen állapotban nem engedhet el, még saját felelősségre sem, és néhány hétig biztosan bent kell maradnom megfigyelés céljából. Fontos az is, hogy megnyugodjak. Hogy alaposan átbeszéljük a történteket. Az első lépés természetesen az, ami még előttem áll – hangsúlyozta ki –, hogy megértsem, ő segíteni akar, nem pedig ártani nekem. Hozzátette még azt is, hogy okos, értelmes nőnek látszom, és teljesen biztos benne, hogy hallom és föl is fogom, amit mond.
Akkor eszembe jutott anyám. És hogy hányszor éreztethettem vele valami hasonlót, még ha nem is vágtam soha ennyire gúnyosan a fejéhez. Rögtön utána a bátyám, sőt még apám is megjelent előttem, és tudtam, hogy az volna a legjobb, ha nem tudnák meg, hogy idekerültem. Szinte imádkoztam magamban azért, hogy ne beszéljen egyikük sem soha ezzel az emberrel, és sikerüljön valahogy idő előtt lelépnem innen. És ha netán úgy alakul, hogy mégis beszélnek, jutott eszembe, akkor legalább olyan hosszasan és velősen tegyék, ahogyan én küzdöttem vele. Mert akkor ők is pontosan érzékelni fogják, mi zajlik itt, és nem nekem kell, magamat védve, bizonygatni majd nekik.
Akkor azzal folytatta, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, hogy a hozzátartozóim már tudják, hogy itt vagyok, és a látogatási időben minden bizonnyal bejönnek majd, talán rögtön holnap délután, valamikor négy és hat között, hogy láthassanak.
– A személyes tárgyait természetesen biztonságba helyeztük, és megőrizzük addig, amíg itt van. Azok miatt egyáltalán nem kell aggódnia, sőt igazából más miatt sem, de – és itt még a mutatóujját is fölemelte beszéd közben, ami már kifejezetten kínos volt –, hogy ha úgy jobbnak látja, a családtagjai elvihetik azokat a dolgokat, amikre a kezelés alatt biztosan nem lesz szüksége.
Kíváncsi lettem, hogy a személyes tárgyaim miért haszontalanok vagy veszélyesek rám nézve, de nem láttam értelmét megkérdezni, mert egyetlenegy sem maradt közülük nálam.
Honnan tudták meg, hogy itt vagyok?
– Én hívtam föl a bátyját.
Honnan tudta meg a számát?
– A mentősöktől, ők pedig nyilván a barátjától kaphatták meg. Higgye el, minden rendben lesz, próbáljon megnyugodni. Mindjárt kap itt nálunk egy saját, remek kis ágyat, adunk megfelelő gyógyszert, és természetesen ideje volna ennie meg egy nagyot aludnia is.
Kurvára nem a barátom, hanem egy igazi rohadék, azonnal erre gondoltam, és majdnem a férfi arcába üvöltöttem azt a mondatot, de szerencsére sikerült elfojtani. Nem lenne jó, ezt akkorra már megértettem, ha a köpenyes újra bosszúsnak és ingerültnek látna. Tudtam, hogy az csak rontana az amúgy is siralmas helyzetemen. Rettenetesen hangzott az egész. Főleg, ahogy azon a cinikus, tenyérbe mászó módon fölvázolta nekem. Hogy valóban történhetett valami, amire nem emlékszem, és az elmondottak alapján minimum pár napot, de lehet, hogy heteket muszáj lesz eltöltenem ezen az iszonyatos helyen, egy ilyen visszataszító ember közelében. Eszembe jutott az is, hogy ha Csabától a mentősök kérték el bátyám számát, nem az orvos, akkor ezek szerint ő be sem szállt abba a nyomorult autóba, hogy elkísérjen, s bár benne volt az is, hogy nem tehette, hiszen nem a közeli hozzátartozóm, egyetlen gondolat sem tette megbocsáthatóvá az árulását.
Totálisan lefárasztott az ülés azon a kemény széken. Meg persze a lélektelen hangnem, ahogyan a férfi azt a fölsorolást végezte, mintha én is csak egy dosszié volnék, amit most készül visszazárni az egyik fiókba. Azt továbbra sem nagyon értettem, mi olyan lehet a táskámban, amit ne használhatnék a kórteremben, mert nyilván csak azt hurcolásztam magammal, benne a legszükségesebb cuccaimmal. Szerettem volna írni Vikinek, hogy inkább ő jöjjön be anyám meg bátyám helyett, és próbáltam kigondolni, miket hozzon be nekem, hogy elviselhetőbb legyen a helyzet. De amikor rákérdeztem, lehet-e, visszakaphatom-e legalább egy üzenet erejéig a telefonomat, az orvos csak annyit mondott: az ápoló már vár rám, hogy megmutassa az ágyamat.

A kötet a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg 2024-ben.

Bak Róbert írása a Telex.hu-n a regényről ITT