Szöllősi Mátyás: Fóbia. első könyv.

„Csakis az ember szokása ráerősíteni a szenvedésre”

„(…) megint csak olyasmit képzelek bele a helyzetbe, aminek semmi köze valósághoz, csupán a félelmeim kusza sötétjében létezik”.

„A számokban kezdettől fogva az őszinteséget kedveltem, a tisztaságot. Talán az embernélküliséget. Azt, hogy képesek teljes mértékben önmaguk lenni. Ezzel szemben a szavak számomra sokkal félelmetesebbek, mert emberi teremtmények, és sosem kizárólag azok, mint amiknek első pillanatban látszanak”.

Előzetes megjegyzések

Bizton állítható, hogy egyetlen – bármily tehetséggel is megvalósuló – alkotás sem mentes saját korától, saját korának érzelmeitől, a  hangulatától, saját kora tekintetétől, vagy elforduló tekintetétől – bizonyos értelemben tehát minden alkotás mintegy a saját kora követelményeinek a  lenyomata vagy az ellenkövetelményekre adott válaszok sokasága és sokfélesége. A  művész vagy közvetlenül reflektál a saját, életbeli világára, vagy áttételeken keresztül, és mindkét mód elárul valamennyit a  korról, vagy egyenesen árulkodik róla, stilizáltan, álruhát öltve vagy a valóság képébe vágva a maga igazát vagy az igazságtalanságát. A jó mű mindig hozzátesz valamennyit a saját korához, a saját korának érvényes igazságához vagy gyötrő és öngyötrő, elbizonytalanító igazságtalanságaihoz.

Ha ebben az utolsó mondatban lelném meg Szöllősi Mátyás könyvének az „eszméjét”, kiindulópontját és végcélját, azt gondolom, aligha tévednék. Egy igen tudatosan és aprólékosa fölépített, végiggondolt és végigvitt, stilárisan is megformált szépprózai művet olvasunk. Gazdagsága az értelmezés gazdagságát is magában hordozza; ebben a dolgozatban azonban nem az írói munka kritikáját végezném el, csupán kísérletet tennék a regény vázlatos ismertetésére, sokrétűségének a fölvillantására — mégpedig a mű „jeleneteinek” a bemutatásával.

Hozzáteszem: a jelenetek voltaképp összetett – drámai feszültséggel, drámai ráismeréssel telített — jelenetsorok, az a közös bennük, hogy mindegyik egy-egy helyszínen játszódik; ezek a helyszínek zátonyszerűek (körülhatároltak) a történetben; a főszereplővel történő minden esemény, ezeken a helyszíneken „esik meg”. (Az „esik és még idetartozóan az „esés” szavak jelentése kifejezi a főszereplő hányattatásainak végkifejletét, az összeomlást, a „sötét tudást” is: a családi örökség ismeretlen fekete lapját, a fényben megvillanó véres holttestet nagyiék házában, és a zárt osztályra kerülés való kerülés sejtelmes, az olvasót elbizonytalanító voltát.)

Zátonyok egymás után: a helyszínek

Minden helyszín tehát önmagában is értelmezhető, önmagába záruló jelenet(sor) a műben; a kórház kertje azonban, ahol a főszereplő a nagyi táskájában talált fényképeket nézi, külön történetet képez, drámai hangsúlyai döntő módon előlegezik meg a főszereplő későbbi lelki állapotát, olyan jelentések körvonalai bontakoznak ki előtte, amelyek fenekestül fölforgatják a saját világát. Erről később külön kitérek még.

Visszatérve a helyszínekhez: ezek a buszvégállomás, a kórház, a rendőrségi kihallgató szoba, a Murva (Jenőke lakásának) környéke, a nagyiék komor sötétbe boruló háza. A községbeli helyszíneknek van egy közös többszöröse, ez a csapdahelyzet; a főhős mindenhol csapdahelyzetet érzékel, és ezáltal valóságosan is csapdahelyzetbe kerül, mivel ezeket a csapdahelyzeteket képtelen kikerülni, mintegy hozzájuk csapódik, („ráerősít a szenvedésre”).

A buszvégállomás

Itt az idézetek elkerülhetetlenek a regényből.

Szocreál valóság — csak még mélyebben, alantasabban, mint volt a Kádár-korszakban. Kietlen tér, alacsony szürke épületekkel és egyetlen galambokat etető öregemberrel. Kihalt tér, az utasok hamar szétoszolnak. Aztán megjelenik egy férfi koszos munkaruhában a nyilvános vécé ajtajából kilépve.

A főszereplő következik: „Miután jobban megnéztem az arcát, majd belenéztem a szemébe, rájöttem, hogy nem annyira fiatal, mint amilyennek az első pillanatban gondoltam. A gyűrött, kurta füle miatt visszavonult bokszolónak vagy birkózónak látszott. Az arca kissé torz volt, miközben valahonnan ismerős is”. Agyonhajszolt ember, aki hosszan és zavartan védekezik a mellékhelyiség gusztustalan állapota miatt, kiderül ő a felelős érte. „(..)nem ő a hibás, nem ő volt, higgyem el, meg hogy ezek a disznók folyton összerondítják, összevérezik, bemocskolják az egészet. Vissza fognak jönni, ezt is hozzátette még”.

A főszereplő mégis elfoglalja az egyik fülkét. Röviddel később betér a helyiségbe két férfi, akik egy készülő rablás részleteiről kezdenek el suttogni, miközben szóba kerül a munkaruhás férfi, aki kopog a bereteszelt ajtón.

„Ez biztosan Jenőke. Szerencsétlen nyomorult.(…) Pakolgat, néha magyaráz, de nincs jelen.(…) Amúgy valami öreg nővel él egy kis vályogházban, kint a Murván, aki talán a nagyanyja, nem tudom.(kótyagos szegény. Tudod olyan, akit senki nem vesz komolyan, mert nem is nagyon lehet. Bár ki tudja… volt egy család, vagy tizenöt-tizenhat éve lehetett, holtan találták őket otthon. Összeszurkálva feküdtek a konyhában. (…) És mit tudsz? Ki… szóval…ő tette? Jó kérdés. Ha akkoriban engem kérdeztek volna meg, azt mondtam volna, hogy nem, nem ő volt. De hát, nem kérdezett senki. Én most kérdezlek. Veszem észre. Amikor kiérkeztek a zsaruk, tiszta vér volt a faszi. Ott ült a konyhában egy sámlin és bámulta az agyonszurkált gazdát, meg a feleségét.”

A főszereplő a fülkében kucorogva hallgatja végig a beszélgetést, a jelenléte nem lepleződik le, de megfordul vele a világ, innentől már csak néhány lépés választja el azoktól az eseményektől, amelyek valóságos pokoljárást jelentenek majd a számára. (Érzéki tapasztalás volt a számára az illemhely fülkéjében a rettegés – a rettegés később is uralja a főszereplő lelkiállapotát.)

E fejezethez (noha a többinél tartózkodom) irodalomtörténeti utalást tennék, hiszen bonyolult írói feladatot rótt a szerzőre a két rablásra készülő férfi párbeszédének a megformálása, kiváltképp a beszédmód megválasztása, a dramatizálás, és a „nyelvi sematizálás”, két iskolázatlan bunkó szövegelése, irritáló, zavaros fecsegése – mely ellentétben áll a főszereplő magasfokú nyelvi intelligenciájával. De a két férfi modora: üzenet – közeli rokonságban áll Ernest Hemingway A bérgyilkosok című művével, és Mándy Iván Egyérintőjével.

A kórház

A kórház világára háborús viszonyok a jellemzőek. A vizsgálatra érkezők és látogatok egymás sarkába érnek, szinte tapossák egymást. A kórház a kétségbeesés újabb helyszíne a buszvégállomás mellékhelyisége után. Az orvos és az ápolószemélyzet közönye az embertelenség kreatúrája, ahol szinte minden emberi érzés, a részvétre való képesség szertefoszlik; amit a vírushelyzet okozta káosz balsejtelemként előrejelez, az beteljesül a nagyi halálhírével. Ez a halálhír nem véletlenszerű, hiszen a főhőst nem készületlenül éri, utazásának a célja, hogy még életben találja őt, mégis letaglózó esemény: mert váratlan az a személytelenség, amellyel a tudomást szerez róla. („Dermesztő volt az idegenség. Hogy csupán ennyi az egész. Mást nem mond az orvos. Semmi más nem történik”.) És váratlan az a fölismerés, amit a nagyi tárcájában talált fénykép tartogatott a számára – és amely a könyv végkifejletében kerül ismét a drámai szerephez.

A rendőrségi kihallgató szoba

Ahogy a nagyiék lakásának berendezési tárgyai a megrekedt időt idézik föl, és ami – a történetből később kiderül – a lakás részben az igazság megcsúfolt terepe, rendőrségi kihallgató szoba fölidézi mindkettőt, de mivel a köz ügyeivel foglalkozó hatósági hely, domináns vonása az emberi érdektelenség. Azé az érdektelenségé, amit a helyiség állott levegője sűrít, hordoz magában; az elhasznált környezet illeszkedik a kinti lepusztultnak festett élethez, a nemtörődömséghez, a parazitavilághoz, a rendőrök „lelkiségéhez”, lélektelenségéhez. A málladozó múlt továbbéléshez, az új (rendszerváltozás utáni) élet sem tudott változtatni, mert akarat sem volt hozzá. A nemtörődömség a két rendőr (mondjam így: csiki-csuki) viselkedésének a jellemzője, akiket csak azután kezd el riasztani a főszereplő személye, miután megvilágosodik előttük a bejelentő szándéka: a rablás kitervelése, és célzás Jenőke ártatlanságára, miszerint abban a gyilkosságban nem Jenőke vett részt, hanem az egyik hang tulajdonosa lehetett a tettes. A reakció a pániké, amit nem tud leplezni a két rendőr, ezért el akarják távolítani a főszereplőt a faluból, ő azonban kijátssza őket és marad.

Visszaindul a faluba, az út a Murván keresztül vezet.

A Murva (Jenőke lakóhelyének) környéke

Itt a leírás elképesztő koncentráltságát emelném ki. (Olyan minőség ez, amit csak a kórház kertjében tapasztalunk a családi fotók nézegetésekor.)

Lidérces (és némiképp morbid) világ képe tárul föl, lassan apró képekben adagolva a kietlenséget, amit a táj hordoz. A morbidítás Jenőke testi fenyítése, elverése, ami ismétlődő rituálénak tűnhet. (A táj képzeteinek irodalmi rokonságára nem térek ki, a tapintható nyomor leírása sok filmes emléket is fölkavarhat az olvasóban.) A Murva kietlen, Istentől elhagyott környéke a mintegy előlegzi mindazt, amivel a nagyszülők házánál a regény zárlatában, mint végső nyomorúsággal találkozunk. A Murva környékére ismerhetek rá azon a fotón, ami a könyv borítóján látható – erről a dolgozatom végén írok.

A nagyiék háza

Az éjszakai ház a regény legfontosabb, legárulkodóbb helyszíne. A regény két oltalomkereső szereplője itt talál egymásra. A főszereplő Jenőke közelében van biztonságban, és a bűntett valódi elkövetőire is a sötét ház szolgál megkérdőjelezhetetlen információval, vagyis a főhős előtt Jenőke bűnösségét végérvényesen kizárja a ház; a lakás később a megtorlás helyszínévé is válhatna, amennyiben Jenőke a gyilkossággal kívánna igazságot szolgáltatni a veszendőbe ment életéért, az ártatlanul és igazságtalanul elszenvedett börtönévekért. A ház tehát lehetne az önmegerősítés helyszíne is Jenőke számára („ő nem lehet a gyilkos”), de nem az, hiszen – a sejtelmes és kihagyásokra építő szövegből – más is kiolvasható, sőt csak ez olvasható ki: Jenőke azért végez a betörőkkel, mert csak így tudja megvédeni a főhőst. (Utalnék az oltalmazó szerepkörre.) Az újabb gyilkossággal (vagy gyilkosságokkal, mert nem lehetünk biztosak, hogy hány áldozat van) ismételten kriminalizált helyszínné válik tehát a ház.

A bizonyosság és a bizonytalanság szerepe, olykori megkülönböztethetetlensége radikális egyszerűséggel jelenik meg nagyiék éjszakai házában, de voltaképp a teljes regény-univerzumra érvényes, ez pedig a fény és a sötétség megléte, egymásba-játszása, vagy kijátszása. A sötét leple alatt történik a betörési kísérlet, egy homályos mellékhelyiségben a rablás kitervelése, nagyi halálhírét azonban vakító kórházi fehér neonok alatt veszi a főszereplő, amely szinte megsüketíti – és az egész regény fojtott atmoszférája is mintha egy komor és a vakító fehér fény sötét lepel alatt jönne létre, mintha minden valamiképp az elleplezést szolgálná, amiatt lenne így. A bizonyosság és a bizonytalanság eldöntetlensége azokban a hangokban, beszédekben is jelen van, amelyekhez nem tudunk testeket társítani. Ők a betörők — és a régi gyilkosság egyik elkövetője, aki helyett Jenőke bűnhődött.

Zátonyok között: a szerepek

Űzöttség. Üldözöttség. Bűn. A szerepek arra szolgálnak, hogy bemutassák: a regény világában mindenkit leterít, maga alá gyűr a megrontott élet. Megrontott, és nem elrontott: a nagyapáé, a nagyanyáé, nyomukban Jenőkéé. A Fóbiában nem a bűnügyi regény szálai találhatók meg, hanem a bűn történetének az egyre vastagodó erei. Ide tartozik például a főtörzsőrmester is, aki tudja, hogy nem Jenőke követte el a hajdani gyilkosságokat, de meg sem kísérli, hogy föltáruljon az igazság, ellenkezőleg: manipulálni akarja a Jenőkével élő öregasszonyt. A hatóság mindennapi munkája is a bűn takargatásában telik.

A főszereplő és Jenőke szerepük szerint az űzöttség megtestesítői a műben. Egyiküket a saját fóbiái üldöznek és tesznek űzötté, másikuk a börtönviselt múlt miatt vált űzötté, noha sejthető, hogy az igazság másutt, nem az ő személyében keresendő. Az igazságot azonban elföldelte a falu, tudni sem akar róla. A rendőrségen is falakba ütközik a főszereplő, a hárítás tűnik a rendőri munka alapjának – ahogy hárítás válik az orvos munkaeszközévé is a kórházi jelenetekben.

A felelősség eltolása, az őszintétlenség a regény mellékalakjaiban kóros késztetésévé válik, ez gyávasággal és megalkuvással társul – így válnak eggyé, azonossá a mű „társadalomképében” a kádári restauráció évei és a rendszerváltozás évtizedei.

Még egy közös vonást emelek ki, mind a főszereplő, mind Jenőke magán viseli a megbélyegezettség jegyét: Jenőt a „falu mindennapi élete”, a főszereplőt a zárt osztály unott, indolens orvosa kezeli le, aki láthatóan rühelli, hogy betegekkel kell foglalkoznia. Még a megvetés is ott van a viselkedésében.

Zátonyok között: a regény szereplői

A főhős mellett Jenőke a regény egyetlen szereplője, hiszen az ő személye hozza föl a múlt kútjából a saját igazságát, az ártatlanságát, amelyet addig betemetett a hely mocsara (hamis eredményre vezető rendőrségi nyomozás), és a régi idők elszálló pora (a család felelőssége, illetve felelőtlensége). A főhős is eljut a saját – keresetlen — igazságához, ezen azt a szörnyű bolyongást értem, amivel eljut a családi múlt sötét, roncsolt és eltitkolt vermeihez; a családi ezüst helyett a családi piszokhoz. Ez húzza ki lába alól végérvényesen a talajt, amennyiben elfogadjuk azt az írói javaslatot, hogy az öngyilkossági kísérlete a nagyi házában történt összeroppanásának a következménye, „hozadéka”.

Egyéb megfontolások

A csapdahelyzetnek van egy másik neve is, maga a regénycím, a fóbia. Ha csapdahelyzet lenne a cím, ugyanazt a regényt olvasnánk. Ennek következménye, hogy a regény szövegét folyamatos belső beszédnek érezzük, olyan egybefüggő szövetnek, amelyet félelemből, szorongásból szőttek. A fóbia jelentései között mindkettőt megtaláljuk. Munkám szempontjából elegendő a wikipedia vonatkozó részletét idézni: „Freud szerint a fóbiák hátterében a szorongás kontrollálása érdekében mozgósított védekező mechanizmusok, az elfojtás és az áttolás eltúlzott alkalmazása áll. Ilyen esetekben egyre mélyebben igyekszünk süllyeszteni tudattalanunkba a szorongáskeltő impulzusainkat (elfojtás), félelmeinket pedig könnyebben kontrollálható semleges tárgyakra vagy helyzetekre próbáljuk vetíteni (áttolás). Előfordul, hogy a félelem új tárgya valamilyen kapcsolatban áll a fenyegető impulzusokkal, de ennek a fóbiás személy általában nincs tudatában. (https://hu.wikipedia.org/wiki/F%C3%B3bia)

A másik jellemzője a belső beszédnek a töprengés, vagyis a fölmerülő szituációk számbavétele, végigjárása, ezek következményeinek levonása, és továbblépés esélyeinek a taglalása. A főszereplő egy helyütt kimondja azt, hogy olyan helyen él, ahol mindig figyel valaki valakit, és ő úgy érzi, hogy mindig ki van téve annak, hogy őt meglesik, megfigyelik, hogy az ő személye kétséget ébreszt másokban. (A regény kezdete, a. J kórház pszichiátriáján lezajló jelenet e vonatkozása kiterjeszthető az egész eseménysorra.) A megfigyelt önmaga iránti kétsége a mű minden részletében hangsúlyosan jelen van; ez egyfajta „életgyakorlatokat” jelent a számára. Amikor nem tud mit kezdeni egy (kínos, vagy kínosnak vélt) helyzettel, figyelemelterelés céljából számolni kezd. A kétség eredete a családi viszonyokból fakad, neveltetésének defektjeiből ered, apja jelleméből, az anyjához és a fiú testvéréhez fűződő kapcsolatából. Ép családi kapcsolódás egyedül a nagyihoz fűződik – ez romboltatik le a történetben. Innen gondolom, hogy a ravasz szerkezeti megoldás példáját mutatja be a szerző, mert a mű „nyitánya” egy olyan fejezet, amely kívül esik a „családtörténeten”, viszont magyarázhatja a főszereplő öngyilkossági kísérletét, amelyről viszont csak az orvos állítja, hogy azt volt, a főszereplőből pedig a tagadás szelleme, az értetlenség szól. Az olvasó sem tudja végérvényesen eldönteni, hogy merre billen a mérleg nyelve.

Másodjára – ha jól pedzegetem az írói szándékot — e szerkezeti megoldáshoz azt tenném hozzá, hogy a most bemutatott regény (a Fóbia) egy mű első könyve; tehát az előrevetés és hátravetés kézmozdulata a folytatásra utalhat. Vagyis a nyitány a következő mű része (bevezetése, vége stb.) is lehet, ahogy a buszutazás alatti beszélgetés is az lehet az elméleti fizika problémáiról. Aztán, hogy ez a kissé abszurdba hajló második jelenetsor merre felé nyit, arról sejtelmünk sem lehet, mert a mű most olvasott eseménysorába csak nagyon halványan lenne beilleszthető; mindenesetre az első könyv írója – jól láthatóan –, nyitva hagyta a kapukat.

Ahogy a kórházban lezajló vírusesemények is, amiről csak annyi tudunk meg, hogy nagy baj készülődik, de már kézzelfoghatóak a káosz jelei, a fertőzés következményei kezdeti következményei. Víruslázadás, vagyis a vírusidő. Bizonyos előérzetet jelez a főszereplő számára ez a káosz, amelyről saját tapasztalatunk alapján tudjuk, hogy radikálisan átrendezte a mindennapjainkat és a lelki történéseinket. Kényszer alatt éltünk, a kényszer foglyai voltunk. Azt viszont látjuk, hogy a főszereplő belső világának átrendeződései is itt kapnak lökést: elkésett a látogatással, nem láthatja a nagyi holttestét, ellenben sikerül kikönyörögnie (szó szerint kikönyörögnie), hogy elvihesse a holmiját. A kegyeleti aktus azonban nem várt fordulattal jár a nagyi – féltve őrzött – fényképei között tallózva. Föltűnik rajtuk egy női alak; kilóg a sorból, nem tartozik a családhoz. Idegen. Miért van mégis a képen? A gyanú a nagyapára terelődik, akinek goromba és önző egyénisége, a családtagokkal szembeni viselkedése ad tápot a gyanúra, valamiféle egykori szexuális visszaélés elfedésére. A nagyiék házában aztán kiderül, hogy ez a jelzés hamis és megtévesztő, és a legvalószínűtlenebb helyzettel kerül szembe a főszereplő, Jenőke „családi” státuszával, akiről kiderül az, amit addig titok védett: hogy ő nem más, mint az apja mostohatestvére.

Nature morte

A Fóbia első könyve, a történet, önleleplező és brutális. A folytatásban sem lehet enyhületre várni. Szöllősi Mátyás szerint ilyen az a nagyjából hatvan évet átfogó élet, amely ezt a regényvilágot kitermelte magából. A könyv borítóján látható fotó – a szerző originális felvétele – a kiszolgáltatottság, a félelem, a mozdulatlanság érzetét kelti föl, de a titkokét is, mert egyetlen emberalak nem tűnik föl a színen. Még egyszer: állott a levegő a faluban, közösség nélküli, redukált viszonyok (elhallgatások) jellemzik az ott élőket.

Mintha mindenki a kerítések mögött tartózkodna.

És minden érzését el akarná fojtani.

A kopár környezetet ugyanis csak egy kutya (kobórkutya?) „népesíti be”.

De mintha ő sem remélne.

Nature morte. A borítókép feszültsége a regény lapjain folytatódik, azt szövi tovább fénnyel, árnyékkal egy „véres történet” aurájával.

Az író legyen kegyetlen, mondja Kosztolányi Dezső.

(A szöveg eredetileg a Szófa irodalmi lapban jelent meg.)