Szöllősi Mátyás: Fóbia. első könyv. „Csakis az ember szokása ráerősíteni a szenvedésre” „(…) megint csak olyasmit képzelek bele a helyzetbe, aminek semmi köze valósághoz, csupán a félelmeim kusza sötétjében létezik”. „A számokban kezdettől fogva az őszinteséget kedveltem, a tisztaságot. Talán az embernélküliséget. Azt, hogy képesek teljes mértékben önmaguk lenni. Ezzel szemben a szavak számomra sokkal félelmetesebbek, mert emberi teremtmények, és sosem kizárólag azok, mint amiknek első pillanatban látszanak”. Előzetes megjegyzések Bizton állítható, hogy egyetlen – bármily tehetséggel is megvalósuló – alkotás sem mentes saját korától, saját korának érzelmeitől, a  hangulatától, saját kora tekintetétől, vagy elforduló tekintetétől – bizonyos értelemben tehát minden alkotás mintegy a saját kora követelményeinek a  lenyomata vagy az ellenkövetelményekre adott válaszok sokasága és sokfélesége. A  művész vagy közvetlenül reflektál a saját, életbeli világára, vagy áttételeken keresztül, és mindkét mód elárul valamennyit a  korról, vagy egyenesen árulkodik róla, stilizáltan, álruhát öltve vagy a valóság képébe vágva a maga igazát vagy az igazságtalanságát. A jó mű mindig hozzátesz valamennyit a saját korához, a saját korának érvényes igazságához vagy gyötrő és öngyötrő, elbizonytalanító igazságtalanságaihoz. Ha ebben az utolsó mondatban lelném meg Szöllősi Mátyás könyvének az „eszméjét”, kiindulópontját és végcélját, azt gondolom, aligha tévednék. Egy igen tudatosan és aprólékosa fölépített, végiggondolt és végigvitt, stilárisan is megformált szépprózai művet […]