Már egészen korán volt elképzelésem arról, hogy valamilyen formában összeszövődhetnének a Váltóáram elbeszélései. Szerettem volna, ha egy összetett képet rajzolnak ki, ahol a történetek kapcsolatot teremtenek egymással, még ha nem is nagyon szorosan, csak úgy, ahogy egy adott városban egymás mellet élő, de mégis egymás számára idegen emberek történetei összekapcsolódnak.
Egy kisfiú szemébe néztem órákon át. Sárga pulóverén a kosz bolyhokba tapadva. Zsebében egy zacskó, melegítőnadrágos combján a keze. Körme alatt csonka holdívben a piszok, és csak ül, szemben velem, egy elárvult ház lépcsőjén. Lakó. Az otthontalanság bérlője. Percekig elkerültem a tekintetét, zavarba ejtett a keserű huncutsága. Inkább a kép színeibe vesztem bele, betűket kerestem, formákat, hátha megmentenek a szembesüléstől. A kerek arc félénk, de csintalan, és megrázóan őszinte tekintetétől. Nem ez volt az első Szöllősi Mátyás kép, amiben ezt a megrázóan szép és furcsa elegyet láttam. Ahogy a nyomornegyed közepén is a boldogság ismeretlen és meglepő vonásait rögzíti. Ahogy egy csapat kölyök meg meri mutatni neki, hogy a gyermekiség nem az élethelyzettől függ, és szakadt szandálban is lehet teli mosollyal szaladni az udvar felé. Hogy a megdőlt vályogházban is gyengédséggel öleli az anya a csecsemőjét. A képeit nézve kicsit elszégyellem magam. Én feleennyire sem vagyok kíváncsi, és negyedennyire sem tudok ilyen levegőszerűen rögzíteni. Nem félni az emberektől. Nem zavarba jönni a közelségtől. Nem felszínesen kérdezni, ahogy a Budapest Katalógusban teszi időről-időre. Nem szánni, hanem együttérezni. Pont olyan távolról, ahonnan még látni lehet. Belátni az emberi ismeretlent. Újra és újra úgy indulni el egy idegen mozdulat felé, hogy tényleg érdekeljen […]
