„Nincs egyetlen értelmes érzés / mi felhívná magára a figyelmet” – így nyitja Szöllősi Mátyás Inopia című versét. A megállapítás azonban, ha a kötetegészre (vissza)olvassuk, legfeljebb amolyan fordított ars poeticaként volna értelmezhető, elvégre az 1984-ben született költő új, Állapotok című kötetének tétje mintha éppen valahol ekörül rejlene.
Váltóáram akkor keletkezik, ha az elektromos feszültséggel töltött részecskék haladásának iránya és intenzitása periodikusan váltakozik. Hasonló folyamat játszódik le Szöllősi Mátyás novelláiban is: az elbeszélés intenzitásának váltakozása teremti meg a prózanyelv ritmusát. Ugyanakkor a történetmondás irányának váltakozása mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen a narratív struktúrák linearitásának megbontása majdnem mindegyik szövegben tetten érhető. A kötet játszik az olvasóval, olykor félre is vezeti, az idősíkok néha egymásba csúsznak, gyakoriak az elhallgatások, a visszautalások és az utólagos magyarázatok. Ebben az írói világban még a narrátor sem lehet biztos a dolgában – sőt, talán épp az ő helyzete a legbizonytalanabb. A Váltóáramban sajátos kötetkompozíciós elvek érvényesülnek, a történetek ugyanis egy közös motívumhálón rendeződnek el. Némi megszorítással az is elmondható, hogy közös tér- és időviszonyok között játszódnak le. Mintha csak egy darabokra tört nagyregény fejezeteit olvasnánk. Egyelőre azonban kénytelen vagyok megmaradni a ciklus műfajmegjelölés mellett, még akkor is, ha kissé pontatlannak érzem. Egy nyugtalanító kérdés azonban így is megválaszolatlan marad: az egyes darabokat összefűző motívumrendszer mint koherenciaképző megoldás vajon utólagos beavatkozás eredménye, vagy az előzetes alkotói koncepció része? Néhány novella a közös motívumok nélkül is lezárt műegész lehetne (Reggeltől reggelig; Irány észak; Hajsza), ezért feltehető, hogy első szövegváltozataik még a kötetkompozíciótól függetlenül keletkeztek. […]
